Kenyér

ÁLLÓHELY.

A szinházban volt állóhely vidéken, meg a cirkuszban, az intelligencia körlócái mögött. Meg a piacon volt egy állóhely, egy bizonyos megszokott hely volt a piacon, ahol az emberek összegyültek reggel a dobolást meghallgatni. Vagyis nem a dobolást, hanem amit kihirdetett a dobos, minekután a közönséget összedobolta volt. De mégis, mintha mégis inkább a dobszó kedvéért állottak volna össze a népek, olyan szép figyelemmel nézték a feketére vert községi dobot, hogy pergeti rajta a verőket a nagy testes pandur, a pandurok kántora, két gesztenyeszemét békésen sétáltatván a várakozók orcáin. Most, mikor e sorokat siettetem, erről a két szemről az jut eszembe, hogy magyar szemek voltak. És emlékszem az élet első éveiből, hogy szerettem a doboló tizedes-pandur mellett állani s szembe fordultam az emberekkel és néztem és néztem őket, hogy hogy hallgatnak. És emlékszem, mindig szerettem volna lerajzolni a sürü népeket ott a piacon meg a cirkuszban az állóhelyen is, meg a szinházban is az állóhelyen, mikor élvezve, gondolkozva mind a sokféle fej együtt egyfelé figyel mozgás nélkül.

Az állóhely életünk jelen napjaiban a mészárszékek, a szénpincék, trafikok, tejcsarnokok, zöldséges bódék előtt van itt Pesten. Ezek előtt a helyiségek előtt áll a nép, vagyis az a közönség, amelyet a városban népnek lehet mondani. Nem irni bátorkodom én erről a népről és erről a dologról, ami róla irni való lenne, fejfájást és végtelen fáradtságot tud csak az emberben csinálni. Remélem nem is veszi senki sem irásnak, amit a békéből itt maradt tollak most mivelnek. Hanem vágyom őket lerajzolni mindig, az embereket, mindig ha látom az állóhelyeken őket, és a rajzot eltenni. Mert tudom, az eleven kép eloszlik, széjjelmennek onnan az ajtók elől végre, bármennyire látszanak is mindennap mulhatatlanoknak és mozdulhatatlanoknak az egymás mellé tolult alakok. Például azt a népgyülést, amelyiket a Teleki-téren láttam ma reggel, jaj de kár hogy le nem rajzolta müvész. Valami feltárult tragédia csoportozatának, miszteriumnak, legendának, álomképnek, én nem tudom minek. Az állóhelyen ott állottak az élelmi fabódé előtt fekete asszonyok, tarkába kötött gyermekek és összement kis aggastyánok, akik oly sunyi nyütt kalapokban és sipkákban, oly lump nyakravalókban, oly esztelen bohó foltokkal kabátjukon, s oly óriási száraz és csámpás cipőkben állottak ottan, mintahogy a modern clownok szoktak volt felöltözni az orfeumban a néhai Európa üditésére. Egy ilyen kis öregnek ma a Teleki-téren piros keszkenővel volt a cipője átkötve, mintha foga fájna a lábának. Aztán katona, fiu, fiatal és idős leányok, meg szakácsnéfélék állottak ott a tömegben, ott az összevissza rendezett tömegben. Egy vak ember is állott ott közöttük. Fekete pápaszeme volt, botját nyomta lefelé, s a földre bámult. Valami megállitó, zavarba hozó idegen jelenség volt az egész: mind akik ott állottak, egy-egy nagy hasáb fát tartottak maguk előtt és ölelték a hasukhoz. És mind, de mind hallgattak és mind a földet nézték és mozdulat nélkül voltak mind. Bizonyára felvágni való fa volt az a hasáb fa mindőjöknél, főzni, melegiteni való fa, s ott vehették azt is a Teleki-téren egy másik hatósági bódéban. De valamilyen más látszatot keltettek vele, olyasmit, mintha bucsusnép volnának ők, a halálnak ajtajához zarándokoltak volna s elhozták volna magukkal a fejfát, kiki maga fejfáját. A bódé meg be volt zárva.

Egy muszka huzott el ott a kocsiuton egy kézikocsit, lógatva fejét, mint az igáslovak szokták és arra volt fordulva a muszka feje is és ő nézte őket.

UJ LAP A TRAFIKBAN.

Ugy hijják: Rokkant-Ujság. A rokkant katonáknak akar a lájbzsurnáljuk lenni, szegényeknek. Ott van a pulton a trafikban, ott van a szinházi lap mellett, amelynek cimlapján mélynyomásban mosolyog egy büvös szinházi müvésznő, az Isten is áldja meg a jó szokásáért. Mert ha a szinházi müvésznők nem mosolyognának a szinházi revueben, igazán a mosoly bucsut rebeghetne ennek a világnak, ahol az ő szolgálataira nem reflektálnak. Jaj, kedves aranyos, aki a varázsló fényképen mosolyog, instálom csak nézzen igy szépen egyformán fölfelé, csak énrám nézzen könyörgöm, eszébe ne jusson oldalt kacsintani, mert meglátja maga mellett a pulton a Rokkant-Ujságot, tudom akkor a maga mosolya is elszökik vissza Bergengóciába vagy hová, honnét a mosolyt ide mihozzánk exportálják. Lássa, édes bámulatos, lássa már ujságjuk van a rokkantaknak. Mennyien lehetnek már ők, akik nem fognak jókedvvel dombról lefelé szaladni s nem fognak karral messziről hivogatni, vagy bucsut inteni, s kiknek drága szemeik kivesztek, mit gondol Magácska, büvös-bájos kivételes? Mennyien lehetnek, mikor érdemes már lapot alapitani nékik mint külön olvasóközönségnek, lássa csak. Ugy-e, hogy Maga, angyal, Maga is tud annyit a világról, hogy a lap, amelyet a rokkantaknak csináltak, lábra akar állani. Bizony egynéhány szerencsétlen kedvéért azt képtelenség megalapitani, szerkeszteni, nyomtatni, expediálni, adminisztrálni, minden. Maga oly fiatal, édes tulságos müvésznő, de talán emlékszik azért, mennyi minden másféle lapok teremtek a pulton a trafikban a régi világban. Biztosan bement a trafikba maga is, legérdekesebb gyönyörüség, anzikszot venni s látta a Bélyeggyüjtők Lapját, meg az ujabb és ujabb nett kicsi turflapokat és footbaall-ujságot meg azokat a bolondos vicclapokat, egyik a másik után született és egyik furcsább és butibb volt a másiknál, s ha meg is szüntek hamarosan, de mig fönnállottak, csupa vicc volt az életük. Aztán emlékszik, kérem szerelmesen, micsoda friss és friss irodalmi lapok bukkantak fel a trafikban, oly fura, képtelen vad füzetek, őrület! Azokat meginditották fiatal emberek, vagy még fiuk, olyan valakik, akikről Magácska, bár zseniális az invenciója, nem is sejtette, amit ők tudtak magukról. Ők tudták, hogy ők a világot megrázzák majd és leteperik, megtapossák, felkapják, összevissza csókolják, megfürösztik az ő könyeikben, aztán befestik a világot aranyra vagy kékre, vagy zöldre vagy olyan szinre, mint a felhőzet hajnalban és megfogják, ráteszik a Földet a tengerre, hogy mindig ringatózhasson és kicsinálják, hogy sose kelljen meghalni senkinek, vagy az egész életet ugy ahogy van az égbe költöztetik valami határtalan pázsitra s ott táboroznak majd, örökös bálokat és hangversenyeket rendezve. Én nem tudom mit főztek magukban, az Isten tudhatja csak. Ezek a fiatalok, kezit csókolom, kávéházban ültek reggelig és még reggel is ott ültek és folyton cigaretteztek, mintha fogadásból szinának annyi cigarettet és a szemük olyan volt, mint a mellbetegeké, kiknek állandó lázuk van. És ha az utcán voltak, siettek, ugy siettek imádom (ide hallgat még Magácska?), mintha még aznap a világ végére kéne érkezniök és utközben folyton kiabáltak az utcán: jaj! és óh! De hallani nem lehetett kiáltásaikat, mert csak ugy belül, magukban kiabáltak, mikor az ember nem használ hangot. Ugy is lehet kiabálni, orditani, üvölteni lehet egy csepp hang nélkül, bizony! Olyan egy nagy bolondság volt akkor, drága cuki müvésznő, olyanokat csináltak és gondoltak és álmodtak az emberek, tiszta téboly! Olyan nevetségesnek és olyan hihetetlennek és olyan szentnek, oly szentséges szentnek látszott az élet. Tudja Maga? Hol csináltatta ezt a remek nerz gallért? Nyolcezer korona, ez, ez, ez, nem is drága. Igen. Most ugy néz ki minden, mintha elvesztünk volna s többé soha meg nem találjuk magunkat. Nem? Jaj jaj. Lássa, megveszem a Rokkant-Ujságot és hazaviszem olvasni, mintha magam is a rokkantak közé tartoznám. Maga mosolyogjon, de az életben éppen ugy mosolyogjon, mint a felvételen, igazán, igérje meg.

KROPOTKIN.

Az ujságban olvastam, hogy Kropotkin Péter herceget a forradalmi kormány hazahivatja Londonból. Az ujságban most álmokat olvasok. Az ujságban földrenrengés mordul és didereg. Az ujságban erdőségek rohannak el. Az ujságon tenger csap által. Gejzirek lőnek föl az ujság érdes gyönge lapjáról. Északi fény mereng föl az ujság felső szélén. Mennydörgés rogyadozik lefelé az ujságban a sorokon. Az ujságon keresztbe bug és zeng és harsog el egy ideális zenehang, a világ végén áll egy orgona, abból érkezik ez a minden daloknál teljesebb hang: a Vox Humana. Csodálatos, csodálatos, – próbálom mondani magamban, de olyan fáradt vagyok és oly fáradt maradok és csak ugy maradok, mintha nem érdekelne semmi többé, mintha értelmemet a hosszu halál egészen a magévá tette volna s a világ életéből semmi, de semmi nem indithatná vissza dermedt felfogásomat. Mintha nem hinnék el semmit már, csak azért, mert valóság és mintha mindegy volna már az igazság is és a boldogság is. Kropotkint visszahivja Oroszországba a munkások szövetsége s az orosz kormány üzen néki. Emlékezni próbálok, eszmélni. Kropotkin Péter herceg már évekkel elmult hetven éves, közelebb lehet már a nyolcvan esztendőhöz, mint a hetvenhez és az elmuláshoz talán közelebb van, mint a nyolcvan esztendőhöz. Lám megérte. Hazamehet Oroszországba, a szabad Oroszországba, a mély és magas és végtelen Oroszországba az emberek közé, kik oroszok, az oroszok közé, kik emberek. Mindenki jobban tudja mint én, kicsoda Kropotkin Péter herceg és mit müvelt ő langalló, tornyosuló, eltiport és korbácsolt és rettentő s áldott és megrekedt és hatalmas nagy életében. Bágyadtan emlékszem életének és a világért való háborujának hosszu könyvére, minden imádott könyvre sziv nélkül emlékszem és ugy vannak bennem mind a könyveknek betüi, melyeket a megbukott világban olvastam volt, mintha vizirássá váltak volna, mintha nem lenne semmi drága könyveimben, ha visszanyitnék beléjök, csak üres papirlapok. Mintha semmi értelme, semmi jelentősége nem lenne mindannak, amit az irás kezdetétől kezdve irtak könyvekben, mint ahogy koromfekete éjszakán az elmult nap égboltozatja nincsen. Nincs. Nincs meg. Mi az, hogy volt, hogy az egész földet lefogta végig, köröskörül és fényes világossága volt és grádicsos napsugarai és örökkévaló kéksége volt és fellegmammuthjai voltak és szivárványa volt és voltak felhői, szinezett felhői, szerelem-szinekben, óh-szinekben, a szem tulságos igényeinek szineiben, a bámulatnak szineiben, az álom, a mosoly, a boldogtalan andalodás szineiben, a lélek szineiben, a tehetség szineiben, a lehetetlenség szineiben, az igaznál igazabb szinekben.

Kropotkin Péter herceg hadapród-iskolába járt. Sándor cár kedvelt testőrtisztje lett. A cári udvarban rózsa hévvel homlokán illant a zengő bálterem csillárjai alatt. Tudományokkal, bölcselettel foglalkozott. A népnek adta értelmét, céljait, az embereknek. Az udvarból a kunyhókba ment. Tanitott, lázitott, konspirált, bezárták, megszökött, számüzték Szibériába, földrajzi tudós volt, felfedező volt, szegény volt, menekült volt, szerencsétlen volt, elhagyta hazáját, Svájcban, Franciaországban éldegélt, bujkált letartóztatásokból üldöztetésekbe. A szociálizmust Bakuninnál kitalálta, teremtette, szervezte. Elvett egy elvtársnőt, tanitó volt, szerkesztő volt, nyomdász, agitátor volt, iró volt, történész volt. Londonban él harminc egynéhány éve. Hazamehet. Szabad lett Oroszország. Egy gyönge fehér agg hátrafordul, az ifjuság eszményeinek kész csarnokában találja magát. Mondhatatlan ez. A hallatlan álom teritékéhez ül, akinek szemei már tulságos fáradságban örökre hunyni igyekeznek. Egy gikszer ez, egy szabálytalanság a természetben és az ember tragédiájában. A teljesedés tárul őnéki: Oroszország. Kijegyzett csodálatos tanu Kropotkin herceg, megrenditő vőlegény. A másik, a végtelenség hatalmas gyermeke, Tolsztoj gróf, halott. A gróf meghalt, némaságot és tudatlanságot szenved a föld alatt, Oroszország földje alatt. A két sors az idő magaslatai felett egymással szembe mereng. Melyik boldogabb? Melyik boldogtalanabb? Melyik az istenibb?