Kenyér

Az utca közepén egy ember megállott, az égre nézett és ugy tartotta fejét felfelé, aztán maga körül nézett és elhuzta kezét a homlokán, mintha levett volna valamit onnan. És elkiáltotta magát:

– Jaj!

És megint: Jaj! Jaj! Jaj! Jajgatott. Akik átmentek ott az uttesten, észrevették a jajgató alakot és megállottak csupa kiváncsiságból. Egy polgár oda is szólt neki:

– Mi baja kérem?

Azt hitte, rosszul lett az ember. De nem volt annak semmi baja, hanem szegény hirtelen megbolondult. Ránézett arra, aki szólt hozzá s azt mondta vissza:

– Tavasz van!

Az emberek összenéztek. Mintha valami külföldi szólt volna nekik a maga furcsa nyelvén. A bolond nézett rájuk és mosolygott, ahogy a bolondok mosolyognak az idegenekre. Zavar van az ilyen szerencsétlenek száján és orcáik ráncaiban gyötrelem, de szemök, akárcsak az igazságtól érintetlen gyermekszemek, egész és bizalmas és örülő tekintetet adnak. A bolond felmutatott az égre:

– Ni az ég! – azt mondja. – Mi van odafenn! És felnéző szemeit a nap átcsókolta fényével, ugy hogy a bolond szemei még jobban mosolyogtak.

Az emberek is felnéztek, hogy talán repülőgépet látni, de nem volt az égen semmi.

– Nincs ott semmi – mondták neki. – Mit látott odafenn?

– Felhő, felhő – nyögte a bolond, azután szivni kezdte az orrát, mintha szaglászna valami szag után és azt mondta megint:

– Vasárnap. De jó a vasárnap.

A körülálló nép közt egypáran elnevették magukat. Hétköznap volt aznap. A bolond már egy fára nézett, amelyik a járda szélén állott abban a vasgyürüben, amelybe állitották.

– Zöld lesz, zöld – monologizált – zöld, zöld. A népek arra néztek, nem láttak egyebet, egy nagy vörös plakátot láttak a fa mögött a falon. A fának eszméletlen, fátyolos ágazata közt egy rigó jelent meg és egyet furulyált.

– Kérdez, – szólott erre a bolond. – Mit kérdez? – és rajongva figyelte a madarat. És a közben a bolond a kabátját kigombolta s a zsebeiből figyelmetlen kezeivel kiszedett mindenféle cédulákat és a földre engedte őket. Kenyérjegyet, zsirjegyet, lisztjegyet, cukorjegyet, szénutalványt, népfölkelési lapot, tiz összefüggő villamos jegyet, névjegyeket meg egynéhány papirkoronát és papirforintot. A körülállók odaszaladtak, mint a csirkék, mikor a kosárból a kendermagot kiszórják nekik és vig civakodással kapkodták föl a papirkoronákat és papirforintokat és a jegyeket mindet, csak a névjegyeket hagyták a kövezeten. A villamos vad emberhangokkal és édes csengéssel zugott el a kis tömeg mellett és az uttesten egy konfliskocsis meglegyintette lovát az ostorral és elsietett, mert attól tartott, hogy valaki majd fel akar ülni. A bolond a jegyeket szedegetők fölött nézett tova s a levegőbe csüngő szemeit könnyek futották be s kicsusztak alsó szemhéjain és a képén legörögtek és a kövezetre pottyantak, de könnyeit se vette föl senkisem. A rigó tovább repült a fáról, a bolond azt nézte s elindult, mintha utána akarna menni a madárnak.

Az emberek követték. Várták, hogy mi következik még. Látták, hogy könnyezik és tisztában voltak már vele, hogy bolond és az üditette fejüket. A lovasrendőr figyelmessé lett és az egyik sarkantyuval szépen hátraforditotta lovát a kis csoport után. A bolond ment elől az uttesten és a muszkákat, akik egy szekeret huztak, a szivére téve kezét és a fejét elragadtatással csóválva, megszólitotta:

– Emberek, emberek!

A muszkák nem tudták, mit akar tőlük, unalommal néztek el róla s huzták tovább a szekeret, azok pedig, akik a bolond után csődültek, szájról-szájra adták vihogva, hogy a bolond mit mondott: emberek, emberek.

A bolond szája teli volt az édeses levegővel és az orra teli volt a langy tavaszi széllel és a szeme teli volt az égi fényes kékkel és a füle teli volt egy arany zugással, ami nem a város zenebonájából jön, hanem a tengerek szinjátszó nagy kagylóiból talán. És ugy ment a bolond előre, mint azok szoktak hazamenni, akik leitták magukat az italmérésben. Egyik oldalon a járdán tanitónők, gépirónők, elárusitónők, kalaposnők, varrónők, egyetemi hallgatónők, gimnázista és kereskedelmistanők, és telefonistanők és pincérnők siettek, mert dél volt és mind ebédelni mentek. A bolond a naptól világos arcával arra fordult és olyan hang jött a száján, mintha hegedü vagy trombita lenne mellébe rejtve:

– Nő, nő, nő, nő, – hangoztatta mindig erősebben, mintha danolna vagy orditani kezdene.

Azok meg ott a járdán néztek erre meg amarra s csudálkoztak, mert ők mind hivatalnokok, meg tanitók, meg munkások voltak, és észre se vették, hogy ez az esztelen hang őket illeti. Siettek tovább, elmerülve gondjaikba.

Az emberek meg egyre jobban mulattak és egyre szaporodtak és siettek a bolond után, mert a bolond ugyancsak sietett. Éppen a nyugatihoz ért s ott hirtelen meglátta a budai hegyeket. Mintha csak az kellett volna neki, hogy egészen kitörjön rajta, megszaladt és a zöld hegyeknek tartott és az ajkán még mindig zengett és üvöltött az a szó hogy nő, nő, nő! És szaladt és az egész utca utána szaladt, de nem tudták elérni, megszaladt Budának és eltünt a szemük elől. Még most is szalad, ha meg nem fogták.