Kenyér

Messina kikötőjében megállott az oceáni gőzös. Ott rostokolt déltől estig. Anyagot vett föl: szenet, krumplit, és embert. Egyforma fekete kőszenet, egyforma barna krumplit és egyforma barna embert, sokat, sokat, olasz kivándorlókat. Két esztendő előtt volt, a világnak halkabb zürzavarában, amit békének hivnak. Édes tavaszi nap volt. Az égszinkék ég alatt ott hevert a parton a romlásnak kőből való viziója, a megdermedt katasztrófa: Messina. Kiszállottunk a partra és elsétáltuk a délutánt az összeesett város utcáin a törmelék közt, a boldogan kinőtt giz-gaz közt s a szórakozottan legelésző kecskék közt. A nap megsütötte a kettéhasadt paloták szobáinak tapétáit. A templomok lebukott tornyaikkal, felszakadt tetőikkel, félig állva és félig ledülve hallgattak üresen isten és ember nélkül. A szinház nyitva volt, pedig nappal volt, a homlokzata földig hiányzott. Egy öreg ember ült a szinház előtt egy nagy kőkockán, az utolsó előadás jegyeit árulta emlékbe tiz centesimoért. Az Aidát adták utolsó este. Rhadames még az öltözőjében volt előadás után, mikor a földrengés jött. Ott halt meg. A világos szinpadon szakadt szuffiták lógtak: alkonyi felhők a Nilus fölött. Az orchesterben a csend játszotta gyászzenéjét.

Messina házai mind meg voltak törve, elhasadva, felrugva, leomolva. Némelyik hatalmas épületből csodálatos pagodát emelt a kéjenc pusztulás, az ő érthetetlen épitészi izlése szerint. Messina kétségbeejtő volt. Ezek közt a romok közt nem volt semmi a nemes és buja Pompeji pogány gyászából, itt nem lebbentette a szél a tógák emlékét, mint a Forum Romanum oszlopai közt, itt nem sóhajtott megtisztelően a történelem, itt nem érte az ember ajkát az örökkévalóság lehellete. Messina nyomorult volt, sivár, borzasztó. A mi világunk szerencsétlensége, a jelen ünnepélytelen tragikuma. Csend volt. Semerre egy ember. Az összeesett város végéről, valami barak-albergo felől jött gyönge citera és ének, olasz dal, amely édes és muló, mint a szörp.

Akkor már negyedik éve hevert igy Messina. Még egy házat vissza nem épitettek. Még az utcákról a törmeléket el nem hordták. Csak annyit végzett a környék szegény népe négy év alatt, hogy széjjelhurcolta az ajtókat, a keritéseket, a butorokat, a lépcsők karfáit, az épületek csatornáit, csöveit, minden használható limlomot. És azóta se foghattak semmihez Messinában. Hiszen háborut csináltak Olaszországban. A bajt otthagyták, menekültek a nagyobb bajba. Egy város pusztulását gyógyitották meg száz meg száz város gyászával. Ha majd ez a fekete varázslat elszáll Európáról, az olaszok is elcsendesülnek és széjjelnéznek otthon és megint észreveszik Messina romjait. Milyen jó lett volna inkább Messinát felépiteni.

*

„Juniusban megpendül a kapa, kasza“ – igy kezdődik egy régi vidám rigmus. Most alig tudnak hallatszani a junius hangjai a szépséges, gavalléros magyar mezőn. A háboru keserü zugása lenyomja az élet édes zenebonáját. A földön olyan minden, mint valaha tavalyelőtt, a kisarjadt füvek mind zöldek, a kutyatej sárga és kék a szapora kigyóhagyma. Csak a föld népe nem olyan, mint volt, feketekendős fehérnép jár és hajladozik a földön, meg kifakult zöld ruhában idegen mezők átplántált rabjai, muszkák, szerbek, meg magunk katonái fáradt kékszürke testi ruhájukban, lábbadozók és egészségesek, akiknek napszámját a piacon a hirdetőtáblán állapitják meg, a lábbadozóét három koronában, az egészségesét négy koronában.

Sokkal kisebb volt a napszám, emlékszem, mikor még több volt a földre való ember, vagyis emberanyag. A városi és falusi piacokon ilyenkor kora nyáron vasárnap reggelenkint a harangok zengő zugása alatt csődült csendesen a nép, mig a piac teli nem lett. Gazdák és szegények egyforma tiszta, szépen ráncolt vasárnapi fehérben és pitykés fekete ujjasokban együtt forgolódtak és szorongtak és déli harangozásig ott zümmögtek a kék ég fehér bárányfellegei alatt, amelyek tudományosan Cirro-Cumulusoknak neveztetnek s amelyek a földre nézve alkalmatos szép időt igérnek és a léleknek gyöngéd mulatságot adnak.

Az ilyen vasárnapi csődületet embervásárnak hivták, de mintha nem az embert vásárolták volna ott a gazdák, mintha inkább az emberek mind kedvet és nyugalmat vásároltak volna ott a piacon, legalább ma olyan derült szinben látom viszont emlékezetemben az embervásárt, amely egyszer csak mintha parancs jött volna, indult, tódult és özönlött be a depó udvarára, hol bort, sört és pálinkát mértek.

A földön a kapa koccant, a kasza pengett és szikrázott a napon, mikor állott a földön és a kaszakő csuszkált egyik oldalról a másikra. A csobolyóban kotyogott a viz, az ostor nagyokat cserdült a bölcsen sétáló ökrök felett, egy-egy tavalyi kazal árnyékában kómikus siránkozással széjjelhuzódott a huzómuzsika, az emberek, legények s legénykék danolásztak, a leányok itt-ott sivalkodtak örömükben, hogy nem hagynak békét nekik. A rejtőzködő fürjek kurtákat furulyáltak, fönn a fecske csipett bele a csöndbe csőrével és a barázdabillegető sötéten és fehéren finom mozgásokkal nézegetett körül a göröngyről, mint egy báli gavallér és a tücsök kitartóan ciripelt, mint a citerás, akit a nyári helyiségbe szoktak szerződtetni.

Olyan szép kisérete volt a mezei munkának. Alig hallok belőle valamit most juniusban, tücsköt is alig hallok, pedig semmi baja a fülemnek. Ha beszélhetnék az angol miniszterekkel, sok mindent tudnék nekik mondani. Ó, ha elfogadnák föltételeimet, de most rögtön.

*

Fém ragyog a sarokban, a főispáni hivatal egyik szobájában. Szórakozottan egy rakáson együtt mindenféle vidám és fáradt, izmos és elaggott, közönséges és finom holmi. Levesmerőkanál, cinkpohár, bádogtepsik, falióra ingája, rézmozsár, mozsárütő, egy nagy vörösrézüst, függőlámpa láncai, függönyrudak és két gömbsuly sárgarézből, horpadt cukortartó, cigarettetárca, melynek csak a sarkai rongálódtak el, egy megfeketült serleg, s kicsi ezüstkancsó, melyben szegfüszeget vagy cukkerlit tarthattak, ócska, görbe kard, gyertyatartó, kilincs és ablakzár, minden, emlékek néma társasága, melyen elpillant az ablakon beszuródó napsugár és Erdély aranykorára gondoltat… és a mai csendes kőházak felé sóhajttat, halk, nemes lakások nyilnak ki a szimpátia gyöngéd kopogtatására, hol bánat, gond, szeretet és rajongás lakoznak.

Ez a fém idegyülik a sarokba és vándorol innen tovább és gyülik megint. A városból és a környékről küldözgetik a családok, amelyek gazdagok és amelyek nem is gazdagok. Isten nevében küldik és a maguk nevét nem küldik a holmival. A hivatalszoba levegőjében a sarokban rendetlenkedő tárgyak felett mintha ott kiáltanának a kemény kérelem betüi: Fémet a hadseregnek! És messze távol vár a nagyokat horkanó és nagyokat ásitó háboru.

Ez az összevissza ezüst, réz és cink holmi régiségboltok és zálogházak portékájához hasonlit és a szegénységet, a rejtett és fájdalmas szegénységet juttatja az ember eszébe, oh nem, gazdagságot, valami dicső zálogházat és a lelkek drága szineit, amelyek itt ezeken az uri és szegénysorsu fémeken csillannak: a remény aranyossága, a jóság ezüst fénye és a gyász sápadtsága…

*

Érdemes mindent megnézni, érdemes megnézni a zeneműkereskedés kirakatát is, ahol a kiakasztott kották fedelei versenyt kiáltoznak nagy betüikkel. Itt vannak az ujonnan szerzett operette-ek füzetei mellett és fölött és alatt a háboru felszaporodott kottái. Szép elnézni őket annak is, aki nem érti e hadikottákat, s aki rekedt és nem dalolhat, vagy aki mai szenvedélyeink s kalandjaink felől hallgatni szeret legjobban, csak valami bájos és ártatlan tulvilági népeknek vágyakozna majd kiönteni az emberi szivet. Vagy ha ott se lehetne, a temetőn tul is hallgatni s ugy járni szépen az örökkévalóság csendes sikságán, hátratett kezekkel, hallgatva végesvégig, mert annyi hallgatni valója van az embernek. Jaj, a kották, igaz. Mennyi mindenféle cim összevissza. Estére indul az ezred. – A két faláb. – Ott ahol a Dnyeszter vize zug. – Nem mehet a háboruba. – A térkép. – Csak egy éjszakára küldjétek el őket. – Nagy arany, nagy ezüst. – Rózsák a csákón. – Engemet is besoroztak katonának (Gyárfás Dezső képével a cimlapon.) – Ha majd egyszer mindenki visszajön. – Hurrá fiuk, ma utoljára. – Ha majd megint civilek lehetünk.

Gondolom ez volt a legkelendőbb anyaga két esztendő hadidalainak. Szerzőik Budapest kedvenc dalszerzői. Jobbadán az uri világ használja el itthon e hadizenét, a katona odakinn a baj mezején, a régi hazai nótákat énekli és templomi zsoltárokat reszkettet, megjuhászodván lelkében. De a muló idők kottáit itt a kirakatban összeverődve látni érdekes. A cimeikből ki lehet venni, melyik jelent meg előbb, melyik később. A legfrissebb kotta körülbelül az, hogy: Ha majd megint civilek lehetünk. Engedd meg, nyugtalan olvasóm, hogy e kottákról felpillantva, a háborunak közel járó dicsőséges végét hirnököljem. Mert milyen hadi dal jöhetne még ez után?

*

A bolygó halászbárkák népe olajmezőket vett észre és sok-sok döglött halat látott uszkálni a tengeren Skagerraknál. Nagy csata lehetett itt, – gondolták és vitorláikkal tovább vonszoltatták magukat. Vajjon meddig tartja a tenger szine az olajmezőket? A felfordult halakat a hullámok elhintálják magukon messze-messze, mig valamerre a part kavicsos homokjára nem csusztatják őket, vagy a végtelen távolságban lassan széjjelszedődik és megsemmisül romlandó szép testük. Ezüst és gyöngyház hasukon cicázik a napsugár és oldalaik a vizben fátyolozottan csillannak csodálatos changeant szineikkel és szinte anyagtalanul vékony és kéjes és gyengéd uszonyaik elhalva usznak velük bűbájos haloványságukban. Szemük, a gyerekes, bánatos és ostoba halszem mered kereken és éppen ugy nem ért semmit a halálból, mint az életből nem értett semmit.

*

Egy óra után, persze éjjel, becsukják a kávéházakat. Mindenki hazamegy. Oh nem, nem megy haza mindenki. Nehéz dolog az. Nem lehet azt csak ugy egyik napról a másikra megszokni. Nagy megpróbáltatás az, hazamenni éjszaka egy órakor. El tudom képzelni. Hát hova mennek? Sehova. Ott maradnak. A kávéházat bezárták, de a kávéház terraszát nem zárták be. Azt nem is lehet bezárni. Az a járdán van, a levegőn. Kiülnek, egy pár asztalt körülülnek, üldögélnek, beszélgetnek, hallgatnak. Szép tavaszi éjszaka van, engedékeny. Világit nekik az utcai lámpa. Mit fogyaszt egy óra után ez a kávéházi közönség? Friss levegőt fogyaszt, ami nem kerül pénzbe, de viszont nem is árt annyit a szervezetnek. Sokáig elülnek kint e kedves makacsok és nem veszik rossz néven a szellőt, meg az eget, mert azzal az illuzióval ülnek ottan, hogy kávéházban vannak. És a járdán meg az uttesten föl és alá sétálgatnak bohó kis társaságok, amelyek a mulatóhelyek édeneiből számüzettek. Lebegő piros köpenyeges delnőcskék, akikben a pezsgő bizsereg még, kacarásznak, hátracsapott kalapu éji udvarlók karján, sietnek s nem mennek sehova, járkálnak az ég alatt. Mosolyt nyitó látvány. Mint valami groteszk rousseaui leckeóra. Mint egy széltől összeszedett garden-party. Egy szép sárga lampion függ magosan, magosan fölötte. Talán valamelyik ugrifüles női kalap alól föl is pillant két kékszinnel aláfestett szem a lampion felé s a karminnal tulzott ajkak meglepetten kinyilnak s vidáman szólnak:

– Nini: hold.

*

Kis facipőket árulnak már a bazárban. Milyen egyszerü. Milyen ügyes. Milyen helyes. Milyen olcsó. Drága a bőr, drága nagyon. Azt mondják a cipészek, szivesen csinálnak cipőt, csak bőrt adjon hozzá az ember. Ilyen világ van. Mennyi gyerek fog facipőben járni. Holland báj illan a facipők felett a bazárban, a békének és az idegenek kedvességének tengeri illata. A kattogás, kalapálás, ami a facipők hangja, az orfeum kellemes programmjára emlékeztet, könnyü, kecses ugrálásra, vidám zenére, kavargó, pettyes szoknyácskákra, piros napernyőre, s bájos zöld tájra, amely a táncosnő mögött vidult a hátsó diszleten, szélmalommal és a szélmalmon tul a mezőben messze egy fehér hajócska vesztegelt. Magyarországon is kopogni fog a facipő. Akiknek nagyon fájna hallani, nem hallják majd, messze temették el őket.

*

A hét bádoghordót hogy guritják előre-hátra, hogy döngetik, hogy körülüvöltözik. Ime az ujságokban ma a hét bádoghordó legyőzte hét ország háboruját. A riport régi jogaiba lépett. A hét bádoghordó pazarabb borzalom a határtalanul zugó háborunál. A hét bádoghordó ez már az élet, a béke. Az emberek, az ugynevezett olvasók, eszik az ujságot napról-napra. Valakitől azt hallottam: legalább mig ezt olvasom, nem olvasok a háboruról.

Az asztal előtt ülök, papiros fehérlik előttem, penna szorul a jobbkezemben. Mesterségem szerint iró volnék az emberek között. Minden érdekel a világon és mindenért felelősnek érzem magamat. Mondjuk, hogy rám parancsolták, hogy irjak valamit én is a bádogosról és hét hordójáról. (Petőfi, Tompa és Kerényi leültek költői versenyre hajdan, hogy a falusi lakot megénekeljék.) A tollam hegyét nézem, vár, céloz, a tintától nedves és a sötét nedvességen vékonyan végignyilallik a napfény. Kezdek magamban alkudni a szavakkal, az emberekhez kell szólanom.

No irjunk.

A hét bádoghordóról kell irnom. Szeretnék őszinte lenni és igyekeznem kell ugy irni, ahogy az emberek eltürik az irást. Az emberek… nekik foglalkozni kell ezzel a dologgal, akármit érezzek és képzeljek én. Én ezt a hét bádoghordót nem akarom elhinni. Én azt hajtom magamban mélyen és némán, mint a nyilallás: nem is igaz, nem is igaz. Az emberek orvosok, akiknek a hét bádoghordó tartalmát boncolni kell. Az emberek rendőrtisztviselők, akiknek meg kell vizsgálni alaposan a tartalmat. Az emberek fotografusok, s lefotografálják. Az emberek vizsgálóbirók, akiknek meg kell állapitani és jegyzőkönyvet kell fölvenni. Az emberek szomszédok, akik vallanak. Az emberek hozzátartozók, az emberek érdeklődők és kiváncsiak és félők és borzadók. Az emberek áldozatok és gyilkosok. A bádogos is ember volt. Én is ember vagyok. Hátha láttam én is ezt a bádogost szemtől-szembe valamikor. Hátha mellettem ült a villamoson. Hátha a könyökömmel megütöttem véletlenül valahol, vagy a lábára találtam lépni s szóltam hozzá: pardon. És ő rám nézett, a szemembe. Hátha tüzet kértem tőle s az ujjaink hegye összeért. Hátha köhögött mellettem valahol s lehellete belém lopózott. Mit lehet tudni. De elhiszem? És elhiszem, amit olvastam felőle? Tudok udvarias mosolylyal köszönni ismerősöknek, ha én igazán hiszem, ami Cinkotán történt? Tudok egy orgonavirágot türelmesen szagolni, ha tudok ilyen dologról? Nem zavar ez a cinkotai hét hordó senki mást privát életének kötelességeiben és szórakozásaiban? Ilyen földi valóság meggyőződésével lehet vajjon az oltár elé állani esküdni rózsaszin áhitattal? Nincs benne vajjon minden teremtett lélekben ugyanez a maradandó kisérlet, amely tiltakozik és tagad, ez az igazságnál igazabb cáfolat, ez a makacs védekezése a közérzetnek, ez a rejtelmes illuzió, ami a jelen pillanatot lázasan gyömöszöli szines fátyolaiba, ez a feltakaratlan honvágy, ami az életen végig milliószor huzza föl a felső szemhéjat és a szemgolyót fölfelé görditi, az égen terjengő felhők felé.

A hét bádoghordóról kellene irni. Elszántan és az élet egész nyomoruságával gondolok oda. Ami eszembe jut róla, azt kéne leirni. A szivemet győzedelmes fájdalom nyomja el. Hirtelen, nem tudom miért, hogyan, egy valamikor végighallgatott orgona-hangverseny emléke zendül a fájó sziv mögül valahonnét. És a sipok csengő, zengő, esengő, zugó, bugó és harsogó száz hangja közt felébred és előjön tompán, mélyen, megrendülten és epedően és panaszlón és álmodón és boldogan és boldogtalanul a Vox Humana.