Kenyér

Az embert nézem, mert én is ember vagyok. Szeretem magamat, mert meg kell halnom és mert élek. Ugy szeretem magamat, olyan nagyon, olyan erősen szeretem magamat, olyan végtelenül, oly elfogultan szeretem én magamat, hogy azt is mindet szeretem, ami hasonló hozzám a teremtésben. Szeretem a másik embert, az én embertársamat. Ránézek, egy hang dereng bensőmben: óh!

Kezem magától kinyulik, meg akarom fogni egy másik embernek a kezét. Nincs neki. Neki hiányzik a keze. Rám tekint, a két szemében bánat van és csalódás és alázat.

Egyszer csak kisüt és felzendül a tavasz. Inaimban édes indulat gerjed: jaj, fussunk, gyere, le a zöld dombon nevetve, friss szélben lebegő hajakkal. A völgyben ibolya kéklik, szakasszunk ibolyát! Szaladjunk! A másik ember nem mer. Áll. Nem jöhet szegény. Két mankóra nehézkednek vállai, előre hajlik a háta, a feje le van ereszkedve. Bénák a lábai.

Én lelkendezném: nézd, te, a felhőket, nézd csak mennyi szinük van, akár az álomnak. De gyönyörü, de érthetetlen gyönyörü. Ni a madár, hogy szárnyal odafenn a kék levegőben, sebesen és egyenesen, mint a cél a világon és nézd, hogy tünik el oly hangtalan, mint a gondolat és oly szépen, mint az élet. Láttad? Az a másik ember erőtlen hangon azt mondja: Nem láttam. Nem látok semmit. Minden, amit mutattok nekem, fekete. Én megvakultam, világtalan vagyok.

Kérdeném az ismeretlentől, aki szembe jön velem: Te, ki vagy? Hogy hínak? Hogy vagy, mondd? Hová mégy? Mit tartasz a világon legjobbnak? És mit tartasz a legrosszabbnak? Te mit gondolsz, miért élünk? Gondoltál már te is, mondd, a boldogságra? Te tudod mi az? Ő néz téged és ajkai rebbennek és két kezével magyaráz valamit és a két fülére mutat ujjaival. Ő nem tud beszélni és nem hallja, mit beszélnek hozzá. Ő süket és néma lett itt a földön. De lát és néz és két szeme benne van az én két szememben és az ő szemeiben is lélek és értelem mutatkozik. Ott hagyom? Jól esik tovább mennem? Semmi közöm ő hozzá?

Figyelek rá. Neki nincsenek szavai, mégis akar velem beszélni. Erőlködik. Nekem vannak szavaim. Én ne tudjak vele beszélni? Én nyomorultabb legyek, mint ő? Én ne értsem meg őtet? Én meg fogom érteni. Én jeleket adok neki, mintha néma volnék én is és megértjük egymást, mintha ő is tudna beszélni. Én a sóhaját meghallom, mert olyan, mint az én sóhajom, oly halvány s oly érthető, oly olvasható, olyan ismerős és olyan csodálatos.

A vakot pedig meg fogom simogatni, az ő tapintása olyan finom, hogy ő lát az ő tapintásával, látja, hogy ember vagyok és nem bántani akartam érintésemmel. Én jó leszek hozzá s az a jóság a kék ég boltozathoz fog hasonlitani, olyan magosan és köröskörül és tisztán borul kettőnk fölé. Ő neki a jóság a legszebb látnivalót, a kék eget visszaadja. Én a vakot átvezetem az életen, mint egy hidon és ő nem fog félni.

Én annak, akinek keze nincsen, annak az arcához tartom a letépett rózsát, szagolja meg. Az ő arca elmosolyodik, mert el szoktunk mosolyodni, ha megszagoltatják velünk a virágokat. Én a nyomorék lelkének annyit adhatok, amennyit elvettek a testéből.

Ha nem tudnék kifogni avval az ő szerencsétlenségükön, hogy segitek rajtok, akkor én érezném nyomoréknak magamat. Istenem, én boldog akartam lenni. S éreztem mindig, hogy másokra is szükségem van: más emberekre, barátokra, testvérekre, kik olyan boldogok legyenek, mint én magam, hogy lássam magam előtt, mi a boldogság. Az én boldogságom egy boldog világ. Lehetek-e még boldog, boldog egyedül egy boldogtalan világon? Ők is mind boldogok akartak lenni, akik világtalanok és bénák lettek. Mennyivel inkább csalódtak ők! Nekem örök életemben bocsánatot kell kérnem ő tőlük, mert nekem annyival több maradt, mint ő nekik.