M. A. E.
Furcsa és szivemnek végtelenül rokonszenves kis ujság volt most a kezemben, nagyon kevesen ismerhetik a szakembereken kivül. A kis lapnak a cime: M. A. E., vagyis a Magyarországi Artista Egyesület hivatalos közlönye ez. Különös olvasni az artistáknak a hivatalos közlönyét, ennek a komolyan beosztott rovatait, szabályos fekete betüit a hirekben és sorokban, amelyek az artisták lapjában is épp oly egyenesen állanak s oly ridegen sorakoznak, akár a Csemegi-féle Törvénytárban. A lap vezércikke most a mulatóhelyek zárórájával foglalkozik, aztán jegyzőkönyvi kivonat jön valami gyülésről, aztán egyesületi hirek, halálozások, mindenféle. E bohó grimaceokkal mosolyért vándorló könnyü lényeknek fontos és pedáns frontmögötti világa van itt az ujságjukban.
Az utolsó és leghosszabb rovat ebben a lapban egy ábécérendbe szedett névsor, amely fölé ezt nyomtatták: Magyar artisták a harcmezőn. Vagy százötven név. És minden név egy ember. Egy artista. Elfuttattam a szemem a listán, a mindennapiatlan vidám és fantaszk neveken, Erős Mukin, Roland Róberten, Rosée Jenőn, Picard Jeanon, Herrgotti Stanislauson, Tacianu Sándoron és aztán a Maxikon és Jaqueson és Lacin és Izsón és aztán a sok-sok rendes Ferenceken, Lajosokon, Mártonokon és Mórokon és Edéken és Sámueleken. Akiknek a vezetéknevük is őszinte, törődött polgári nevek, Novák, Pintér, Szepesi, Steiner, Tamási, Weisz, minden, mintha cégtáblákról pottyantak volna ide, meg iparos műhelyek ajtajáról. Ezek is a csatába mentek, az artisták.
Vajjon kinek van joga azt gondolni: mi közöm hozzá? Kiben lehet annyi gőg, hogy ezeknek a népeknek lebegő élete egy pillanatig se alkalmatlankodhasson érdeklődésük előtt. Az én lelkem felhőjében mind átbukdácsolnak ők, mert ember vagyok. Tüzevők, tótágast forgók, kengyelfutók, dzsiggelők, büvészek, zenebohócok, trapezbajnokok, mülövők, kardnyelők, gyorsszámolók, iskolalovarok, Herkulesek, oroszlánszeliditők és kutyaidomárok, gyorsszobrászok, utazó brettliszinészek, éjféli balletmesterek, akrobatatáncosok, jellem- és szalonkómikusok, népdalénekesek, hasbeszélők, bábjátékosok, nőimitátorok, hangszer- és madárutánzók.
És minden excentrikusok, zsonglőrök, ekvilibristák, hipnotizőrök, gondolatolvasók, csodabuvárok, árnyjátékosok, xilophon-zsenik és twoo-stepp-fenomének, pantomimikusok és cnok-aboutk, sodronyművészek és ördögi biciklisták és minden Pierrot-k és Harlequinek, akik Európában jelmezeik s trükkjeik nélkül, kékkel körülfestett szemek nélkül s fehér keztyük nélkül a nappal világitásában mint katonák működnek a háboru végzetes manégeében.
Minden ilyen test magával vitte a háboruba tudományát, birtokát, egész világát. Hányan hanyatlottak el már vajjon? Minden testben volt valami gesztus, hang, valami raffinement, valami furcsa, vidám, szép, meglepő, ami csak ő benne magában volt s nem hagyható fiura, se jótékonycélra, s ami a világgal nem egyezett, ami más volt s egyetlen. Oh az ő bájos nemzetköziségük, a csodálkozás áh-ja, a mosoly gyönyörü néma betüje, a nevetés hegyi forrása s a taps gyermekes lázadása volt az ő közük mindenkihez a világon. És a mostani világmozgalomból csak a halálhoz volt közük, aki a háboruból és az életből elszökteti az embereket, ami a legérdekesebb tünet az egész konfliktusban s éppen ezért erről beszélgetünk a legkevesebbet. Az embernek meg kell halni civilben is egyszer, az eddigi tapasztalat szerint. A bohócoknak is meg kell halniok. A bohócok a békében, régen és mindig, hogy ugy mondjam: előszeretettel pingáltak az arcukra halálfejet, emlékszel?