Kenyér

Egy darabig csak öt utas volt. A hatodik ülésen egy köpenyeg ült. A lámpaernyőt összehuzták odafenn s a tiszti kupét a hálószobák gyöngéd sötétsége tisztelte meg. A kapitány inditványára, aki a legnagyobb rang volt, az üléseket kihuzták, hogy kiki jól hátradülhessen s a lábakat kölcsönösen át lehessen rakni egymás ülésére. Egy diákarcu hadnagy csak kuporgott és nyögdicsélt a maga ülése előtt.

– Schwach bist junger Mann – mondta a kapitány.

– Das nicht kommen will – erőlködött az üléssel és a némettel a hadnagy.

– Schwach, schwach – nevetett a kapitány. Végre kihuzódott az az ülés is. A lábak felnyultak, megkeresték a maguk helyét és békén egymásra tevődtek. Derekak, fejek kitapogatták s kidörzsölték maguknak a pamlagon a legmegfelelőbb helyzetet. Mindenki rézsut feküdt, a legkülönbözőbb szögeket alkotva végtagjaival. Valaki átölelte a két karjával maga fölött a pamlag kiálló fejtámasztóját, ugy pihent el. A test a legnagyobb szükségben s nyomorban is kéjenc, s minden raffinement-t előszed, hogy jól érezze magát. A legrövidebb és legkényelmesebb estéli imádság hangzott el: egy sóhaj. Egy cigarette égett még. Valaki már hangosan lélekzett. A vonat rázódott jobbra-balra és mintha hátrafelé vitt volna, pedig előre ment. Odakinn esett az eső. Szaggatott vékony vonalakat huzgált a sötét ablakra kivülről s egy-egy esőcsepp görbén remegett lefelé az üvegen, mint a köny szokott az arcon. Egymásután mindenki elaludt.

Egyszer csak állt a vonat, sip, kalapálás, ajtócsapkodás, s emberi lárma hallatszott. A folyosón sürü, erős lépések.

– Itt van egy hely – mondta a kalauz, félretolta az ajtót, felnyult a lámpához, világosságot csinált. Egy nagy, testes főhadnagy állott az ajtóban.

– Bocsássanak meg az urak. Nem szivesen zavar az ember senkit.

– Kérem, kérem.

A lábak elhuzódtak, a köpönyeg fölment a podgyásztartóba, a hatodik hely szabad lett. A kalauz kiment. A folyosón állottak, jártak s egy-két hátizsák hevert. Egy kadét a folyosó ablakának fordulva zümmögött egy szövetséges hadi dalt, amelynek a szövegéből ennyit tudok:

A főhadnagy a kapitánynak alázatosan bemutatkozott, a többi uraknak a nevét mondta meg és szervusz, szervusz, szervusz. Leoldta a kardját, a karja nehezen mozgott.

– Megállottam volna a folyosón is, de már négy napja jövök a reumámmal.

– Hová mégy?

– A káderemhez, onnan Pöstyénbe. Még tizennégyben szereztem Szerbiában, de nem törődtem vele, jobban is lettem, a télen megint kijött, nem birom már. Nem szivesen mondja az ember, hogy fáj, de már nagyon kinozott. Itt van a jobb vállamban, meg a karomban.

A vonat megy, idebenn beszélgetés indul.

– Alles ist voll – mondja a kapitány. Die Zivilisten sitzen auch so eng.

Kinn, messzire egy zöld szemafor fénylik, mint a remény zöld csillaga, hogy valaha, valamikor lesz egy világ, amelyen nem lesznek se katonák se civilek, csak csupa emberek.

A főhadnagy ráismer egy másik főhadnagyra, hogy együtt jártak iskolába. Ennek a főhadnagynak sápadt arca van s ugy néz, mint egy rajongó hegedüművész. Elevenedik a beszélgetés, mindenki szól, társalog, cigarette-ek gyulnak megint s a félsötétben fehéres tüzzel égnek. Volhyniáról, az olasz frontról, Staniszlauról, Csernovicról folyik a szó.

A sapkákon rézplakettek függenek, zöld köpenyegek, gyulai táskák, kardok a podgyásztartóban, lábszárvédős és csizmás lábak, olyan a rózsaszin plüssel butorozott elsőosztályu fülke, mint egy fedezék. Mintha egy fedezék vonulna itt tova az éjben, az ellenségesen lármázó kerekek fölött. Nem messze Budapest és erre-arra alszanak a csöndes alföldi városok. Valaki a sarokban az izzadt ablakra a mutatóujjával egy á betüt ir, s rögtön eltörli. Talán azt akarta irni: álom.