MEGMONDANÁM…
Megmondanám, de nem
lehet,
Hogy szivem mily nagyon szeret.
Néma vagyok, ha rád nézek,
Bámulástól rá nem érek.
Hogy szivem mily nagyon szeret.
Néma vagyok, ha rád nézek,
Bámulástól rá nem érek.
DRÁGA JANKÓM…
Drága Jankóm, arra
kérlek,
Hajts utczánkba, drága lélek!
Tégy csengettyüt ökreidre,
Ostorodra selyem-csapót,
Hogy halljam a drága hangot!
Beteg vagyok, fekszem ágyon,
Meg is öl tán kinom, vágyom!
Hogyha eljösz, lásd, megkérem
Anyámat, hogy nyissa szépen,
Nyissa ki az ablak-táblát,
Hogy tekintsek ki azon át,
Hogy a képed megszemléljem,
Hogy a szivem megenyhüljen.
Hajts utczánkba, drága lélek!
Tégy csengettyüt ökreidre,
Ostorodra selyem-csapót,
Hogy halljam a drága hangot!
Beteg vagyok, fekszem ágyon,
Meg is öl tán kinom, vágyom!
Hogyha eljösz, lásd, megkérem
Anyámat, hogy nyissa szépen,
Nyissa ki az ablak-táblát,
Hogy tekintsek ki azon át,
Hogy a képed megszemléljem,
Hogy a szivem megenyhüljen.
AZ ÁRGESI ZÁRDA.
Az Árges vizén
le,
Amott a parton le,
Halad Negru vajda,
Vele kilencz mester,
Mind kőmives ember,
És Mánoli a fő,
Ő közöttük a fő.
A völgyben haladtak,
Helyet keresgélnek
A fényes klastomnak,
Örök emlékének,
Vajda dicsőségnek!
És a mint haladtak,
Utközben akadtak
Egy juhász legényre,
Furulya kezébe’;
És a mint meglátta,
Szól az ur hozzája:
– Hé te fürge juhász!
Oly ügyes furulyás!
Az Árges vizén le,
Juhnyájad legele;
Az Árges vizén fel,
Juhnyájad hajtád el,
Mondd csak te nem láttál,
Szerte a mint jártál,
Egy elhagyott falat,
Bevégzetlen falat,
Annak a tetője,
Fűvel van benőve.
– De uram én láttam,
A mint oda jártam,
Egy elhagyott falat,
Bevégzetlen falat;
Kutyám, a mint látta,
Futott is hozzája
És meg is ugatta,
Rosszát jósolgatta…
Az ur örült ennek,
Ennek a beszédnek;
S indult is lefelé,
Ama kőfal felé,
A kilencz mesterrel,
Kőmives emberrel,
Köztük Mánol a fő,
Ő közöttük a fő.
– Ime az én falom,
E helyet választom,
A zárda helyéül,
Örökös emlékül.
Hanem ti mesterek,
Kömives emberek,
Csak fogjatok hozzá,
Kezdjétek a munkát.
S nekem épitsetek,
E helytt emeljetek,
Egy oly magas zárdát,
Hogy ne lássam párját.
Kincset adok nektek,
Bojárokká teszlek,
De ha nem lesz olyan,
Megmondom komolyan,
Mind befalaztatlak,
Alapba rakatlak!
Amott a parton le,
Halad Negru vajda,
Vele kilencz mester,
Mind kőmives ember,
És Mánoli a fő,
Ő közöttük a fő.
A völgyben haladtak,
Helyet keresgélnek
A fényes klastomnak,
Örök emlékének,
Vajda dicsőségnek!
És a mint haladtak,
Utközben akadtak
Egy juhász legényre,
Furulya kezébe’;
És a mint meglátta,
Szól az ur hozzája:
– Hé te fürge juhász!
Oly ügyes furulyás!
Az Árges vizén le,
Juhnyájad legele;
Az Árges vizén fel,
Juhnyájad hajtád el,
Mondd csak te nem láttál,
Szerte a mint jártál,
Egy elhagyott falat,
Bevégzetlen falat,
Annak a tetője,
Fűvel van benőve.
– De uram én láttam,
A mint oda jártam,
Egy elhagyott falat,
Bevégzetlen falat;
Kutyám, a mint látta,
Futott is hozzája
És meg is ugatta,
Rosszát jósolgatta…
Az ur örült ennek,
Ennek a beszédnek;
S indult is lefelé,
Ama kőfal felé,
A kilencz mesterrel,
Kőmives emberrel,
Köztük Mánol a fő,
Ő közöttük a fő.
– Ime az én falom,
E helyet választom,
A zárda helyéül,
Örökös emlékül.
Hanem ti mesterek,
Kömives emberek,
Csak fogjatok hozzá,
Kezdjétek a munkát.
S nekem épitsetek,
E helytt emeljetek,
Egy oly magas zárdát,
Hogy ne lássam párját.
Kincset adok nektek,
Bojárokká teszlek,
De ha nem lesz olyan,
Megmondom komolyan,
Mind befalaztatlak,
Alapba rakatlak!
* * *
A sok mester
siet,
Nyujtják a zsineget,
Megmérik a földet,
Sánczot ásnak, szélest.
Mindegyre dolgoznak,
Nyulnak már a falak,
De a mit épitnek,
A falak ledőlnek;
Másodnapra ismét,
Harmadnapra ismét, –
Negyedik nap rája,
Dolgoznak hiába.
Bámul Negru vajda,
Méregbe jő rajta,
Szidja a sok mestert,
Sok kőmives embert,
És ő be akarja,
Falazni a falba.
És a sok nagy mester,
Jó kőmives ember,
Ugy félnek mindegyre,
Dolgoznak remegve,
Hosszu nyári napon,
Reggeltől estvélig,
Dolgukban nincs haszon!
De Mánoli rája,
Nem is megy munkába;
Lefeküdt az ágyba…
S álmot lát álmába, –
És a mint felébredt,
Kezdé a beszédet:
– Héj ti kilencz mester,
Mind kőmives ember!
A mint elaludtam,
Ezeket álmodtam:
Egy hang szólott hozzám,
Mely megmondta tisztán,
Hogy kezünk munkája,
Ledől éjszakára,
Mig elhatározzuk,
Hogy mi befalazzuk,
A feleségünket,
Vagy a nővérünket,
A ki holnap reggel,
Legkorábban jő el,
Hozván finom étket, –
Férjnek vagy fivérnek.
Akarjátok tehát
Végezni e munkát,
Az isten szent helyét,
A vajda emlékét, –
Jertek fogjunk hozzá,
Esküdjünk meg reá,
És ezen eskünket,
Tartsuk meg, mint szentet,
Hogy feleségünket,
Avagy nővérünket,
A ki holnap reggel
Legkorábban jő el,
Azt mi feláldozzuk,
A falba falazzuk.
Nyujtják a zsineget,
Megmérik a földet,
Sánczot ásnak, szélest.
Mindegyre dolgoznak,
Nyulnak már a falak,
De a mit épitnek,
A falak ledőlnek;
Másodnapra ismét,
Harmadnapra ismét, –
Negyedik nap rája,
Dolgoznak hiába.
Bámul Negru vajda,
Méregbe jő rajta,
Szidja a sok mestert,
Sok kőmives embert,
És ő be akarja,
Falazni a falba.
És a sok nagy mester,
Jó kőmives ember,
Ugy félnek mindegyre,
Dolgoznak remegve,
Hosszu nyári napon,
Reggeltől estvélig,
Dolgukban nincs haszon!
De Mánoli rája,
Nem is megy munkába;
Lefeküdt az ágyba…
S álmot lát álmába, –
És a mint felébredt,
Kezdé a beszédet:
– Héj ti kilencz mester,
Mind kőmives ember!
A mint elaludtam,
Ezeket álmodtam:
Egy hang szólott hozzám,
Mely megmondta tisztán,
Hogy kezünk munkája,
Ledől éjszakára,
Mig elhatározzuk,
Hogy mi befalazzuk,
A feleségünket,
Vagy a nővérünket,
A ki holnap reggel,
Legkorábban jő el,
Hozván finom étket, –
Férjnek vagy fivérnek.
Akarjátok tehát
Végezni e munkát,
Az isten szent helyét,
A vajda emlékét, –
Jertek fogjunk hozzá,
Esküdjünk meg reá,
És ezen eskünket,
Tartsuk meg, mint szentet,
Hogy feleségünket,
Avagy nővérünket,
A ki holnap reggel
Legkorábban jő el,
Azt mi feláldozzuk,
A falba falazzuk.
* * *
Másnap reggel
korán
Fel is ébredett Mán,
S nyomba fel is méne
Vessző-keritésre
És lenézett róla,
A kanyargós útra.
De kit veszen észre?
Ki tart ott feléje?
Az ő hites társa,
A mező virága!
Közeledik egyre,
Hozván a kezébe’
Bort, hogy igyék férje, –
Párolog az étke!
A mint ő meglátta,
Szivét a kín szállta,
És ekép beszéle;
– Isten a nagy égbe!
Esőt küldj a földre,
Hogy a patak folyjon,
A viz ugy omoljon,
Nőjjenek a vizek,
Őtet állitsák meg,
Állitsák meg útba’,
Hogy térhessen vissza!
Isten meghallgatta
A szép imát, s nyomba
Felhőket hoz össze,
Sötét lesz, mint östve,
Az eső megeredt
És nagy eső esett,
A patakok folytak,
A vizek omlottak.
A viz bármint áradt,
A nő meg nem állott, –
Hanem csak jő egyre,
Egyre közeledve.
És Mán a mint látta,
Köny folyt az arczára,
Térdre hullott ujra,
Ekép imádkozva:
– Hozz istenem szelet,
Hadd fujja a földet,
Hogy fenyőt letőrjen,
Tölgyfa meggörbüljen,
Havas leszakadjon,
Ember hogy megálljon!
Állitsa őt utba,
Hogy térhessen vissza.
Isten meghallgatta
A szép imát, s nyomba
A földre eresztett
Kemény, hideg szelet,
A fenyőt letőrte,
Halomra döntötte,
A havas leszakadt,
A nő meg nem állott,
Hanem csak jött egyre.
És elért a férjhez,
Jó Isten kegyelmezz!
Fel is ébredett Mán,
S nyomba fel is méne
Vessző-keritésre
És lenézett róla,
A kanyargós útra.
De kit veszen észre?
Ki tart ott feléje?
Az ő hites társa,
A mező virága!
Közeledik egyre,
Hozván a kezébe’
Bort, hogy igyék férje, –
Párolog az étke!
A mint ő meglátta,
Szivét a kín szállta,
És ekép beszéle;
– Isten a nagy égbe!
Esőt küldj a földre,
Hogy a patak folyjon,
A viz ugy omoljon,
Nőjjenek a vizek,
Őtet állitsák meg,
Állitsák meg útba’,
Hogy térhessen vissza!
Isten meghallgatta
A szép imát, s nyomba
Felhőket hoz össze,
Sötét lesz, mint östve,
Az eső megeredt
És nagy eső esett,
A patakok folytak,
A vizek omlottak.
A viz bármint áradt,
A nő meg nem állott, –
Hanem csak jő egyre,
Egyre közeledve.
És Mán a mint látta,
Köny folyt az arczára,
Térdre hullott ujra,
Ekép imádkozva:
– Hozz istenem szelet,
Hadd fujja a földet,
Hogy fenyőt letőrjen,
Tölgyfa meggörbüljen,
Havas leszakadjon,
Ember hogy megálljon!
Állitsa őt utba,
Hogy térhessen vissza.
Isten meghallgatta
A szép imát, s nyomba
A földre eresztett
Kemény, hideg szelet,
A fenyőt letőrte,
Halomra döntötte,
A havas leszakadt,
A nő meg nem állott,
Hanem csak jött egyre.
És elért a férjhez,
Jó Isten kegyelmezz!
* * *
A sok
mesterember,
Mind kőmives ember,
Őt a mint meglátta,
Őket öröm szállta;
De Mánt kín gyötörte,
Nejét megölelte,
Ölébe felvette,
Derekára tette,
S feltette a falra,
Tréfálkozott rajta:
– Megállj édes lelkem!
Ne félj senkitől sem,
Az egész csak tréfa,
Berakunk a falba.
Anna hitt a szónak,
Ajkai mosolygtak;
De Mán csak sóhajtott,
És hozzá is fogott
A fal felrakáshoz…
Be is telt az álom!
A fal már nőtt egyre,
Már-már körülvette,
Fehér lába sarkát,
Fehér bokacsontját;
Szegény asszony erre,
Nevetni nincs kedve…
Hanem egyre mondja:
– Manoli, Manoli!
Nagymester Manoli!
Ne tréfálkozz’ férjem,
Magam nem jól érzem!
Manoli, Manoli,
Nagymester Manoli!
A fal szorit engem,
Már fáj is a testem!
De Mán nem szól – hallgat,
Csak rakja a falat,
A fal már nő egyre,
Emelkedik rendre,
A lába sarkáig,
A boka-csontjáig,
Vékony oldalcsontig!
S jaj a szegény asszony,
Foly a köny az arczon,
Csak ezeket mondja:
– Manoli, Manoli,
Nagymester Manoli!
Szorit a fal engem,
Szorul tőle keblem!
A testemet nyomja!
A férj sirva fakad…
De rakja a falat,
A fal már nő egyre,
Emelkedik rendre,
Az oldalcsontjáig,
Egész ajakáig,
Szemevilágáig!
Az asszonyt, jaj neki!
Már nem látja senki!
A falból ezt mondja:
– Manoli, Manoli,
Nagymester Manoli!
Szorit a fal engem,
Meg is halok lelkem!…
Mind kőmives ember,
Őt a mint meglátta,
Őket öröm szállta;
De Mánt kín gyötörte,
Nejét megölelte,
Ölébe felvette,
Derekára tette,
S feltette a falra,
Tréfálkozott rajta:
– Megállj édes lelkem!
Ne félj senkitől sem,
Az egész csak tréfa,
Berakunk a falba.
Anna hitt a szónak,
Ajkai mosolygtak;
De Mán csak sóhajtott,
És hozzá is fogott
A fal felrakáshoz…
Be is telt az álom!
A fal már nőtt egyre,
Már-már körülvette,
Fehér lába sarkát,
Fehér bokacsontját;
Szegény asszony erre,
Nevetni nincs kedve…
Hanem egyre mondja:
– Manoli, Manoli!
Nagymester Manoli!
Ne tréfálkozz’ férjem,
Magam nem jól érzem!
Manoli, Manoli,
Nagymester Manoli!
A fal szorit engem,
Már fáj is a testem!
De Mán nem szól – hallgat,
Csak rakja a falat,
A fal már nő egyre,
Emelkedik rendre,
A lába sarkáig,
A boka-csontjáig,
Vékony oldalcsontig!
S jaj a szegény asszony,
Foly a köny az arczon,
Csak ezeket mondja:
– Manoli, Manoli,
Nagymester Manoli!
Szorit a fal engem,
Szorul tőle keblem!
A testemet nyomja!
A férj sirva fakad…
De rakja a falat,
A fal már nő egyre,
Emelkedik rendre,
Az oldalcsontjáig,
Egész ajakáig,
Szemevilágáig!
Az asszonyt, jaj neki!
Már nem látja senki!
A falból ezt mondja:
– Manoli, Manoli,
Nagymester Manoli!
Szorit a fal engem,
Meg is halok lelkem!…
* * *
Az Árges vizén
le,
Ott a szép parton le,
Negru vajda megyen,
Hogy imát rebegjen,
Ama szép klastromba, –
Amott áll a zárda,
Melynek nincsen párja.
És a mint ránézett,
Nagy örömet érzett,
És imigyen szólott:
– Ti hires mesterek,
Kőmives emberek,
Mondjátok meg tisztán,
Lélekre gondolván,
Van-e tudománytok,
Épitni tudnátok
Egy más zárdát nekem,
Legyen nagy emlékem!
Fényesebbet ennél!
Sokkal szebbet ennél!
És a kilencz mester,
Mind kőmives ember,
A zárda tetején,
A zárda fedelén
Mind egymásra nézve,
Mosolygtak rajta,
És feleltek arra:
– Mi hires emberek,
Kőmives emberek,
Nincs a földön párunk,
Csak egyedül állunk, –
Mi bármikor tudnánk
Épitni ily zárdát,
Ennél sokkal szebbet,
Sokkal fényesebbet! –
Az ur figyel erre,
Gondolkodik egyre,
S aztán parancsolta,
Hogy szedjék le nyomba,
A nagy lajtorjákat,
A nagy állás-fákat…
Hogy a nagy mesterek,
Kőmives emberek
Ott fenn maradjanak,
Ott fenn pusztuljanak
A zárda fedelén,
A zárda tetején.
De a nagy mesterek
Szárnyat készitettek,
Könnyü a szárny röpte,
Zsendelyből készitve…
Kiterjesztik gyorsan
S elrepülnek onnan…
De a földre esnek,
Százba megy a testek.
A szegény Manoli,
A mint megpróbálta,
Hogy kelljen már szárnyra.
Ime egy hangot hall,
Mintha szólna a fal, –
Siró fojtott hangot,
Egy oly kedves hangot,
Mely a falból nyögve,
Ezeket beszélte:
– Manoli, Manoli!
Szorit a fal engem,
Sir belé a lelkem,
Mellemet ugy nyomja,
Életemet oltja.
Ennek hallatára,
Mán keblét kín szállta
Szeme forgott szörnyen,
A felhők az égen,
És a föld mellette,
Mind forogni kezde.
Zárda fedeléről,
Zárda tetejéről
Hallva hullt a földre!
De mi lett a helylyel,
Hová Mán esett el?
– Csergő patak támadt,
Kevés vize árad,
Sós a patak vize,
Könytől jő az ize.
Ott a szép parton le,
Negru vajda megyen,
Hogy imát rebegjen,
Ama szép klastromba, –
Amott áll a zárda,
Melynek nincsen párja.
És a mint ránézett,
Nagy örömet érzett,
És imigyen szólott:
– Ti hires mesterek,
Kőmives emberek,
Mondjátok meg tisztán,
Lélekre gondolván,
Van-e tudománytok,
Épitni tudnátok
Egy más zárdát nekem,
Legyen nagy emlékem!
Fényesebbet ennél!
Sokkal szebbet ennél!
És a kilencz mester,
Mind kőmives ember,
A zárda tetején,
A zárda fedelén
Mind egymásra nézve,
Mosolygtak rajta,
És feleltek arra:
– Mi hires emberek,
Kőmives emberek,
Nincs a földön párunk,
Csak egyedül állunk, –
Mi bármikor tudnánk
Épitni ily zárdát,
Ennél sokkal szebbet,
Sokkal fényesebbet! –
Az ur figyel erre,
Gondolkodik egyre,
S aztán parancsolta,
Hogy szedjék le nyomba,
A nagy lajtorjákat,
A nagy állás-fákat…
Hogy a nagy mesterek,
Kőmives emberek
Ott fenn maradjanak,
Ott fenn pusztuljanak
A zárda fedelén,
A zárda tetején.
De a nagy mesterek
Szárnyat készitettek,
Könnyü a szárny röpte,
Zsendelyből készitve…
Kiterjesztik gyorsan
S elrepülnek onnan…
De a földre esnek,
Százba megy a testek.
A szegény Manoli,
A mint megpróbálta,
Hogy kelljen már szárnyra.
Ime egy hangot hall,
Mintha szólna a fal, –
Siró fojtott hangot,
Egy oly kedves hangot,
Mely a falból nyögve,
Ezeket beszélte:
– Manoli, Manoli!
Szorit a fal engem,
Sir belé a lelkem,
Mellemet ugy nyomja,
Életemet oltja.
Ennek hallatára,
Mán keblét kín szállta
Szeme forgott szörnyen,
A felhők az égen,
És a föld mellette,
Mind forogni kezde.
Zárda fedeléről,
Zárda tetejéről
Hallva hullt a földre!
De mi lett a helylyel,
Hová Mán esett el?
– Csergő patak támadt,
Kevés vize árad,
Sós a patak vize,
Könytől jő az ize.
AZ ÁRVA MADÁR.
Sok madara van az égnek,
–
Szárnyra kelnek vigan élnek;
Előttük a jó kitárva,
Csak én vagyok szegény-árva!
Se ételem, se italom,
De bár volna nyugodalmom!
Az út mellett áll a fészkem,
Száraz ágon, összetörten!
A hány ember jő-megy erre,
Mind bedobál a fészekbe.
Mondják, menjek gyorsan innen,
Mert fészkemtől nyugtok nincsen.
… De a fészkem nem bolygatom!
Dobálják is bármily nagyon…
Oly kicsik, még pelyhök sincsen,
Mi lesz, ha elhordom innen?…
Akkor, hogyha lesznek nagyok,
Ép, erősek, szép tollasok,
Ha képesek lesznek szállni,
A hideget is kiállni;
Majd, ha étel után látnak,
És magukra útra szállnak,
Én szállok majd a fészekre,
És kicsalom, esdve, kérve!
… Még a biró is üldözne,
Irás által kiüldözne…
Még igy kiált a goromba:
„Hord el magad gyorsan innen!
A mig elmehettek épen!“
Biró uram! no csak lassan!
Sem nem öltem, sem em loptam;
Fiókáim sirnak rendre,
Ne hozz szégyent a fejemre!
Oh, ne csinálj irást nékem,
Megöl tőle a nagy szégyen!
Ha elitélsz erre engem,
Haragomtól isten mentsen!
A mért csupa gőg vagy, látod,
Világithat még a házod;
A hol kamarádat látom,
Nehogy ott a világ járjon!
Szárnyra kelnek vigan élnek;
Előttük a jó kitárva,
Csak én vagyok szegény-árva!
Se ételem, se italom,
De bár volna nyugodalmom!
Az út mellett áll a fészkem,
Száraz ágon, összetörten!
A hány ember jő-megy erre,
Mind bedobál a fészekbe.
Mondják, menjek gyorsan innen,
Mert fészkemtől nyugtok nincsen.
… De a fészkem nem bolygatom!
Dobálják is bármily nagyon…
Oly kicsik, még pelyhök sincsen,
Mi lesz, ha elhordom innen?…
Akkor, hogyha lesznek nagyok,
Ép, erősek, szép tollasok,
Ha képesek lesznek szállni,
A hideget is kiállni;
Majd, ha étel után látnak,
És magukra útra szállnak,
Én szállok majd a fészekre,
És kicsalom, esdve, kérve!
… Még a biró is üldözne,
Irás által kiüldözne…
Még igy kiált a goromba:
„Hord el magad gyorsan innen!
A mig elmehettek épen!“
Biró uram! no csak lassan!
Sem nem öltem, sem em loptam;
Fiókáim sirnak rendre,
Ne hozz szégyent a fejemre!
Oh, ne csinálj irást nékem,
Megöl tőle a nagy szégyen!
Ha elitélsz erre engem,
Haragomtól isten mentsen!
A mért csupa gőg vagy, látod,
Világithat még a házod;
A hol kamarádat látom,
Nehogy ott a világ járjon!
A JEGYES IFJÚ.
Kérdezik a lovas
ifjut:
„Mond meg nekünk, mért oly izzadt,
Mért oly fáradt fakó lovad?
A sarkantyud összetörve,
Kalapodon a toll görbe!“
„Vadásztam a zöld erdőben,
Három nap és három éjen…
Üldöztem a szarvasgimet,
Aranyszarvból aranyt hintett.
A Kárpátok alján kezdém,
A nagy Oltig üldöztem én!
Elmerült az Olt vizében, –
Tul meg eltünt szük ösvényen.
Ott voltam én mindütt nyomban
Azért fáradt el a lovam!“
„Mond meg nekünk, mért oly izzadt,
Mért oly fáradt fakó lovad?
A sarkantyud összetörve,
Kalapodon a toll görbe!“
„Vadásztam a zöld erdőben,
Három nap és három éjen…
Üldöztem a szarvasgimet,
Aranyszarvból aranyt hintett.
A Kárpátok alján kezdém,
A nagy Oltig üldöztem én!
Elmerült az Olt vizében, –
Tul meg eltünt szük ösvényen.
Ott voltam én mindütt nyomban
Azért fáradt el a lovam!“
Meghallja ezt egy
leányka,
És szó nélkül ki nem állja:
„Ne hidjetek, arra kérlek,
Mert ez ifjú hazug lélek;
Kedvese van eljegyezve,
Már husz napja elhelyezte,
Gyurgyevoba, Argis mellett,
Itt vallotta a szerelmet.
Kilencz nap kell ilyen útra,
Kettő alatt ő megfutja;
Kilencz napig ül ott nála,
Gyönyörködni a mátkába.
Harmadik nap készül útra!
Kedveséhez vágtat ujra!
Szép is a lány kit ő szeret,
Villám lakja a két szemet,
Arcza fehér, maga szende,
Mint a harmat olyan gyenge!
A fülében drága ékszer,
Nyakán gyöngysor füzve kétszer,
Oly hajlékony csontja, izma,
Még egy gyürün is átbujna!“
„Hallgass! – szólt az ifju erre,
Meghazudtolsz szemtől-szembe?
Neked rosszul esik látom,
Hogy nem te lész az én párom!“
És szó nélkül ki nem állja:
„Ne hidjetek, arra kérlek,
Mert ez ifjú hazug lélek;
Kedvese van eljegyezve,
Már husz napja elhelyezte,
Gyurgyevoba, Argis mellett,
Itt vallotta a szerelmet.
Kilencz nap kell ilyen útra,
Kettő alatt ő megfutja;
Kilencz napig ül ott nála,
Gyönyörködni a mátkába.
Harmadik nap készül útra!
Kedveséhez vágtat ujra!
Szép is a lány kit ő szeret,
Villám lakja a két szemet,
Arcza fehér, maga szende,
Mint a harmat olyan gyenge!
A fülében drága ékszer,
Nyakán gyöngysor füzve kétszer,
Oly hajlékony csontja, izma,
Még egy gyürün is átbujna!“
„Hallgass! – szólt az ifju erre,
Meghazudtolsz szemtől-szembe?
Neked rosszul esik látom,
Hogy nem te lész az én párom!“
KÁROLINA.
„Károlina drága,
Kert nyiló virága!
Gyere haza szépen,
Ne csinálj te szégyent;
Elfelejtéd, látom
A nagy sietségben,
Keszkenőd az ágyon,
Gyöngyöd a gerendán,
Engemet a konyhán.
Siethettél nagyon,
Kis gyürüd itt vagyon,
Kisebbik ujjamon!“
Kert nyiló virága!
Gyere haza szépen,
Ne csinálj te szégyent;
Elfelejtéd, látom
A nagy sietségben,
Keszkenőd az ágyon,
Gyöngyöd a gerendán,
Engemet a konyhán.
Siethettél nagyon,
Kis gyürüd itt vagyon,
Kisebbik ujjamon!“
A BÜSZKE LEÁNY.
A piacz közepén
állva
Igy kiált a német lánya:
„Nincsen sehol olyan férfi,
Ki szemembe merne nézni!
S ki kezemet megcsókolná…
Annak kezem odaadnám!“
Igy kiált a német lánya:
„Nincsen sehol olyan férfi,
Ki szemembe merne nézni!
S ki kezemet megcsókolná…
Annak kezem odaadnám!“
Ezt elvitte a hir
szárnya.
A törökök táborába.
Péter hamar meg is tudta,
De azt hamar ki nem tudta,
Ezt a dolgot, mint csinálja!
Gondolkozott aztán mélyen…
Szép szemébe miként nézne,
S nyomná csókját puha kézre?
… Felült sárga ménlovára,
Elszáguldott messzetájra,
Édes anyja lakására.
„Péter, Péter édes fiam!
Mért vagy barna, mint a sár?
Mért vagy olyan zöld, mint a fű?
Mért oly sárga, mint a viasz?“.
„Arra kérlek anyám, hadd el,
Ne faggas oly kérdésekkel,
Inkább tanits engem erre:
Mint gyulasztnám szerelemre?“.
„Péter, Péter édes fiam!
Nem tudom a dolog mint van,
Hanem eredj nővéredhez,
Jobban ért ő mindezekhez!“
A törökök táborába.
Péter hamar meg is tudta,
De azt hamar ki nem tudta,
Ezt a dolgot, mint csinálja!
Gondolkozott aztán mélyen…
Szép szemébe miként nézne,
S nyomná csókját puha kézre?
… Felült sárga ménlovára,
Elszáguldott messzetájra,
Édes anyja lakására.
„Péter, Péter édes fiam!
Mért vagy barna, mint a sár?
Mért vagy olyan zöld, mint a fű?
Mért oly sárga, mint a viasz?“.
„Arra kérlek anyám, hadd el,
Ne faggas oly kérdésekkel,
Inkább tanits engem erre:
Mint gyulasztnám szerelemre?“.
„Péter, Péter édes fiam!
Nem tudom a dolog mint van,
Hanem eredj nővéredhez,
Jobban ért ő mindezekhez!“
Felült sárga mén
lovára,
S megérkezett este tájba,
A nővére lakására.
„Péter, Péter szép testvérem!
Mért vagy barna, mint a sár?
Mért vagy oly zöld, mint a fű?
Mért oly sárga, mint a viasz?“
„Arra kérlek nővér, hadd el,
Ne faggass oly kérdésekkel,
Inkább tanits engem erre:
Mint gyúlasztnám szerelemre?“
„Vesd le ezt a férfi ruhát,
És öltözzél nőibe át…
Hogyha oda el fogsz érni,
Ne szólj ugy, mint szól a férfi,
Hanem beszélj női hangon,
Mondd, hogy megvert urad nagyon!“
S megérkezett este tájba,
A nővére lakására.
„Péter, Péter szép testvérem!
Mért vagy barna, mint a sár?
Mért vagy oly zöld, mint a fű?
Mért oly sárga, mint a viasz?“
„Arra kérlek nővér, hadd el,
Ne faggass oly kérdésekkel,
Inkább tanits engem erre:
Mint gyúlasztnám szerelemre?“
„Vesd le ezt a férfi ruhát,
És öltözzél nőibe át…
Hogyha oda el fogsz érni,
Ne szólj ugy, mint szól a férfi,
Hanem beszélj női hangon,
Mondd, hogy megvert urad nagyon!“
„Anna, Anna drága
lélek!
Eressz be a házba kérlek!
Mert én lakom innen messze,
Esik eső, dörög nagyon,
S a házadnak nincs eresze.“
„Nem eresztlek be a házba,
Mert a ruhád, habár női,
Ugy szólsz mégis, mint egy férfi!“
„Megvert tegnap uram nagyon,
Megváltozott női hangom!“
Eressz be a házba kérlek!
Mert én lakom innen messze,
Esik eső, dörög nagyon,
S a házadnak nincs eresze.“
„Nem eresztlek be a házba,
Mert a ruhád, habár női,
Ugy szólsz mégis, mint egy férfi!“
„Megvert tegnap uram nagyon,
Megváltozott női hangom!“
Beereszté őt a
házba.
És a mint belép a házba
Betekinte szép szemébe,
Csókot nyomott puha kézre.
Anna hamar észrevette,
Hogy valaki őt rászedte, –
Szabadkozott, de hát végre
Házasság lett mégis vége.
És a mint belép a házba
Betekinte szép szemébe,
Csókot nyomott puha kézre.
Anna hamar észrevette,
Hogy valaki őt rászedte, –
Szabadkozott, de hát végre
Házasság lett mégis vége.