HA A LÁNYOK…
Ha a lányok, mint a
bárány,
Hegyoldalon legelnének,
Juhász lennék s furulyámon
Éjszakán át szólna ének.
Hegyoldalon legelnének,
Juhász lennék s furulyámon
Éjszakán át szólna ének.
S midőn küzd a nap az
éjjel,
Piros hajnal hasadtával,
Behajtanám kis kertünkbe
S betakarnám a subámmal.
Piros hajnal hasadtával,
Behajtanám kis kertünkbe
S betakarnám a subámmal.
ANYÁMNÁL.
Anyámnál a midőn
voltam,
Ha dolgoztam, vagy ha ültem,
Anyám előtt kedves voltam…
A mióta férjhez mentem,
Rabszolgája másnak lettem.
Ha dolgoztam, vagy ha ültem,
Anyám előtt kedves voltam…
A mióta férjhez mentem,
Rabszolgája másnak lettem.
Jókor reggel házat
seprek,
Tüzet rakok, ágyat vetek;
És teritek asztalt nyomba,
Friss reggeli párolg róla;
És kifutok a forrásra,
Rokkámat nem hagyom másra,
Hozok tiszta forrásvizet,
Megmosdatom gyermekimet;
Csecsemőmet megszoptatom,
Gédelgetem, elaltatom;
És megfejem a tehenet,
A mi keskeny kapunk mellett;
És igy telik napom, éjem,
Nincs ki engem megkiméljen…
– Dorbézoló férjem, drága,
A dolog igy rosszul járja…
Választok egy szép barátot,
Osszon nekem igazságot.
Tüzet rakok, ágyat vetek;
És teritek asztalt nyomba,
Friss reggeli párolg róla;
És kifutok a forrásra,
Rokkámat nem hagyom másra,
Hozok tiszta forrásvizet,
Megmosdatom gyermekimet;
Csecsemőmet megszoptatom,
Gédelgetem, elaltatom;
És megfejem a tehenet,
A mi keskeny kapunk mellett;
És igy telik napom, éjem,
Nincs ki engem megkiméljen…
– Dorbézoló férjem, drága,
A dolog igy rosszul járja…
Választok egy szép barátot,
Osszon nekem igazságot.
A KIS KAKUK…
A kis kakuk repül,
repül…
Három napja ágon nem ül;
Hegyen, völgyön, vizen, árkon,
Csak repülni, szállni látom.
Három napja ágon nem ül;
Hegyen, völgyön, vizen, árkon,
Csak repülni, szállni látom.
Kakuk madár! bár
leszállna,
Közel hozzám, a zöld ágra,
S énekelne reggel, estve,
A bánatom ugy engedne.
Közel hozzám, a zöld ágra,
S énekelne reggel, estve,
A bánatom ugy engedne.
Ha a kakuk ifju
volna,
Én elfognám szegényt nyomba!
Szőnék neki finom inget,
Tartanám, mint szeretőmet…
Én elfognám szegényt nyomba!
Szőnék neki finom inget,
Tartanám, mint szeretőmet…
Ha a kakuk vitéz
volna,
Elüzhetné búmat nyomba!…
Hej, de ő egy szabad madár,
Zöld erdőkön, lombok közt jár,
Énekelni leszáll ágra:
Búmat nem is veszi számba.
Elüzhetné búmat nyomba!…
Hej, de ő egy szabad madár,
Zöld erdőkön, lombok közt jár,
Énekelni leszáll ágra:
Búmat nem is veszi számba.
ANYÁM, ANYÁM…
Anyám, anyám, ne adj
férjhez,
Ne adj férjhez vén legényhez;
Mert az öreg nem is csoda,
Kimegy reggel aratóba,
Estve eljő, lába gyenge,
Egyre baktat ide-oda…
És ha hivom vacsorára,
Nem eszik csak sóhajt rája;
S ha megvetem ágya helyét,
Gyenge hangon azt feleli:
Kössem be a fájó fejét…
Ne adj férjhez vén legényhez;
Mert az öreg nem is csoda,
Kimegy reggel aratóba,
Estve eljő, lába gyenge,
Egyre baktat ide-oda…
És ha hivom vacsorára,
Nem eszik csak sóhajt rája;
S ha megvetem ágya helyét,
Gyenge hangon azt feleli:
Kössem be a fájó fejét…
Anyám, anyám, ne adj
férjhez,
Ne adj férjhez vén legényhez:
Ifjuhoz adj, – ez ha kimegy
Jó reggel az aratóba,
Estve eljő fütyürészve,
Nem baktat ő ide-oda;
Ha elhivom vacsorára,
Mosolyogva mondja rája:
– Étel, ital nem kell nekem,
Egy édes csók százszor jobb lesz,
Édes, kedves feleségem!
Ne adj férjhez vén legényhez:
Ifjuhoz adj, – ez ha kimegy
Jó reggel az aratóba,
Estve eljő fütyürészve,
Nem baktat ő ide-oda;
Ha elhivom vacsorára,
Mosolyogva mondja rája:
– Étel, ital nem kell nekem,
Egy édes csók százszor jobb lesz,
Édes, kedves feleségem!
TOMA.
Beszól Toma a
szobába:
– Jöjj ki hozzám, jöjj ki drága;
A küszöbig. – azt ne lépd át;
Vagy tán félsz a rászedéstől…
Ne félj attól, a ki imád!
– Nem mehetek ki a házból,
Kemenczémben a tüz lángol;
És a gyermek sir, a kincsem,
Kivüle ma senkim sincsen,
Mert a férjem ágyban alszik, –
Két pisztoly van két lábánál,
Fejtől töltött puskája áll.
Beszól Toma a szobába:
– Jöjj ki hozzám, jöjj ki drága!
A küszöbig, – azt ne lépd át;
Vagy tán félsz a rászedéstől…
Ne félj attól, a ki imád!
– Jöjj ki hozzám, jöjj ki drága;
A küszöbig. – azt ne lépd át;
Vagy tán félsz a rászedéstől…
Ne félj attól, a ki imád!
– Nem mehetek ki a házból,
Kemenczémben a tüz lángol;
És a gyermek sir, a kincsem,
Kivüle ma senkim sincsen,
Mert a férjem ágyban alszik, –
Két pisztoly van két lábánál,
Fejtől töltött puskája áll.
Beszól Toma a szobába:
– Jöjj ki hozzám, jöjj ki drága!
A küszöbig, – azt ne lépd át;
Vagy tán félsz a rászedéstől…
Ne félj attól, a ki imád!
És az asszony kijött
erre,
Övnél fogva felragadta:
Széles – mondá – lovam nyerge!
… Közepében az erdőnek,
Hol a „Holló“ vize vagyon,
Elfáradva leülének.
És a férfi igy beszéle:
– Keress kincsem a fejembe’…
S puha keze babrált fején…
Látott bárányt szopni emlőt,
Anya-keblen szép csecsemőt;
Látott gerlét, nyomba párja,
A mint fészkét körüljárja,
Rigót, a mint étket szállit,
Hogy táplálja fiókáit…
S szép szemének könye árja
Lefoly Toma arczájára…
– Mit akartál, mit müveltél?
Megforráztál, megperzseltél?
Vagy szemeddel megkönyeztél?
– Semmit Toma! nem is sirtam
Láttam bárányt szopni emlőt,
Anya-keblen szép csecsemőt;
Láttam gerlét, nyomban párja,
A mint fészkét körüljárja,
Rigót, a mint étket szállit,
Hogy táplálja fiókáit…
– Öltözzél át gyorsan tehát,
Öltsd fel ezt a férfi ruhát…
Menjünk haza éjszakára!…
Övnél fogva felragadta:
Széles – mondá – lovam nyerge!
… Közepében az erdőnek,
Hol a „Holló“ vize vagyon,
Elfáradva leülének.
És a férfi igy beszéle:
– Keress kincsem a fejembe’…
S puha keze babrált fején…
Látott bárányt szopni emlőt,
Anya-keblen szép csecsemőt;
Látott gerlét, nyomba párja,
A mint fészkét körüljárja,
Rigót, a mint étket szállit,
Hogy táplálja fiókáit…
S szép szemének könye árja
Lefoly Toma arczájára…
– Mit akartál, mit müveltél?
Megforráztál, megperzseltél?
Vagy szemeddel megkönyeztél?
– Semmit Toma! nem is sirtam
Láttam bárányt szopni emlőt,
Anya-keblen szép csecsemőt;
Láttam gerlét, nyomban párja,
A mint fészkét körüljárja,
Rigót, a mint étket szállit,
Hogy táplálja fiókáit…
– Öltözzél át gyorsan tehát,
Öltsd fel ezt a férfi ruhát…
Menjünk haza éjszakára!…
Megérkeztek a kis
házhoz,
A kis háznak ablakához
– Aludj, aludj árva kincsem,
Atyád van, de anyád nincsen,
Nincs a török hálójába, –
Tomával ment a világba.
Atyád neked csinálni fog
Sima bölcsőt diófából,
S felakasztja a kilincsre,
Az eresztől nem is távol.
Ott a szellő suhogása
Ringatni fog lassan, szépen,
És a madár szép dalára
Előtted tárt lesz az éden…
Beszól Toma a szobába:
– Visszaveszed nődet bátya?
– Hogy ne venném, jámbor ember,
Igy magamra ég és föld ver!
A kis háznak ablakához
– Aludj, aludj árva kincsem,
Atyád van, de anyád nincsen,
Nincs a török hálójába, –
Tomával ment a világba.
Atyád neked csinálni fog
Sima bölcsőt diófából,
S felakasztja a kilincsre,
Az eresztől nem is távol.
Ott a szellő suhogása
Ringatni fog lassan, szépen,
És a madár szép dalára
Előtted tárt lesz az éden…
Beszól Toma a szobába:
– Visszaveszed nődet bátya?
– Hogy ne venném, jámbor ember,
Igy magamra ég és föld ver!
S beugrott a nő a
házba,
Megszoptatá csecsemőjét,
A ki sokáig volt árva.
De a férj a pallost vette,
És a nőnek fejét vette!
… Aludj, aludj árva kincsem!
Atyád van, de anyád nincsen,
Atyád neked csinálni fog
Sima bölcsőt diófából;
S felakasztja a kilincsre,
Az eresztől nem is távol;
Ott a szellő suhogása
Ringatni fog lassan, szépen,
És a madár szép dalára
Előtted tárt lesz az éden!…
Hanem atyád boldogsága
Oda lett… lehullt virága! –
Megszoptatá csecsemőjét,
A ki sokáig volt árva.
De a férj a pallost vette,
És a nőnek fejét vette!
… Aludj, aludj árva kincsem!
Atyád van, de anyád nincsen,
Atyád neked csinálni fog
Sima bölcsőt diófából;
S felakasztja a kilincsre,
Az eresztől nem is távol;
Ott a szellő suhogása
Ringatni fog lassan, szépen,
És a madár szép dalára
Előtted tárt lesz az éden!…
Hanem atyád boldogsága
Oda lett… lehullt virága! –
TOMA.
Mán ablaka előtt
állva,
Beszól Toma a szobába:
– Anna, Anna, drága lélek,
Jöjj ki hozzám arra kérlek.
– Nem mehetek ki a házból,
Kemenczémben a tüz lángol,
És a gyermek sir, a kincsem,
Kivüle ma senkim sincsen;
Nyikorog is a ház ajtó,
Künn az ebem, a haragvó.
– Anna, Anna, drága lélek
Jöjj ki hozzám arra kérlek,
Tüzet lehet eloltani, –
A gyermeket elaltatni, –
Ajtód sarkát kend kenőcscsel,
A kutyádat tarsd kenyérrel.
– Nem mehetek ki a házból
Nem lehetek ma már távol, –
Itt a férjem, alszik, szegény,
Töltött puska pihen mellén,
És két pisztoly a lábánál
Pallos fekszik oldalánál.
Ha mozdulok: puska ropog,
Ha felkelek: halva rogyok.
– Anna, Anna drága lélek,
Jöjj ki hozzám arra kérlek, –
Kis ideig leszünk távol.
… És az aszszony kijött erre,
Fel is kapta a nyeregbe;
Mentek nem is nézve hátra,
El is vitte messze tájra:
Zöld erdőnek közepébe,
Csergő patak közelébe,
Vastag fának árnyékába.
Itt leültek megpihentek.
És a férfi igy beszéle:
– Keress kincsem a fejemben…
S puha keze babrált fején…
Látott gerlét, a mint várja,
Merről? honnan? jő a párja;
Messzebb ismét, benn az erdőn,
Látott bárányt puha emlőn
S rigót, a mint étket szállit,
Hogy táplálja fiókáit; –
Látta kedves csecsemőjét,
Szép szemében drága könnyét,
Csendes szellő fuvalmában,
Gyermek sirást hall magában.
… Anna erre, a kést vette,
És Tomának fejét vette.
Beszól Toma a szobába:
– Anna, Anna, drága lélek,
Jöjj ki hozzám arra kérlek.
– Nem mehetek ki a házból,
Kemenczémben a tüz lángol,
És a gyermek sir, a kincsem,
Kivüle ma senkim sincsen;
Nyikorog is a ház ajtó,
Künn az ebem, a haragvó.
– Anna, Anna, drága lélek
Jöjj ki hozzám arra kérlek,
Tüzet lehet eloltani, –
A gyermeket elaltatni, –
Ajtód sarkát kend kenőcscsel,
A kutyádat tarsd kenyérrel.
– Nem mehetek ki a házból
Nem lehetek ma már távol, –
Itt a férjem, alszik, szegény,
Töltött puska pihen mellén,
És két pisztoly a lábánál
Pallos fekszik oldalánál.
Ha mozdulok: puska ropog,
Ha felkelek: halva rogyok.
– Anna, Anna drága lélek,
Jöjj ki hozzám arra kérlek, –
Kis ideig leszünk távol.
… És az aszszony kijött erre,
Fel is kapta a nyeregbe;
Mentek nem is nézve hátra,
El is vitte messze tájra:
Zöld erdőnek közepébe,
Csergő patak közelébe,
Vastag fának árnyékába.
Itt leültek megpihentek.
És a férfi igy beszéle:
– Keress kincsem a fejemben…
S puha keze babrált fején…
Látott gerlét, a mint várja,
Merről? honnan? jő a párja;
Messzebb ismét, benn az erdőn,
Látott bárányt puha emlőn
S rigót, a mint étket szállit,
Hogy táplálja fiókáit; –
Látta kedves csecsemőjét,
Szép szemében drága könnyét,
Csendes szellő fuvalmában,
Gyermek sirást hall magában.
… Anna erre, a kést vette,
És Tomának fejét vette.
Visszaindult haza felé,
–
Megérkezett a kis házhoz,
A kis háznak ablakához,
S benézett a nő a házba:
Látta férjét vacsorálva,
És anyosát rongyot kötni,
Csecsemővel bibelődni
És altatva drága szóval:
– Aludj, aludj, árva gyermek,
Lefektetni nem is merlek,
Mert mióta anyád nincsen,
Jó éjszakád, álmod sincsen;
Két szép szemed, két nap óta,
Nem volt soha becsukódva;
Nem is szoptál édes tejet,
Nem is fogtál puha kezet,
Nem csókoltál édes ajkat,
Nem volt soha nyugodalmad,
Nem figyeltél anya-szóra, –
Két nap óta, gyermek, néked,
Csupa sirás volt az élet…
Megérkezett a kis házhoz,
A kis háznak ablakához,
S benézett a nő a házba:
Látta férjét vacsorálva,
És anyosát rongyot kötni,
Csecsemővel bibelődni
És altatva drága szóval:
– Aludj, aludj, árva gyermek,
Lefektetni nem is merlek,
Mert mióta anyád nincsen,
Jó éjszakád, álmod sincsen;
Két szép szemed, két nap óta,
Nem volt soha becsukódva;
Nem is szoptál édes tejet,
Nem is fogtál puha kezet,
Nem csókoltál édes ajkat,
Nem volt soha nyugodalmad,
Nem figyeltél anya-szóra, –
Két nap óta, gyermek, néked,
Csupa sirás volt az élet…
Beszól a nő a
szobába;
– Feleséged, ha megjönne,
Mit csinálnál vele bátya?
– Meg se sütném, meg se verném,
Rút szavakkal sem illetném;
Meg se kérdném: merre jártál,
Annyi időt hol töltöttél,
Kivel voltál, mit csináltál?
Csak az volna kivánságom,
A mig magam vacsorálok
Legyen gyertyám, mécs-világom…
Bement a nő a szobába,
Meg szoptatá csecsemőjét,
A ki sokáig volt árva.
De Mán erre mitsem szólott,
A ládához ment, s belőle
Vett ki puha, fejér gyolcsot.
S betekerte a nőt vele,
És szurokkal csepegtette,
S meggyujtotta és világolt,
Mig maga Mán vacsorázott.
– Feleséged, ha megjönne,
Mit csinálnál vele bátya?
– Meg se sütném, meg se verném,
Rút szavakkal sem illetném;
Meg se kérdném: merre jártál,
Annyi időt hol töltöttél,
Kivel voltál, mit csináltál?
Csak az volna kivánságom,
A mig magam vacsorálok
Legyen gyertyám, mécs-világom…
Bement a nő a szobába,
Meg szoptatá csecsemőjét,
A ki sokáig volt árva.
De Mán erre mitsem szólott,
A ládához ment, s belőle
Vett ki puha, fejér gyolcsot.
S betekerte a nőt vele,
És szurokkal csepegtette,
S meggyujtotta és világolt,
Mig maga Mán vacsorázott.
A HEGEDÜS.
Korán reggel,
félhomályba’,
Midőn vész az éj homálya,
Hegyek között az ösvényen,
Ki fut s vajjon hová mégyen?
Ifju asszony, – ölbe zárva,
Egy kis fiu, egy kis árva.
Felérve a hegytetőre
Énekelvén megy előre;
De a gyermek, a kis árva,
– Angyal szelid az orczája –
Meg nem szünik egyre sirni,
Kérdést intéz az anyához,
Miért kezdesz énekelni?
– Vagy nem látod tova, tova,
Fenyőfáktól körülfonva,
Ott a tolvaj-banda fészke,
Ama dombos, tágas völgybe’,
Félek anyám, félek nagyon,
Nem ölnek meg minket vajjon?
Nem érez a tolvaj-banda,
Szállna rá a Szüz haragja.
Nem figyelnek a kérdőre,
Énekelve tart előre,
Itt van már a rablók háza,
A menyköve esnék rája!
Felénk ki jő mind előre?
Az a rablók vezetője.
Ifju asszony kaczag, nevet,
Leteszi a kis gyermeket,
Lehelyezi puha földre;
Ő meg elvész az erdőbe.
A kis gyermek, a kis árva,
Ugy zokogott egymagába,
Hogy az erdő felelt rája! –
Midőn vész az éj homálya,
Hegyek között az ösvényen,
Ki fut s vajjon hová mégyen?
Ifju asszony, – ölbe zárva,
Egy kis fiu, egy kis árva.
Felérve a hegytetőre
Énekelvén megy előre;
De a gyermek, a kis árva,
– Angyal szelid az orczája –
Meg nem szünik egyre sirni,
Kérdést intéz az anyához,
Miért kezdesz énekelni?
– Vagy nem látod tova, tova,
Fenyőfáktól körülfonva,
Ott a tolvaj-banda fészke,
Ama dombos, tágas völgybe’,
Félek anyám, félek nagyon,
Nem ölnek meg minket vajjon?
Nem érez a tolvaj-banda,
Szállna rá a Szüz haragja.
Nem figyelnek a kérdőre,
Énekelve tart előre,
Itt van már a rablók háza,
A menyköve esnék rája!
Felénk ki jő mind előre?
Az a rablók vezetője.
Ifju asszony kaczag, nevet,
Leteszi a kis gyermeket,
Lehelyezi puha földre;
Ő meg elvész az erdőbe.
A kis gyermek, a kis árva,
Ugy zokogott egymagába,
Hogy az erdő felelt rája! –
De kik jőnek amott
szembe,
A tündérek fényes serge!
Fehér lepel által födve,
Aranyhajtól tündökölve,
Drága gyöngyből koronával,
Az ég annyi csillagával!
Ő lesz az, az erdő anyja
S tündérserge, mely nem hagyja.
A kis árvát felölelte,
Felhő által körülvette.
Arany felhő lágy ölében,
Eltüntek a zöld erdőben – –
A tündérek fényes serge!
Fehér lepel által födve,
Aranyhajtól tündökölve,
Drága gyöngyből koronával,
Az ég annyi csillagával!
Ő lesz az, az erdő anyja
S tündérserge, mely nem hagyja.
A kis árvát felölelte,
Felhő által körülvette.
Arany felhő lágy ölében,
Eltüntek a zöld erdőben – –
Erdő mélyben, a hegy
alatt,
Hol a futó csermely fakad,
Ott él a kis szegény árva,
Három tündér vigyáz rája,
Három tündér kedves, szépek,
Virágai a mezőnek,
Egyik mesét mond a távol
Eső csillag- s holdvilágról;
Futó patak morajáról;
Kelő hajnal szép pirjáról.
És a másik fütyöl, mintha
Esti szellő lágyan sugna.
A harmadik kényezteti,
Dalok között lefekteti.
… Öröm között, jólét között,
A kis gyermek már nagyra nőtt.
Hozott anyja uj nyirettyüt,
Diófából szép hegedüt,
Arany hurok rajt’ feszitve,
Arany hajból kikészitve.
Egyik hur a bánat hurja,
A másik a szomort fujja.
És az egyik a gyönyöré,
A negyedik az örömé.
A szép ifju figyel rája,
– Beteljesült lelke vágya! –
Igy tanitja őt a tündér:
– Hangja édes, sokat felér. –
– Ez a hur a bánat hurja,
Ujjad nagyon ne is nyomja,
Fájdalomtól el is szakad,
A ki hallja meg nem marad.
Ez a hur már ad ki szomort,
Könyt fakaszt, ha éri vonód;
Harmadik a gyönyör hangja,
A mátkások dalát dallja;
Szerelmet önt ifju szivbe,
Friss erőt a vénült érbe;
Ettől a meghalt feltámad,
Ebből öröm hangja árad – –
Hol a futó csermely fakad,
Ott él a kis szegény árva,
Három tündér vigyáz rája,
Három tündér kedves, szépek,
Virágai a mezőnek,
Egyik mesét mond a távol
Eső csillag- s holdvilágról;
Futó patak morajáról;
Kelő hajnal szép pirjáról.
És a másik fütyöl, mintha
Esti szellő lágyan sugna.
A harmadik kényezteti,
Dalok között lefekteti.
… Öröm között, jólét között,
A kis gyermek már nagyra nőtt.
Hozott anyja uj nyirettyüt,
Diófából szép hegedüt,
Arany hurok rajt’ feszitve,
Arany hajból kikészitve.
Egyik hur a bánat hurja,
A másik a szomort fujja.
És az egyik a gyönyöré,
A negyedik az örömé.
A szép ifju figyel rája,
– Beteljesült lelke vágya! –
Igy tanitja őt a tündér:
– Hangja édes, sokat felér. –
– Ez a hur a bánat hurja,
Ujjad nagyon ne is nyomja,
Fájdalomtól el is szakad,
A ki hallja meg nem marad.
Ez a hur már ad ki szomort,
Könyt fakaszt, ha éri vonód;
Harmadik a gyönyör hangja,
A mátkások dalát dallja;
Szerelmet önt ifju szivbe,
Friss erőt a vénült érbe;
Ettől a meghalt feltámad,
Ebből öröm hangja árad – –
És az ifju figyel
erre,
A hegedüt kézbevette,
A nyirettyüt végig futja,
Rezg az eszköz minden hurja, –
Néha rosszul, majd meg jobban,
A sziv néha fel-feldobban,
Mig végtére a dal árja,
A közbámulatnak tárgya,
A tündért is csoda szállja. – –
A hegedüt kézbevette,
A nyirettyüt végig futja,
Rezg az eszköz minden hurja, –
Néha rosszul, majd meg jobban,
A sziv néha fel-feldobban,
Mig végtére a dal árja,
A közbámulatnak tárgya,
A tündért is csoda szállja. – –
Nemsokára a szép
ifju,
Hegedüvel utnak indul, –
Játszik falun, a városban,
Tapsolnak is tizen-százan;
Szép dalát a ki csak hallja,
Elmerengve bámul rajta…
– Koborolva ide-oda,
Véletlenül bejutott a
Rablók közé a csárdába,
A menyköve esnék rája – –
Hegedüvel utnak indul, –
Játszik falun, a városban,
Tapsolnak is tizen-százan;
Szép dalát a ki csak hallja,
Elmerengve bámul rajta…
– Koborolva ide-oda,
Véletlenül bejutott a
Rablók közé a csárdába,
A menyköve esnék rája – –
– Hé, hegedüs! mi a
neved?
Elfelejtém a nevedet,
Huzzd rá, mit is bámulsz rajtam!
A nyakadat kicsavarjam?
S hegedült is, a mint mondák,
Csak ne üssék, csak ne bántsák;
A kebleket öröm szállja;
Tánczra kellnek, ki-ki járja,
… Ime más hurt érint ujja,
Elnémulnak a mint fujja,
A hur, a mint ki-ki hallgat,
Sziv repesztőn rezeg, jajgat,
Mint egy megtört sziv fohásza,
Setét, rémes éjszakába.
Asztal köré csoportulnak,
Nincs keletje már a bornak,
Nem is töltik a kupákat,
Kebelöket szállja bánat…
S jaj a szegény csaplárosné,
Minden dolgát elfelejté, –
Olyan szomoru az ének,
Még szomorubb lágy szivének.
– Szép hegedüs, oh megállj csak!
Addj helyet egy árva szónak!
Arra kérlek szépen téged,
Dalold el a gyermekséged – –
Elfelejtém a nevedet,
Huzzd rá, mit is bámulsz rajtam!
A nyakadat kicsavarjam?
S hegedült is, a mint mondák,
Csak ne üssék, csak ne bántsák;
A kebleket öröm szállja;
Tánczra kellnek, ki-ki járja,
… Ime más hurt érint ujja,
Elnémulnak a mint fujja,
A hur, a mint ki-ki hallgat,
Sziv repesztőn rezeg, jajgat,
Mint egy megtört sziv fohásza,
Setét, rémes éjszakába.
Asztal köré csoportulnak,
Nincs keletje már a bornak,
Nem is töltik a kupákat,
Kebelöket szállja bánat…
S jaj a szegény csaplárosné,
Minden dolgát elfelejté, –
Olyan szomoru az ének,
Még szomorubb lágy szivének.
– Szép hegedüs, oh megállj csak!
Addj helyet egy árva szónak!
Arra kérlek szépen téged,
Dalold el a gyermekséged – –
Kézbeveszi a
hegedüt,
Megkeni rá a nyirettyüt,
Igazit a bánat hurján,
Imigy kezdi drága hangján:
– Korán reggel, félhomályba’,
Midőn vész az éj homálya,
Hegyek között az ösvényen,
Ki fut s vajjon hová mégyen?
Ifju asszony, – ölbe zárva,
Egy kis fiu, egy kis árva.
Felérve a hegytetőre – –
Megkeni rá a nyirettyüt,
Igazit a bánat hurján,
Imigy kezdi drága hangján:
– Korán reggel, félhomályba’,
Midőn vész az éj homálya,
Hegyek között az ösvényen,
Ki fut s vajjon hová mégyen?
Ifju asszony, – ölbe zárva,
Egy kis fiu, egy kis árva.
Felérve a hegytetőre – –
Áll az asszony megnémulva,
–
Élettelen földre hulla!
És ez asszony, szegény Anna,
A hegedüs édes anyja.
Élettelen földre hulla!
És ez asszony, szegény Anna,
A hegedüs édes anyja.
A SZÉP LEÁNY.
A nagy leány kérdést
teszen:
– Édes anyám mondd meg nekem,
Midőn csendes idő vagyon,
Mért suttog a szellő, vajjon?
Virágimat nappal lengi,
Ablakomat éjjel veri.
– Édes anyám mondd meg nekem,
Midőn csendes idő vagyon,
Mért suttog a szellő, vajjon?
Virágimat nappal lengi,
Ablakomat éjjel veri.
– A mit hallasz, kedves
lányka,
Nem a szellő suttogása,
A szép ifjak lágy beszéde,
Nem térhetek ki előle…
Jönnek egyre s nőül kérnek,
Hanem veled sokat kérnek,
Vasas ekét hat ökörrel,
Vasas szekért nyolcz tehénnel
És a lovat felnyergelve,
Aranypénzzel megterhelve.
Nem a szellő suttogása,
A szép ifjak lágy beszéde,
Nem térhetek ki előle…
Jönnek egyre s nőül kérnek,
Hanem veled sokat kérnek,
Vasas ekét hat ökörrel,
Vasas szekért nyolcz tehénnel
És a lovat felnyergelve,
Aranypénzzel megterhelve.
– Ha még egyszer erre
járnak,
Küld csak vissza, én még várok,
A mig tavasz leszen ujra,
Mig a virág kihajt ujra;
Csinálok majd egy kis kertet,
Hegy alatt a patak mellett,
És ültetek szép virágot,
Milyent eddig egy sem látott;
Felékitem magam azzal,
Birni fogok derült arczczal,
És elmegyek majd a tánczba,
Hárman-négyen kérnek tánczra,
Megforgatnak lassan, jobban,
Érző szivök fel-feldobban
Ha meglátják szemeimet,
Elfelejtik ökreidet;
Nézve ajkam szép pirjára,
Nem gondolnak a bárányra,
Pénzt és lovat majd nem kérnek,
Szép hajamra ha ránéznek.
Küld csak vissza, én még várok,
A mig tavasz leszen ujra,
Mig a virág kihajt ujra;
Csinálok majd egy kis kertet,
Hegy alatt a patak mellett,
És ültetek szép virágot,
Milyent eddig egy sem látott;
Felékitem magam azzal,
Birni fogok derült arczczal,
És elmegyek majd a tánczba,
Hárman-négyen kérnek tánczra,
Megforgatnak lassan, jobban,
Érző szivök fel-feldobban
Ha meglátják szemeimet,
Elfelejtik ökreidet;
Nézve ajkam szép pirjára,
Nem gondolnak a bárányra,
Pénzt és lovat majd nem kérnek,
Szép hajamra ha ránéznek.
A JEGYES SZERELME.
A bojárok kérdik
egyre:
– Mért oly fényes a két szeme?
Mintha volna ezüstözve,
Aranyszikra a közepe!
Szemöldököd, holló tolla,
Aranyszinü hajad fodra
Be van fonva hatba, hétbe’,
Hajad közé virág téve…
– Mért oly fényes a két szeme?
Mintha volna ezüstözve,
Aranyszikra a közepe!
Szemöldököd, holló tolla,
Aranyszinü hajad fodra
Be van fonva hatba, hétbe’,
Hajad közé virág téve…
Ezüst fényü a két
szemem?
Ugy szereti a kedvesem;
A közepén aranyszikra?
Szép rózsám is annak irta;
Szemöldököm sötét, barna?
Illik hozzá rózsám bajsza;
Fénylik hajam aranyszinben?
Mert fürösztöm rózsavizben,
És befonom szép virággal,
Mert galambnak csak igy áll jól…
Benn az erdőn gerliczém van,
Csak én tudom hol ül, hol van;
Ott ül ő a fenyőágon,
És lenyugszik virág-ágyon,
Előmbe jő a hajnallal,
Előmbe a kelő nappal;
A mint látom hozzá vágyva,
Én is vele kelek szárnyra;
S ekkor szemem fénytől rebdes,
Csakhogy neki legyek kedves,
Egész lényem fényes leszen,
Csakhogy őtet hőn szeressem.
Vele szállok, vele lépek,
Hogy szeressem a mig élek;
Utját ő csak nappal járja,
Szivem holtig őt imádja:
Nagy szerelem, a mit érzek,
Mit jegyesem iránt érzek.
Ugy szereti a kedvesem;
A közepén aranyszikra?
Szép rózsám is annak irta;
Szemöldököm sötét, barna?
Illik hozzá rózsám bajsza;
Fénylik hajam aranyszinben?
Mert fürösztöm rózsavizben,
És befonom szép virággal,
Mert galambnak csak igy áll jól…
Benn az erdőn gerliczém van,
Csak én tudom hol ül, hol van;
Ott ül ő a fenyőágon,
És lenyugszik virág-ágyon,
Előmbe jő a hajnallal,
Előmbe a kelő nappal;
A mint látom hozzá vágyva,
Én is vele kelek szárnyra;
S ekkor szemem fénytől rebdes,
Csakhogy neki legyek kedves,
Egész lényem fényes leszen,
Csakhogy őtet hőn szeressem.
Vele szállok, vele lépek,
Hogy szeressem a mig élek;
Utját ő csak nappal járja,
Szivem holtig őt imádja:
Nagy szerelem, a mit érzek,
Mit jegyesem iránt érzek.
ERKULEÁN.
Reggel a hajnalba
Három lány kelt utra,
Szép virágot szedni,
A lányok egyike
Elment a tengerre;
Közbelső elméne
Parton fel, a kertbe;
És a legkissebbik
– Szilaj ő még eddig –
Elér nemsokára
A Cserna partjára.
A leánykák után
Sok szép ifju ment ám;
Vigan keltek utra
S visszajöttek sirva.
Három lány kelt utra,
Szép virágot szedni,
A lányok egyike
Elment a tengerre;
Közbelső elméne
Parton fel, a kertbe;
És a legkissebbik
– Szilaj ő még eddig –
Elér nemsokára
A Cserna partjára.
A leánykák után
Sok szép ifju ment ám;
Vigan keltek utra
S visszajöttek sirva.
De im egy
kapitán,
A derék Erkulán,
Előjő a ködből
És a parthoz érve,
Csernához beszéle:
– Tiszta futó habok!
Ám ne szaladjatok,
Lányok hová lettek,
Reggel utra keltek?
– A lányok egyike,
Elment a tengerre,
Fel a Duna partján
Van illatos virány;
Közbelső elmene
Parton fel, a kertbe,
Hét havast megmászva,
Az erdőbe szálla;
És a legkissebbik
– Szilaj ő még eddig, –
Ama kősziklákban
Sirdogál az árnyban.
A derék Erkulán,
Előjő a ködből
És a parthoz érve,
Csernához beszéle:
– Tiszta futó habok!
Ám ne szaladjatok,
Lányok hová lettek,
Reggel utra keltek?
– A lányok egyike,
Elment a tengerre,
Fel a Duna partján
Van illatos virány;
Közbelső elmene
Parton fel, a kertbe,
Hét havast megmászva,
Az erdőbe szálla;
És a legkissebbik
– Szilaj ő még eddig, –
Ama kősziklákban
Sirdogál az árnyban.
A deli kapitán
Utra kél szaporán,
Ugy vágtat a lóval,
Hogy a part megszólal;
És imigy repülve,
A sziklához ére.
– Jöjj ki szép leányka!
Tekintsek arczádra.
– Nem mehetek innen,
Tiszta ruhám nincsen,
És a naptól félek,
Én az árnyban élek.
– Ne félj kis tündérem,
Nem bánthat senki sem;
Felveszlek az ölbe,
Hozzád nem is érve;
Gyengén betakarlak,
Meg is oltalmazlak,
Széltől, napsugártól
És azok csókjától.
– Szép ifju, galambom!
Hogyha szeretsz nagyon
S nőül akasz venni,
Hozzád fogok menni! –
Hozz ki a sziklából,
A szikla árnyából;
Leszek feleséged,
Mert szeretlek téged.
Utra kél szaporán,
Ugy vágtat a lóval,
Hogy a part megszólal;
És imigy repülve,
A sziklához ére.
– Jöjj ki szép leányka!
Tekintsek arczádra.
– Nem mehetek innen,
Tiszta ruhám nincsen,
És a naptól félek,
Én az árnyban élek.
– Ne félj kis tündérem,
Nem bánthat senki sem;
Felveszlek az ölbe,
Hozzád nem is érve;
Gyengén betakarlak,
Meg is oltalmazlak,
Széltől, napsugártól
És azok csókjától.
– Szép ifju, galambom!
Hogyha szeretsz nagyon
S nőül akasz venni,
Hozzád fogok menni! –
Hozz ki a sziklából,
A szikla árnyából;
Leszek feleséged,
Mert szeretlek téged.
Az ifju kapitán
Átugrik a sziklán.
Ime, nemsokára
Kijő a világra,
Egy lebegő tündér,
– A világgal felér, –
Gyönyörü s oly édes,
Üde s olyan kényes;
Arany haja fénylik,
Puha vállra omlik;
– Mert ilyent nem látott –
A nap is megállott;
Kigyuladott arcza,
Sugár pihen rajta.
Átugrik a sziklán.
Ime, nemsokára
Kijő a világra,
Egy lebegő tündér,
– A világgal felér, –
Gyönyörü s oly édes,
Üde s olyan kényes;
Arany haja fénylik,
Puha vállra omlik;
– Mert ilyent nem látott –
A nap is megállott;
Kigyuladott arcza,
Sugár pihen rajta.
A deli kapitán
Felkapja az ölbe,
Hozzá gyengén érve;
Melléhez szoritja,
Lágy térdén ringatja.
Csinált neki fészket,
Hol a nap nem éget;
Csillagfénynél támadt
Virágból nyugágyat.
Felkapja az ölbe,
Hozzá gyengén érve;
Melléhez szoritja,
Lágy térdén ringatja.
Csinált neki fészket,
Hol a nap nem éget;
Csillagfénynél támadt
Virágból nyugágyat.
MÁRK.
Török tábor
közepében,
A vitéz Márk hirét vette,
Hogy a nejét elvesztette
És az anyját összevágták!
Mig átnézte a levelet,
Drága lován otthon termett,
S a mint mondák, ugy volt minden:
A szép asszony sehol sincsen
És az anyja összevágva.
A vitéz Márk hirét vette,
Hogy a nejét elvesztette
És az anyját összevágták!
Mig átnézte a levelet,
Drága lován otthon termett,
S a mint mondák, ugy volt minden:
A szép asszony sehol sincsen
És az anyja összevágva.
Bement nyomba a
klastromba,
Mig a pap a misét mondta,
Imádkozott térdre hullva…
Fel is öltött papi ruhát,
Koldulni ment, mint egy barát,
Hogy a zárda gazdag legyen,
Hiányt miben se szenvedjen.
S a mint koldult a világba’
Elérte a török házát,
Melybe neje el volt zárva.
Kinyitotta az ablakot
A török s ily szókat mondott:
– Barát! hol vetted a lovad?
Az a szép ló a Márk lova…
A vitéz Márk imígy szóla:
– Ugy van uram, a Márk lova,
A vitéz Márk már azonban
Rég nyugszik a hideg sirban.
A mért testét eltemettem,
E szép lovat adták nekem.
– A nagy ég urának hála!
Hogy ezt hallom valahára.
Most már nincs a kitől féljek,
Nincsen gondom, vigan élek!
No de jöszte, igyunk egyet,
E jó hirért megérdemled!
Bevezette a szobába,
Melyben neje el volt zárva,
S a mint ránézett az asszony,
Folyt a könyü a szép arczon,
De a török arczul vágta.
Evett, ivott a két férfi…
Az asszony nem győzte nézni;
Csepp bor sincs már a kupába’,
A török más után láta!
Márk benmaradt az asszonynyal,
És a férfi imigy szólal:
– Mondsza, drága, ifju asszony,
Pogányt szeret már a lelked?
A keresztényt megvetetted?
– Nem vetém meg a keresztényt, –
Nem szeretem a pogány lényt,
De ha meghalt drága férjem,
Itt az élet pokol nékem.
– Imádkozzál ifju asszony,
Legyen hited, nagy az isten,
Kiszabadit téged innen…
Jött a török és igy szóla:
– Ejnye barát, hol az eszed?
Ez az asszony tán nem szeret?
– Török uram, már bocsánat,
A mióta vagyok nálad,
Mindegyre csak sértesz engem!
Ezt az asszonyt arczul vágtad,
Csodálom is, hogy eltürtem,
Hogy vissza nem adtam hármat.
De ha harag száll meg engem,
Megfordulok ballábomon,
S a kit érek, levagdalom.
Éles kardom egy csapása,
Száz töröknek sirját ássa.
Megfordulok a jobblábon,
Nincs ki velem szembeszálljon…
Összekötöm kéveszámra,
Elhelyezem kalangyába.
… A török ráismert Márkra…
– Kegyelmezz meg, ne bánts még ma,
Aranyt adok váltságdijba!
– Aranyod is a kezemen,
Életed is, – nincs kegyelem!
… Harag szállta a Márk lelkét,
Megfordult a ballábára,
A törököt ő levágta;
Éles kardja egy csapása,
Száz töröknek sirját ássa…
Meg is fordult a jobblábon,
Nincs ki vele szembeszálljon, –
Összeköté kéveszámra,
Elhelyezte kalangyába…
Mig a pap a misét mondta,
Imádkozott térdre hullva…
Fel is öltött papi ruhát,
Koldulni ment, mint egy barát,
Hogy a zárda gazdag legyen,
Hiányt miben se szenvedjen.
S a mint koldult a világba’
Elérte a török házát,
Melybe neje el volt zárva.
Kinyitotta az ablakot
A török s ily szókat mondott:
– Barát! hol vetted a lovad?
Az a szép ló a Márk lova…
A vitéz Márk imígy szóla:
– Ugy van uram, a Márk lova,
A vitéz Márk már azonban
Rég nyugszik a hideg sirban.
A mért testét eltemettem,
E szép lovat adták nekem.
– A nagy ég urának hála!
Hogy ezt hallom valahára.
Most már nincs a kitől féljek,
Nincsen gondom, vigan élek!
No de jöszte, igyunk egyet,
E jó hirért megérdemled!
Bevezette a szobába,
Melyben neje el volt zárva,
S a mint ránézett az asszony,
Folyt a könyü a szép arczon,
De a török arczul vágta.
Evett, ivott a két férfi…
Az asszony nem győzte nézni;
Csepp bor sincs már a kupába’,
A török más után láta!
Márk benmaradt az asszonynyal,
És a férfi imigy szólal:
– Mondsza, drága, ifju asszony,
Pogányt szeret már a lelked?
A keresztényt megvetetted?
– Nem vetém meg a keresztényt, –
Nem szeretem a pogány lényt,
De ha meghalt drága férjem,
Itt az élet pokol nékem.
– Imádkozzál ifju asszony,
Legyen hited, nagy az isten,
Kiszabadit téged innen…
Jött a török és igy szóla:
– Ejnye barát, hol az eszed?
Ez az asszony tán nem szeret?
– Török uram, már bocsánat,
A mióta vagyok nálad,
Mindegyre csak sértesz engem!
Ezt az asszonyt arczul vágtad,
Csodálom is, hogy eltürtem,
Hogy vissza nem adtam hármat.
De ha harag száll meg engem,
Megfordulok ballábomon,
S a kit érek, levagdalom.
Éles kardom egy csapása,
Száz töröknek sirját ássa.
Megfordulok a jobblábon,
Nincs ki velem szembeszálljon…
Összekötöm kéveszámra,
Elhelyezem kalangyába.
… A török ráismert Márkra…
– Kegyelmezz meg, ne bánts még ma,
Aranyt adok váltságdijba!
– Aranyod is a kezemen,
Életed is, – nincs kegyelem!
… Harag szállta a Márk lelkét,
Megfordult a ballábára,
A törököt ő levágta;
Éles kardja egy csapása,
Száz töröknek sirját ássa…
Meg is fordult a jobblábon,
Nincs ki vele szembeszálljon, –
Összeköté kéveszámra,
Elhelyezte kalangyába…
MÁRK VITÉZ.
Fényes drága
kastélyában,
Annak egyik szobájában,
Dús, teritett asztal mellett,
Ült Márk vitéz, ivott, evett.
Ott az anyja, ott neje,
Esznek, isznak együtt vele.
Hoz a szolga leveleket,
Olvasásra egy percz kellett;
Mindegyiket végig futja…
Az utolsót a mint látja,
Egész lénye lobban lángra
S lecsapja az asztalára.
– Édes fiam, mi lelt téged?
Mi baj ére, mi tűz éget?
Elhozván a leveleket,
Olvasásra egy percz kellett:
A mint szemed ezt meglátta,
Egész lényed lobbant lángra.
– Édes anyám, de hogy is ne,
E levelet Alfék küldte…
Még azt irja, hogy nincs nékem,
Tudományom, nevelésem;
S nincs bátorság a szivembe’,
Vele kardra szállni szembe.
Annak egyik szobájában,
Dús, teritett asztal mellett,
Ült Márk vitéz, ivott, evett.
Ott az anyja, ott neje,
Esznek, isznak együtt vele.
Hoz a szolga leveleket,
Olvasásra egy percz kellett;
Mindegyiket végig futja…
Az utolsót a mint látja,
Egész lénye lobban lángra
S lecsapja az asztalára.
– Édes fiam, mi lelt téged?
Mi baj ére, mi tűz éget?
Elhozván a leveleket,
Olvasásra egy percz kellett:
A mint szemed ezt meglátta,
Egész lényed lobbant lángra.
– Édes anyám, de hogy is ne,
E levelet Alfék küldte…
Még azt irja, hogy nincs nékem,
Tudományom, nevelésem;
S nincs bátorság a szivembe’,
Vele kardra szállni szembe.
Felült sárga
ménlovára,
Elvágtatott messze tájra,
Másnap el is ért Budára.
A nagy falu közepébe’
Áll a király vendéglője;
Lovát köté a sövényhe’,
Ő benyitott a csapszékbe.
– Korcsmárosné! bort izibe!
Nem tréfálni jött Márk ide.
Egy veder bor majdnem semmi,
Más bor után kellett menni.
– Korcsmárosné még egy vedret!
De már erre szólni kellett:
– Drága uram, Márk vitézem!
A sok megárt, neked, nékem!
Ha leiszod magad itten,
Elvihetnek lánczra verten.
– Korcsmárosné, már ha mondom:
Nekem arra nincsen gondom,
Láss utánna! bort izibe!
Nem tréfálni jött Márk ide…
Megfizetem borod árát…
Alig végzé be a szavát,
Alfék hamar meg is tudta,
Hogy Márk van a fogadóba’!
Alfék megy is pallósával,
Olyant vág az ajtófára,
Hogy darabra törik, százra.
Feláll Márk az asztal mellől,
Hat aranyt vesz ki a zsebből:
Elvágtatott messze tájra,
Másnap el is ért Budára.
A nagy falu közepébe’
Áll a király vendéglője;
Lovát köté a sövényhe’,
Ő benyitott a csapszékbe.
– Korcsmárosné! bort izibe!
Nem tréfálni jött Márk ide.
Egy veder bor majdnem semmi,
Más bor után kellett menni.
– Korcsmárosné még egy vedret!
De már erre szólni kellett:
– Drága uram, Márk vitézem!
A sok megárt, neked, nékem!
Ha leiszod magad itten,
Elvihetnek lánczra verten.
– Korcsmárosné, már ha mondom:
Nekem arra nincsen gondom,
Láss utánna! bort izibe!
Nem tréfálni jött Márk ide…
Megfizetem borod árát…
Alig végzé be a szavát,
Alfék hamar meg is tudta,
Hogy Márk van a fogadóba’!
Alfék megy is pallósával,
Olyant vág az ajtófára,
Hogy darabra törik, százra.
Feláll Márk az asztal mellől,
Hat aranyt vesz ki a zsebből:
– Három arany a bor
ára!
A háromért gondolj Márkra.
A háromért gondolj Márkra.
S kilépett az ajtón
nyomba,
De Alféknek semmi nyoma,
Ment utánna… utol érte,
Pallosával végig mérte…
S lerogyott Alfék a földre.
De Alféknek semmi nyoma,
Ment utánna… utol érte,
Pallosával végig mérte…
S lerogyott Alfék a földre.
ANYÁM, ANYÁM…
Anyám, anyám, lelkem
anyám,
Neked is szép volt az élet,
S ha gyönyörködtetett téged –
Ne tanits az unalomra…
Mert veszett eb az unalom,
– Minden estve nálad vagyon,
Melletted ül: – ott pipázik,
A sok könytől arczod ázik.
Egy hajlékot lakván véle,
Nevetni sem lehet tőle: –
S aztán ott ül a kuczkóban,
Azt sem tudod eszed hol van?
Mint vele lakni egy házban,
Jobb, ha beteg vagy az ágyban, –
Betegségből, gyógyszerével,
Engem anyám kigyógyithat,
Unalomból csak a sirhant.
Neked is szép volt az élet,
S ha gyönyörködtetett téged –
Ne tanits az unalomra…
Mert veszett eb az unalom,
– Minden estve nálad vagyon,
Melletted ül: – ott pipázik,
A sok könytől arczod ázik.
Egy hajlékot lakván véle,
Nevetni sem lehet tőle: –
S aztán ott ül a kuczkóban,
Azt sem tudod eszed hol van?
Mint vele lakni egy házban,
Jobb, ha beteg vagy az ágyban, –
Betegségből, gyógyszerével,
Engem anyám kigyógyithat,
Unalomból csak a sirhant.
ÉDES RÓZSÁM, ÉDES LELKEM.
Édes rózsám, édes lelkem
–
Késő éjjel, éjfél tájba’,
Midőn alszik a madárka
És a hold a tiszta égen
Csillagok közt úszik fényben,
Ablakodhoz vágyott lelkem,
Oda vágytam, oda mentem.
… Fontál kerek guzsaly mellett.
Könyben úszott drága szemed;
De hallottam mostohádat,
A mint szidott s szórt rád átkot,
A mért forrón szeretsz engem.
Késő éjjel, éjfél tájba’,
Midőn alszik a madárka
És a hold a tiszta égen
Csillagok közt úszik fényben,
Ablakodhoz vágyott lelkem,
Oda vágytam, oda mentem.
… Fontál kerek guzsaly mellett.
Könyben úszott drága szemed;
De hallottam mostohádat,
A mint szidott s szórt rád átkot,
A mért forrón szeretsz engem.
Pedig már az mind
hiába!
Mert ha három éjjen által
Eresz alatt térden állva,
Habzó ajkról, vérző szivből
Szakad is ránk szitka, átka, –
Hogy ha misét mondat, hetvent,
S kalácsot süt egyszáz hetvent
Egymástól mi puszta szóra,
El nem válunk soha, soha.
Mert ha három éjjen által
Eresz alatt térden állva,
Habzó ajkról, vérző szivből
Szakad is ránk szitka, átka, –
Hogy ha misét mondat, hetvent,
S kalácsot süt egyszáz hetvent
Egymástól mi puszta szóra,
El nem válunk soha, soha.
Nem, mig anyád meg nem
tudja,
Leveleit egy tölgyfának
És füszálát egy határnak;
A mig tisztán meg nem tudja
Szőrszálait száz egérnek,
Virágait egy mezőnek;
Mig a bükk nem terem körtét
S a füzfán megygy nem lesz nőve,
Hogy egyék anyád belőle.
Leveleit egy tölgyfának
És füszálát egy határnak;
A mig tisztán meg nem tudja
Szőrszálait száz egérnek,
Virágait egy mezőnek;
Mig a bükk nem terem körtét
S a füzfán megygy nem lesz nőve,
Hogy egyék anyád belőle.
MÉRT NEM NŐSÜLSZ…
Mért nem nősülsz ifju,
vajjon,
Midőn annyi virág vagyon?
Tán szülőid nem egyeznek,
Vagy a lányok nem szeretnek?
– A szülőim egyeznének,
A leányok szeretnének, –
És üldöznek is a vágyak,
Mégis sugják, hogy csak várjak,
A mig ujra tavasz leszen,
Hátha eljő uj kedvesem…
Csinálok én akkor kertet,
A kis törpe kunyhóm mellett,
Virágim közt ülök, járok,
Nézni jőnek majd a lányok…
Ki is ülök a töltésre,
A lánykákkal összejőve,
Nyujtok nekik szép virágot,
Olyan szépet egy sem látott, –
De ha eljő a galambom,
A legszebbet neki adom, –
Ott nyilik az ablakomban,
Nőm számára azt ápoltam.
Midőn annyi virág vagyon?
Tán szülőid nem egyeznek,
Vagy a lányok nem szeretnek?
– A szülőim egyeznének,
A leányok szeretnének, –
És üldöznek is a vágyak,
Mégis sugják, hogy csak várjak,
A mig ujra tavasz leszen,
Hátha eljő uj kedvesem…
Csinálok én akkor kertet,
A kis törpe kunyhóm mellett,
Virágim közt ülök, járok,
Nézni jőnek majd a lányok…
Ki is ülök a töltésre,
A lánykákkal összejőve,
Nyujtok nekik szép virágot,
Olyan szépet egy sem látott, –
De ha eljő a galambom,
A legszebbet neki adom, –
Ott nyilik az ablakomban,
Nőm számára azt ápoltam.
– Mondd meg milyen, mondd meg
várjuk?
Ismerjük meg, ha meglátjuk…
Ismerjük meg, ha meglátjuk…
– Könnyü zerge,
Nagyon fürge;
Gerle madár,
Repül, nem jár;
Nagyon fürge;
Gerle madár,
Repül, nem jár;
Az ő teste,
Sugár gyenge;
És az arcza
Rózsás, barna;
Sugár gyenge;
És az arcza
Rózsás, barna;
Szép hajában
Nyilt virág van;
Fürteibe
Virág hintve;
Nyilt virág van;
Fürteibe
Virág hintve;