Koszorú a román népköltészet virágaiból

MEGSZÁLL A VÁGY…

Megszáll a vágy reggel, estve,
Nyugtot nem ad, bár egy perczre;
Beszél nekem… kérdi egyre:
– Mért vagyok én olyan gyenge?
Azt felelem siró hangon:
– Mert szerettem hően, nagyon!
És felelem könyes szemmel:
– Nem szerettem soha renddel.

A vágy kaczag s tovább ereszt,
Verné meg őt a szent kereszt…
Ha a vágy eladó volna,
Galambomnak adnám nyomba!…
Ha a rózsám vevő lenne,
Szivem vele megegyezne;
Meg is venném, hogy megvédjen,
A vágy, ha megtámad éngem.

CHOLERA.

Tova le a Pruth partján
A jó Vilkul lakásán,
Vilkul iszik egyre-másra;
Három leányt tart a térden
S nem gondol a cholerára.
Gondoskodik anyja róla,
Könnyes szemmel ekép szóla:
– Drága Vilkul, drága fiam!
Te csak iszol egyre-másra,
S nem gondolsz a cholerára…
Szokd el már a részegséget,
Minden roszra az visz téged;
Pruthban van már a cholera,
Vagy talán átlépett rajta…

És az ifju szót fogadott,
Négy szép ökröt befogatott,
A szép lovát fölnyergelte,
Le a völgybe utját vette;
Utazni ment messze tájra,
Kereskedni jónak látta.
Egy gyönyörü téres völgyben,
A kanyargós Pruth vizében
Vajjon, vajjon mit is láta?
Egy agyaros, fogasbába.
A testéből méreg árad
És bőre a csonthoz száradt;
Lobog haja kibomolva,
Rút kigyókkal van befonva;
Ugrál ide, ugrál oda,
Töviseket termel nyoma;
Szárad a fű a nyomába,
Embert küld a másvilágba…
– Derék ifju, csendes utat!
Olyan büszkén merre halad?
– És ke’d bába, térne vissza!
Merre vész el majd az utja?
– Megyek a szép Pruth partjára
A jó Vilkul lakására;
Hogy életét vegyem hátra
S menjek vele más világra!
– Te utazó rút nyavalya,
Rút betegség! kérlek arra, –
Vedd a lovam, fegyveremet,
De ne bántsd az életemet…
Nekem otthon van szép lányom,
Engedd, hogy őtet meglássam!
A szekerem s ökröm vidd el,
Vidékünket ne pusztitsd el…
– Nem kell nekem ember-fegyver,
Van énnekem ördög-fegyver;
Láthatatlan három kaszám,
Tüzes vassal van kiverve:
Az egyik a hős ifjaké,
A másik a csecsemőké,
A harmadik nagy lányoké
És az ifju menyecskéké!
Nem kell nekem ökrös szekér,
Három kaszám titeket kér, –
Élteteket veszem hátra,
S megyek vele másvilágra!
Vilkul álla megkövülve,
De Cholera hozzá szökve,
Zörgő csontját kinyujtotta,
S szegény Vilkult körülfogta.
Száját teszi a szájára
És ajkát ajakára, –
Az életét ki is szivta!
Vilkul vissza azt nem vivta.
Vilkul halva le is rogyott,
A Pruth vize közelében,
A szép mező közepében!
Varju, holló rá is szállott –
S a Cholera görbét nézve,
Sántikálva tovább állott.

RÁDICA.

Amott a nagy házba’
– Nap süt ablakába –
Sok a boros hordó,
Hajolnak egymásra.
Sok nincs is megkezdve
– Ötszáz veder egybe’. –
Amott a nagy házba,
– Nap süt ablakába –
Édes a bor ize,
Egy nap fogy száz ice;
Rádica árulja
Kevés az ő gondja.
Kereskedők, sokan,
Elfogyasztják nyomban.
Közülök egy aztán,
Mátyás a kapitán.
Öreg szatócs ő már,
A sir szélén áll már,
Rada felé tartva
Egy nagyot sohajta,
És szóla eképen:
– Radica, Radica!
Szépséges Radica!
Légy a feleségem,
Eltartalak szépen,
Leolvasok nyomba’
Száz rubelt markodba, –
És veszek topánkát
Indiai, drágát, –
Kendőt a nyakadra,
Selyemmel kivarrva
S aranynyal ékitett,
Drága teritéket,…
Rada nézve rája,
Felelt nemsokára:
– Hej Mátyás kapitán!
Gazdag vagy jól tudom,
Még sem leszesz uram,
Fehér a szakállad,
Fog nem körzi szádat.
Egyébiránt férjnek
Azt választom én meg,
Ki átmegy a Dunán
Lábaira állván,
Buzogányt szoritva,
A jobbik marékba’. –
… Senki nem áll erre,
Egynek sincsen kedve; –
Idegen vendégek,
Sorban amott ülnek.
Közülök egy ifju,
Feláll hamarjába’,
A helyét jól állja,
A Dunát átuszsza
És ismét jő vissza;
Lábaira állván,
S buzogányt szoritva
A jobbik marékba’. –
Radica örvendve,
Ezeket rebegte:
– Jere, ifjam, szépem,
Légy te az én férjem
Én téged választlak,
Ifiu uramnak! –
Van egy példabeszéd,
Szól az pedig ekép:
A ki a Dunát átuszsza,
Feleségét nem kinozza!

A GERLICZE…

A gerlicze bús madárka
Ha elpusztul a hű párja;
Pusztán bolyong, repül gyorsan,
Ha oda ért tovább onnan…
Életén át gyászol mindig,
Más gerléhez nem szegődik;
A zöld erdőt is megjárja,
Virulását nem is látja;
Mig elfárad, bolyong, repül,
De zöld ágra akkor sem ül;
Hogyha néha le is szállna,
Rászáll egy-egy száraz ágra;
Vagy rászáll a szirttetőre,
Étel, ital nincs inyére;
Ha folydogál csermely, patak,
Felzavarja s tovább halad:
A vadászt ha jönni látja,
Eleibe repül szárnya!

A SZERELMEK.

A szerelmek, a szerelmek,
Mint a madár, énekelnek;
Havasokon, a berkekben,
A pusztákon, az erdőkben,
Itt is, ott is, mindenütt.
A hűséges nagy szerelmek
Szabad uton járnak-kelnek;
A kicsikék elhuzódnak
Belsejébe a vadonnak…
Sárban járnak s mégis tiszták,
Az ifjukat megrohanják;
Vizben usznak, meg nem fulnak,
Lány-kebleket ostromolnak;
Tűzbe mennek, el nem égnek,
Annál tovább s jobban élnek.

KIS MENYECSKE…

Kis menyecske jő a párja…
– Ha jő itt lesz, ördög bánja,
Készen áll a vacsorája.
Egy pár lepény… összeszedve,
Hét udvarról a sok növényt,
Csak megenni legyen kedve.
Mert gonoszul egyre-másra
Szidalmazva, csak azt mondja:
„Hej, feleség, ne nézz másra!“
– Kis menyecske, jön babája!
– Egészségben érjen hozzám,
Készen áll a vacsorája:
Egy sült csirke paprikázva,
Jó sütemény tejben ázva…
Megérdemli, mert ő soha
Nem pirongat, sem nem mondja:
„Ez vagy amaz jól igy volna.“
Bejön, köszön, csókol, leül…
Egy ilyennel a nő elül.

CSENDES FOLYAM…

Csendes folyam, Duna vize,
Rég vagyok már én is árva,
A kim volt és kit szerettem,
Elment már egy szebb világba.
Hogyha nem hiszed talán,
Illatos virány,
Itt a sirja, ásd ki ujra,
Virágos a sirja!
Vedd a fátyolt arczájáról,
Virág a határról;
Arczájáról és kezéről,
Virág a mezőről;
Kezeiről és lábáról,
Virág a sirjáról.

SZEGÉNY JANKÓ.

Hegy alján a juhász legény,
Elaludott mélyen szegény,
S a juhnyáj a sötét éjjel
Barangolt is szerte-széjjel…
Pásztor nélkül csavarogva,
Bement volt már a tilosba.
– Befogták a juhászlegényt, –
Bekisérték lánczon szegényt, –
A juhnyáját behajtották,
Semmi áron ki nem adták.
– Jött az apa, jött az anya,
Tüszőjükben hozva bankót,
Könyörögtek, térdre hullva,
… Adnák ki már szegény Jankót.
A bankóért a jó birák,
Szegény Jankót ki nem adják,
– És jövének a fivérek,
Tüszőjükben aranyt hozva,
Szavuk olyan, mint az ének,
Minden szép szó összehordva,
… De aranyért a jó birák,
Szegény Jankót ki nem adják!
– Felöltözött a mátkája,
Vett szép szoknyát derekára,
Piros csizmát a lábára,
Szép nyaka a gyöngytől fénylett,
Már messziről hajtott térdet,
És kezeit összecsukta,
Szép szeméből a köny hulla:
– Törvénylátó, drága urak!
Váltságdijba miket hozzak?…
Ereszszétek már ki Jankót,
Ha bűne volt, meg is lakolt!
Drága gyöngyét földre dobta,
– A birákat megcsókolta.
Erre aztán a jó birák,
Szegény Jankót ki is adták!

* * *

– Végy el Jankó feleségül,
A börtönből megmentélek,
Értted halok, érted élek…
– Nem veszlek el feleségül,
– Mást csókoltál már mint mátka,
Félek rám száll az ég átka!

NAGY LEÁNYNAK…

Nagy leánynak a szerelme
Utban nyiló violaszál,
Midőn lanyha szellő éri,
Csakhogy lelked rája nem száll.

Menyecskének a szerelme
Ablakban diszlő viola,
Oldalvást ha éri szellő,
Illatos az egész szoba.

ZÖLD LEVELÜ…

Zöld levelü almafácska,
Az én rózsám bájos lányka,
Napsugárból van a haja,
Szél lengeti erre-arra.
Két szeme két fényes csillag,
Rájuk nézesz, meggyilkolnak.
Két vércsepp a két arczája,
Gyönyörrel tekintesz rája;
Ajaka van eperizből;
Puha testén fehér inge,
Édes tejbe van fürösztve;
A járása csendes, mintha
A földön betüket irna;
Szép idő a mosolygása,
Menybe repit a szólása,
És ha a föld minden kincsét,
Hét országnak drága gyöngyét
Adnák nekem, édes lelkem,
Egy hangodért én megvetem.

HONNAN REPÜLSZ…

Honnan repülsz kakuk madár?
– Messze tájról; a hol van nyár!
– Messze tájról? künn nem láttad,
Értem élő szép rózsámat?
– Lehet, – de rá nem ismertem!
– Ismerhetted volna könnyen,
Mert a rózsám ismert lányka,
Sárga pohárt tart kezében,
Csillog drága köny szemében,
Felköszönt és sohajt egyre,
Búban úszik egész lelke!
Hallgass, hallgass, drága lélek,
Majd elveszlek, hogyha élek,
Jegenye, ha terem körtvét
És a fűzfán megygy lesz nőve,
Hogy együnk mi majd belőle.
Szerelmünktől, egykor, régen,
Virágoztak a fák szépen,
Nagy titokban az irigyek,
Minden ágot letördeltek.

Ki a más szerelmét rontja,
Gabnáját a madár hordja,
Ne is legyen annak étke,
Sem egészség a testébe.

A BOJÁR ÁLMA.

Barátságos laknak
Vendégei vannak;
De a gonosz háznak
Megrögzött lakói
Ilyet sohse látnak.

A bojár egy napon
Nyughatatlan nagyon;
Fényes ebédet ád,
Összehivja a vár
Öregét és ifját.

Az ebédért nem vár
Jó szót a nagy bojár,
Gyanus álmot látott –
Kéri vendégeit,
Fejtsék meg ez álmot:

„Az éjjel házamban,
Tiszta tó terült el,
Tükörén a sugár
Csak játszva merült el;
És partját a tónak
Aranyív övezte,
Az ív egyik végét
Sárkány-szem fedezte.
Az aranyíven túl
Sötét bokrok álltak,
S itt ága terült el
Diszes almafának.
Szép ezüst virágot
Mutatott a szélnek,
Lombos ágai közt
Gerle madár fészek.
A fa koronája:
A galamb tanyája;
Az aljban: a nádnak
Terült el az árnya.“

Erre a vendégek
Álmát igy fejték:
„Tiszta tó a házban:
A palotád, uram;
Az aranyív pedig
Szerető nőd, ugy van!
A fa koronával:
Te vagy uram, magad;
Az ezüst virágok:
Őszbe vegyült hajad.
Gerle madár fészek:
Férjhez adó lányok;
Galamb-tanya: ifjak,
Harczra készen állók.
És a nád az árnyba:
Vendég-sokasága.“

AZ ELHAGYOTT HITVES.

Tövében a fenyőfának,
Hol a rablók kelnek-járnak,
Ül egy nő, még ifju, gyermek,
Arcza sápadt, teste remeg…
Csecsemőt tart puha ölbe,
… Mért, hogy ezt is meg nem ölte?!
Nem is vitte a teplomba,
Keresztelve bár meg volna!
És a mint a nő ott jajgat,
Megrezdűl a fűn a harmat,
Lehajlik a fának ága,
S rá elnémul a madárka.
„Tűz égesse s ölje bánat!
Elhagyta a kicsiny házat…
Mily boldogok voltunk ketten,
Megcsalt, pedig hogy szerettem…
Verje meg a könyem árja,
Nehéz gondom sokasága,
Részvétemet akkor kérje,
Midőn jólét int feléje.“
A nő könye egyre pereg,
Feljajdul a kicsiny gyerek:
„Kis csecsemőm, beli, beli!
… Ne adj, oh ég, nyugtot neki
Viselem én a gondodat,
Éjszakára csinálok majd
Egy kis viskót zöld faágból,
Benne ágyat nyilt virágból.
Körülötted szellő lengve,
Édes álom száll szemedre;
Csak a madár dalolása,
Ébreszt majd bús valóságra,
Itt az erdők vadonjában,
A nagy rablók hazájában!“

CZIVÓDOTT…

Czivódott volt a mult éjjel
A lélek az érző szivvel.
A lélek igy szólott végre:
„Hallgass szív, a rosz forrása!
Mert por leszesz, ki-ki lássa!
De én élek, – elballagok
Vétkeimmel a hátamon
Számolni a más világon!“

ÉS MÁR ISMÉT…

És már ismét estve volna?
Meg fog szidni anyám ujra!
Az este is szidott szörnyen,
Hogy rózsámmal annyit ültem.
Pirongasson bármily sokat,
A szerelmem kigyógyitgat.
S habár verne, – nem fog fájni,
A szerelem mit nem áll ki?
Verjen, szidjon, s ujra verjen:
Soh’se gyógyit ki már engem!

JAJ DE KORÁN…

Jaj de korán megnősültem,
S de be vén a feleségem!
Hogy vénecske, kicsit bánom,
De hogy bolond, azt sajnálom!

Rongyot visel a fültöven;
„Ugyan hogy áll?“ kérdi tőlem,
Azt felelem: „Jól áll nagyon!“
Ott áll csakhogy megharapjon!

S ha mondom, hogy gyengén néz ki:
Koczkás rongyát széjjel tépi, –
S mint kis ebet, küld utánna,
S ha elhoztam, eldobálja!

Ha nőd öreg, az még mehet;
Ha bolond is: jaj ám neked!
Bolondozik, ugy tréfálva,
S megbolondulsz te utánna!

A FECSKE FIÓKÁI.

Laczi bátya kunyhójára
Egy fecske két fiókája
Rászállt, – egymás mellett ülnek,
Nyomorult a kinézések…
Minden erőt összeszedve,
Egyik elszállt messze, messze;
S az, mely ott a tetőn maradt,
Bátyja után sirva fakad:
„Ne menj, ne menj, édes bátya!
A mig megnő tollam, szárnyam…
Hogy repüljek messze tájra,
Édes anyánk sirhalmára!
Ha el fogunk oda érni,
Édes anyánk majd megkérdi:
‚Hát atyátok hol van merre?‘
S mi meg azt feleljük erre:
„Hej, más asszony van már otthon,
A ki velünk nem is rokon!
Elűzött a háztól minket,
Mondá, rajtunk nem segithet!
És bolyongunk házról-házra,
Mint a csókák ágról-ágra;
Járunk-kelünk ide-oda,
Nincs, hol testünk megnyugodna;
Nincs, ki nekünk jó szót adjon!
Nincs, ki minket elaltasson,
Ő otthon mind jóban ülhet,
S koldusokká tett bennünket!“

A PÁSZTOROK ITÉLETE.

Három pásztor élt a hegyen,
Hinnéd, hogy mind testvér legyen;
Közülök a legkisebbik,
Egész nap csak furulyázik,
S egyre fogy is juha, nyája,
Oly keveset gondol rája.

A más kettő egyetértett,
S hoztak ilyen itéletet:
„Haljon meg kard, vagy nyil által,
Végrehajtva kezünk által,
Midőn a nap lehajol ma,
Legyen akkor meggyilkolva,
Piros hajnal hasadtára,
Legyen fejfa a sirjára.“

„Jó társaim arra kérlek!
Fejemet le ne vegyétek,
Vegyetek csak nyillal czélba,
S ássátok meg a sirt oda,
Hol a nyájam nyugszik délben,
Virágos rét közepében!
Tegyétek rám a subámat,
Keresztfámra furulyámat;
Rokon vagyok én a széllel,
Meglátogat minden éjjel,
Kis fej-fámat körüljárja,
S ily hangot ad furulyámba:
Sok szép juham, drága nyájam!
Neked sokat furulyáztam!
Te bárányok kövér nyája!
Kiálts átkot a két társra,
Nekem semmi hibám sem volt,
Társam még is lám meggyilkolt“
– S meghalt ő, rokon a széllel;
Ez látogat hozzá éjjel,
Kis fejfáját körüljárja,
S hangot ad a furulyába!

A KÉT TESTVÉR.

Kapujában Stambul-várnak,
Bámészkodók ülnek, állnak.
S ott a sürü utcza-porba,
Deli ifju térdre omla,
Édes szóval kéri anyját,
Adja neki kis Korinnát.
Adja oda feleségnek,
Érzeményi érte égnek.
Elrémül az asszony erre,
Megborzad a szive, lelke:
„Menj hitetlen,
Istentelen!
Törvény tiltja, szörnyen sujtja,
A ki ezt csak ki is szólja!“

Feljajdult az ifju keble,
Paripáját felnyergelte,
S ment, mint pehely a szélvészben,
Megerősbült a sok vészben,
Összejárta a világot,
De oly szép nőt még sem látott;
Szemre, arczra, tekintésre,
Forró csókra ölelésre,
A világot összejárva,
Egy országban sem talála!
És az ifju visszatérve,
Anyjához igy beszél végre:
„Add nővérem feleségnek,
Érzeményim érte égnek!
Összejártam a világot,
Szemem oly nőt még sem látott;
Szemre, arczra, tekintésre,
Forró csókra, ölelésre.“
Szól az anya: „Oda adom,
Ha csinálsz egy rövid napon
Réz hidat a folyam felett,
Körülötte arany kertet,
S innen oda ezüst hidat,
Hogy elvihesd a holmidat.
Réz-hágcsót a napig, nagyot,
Hogy ez legyen a násznagyod,
S a csillagok:
A lovasok,
A hold aztán:
Nyuszus-leány,
Üstökösei az égnek:
Legyenek majd a vőfélyek!“
El sem telt a nap jóformán,
Meg van, a mit anyja kiván.
S szól a lányhoz: „O határozz!
Jere velem az oltárhoz“.
Ifju a lányt karon fogja,
Elvezeti a templomba,
S a mint oda belépnének,
Néznek elé sötétségnek…
Az angyalok arczot rejtnek,
És a szentek könyet ejtnek,
A képek a földre hullnak,
Viaszgyertyák elaludnak.
A harangok hangot adnak,
Megrepednek templom-falak,
És a szüz Mária képe,
A szegletből igy beszéle:
„Lelkész, lelkész templom-szolga!
Vedd a dolgot fontolóra.
Testvéreket, a ki esket,
Bün-utjára visz két lelket!“

NEM OLY RÉGEN…

Nem oly régen, egy szép estve
Kimentem volt a kis kertbe,
Felkeresni a virágot,
Mely annyiszor sziven bántott.
Megkérdezém: Mi bánt téged,
Mért sohajtasz? A nap éget?
„Sohajtozom, drága lelkem!
Mert mély bánat emészt engem…
Mi életem? perczek, napok,
Idő előtt elhervadok;
Lehull, foszlik szép virágom,
Pár nap az én szép világom!
Alig nyilom s lesz virágom,
S megmelegszem a sugáron,
Jő a szellő halálképben,
Összetépi ékességem,
Nem is tudja azt’ a világ:
Zöld fű voltam, avagy virág?

ÉGESSEN EL A TŰZ…

Égessen el a tűz, bánat,
Régtől kisérsz, régtől követsz,
Mért nem forditsz egyszer hátat?

Mondjátok, hogy boldog vagyok?
Lakjatok csak szomszédomban,
Lássátok mily boldog vagyok!?

A bánat, mely sujtol engem,
Nincs az égtől reám mérve,
Azt magamnak én szereztem!

Hullass szemem forró könyet,
Nem vigyáztál, kire néztél,
Lelkem bünnel vádol téged.

Lelkem téged bünnel vádol,
Hullass ezért forró könyet,
Mindig a legszebbre vágyol!

AZ URALKODÁS KEZDETÉN.

(Oratio 1))

Nagyságos ur!
Ne neheztelj, meghajlunk térdig,
De hallgass ki minket végig.
Elmondunk sokról, sokat,
Apróságokat,
De mind tetszetős dolgokat,
Hogy figyeljen ki-ki szivesen.
Isten téged száz évig éltessen!
A sok ellenséged,
Hajtson neked térdet;
Hogy a törököt
Összetörd;
A sok tatárt
Karóba hányd,
A lengyelt s kozákot halomba,
Küld a pokolba!
A németet s magyart,
Hogy küld ugyanoda!
És igy tovább, ne is vegyék észre,
Legyen mindeniknek része.
De, melynek ura vagy, a népet,
Ha meg is bosszantana téged,
Nagyságos ur, ne bántsd!
Ha rongyosan is menne hozzád,
Adj neki röktön audentiát!
Mert a nép bolond, hevültében
Sok bajt okozhat át egy éven,
S az ország is olyan makranczos,
Egy hónapban is bajt okoz,
Sőt, ha szerit teheti,
Még egy hét alatt is megteszi.
S ha nem vigyáznál,
Még egy nap alatt is sokat hallanál;
S merd mondani: „Ne állj utomba!“
Hogy trónt veszits, elég egy óra!

AZ ARANYŐV.

Zöld levele a csohánynak,
Hol jajgatnak, kiábálnak?
György kiáltoz a berekből,
Fehér ökrök és tinók mellől.
Ámde Györgyöt ki sem hallja,
Nyomtalanul elhal jajja;
Csak az anya vette észre,
Kertjéből, a mint kilépne…
Oda fút és szól hozzája:
„Jó György, fiam, mi lelt téged?
Ugyan mondd meg, ki mit vétett?
Tán pénzedet elprédáltad?
Kiüritéd tarisznyádat?
Tán a bocskor már széjjel ment?
Vagy a nyájad tilosba ment?…“
„Sem tarisznyám kiüritve,
Sem a pénzem mind elköltve,
Sem a bocskor szétszaggatva,
Még a nyájam is megvolna.
Győzött rajtam egy nagy álom,
Elaludtam ugy déltájban,
Virágos fa árnyékában;
S ime meleg szellő támad,
Megmozgatja a faágat,
S egy nagy kigyó a virágbúl,
Aranyszarvval épen rám húll.
Itt van anyám kendőm, vegyed,
Poláld be az egyik kezed;
S aztán nyulj be a keblembe,
Ragadd ki a kigyót vele!…“
„Nem tehetem, nem tehetem!
Oda veszne puha kezem!“

György kiáltoz a berekből,
Fehér ökrök s tinók mellől;
Ámde Györgyöt ki sem hallja,
Nyomtalanul elhal hangja;
Csak az apja vette észre,
A mint lépett a küszöbre.
„Jó György fiam, mi lelt téged,
Ugyan mondd meg ki mit vétett?“
„Atyám, atyám, édes atyám,
Igen rosszul jártam én ám!
Bársony gyepen elaluvám,
A fa ágról leszállt hozzám,
Egy nagy kigyó, arany-sárga,
A keblemet összejárja.
Itt van atyám kendőm, vegyed,
Poláld be az egyik kezed,
Vedd a kigyót, mert a mérge,
Mind oda foly kebelembe.“
„Nem tehetem, nem tehetem,
Oda veszne puha kezem!“
Ismét kiált a berekből,
Mintha szólna halál mellől.
De senki sem veszi észre,
Csak is épen a nővére,
A mint lépett a küszöbre.
„Jó testvérem, mi lelt téged?
Ugyan mondd meg, ki mit vétett?
Az erdőből tán a vadak,
Lejőttek és megharaptak?
Tán a rablók megkötöttek –
S a nyájaddal útra keltek?“
„Sem a vadak rám nem jöttek,
Sem a rablók rám nem törtek.
Győzött rajtam egy nagy álom,
Elaludtam úgy déltájban,
Virágos fa árnyékában.
Ime, meleg szellő támad,
Megmozgatja fenn az ágat,
S egy nagy kigyó a virágbúl,
Aranyszarvval épen rám húll…
Kinoz szörnyen, döf szarvával, –
Küzködöm a nagy halállal.
Itt a kendő, testvér, vegyed!
Poláld be az egyik kezed,
Vedd a kigyót a ruhámból,
Ments meg engem a haláltól!“
„Nem tehetem, nem tehetem,
Oda veszhet puha kezem!“

Ismét kiált a berekből
Fehér ökrök s tinók mellől;
De senki se hallja, látja,
Csak az ő szép kis babája.
„Drága lelkem! mi bánt téged?
Ugyan mondd meg, ki mit vétett?
Midőn távozál az este,
Prikulics ment veled szembe?
Meg akarta rontni nyájad?
Vagy rád ütött tán nehányat?
Tán beteg vagy s szenvedsz mélyen,
S körülötted senki sincsen,
A ki nyujtson forrás-vizet,
S meggyógyitsa betegséged?“
„Ne aggódjál drága lelkem!
A betegség nem bánt engem…
Prikulics nem jött útomba,
Kövér nyájam nincs megrontva…
Győzött rajtam egy nagy álom,
Elaluvám úgy déltájban,
Virágos fa árnyékában.
De im, meleg szellő támad,
Megmozgatja fenn az ágat,
Egy nagy kigyó a virágbul,
Aranyszarvval épen rám hull.
Ide csuszott a mellembe…
Kinoz szörnyen, döf szarvával,
Küzködöm a nagy halállal!
Itt a kendő, szépem, vegyed!
Poláld be az egyik kezed,
S aztán nyulj be a keblembe,
Ragadd ki a kigyót vele!“
A mint a lány ezt meghallja,
A keszkenőt megragadja,
És eldobja messze, messze…
A keblébe benyul nyomba,
A nagy kigyót kimarkolja…
De nem volt az kigyó élve,
Aranyőv volt keszkenőbe!
„Szerelmesem, édes lelkem!
Ezt az övet, aranyövet
Ünnepnapon tedd fel, viseld…
Bosszankodjék a nővérem!
Viselheted hétköznapon,
Bosszankodjék anyám nagyon!“

A KI SZERET…

A ki szeret s azt rebegi:
„Oh, uram! adj szégyent neki!“
A ki szeret és azt mondja:
„Bár ne lenne soha módja!“
Birjon a rák hajlékával,
Ételével, italával. –
Mint a hernyó, csusszék lassan,
Bővölkedjék a panaszban;
Soha senki meg ne szánja;
Égjen s mégis egyre fázzék,
Enyhülést ne adjon árnyék.
Egyék a sas asztaláról,
Emberszemtől messze, távol;
És nyugodjék, mint a szélvész,
Mely ma itt van, holnap elvész,
Legyen kő a párna nála,
S káromkodás imádsága!