Közép-ázsiai utazás

MEGÉRKEZÉS GÖMÜSTEPÉBE, A HADZSIK SZIVES VENDÉGSZERETETTEL FOGADTATNAK. – KHANDZSAN. – Ó GÖRÖG FAL. – AZ ULEMÁK BEFOLYÁSA. – AZ ELSŐ MECSET, MELY A NOMÁDOK KÖZT TÉGLÁBÓL ÉPITTETETT. – PERSA RABSZOLGÁK. – KIRÁNDULÁS GÖMÜSTEPÉTŐL ÉSZAK-NYUGATI IRÁNYBAN. – TATÁR ELJEGYZÉS, LAKOMA STB. – A KHIVAI KHÁN KERVANBASI-JA A SIVATAGON ÁT TEENDŐ UTAZÁSHOZ KÉSZÜL. – A TEVÉKET BÉRBEADÓ ILIASZ BEG. – ALKUKÖTÉS KHULKHANNAL. – TURKMANOK EXPEDITIÓJA PERSIÁBAN LÓRABLÁSRA. – A LÓRABLÓK VISSZAÉRKEZÉSE.

Ad introeuntium dextram Scythae nomades, freti litoribus, insident. – Pompon. Mela, De Situ Orbis, 1. III. c. V.

Khandzsan elvégezvén imáját felemelkedék s én egy szép, karcsu termetü magas férfiut láték magam előtt, – mintegy 40 éves lehete, hosszu szakála leért a mellére; öltözéke felettébb szerény volt. Tüstént felém sietett, megölelt s nevemen szólitva szives nyájassággal üdvözölt. Ugyanazt tette hadzsi Bilallal és hadzsi Szalihval is, s midőn a karaván már talpon volt, uti málháival felrakodva, mi is csatlakozánk hozzá, s elindulánk a sátrak felé. Már itt érkezésünk hire átalánosan el volt terjedve, s természetesen tulzottam fölcsigázta karavánunk számát a hir; a nők, gyermekek és kutyák tarka vegyületben siettek ki a sátrakból, az érkező zarándokokat meglátni s mint a mollák állitják, ölelés által részesülni az isteni malasztban s a búcsujárás érdemeiben részt vehetni. A közép-ázsiai életből általam legelőször látott s tehát reám nézve egészen uj kép annyira meglepett: hogy azt sem tudtam, a sajátságosan alkotott szőrnemez sátrakat szemléljem-e, vagy a bokáig érő vörös selyeminges asszonyokat bámuljam, vagy pedig a felém nyujtott sok kezet elégitsem ki. Sajátságos volt azt látni, mint törekedtek ifjak és vének, minden nemi és családi különbség nélkül a hadzsikat érinteni, a kiken még rajtuk volt a Mekkából és Medinából hozott szent por s nem kevéssé valék megilletődve, midőn a legbájosabb fiatal asszonyok sőt leányuk is ölelésemre siettek. Fáradtan s ezen vallásos vendégszerető megtisztelések által egészen kimerülve érkezénk meg a fő isan (pap) sátora elé. Itt összpontosula kis karavánunk, s a legérdekesebb látvány fejlődött itt ki, melynek valaha szemlélője voltam. A vendégek elszállásolásához akartak fogni. Egész bámulásra ragadott azon buzgó törekvés, mint iparkodott minden ember a szegény idegenek közől vagy egyet megvendégelhetni; hallottam ugyan már hirét a nomádok vendégszeretetének, hanem ily mértékben még se tudtam volna azt soha képzelni. Az asszonyok már elkezdtek veszekedni, hanem Khandzsan rendet csinált oly formán, hogy a zarándokokat mind elosztá, engem pedig és hadzsi Bilalt, a hozzánk tartozókkal együtt, mint saját vendégeit a maga ova-jába (sátor) vitt.7) Minthogy Gömüstepe legvégén lakott, végig kelle ballagnunk az egész táboron, mely a Görgen két partján nyulik el s szorosan egymás mellé helyezett sátrakból áll.8) Már közelgett az alkonyat, midőn fáradtan megérkezénk azon édes reményben, hogy most majd kissé kipihenjük magunkat. De fájdalom, megcsalt reményünk. A nekünk szánt sátor ott volt ugyan, alig egy pár lépésnyire a nevezett folyamtól, de alig vettük birtokunkba, a kellő szertartással, – kétszer körül kerülvén azt, s egyet köpvén mind a négy szegletén – csakhamar megtelt lakásunk látogatókkal, kik aztán késő éjig nálunk maradtak s száz meg száz különféle udvarias kérdéssel terhelének, elannyira, hogy még hadzsi Bilal is, ez a telivér keleti ember, kezdé türelmét veszíteni. Este Khandzsan tizenkét éves fia Baba Dzsan9) elhozá vacsoránkat, mely főtt halból és aludt tejből állott s nagy fatálban hordatott fel. Egy nehéz lánczra vert persa rabszolga egészen közel hozta hozzánk a tálat, a hol aztán Baba Dzsan tette elénkbe; maga atyja mellé ült le csekély távolságban s mindaketten őszinte kedvteléssel nézték, milyen hatalmas étvágygyal estünk neki az eledelnek. Étkezés után imádkoztunk. Hadzsi Bilal fölemelé kezeit, és minden jelenlevő akként cselekvék s midőn befejezésül szakállát megfogva, ezt mondá: Biszmillah Allah Ekber, hasonlóképen megsimogatá mindenki a szakállát, s szerencsét kivánt Khandzsannak vendégeihez.

April. 13-án ébredék legelőször turkman sátorban, a mit a jomut-oknál csatma-nak, a többi vidékeken aladzsa-nak neveznek. Az édes álom, s a könnyüd épűlet, mely alatt valék, egészen felfrisitettek és megkönnyitének, s az ujdonság ingere annyira gyönyörködtetett, hogy örömöm határtalannak látszék. Hadzsi Bilal ezt észrevette s felszólitott, hogy mennék vele sétálni, és a mint kissé távol valánk a csatmáktól, figyelmeztetett, hogy már nagyon itt volna az ideje efendi rangomtól egészen megválni s testestül lelkestől dervissé lenni. „Bizonyára észrevetted már eddig“ – monda jó utitársam, – hogy nem csak én egyedül, hanem valamennyi collegánk, a fiatalok úgy mint az öregek, fatihát (áldást) osztogattunk az emberekre; ehez már most neked is hozzá kell fognod. Jól tudom, hogy ez Rumban nincs szokásban; hanem itt kivánni fogják az emberek, és nagyon meg fognak benne ütközni, hogy dervisnek adod ki magadat, és nem teljesited tökéletesen a dervis szerepet. Az áldás formáját ismered, vágj hozzá áhitatos jámbor arczot és oszszad a fatihát (áldást); nefeszt (szent leheletet) is osztogathatsz, ha betegekhez hínak, és ne feledd soha azonnal kinyujtani kezedet, mert jól tudják az emberek, hogy mi dervisek efféle szent mesterségből élünk s mindig kész is náluk egy kis adomány.“ Hadzsi Bilal bocsánatot kért, hogy bátorságot vett magának engemet oktatni; de – ugymond – csak saját javamért tette, hozzá tevén, hogy bizonyára hallottam azon utazó történetét, a ki az egyszemüek országába jövén, az egyenlőség kedvéért egyik szemét mindig behúnyva tartá.

Én szives köszönettel fogadtam tanácsadásait, ő pedig azt is elmondá nekem, hogy Khandzsan sok más turkmannal különös figyelemmel kérdezősködék felőlem, és hogy nagyon sok fáradsággal s bajlódással tudta őket arról meggyőzni, miszerint legkisebb hivatalos jellemmel sem bir utazásom. A turkmanok ugyan is azon hitben valának, hogy valami oroszellenes küldetésben utazom Khivába és Bokharába a szultán megbizásából; nem is akará egészen megingatni ezen hitöket, jól tudván, hogy a szultánt nagy tiszteletben tartják, s ennél fogva engem is annál jobban megbecsülnek. Mindamellett rendkivül figyelnem kelle, hogy dervis minőségemről soha egy pillanatig se feledkezzem meg, mert a talányszerű bizonytalanság ezen embereknek legjobban inyére van.

Nemsokára ezután visszamentünk lakásunkba, hol már várt reánk a házi gazda sok barátjával és rokonával. Felesége és éltes anyja bemutattattak, hogy áldásunkat kinyerjék, később Khandzsan legközelebb rokonaival ismerkedénk meg, és miután mindegyiket megáldottuk, Khandzsan figyelmeztete, hogy turkman szokás szerint a vendég a család legkedvesebb tagjának tekintetik, s most már nemcsak az ő törzse, hanem valamennyi jomut között akadály nélkül járhatunk, és ha valaki merészelné az ő vendégének csak egy hajszálát is meggörbiteni, majd szereznének maguknak elégtételt a kelte-k (igy nevezik Khandzsan törzsét.) Legalább két hétig várnotok kell itt, a mig Khivába menő karaván fog találkozni; tehát pihenjétek ki magatokat, s látogassátok meg a távolabbi ova-kat; a turkman soha se bocsátja el sátora alól üres kézzel a dervist, s nektek épen nem fog ártani ha jól megtöltitek kenyeres tarisznyátokat, mert nagy utat kell tennetek, mielőtt Khivába és Bokharába érnétek.“

Hogy ezen szavak nagy örömömre szolgáltak nekem, a ki szabadon ohajték kószálni, azt könnyen elgondolhatni. Csak annyi ideig akartam tehát Gömüstepében maradni, a mig ismeretségeim köre jobban kiterjed; különben a turkmanok szóejtésében is, melynek elmélete ismeretes volt előttem, több gyakorlati jártasságot szerettem volna magamnak szerezni. Az első napokban Khandzsannal, testvérével, vagy más házibarátaival mentem ki, különféle sátorokban látogatást tenni, később ugyan gyakran hadzsi Bilal kiséretében jártam ki áldást osztogatni, vagy hadzsi Szalihval mentem, a ki itt nagyban üzte az orvoskodást. Mig ő a gyógyszereket beadta, én elmondám a betegre az áldást, a miért mindig kaptam egy kis posztónemez szőnyeget, aszalt halakat, vagy más egyéb apróságokat. Vajjon a közös gyógyitásainkat követő szerencsés siker, vagy a hadzsi rumira (török hadzsi) vonatkozó kiváncsiság okozta-e, – mindig talány maradt előttem, – hanem annyi igaz, hogy barátaim nagyon elcsodálkoztak a felett, miszerint alig öt napi tartózkodásom után Gömüstepében igen sok látogatást kaptam betegektől, vagy olyanoktól, a kik beteggé tetteték magukat, a kiket megáldék, rájok lehelék, vagy kis taliszmanokat is irtam nekik, s az illető jutalom természetesen soha se maradt el. Itt ott találkoztak ugyan afféle nyakas politikusok, a kik engem politikai emissariusnak tartván, kétségbe vonták dervis minémüségemet, hanem én ezzel nem sokat törődtem, miután álarczom eléggé biztositva volt. Arra a gondolatra senki se jöhete, hogy bennem europait akarjon fölfedezni, s milyen öröm volt az reám nézve, hogy ezen az egészen idegen földön háboritatlanul járhatok kelhetek.

Ismerőseim száma napról napra szaporodott, annyira, hogy nemsokára a leghatalmasabb és legbefolyásosabb embereket számithatám közéjök. Különösen nagy hasznát vettem Kizil Akhond barátságának, a kinek igazi neve tulajdonképen Molla Murad vala. Ezen nagy tiszteletben állott tudóssal igen jó lábon állottam, s ajánlása mindenütt utat nyitott számomra. Kizil Akhond annak idejében, még midőn Bokharában tanult, egy oszman-török nyelven az exegesisről irott munkát kapott, a melyet nem birt egészen jól megérteni, s a melyhez én adtam neki a megkivántató kulcsot. Nagy örömére volt tehát társalgásom, s mindenütt kidicsért, hogy mennyire otthonos vagyok én az iszlam könyveiben. Szatlig Akhond is, egy nem kevésbbé nagyra becsült pap, szintén barátságos hajlammal viselteték irántam. Midőn legelőször találkozám vele, külön imában adott hálát a gondviselésnek, hogy megengedé neki az én személyemben egy Rumból, a hitnek ezen valódi forrásából való müszülmant látnia; és midőn a társaságban valaki fehér bőrömre valami megjegyzést tett, azt mondá, hogy: ez az igazi nur ül-iszlam, az iszlam valódi világossága, a mely az én arczomból ragyog, mely Isten áldásának csak nyugat vidéki hivők örvendnek. Molla Durdisz barátságát sem hanyagolám el, a ki kazi-kelan, vagy is főbirói rangot viselt; sőt gondosan ápolgatám azt, mivel csakhamar meggyőződtem a felől, hogy ezen vad népességre csak is az ulemák birnak némi kevés befolyást gyakorolni, és hogy az akszakalok (őszszakáluak) felsősége, melyet Európában oly tulnyomónak tartunk, ezen nép között vajmi kevés nyomatékkal bir. Hogy felfogásomban nem tévedék, arról eléggé meggyőzött azaz egyre növekvő bizalmasság, melylyel a turkmanok irántam viseltettek, és a midőn Gömüstepe régi görög romjainak tégláiból, melyektől az egész tábor nevét nyerte, mecsetet akarának épiteni, engem kértek meg hogy én jelölném ki a mihrab-ot (oltár s egyszersmind kible) mivel Kizil Akhond engem szemelt arra ki, mint a ki e részben legelismertebb és legtapasztaltabb dervis vagyok.

Gömüstepe területén eddigelé soha se láttak falat, a környékén szétszórva létező görög romokon kivül, s a jomutok bizonyos polgárisodási neki-buzdulásának tulajdonitható, hogy e helyen, mely a jomutok főhelységének tekintetik, rakott falakból épitett istenházát óhajtottak birni. Kegyes turkmanok kötelességükké tették maguknak, hogy a Nagy Sándor által épitett erődök gyönyörü négyszögü tégláiból néhány száz darabot ugyanazon egy helyre összehordjanak, s midőn már elegendőnek gondolták az anyagot, egy turkman bizatott meg a felépitéssel, a ki több izben járván Asztrakhanban, tapasztalt ember hirében állott. Miután iránytűm segitségével kijelölém nekik, merre fekszik Mekka, azonnal hozzá fogtak a falrakáshoz, minden alap falazat nélkül, mely körülmény nem igen erősen kezeskedhetik az épület szilárdságáért. De annál jobb igy. Mert ha tovább fönállna, még valami erőd bástyájául használhatnák egykor az oroszok, s a nagy macedoniai nagy terveinek még a hasonnevü Romanow vehetné hasznukat.

Alig tölték egy egész hetet Gömüstepében, s a fönebb emlitett pártfogás utján mindenfelé ismeretes lettem. Lassankint a polgári viszonyokba is szerettem volna behatolni, a nagyon szétágazott törzs- és családneveket megismerni, s amennyire csak lehetséges, tiszta fogalmat képezni azon társadalmi kötelékekről, melyek ezen, látszólag a legnagyobb anarchiában élő, elemeket összetartják. Ez aztán valamivel nehezebben ment, mint gondolám. De alig érintettem a közönséges életbe vágó valamely kérdést, alig mutattam egy vagy más dolog iránt némi kiváncsiságot, azonnal csodálkoztak felette, hogy mit érdekelhetnek mulandó dolgok egy dervist, kinek csak az Istennel és a vallással van dolga. Tehát igen sok fáradozásomba került, a mi tapasztalatokat e téren szereztem, mert kérdezősködnöm nem volt szabad soha. Nagy szerencse volt reám nézve, hogy a turkmanok, kik rabló kalandozásaikon kivül egész életöket a legrenyhébb heveréssel töltik, szeretnek órákig politizálni, a maguk módja szerint, s én ilyenkor néma hallgatójuk valék; félálmosan üldögélvén imádságos olvasómmal; s az alamanok (razziák) történetét, s a vilajet-hez (Persia), a khivai khánhoz és más nomad népekhezi viszonylataikat igy tanulmányozhattam.

Alkalman volt ama napokban Kizil Akhond társaságában kirándulást tenni az atabeg-ekhez, (a jomutok keletfelé lakó törzse) és a göklen turkmanokhoz, a mit én azért tarték nagyon érdekesnek, mivel ez alkalommal megláthattam nagy részét azon falnak, melyet Nagy Sándor épittetett a sivatagnak már akkor is rettegett lakói ellen. Kizil Akhond egy perhez tartozó törvényes vizsgálat miatt utazott, minélfogva több helyt időztünk, s négy nap alatt tettünk meg olyan utat, melyet két nap alatt is könnyen megtehettünk volna. Utunk iránya keletnek tartott, azonban nagy kerülőket kelle tennünk, a kákával benőtt mocsárok miatt, melyekben százankint tartózkodtak a vaddisznók. Ezen mocsárok a Görgen kiáradásaiból támadnak, mely tavaszszal rendesen megárad, s gyakran mérföldekre elárasztja jobbról balról partjait. És ennek már régi időkben is igy kelle történni, minthogy czélszerünek tartották a nagy védfalat a folyamtól négy sőt több helyütt hat angol mérföldnyire épiteni, a folyamtól északnak. S minthogy ez a sikság legmagasabb pontjain történt mindenütt, még most is a régi falromok közelében a legbiztosabb utazni, bármely évszakban. A sátorokat is leginkább ezen tájon találhatni, s alig egy-egy óranegyednyi haladás után kisebb nagyobb sátor csoportokat talál a vándor. Ezen őskorbeli épitményemlék nyugati végét nem láthattam, s azoknak a mesés tudósitásoknak sem vagyok hajlandó hitelt adni, a miket hallék róla. Keletnek, ugy tartom két helyütt leltem meg a vég pontjait; az egyiket északkeleti irányban Gömüstepétől, a hol nagyobb várromok jelölik a fal kezdetét egészen a tengerparton; a másikat az Etrek folyamtól mintegy 20 angol mérföldnyire délnek, szintén közel a tengerparthoz, mely két vonal az Altin-Tokmakon valamivel fölül jön össze. A mi a Gömüstepétől kiinduló vonalt illeti, azt módomban volt két napig bejárni mintegy 10 geographiai mérföldnyi távolban, nyugattól észak-keleti irányban. – Arról lehet tisztán ráismerni, hogy a földtől két, sőt néha három lábnyi magasan is emelkedő domborlatot képez, a szerint a mint a föld minősége a romladékok eltakarásához járulni alkalmas volt. Az egész meglehetősen egy hosszan elnyuló sánczvonalhoz hasonlit, melynek közepéből minden 1000 lépésnyire egy-egy hajdani torony alapromjai emelkednek ki, melyeknek meglehetősen egyenlő a kiterjedése. Azonkivül még más nagy föld halmok is láthatók ezen fal hosszában, melyeknek kikutatását inkább szakférfiakra bizom, mivel még csak gyanitó véleményadásra sem érzem magamat illetékesnek. A kisebb föld halmokból néhányat felnyitottak a turkmanok, s a mint nekem beszélték, egy négyszögü épületben, egy roppant nagy, papirvékonyságu cserép fazekat leltek, abban pedig kékes hamvat, itt-ott arany pénzeket s más drágaságokat, a miért az egész vidék a fallal együtt Kizil-Alannak, azaz: arany szedőnek nevezi. Ezen utóbbi emelt helyeket azonban szükség megkülönböztetni azon joszkáktól (dombok), melyeket a turkmanok nagy halottaik tiszteletére hordanak össze.

Kizil Akhond, az én tudós kisérőm, nagyon csodálkozott a felett, hogy a Szeddi Iszkender, azaz a Sándor-sáncz, melyet a dzsineknek (szellemek) a nagy uralkodó parancsára kelle épiteniök, engemet annyira érdekelt.10) Sándor, az ő vélekedése szerint buzgóbb müszülman volt mint mi, s azért a földalatti szellemek akarva nem akarva, mind szolgálatában állottak. Előadását azon ismert mese elmondásával akará folytatni, mely arról szól: hogyan ment Sándor a setétség országába; hanem elhallgatott, a mint látta, hogy egy téglának a kibontásával nagyon el vagyok foglalva. Valóban ugylátszik, mintha azok a piros szinü téglák össze volnának forrasztva, mert inkább széttörnek, hogy sem a nagy tömegtől elváljanak. Egyébiránt ezen vidék nagy érdekkel birhatna régiségbuvárainkra nézve, minthogy itt nemcsak a régi görög uralom sok maradványának, hanem az ó iran cultura emlékeinek is bőven kell rejleni, mert a Görgenek, a mai Sehri Dzsordzsan romjainak fontosságáról, sokat beszélnek az arab történetirók. Maga Kumbezi-Kausz, vagy is a Kausz kupola-rom, melynek csak hirét hallám, hihetőleg több figyelmet érdemelne mint a mennyiben az arra gyorsan áthaladott angol utazók részesithették.

Nagy meglepetéssel láttam, hogy Kizil Akhondnak, a kit csak tudós de nem gazdag embernek tartottam, több helyütt vannak sátrai nőkkel és gyermekekkel, a kik hármas házasságból való családjának egyes alkatrészeit képezék. Csak midőn több helyütt mindig más-más feleségeivel s gyermekeivel ismerkedém meg, akkor kezdtem megérteni, hogy az ő körutjának a törvényes czélon kivül még egy más, családi feladata is van. Egyébiránt nagyon csekély különbség volt az idegen és a saját sátraibani fogadtatásunk között. A Molla – igy nevezték őt par excellence – a turkmanoknál, még az ellenséges törzseknél is minden sátorban a ház ura volt, s nem csak megkülönböztetésekkel de ajándékokkal is elhalmoztatott, a mi nekem is, ki az ő tanitványa szerepét játszám, több posztónemezbül való imaszőnyeget (namazdzsi) jövedelmezett, meg egy turkman felöltőt és egy prémes kucsmát, a mi a turkmanok nemzeti fövege. Az utóbbit föltettem a fejemre, még könnyü turbánt is tekergettem körüle s át lettem változva turkman mollává.

Midőn Gömüstepébe visszakerültem, társaim, kik az efféle kirandulásokat roszalták, már nagy aggodalomban voltak kimaradásom miatt. Sorba kérdezősködvén mindegyiknek hogyléte felől, elbeszélték, hogy hadzsi Szalih fényes sikerrel s haszonnal üzi orvoskodását, s hogy hadzsi Kari Meszud-ot, a ki egy mecsetbe, (azaz egy mecsetül használt sátorba) volt elszállásolva, meglopták. Sokáig kutatták, keresték az ellopott tárgyakat, s miután semmit se találhattak meg, az Isan (sejkh) kinyilatkoztatta, hogy meg fogja átkozni a tolvajt, ha vissza nem tériti az elorzott tárgyakat. Nem került bele 24 óra, midőn a tolvaj bünbánó alázattal megjelent, s az ellopott tárgyakon kivül még engesztelő ajándékot is hozott. Azt nem igen hiszem, hogy a párisi vagy londoni rendőrség az efféle rendszabálytól hasonló sikert remélhetne. Egy Khivába menő karavánra nézve is jó tudósitást kaptam. Elbeszélék ugyanis barátaim, miszerint a khivai khan, kinek az orvosok egészségi tekinteteknél fogva bivalytejet rendeltek, egyenesen ide küldé kervanbasiját11), két pár ilyen állat vásárlására, mivel azok az ő országában nem találtatnak. A kervanbasi már el is ment Asztrabadba, s mihelyt visszatér, utra kellend kelni, mely utazásra nézve nagyon jó előjel, hogy a sivatagon legjártasabb ember fog lenni a vezetőnk. Nagyon feltünt előttem, hogy utitársaim közől sokan, habár a legnemesebb vendégszeretetben részesültek, épen ők, a legszegényebb emberek, már nem akartak tovább a turkmanoknál mulatni. Lehetetlen – mondának – hacsak annyi mennyi érzéssel bir is az ember, tovább szemtanuja lenni azon kegyetlen bánásnak, melyben itt a szerencsétlen persa rabszolgák részesittetnek. „Igaz ugyan, hogy eretnekek, hogy nagyon bántottak bennünket, midőn országukon keresztül utaztunk; de az még is sok, a mit ezeknek a szegényeknek itt szenvedniök kell.“ Tatár utitársaim részvéte, a kiknek hazájokban nincs szokásban az emberekkel kereskedés, és azok a káromlások, melyekkel nagy boszankodásukban a karakcsikat (rablókat) szidalmazták, legbővebben rajzolák a szegény rabszolga által viselt kinzásokat. Képzelje magának bárki, hogy érezheti magát egy persa, legyen bár a legszegényebb, midőn éjjel váratlanul, családja köréből kiragadják s sokszor sulyos sebekkel megrakva ide hurczolják foglyul. Ruhái ócska turkman viseletbeli rongyokkal cseréltetnek fel, melyek testének csak bizonyos részeit fedik el, nehéz lánczokat vernek rá, melyek bokáin sebeket törnek, s minden lépten iszonyu fájdalmat okoznak, és fogságának első napjait, sőt gyakran heteket igy kell töltenie a legsilányabb eledelen, s hogy éjjel meg ne kisértse az elszökést, karabográt, azaz: vas örvöt tesznek a nyakára, a melynél fogva egy erős karóhoz van lánczolva, s a láncz csörgése legkisebb mozdulását is elárulja. S kinjainak mértéke csak akkor ér határt, ha rokonai kiváltják, avagy Khivába vagy Bokharába küldik eladni.

Soha se tudtam megszokni azt a lánczcsörgést, mely minden turkman sátora mellett hallható, a ki csak némi igényt is tart tekintélyességre. A mi Khandzsanunknak is volt két rabszolgája, és ehez még mintegy tizennyolcz, husz éves fiuk voltak, s engemet mindenkor nagyon felinditott, valahányszor a virágzó ifjuságot lánczra füzve láttam. Ehez járult még, hogy ezen szerencsétleneket nyilvánosan piszkolnom s káromolnom kellett, mert a legkisebb részvéttel gyanut ébresztettem volna magam ellen, főképen miután azon körülménynél fogva, hogy tudtam a persa nyelvet, leggyakrabban engem szólitottak meg. Házi rabszolgáink ifjabbika, egy szép fekete fürtü irani ifju arra kért, hogy irnék levelet szülőinek, hogy az Isten szerelméért adják el juhaikat s házukat és váltsák őt ki; a mit én meg is tettem neki. Egyszer azt hivém, hogy észrevétlenül adhatok neki egy csésze theát, s szerencsétlenségre, épen a mint kezét nyujtá adományom után, akkor lépett be valaki a sátorba. Hanem én is hirtelen ugy tettetém magamat, mintha csak ingerkedni akarnék vele, s a thea helyett néhány gyengébb ütésben kelle őt részesitenem. Gömüstepében mulatásom alatt egy éj se mult el a nélkül, hogy a tenger felől hallatszó lövések ne jelentették volna, valamely zsákmánynyal terhelt naszád megérkezését. A legközelebbi reggel elmenék a hőstől követelni a dervist illető tizedet, vagy jobban mondva, a szegény persákat szerencsétlenségök első perczében meglátni, s szivem vérzett az iszonyu látványtól. Igy kelle lassankint megszoknom az erények és bünök, az emberszeretet és zsarnokság, a szőrszálhasogató lelkiismeretesség és kitanult gazság ellentétességeit, a mik a keleten mindenütt, de főkép Közép-Ázsiában leginkább fellelhetők, főkép ott, hol az Iszlam, a társadalmi élet ezen irtóztató mérge, elszórta álpolgárisodásának magvait. Ellenben a nem müszülman nomádok a világon a legjobb emberek.

Még csak két hetet töltöttem itt, mire én is mint utitársaim, szintén elkezdtem ezen helyet unni, megutálni, szemeimet kimondhatatlan vágygyal legeltetvém a persa hegységeken. Csak néhány órát tesz a távolság s mégis az erkölcsök, szokások, gondolkozási irány annyira eltérő itt a turkmanok között, mintha ezer mérföld választaná egymástól a két országot. Valóban csodálatra méltó az a befolyás, a mit a vallás és történelem gyakorol az emberekre! Nevetnem kell, valahányszor eszembe jut, hogy épen ezek az embertelen turkmanok voltak, a kik minduntalan lakomát adtak „lillah“ kegyes czélokra, a hol jelen kellett lennie a mi egész hadzsi társaságunknak. Ilyen meghivások napjában többször fordultak elő, csak az elsőre és másodikra valék hajlandó elmenni, a harmadik meghivásnál ki akarám magamat menteni, hanem a meghivó durva oldallökésekkel hivogatott ki sátoromból, a turkman etikette szabályai szerint: „minél keményebbek az oldaldöfések, annál szivesebb a meghivás.“ Ilyen ünnepélyes alkalmakkal a vendégséget adó sátora elé néhány nemez darabot, vagy ha már nagyban ment – szőnyeget teritettek, s a meghivott vendégek öten hatan egy-egy csoportban foglaltak rajta helyet körbe ülve; minden csoport kapott egy nagy fatálat, mely a vendégek számához és korához mérve volt megtöltve, s ezen tálból szétterjesztett marékkal ették ki fenékig az eledelt. Az étkek minősége s készitési módja, ugy hiszem, nem igen fogja inyenczeinket érdekelni, csak mellesleg emlitem tehát meg, hogy a ló és teve hus napi renden voltak, a többi hus nemeket jobbnak tartom elhallgatni. Khandzsan azon idő alatt, mig nála valék, tizenkét éves fiát egy tiz éves leánykával eljegyzé, a minek családi ünnepély lett a következménye, s nekünk a kik vendégei valánk, nem lehete abból kimaradnunk. Midőn a jövendőbeli sátorába beléptünk: javában foglalkozott egy shawl szövésével; ugy tett, mintha észre se vett volna bennünket, s két órai ott mulatásunk alatt csak egyszer vehettem észre, mint vesz ő is részt lopva reánk vetett tekintetekkel társalgásunkban. Az étkezés alatt, mely az én tisztelemre rizsből és tejből volt főzve, megjegyzé Khandzsan, hogy ezen ünnepély tulajdonképen a jövő őszre volt határozva, de használni akarta ittlételünk alkalmát, hogy áldásainkat kinyerhesse. Majd elfeledém emlitést tenni azon lakomáról, melyet egy karakcsi adott tiszteletünkre, a ki egy maga gyalog, három persát nem csak foglyaivá tett, hanem szintén egészen egyedül hajtotta őket maga előtt nyolcz mérföldnyire a rabszolgaságba. Nekünk adta ki a zsákmányból az egyházat illető tizedet, a miből mindegyikünkre két kran jutott, és milyen boldognak érzé magát, midőn az ő megáldására fatihát éneklénk!

Miután három hetet a legkellemetlenebb elfojtott érzéssel Gömüstepében tölténk, végre beleegyezett a vendégszerető Khandzsan, hogy utrakészülődéseinkben ő is segitségünkre legyen. Tevéket vásárolni, ugy véltük, nagyon költséges lenne; tehát arra határoztuk el magunkat, hogy kettejével bérlünk ki egy-egy tevét, amely aztán magunkat, vizünket és lisztünket czepelné. És ez nehezen lett volna kivihető, ha nem lettünk volna oly szerencsések, Iliasz Beg a teve bérbeadó személyében oly embert lelni, a ki vallásos ugyan nem nagy mértékben volt, a mi hadzsiságunkat sem igen tisztelte, de annál szigorubb pontossággal tartotta meg a vendégszeretet törvényeit, s a mi kielégitésünkért a legnagyobb áldozattól sem rettent vissza. Iliasz tulajdonképen Khivából való turkman, s a jomut törzs ivadéka, ki évenkint egyszer ide szokott utazni üzletben, a sivatagon keresztül, s a mig Gömüstepében időzik, Khandzsan pártfogása alatt áll, a mely nélkül ép oly kevéssé biztos a helyzete, mint bármi más idegené. Rendesen őszkor szokott megjönni és tavaszszal megy vissza, miután 20–30 tevét részint saját, részint másik áruival megrakott, s minthogy épen ezen évben azonkivül szándékozott nehány tevével többet vinni magával, ha mindjárt teher nélkül is, tehát a legcsekélyebb haszonbér is csaknem talált pénz volt reá nézve. Khandzsan a legmelegebben ajánlott neki bennünket, és ezen szavai: „Iliasz, életeddel fogsz nekem értök jót állani“ elég világosan értelmére adták, hogy milyen mértékü tekintetben valánk mi a mi vendéglőgazdánknál; tehát a földre szegzé szemeit, mint a nomádoknál szokás, midőn rendkivül komolyaknak látszanak, s válasza, melyet ritka közönyösséggel monda halkan, ajkait nem is mozditva, ebből állott: „ismersz engemet.“ A két alkudozó turkman feltünő hidegvérüsége ingerelni kezdé még félig europai véremet, megfeledkezém arról, hogy hadzsi Bilal s többi utitársaim is mozdulatlan részesei valának a jelenetnek, s néhány megjegyzést tettem; de csakhamar meg is bántam, mivel többszöri felszólalásomra sem vétettek szavaim figyelembe. Tehát a nélkül, hogy az alkudozásokba szabad lett volna avatkoznunk, abban történt megállapodás, hogy két arany használati bérért kapunk egy-egy tevét Khiváig; vizünknek és lisztünknek ingyen elvitelére ajánlkozott Iliasz.

Azon kis összegből, a mit rongyos ruházatom különféle részeibe bevarrva tartogattam, valamint jámbor mesterségem bő aratásának gyümölcseiből is kitelt volna, hogy egy magam külön béreljek tevét; hanem hadzsi Bilal és Szultán Mahmud lebeszéltek róla, kiemelvén, hogy a nyomoruságos, szegény, könyörületre inditó külső a legjobb óvszer ezen nomádok között, a kiknek ragadozó vágyát a kényelem legcsekélyebb jele is felébresztené, s a kiket aztán ily esetben a legjobb barátokból ellenségeivé tehetne az ember. Többeket megneveztek társaink közől, a kik bőven el vannak látva, de biztonságuk kedvéért kénytelenek rongyokba öltözve gyalog menni. A parancsoló szükséget átlátván, társaságban bérlettem tevét s csak azt kértem ki magamnak, engednék meg, hogy kedzsevét használhassak (a kedzseve, a teve két oldalára alkalmazott egy pár fa kosár) mivel rendkivül terhemre esnék sánta lábommal a szük nyeregben mással összeszoritva ülni, s ily helyzetben tenni meg 40 állomást. Iliasz elejénte vonakodott, mivel a kedseve a szegény állatra nézve a homok sivatagokon kettős teher lett volna, s igaza volt, azonban Khandzsan rábeszélte s végre beleegyezett kivánságomba. Most már meg volt az a vigasztalásom, hogy husznapos utunk alatt Khiváig, melyről a legborzasztóbb dolgokat beszélték, néha-néha egy kicsit alhatni is fogok; s az egészben különös örömömre szolgált, hogy vis-à-vis-m, vagy tulajdonképen ellensulyom, hadzsi Bilal, az én lelki barátom fog lenni, a kinek társasága napról-napra elkerülhetlenebbé kezdett rám nézve válni. Az alkudozás befejeztetvén, bevett szokás szerint előre kifizettük a használati bért. Hadzsi Bilal egy fatihát mondott, és miután Iliasz néhány szőrszálból álló szakállát végig simitotta volna, egészen megnyugodva lehettünk. Csak arra kértük, hogy minél korábban induljunk, hanem ezt ő nem igérhette meg, mivel az indulás a khan kervanbasijától függött, a kinek karavánunk élén elül kellett mennie bivalyaival.

Néhány nap mulva készen voltunk az elindulásra Etrekbe, karavánunk gyülekezési helyére. A megtörtént előkészülődések után kettős forró vágyat érezék Gömüstepét elhagyni, először azért mivel láttam, hogy az itt hasztalan töltött időzés következtében a hő évszak mind jobban közeledik, s attól féltünk hogy a sivatagon még itt-ott lelhető esőviz egyre nagyobb ritkaság leend, s másodszor mivel a felőlem terjedező nevetséges hirek már valóban nyugtalanitani kezdettek. Mig sokan a jámbor dervist látták személyemben, mások nem tettek le azon gondolatról, hogy én a szultán nagy befolyásu követe vagyok, ki a teheráni török követtel összeköttetésben van, a ki néhány ezer puskát hozott magával s itt fog Oroszország és Persia ellen összeesküvést szervezni. Az oroszok Asurában ezt hallva bizonyosan nevettek volna rajta; azonban mégis lehetséges volt, hogy a csodálatos idegen után kérdezősködhetnének, s akkor aztán fölfedeztetésem következménye kinos, talán örökös rabszolgaság lehetett volna. Több izben megkértem tehát hadzsi Bilalt, hogy legalább Gömüstepéből menjünk már el; azonban épen ő, ki eddig türelmetlenkedék, miután Iliasz átvett bennünket, egészen közönyös lett, s sürgetéseimre mindig azzal felelt, hogy milyen nevetségesen gyermekes vagyok én, hogy a sors rendelkezéseit meg akarom előzni. „Hasztalan minden sietséged – monda egy izben, – addig kell a Görgen partján maradnod, mig a Naszib (a fatum) más helyen nem rendeli ki ivóvizedet. És azt senki se tudja, hamar vagy későn fog-e ez történni!“ Képzelhetni milyen hatása lehet az ilyen keleti válasznak egy nem oknélkül türelmetlenné vált kedélyre. De, fájdalom, átláttam hogy nincs menekvő ut, s megadtam magamat sorsomnak.

Ugyane napokban történt, hogy néhány karakcsi áruló uton öt persát hozott haza rabló kalandozásából, kik között egy vagyonos is volt. A rablók egy naszáddal rándultak ki Karatepén át azon ürügygyel, hogy a maliki-k (persák) falujában egy rakomás gabonát akarnak vásárolni. Az alku hamar meg köttetett, s a semmi roszat nem gyanitó persák alig jelentek meg a tenger parton áruikkal, azonnal elfogdostattak, kezeik lábaik összekötöztettek, és nyakig saját buzájokba elrejtve hurczoltattak Gömüstepébe. Jelen voltam, midőn ezen szerencsétlenek, kik között egyik nagyon meg volt sebesitve, kipakoltattak, s hallám, hogy ezen eljárást még maguk a turkmanok is gyalázatos tettnek mondták. Az asurai oroszok is bele avatkoztak ez ügybe, s kiszállással fenyegetőztek, ha tüstént szabadon nem bocsáttatnak a foglyok. S minthogy a rablók határozottan vonakodtak zsákmányukat kiadni, azt hivém hogy a többi turkmanok, a kikre nézve az oroszok fenyegetése közös veszély volt, kényszeriteni fogják törzsrokonaikat a kiadásra; – azonban ez teljességgel nem történt, hanem lett nagy lótás futkározás, fegyverek osztattak ki, hogy ha csakugyan ki akarnának az oroszok kötni, komolyan szembe lehessen velök szállni. Érdekes volt, hogy nekem is puskát nyomtak a kezembe, s nem kis zavarba jöttem, elgondolván, hogy kikre kellend lődöznöm. Szerencsére csak a fenyegetésnél maradt a dolog.12) Másnap reggel egy orosz gőzös egészen közel jött a parthoz, hanem diplomatiai uton intézték el az ügyet, oly formán, hogy a turkmanok tuszokat adtak a jövőre nézve, hanem az öt persa rablánczain maradt. A vagyonos 100 arany váltság dijért elbocsáttatott, egy másik, a ki kezeire lábaira nyomorék volt, s nem birt 4 arany névszerinti értékkel, az oroszok tiszteletére bocsátatott el; a három izmos férfi pedig nehéz lánczokra verve Etrekbe, a rabszolgák kinzó helyére vitetett el.

Az Etrek név, melylyel egy folyamot is, meg a környékén fekvő lakosokkal biró egész területet nevezik, Mazendran és Taberisztan szerencsétlen lakossága előtt a legirtóztatóbb rémszó, a legnagyobb káromlás, annyira hogy rendkivüli haragba kell annak a persának jönie, a ki ajkain kibocsátja ezt az átkot: „Etrek biufti“ azaz: hogy kerülnél Etrekbe. Minthogy karavánunk gyülhelyéül volt kijelölve, tehát alkalmam lett ezen rémhelyet közelebbről megismernem. Ehez még Khandzsan oly szives volt, hogy engem vendégül ajánlott Kulchannak, a karakcsik pir-jének (őszszakál), ki alkalmilag hozzánk jött volt. Ezen vén bünös komor, visszataszitó kifejezésü ember volt, elfogadása legalább épen nem volt barátságos, midőn vendégeül átadattam neki. Sokáig fürkészte arczvonásaimat, néha-néha valamit sugott Khandzsannak, s ugy látszik mintha teljességgel más valamit akart volna bennem fölfedezni, mint a minek a többi világ tartott. Azonban csakhamar rájöttem ezen bizalmatlanság forrására. Kulchan fiatal korában beutazta Oroszországot Khidr khán-nal, ki orosz szolgálatban állott, hosszabb időt töltött Tifliszben, s meglehetősen megismerkedett a mi európai életünkkel. Azt mondá, hogy sokféle nemzetet látott, csak oszmanlikat nem, a kikről egyébiránt azt hallotta, hogy mint a turkmanok törzsrokonai – egészen hasonlitnak is hozzájok, s nagyon csodálja, hogy bennem ellenkezőt tapasztal. Hadzsi Bilal figyelmezteté, hogy e pontra nézve roszul van értesülve, mivel ő maga is több évig lakott Rumban, és soha se vette észre az általa emlitett hasonlatosságot. Ezután tudtunkra adá amaz, hogy holnapután már visszamegy Etrekbe az ova-jába; tehát készen legyünk az elutazásra, mivel az innen Etrekig terjedő utat, ámbár csak 12 mfld, nem tehetjük meg az ő kisérete nélkül; ő pedig csak addig vár, mig Kolman,13) a fia, az alamanról (rabló kaland) vissza jön, melyre többed magával rándult ki a persa határra, néhány szép kanczát elhajtani.

A fiát rablókalandról haza várni Kulchannak körülbelől annyi volt, mintha a mi felfogásaink szerint az atya valami hős kirándulásból vagy más becsületre váló vállalatból várja fia visszaérkezését. Fel is szólitott bennünket, hogy déltájban sétálnánk ki a Görgen alsó partjára, mert ekkor kellene megérkezniök, s majd valami örvendetes dolgot fogunk ott látni. Minthogy épen semmi dolgom sem volt, követtem a felszólitást, s a tömeg közé keveredtem, mely türelmetlenül várta az érkezőket. Végre a tulsó partra érkezett nyolcz lovas turkman, tiz nyeregtelen lovat vezetve féken. Azt hittem, hogy a várakozó tömeg most mindjárt lelkesült örömriadalba tör ki, azonban egy hang se hallatszott. Mindenki mohó tekintettel, s néma csodálással méregeté az érkezőket, kik a felnyergelt és nyergetlen lovakkal egy pillanat alatt átuszták a Görgent, s az innenső parton leszállván – leirhatatlan komolysággal nyujtottak kezet barátaiknak s rokonaiknak. Mig az öregek nagy figyelemmel vizsgálgatták a zsákmányt, a fiatal hősök ruháikat szedték rendbe, s nehéz prémes kucsmaikat fölemelintvén, letörülgeték a veritéket homlokukról s fejökről. Az egész pompás látványul szolgált. Bármennyire utáltam a rablókat s utálatos mesterségöket, szemeim mégis különös gyönyörrel legeltetém ezen fiatal embereken, a kik rövid lovag öltözetükben, bátor, merész tekintetökkel, s egészen a melleikre leérő szőke hajfürteikkel minden ember bámulatának tárgyai valának, a mint fegyvereiket lerakták. Még a komor Kulchan is felvidultnak látszék, megismertetett bennünket fiával, s miután hadzsi Bilal ezt megáldá, elváltunk tőlük, holnap reggel az atyával, fiával és a lopott lovakkal egyetemben indulandók Gömüstepéből Etrekbe.