Közép-ázsiai utazás

ELUTAZÁS KHIVÁBÓL BOKHARÁBA. – HÁROM UT. – GODZSE. – KHANKA – AZ OXUS ÉS RÉVE. – NAGY HŐSÉG. – SURAKHAN. – VÁSÁR. – JAPKENARI. – AKKAMIS. – TÖJEBOJUN. – SAJÁTSÁGOS BESZÉLGETÉS EGY KIRGHISZ ASSZONYNYAL A NOMÁD ÉLETRŐL. – TÜNÜKLÜ. – A TEKKÉKNEK ALAMANJA. – A KARAVAN, VESZÉLY ÁLTAL FENYEGETVE, VISSZAFORDUL TÜNÜKLÜBE. – KÉNYTELEN A SIVATAGBA KICSAPNI. – SZOMJUSÁG. – ELHULLÓ TEVÉK. – SORKUTUK. – MEDEMIN BULAG. – EGY HADZSI HALÁLA – VIHAR. – SZERZŐ VESZEDELME. – VENDÉGSZERET FOGADTATÁS A PERSA RABSZOLGÁK KÖZÖTT. – A NEMES BOKHARA“ ELSŐ BENYOMÁSA.

Et nous marchions à l’heure de midi traversant les souffles brûlants et empestés qui mettent en fusion les fibres du cerveau…

Je m’enfonce dans une plaine poussièreuse dont le sable agité ressemble à un vêtement rayé. – Victor Hugo, Omaïah ben Aiëdz.

Midőn utra készen lassankint összegyülekeztünk a Tösebaz árnyas udvarában, csak akkor láttam igazán, mily áldott befolyással volt Khiva vallásossága a mi koldus karavánunkra. A rongyos öltözetek nyoma csak a legszükmarkuabbaknál vala még észrevehető; a rongyos prémes süvegek helyét, melyeket a turkmanok között fogadtunk magunkévá, hófehér turbánok foglalták el, minden tarisznya tömöttebb lett s öröm volt látni, hogy még a legszegényebbnek is volt szamarkája. Velem is nagy változások történtek, mert egy egész szamárral és egy fél tevével rendelkeztem; s mig az egyik magamat vitt, a másik málha zsákomat szállitá, mely ruhanemükkel, kéziratokkal, a miket összevásárolgattam, s eleséggel volt tömve; mert most már nem fekete lisztet vittem utra, mint a sivatagban, hanem fehér pogácsával (juhzsirban kisütött apró tésztanemü), rizszsel, vajjal s még czukorral is elláttam magamat. Csak öltözetemet nem akartam megváltoztatni. Kaptam ugyan egy inget, de nem vettem azt magamra, mivel ezen fényüzési czikk elpuhithatott volna, s ez még most korán lett volna.

Khivából Bokharába három ut között válogathattunk: a) Hezareszp és Fitnek felé; ezen vonalon Kükürtlü mellett történnék az átkelés az Oxuson, b) Khanka és Surakhan-on keresztül, a folyam jobb partján, két napi járó sivataggal, Karaköl-ig, c) a folyamon fölfelé, mely vonalon Ücsudsak mellett történik a szárazra kiszállás. Minthogy a szárazon utazásban állapodtunk meg, a két ut közötti választást Ajmed nevü kervanbasinkra biztuk, a ki Bokharából való tadzsik volt, a kitől tevéinket bérlettük egy velünk jött khivai ruhakereskedővel együtt, s a ki ezen évszakra a Khankán keresztül vivő vonal mellett nyilatkozott, melyet legbiztosabbnak és legkényelmesebbnek tartott.

Junius 27-én már jó késő délután volt, midőn a végtelen áldás osztogatástól s ölelésektől szabadulva, Khivát az Ürgendzsi kapun át elhagytuk. A tulbuzgók közől sokan egy félórányira utánunk loholtak, nagy buzgóságuk forró könyeket sajtolt ki szemeikből s kétségbeesett hangon kiabálták utánunk: „Ki tudja mikor lesz Khiva ismét oly nagy szerencse részese, annyi kegyes férfiut láthatni vendégül falai között!“ Társaimat, kik magasan ültek tevéiken, ez nem zavarta, de nekem ugyancsak nagy alkalmatlanságomra volt, alacsony szamaramon a barátság számtalan bizonyitéka, mig végre ezen jámbor állat is megsokallván a mi sok, türelmetlen lett, s nagy örömemre elvágtatott velem. Csak mikor már jól előre jártam, akkor állapodtam meg, de sokáig kelle a kantárszárat ránczigálnom, mig rábirhattam füles hippogryph-emet, hogy vágtatását sebes koczogásra változtassa. Midőn pedig még ebben is akadályozni akarám, megboszankodott, s ekkor hallatá első izben harsogó szavát, melynek terjedelmét, hajlékonyságát s erőteljét jobb szerettem volna távolból megitélni.

A Khivától két mérföldnyire eső Godzseben háltunk meg, melynek mindamellett hogy jelentéktelen városka, még is van kalenterkhane-je (szálló dervisek számára) a minthogy Khiva és Khokand legkisebb helységeiben is vannak ilyen beszállók. Innen Khankáig szakadatlanul mivelt földön keresztül vitt utunk, az egész uton bőven volt kitünő szeder, s minthogy az én csacsim folyvást pajkos kedvében volt, s egyre jóval a karaván előtt járt velem, elég érkezésem volt a hüvelykujnyi nagyságu gyümölcscsel lakozni. Khankába is, a hol épen heti vásár volt, előbb érkeztem meg mint a többi karaván, s beszállottam a kalenterkhanéba, mely a kis város legszélén, a patak partján, jegenye és nyárfák árnyékában volt. Két félig meztelen dervist találtam ott, a kik épen mákonyuk déli adagjainak élvezéséhez akartak látni, engem is megkináltak jókora adaggal, s nagyon elbámultak felette, hogy nem fogadtam el. A helyett tehát theát készitettek számomra, s mig én azt ittam, az alatt ők a mák-mérget nyelték. Félóra mulva mindaketten a boldogok országában voltak, s mig az egyik alvónak arczvonásain a benső örömálmok nyomait vettem észre, a másikon a halálos rettegés vonaglásait láttam.

Szerettem volna bevárni felébredésöket, hogy meghallhassam a szép álmok leirását, hanem karavánunk épen keresztül ment a városon, s nekem hozzá kelle csatlakoznom; mivel innen kis óra járásnyira az Oxus partjához kell vala elérnünk, s ha az idő engedi, még ma átkelnünk. Hanem ez a kis darab ut nagyon rosz volt, egyre az iszapot és mocsárokat kelle kerülgetnünk, s csak estére érkezhettünk el a folyó partjához, a hol elhatároztuk, hogy ott hálunk meg a szabad ég alatt.

Az Oxus, melyet itt, valószinüleg a tavaszi esővizek áradatai következtében rendkivül szélesnek találtam, érdekes látványul szolgált, sárga hullámaival s meglehetős sebes folyásával. Az innenső part, a mennyire csak a szem látott, fákkal s szanaszét elszórt havlikkal (udvarok) volt befűzérezve. A tulsó oldalon is födözött fel beljebb a szem a mivelésre mutató jeleket, s északi irányban ugy tünt fel az Ovejsz Karajne hegység, mint valami függőlegesen lógó nagy felhő. Az Oxus vize a medrében nem oly jó izü iható, mint a belőle származó csatornákban és árkokban, hol a lassubb folyásnál fogva kissé már megülepedett a homok. Itt ugy ropogott a viz a fogak alatt, mintha valami homok-kalácsba harapott volna az ember, de néhány percznyi ülepedés után élvezhető volt. A mi az Oxus vize édességét és jóságát illeti, erről a turkesztaniak azt tartják, hogy nincs hozzá fogható az egész földön, még a Nil Mubarek (áldott Nilus) vize sem ér fel vele. Elejénte azt hittem, hogy a jó iz azon örömnek tulajdonitandó, melyet éreztünk, midőn a vizetlen sivatagból partjához értünk. Azonban el kell ismernem, hogy a mennyire tapasztalataim terjednek, a vizre vonatkozólag, magam sem ittam sem Europában sem Ázsiában akár folyam- akár forrás vizet oly felségeset, mint az Oxus vize.

Másnap jókor reggel az átkeléshez készültünk. Itt is, valamint Görlen és Hezareszp mellett is, s mindenütt, az államéi a révek, ez magánosaknak adja azokat haszonbérbe, kiknek az idegen utazók közől csak olyanokat szabad átszállitaniok a tulsó oldalra, a kik el vannak látva a khantól petek-kel29) (átkelési jegy), a mit csekély pénzért szolgáltatnak ki. A hadzsiknak közös utlevelök volt, de én külön adattam magamnak, a mely igy szólott: „A határőröknek és vámosoknak tudtokra adatik, miszerint hadzsi Molla Abdur-Resid efendinek engedély adatott. Senki által se legyen háborgatva.“

A rendőrség semmi ellenvetéseket se tett; csak azon volt felakadás, hogy mint hadzsik nem akartunk fizetni az átszállitásért oly jármüvön, mely a kháné, s a révész egy ideig erre nem akart ráállani. Végre beleegyezett, hogy nekünk megteszi azt a jótéteményt, miszerint magunkat, málháinkat és szamarainkat átszállitja ingyen a tulsó oldalra. Az átszállitás délelőtt tiz órakor kezdődött s csak naplementekor értük el a magas partot, mely a surakhani csatorna mellett nyulik el jobbról. Magán a nagy folyamon fél óra alatt tul lehettünk volna, hanem a folyó sebes árja messzire levitt, s mig a tulsó oldali ohajtott ponthoz, majd le majd felfelé evezve elérhettünk, eltelt a nap, még pedig olyan hőséggel, a minőt keveset tapasztaltam életemben. A főfolyamon meglehetősen jól ment, hanem a mellék ágakon minden tiz lépésnyire megfeneklettünk a homok zátonyokon, s ilyenkor mindig ki kelle embereknek szamaraknak szállani a dereglyéből, mig ismét lengővé nem tétetett, s ujra beszálltunk, a mint elegendő vizre kapott. A szamarak ki s be szállitása, kivált néhány megátalkodott csökönyös páráé pokoli munka volt; a legtöbbet ugy kellett kézen ki s be rakosgatni, mint valami magukkal tehetetlen gyermekeket. Még most is nevetnem kell, ha eszembe jut, hogyan vette az a horihorgas hadzsi Jakub kisded szamárkáját a hátára, lábait a mellén összefogván, mig az a jámbor állat reszketve helyezé el a fejét koldus gazdája nyakán.

A megnevezett parton egy napig kelle Surakhánnál várakoznunk, a tevék megérkezésére. Jun. 29-én elindultunk, s az özbeg lakossággal biró Japkenarinak (csatornapart) nevezett vidéken keresztül utaztunk, mely mindenütt át van csatornákkal szeldelve. Japkenari egy nyolcz mérföldyni hosszu s öt-hat mérföldnyi széles oázt képez, s meglehetősen miveltetik. Ezen túl kezdődik a sivatag, s Akkamis-nak nevezett szélén jó csordajárások vannak, s kirgiszek lakják. Akkamis mellett a karaván lassan folytatta utját, hanem a kervanbasi, én, meg még két társunk, kik biztak szamaraik gyorsaságában, kitértünk a közel fekvő Surakhanba, a hol hetivásár volt, eleségünket kipótolni, vagy igazabban mondva, egy kicsit mulatni.

Surakhan jó föld fallal van bekeritve, kevés lakház van benne, s leginkább azon 300 boltból áll, melyek hetenkint kétszer felnyittatnak s a környék állandó lakói és a nomádok által megkerestetnek. Az Emir-ül-Umera, vagy a khán testvér bátyjának tulajdona, a kinek itt szép kertje van. A bevásárlással utitársaimat biztam meg, s magam elvonulék a város kapuja előtti kalenterkhaneba. Itt több dervist találtam, kik a beng (kenderből készitett opium) és dzsersz gyilkoló élvezése folytán már csontvázakká össze aszva, s alakjokból iszonyuan kivetközve hevertek sötét czelláik nyirkos talaján. Midőn bemutattam magamat nekik, szivesen fogadtak s kenyeret és gyümölcsöt hozattak számomra. Én pénzt akartam adni, a mire ők jót nevettek. Azt hallottam később, hogy közülök többen már több mint 20 esztendeje nem vettek pénzt a kezökbe. A környék kitartja derviseit, s a nap folytán valóban láttam több előkelő özbeg lovast odaérkezni, kik közől mindegyik hozott valamit, a miért egy csilim-et (pipát) kapott, a miből kedvencz mérgét szivta. Khivában legkedveltebb bóditó a beng, és sokan gyakorolják ezen bünt, minthogy a bor s más szeszes italok élvezését tiltja a korán, s a kormány halállal bünteti azok éldelését. Minthogy már késő volt az idő, kimentem a vásárra, társaimat felkeresni, s csak fáradsággal tudtam a hullámzó nép között utat törni magamnak. Minden ember lóháton volt, vevők ugy mint az árusok, s mulatságos volt nézni, mikor a kirgisz asszonyok kimiszszel30) megtöltött nagy bőrtömlővel ülve lovon, a tömlő csapját a nyeregből irányozták annak a ki kimiszt kér, a szájába, és pedig annyi ügyességgel mind a két részről, hogy nagy ritkán ment egykét csöpp félre.

Társaimat megleltem s elindultunk a karaván után, mely már öt órával járt elöttünk. Rendkivül meleg nap volt, szerencsére még is lehete itt-ott kirgisz sátrakat találni, noha a föld homokos volt, s csak közelednem kelle, tüstént ott termettek az asszonyok tömlőikkel, s valóságos czivakodás támadt közöttük, ha nem fogadtam el mindegyiktől egy italt. Szomjas utazónak italt nyujtani rekkenő nyári időben: a vendégszeretet legmagasabb fokának tartják itt, s valóságos jót tesz az ember a kirgiszszel, ha alkalmat nyujt neki ezen erény gyakorlására. A karavánban már a legnagyobb nyugtalansággal vártak bennünket, minthogy a mai naptól fogva csak éjjel valánk utazandók, a mi nekünk is nagy enyhülésünkre volt, állatainknak is. Tehát megérkezésünk után tüstént utra keltünk s varázsszerü látvány volt, fényes holdvilágnál a tovahaladó karaván, melynek jobbja felől az Oxus hullámai hömpölyögtek tompa morajjal, balfelől pedig Tatárország iszonyu sivatagja terült el. Másnap reggel a nevezett folyó partjának egy domborulatán ütöttünk tábort; ezen tájékot Töjebojun-nak azaz: tevenyaknak nevezik, hihetőleg a part görbületeiről, s bizonyos hónapokban a kirgiszek tanyáznak rajta. Tiz órányi idő alatt három kirgisz családot láttam, melyek egymás után legfölebb három óráig laktak közelünkben, s felszedkezvén tovább mentek. Pompás képét láttam rajtok a nomád életnek, s a mint egy kirgisz asszonynyal ezen állhatatlan életről beszélgettem, ezt felelé a kirgisz nő: „Csak nem lehetünk olyan lusták mint ti mollák, s nem tölthetünk egy egész napot egy helyben! Mozognia kell az embernek, mert ime a nap, a hold, a csillagok, a viz, az állatok, a madarak és halak mind-mind mozognak, csupán csak a halott és a föld fekszik mozdulatlanul!“ Több ellenvetést akartam tenni a bölcselkedő nomád asszonyságnak, ki épen a sátor felszedésével foglalkozott, midőn távolból kiabálás hallatszék, melyből csak ezen egy szót: büri! büri! (farkas! farkas!) vehettem ki. A kirgisz nő villám sebességgel elsietett a távolabb legelésző nyájhoz, s lármájával azt eszközölte, hogy a farkas egyetlen egy birka kövér farkát vivén magával, megszaladt. Szerettem volna a visszaérkezett nőt a farkasok mozgásának előnyeiről kikérdezni, de nagyon el volt szomorodva vesztesége felett, s én mentem a karavánomhoz.

Naplemente előtt utnak indultunk s szakadatlanul a folyó közelében haladtunk, melynek magas partjai csaknem mindenütt füzekkel, magas fűvel vagy bokrokkal vannak benőve. Ámbár a Khiva és Bokhara közötti utat mint járottat rajzolák nekem, mostanig még is csak határőröket s barangoló nomádokat láttunk, de utazót egyet sem, minélfogva nagyon elcsodálkozánk, látva, hogy öt lovas sebes lépést felénk tart. Khivai kereskedők voltak, kik Karaköl felől négy nap alatt értek ide Bokharából s azon örvendetes hirt hozták, hogy az utak egészen biztosak, s holnapután majd az ő elmaradt karavanjukkal is találkozni fogunk.

Midőn Khivából távozánk, hire volt, hogy a Tekke turkmanok, miután az emir hadseregével távol vala Bokharától, veszélyessé tették az ezen városba vivő utat, s kervanbasink táplált is titkon aggodalmakat; most tehát minden aggodalomnak egyszerre vége lett, s bizton reméltük, hogy hat vagy nyolcz nap alatt elérkezünk utazásunk czéljához, mely idő alatt ugy hittük hogy az Oxus és Karaköl között csak két napot fogunk viztelen sivatagon tölteni. Másnap reggel egy hajdani erősség romjai, Tünüklü mellett ütöttünk tábort, egy kis csúcsos dombon, mely alatt az Oxus folyik s melyet ezen oldalról a legszebb virány borit. Innen a legészakibb irányban visz egy ut a Khalata-Csöli-nek vagy Dzsan-batirdigan-nak31) (életrontó) is nevezett homoksivatagon keresztül, melyen azonban csak hideg télen nagy hóesés után szoktak járni, ha a karaköli ut a turkmanok miatt nem biztos, kik ezen évtájban a befagyott Oxuson átkelhetvén, mindenfelé kalandoznak.

A hőség napról napra tikkasztóbb lett (julius első napjaiban valánk), de nem nagyon volt terhünkre, mivel egész nap egy hatalmas folyó partján tartózkodván, az édes viz bővében pihengeténk. Mily nagy örömünkre volt ez, midőn Kahriman Ata, vagy a Gömüstepe és Khiva közötti nagy sivatag egyéb helyei eszünkbe jutottak! De fájdalom, csakhamar megzavartatánk kellemes gondolatainkban, s néhány kalandozó turkman szeszélye nagy veszélybe döntött bennünket, a mely mindnyájunkra iszonyu halált hozott volna, és a melyből csak a sors különös kedvezése mentett ki, a minthogy most az egyszer kénytelen vagyok az oszmanoknak igazat adni.

Már hajnalodott jul. 4-én, midőn ma éjjeli utunkban két félig meztelen emberre bukkantunk, a kik már távolból kiáltoztak karavánunkra, s mikor már közel voltak hozzánk, ezt kiabálva: „egy falat kenyeret! egy falat kenyeret!“ összerogytak. Én a legelsők közül való voltam, a ki kenyeret és juhzsirt nyujtottam nekik, melyből egy keveset evén, elbeszélték, hogy Hezareszpből való hajósok, kiket egy tekke alaman naszádjuktól, ruháiktól és kenyeröktől megfosztván, meztelenen bocsátott el. A rablók 150-en voltak, s az itt tartózkodó kirgiszek nyájára ólálkodnak. „Az Isten szerelmeért, fussatok vagy rejtsétek el magatokat, mert néhány óra alatt bizonyosan találkoznotok kell velök s habár kegyes zarándokok vagytok, még is mindnyájatokat meztelen, s állataitok és eleség nélkül fognak a sivatagban hagyni, mert a kafir (hitetlen) tekke mindenre képes.“ Kervanbasinknak, a kit már két izben megraboltak s életét is csak nehezen tudta megmenteni, nem volt ezen tanácsadásokra szüksége, mert alig hallotta a tekke és alaman szavakat, tüstént visszafordulót vezényelt, s oly sebesen hozzá látott a visszautazáshoz, a mint csak birtak a szegény, teherrel megrakott tevék sietni. Tevékkel turkman lovak elől menekülni akarni, természetesen képtelenség lett volna, azonban a mi számitásunk szerint 150 lovas csak reggel felé lehetett a vizen átszállitva, s a mig ők vigyázva jönnének az uton, addig mi talán visszaérhetnénk Tünüklübe, s megtöltvén viztömlőinket, a Khalata homok sivatagba vehetnők magunkat, a hol legalább lehetséges számunkra a megmenekülés. Roppant erőfeszitéssel megérkeztek állataink, egészen kimerülten Tünüklübe. Itt meg kelle legeltetnünk s pihentetnünk fáradt barmainkat, különben lehetetlen lett volna a sivatagban az első állomást is megtennünk; nagy aggodalmak közt tölténk tehát három órát, mig a tömlők megtöltettek s megtétettek az előkészületek az irtóztató uthoz.

A khivai ruhakereskedő, kit már egyszer megraboltak a turkmanok, ez idő alatt rábeszélt több hadzsi társat, kiknek tele volt az erszényök, de bátorsággal nem birtak, hogy inkább rejtőzzenek el az Oxus partján levő bokrok között, mintsem a kervanbasival menjenek a szaratan napjaiban (kanikulában) a sivatagba, hol a szomjanhalásnak vagy a tebbad (forró keleti szél) általi megöletésnek mennek elébe. Oly élénken festette a veszélyeket, hogy többen elszakadtak tőlünk; ehez járult még, hogy a folyamon megjelent egy üres hajó, s minthogy a hajósok a parthoz közeledvén ajánlkoztak, hogy elszállitnak bennünket Hezareszpbe, mindenki ingadozni kezdett, s kis idő alatt csak 14-en maradtunk, kik a kervanbasi tervétől el nem állottunk. Egész utazásom egyik legfontosabb pillanata volt ez. Elgondolám, hogy a visszatérés Khivába elronthatná egész utazási tervemet, életveszély ugyis fenyegetett mindenütt, tehát előre; jobb az elemek dühe, mint a zsarnokok kinzása által veszni! Maradtam a kervanbasival, s hadzsi Szalih és hadzsi Bilal is ott maradtak. Fájdalmas volt az elválás jelenete oly régi, összeszokott utitársaktól; a kisded hajó már el akart a parttól indulni, midőn a kik benne valának, fal-t32) ajánlottak. A kövecskék kiosztattak, s még alig jelenté hadzsi Szalih szakértő szeme a szerencsés kimenetelt, midőn csaknem valamennyi elvált hadzsi ott hagyta a hajót s hozzánk tért. Minthogy már készen volt minden, az ujabb ingadozás elháritása tekintetéből gyorsan elindulánk, s még nem szállott le a nap, midőn Tünüklü romjaitól oldalvást a Khalata felé vivő uton menénk.

Elgondolhatja az olvasó, mit érezék társaimmal együtt, miután már ismeretesek valának előttünk a sivatag rémségei. Gömüstepéből Khivába májusban utaztunk, most pedig juliusban valánk; akkor találtunk esővizet, most még keserü forrásokat sem; leirhatlan vágygyal csüggtek szemeink a tőlünk jobboldalt mind jobban távozó Oxuson, melyet a lemenő nap végső sugarai kétszeres szépen beragyogtak. Még az indulás előtt jól megitatott tevék is kifejezésteljes szemeikkel sokáig arra tekintettek.

Már egyes csillagok láthatók voltak az égen, midőn a homok sivatagot elértük, a legnagyobb csendben haladva, nehogy a turkmanok, kik alkalmasint igen közel voltak hozzánk, de az éj setétében – a hold csak igen későn jövén fel, meg nem láthattak – meghalljanak. A lágy talaj elfojtá az állatok léptének neszét, s csak attól féltünk, hogy szamarunk, melynek hangja az éjben messze elhallott, kedvet talál kapni a dalolásra, és nevetnem kellett azon óvszer felett, mely mindannyiszor alkalmaztatott, valahányszor az hangversenyét megkezdeni készült. Éjfél felé oly helyre értünk, hol mindenkinek le kelle szállnia, mert a szamár ugy, mint a tevék térdig süppedtek a finom homokba, mely itt szakadatlan domblánczolatot alkotott. A hüvös éjben még csak kiálltam a folytonos menést a homokban; de reggel felé észrevettem, hogy kezem a szakadatlan botra támaszkodástól dagadni kezd, málhámat tehát a szamár hátára raktam, magam pedig a tevére ültem, mely ugyan nehezen lihegve haladott, de a homokban mégis jobban elemében volt, mint én sánta lábammal.

Julius 5-ki reggeli állomásunknak igen kecsegtető neve volt. Adamkirilgan-nak (azaz: azon hely, hol az emberek elvesznek) hitták, s csak egy tekintetet kellett vetni a láthatárra, hogy az ember ez elnevezés helyességéről meggyőződjék. Képzeljen a t. olvasó elláthatlan homoktengert, mely majd mint a viharjárta tenger, magas homokhabokat vet, majd, mint egy tónak csendes szellőtől alig megingatott tükre, aprózott hullámzásban nyúlik el. A légben madarat, a földön még bogarat sem lehet látni; csak itt-ott tünnek szemünkbe az enyészet szomoru nyomai, elveszett emberek s állatok csontjainak alakjában, melyeket minden arramenő egy halomra hord össze, hogy utmutatóul szolgáljanak. Alig szükség emlitenem, hogy itt fedezve valánk a turkmanok ellen; mert nincs az a ló a világon, mely e homokban csak egy állomásnyit is képes volna menni; de hogy az elemek nem fognak-e akadályt gördíteni utunkba, e gondolat még a legnagyobb keleti közönyösséget is megrendité; a mint ezt társaim komor tekintete az egész khalatai uton csalhatlanul bizonyitá.

A kervanbasi szerint Tünüklütől Bokharáig ezen ut mindössze hat napig szokott tartani, melynek fele homokban, másik fele szilárd, itt-ott fűvel benőtt lapályon vezet keresztül, melyet az év bizonyos szakában még pásztorok is felkeresnek. Már előbb megpróbált számitásunk szerint tehát, tekintve kulacsaink tartalmát, csak egy, vagy másfél napig tartó viz szükségtől lehetett okunk félni; de már első nap észrevettem, hogy az Oxus-vize meghiusitandja számitásunkat, mert a becses ital minden gazdálkodás daczára aránytalanul fogyott, a mit én a napnak, vagy a viz saját kigőzölgésének tulajdoniték. E felfedezés után kétszeres figyelemmel őrzém kulacsomat, a miben a többiek is mind utánoztak, s mulatságos látvány volt, a mint mindenki alva magához szoritá kulacsát. A roppant meleg daczára öt-hat órát kelle minden nappal mennünk, mert minél előbb kiérünk a homokból, annál kevésbbé kell a veszedelmes tebbad széltől33) félnünk, mely a kemény sikságon csak lázrohamokat okozhat, de a homokban az egész karavánt pár pillanat alatt megölheti. A szegény tevék tehát nagyon megerőltettek; elfáradva az éji futásban léptek a sivatagba, s nem csuda, hogy a hőség és homokbanjárás kinjaitól nehány közülök megbetegedett, s kettő már a mai (julius 6.) állomáson, melynek neve Sorkutuk – megdöglött. Sorkutuk sóskutat jelent, s kellett volna is itt kútnak lenni a tevék megitatására, de a viharok már egészen betemették, s legalább egy napig kellett volna ásnunk, hogy használhatóvá tehessük.

A három napnyi nyomasztó hőség már a tebbad nélkül is elvette minden erőnket, s ketten szegényebb utitársaink közől, kiknek gyengébb állataik mellett gyalog kellett menniök, minden vizöket megiván, annyira megbetegedtek, hogy rá kellett őket kötnünk tevéikre, mert sem menni, sem ülni nem birtak. Emellett még betakartattak, s a mig csak szólni tudtak, „vizet! vizet!“ – volt egyetlen szavuk. Fájdalom, még legjobb barátaik is megtagadták tőlök az életadó italt, s midőn harmadnapra (jul. 7.) Medemin Bulag34) elé értünk, egyiköket a halál már megmenté a szomjuság borzasztó kinjaitól. Azon három testvér egyike volt ez, kik Mekkában atyjukat vesztették. Jelen voltam, midőn a szegény lelkét kiadta. Nyelve egészen fekete volt, torka szürkés fehér, különben vonásai nem nagyon eltorzulva, csak ajkai voltak összezsugorodva, minélfogva szája nyitva állt. Alig hiszem, hogy ily beteg állapotban a viz segitett volna rajtuk, s valljon honnan kaptak volna? Borzasztó nézni, mint rejti el az atya fia, a testvér testvére elől a vizet; mert ennek minden cseppje élet, s a szomjuság kinaival szemben hiába keresünk önfeláldozást, nemeslelküséget, mint más veszélyben.

Három nap óta utazván már a sivatag homokos részében, el kelle érnünk a szilárd talaju sikságot, és ezzel az északnak nyuló Khalatahegységet is megpillantanunk; de fájdalom, csalódtunk. Tevéink nem birtak már járni, s ennélfogva még a negyedik napot (jul. 8.) is a homokban kellett töltenünk. Csak bőrpalaczkomban volt még mintegy hat pohárnyi vizem, melyből csak cseppenként mertem inni, s igy persze nagyon kellett a szomjuságtól szenvednem. Nagy ijedtségemre nyelvem már közepén kissé feketedni kezdett; rögtön megittam vizem felét s már mentve hittem magamat; de másnap (jul. 9.) reggel felé az égetés erős fejfájás kiséretében mind érezhetőbbé vált, s mire délfelé a Khalata hegységet felhő alaku körvonalaiban észrevettük, fokonként enyészni érzém erőmet. Minél közelebb értünk a hegységhez, annál inkább fogyott a homok, s minden szem körül tekintve valami nyájat vagy pásztorkunyhót keresett, midőn a kervanbasi s emberei egyszerre egy közeledő porfellegre figyelmeztetének, s nekünk gyorsan le kellett szállnunk tevéinkről. A tevék már megérezték a közelgő tebbadot, s hangos, erős orditás közben letérdeltek, hosszu nyakukat a földre lapiták, s fejöket a homokba iparkodtak rejteni. Mi védfalul használtuk őket, s alig térdeltünk mögéjök, a szél tompa morajjal zúgott el felettünk, mintegy két ujjnyi vastag homokréteggel boritva el bennünket, melynek első szemei tüzesőként égettek. Ha csak hat mérföldnyivel belebb talál a sivatagban, mindnyájan menthetlenül elvesztünk volna. E szélnek lázat és hányást okozó hatását nem igen vettem észre, csak a levegő lett utánna nehezebb és nyomasztóbb.

Ott, a hol a homok végkép megszünik, három különböző ut látható; az egyik, mely 22 mérföldnyi hosszu, Karakölön visz keresztül, a másik – 18 mérföld – a sikon közel Bokharáig, a harmadik – 20 mérföld – a hegységen át, hol ugyan van viz, de melynek meredek sziklás ösvényein teve nem járhat. A mint előre el volt határozva, a középső s legrövidebb utat választottuk, főkép azon reményben, hogy a pásztoroktól kaphatunk egy kis vizet. Este felé nehány kutra találtunk, melyeket ez évben még pásztorok nem látogattak; vizök emberre nézve éldelhetlen volt, de állataink jól laktak belőle. Mi mindnyájan azonban egészen oda voltunk, már félig halottaknak éreztük magunkat, s csak a remény tartá még bennünk az életet.

Már nem birtam magam erejéből leszállni, ugy fektettek a földre; pokoli hőség égette belsőmet s a fejfájástól el valék bódulva. Tollam gyenge azon kinok festésére, melyekkel a szomjuság gyötört; azt hiszem nincs ennél fájdalmasabb halál, s ámbár veszélyben mindig megtudtam emberelni magamat, most megtörve érzém erőmet, s azt hittem, nem érek több hajnalt. Dél felé megindulánk; én elaludtam, s mire julius 10-kén reggel felébredtem, egy agyagkunyhóban találtam magamat nehány hosszu szakállu embertől körülvéve, kiket rögtön iraniaknak ismertem fel s kik rám kiáltának: „Suma ki hadzsi nisztid!“ (Hisz te mégsem vagy hadzsi!) Nem birtam felelni. Először langymeleg, aztán savanyu, vizzel és sóval kevert tejet adtak innom, melyet itt ajrannak hinak, s mely erőmet visszaadva csakhamar talpra állitott. Ekkor tudtam meg, hogy társaimmal együtt nehány persa rabszolga vendégei vagyunk; kik Bokharától tiz mérföldnyire a pusztában tanyáztak birkákat őrizve, uraik által csak szűken ellátva kenyérrel és vizzel, nehogy tetemesebb élelmiszerek birtokában lévén, a sivatagon át megszökjenek. S e szegény számüzöttekben mégis volt annyi nagylelküség, hogy ősi elleneiknek, a szunnita molláknak vizet adtak. Különösen szivesek voltak irántam, midőn anyanyelvökön szólitám meg őket; – mert Bokharában is beszélnek ugyan persául, de e nyelv nagyon különbözik az iranitól. Leginkább meghatott egy öt éves fiu látása, ki szintén rabszolga volt, s nagyon élénknek látszott. Csak két év előtt fogatott s adatott el atyjával együtt, s midőn ez után tudakozódtam, felelé: „Igen, ő megvette (kiváltotta) magát; én is még csak legfelebb két évig leszek rabszolga, addig apám a megszabaditásomra szükséges pénzt megszerzi.“ A szegény gyermeknek alig volt nehány rongya, s bőrének szine s keménysége cserzett bőrhöz hasonlitott. A magaméiból adtam neki egy darab ruhát s ő megigérte, hogy testéhez fogja igazittatni.

A szerencsétlen persák még az utra is adtak egy kis vizet; s hála és részvéttel eltelve váltam meg tőlök. Megindulánk legközelebbi állomásunk Khodsa Oban bucsújáróhely felé, hogy egy hasonnevű szentnek sirját meglátogassuk; melyet, ámbár kissé északra fekszik kitüzött utunktól, hadzsi voltunkra fel kellett keresnünk. Társaim nagy szomoruságára éjjel eltévedtünk a homokbuczkák közt, melyek a sivatagot kerítik, s melyek közepéből oazként emelkedik ki Khodsa Oban; s midőn hosszas keresés után julius 11-kén hajnalodni kezdett, egy édes vizzel telt tó partján találtuk magunkat. Itt vége volt a sivatagnak, s a szomjhaláltól, széltől, rablóktól s más veszedelmektől való félelemnek. Itt léptünk a tulajdonképeni Bokhara határába, s midőn a csak két órányira fekvő Khakemirba (azon faluba, hol a kervanbasi lakott) értünk, már meglehetős jól mivelt földön valánk. Az egész vidéket a Karata folyam csatornái öntözik, melyet némelyek a Zerefsan folyó egyik ágának, mások egészen külön, önálló, északon eredő folyamnak mondottak; tovább az emlitett tóba ömlik, melynek vize, a mint hallám, csak tavaszkor és nyár elején iható, később leapad és sós lesz.

Khakemirban, mely 200 házból áll s csak két órányira fekszik Bokharától, kellett meghálnunk, hogy az ország törvényei szerint a vámos (badsgir) és a jelentésttevő (vakanüvisz) jövetelünkről tudósittassék, s a megvizsgálást és kikérdezést még a városon kivül elvégezhesse. Még az nap egy külön futár menesztetett el, s másnap jókor reggel három tisztje az emirnek jött oda fontos bureaukratikus arczkifejezéssel, megvenni rajtunk a vámot, de kivált hireket kapni magunkról s a szomszéd országokról. Első volt a podgyász. A hadzsik tarisznyáiban többnyire mekkai szent olvasók, medinai datolya, frengisztani kis tükrök, gyüszük, kések s ollók, bagdadi fésűk és persiai nádtollak voltak. Ámbár váltig állitották, hogy a bokharai emir (isten éltesse száz husz esztendeig!) a hadzsiktól sohasem vesz vámot, a vámszedő mégsem zavartatá magát, hanem minden egyes tárgyat feljegyzett. Én két más koldussal együtt végül maradtam; s a vámszedő szemembe nézett, aztán nevetve mondá, mutatnám meg bőröndömet, mert mi (evvel valószinűleg az európaiakra czélzott, engem is annak tartván) mindig szép dolgokat hordunk magunkkal. Nekem épen jó kedvem volt, fejemen dervis – vagy inkább bohócz sipkám, s a ravasz bokharait félben szakitva, mondám, hogy bizon vannak szép dolgaim; mit akar tehát előbb látni, ingó vagy ingatlan vagyonomat? Ő mindent látni kivánván, ki szaladtam az udvarra, s megfogva szamaramat azt a lépcsőkön fel s a szőnyegeken keresztül a szobába vezetém, társaim kaczagása közben bemutatám neki; aztán felnyitám tarisznyámat s elibe raktam azt a pár rongyot mely velem volt, s a Khivában szerzett régi könyveket. A csalódott bokharai bámulva tekinte körül, s kérdé, ha csakugyan nincs-e egyebem. Erre hadzsi Szalih felvilágositást adott neki állásomról, s utazásom czéljáról; a tiszt pedig mindent feljegyzett és jelentékeny fejbólintással nézett reám. A vámi megvizsgálás után a vakanüvisz (azaz az események feljegyzője) kezdé meg tisztét. Először minden utazónak részletes személyleirását készité el, aztán minden ujdonságot, melyet csak kapott, felirt; és valóban nevetséges volt a részletes kérdezősködés Khiváról, e nyelvben, származásban s vallásban rokon országról, mely századok óta tő szomszédja Bokharának, s melynek fővárosa csak nehány napi járó földre van ettől.

Minden rendben volt, csak első szállásunk iránt a fővárosban ágaztak el a vélemények. A vámszedő a vámházat ajánlá, remélvén, hogy még valamit kicsikarhat, s engem is jobban figyelemmel kisérhet, de hadzsi Szalih (mert ez állt most a karaván élére, nagy befolyással birván Bokharában,) mindenáron a Tekkie-ben akart megszállni. Rögtön el is indulánk s egy félórát haladtunk egy, kertekkel és szántóföldekkel belepett vidéken, midőn megpillantók Bokhara Serife-t (a nemes Bokharát, a mint a középázsiaiak nevezik) otromba tornyaival, melyek mindenikének tetején gólyák fészkelnek.35)

A várostól mintegy másfél órányira keltünk át a déli irányu Zerefsanon, mely, ámbár elég sebes folyásu, még is tevéken és lóháton gázoltuk át. A tulsó parton még látszott egy hajdani, szépen épitett magas hidfő; s közelében egy szintén kőből épitett palota romjai. Állitólag mindakettő a hires Abdullah khán Sejbani müve. Középázsia fővárosának közvetlen környékén általában alig láthatók hajdani nagyságának romjai.