Közép-ázsiai utazás

BOKHARA. – FOGADTATÁS A TEKKIÉBEN, AZ ISZLAM FŐSZÉKHELYÉN. – RAHMET BI. – BAZÁROK. – BAHA-EDDIN, TURKESZTAN NAGY SZENTJE. – SZERZŐ ELLEN KÉMEK KÜLDETNEK KI. – RÖVID IDŐ ELŐTT BOKHARÁBAN VOLT UTAZÓK SORSA. – KÖNYVBAZÁR. – A FONALFÉREG (RISTE). – A VÁROS VIZZELVALÓ ELLÁTÁSA. – HAJDANI S MOSTANI EMIREK – AZ URALKODÓ EMIR HÁREME, KORMÁNYA S CSALÁDJA. – RABSZOLGARAKHELY ÉS KERESKEDÉS. – ELUTAZÁS BOKHARÁBÓL S LÁTOGATÁS BAHA-EDDIN SIRJÁNÁL.

Utunk a keletnek fekvő Dervaze Imamhoz vezetett, melyen azonban nem mentünk át, mert, ha az északkeleti részen fekvő tekkiénkhez akartunk menni, itt a bazáron kellett volna áttolongani. Megkerültük tehát a városfalat, melyen sok helyt nagy szakadásokat láttam, s a Dervaze Mezar kapun át julius 12-kén a téres, szép fákkal benőtt tekkiébe értünk, mely rendes négy szöget képez s 48 földszintes czellával van ellátva. Mostani feje (khalfa) unokája a szentsége által hiressé lett Khalfa Hüszejnnek, kitől e tekkie nevét is vette. Mily nagy tiszteletben áll családja még mindig, mutatja az, hogy emlitett unokája imam és khatib, azaz, az emir udvari papja. Háziuramnak e hivatali rangjára meglehetős büszke valék. Hadzsi Szalih, ki az emlitett szent mürid-je (tanitványa) lévén, mintegy a családhoz tartozónak tekintetett, engem társaságunk előkelőbbjeivel együtt rögtön bemutatott; s az apát, kellemes kinézésü s finom modoru férfi, kin a hófehér turbán s a finom selyemből készült nyári köntös nagyon jól állt, igen szivélyesen fogadott, s miután fél óráig beszélgettem vele keresett, dagályos kitételekben, a jó ember egészen magán kivül volt örömében, s csak azt sajnálta, hogy a Badevlet36) (ő felsége az emir) nincs Bokharában, különben rögtön bemutatna neki.

Külön czellát adatott nekem a tiszteleti helyen, t. i. közel a mecsethez, hol egyik szomszédom egy tudós molla, a másik hadzsi Szalih volt. E tekkie tele volt celebritásokkal, s én észrevétlenül az iszlami fanatismus bokharai főfészkébe jutottam; maga a helyiség, ha jól találom benne magamat, a világi hatóság minden gyanuja ellen legbiztosabb védelmem lehetett. A jelentésttevő fontos eseményként jelenté megérkezésemet; az emir első tisztje, Rahmet Bi, ki, mig ura a khokandi hadjáratban időzött, Bokharában a főparancsnokságot vitte, még az nap tudakozódtatott felőlem a hadzsiknál, de a tekkieben az emirnek semmi parancsolni valója sincs, és vizsgálódásait annyira fel nem vette senki, hogy nekem nem is szóltak felőle. A világnak ezt mondák barátaim: „Hadzsi Resid nemcsak jó müszülmán, hanem tudós molla is, és minden gyanu ellene halálos vétek.“ – De nekem mindig barátilag tanácsolták, hogy mit tegyek, s csak is társaim nemes barátsága és jó akaró tanácsainak köszönhetém, hogy Bokharában szerencsétlenség nem ért, mert eltekintve elődeim szomorú vesztétől e városban, Bokharát nemcsak az europai, hanem minden más idegenre nézve is igen veszélyesnek találtam, mert a kormány kémrendszere már azon fokát érte el a tökéletességnek, melyen a népség elaljasodása állott.

Másnap reggel hadzsi Szalih s más négy társammal elmentem a várost és a bazárt megtekinteni, s ámbár az utczák és házak szegénysége, melyek a persa városok legnyomorultabb lakásaival sem mérközhetnek, különösen pedig a lábnyi mély homok épen nem nemes fogalmat nyujtott a „nemes“ Bokharáról, mégis meg valék lepve, midőn először léptem a bazárba, az ott hullámzó embertömeg közé. Bokhara bazárjai, távol attól, hogy szépek, fényesek és nagyszerűk volnának, mint a teherániak, täbrisziek s iszpahaniak, mégis a fajok, ruhák és szokások tarka különbféleségénél fogva feltünő, sajátságos látványt nyujtanak. A tömeg nagy részén az irani typus látszik meg, s fehér vagy kék turbánt viselnek; az első gentlemant és mollát, az utóbbi igen jól öltözött kereskedőt, kézmivest és szolgát jelent. Emellett észrevehető a határ physiognomia, mely itt az özbegtől kezdve a vad kirgiszig minden fokozatban feltalálható; különben a turanit, ha arczát nem látjuk is, otrombán szilárd járásáról mindig kiismerhetjük az iraniak közől. Ázsia e két főfajának tolongásában képzeljünk magunknak itt-ott elszórva nehány indust (kik itt multani-aknak neveztetnek) s zsidót, kik megkülönböztető jelül37) derékon átkötve egy darab kötelet, s fejökön lengyel sipkához hasonló föveget viselnek. Az indus, a veres jellel homlokán, és viszataszitóan sárga arczával beillenék verébijesztőnek jó nagy rizsföldre, a zsidó, nemes, mesterileg szép vonásaival, s gyönyörű szemeivel bármely művésznek a férfi szépség mintájául szolgálhatna. A turkmant is meg kell emlitenünk, kinek merész tüzes szeme valamennyi közől kivillog, s ki alkalmasint épen arról gondolkozik, mily jövedelmezők lehetnének itt alamanjai. Afghant itt keveset látni; ezek, piszkos hosszú ingben s még szennyesebb lelógó hajjal járnak, vállukra római divat szerint egy lepedő van vetve, s ugy néznek ki, mintha házégés elől éjjel az utczára menekültek volna.

A bokharaiak, khivaiak, khokandiak, kirgiszek, kipcsakok, turkmanok, indusok, zsidók és afghánoknak e tarka chaosza minden nagyobb bazárban feltalálható; de, bár mindenki serényen sürög és forog, mégis nyomát sem láttam azon zajos bazári életnek, mely Persiában oly jellemzőleg tünik ki. Szorosan társaimhoz lapulva, futó pillantást veték a bódékra, melyekben csak igen kevés Orenburgon át hozott nyugateurópai, de annál több orosz kéz- és diszműárut láttam; melyek az utazóra nézve e távol városban csak annyiban érdekesek, hogy minden kattun darabnak, vagy a reá ragasztott gyárjegynek láttára ugy érzi magát, mintha egy földije állna előtte. Dobogott szivem, mikor e szavakat: „Manchester“ „Birmingham“ – olvasám, és félnem kellett, nehogy valamely szónak puszta elolvasása által magamat eláruljam. Nagy bolt, valamint nagykereskedő itt kevés van, s ámbár a Resztei csit furusin kivül (azaz azon helyen, hol csit, vagyis kattun árultatik), mely 284 bódéból áll, még a város sok részén árulnak kattunt, calicotot és percaillet, mégis bátran állithatom, hogy Hanhart et Comp. barátaim Täbriszben ez emlitett czikkekből magok többet adnak el, mint egész Bokhara, bár ez – és joggal – Közép-Ázsia fővárosának neveztetik. Az idegent a bokharai bazárban jobban érdekli azon hely, hol a belföldi ipar készitményei vannak kirakva; a kétszinű, csikos, Aladzsa nevű, keskenyre szövött gyapjukelmék, selyem, a vékony, pókhálófonathoz hasonló keszkenőktől fel a nehéz Atreszig, s különösen a bőrmunkák viszik itt a főszerepet. E téren a szijgyártók, de különösen a vargák müvészete emelendő ki. A férfi s női csizmák meglehetősen jól vannak dolgozva, az előbbiek magas, hegyes sarkakkal, melyeknek vége nem nagyobb egy szeg fejénél; az utóbbiak ugyan kissé idomtalanok, de gyakran a legfinomabb selyemhimzésekkel diszitvék. Megemlitendő még a ruha-bazár, melyben a rikitó szinű, ragyogó és ránczokban gazdag ruhák vannak kiteritve. A keleti, ki csak itt található fel teljes eredetiségében, szereti a czakhcsukh-ot, azaz a ruhák susogását, s mulattató látvány volt néznem, a mint némelyik vevő uj csapanjában (öltözet) nehány lépést fel s alá járt, hogy a susogás hangját megvizsgálja. Mindez belföldi készitmény, és igen olcsó, miért is a bokharai ruhavásár egészen be khinai Tatárországig maga lát el minden igazhivőt fashionable öltönyökkel. A kirgiszek, kipcsakok és kalmukok is be szoktak ide térni a pusztából, s a vad tatár ferde szemével s előre álló állával csakugy kaczag az örömtől, ha nyers lóbőrből készült öltönyét könnyű Jektejvel (neme a nyári ruhának) cserélheti fel. Itt találja meg a civilisátió legnagyszerűbb képét; Bokhara neki Párisa és Londonja.

Majdnem három órát járván ide s tova, megkértem vezetőmet s nemes barátomat hadzsi Szalihot, hadd pihenhessem ki kissé magamat; mire ő a Timcse csaj furusi-n (theabazár) keresztül a hires Lebi hauz divanbegi (a divanbég tópartja) nevü helyre vezetett, melyet Bokharára nézve igen csinosnak találtam. Meglehetősen szabályos négyszög, közepén egy 100 láb hosszú s 80 láb széles mély tóval, mely négyszög kövekkel van keritve, s melynek vizébe nyolcz lépcső vezet le. A parton nehány szép szilfa áll, s ezek árnyékában a nélkülözhetlen theabódék óriási szamovarjaikkal (theakatlanok), melyek Oroszországban különösen Bokhara számára készittetnek, kinálólag csábitják az embert. A tér három oldalán édességeket, kenyeret, gyümölcsöt, meleg és hideg ételeket árulnak egyes állásokon, nádgyékények árnyéka alatt; s a rögtönzött bódék százai, körülrajongva az éhes és nyalánk tömeg által, sajátságos látványt nyujtanak. A negyedik, nyugati és erkélyszerü oldalon áll a mecset (Meszdsidi Divanbegi), mely előtt szinte van nehány fa, hol a dervisek és meddah-ok (elbeszélők) fáradságos arczjáték kiséretében beszélik el hires próféták s harczfiak hős tetteit, mindig nagyszámu s tudvágyó közönség előtt. Midőn e helyre léptem, az érdekes szinjáték befejezéseül még 15 dervis a nakisbendi szerzetből, mely itt támadt, és székel, vonult el előttem. Sohasem fogom feledni, a mint e vadan lelkesült emberek hosszu, tekealaku süvegjeikkel, lobogó hajjal, hosszu botokkal hadonázva, eszeveszettekként ugráltak ide s tova, karban orditva el egy hymnust, melynek egyes versszakait őszszakállu főnökük énekelte elő.

Szem és fül itt annyira el valának foglalva, hogy csakhamar feledém fáradtságomat. Barátom csak erővel birt egy bódéba bevonni, s midőn a nemes sivin (a theának egy neme) már be volt töltve, fel akarván használni bámulásomat, benső örömmel kérdé: „Nos, mint tetszik neked Bokhara Serif?“ – „Igen jól“ – viszonzám, s a középázsiai, ámbár khokandi létére ekkor ellenséges indulattal volt eltelve Bokhara iránt, mégis nagyon megörült, hogy Turkesztan fővárosa ennyire megnyerte tetszésemet, s megigérte hogy a legszebbeket is nehány nap alatt meg fogja mutatni. Daczára a teljesen bokharai öltözetnek, melyet ma felvettem, s bár a nap annyira eltorzitott volt, hogy anyám maga is nehezen ismert volna reám, mégis, a hová csak léptem, egy sereg kiváncsi vett körül, kiknek kéznyujtásaikat és öleléseiket felette unalmasoknak találtam. Óriási turbánom38), s a nagy Koran után itélve, mely nyakamba volt akasztva, isannak vagy sejkhnek nézhetett mindenki s igy el kelle tűrnöm ezen alkalmatlankodásokat. Emellett azonban szent kinézésem megóvott a világi kiváncsiság kérdéseitől, és gyakran hallám, a mint a körültem állók barátaimat kérdezgették felőlem, vagy magok közt suttogtak. „Mennyi jámborság kell ahhoz, mondá az egyik, hogy valaki egyes egyedül Konstantinápolyból Bokharába jöjjön Baha-ed-dinünket39) meglátogatni!“ – „Igen, szólt egy másik, mi is megyünk ugyan Mekkába, a legszentebb helyre, de ezeknek az embereknek (itt rám mutatott), egyéb dolguk sincs, egész életök imádság, jámborság és búcsújárásból áll.“ – „Bravo, eltaláltad!“ – gondolám magamban, s nagyon megörültem, hogy itt oly jól sikerült incognitóm. Egész tartózkodásom ideje alatt Turkesztan fővárosában, a különben ravasz és gonosz nép sohsem gyanakodott ellenem, eljártak hozzám áldásért, meghallgattak midőn nyilvános helyeken felolvasám a nagy bagdadi sejkh Abdul Kader Gilani történetét, de soha senkitől egy fillért sem kaptam, s e nép szenteskedését nagyon különbözőnek találtam a khivai özbegek valódi jámborsága és jótékonyságától.

A kormánynyal nem oly könnyen ment a dolog, mint a néppel. A fentebb emlitett Rahmet bi, nyilvánosan meg nem támadhatván, folyvást kémeket küldött nyakamra, kik szertecsapongó társalgásukban minduntalan emlegették Frengisztant, azon reményben, hogy egy vagy más megjegyzés által el fogom árulni magamat. Látván hogy ezen eszköz nem vezet czélhoz, azon kezdték, hogy mily nagy kedvök van a frengiknek a nemes Bokharára, s hogy már többen kémeik közől, és különösen bizonyos Könölli és Isztodder Szahib nevü (Conolly és Stoddart) angolok elvették érdemlett büntetésöket.40) Vagy a csak nehány nap előtt érkezett és fogságba esett frengikről kezdtek beszélni, (azon szerencsétlen olaszokról) kik több ládával hoztak gyémántporral behintett theát, hogy a szent város valamenyi lakosát megmérgezzék, kik a nappalt éjjellé tudják változtatni, s más pokoli dolgokat visznek véghez. E kopók legnagyobbrészt hadzsik voltak, kik évekig lakván Konstantinápolyban, az ottani nyelv és viszonyokróli ismereteimet akarták próbára tenni. Hosszas, türelmes hallgatás után a türelmetlent kezdém ilyenkor játszani, s kértem, kiméljenek meg a frengikről való beszélgetéstől. „Azért hagytam el Konstantinápolyt, mondám, hogy e frengiket, kik az ördög eszét elrabolták, kikerüljem. Most hála istennek, már a nemes Bokharában vagyok, s nem akarom a rájok való emlékezéssel időmet elkeseriteni. Hasonlókép feleltem a ravasz Molla Serefeddinnek, a könyvkereskedők akszakaljának is, ki egy orosz követ által néhány év előtt nála hátrahagyott könyvlajstromot, s még nehány angol és olasz iratot mutatott. Megvető tekintetet veték reá; mondván: „Dicsőség Allahnak! az én emlékezetem még nincs frengi tudományokkal és könyvekkel beszenynyezve, mint fájdalom, már sok konstantinápolyi töröké.“41)

Rahmet bi látván, hogy kémjeivel nem megy semmire, magához hivatott, természetesen egy pilaura való udvarias meghivás alakjában, melynél a bokharai ulemavilág is diszes koszoruban képviselve vala. Már beléptemkor láttam, hogy nehéz feladat vár reám, mert az egész összejövetel nem volt egyéb vizsgálatnál, mely alatt tettetésemnek a tüzpróbát kellett kiállnia. Jókor észrevevém a veszélyt, s nehogy egy vagy más kérdéssel meglepjenek, a kiváncsit játsztam, és a jelenlevőkhöz több kérdést intéztem a farz, szünnet, vadzsib és musztahab-beli valláselvek különbsége felől.42) Buzgóságom tetszett, s nemsokára a Hidajet, Serkhi vekáje s más hasonló themákat tárgyaló könyvek több pontja felett heves vitatkozás keletkezett, melyben nagyon óvatosan vettem részt, és fennen dicsérém a bokharai mollák szellemi felsőbbségét nemcsak magam, hanem minden konstantinápolyi ulemák felett is. Elég az ahhoz, hogy ezen is szerencsésen átestem. A tudós mollák jelekkel és szavakkal értésére adták Rahmet binek, hogy jelentéstevője nagy tévedésben van, s hogy én, ha „kitünő molla“ nem is, de oly ember vagyok, ki azon uton jár, melyen a valódi tudás napsütését lehet elérni.

E jelenet után meglehetősen zavartalanul éltem Bokharában. Rendszerint először otthon teljesitém azon terhes kötelességet, melynek dervis voltomnál fogva alá valék vetve; aztán a 26 bódéból álló könyvbazárba mentem, melyben a nyomtatott könyv még mindig a ritkaságok közé tartozik. Itt, és a könyvárusok házaiban, melyekben tulajdonkép raktáraik vannak, nem egy kincset láttam, mely nagy hasznára lehetne keleti történet- és nyelvtudományunkra nézve; melyek megszerzése azonban rám nézve lehetetlen volt, részint anyagi körülményeim, részint a miatt, hogy a világi tudomány iránt mutatott érdekeltségem gyanuba keverhetett volna. A mi keveset a bokharai és szamarkandi könyvpiaczról magammal hoztam, elég fáradságomba került; és szivem vérzett, midőn oly könyvek megszerzéséről le kelle mondanom, melyek keleti tanulmányainkban tetemes hézagokat pótolhatnának. A könyvpiaczról az attól jó távol eső Rigisztanra szoktam volt menni, mely ugyan nagyobb és zajosabb a fentebb leirt Lebi-hauznál, de korántsem oly kellemes. Itt is van egy theás bódékkal körülvett tó, melynek partjairól az emirnek a másik oldalon fekvő várába, vagy palotájába (Ark) lehet belátni. Az épület homlokzata, mely felett egy óra van, komor, visszataszitó tekintetü; s titkos borzongás járt át, midőn a zsarnokság e fészke mellett elhaladtam, hol elődeim közől sokan legyilkoltattak, s most is három europai szenvedett távol hazájától és minden segedelemtől. A kapu mellett 14 rézből öntött ágyu feküdt a földön, hosszu, czifra csővekkel, melyeket az emir khokandi hadjáratából diadaljelvényekül küldött haza. Jobbra a palotától van Meszdsidi Kelan, Bokhara legnagyobb mecsete, melyet Abdullah khan Sejbani épittetett. Bár a Rigisztan majd nem egészen az emir szeme előtt fekszik, még sincs Bokharában, sőt talán egész Turkesztanban hely, melyen annyi rút bűn követtetnék el, mint itt. A keletiek ismeretes ocsmány bűne, mely a Boszporusz partjain kezdődve befelé keletnek mind észrevehetőbbé válik, itt tetőpontját éri el. Oly dolgok felett, melyek európai embernek vérét fellázitanák, itt mint a legártatlanabb tréfák felett kaczagnak; még a vallás is, mely a mosdásban, vagy más formaszerüségekben elkövetett tévedést halállal büntet, itt szemet huny, és eltüri a legborzasztóbb büntetteket, hogy… Gyakran láttam Khahrbag Abdullah khanban, mely a városon kivül fekszik, minden állásu s koru embereket, a mint fejjel a falnak mentek, a porban fetrengtek, s ruháikat összetépték, hogy vonzódásuk nagyságát tudtára adják azon lénynek, ki távol onnan egy fa alatt ülve, könyvolvasással látszott foglalkozni. Azt hittem, e helyet titokban tartják, s nem is csudálkoztam felette; de annál jobban meg valék lepetve, midőn a Rigisztanon minden theabódéban egy ily áldozatot láttam, melyet – gyakran saját atyjának kapzsisága, az arramenők odavonására használ.

Mindig kikerülém e fertelmeket, s inkább egy komuli43) khinai theabódéját látogatám meg, ki a török-tatár nyelvet teljesen birta s itt müszülmánnak tartatott. A jó ember igen barátságos volt irántam, pedig mily távol születtünk egymástól! Sokat beszélt hazája szép vidékei, erkölcsei és jó ételeiről. Nagy tapasztalással birt a theakereskedésben, és egészen fellelkesült, midőn azon theacsemetéről beszélt, melynek egy tövén oly sokféle izű levelek teremnek. Boltjában 16 faj volt képviselve, melyek mindenikét puszta érintés után megismerte. 1) Kirkma, 2) Akhbar, 3) Ak kujruk, melyek Közép-Ázsiában és Khinában ritkán, nagyobbrészt Oroszországban, Persiában s Európában használtatnak; 4) Kara csaj, 5) Szepet csaj, melyek, mint a khinai kacsdohány, téglaformában árultatnak; csak reggel ivatnak tejsürüvel és sóval, és nagyon izgatók. 6) Sibaglu, 7) Gore Sibaglu, 8) Sivin, 9) It kelleszi, 10) Bönge, 11) Posun, 12) Pu csaj, 13) Tuntej, 14) Gülbuj, 15) Misk-göz, 16) Lonka. Ezek általában zöld theafajok, mert Khina északi részében s Közép Ázsiában csak ezeket szeretik. A lonkatheát tartják a legnemesebbnek, s egy csészére, mely felér kettővel az Európában szokottakból, elég belőle egy levél.44)

Azok után, a miket Teherántól idáig utitársaim beszédeiből kivehettem, egy hét mulva teljesen otthon érzém magamat Bokharában. Eleinte mindenüvé hadzsi Szalih által vezettetvén be, később a városban, bazárokban s medreszékben egyedül tevém látogatásaimat, s csak akkor kisérém barátaimat, mikor együtt voltunk meghiva egy itt lakó khinai-tatár házához. Itt rendszerint nemzeti ételekkel vendégeltettünk meg, melyeket barátaim, tulajdonkép hadzsi Bilal s társai már rég nélkülöztek. Ezen ételek közől egyet leirok, s jó falatként ajánlhatok az európai olvasónak. A mantuj, egy neme a tésztának, vagdalt hússal, mely zsirral s fűszerekkel van keverve, megtöltve, és különös módon megfőzve. Tudniillik egy oly vizzel teli katlan tétetik a tűzre, mely fennt be van zárva, s csak egy ökölnyi nyilással bir. Erre három négy keményen záródó szita jő, melyeknek legalsaja tésztával a katlanhoz ragasztatik. Ha a viz forr, s a sziták eléggé megteltek gőzzel, a mantuj először a legfelső, aztán az alsóbb szitákba tétetik, melyekben mindaddig marad, mig egészen meg nem főtt. Nem különös-e, hogy a khinaiak még a gőzt is felhasználják ételeikhez? A megfőtt mantuj-ok gyakran még zsirban megsüttetnek s akkor zenbuszi (asszonycsók) nevet nyernek. Kasgari és jarkendi barátaimnak még sok különös ételök volt, de mindezek leirását arra bizom, a ki tatár szakácskönyvet akar késziteni.

Az idő Bokharában tartózkodásom alatt kiállhatlanul forró volt, s kétszeresen szenvedtem, mert a Ristetőli féltemben (filaria medinensis), melyet nyáron ott legalább minden tizedik ember megkap, mindig meleg vizet vagy theát kellett innom. Mint nálunk a náthát, oly könnyen veszi fel a bokharai, vagy a nyáron ott tartózkodó idegen, ha lába, vagy akár testének más része egy helyen viszketni kezd. Nemsokára kis veres folt lesz látható, s ennek közepéből fonálnyi vastag féreg búvik ki, mely néha rőfnyi hosszura nyulik, s melyet nehány napon át óvatosan ki kell onnan gombolyitani. Ez rendes lefolyása a betegségnek, mely nem jár nagy fájdalmakkal; de ha a féreg gombolyitás közben elszakad, gyuladás keletkezik, s egy helyett 6–10 féreg támad, s az ember egy hétig kénytelen roppant fájdalmak közt az ágyat őrizni. Bátor ember mindjárt eleinte kivágatja testéből a Ristét. A bokharai borbélyok e műtétben meglehetős ügyességgel birnak, pillanat alatt felvágják azt a helyet, melyen az ember a viszketést érzi, kihuzzák a férget, s a seb hamar beheged. E baj, mely Persiában Bender Abbasziban is otthon van, néha csak a következő nyáron, még pedig más éghajlat alatt is, üt ki; s igy járt a hires Dr. Wolf, ki Bokharából magával vitt ily hosszu uti emléket, mely aztán csak Angliában jött napvilágra. Ezenkivül Bokhara lakosai között, a rosz éghajlat s még rosszabb viz következtében különféle seb-betegségek uralkodnak; s főleg a nők nagy része, kik különben nem csunya barnák volnának, a sok otthonüléstől telve vannak sebhelyekkel.

Bokhara az északkeletnek folyó Zerefsanból (aranyszóró) kapja vizét, melynek medre mélyebben fekszik a városnál, s ezt nyáron át csak fukarul képes ellátni. A viz csatornán át jön a városba, mely ugyan elég mélyre van ásva, de nem tartatik tisztán, – a Dervazei Mezar kapunál, a viz állásához képest minden 8 napban vagy két hétben egyszer. A már a városba folyásnál szennyes hullámok megjelenése mindig örömteljes esemény a lakosokra nézve. Először a népség fiatalja s vénje az árkokba és vizmedenczékbe ugrál megförödni, aztán a lovak, tehenek s szamarak fürösztetnek meg, s miután a kutyák is felfrissitették benne magokat, megtiltatik a belejárás, s a viz valamivel tisztább lesz, de mégis telve van már mindenféle piszokkal s miasmákkal. Igy láttatik el vizzel a „nemes“ Bokhara, hol a tanitványok ezrei tanulják azon vallást, mely fennen hirdeti, hogy „a tisztaság a vallásból származik.“

Sohsem fogom feledni a kormánynak ugy, mint a népnek azon vallási iparkodásait, melyeket Bokharában láttam. Akárhányszor hallám, hogy „Bokhara az iszlam valódi támasza“; de e czimét kevésnek találom, s talán az iszlam Rómájának nevezhetném, mert Mekka és Medina annak csak Jerusáleme. Bokhara érzi e felsőbbséget és büszkén dicsekszik vele az iszlam minden népei, sőt maga a szultán ellenében is, a ki pedig hivatalosan a vallás fejének van elismerve, kinek azonban nem birják megbocsátani, hogy tartományaiban a frengik befolyása sokat meghamisitott. Mint oszmanli gyakran kérdőre vonattam, hogy mért nem ölet meg a szultán minden frengit, kik országában laknak és dsiziét (adót) nem fizetnek, miért nem visel évenként vallásháborut (dsihad), bár minden határain túl hitetlenek laknak; miért nem viselik az oszmanlik, kik csak mégis szunniták és az Ebu Hanife törzséhez tartoznak, a turbánt, és a szabályszerüen bokáig érő hosszu ruhákat, miért nem hordanak hosszu szakállat és rövid bajuszt, mint a „minden világi teremtmények dicsősége“ (igy hivják a prófétát), miért mondják el a konstantinápolyi ugy, mint mekkai szunniták az Ezant (felhivás imára) énekelve, a mi nagy bün, miért nem lesznek mindnyájan hadzsikká, mikor oly közel laknak a szent helyekhez s. a. t.

Mindent elkövettem, hogy a derék oszmanlik becsületét a vallás dolgában megmentsem, s habár néha pirulva el kelle mondanom a „pater peccavi“-t, bensőmben csak szerencsét kivánhattam a törököknek, hogy a „meghamisitott iszlam“ befolyása alatt némely jó tulajdonságokat és szép jellemvonásokat vettek fel, míg a tiszta vallás partjain mosdó hitsorsosaiknál csak rút hazugságot, szenteskedést és tettetést találunk. Gyakran kelle részt vennem a Khalka-ban (gyürü vagy kör); midőn t. i. a jámborok ima után közel egymáshoz egy körben leguggolnak, hogy tevedsüh-be (elmélkedés) vagy a mint a nyugati mohamedánok mondják, murakebé-be elmélyedve isten nagyságáról, a próféta dicsőségéről és a földi lét semmiségéről elmélkedjenek. Ha az idegen ez embereket fejökön nagy turbánnal, szemöket lesütve, ölbe csüggő karokkal e helyzetben látja, azt kell hinnie, hogy mindnyájan fensőbb lények, kik a földi lét terhét le akarják magokról vetni, s az arab mondást: „a világ szemétdomb, s a kik utána vágyódnak, kutyák“ mélyen felvették magokba. Tovább szemlélve őket, látjuk hogy a mély elmélkedésből sokan még mélyebb álomba merültek, de, ámbár vadászebekként hortyognak, nem szabad rajta csudálkoznunk, vagy rá megjegyzést tennünk, mert a bokharai rendreigazitana, s mondaná: „Ezek a férfiak már annyira vitték, hogy még hortyogás közben is istenre s a lélek halhatatlanságára gondolnak.“ Bokharában a külszint mindennél többre becsülik. Minden városnak van egy reiszje (vallásfelügyelő), ki derejével (négy águ korbács) az utczákon s más nyilvános helyeken fel s alá járva, vizsgálatokat tart a vallásból, s a tudatlant, legyen bár hatvan éves öreg, a gyermekiskolába küldi 8–14 napra, ima idején pedig mindenkit a mecsetbe kerget. Hogy az az öreg aztán tanul-e vagy alszik az iskolában, hogy a mecsetben mindenki imádkozik-e, vagy félbenszakitott napi munkájára gondol, ahhoz senkinek semmi köze. A kormánynak nem kell egyéb, mint külszin, a belsőt csak isten ismeri.

Felesleges emlitenem is, hogy azon szellem, mely a vallás-gyakorlatot átlengi, nagy befolyással van a kormányra s a társadalomra is. A népség irani vére, – mert Bokhara lakosainak öt hatodát persák, mervik és tadsikok teszik, – ugyan némi mozgékonyságot szül a bazárban s a nyilvános helyeken, de a magán lakásokban minden sivár, egyhangu. E körökből, melyekben a vallás és a kormány felvigyázó rendszere oly zsarnokilag lép fel, számüzve van minden öröm és jókedv. Az emir kémjei behatolnak a családok szentélyébe, s jaj annak, ki a vallási formák, vagy az emir tekintélye ellen mer véteni. Az örökös zsarnokság ez embereket annyira megfélénkité, hogy férfi és nő, még ha négy szemközt vannak, sem merik az emir nevét a nélkül kimondani, hogy hozzá ne tennék: „isten éltesse 120 évig!“ A szegény emberek nem is gyülölik uralkodójokat, a kényuri önkény fel nem tünik nekik, mert azt a fejedelmi méltóság szükséges alkatrészének tekintik. Naszrullah emir, a mostani bokharai fejedelemnek atyja, uralkodása utolsó éveiben kegyetlen kéjencz volt; az erkölcsi romlottságot halállal büntette, de maga a legvérlázitóbb módon sérté alattvalói becsületét. Igen kevés család maradt gaztetteitől menten, s még is mindenki óvakodott csak a legcsekélyebb roszalást is kifejezni. A mostani emir Mozaffar-ed-din khán, szerencsére jó indulatu ember; vallás és erkölcsök tekintetében talán szigorubb atyjánál, de ő maga sem vádolható semmi büntettel, s ezért a nép végtelen dicsőitésekkel és magasztalásokkal beszél róla.

Az emir, kit később Szamarkandban láttam, 42 éves, közép termetű, kissé kövér, de kellemes tekintetű ember, szép fekete szemekkel, és ritkás szakállal. Fiatal korában egy évig Karsiban, 18 évig Kerminehben müködött, mint kormányzó, s mindig szelid, jóakaró bánásmódja által tünt ki. Szorosan apja kormányelveit követi, s molla és jámbor müszülmán létére esküdt ellensége minden ujitásnak, legyen bár annak hasznáról meggyőződve. Uralkodásra léptekor pecsétjébe e jelszót véseté: „Uralkodás igazság által“, s ez elvet mainapig a leghivebben követi, a mit a sok, e tekintetben felőle szárnyaló hir is bizonyit. A mi nézeteink szerint természetesen kissé szigoru az olyan igazságszolgáltatás, mely szerint az emir mehterjét (rangra a második udvari hivatalnok) kivégezteté, mert, – a mint neki Khokandba jelenték, kétséges tekintetet vetett egy udvari rabszolganőre. Meghóditott tartományban sem volna szabad igazságos fejedelemnek azt tennie, a mit az emir tett Khokandban; de a bokharai khánnak e hibák megbocsáthatók. Nagyjai iránt, kik azt valóban gyakran meg is érdemlik, igen szigoru, minden csekélységet halállal büntet; de a szegényebb osztályokat kiméli s a Filkus és Musperver (elefántölő és egérápoló) nevezet, melyet a nép adott neki, csak becsületére válik. Nevezetes az, mily fáradsággal iparkodik az emir mindazt megakadályozni, a mi népét azon szerény s egyszerű helyzetéből kiemelhetné, melyben mainapig, véleménye szerint, boldognak érzi magát. Fényüzési czikkek s más drága portékák behozatala, valamint a lakás és ruházatban üzött pompa keményen meg van tiltva, s e tekintetben senki elnézésre nem számolhat. Szerdari kul-ja (főparancsnok) Sahrukh khán, ki Persia királyi családjának egy mellékágából (Kadzsar) származván, Asztrabadból, hol kormányzó volt, ide menekült, és sokáig nagy tiszteletben tartatott, persa módon akart itt élni, s nagy költséggel teheráni modorban egy emeletes házat épittetett magának, melyen más fényüzési czikkeken kivül üvegablakok is voltak. A mint mondják, a ház 15,000 tillába került, a mi Bokharában roppant összegnek tekintetik, s ugy volt kiállitva, hogy még az arkot (palota) is elhomályositá. Az emir kezdettől fogva tudta az épitést, de megvárta, míg a ház egészen elkészült; ekkor Sahrukh khán egyszerre vallás elleni kihágással vádoltatott, elfogatott és számüzetett. Háza az emirnek jutott, s ennek még a névleges értékénél is többet akartak adni, de ő lerontatá, s még azon romokat is, melyeken némi diszitések maradtak, megsemmisitteté. Csak fája adatott el minden fényüző gúnyjára 200 tilláért egy sütőnek.

Saját háztartásában is nagyon különbözik az emir atyjától. Alig felét találtam azon szolgaseregnek, melyet Khanikov ur Naszrullah udvaránál látott, s mint mindent, a mit Bokharában észrevett, gondosan s nagy pontossággal leirt. Mozaffar-eddin khánnak, csakis vallási szokásból négy törvényes s mintegy 20 törvénytelen felesége van; az előbbiek benszülöttek, ezek rabszolganők, s a mint a nép bona fide hiszi, csupán a gyermekek szolgálatára tartatnak, kik 16-an vannak; 10 leány, vagy – ha ugy tetszik – herczegnő s 6 fiu (töre). A két legidősebb leány a szerepuli és akcsei kormányzókhoz ment férjhez, de e városok az afghanok kezébe esvén, a vők ez időben mint tárczanélküli királyok éltek az emir vendégszeretetéből. Általában véve a hárem, melyben az emir anyja, egy volt persa rabszolganő (Kademgiahból Mesed mellett), és nagyanyja, Hakim Ajim parancsolnak, példás szemérmessége és tisztaságáról hires. Laikusnak halálbüntetés mellett meg van tiltva, nemcsak belépni, vagy belenézni, hanem még magát belegondolni is; csak jámbor sejkhek, és mollák bocsáttatnak be, kiknek lehellete (nefesz) elismert szentségü. A mi hadzsi Szalihunk is meghivatott, hogy khaki szifát (egészségi por Medinából) vigyen. A harem kiadásai ruhákra, konyhára s más szükségletekre igen csekélyek. A nők nemcsak saját öltönyeiket, hanem még az emir ruháit is varrják, ki, a mint tudva van, igen takarékos, és mindent szigoruan ellenőriz. Azt mondják, hogy az emir asztali költségei naponként nem rugnak többre 16–20 tengénél (20–30 angol shilling); a mi különben valószinü is, mert ritkán találni asztalán jó falatot, s az egész ebéd juhzsirral főtt pilauból áll. „Fejedelmi ebéd“-ről Bokharában nem lehet beszélni, mert itt uralkodó, hivatalnok, kereskedő, kézmives és paraszt egy és ugyanazon ételből él.

A ki sokáig bolyongott Közép-Ázsia sivatagjaiban, Bokharában, daczára minden nyomoruságnak, fog valami fővárosiast találni. Volt jó meleg kenyerem, kaptam theát, gyümölcsöt s főttételt, két inget is csináltattam magamnak, s a civilizált élet kényelmeit annyira megszerettem, hogy szinte nehezemre esett, midőn barátim felszólitottak, tennék készületeket az utra, mert még a tél beállta előtt el akarnak érni távol keleti hazájukba. Szándékom volt őket egyelőre Szamarkandig kisérni, mert itt könnyen találkozhatnám az emirrel s ekkor társaságuk nagy hasznomra lehetne. Itt kellene aztán megválnia, ha Khokandba és Kasgarba menjek-e, vagy Karsin, Kerkin és Heraton keresztül egyedül térjek-e vissza. Derék barátaim, hadzsi Bilal és hadzsi Szalih iparkodtak rábeszélni, hogy maradjak velök; de, hogy visszatérésem esetére is segitségemre lehessenek, egy herati kervanbasival ismertettek meg, ki 150 tevével mulatott Bokharában s innen 3 hét mulva haza szándékozott. Molla Zeman-nak hitták e kervanbasit, ki rég ismervén barátaimat, ezek testvérként ajánlottak neki, s el lön határozva, hogy azon esetre, ha Szamarkandból vissza akarnék térni, három hét mulva Kerkiben az Oxus tulpartján találkozunk. Ezen első lépés, mely az utitársaimtól való elválásra emlékeztetett, rám mint rájok nagyon leverőleg hatott; s csak a bizonytalanság vigasztalt, mert képzeletemben a Kasgarba, Akszuba s a mosuszban gazdag Khotenbe való utat, – mely tartományokban előttem még nem volt európai ember, végtelen érdekesnek találtam.

Azon hely azonban, hol Molla Zemannal találkoztam, különös emlitést érdemel. Egyike volt azon karavanszerajoknak, melyek a rabszolgákkal való kereskedésre szánvák, s melyet le kell festenem az olvasónak. Az egész négyszögü épületben van 30–35 czella, melyeket három nagykereskedő részint saját, részint csak a turkmanoktól bizományba kapott áruik számára rakhelyül bérelt ki. A mint tudjuk, a karakcsi, nem várhatván sokáig a pénzre, a maga embereit egy jobb módu turkmannak szokta eladni, ki őket Bokharába viszi, s ezen átviteli kereskedés által – első kézből kapván az árukat – sokat nyer rajtok. A min a fővárosbani tartózkodásának első napjaiban tul bir adni, azt eladja, a többit a hajhász (dellal) kezében hagyja, ki aztán a valódi nagykereskedést üzi. Bokhara és Khiva piaczain az emberek három éves koruktól a hatvanadikig eladatnak, hacsak különös testi hiba miatt nyomorékokká nem lesznek. A vallás szavai szerint csak hitetlenek adhatók el rabszolgák gyanánt; de e törvényen a szenteskedő Bokhara túl teszi magát; és a siíta persákon kivül, kiket molla Semszeddin (1500) hitetleneknek nyilvánitott, akárhány szunnita hitsorsosaik is rabszolgákká tétetnek, előbb verések és bántalmazások által kényszerittetvén, hogy magát siítának adja ki. Csak a zsidó képtelen, azaz méltatlan a rabszolgaságra. Ezen megvetés különben nagy örömére válik Izrael fiának, mert a turkman kirabolja ugyan, de testéhez hozzá nem nyul. Azelőtt a hinduk is ki voltak véve, de ujabb időben sokan járván Heraton és Bokharán keresztül, a tekkék, vagy szarikok uj szabályt állitottak fel. Visnu szerencsétlen imádója előbb müszülmánná tétetik, aztán siítává kell lennie, s csak e kétszeres vallás-változtatás után részesittetik azon tiszteletben, hogy vagyonából kifosztatván, rabszolgává lehessen.

Az eladásra kiállitott férfi-rabszolga nyilvánosan megvizsgáltatik, s az eladónak kezeskednie kell árujának mindazon szellemi vagy testi bajaiért, melyek netalán később napvilágra jönnének. A rabszolgára nézve azon óra, melyben a kereskedő kezei közül megmenekül, a legnagyobb öröm órája; mert, a mint mondják, még a legkeményebb bánásmód, mely a szolgaságban vár reá, sem oly nyomasztó s kinos, mint azon idő, melyet a raktárban mint áruczikknek kell töltenie. A rabszolgák ára a szerint változik, mint a turkmanok politikai körülményei, több vagy kevesebb alkalmat nyujtanak nekik alamanjaikat a szomszéd országokba küldeni. Még most egy izmos férfinak legmagasabb ára 40–50 tilla (13 shillingjével számitva) volt; de a persáknak Mervnél történt megveretésök után, midőn 18,000-en közülök egyszerre elfogattak, 3–4 tilláért lehetett egyet kapni.

Tizennyolcz napi időzés után nem tartóztathatám többé barátaimat; indulnunk kellett a szamarkandi utra. Mindenkitől csak kézszoritásokat, de senkitől egy fillér alamizsnát sem kapván, a bokharai élet nagyon megviselte financziánkat. A mit Khivában megtakaritottunk, elfogyott, sőt szamaramat is el kellett adnom, mint sok másnak, s az utat fogadott kocsin kellett folytatnunk. Karavánunk nehány Khodsendből és Khokandból való tagja már itt megvált tőlünk s megindult rövidebb utjára; csak az endidzsániak és khinai-tatárok maradtak együtt, kik azonban Bokharából különböző utakon mentek Szamarkandba. Én, hadzsi Szalih, hadzsi Bilal s társai elhatárzók az egyenes utat választani, mig a többi gyaloglók Gidsdovanon keresztül akartak menni, hogy a szent Abdul Khalik45) sirjához zarándokolhassanak. Miután sok bokharai kisérni akart Mekkába való visszatértemben, sok cselt kelle használnom, hogy társaságukat elkerülhessem, mert mindkét félre nézve kissé kellemetlen lett volna, ha a Kaaba helyett a Themze partjain állunk meg.

Búcsut vettem minden barátom és ismerősemtől. Rahmet bi ajánlólevelet adott Szamarkandba, s megigértem, hogy ott az emirnél tisztelkedni fogok. Azon khokandi kocsi, melyet Szamarkandig béreltünk, Baveddin faluig előre küldetett, mert e bucsujáróhelyet szokás szerint másodszor is meg akartuk látogatni.

Baveddin falu két órányira fekszik Bokharától, s a mint már emlitők, temetkezési helye a hires Baha-eddin Nakisbendnek, egy hasonnevü szerzet alapitójának, és mindazon vallási tulfeszitett eszméknek, melyek által a keleti iszlam a nyugatitól különbözik. Helyén kivül volna itt részletekről beszélni, csak annyit emlitek, hogy Baha-eddin, mint Turkesztan nemzeti szentje, második Mohammedként tiszteltetik. A bokharai ember szentül meg van győződve, hogy e kiáltás: „Ja Baha-eddin bela-gerdan! (Oh Baha-eddin, baj-elháritó!) őt minden veszélyből megmentheti. Még a távol Khivából is gyakran elzarándokolnak ide. Bokharából hetenként egyszer szoktak kijárni, s a várossali közlekedést 300 bérszamár tartja fenn, melyek a Dervaze Mezar előtt állnak s nehány pulért (kis rézpénz) bérbe adatnak. Ámbár az uton sok helytt mély a homok, ez állatok mégis szokatlan sebességgel rohannak rajta, s feltünő, hogy visszatéréskor csak sok veréssel lehet őket haladásra nógatni. A bokharai ezt azon ragaszkodásnak tulajdonitja, melylyel még az állatok is viseltetnek a szent iránt, s azért örömmel futnak sirjához, de nem szivesen távoznak onnan.

A sir kis kertben van, melynek egyik oldalán mecset áll, a melyhez csak vak és nyomorult koldusoktól lakott udvaron át lehet jutni, kik szemtelenségökkel még római és nápolyi rangtársaikat is megszégyenítik. A sir homlokrészén van a hires Szengi murad (a kivánság köve), mely a jámbor zarándokok homlokdörzsöléseitől már meglehetősen el van kopva s ferdén áll; magán a siron több kos-szarv és egy zászló, meg egy seprő van, melyet sokáig használtak Mekkában a szentély tisztogatására. Többször megkisérték már az egészet egy bolthajtás alá hozni, de Baha-eddin, valamint Turkesztan egyéb szentjei, jobban szereti a szabad levegőt, s azért minden épület, mit sirja fölé emeltek, csakhamar összeomlott. Ezt a sejkhek beszélik, a szentek ivadékai, kik sorban őrt állnak a sirnál, és képtelen szemtelenséggel tudtokra adják a zarándokoknak, hogy ősük különös barátja volt a hetes számnak. A hetedik hónapban született, hét éves korában könyv nélkül tudta a koránt, hetven éves korában halt meg, s azért az adományok és alamizsnáknak, melyek sirjára letétetnek s a sejkh tulajdonává lesznek, legalább egyszer hétre kell rugniok, s nem szabad csekélyebbeknek lenniök.