Közép-ázsiai utazás

BOKHARÁBÓL SZAMARKAND FELÉ. – A CSÖL MELIK NEVÜ KIS SIVATAG. – AZ ÚT NÉPESSÉGE A HÁBORU MIATT. – SZAMARKAND. – HAZRETI SAH ZINDE. – TIMUR MECSETJE. – VÁR (ARK). – TIMUR ELFOGADÓ CSARNOKA. – KÖKTAS, VAGY TIMUR TRÓNJA. – KÜLÖNÖS ZSÁMOLY. – TIMUR ÉS TANITÓJÁNAK SIRJA. – SZERZŐ MEGTEKINTI TIMUR VALÓDI SIRJÁT A FÖLD ALATT. – KORÁN FOLIÓBAN, HIR SZERINT OSZMANTÓL, MOHAMMED IRNOKÁTÓL. – KOLLEGIUMOK. – RÉGI OBSZERVATORIUM. – GÖRÖG ÉS ÖRMÉNY KÖNYVTÁR, DE NEM MINT ÁLLITTATIK, TIMUR ÁLTAL RABOLVA. – NYILVÁNOS ÉPÜLETEK ÉPITÉSI MODORA, NEM KHINAI, HANEM PERSA IZLÉSBEN. – A MAI SZAMARKAND. – LAKOSSÁGA. – DEHBID. – SZERZŐ ELHATÁROZZA HOGY VISSZATÉR. – AZ EMIR MEGÉRKEZÉSE. – SZERZŐ TALÁLKOZIK VELE. – BÚCSUZÁS A HADZSIKTÓL, S ELINDULÁS SZAMARAKANDBÓL.

Hinc quarto die ad Maracanda perventum est… Scythiae confinis est regio, habitaturque pluribus ac frequentibus vicis, quia ubertas terrae non indigenas modo detinet, sed etiam advenas invitat. – Q. Curtii Rufi libb. vii. et viii.

A Bokharából Szamarkandba vezető uton egész karavánunk két szekérre olvadt le, melyek egyikében én hadzsi Szalihhal, másikában hadzsi Bilal ült az övéivel. Nádgyékény védett a nap ellen, s nekem nagy kedvem lett volna szőnyegemre végig dőlve pihenni, de lehetetlen volt, mert e kezdetleges alkotásu jármű döczögése mindenfelé hajigált. A folytonos odaütődéstől nemcsak fejünket sértők meg, hanem az első órákban ugy éreztem magamat, mintha tengeri-betegség szállt volna meg; és sokkal többet szenvedtem e szekéren, mint a tevén, melynek hullámzó mozgásától eleinte nagyon féltem. A szegény lónak, – e nehéz, széles taliga elé fogva, melynek idomtalan s nem is teljesen kerek kerekei a mély homok- vagy iszapban csak nagy nehezen gördülhetnek, – a kocsist s abrakos zsákját is kell vinnie, s a turkmannak igaza van, ha azt mondja hogy: nem tudja miként fogják magukat a bokharaiak a tulvilágon azért igazolni, hogy a lóval, e legnemesb állattal, oly rosszul bántak.

Minthogy Baveddinből éjjel indultunk el, kocsisunk, ki khokandi születésü volt s az utakat nem ismerte tökéletesen, eltévedt. Igy éjfél helyett csak hajnalban érkeztünk Mezar nevü kis városkába, mely Bokharától 5 tasnyira (ferszakh) van távol s a Szamarkandba vezető uton első állomásnak szolgál. Itt csak rövid ideig állapodtunk meg s délután Sejkh Kaszimba érkeztünk, hol nehány collegánkkal találkozánk, kik Gidsdovánon át mentek, s késő éjig pihentünk.

Bár már az előtt is sok csodás dolgot beszéltek nekem a culturáról, mely a Bokhara és Szamarkand közti területen virágzik, talán kissé túlzott várakozásaim ma még nem teljesedtek, habár az ut mindkét felén, kevés kivétellel, mindenütt müvelt földet láttunk; s csak a legközelebbi reggelen lettem meglepetve, midőn a Csöl-Melik kis sivatagon áthaladva – mely 4 órányi széles s 6 órányi hosszu, s melynek karavanszeraja s vizfogó medenczéje van – a kerminehi kerületbe léptünk. Itt, tehát utazásunk harmadik napján, majd minden órában, sőt sokszor félóránként egy-egy kis Bazarlidzsaj-on (vásárhely) haladtunk át, melyekben több vendéglő s élelmikereskedő volt, s a folytonosan főlő óriási szamovarok, mint a civilizatio és kényelem non plus ultrái bukkannak fel. E falvaknak Persia és Törökország falvaitól egészen különböző jellegük van; a parasztházak jobban el vannak látva a föld terményeivel, s ha csak több fa volna, azt lehetne mondani, hogy a pontuszi hegyektől kezdve, mert itt ér véget a szabad vegetatio, ez az egyetlen pont, hol nyugati vidékeinkhez hasonló virány található fel.

Délfelé Kerminehben állapodtunk meg, kedves kertben, beárnyékolt tó partján. Barátaim társasága folytonosan becsesb lőn előttem, mert elválásunk ideje már nem volt távol, s nehezen szokhattam a gondolathoz, hogy a nagy utat Szamarkandból Európába vissza, egy magamnak kell megtennem.

Kerminehből napnyugvás körül indultunk el, mert a hűs éj a sokat sanyargatott állat számára némi megkönnyebbülést nyujtott; éjfélkor két órán át pihentünk s állomásunkat a legközelebbi reggelen értük el, még mielőtt beállt a hőség. Az uton sok helyütt részint egész, részint töredezett mérföld-mutatókat találtam négyszög kövekből46), melyek még Timur idejéből származnak, mi nem meglepő, miután Marco Polo Oktaj khán idejében szabályos posta-utakat talált. Különben az egész uton Bokharától Kasgarig még láthatók volnának az egykori cultura nyomai, melyek sokszor bár megszakasztva, de messze be Khináig még észrevehetők. A mostani emir is ki akarja magát tüntetni s hogy a nép álszenteskedésének hizelegjen, az ut mellett több helyütt kis terasse-alaku magaslatokat állittatott fel imádkozásra, melyek, mint rögtönzött mecsetek, minden arra menőt kötelességének teljesitésére intenek. Igy minden korszaknak megvannak a maga törekvései.

A mai éjt Mir faluban a mecsetben töltöttük, mely csinos virágkert közepében magaslik. Nyughelyemet a tó közelében készitém el s nagyon elcsodálkoztam, midőn éjfélkor egy csoport veszekedő turkman riasztott fel. Ezek ama tekke-lovasok voltak, kik a Khokand elleni hadjáratban az emirnek segélycsapatokul szolgáltak, s most a kirgiszektől elfoglalt zsákmánynyal Mervbe tértek haza. Az emir civilizálni akarta őket s közülök többeknek fehér turbánokat adott, hogy a vad szőrös bőr-süvegeket letegyék. A meddig az emirnél voltak, a turbánokat csak elviselték, az uton azonban, mint hallom, mindnyáját eladták.

Mir-ből Kette Kurga-ba (nagy vár) érkeztünk, mely kormányzói székhely, hol a leghiresebb vargák vannak az egész khánságban. Minthogy a várba, melynek magas falai és mély árkai vannak, éjjel nem vonulhatni be, a karavanszerajok egyikében maradtunk, melyek a váron kivül az uton csoportosodnak. Itt minden kocsikkal volt tele, s általában az utakon feltünőleg nagy élénkséget találtam, minthogy a hadjárat foglalkodtatá a jármüveket Bokhara és Khokand között. Kette Kurgan-ból külön ut vezet a sivatagon át Karsiba, mely négy órányival lenne rövidebb, mint a Szamarkandból oda vezető ut; az utazóknak azonban vizet innen kell magukkal vinniök, mert ez uton a sivatagon át az állatok számára ugyan több, az emberek számára azonban csak kevés kút van. A theaárus-bódé előtt kocsisokat és parasztokat hallottam politizálni, mi itt a vidéken inkább van megengedve, mint Bokharában. A szegény emberek el voltak ragadtatva, midőn emirjök hősi tetteiről szóltak; azt beszélték, hogy Khokandból Khináig nyomult előre, s miután Keleten mindent meghóditott, Irant, Afghanisztant, Indiát és Frengisztant is, melyeket szomszédos országoknak tartottak, Rúmig akarja elfoglalni, hogy igy a világ a szultán s az emir között megosztassék.

Ötödik s utolsó állomásunk Szamarkand előtt Daul volt, miután a jelentékenyebb Karaszu-t elhagytuk. Az ut nehány magaslaton át vezetett, melyekről a balról emelkedő nagy erdőségek láthatók voltak. Azt mondták nekem, hogy ezek az ut felében Bokharáig terjednek, s hogy a khitaj és kipcsak-féle két özbeg-törzs tartózkodási helyéül szolgálnak, kik az emirrel sokszor jagi-k (ellenségek,) s minthogy erdőikben minden zugot pontosan ismernek, nem oly könnyen támadhatók meg. Bár Szamarkand történeti jelentőségét illető nagy várakozásaimat már Bokharában körülbelől lehűtötték, még is kimondhatlan kiváncsiság fogott el, midőn a keletre fekvő Csobanata hegyet mutaták meg nekem, melynek aljában terülne el vágyaimnak Mekkája. Szorgosan körültekinték s midőn két óra mulva egy halomról ereszkedtünk le, jól mivelt vidék közepén pillantám meg Timur városát. Meg kell vallanom, hogy a szines kupolák és tornyok első hatása, melyek a reggeli nap sugáraitól teljes fényben ragyogtak, sajátságos és igen vonzó volt.

Minthogy Szamarkand mind multjának varázsa, mind a távolság miatt, Europában valami rendkivülinek tartatik, meg akarom kisérteni, miután ecsetet nem használhatok, a város körrajzát tollal előtüntetni. Kérem tehát az olvasót, üljön taligámra, s igy keleti irányban az előbb emlitett hegyet fogja megpillantani, melynek teke alaku ormát a házikó koronázza, hol Csobanata, a juhászok szent patronusa nyugszik. A hegy aljában terül el a város, mely terjedelemre oly nagy, mint Teherán; nincs ugyan oly sűrün épitve, de a kimagasló épületek és romok által sokkal magasztosb tekintetet nyujt. A szemet leginkább meglepik az éjszak-keleten emelkedő magas, kupolaalaku épületek, a négy medresze (pistak), melyek távolból ugy tünnek fel, mintha egymással szomszédosak lennének. Ha kevéssel előre megyünk, előbb kis csinos, majd pedig jobban befelé délnek, impozánsabb kupolát találunk, az előbbi Timur sirja, az utóbbi Timur mecsetje. Épen előttünk, a város dél-nyugoti szegélyén, egy halmon a vár emelkedik, mely körül még más épületek, részint mecsetek, részint sirok vehetők észre. S ha most az egészet sűrün lombos kertekkel vegyitve elképzeljük, Szamarkandról halvány fogalmunk van, melyet a persa közmondással kisérhetünk: „Mikor lesz a hallás az, a mi a látás?“

Hogy a jó hatás, melyet a távolban élvezhetni, a közeledéskor, különösen pedig a városba bevonuláskor teljesen elenyészik, alig kell megemliteni. Szamarkandban természetesen, hol e tapasztalás oly sokba kerül, a csalódás legkeserübb, s midőn a Dervaze Bokharán át bemenve, hosszu uton temetőn keresztül kellett vonulnunk, hogy a város lakott részéhez jussunk, eszembe jutott a persa vers: „Szamarkand az egész föld focusa,“ s kedvetlenségem daczára jóizüt nevettem. A bazárnak csak innenső felén tértünk be egy karavanserajba, hol a hadzsik ingyen kapnak lakást; de még ez estén magánházba hivattunk meg, mely a bazár tulsó felén, Timur sirja közelében volt. Örömteljesen voltam meglepve, hogy házigazdánk az emir hivatalnoka volt és pedig az, ki a szamarkandi palota felügyeletével vala megbizva.

Minthogy az emir megérkezése Khokandból, hol győzelmes hadjáratot fejezett be, nehány nappal későbbre volt bejelentve, utitársaim miattam elhatározták, hogy Szamarkandban mindaddig várni fognak, mig az emirt látom s a visszatérésre más alkalmas hadzsitársakat találok. Az időt azon látnivalók megtekintésére használtam fel, melyekben e város, szegényes külseje daczára, Közép-Ázsiában a leggazdagabb. Mint hadzsi, a szenteknél kezdtem, minthogy azonban minden, még a csak történeti érdekü is, szent legendával van egybekötve, kötelességem is lett, mi óhajom volt, hogy t. i. mindent megtekintsek. Itt nehány száz búcsujáró-hely van, melyek látogatásában az idegenek bizonyos sorozatot szoktak követni, s ez a helyek és személyek fontossága szerint történik. Szamarkand nevezetességei leirásánál ez legyen a mi vezérfonalunk is, azon megszoritással, hogy oly helyeket és szenteket, melyek a történetben nem birnak jelentőséggel, el fogunk hagyni.

Hazreti Sah Zinde.

E szentnek tulajdonképeni neve Kaszim bin Abbasz; korejsi lett volna, s itt azért van nagy tekintélyben, mert amaz arabok vezére volt, kik Szamarkandba az iszlamot behozták. Sirja északnyugotra van a városon kivül, közel a város falához, azon épületben, melyet a nagy Timur nyári lakásnak használt, s mely hajdani fényéből sokat megtartott. Az egész egy magaslaton fekszik, melyre 40, meglehetősen széles márvány-lépcső vezet. Felérve, a kis kert végén levő épülethez érünk, hol több keskeny folyosó egy nagy csarnokban központosul, s innen jobbra keskeny sötét folyosó vezet a szentnek szintén sötét sirjához. E részen kivül, mely mecsetnek használtatik, még más csarnokok is vannak, melyek tarka téglái és mozaikjai a legpompásabb szinekben ragyognak, mintha csak tegnap kerültek volna ki a mester kezéből. Minden uj csarnokot, melyet láttunk, két rikaat namazzal kellett üdvözölnünk, s már fájt térdem, midőn márványnyal kikövezett térbe vezettek, hol három zászlót, régi kardot s pánczélt, mint a nagy emir ereklyéit nyujtottak felénk megcsókolásra. Megtettem a hódolatot, mint minden más, de nagyon kétkedem az ereklyék hitelességén. A szentnek kardja, pánczélja, koránja s más ereklyéiről is beszéltek nekem, de semmit sem láttam. Ez épülettel szemközt a mostani emir kis medreszét épittetett, mely azonban úgy tünik fel, mint istálló valamely palota mellett.

Meszdsidi Timur (Timur mecsetje.)

E mecset a város déli részén van s nagysága, valamint a keszik (szines téglák) általi pompás diszitményeire nézve igen hasonló a Meszdsidi Sah-hoz, melyet II. Abbasz Iszpahánban épittetett, csakhogy kupolája dinnyealaku, mi Persiában nem szokott előfordulni. A korán feliratok arany szülüsz-betükben, a Szultanie romjaiban levő irat mellett a legszebbek, melyeket valaha láttam.

Ark (vár).

A várhoz meglehetősen meredek feljárás vezet; belső és külső része van, az utóbbi magánlakásokat tartalmaz, az előbbit csak az emir használja. Bár a palotát előttem rendkivülileg nevezetesnek tüntették fel, e közönséges ház épitési alakjában, mely alig lehet 100 éves, semmi emlitésre méltót sem találtam. Elsőbben az emir szobáit mutatták meg, melyek közül az Ajne-khane, törött tükör-darabokkal beragasztott terem, világ-csodának tartatik; engem azonban távolról sem érdekelt annyira, mint azon tér, melyet a Talari Timur (Timur fogadási terme) elnevezés alatt mutattak meg. Ez hosszu keskeny udvar, mely köröskörül fedett járdával van ellátva, s a homlokzatban a hires köktast, azaz zöld-követ tartalmazza, melyen az emir trónját állitatá fel, mig a csarnokban köröskörül a vazallok, kik a világ minden részéből az emirnek teendő hódolásra siettek elő, rangjuk szerint voltak felállitva. A szinkör alaku középen három lovas hirnök állt, hogy a világhóditó szavát a legvégsőbb végen lakókkal azonnal tudassák. Minthogy a kő 4½, lábnyi magas, mindig valamely előkelőbb származásu fogolynak kellett zsámolyul szolgálnia. Feltünő, hogy a monda szerint e colossális kő, mely az emlitett magasság mellett még 10 lábnyi hosszu és 4 lábnyi széles, Bruszszából hozatott volna ide. A kő mellett jobb oldalon a falban fél kókuszdió alaku vas van elhelyezve, melyre arab felirat vésetett kúfi betükkel. Ez is Bajazed Jildirim szultán kincstárából hozatott ide s valamely khalifának amuletűl szolgált volna. A kő felett magasan láttam a falon arany divani-irással irt két fermánt, az egyiket Mahmud szultántól, a másikat Abdul-Medsid szultántól, melyek Stambulból Szaid emir és Naszrullah emirhez küldettek, s valamint a rukhszatinamaz-t, azaz hivatalos engedélyt az imádságra47), ugy a rejsz (vallás-felügyelő) tisztségébe való beigtatást tartalmazták. Ennek adományozása a bokharai emireknek, régtől kezdve az illem szabálya volt. A mostani emirek csak a trónra lépéskor szokták a köktason a hódolatot elfogadni, különben csupán jámbor zarándokok látogatják, kik három fatiha-t mondva, különös áhitattal dörzsölik fejöket a kövön, honnan egykor dicsteljes fejedelmeik parancsai a legtávolabbi Ázsiába viszhangzottak. Szamarkandban ugy beszélnek Timurról, mintha csak tegnap érkezett volna halálának hire Otrarból s tőlem, mint oszmanlitól azt kérdezték, hogy mily érzelmekkel megyek annak sirjához, kitől szultánunk oly borzasztó vereséget szenvedett.

Turbeti Timur (Timur sirja).

Ez a várostól délkeletre fekszik és csinos kápolnából áll, melyet diszes kupola koronáz s fal vesz körül. A meglehetősen magas kapunak mindkét felén két kis, a nagyokhoz hasonló kupolája van. A fal és kápolna közötti tér fával van beültetve s ez kert lenne, mely azonban ma nagyon el van hanyagolva. A kápolnába való bejárás kelet felől van, a homlokzat, szokás szerint, dél felé (kible). Előbb előcsarnok-félébe juthatni, s ebből a tulajdonképeni kápolnába, mely 8 szögletü s 10 lépésnyi átmérőjü. A középen, a kupola alatt, tehát a fő tisztelethelyen, két sir van, fejjel Mekka felé fordulva. Az egyiken sötétzöld, igen finom kő látható, mely 2½, arasznyi széles, körülbelől 6 ujjnyi vastag és 10 arasznyi hosszu, két darabra osztva.48) Ez Timur sirja. A másik, mely ugyanily hosszu s kevésbé széles fekete kővel van fedve, Mir Szeid Berke, Timur tanitójának sirja, kinek oldalán a hatalmas emir háladatosságból akart eltemettetve lenni. Ezek körül más nagy és kis sirok vannak, az emir nejei, unokái és dédunokáinak nyughelyei, kik azonban, ha nem csalódom, csak később hozattak ide a város különféle részeiből. A sir-iratok persa s arab nyelven vannak, különös czimzések nélkül, magának az emirnek sir-irata is igen egyszerü, s a Köregen családi név sehol sincs kihagyva.

Mi a kápolna belsejét illeti, a rendkivülileg müvészi arabeszkek gazdag aranyozással s pompás azurkékkal, valóban meglepőn szépek, s a Meeszume Fatma49) siremlékének belseje Komban (Persiában), csak halvány képet nyujthat erről, bár ez utóbbi gazdagon van kiállitva, s az előbbi csak szerényen szép. A sirok fejrészén két rahle áll (két szárnyu asztalok, melyekre keleten a szent könyvek helyeztetnek), melyek előtt a mollák éjjel nappal, felváltva olvassák a koránt. Ezért a turbe vakf-jából (kegyeletes alapitvány), jó dijt kapnak. A mollák, valamint a mutevali (felügyelő) régtől fogva rendesen a nogaj tatárok közül vétetnek, s most is nehány szőke haju felügyelő volt ott. Meglátogatám a felügyelőt s egy napig vendégének kellett lennem. Különös kegye jeléül megmutattatá a földalatti, vagyis a tulajdonképeni sirt, melynek megtekintése, mint biztositott, a belföldieknek is csak igen gyéren engedtetik meg. Ide keskeny hosszu lépcsőn juthatni, mely a bejárás alatt van és csarnokba vezet, mely a kápolna alatt terül el. Ez nemcsak ép oly nagy, mint a felső, hanem még az arabeszkek is a leghivebben vannak utánozva s a sirok szinte ép oly rendben vannak, mint fönn, de nem oly számosak. Azt állitják, hogy Timur sirjában nagy kincsek rejlenek, mi azonban az iszlam törvényei ellenére lenne, s igy valótlan. Itt is van rahle, melyen zerge-bőrre irt korán fekszik, nagy folioban. Mint több oldalról s hiteles forrásból biztositottak, ugyanazon példány ez, melyet Oszman, Mohammed titkára s második khalifa irt. Timur ez ereklyét Bajazed szultán kincstárából hozta Bruszszából s régtől fogva itt, mint drága kincs elrejtve tartatik, mert a többi müszülmán uralkodók kétségkivül rosz szemmel néznének Bokharára, ha erről értesülnek.

A turbe homlokzatán ugy, hogy mindenkinek szemébe ötlik, kék alapon fehér betükkel a következő irat olvasható: „A szegény iszpahani Abdullah, Mahmud fiának müve.“ Az évszámot nem találhatám meg rajta. A leirt épülettől mintegy 100 lépésnyi távolságra emelkedik fel egy másik kupola, meglehetősen régi de egyszerü épitési szerkezettel, hol Timurnak egyik kedvencz hölgye nyugszik, ki szent gyanánt tiszteltetik. A kupola oldalán, egészen a magasban, gombolyagféle van felfüggesztve, mely a muj szeadet-et (szálak a próféta szakálából) tartalmazza, s mely a minden oldalról megrepedezett kupolát már évek óta megóvta volna a beomlástól.

Medreszék.

Ezek közül nehány még lakásul szolgál, a többiek azonban elhagyattak s nem sokára romokká lesznek. A legépebben megmaradtak közé tartoznak a Medresze Sirudar és Tillakari, melyek azonban Timur után sokkal későbben épittettek fel. Az utóbbi, mely arany diszitményekben igen gazdag, s ennek folytán a Tillakari nevet, az az „aranyból készült“ elnevezést viseli 1028-ban (1618), bizonyos Jelenktos nevü gazdag kalmuk által, ki az iszlamra tért át, épittetett fel, s azon rész, melyet Khankának neveznek, valóban oly dús, hogy azt csupán a Riza imamnak mecsetje haladja tul. Ezzel szemben van a Medresze Mirza Ulug, melyet Timurnak hasonnevü unokája, a szenvedélyes asztrolog 828-ban (1434) épittetett fel, mely azonban már 1113-ban (1701) oly roncsolt állapotban volt, hogy – forrásom kifejezésével élve, – a czellákban tanitványok helyett baglyok tanyáztak, s az ajtókról, selyem függönyök helyett, csak pókhálók lógtak le. Ezen épületben létezett a világhirü csillagvizsgáló-torony, melynek épitése 832-ben (1440) Gajasz-ed-din Dsemsid, Muajin Kasani s a tudós izraelita Szilah-ed-din Bagdadi alatt kezdetett és Ali Kuscsi alatt fejeztetett be. Ezen csillagda Közép-Ázsiában – a Maraga-ban (Helagu alatt) a tudós Nedsm-ed-din által felállitott csillagda után – a második s utolsó volt. Megmutatták ugyan az obszervatorium helyét is, de csak csekély nyomát tudtam annak felfedezni.

Ezen három medresze képezi Szamarkandnak főpiaczát, vagy rigisztanát, mely kisebb ugyan a bokharai rigisztannál, de azért még is tele van bódékkal s örökké zsibongó néptömeggel.

Távol ettől s közel a Dervaze Bokhara-hoz látható az egykor valóban nagyszerü Medresze Hanim, melyet Timurnak neje, egy khinai herczegnő, saját pénztárából épittetett fel, s mely, mint a monda beszéli, 1000 tanitványt látott volna el, kik közül mindegyik 100 tilla évi fizetést kapott a vakf-ból. Ezen szám ugyan keleties lehet, de a romok, melyek körül még három fal s a 100 lábnál magasabb homlokzat-épület (pistak) maradt fel, eléggé bizonyitják az egykori fényt. Az utóbbi tornyaival és mesteri kapuzatával hasonlithatlan szépszinü földmozaikkal van egészen beboritva, s e mellett a compositio oly erős, hogy a legnagyobb fáradtsággal tudtam csak egy virágkelyhet letörni, s ebből is csak a belső három, egymásba hajló levélből álló bimbó maradt sértetlenül. Daczára annak, hogy a pusztitásban nagy buzgóságot tanusitanak, bensejében még is – hol ma a Khokand és Karsiba járó szállitó-kocsik ütötték fel tanyájukat – látható a mecset, a csodás hatásu óriási rahle-vel, s a szamarkandiaknak még sok évtizeden át kell rombolni és pusztitni, a mig mindent elpusztitanak.

A nevezett emlékeken kivül még nehány torony s kupola alaku épület van, melyek mult századok müvei. A mennyire lehetett, mind megvizsgáltam, de minden törekvésem daczára nem találhattam fel azon hires görög s örmény könyvtár nyomát, melyet általánosan elterjedt monda szerint Timur, hogy fővárosát diszitse, Szamarkandba hurczolt el. A mese, mert annak kell kinyilatkoztatnom, eredetét egy Hadsator nevü örmény papnak köszönheti, ki Kabulból jött volna Szamarkandba, s a tornyokban nehéz lánczokon nagy foliansokat fedezett volna fel, mely tornyokba a dsinektől való félelmében egy müszülman sem mert lépni. E mese később, ha nem csalódom, valamely franczia iró által dolgoztatott fel egy „örmények történeté“-ben, s minthogy mi európaiak ép ugy, mint a keletiek örömest játszunk minden titokba burkolt dologgal, azt akarták, már t. i. a mi régészeink akarták ugy, hogy az ázsiai világromboló nehány száz öszvért, görög s örmény kézirattal megterhelten küldött száz husz állomásnyi távolra, fővárosába, hogy tatárai idegen nyelveket és történetet tanuljanak.

A mily kevéssé hiszünk tehát a nevezett könyvtár létezésében, ép oly határzottan kell azon állitásnak is ellentmondanunk, mely Szamarkand épitési emlékeinek khinai jelleget tulajdonit. Khina politikai határai ugyan csak 10, a tulajdonképeni Khina azonban 60 napi járásra van távol, s kinek a „mennyei birodalom“ határ-záráról csak legkisebb fogalma van, könnyen beláthatja, hogy mily kevés közük lehet a khinaiaknak a tetőtől talpig mahommedanokhoz, kik maguk is separatisták.

A Timur siremléke homlokzatán levő felirat, melylyel a Szamarkandban levő többi emlék is stilben és diszitményekben többé vagy kevésbé megegyezik, világosan tanusitja, hogy a mesterek persák voltak s ez emlékeket csak a Herat, Mesed vagy Iszpahanban levőkkel kell összehasonlitani, hogy azoknak persa modorukról meggyőződjünk.

Ennyit a régi, a történeti Szamarkandról. Az uj városnak, melynek falai a régi fal romjaitól majdnem egy órányi távolra vannak50), hat kapuja van, s nehány a régi időből fenmaradt bazárja, melyekben a hires bőrmunkák, s az izletesen dolgozott fanyergek, miknek zománczolatjai európai mesternek is becsületére válnának, árultatnak. Timur városában való időzésem alatt a tolongás mind a bazárokban, mind a nyilvános téreken s utakon mindig nagy volt, mert minden telve vala a hadjáratból visszatérő csapatokkal; a lakosok rendes száma azonban nem lehet több 15–20,000-nél, kiknek két harmada özbeg, s egy harmada tadsik. Az emir, kinek tulajdonképeni székhelye Bokharában van, minden nyáron két-három hónapot szokott itt tölteni, mert Szamarkand magasban fekszik és csakugyan éghajlati elsőbbséggel bir. Mig Bokharában nyomasztó hőség uralg, Szamarkandban a légmérsékletet igen kellemesnek találtam, csak a viz, melyet mint abi-hajat-ot (életviz) dicsértek fel, volt rendkivülileg rosz. Különösen szép a Dehbid (a tiz füzfa), búcsujáró- s egyszersmind üdülési hely, mely Szamarkandtól egy órányi távolra, a Zerefsanon tul fekszik, s melyet az itt nyugvó Makhdum A’zam, ki 949-ben (1542) halt meg, utódai laknak; ezeknek itt szép khankajuk (klastromjuk) van s a zarándokok iránt igen vendégszeretők. Dehbid ugyan valamivel magasabban fekszik mint Szamarkand, de feltünt, hogy itt augusztus közepében szedret találtam; a nagy fasor alatt, melyet Nezr Divanbegi a nevezett szent tiszteletére 1632-ben ültettetett, még délben is hűs volt. A Dehbidbe vezető uton megmutatták azt a helyet, hol a hires Bagi-Csinaran, azaz a nyárfa-kert állt, romok jelölik a palota helyét, de a fákból egyetlen egy sincs meg.

Bár nem akarunk egyetérteni a közép-ázsiaiakkal, kik a mai romokra még mindig „a paradicsomhoz hasonló Szamarkand“ elnevezést használják, még is ha igazságosak akarunk lenni, Közép-Ázsia régi fővárosát, fekvése és a körülte levő buja növényzet miatt, Turkesztan legszebb városának nevezhetjük. A benszülöttek Khokandot és Namengant ugyan fennebben dicsérik, de ezeket előbb látnunk kell, mig a szépség koronáját nekik nyujthatjuk.

Miután Szamarkandban nyolcz napot töltöttem, szilárdan el volt határozva, hogy innen, az előbb emlitett uton a távoli nyugatra akarok visszatérni. Hadzsi Bilal magával akart ugyan vinni Akszuba s megigérte, hogy vagy Jerkend, Thibet és Kasmiron át Mekkába, vagy, ha a szerencse kedvez, Komulon át Bidsingbe (Peking) küld, de hadzsi Szalih lebeszélt, a nagy távolra s a rendelkezésem alatt levő kis tőkére utalva. „Akszuig, sőt talán Komulig – ugy mond – eljuthatnál, mert addig müszülmanok és testvérek vannak, kik téged mint rumi dervist nagyon meg becsülnének; de onnan kezdve minden fekete hitetlenekkel van telve, kik nem görditnek ugyan akadályt utadba, de nem is adnak semmit sem. Thibeten át talán találhatsz társakat Kasgarból vagy Jerkendből, de nem vállalhatom magamra a felelősséget, hogy most vigyelek magammal Khokandba, hol a háboru által minden a legnagyobb rendetlenségben van. Ha Khokandot látnod kell, jöjj oda, ha majd csöndes lesz; e pillanatban azonban a legjobb, ha ama társakkal, kiket számodra találtunk, Heraton át Teheránba visszatérsz.“

Bár nemes barátom e szavai nem kis hatással voltak reám, mégis nehány órán át hevesen küzködtem elhatárzásommal. Száraz földön utazni Pekingbe, a tatárok, kirgiszek, kalmukok, mongolok s khinaiak ősi fészkein át, s utazni oly uton, melyre Marco Polo sem merészelt volna lépni, ez valóban nagyszerü lenne! De a mérsékeltség hangja suttogá felém: Egyelőre elég! – – Áttekintvén az utat, melyet eddig megtettem, láttam, hogy valamint az ut hosszusága, ugy a valósitás módjára s minemüségére nézve sincs elődöm, s elgondoltam, hogy kár lenne veszélyes és bizonytalan czélnak feláldozni eddig szerzett tapasztalataimat, bármily csekélyek legyenek is azok. Elgondoltam továbbá, hogy csak 31 éves vagyok, s a mi nem történt, még megtörténhetik – de most visszatérek. Hadzsi Bilal tréfálva hányta szememre, hogy nincs bátorságom; az európai olvasó is talán egyetért vele, de helyi tapasztalatok megtanitottak arra, hogy a török közmondást: „Jobb a mai tojás, mint a holnapi tyúk“, legalább itt nem szabad megvetni.

Elutazásom előkészületeivel voltam már teljesen elfoglalva, midőn az emir diadalmas menettel vonult be; ez nehány nappal előre volt bejelentve, a rigisztanra nagy néptömeg gyült össze, de a bevonulás különös pompa által épen nem tünt ki. A menetet körülbelöl 200 szerbaz nyitotta meg, kik az idomtalan bokharai öltözet felett valami bőr holmit vettek fel, s ezért rendszeres csapatoknak neveztettek; ezeket messze távol lovasok követék zászlókkal, üstdobokkal, s Mozaffar ed-din emir s magasb hivatalnokai, kik környezték, a hófehér turbánban és szivárvány szinü, bő selyem öltönyeikben inkább a női karhoz a Nabuchodonozor operából, mint tatár harczosok csapatjához voltak hasonlók, s csak a kiséret, mely között több kipcsak volt látható a legtörzsökösb mongol arczvonásokkal s nyillal, ivvel s paizszsal fölfegyverkezetten, emlékeztetett Turkesztanra. A bevonulás napján az emir népünnepet hirdettetett ki, mely alkalomkor a rigisztanon több óriási üst állittatott fel, s ezekben „fejedelmi pilau“ főzetett, mely egy zsák rizs, darabokra vágott három birka, nagy serpenyő juhzsir, miből nálunk öt font gyertyát lehetett volna önteni és egy kis zsák répából állt. Minthogy tetszés szerint osztogattak, az evés, ivás nagyban folyt.

A legközelebbi napra arz, vagyis nyilvános audientia volt kihirdetve. Felhasználtam az alkalmat, hogy barátaim kiséretében magamat az emirnek bemutassam; de nagyon meg voltam lepetve, midőn a belvárosba való belépéskor egy mehrem feltartóztatott, ki tudtunkra adá, hogy a Badevlet (felség) engem egyedül kiván látni, társaim nélkül. Nemcsak én, de barátaim is roszat gyanitottak; azonban követém a mehrem-et, s miután egy órán át várakoztattak, oly szobába szólittattam, melyet már előbb is megtekintettem, s ott az emirt veres posztó matráczon találtam fekve, irások és könyvek között. Nagy lélekjelenléttel egy kis szurát mondtam el a szokásos imával az uralkodó jóléteért s az amen után, melyet az emir viszhangoztatott, az uralkodó közelében ültem le, a nélkül hogy erre engedélyt nyertem volna. Merész viseletem, mely különben a dervis-jellemnek egészen megfelelt, feltünt az emirnek; szigorun szemembe nézett, mintha engem, ki hosszu gyakorlat által a pirulást egészen elfeledtem, zavarba akarna hozni s igy szólt:

„Hadzsi! Rumból jösz, mint hallom, azért, hogy Baha-ed-din s Turkesztan többi szentjének sirját meglátogassad.“

„Igen takhszir! (uram!) S azért is, hogy áldott szépségeden (dsemali mubarek, a szokásos udvariassági szólam) épülhessek.“

„Különös, s más czélod épen nem lenne, midőn oly távoli országból jösz?“

„Nem, takhszir! Hogy a nemes Bokharát s a bájos Szamarkandot lássam – melynek szent földén, mint Dselal sejkh megjegyzi, inkább a fejjel, mint lábbal kellene járni – már régtől fogva legbensőbb vágyam volt. Különben nincs más foglalatosságom s már hosszu idő óta, mint dsihangeste (világjáró) kóborlok a világban.“

„Hogyan? Te sánta létedre dsihangeste vagy? Ez valóban különös.“

„Legyek áldozatod51) tahszir! (ez a mi „bocsáss meg“-ünknek felel meg). Dicsteljes ősödnek (nyugodjék békével!) ugyan e hiánya volt, és mégis dsihangir (világhóditó) volt.“

E felelet tetszett az emirnek, utazásom után tudakozódott s a benyomás felől, melyet Bokhara és Szamarkand reám tettek. Megjegyzéseim, melyeket mindig persa versekkel és koran-idézetekkel füszereztem fel, az emirre, ki maga is molla s meglehetősen jól beszél arabul, jó hatással voltak. Szerpaj-t52) (öltözet) és 30 tengét adatott nekem s azon parancscsal bocsátott el, hogy másodszor látogassam meg Bokharában. Miután a fejedelmi ajándokot kézbesitették, ittasodottan siettem barátaimhoz, kik szerencsém felett nem kevéssé örvendettek. A mint hallottam s valószinünek tartom, Rahmet bi kétértelmü jelentést tett rólam; az emir ezért fogadott bizalmatlansággal, s ennek legyőzését egyes egyedül nyelvem szerencsés gördülékenységének tulajdonithatom. A „Quot linguas calles, tot homines vales“ rajtam tökéletesen beteljesedett.

Barátaim ennek megtörténte után azt tanácsolták, hogy Szamarkandot a legsietősben hagyjam el, s hogy magában Karsiban sem időzve, a lehetőleg sebesen menjek át az Oxus tulsó partjára, hol a vendégszerető erszari-turkmanok között a Heratba menő karaván megérkezését bevárhatom. A válás órája ütött; érzem, hogy tollam gyönge arra, hogy az olvasónak a köztem s a nem kevésbé megindult nemes barátaim közti fájdalmas jelenetről hű képet tüntessek elő. Hat hónapon át megosztozkodtunk a legnagyobb veszélyekben, melyekkel a sivatagok, rablók s elemek fenyegettek; nem csoda, ha az állás, kor és nemzetiség minden különbsége közülünk eltünt s egyetlen családnak tekintettük magunkat. A válás előttünk egyértelmü volt a halállal, s hogy is lehetne az másképen e vidéken, hol a viszontlátás majdnem lehetetlen? Szivem majd megszakadt, midőn elgondoltam, hogy a világon e legjobb barátaimra, kiknek életemet köszönhetém, incognitóm titkát nem bizhatom s őket is tévedésben kellend hagynom. Előkészitém ugyan a vallomás utját, megakartam kisérteni, de a vallási fanatismusnak, mely a müvelt Európában sem ismeretlen, az iszlamitára borzasztó befolyása van. A Mohammed törvényei szerint halálos bünnek53) tekintett tettemnek bevallása talán nem szakitja el egyszerre a barátság minden kötelékét; de mily keserü, mily szörnyün keserü lett volna a kiábrándulás az őszintén vallásos hadzsi Szalihra. Nem, e fájdalomtól megakartam óvni, nem akartam háladatlan lenni s inkább az édes csalódásban hagytam.

Miután társaim nehány zarándoknak, kiket Mekkába voltam kisérendő – átadtak s ajánlottak, a hogy a legdrágábbat, a testvért vagy fiat lehet ajánlani, napnyugvás után a város kapuján kikisértek, hol az uj utitársak által Karsiba bérelt kocsik vártak reánk. Mint gyermek sirtam, midőn a legutolsó ölelkezésből kibontakozva, a kocsiba léptem; barátaim arczát is ellepte a köny, s még sokáig álltak ugyanazon helyen, kezöket az ég felé emelve s Allah áldását esdve le hosszu utamra. Többször visszatekinték, de csakhamar eltüntek s csak Szamarkand kupoláit láttam a feljövő hold halvány világitásában.