SZERZŐ EGY MESEDBE MENŐ KARAVÁNHOZ CSATLAKOZIK. – KUHSZUN, LEGUTOLSÓ AFGHAN VÁROS. – ALAPTALAN IJEDELEM VADSZAMARAKTÓL. – VITA ALATT LEVŐ TERÜLET AZ AFGHAN ÉS PERSA BIRTOK KÖZÖTT. – AZ ÚT SOKFÉLE IRÁNYBAN OSZLIK EL. – JUSZUF KHAN HEZARE. – FERIMON. – DOLMAGE EZREDES. – SZULTAN MURAD MIRZA HERCZEG. – SZERZŐ KILÉTÉT MEGIRJA A HERATI SZERDÁRNAK. – SAHRUD. – TEHERAN S FOGADTATÁS AZ OTTANI TÖRÖK ÜGYVIVŐ ISZMAEL EFENDITŐL. – BARÁTSÁGOS FOGADTATÁS MR. ALISON S AZ ANGOL KÖVETSÉGTŐL. – TALÁLKOZÁS A SAHHAL. – KAVVAN UD-DAULET S A MERVI VERESÉG. – VISSZATÉRÉS TREBIZONDON ÉS KONSTANTINÁPOLYON ÁT PESTRE. – SZERZŐ A KHIVAI MOLLÁT PESTEN HAGYJA ÉS LONDONBA MEGY. – OTTANI FOGADTATÁSA.

Heratot 1863-dik évi nov. 10-ikén elhagytam, Közép-Ázsia, vagy, a hogy mások nevezni szokták, India e kapuját, hogy a nagy karavánnal, mely Mesedbe ment, utazásom utolsó részét megtegyem. A karaván 2000 emberből állt, kiknek fele kabuli hezare volt, kik szegénységben és nyomorban feleségeik és gyermekeikkel a siíta szentekhez zarándokoltak. Ámbár az egész egy testület volt, mégis mindenki bizonyos osztályokba sorakozott. Én egy csapat kandahari afghánhoz jutottam, kik indigóval vagy prémárúkkal kereskedtek Kabulból Persiába, mert ezek történetesen ugyanazon dsilodart fogadták meg, kit én rábeszéltem, hogy engedjen egy könnyen megterhelt öszvérre ülni, s megigértem, hogy Mesedben ugy fogom megfizetni, mintha egy magam használtam volna. Azon kijelentéssel, hogy Mesedben segithetek szegénységemen, hadzsi voltom ellen magam támasztám az első kételyt, de még sem merészeltem az álarczot egészen letenni, mert az afghánok, kik fanatikusabbak, mint a bokharaiak, az uton bizonyára boszút állnak. E bizonytalan állásom különben nem volt érdektelen legközelebbi környezetemmel való érintkezésben, mert mig némelyek tetőtül talpig töröknek tartottak, mások angolt akartak bennem felfedezni, a pártok czivakodtak egymással s igen mulatságos volt látni, hogy az utóbbiak mint győzedelmeskednek az elsők felett, mert a mint Mesedhez közeledtünk, az alázatos, görnyedező dervisből mindinkább valódi európaivá bonyolódtam ki. Nehány afghan, nagy indigós házak ügynökei Multan és Sikarpurból, átváltozásomhoz egészen hozzá illeszkedni igyekeztek, mert mig Herat területén Gazi (küzdők, t. i. az angolok ellen) voltukkal büszkélkedtek s nagy áradozással szóltak a kabuli győzelemről, Mesedhez közel azt közölték velem, hogy ők is angol alattvalók lennének, csak mutatnám be őket Mesedben a Vekil daulet-nek (az angol consuláris ügynöknek), minthogy ennek befolyásos védelme kereskedelmi ügyekben rájok nézve nagy haszonnal volt. Mindezt a legkisebb pirulás nélkül tették. A keleti álarczban születik s abban hal meg, őszinteség nem lehet s nem is lesz sohasem keleten.

Utunk Nukre-n, Kale Szefer Khan-on, Ruszenek-en, Sebes-en és Kuhszun-on át vezetett. Az utolsó előtti helynél kezdődik az erdőség, mely a Heri partján terjed ki, s leselkedő turkmanoknak búvóhelyül szolgál. Kuhszun-ban, hol a herati terület véget ér, két napig kellett időznünk, hogy a legutolsó afghan vámot megfizessük. Második napon a karavanszeraj tornyáról nagy porfelleget vettek észre, mely a faluhoz közelgett. Turkmanok! turkmanok! hangzott minden felől; a rémület a karavánban és faluban leirhatatlan; végül a porfelleg közel jött s nagy csapat vad szamarat láttunk, mely nehány száz lépésnyire közelgett, aztán megfordult s a sivatagon eltünt. Innen a persa határig, mely Kahriz és Tajbad-nál kezdődik, terjed el azon uratlan országrész, melyen át északról a tekke, szalor és szarik törzsök küldik alamanjaikat délre egész Khaf, Kain, sőt még Bihrdsan-ig is. Ezek nehány száz lovasból állanak, kik a falvakat megtámadják s a lakosokat és nyájakat magukkal hurczolják.

Karavánunk, nagy száma daczára, Kuhszun-ból kiséretül minden fegyverfogható egyént magával vitt. Kafirkale-nál találkoztunk egy karavánnal, mely Mesedből jött. Azt hallottam tőle, hogy Dolmage ezredes, angol tiszt persa szolgálatban, kit már előbb ismertem, az utóbbi városban van, s e hirnek nagyon megörültem. Kafirkale után Dagaru karavanszerajhoz érkeztünk; itt elágazik az út, az egyik Kahriz és Türbeti Sejkh Dsam-on át sikságon vezet keresztül, a másik Tajbad, Riza, Sehrinov-on át igen bérczes s ennek folytán kevésbé lenne veszélyes, mint az első, melyet a karavan legnagyobb része választott, mig nekünk az afghanok kedveért az utóbbit kellett megtenni. Utunk Taybad-tól kezdve sivár, elhagyatott tájékon haladt át, mely a Bakhirz nevet viseli, s melyet a szunnita hezarék laknak, kik Kale No-ból jöttek ide. Öt állomás van, mig a kalenderabadi sikságra érkezhetni. Sehrinov-ban Juszuf khán szertibbel (tábornokkal) találkoztam, a hezarék főnökével, ki Persiától fizettetik, de ennek elkeseredett ellensége. A határhoz való kiküldetése jó, mert csak a hezarék mérközhetnek meg a turkmanokkal, s ezek félnek is tőlük, másrészről nem helyes politika a veszély mellett, mely Persiát az afghánok részéről fenyegeti, itt ellenségeket használni fel határőrizetül.

Sehrinov-ból Himmetabad-on és Kellemunar-on át mentünk (az utóbbi szó koponya-halmot jelent); Kellemunar hegy csúcsán fekszik, s csak egyetlen egy toronyból áll, mely a megtámadások elleni védelmül épittetett fel. A nagy hideg miatt sokat szenvedtünk, de a legközelebbi napon Ferimon-ra érkeztünk, utunkon az első faluba, melyet persák laknak, s itt meleg istálló elfeledteté velem több napos szenvedéseimet. Végre Heratból való elindulásunk utáni tizenkettedik napon, Riza imám mecsetje és siremlékének gazdagon aranyzott s a távolból előragyogó kupolája mutatá, hogy elértem Mesed-et, a várost, hol szenvedéseim megszünendők voltak, s mely után oly sokáig epedtem. Ennek első megpillantása nagyon meghatott, de be kell vallanom, hogy még egy hónappal ezelőtt is azt hivém, hogy e fontos pillanat hevesebben fog meghatni. A nélkül, hogy vállalkozásom veszélyeit túloznám, innen számithatom ujra születésemet. Különös, hogy a veszélyből végképen megszabadulván, csakhamar egykedvű lettem s a mint a város kapuinak közelében voltunk, elfeledtem a turkmanokat, a sivatagot, a viharokat, egy szóval mindent.

Megérkezésem után félórával Dolmage ezredeshez mentem, ki itt a herczeg kormányzónál több fontos hivatalt viselt, s mindenütt tekintélyben állt. Még hivatalhelyiségeiben volt, szolgái hivták el onnan, egy különös bokharai hadzsi megérkeztét jelentvén be. Sietve jött haza, sokáig mereven nézett reám, s csak akkor ismert fel, midőn beszélni kezdtem. Szivélyes ölelése és könybe borult szeme azt mondták, hogy benne nem csak europait, hanem egyszersmind barátot is találtam. A derék angol azonnal felajánlotta nekem házát; az ajánlatot elfogadtam s csak vendégszeretetének köszönhetem, hogy a fáradalmakból oly hamar kiépültem s egy hónap mulva, a tél daczára, utazásomat Teheránba folytathattam.

Dolmage ezredes Mesed-ben való időzésem alatt Szultan Murad Mirza herczeg-kormányzó, a jelenlegi sah nagybátyjának is bemutatott. E herczeg, az angol érzelmü Abbasz Mirzának egyik fia, a Huszam esz-szaltanat, azaz a birodalom meztelen kardja melléknevet viseli. Ő csakugyan az, mert csak folytonos éberségének és erélyének köszönhető, hogy Khoraszan-t kormányzása alatt a turkmanok kevésbé zavarják s az utak lassankint élénkülnek. Többször tisztelkedtem nála s mindig különös kegygyel s előzékenységgel fogadtattam. Órák hosszáig beszéltünk Közép-Ázsiáról, mely felől meglehetősen van értesitve, el volt ragadtatva a felett, hogy a bigot és bizalmatlan bokharai emir, ki minden siíta megbotránkozására Emir ül muminin67) (az igazhivők fejedelme) nevet viseli, általam megáldatá magát. A dicsérethez, melyet Szultan Murad Mirza, Khanikov és Eastvick uraktól jogot nyert, csak annyit akarunk hozzá tenni, hogy erély, jó itélet, s hazaszeretet dolgában nem csak Persiában, hanem magában Törökországban is nincs sok hozzá hasonló. De egy fecske nem csinál nyarat, és képessége Persiában soha sem fog hozzá méltó müködési kört találni.

Európai ruhák hiányában turbánomat s keleti öltözetemet Mesed-ben szintugy, mint Teherán-ba való tovább utazásomban meg kellett tartani, a dervis-incognitónak azonban, mint az olvasó könnyen elgondolhatja, teljesen búcsut mondtam. Az európai tiszttel való társalgásom herati utitársaimnak eléggé tudtára adá, hogy ki és mi vagyok, különösen az afghánok a legtarkább s legfurcsább combinatiókat gondolták ki mivoltom és küldetésem felől. Minthogy elképzelhetém, hogy a herati fiatal herczeget erről tudósitani fogják, jobbnak tartottam, ha ezen hirt a szokásos alakban magam juttatom tudomására. A királyi ifjuhoz intézett levelemben üdvözlém éles belátása miatt s megirtam neki, hogy nem vagyok ugyan angol, de nagyon közel ehhez, t. i. európai. Ő igen szeretetre méltó férfiu, de azt tanácsolnám neki, hogy jövőre az idegent, kit helyi viszonyok incognitora kényszeritnek, ne akarjon igy nyilvánosan leálczázni.

A karácsoni ünnepet a derék angol tiszttel töltvén el, dec. 26-ikán elindultam Teherán felé, karaván s más kiséret nélkül, egyedül mollám társaságában. Mindketten lovagoltunk és pedig jó lovakon, melyek az enyimek voltak. Konyhaedényt, ágytakarót s minden lehető kényelmi szert is magunkkal vittünk, s bár tél közepén 24 állomást kellett bejárnom, a gyönyör, melyet ez uton éreztem, midőn minden lépéssel a kedves nyugathoz közeledtem, elfelejthetlen. A Mezinantól Sahrudig való négy állomást is, hol a persák a turkmanok miatti félelmükben ágyukkal kisértetik magukat, magánosan tettem meg.

Az utóbbi városban a karavanszerajban egy angolt láttam Birminghamból, ki gyapjut s gyapotot vásárolni időzött itt. Elképzelhetni a britt meglepetését, midőn én hadzsi-jelmezben s nagy turbánnal fejemen, ez idegen országban „How do you do“-val szólitottam meg. Rendkivülileg megütődve, arczszine átváltozott, s háromszor kezdte a „Well J“-vel a nélkül, hogy többet rebeghetett volna. A további felvilágositás kisegité zavarából, vendége lettem s pompás napot töltöttünk el vele, s egy jól müvelt oroszszal, ki a Kavkaz kereskedelmiház ügynökeként tartózkodott itt. Sahrudból 11 napra volt szükségem, hogy elérjem a persa fővárost. Jan. 19-dikén este felé két órányi távolra voltam tőle, s itt, Sah-Abdul-Azim falunál, az alkonyat folytán elég különösen eltévedtem. Midőn végre hosszu bolyongás után a város kapujához érkeztem, ez már zárva volt s az éjt a nehány lépésnyi távol karavanszerajban kellett töltenem. Másnap reggel, nehogy valaki furcsa öltözetemben megismerjen, Teherán utczáin át a török követséghez siettem.

Hogy mint éreztem magam, midőn az épületbe léptem, melyet tiz hónappal ezelőtt mondhatni kalandos tervekkel hagytam el, az olvasó elképzelheti. A hir, hogy Hajdar efendi, jóltevőm, Teheránt elhagyta, nagyon megszomoritott, de meg kell vallanom, hogy helyettese, Iszmael efendi, ki mint követségi ügyvivő volt a persa udvarnál hitelesitve, nem kevesebb jósággal és szivélyességgel fogadott. E fiatal török diplomata, ki rendkivüli finom müveltségéről s kitünő jelleméről ismeretes, szeretetreméltósága által örökös adósává tett. A követségi épületben nekem azonnal nehány szobát engedett át, a tökéletes kényelem, melyet Teheránban két hónapon át élveztem, fáradságteljes utazásom minden baját és szenvedését elfeledteté, s csak hamar oly erősnek éreztem magam, hogy ujból megtehettem volna hasonló utat. Nem kevesebb szivességben részesültem az angol követségnél. A királynő kitünő képviselője, mr. Alison68) valamint a két titkár, Thompson és Watson urak igen örültek utazásom szerencsés befejezésének, s csak pártolásuknak köszönhetem, hogy Angolországba érkeztemkor utazási emlékirataim kiadására nem reménylt, sőt meg nem érdemlett segélyt találtam.

A királynak is, ki látni kivánt, Iszmael efendi által hivatalosan bemutattatám. Az ifju Naszr ed-din sah kertjében fogadott. A külügyi miniszter s az első hadsegéd által bevezettetve, nagyon meglepettem, a mint Iran minden tartományának uralkodója egyszerü, félig keleti, félig europai öltözetben69) lorgnonnal nézte közeledésünket. A szokásos üdvözletek után megkezdődött a társalgás utazásom felett. A király minden királyi testvére után tudakozódott a távoli keleten, s midőn politikai jelentéktelenségük s gyöngeségükre utaltam, kis gasconnadetól nem tartóztathatá magát, s igy szólt egyik vezirhez: „15,000 emberrel mindennek véget lehetne vetni!“ Természetesen a mervi catastropha utáni felkiáltás: „Kavvam! Kavvam! redde mihi meas legiones!“70) egészen elfelejtetett. Herat is szóba került társalgás közben. Naszr ed-din sah azt kérdezé, hogy valljon minő most a város, mit csinálnak lakosai. Azt feleltem, hogy Herat romhalommá lett s a lakosok a persa Felség jóléteért imádkoznak. A király csakhamar észrevette, mire czélozom és hirtelen, a mint beszélni szokott, a mesebeli róka módjára szólt: „Az ily elpusztult városokat nem szeretem.“ Az audientia végén, mely félóráig tartott, az uralkodó csodálatát fejezte ki utazásom felett. Kiváló kegye jeléül az oroszlán- és naprendnek negyedik osztályát adományozta nekem, miután utazásom rövid történetét kellett számára megirnom.

Mart. 28-dikán, ép azon napon, melyen mult évben közép-ázsiai utamra elindultam, elhagytam Teheránt, hogy Täbriszen át Trebizondba menjek. Täbriszig a legszebb tavaszi időjárás volt, s érzelmeimet a mult év történeteire való visszaemlékezésnél könnyen elképzelhetni. Akkor minden lépéssel a vad barbárság s ismeretlen veszélyek felé közeledtem, most a civilizatióhoz s a drága hazához. Mélyen meghatott a részvét, melyet utamon az európaiak irántam tanusitottak. Täbriszben kitünő barátaim, a Hanhart és Comp. svájcziak s mr. Abbot, az angol alconsul, Erzerumban mr. Majack, Trebiszondban dr. Blau tudós barátom, különösen pedig Dragovich ur, az előbbi porosz, az utóbbi ausztriai consul, előzékenységük s testvéri fogadásuk által örökös adósukká tettek. Ez urak ismerik a fáradalmakat, melyek a keleten tett utazással járnak, s a részükről való elismerés a legédesb jutalom, melyet az utazó várhat.

A mint a pillanattól kezdve, melyben Kurdisztant elhagytam, az oszmanli arczvonásaiban nem találhattam volna fel többé semmi keleti jelleget, úgy most Sztambult a valóságban nem létező keleti élet csak fényesen festett függönyének tekinthettem. A Bosporus partján csak három órán át időzhettem, de oly szerencsés voltam, hogy az idő rövidsége daczára b. Prokesch-Ostennél, a fáradhatlan tudós s diplomatánál tiszteletemet tehetém, s jóakaró tanácsát ez emlékiratok kidolgozásánál soha sem tévesztém szem elől. Innen Küsztendsén át Pestre mentem, hol dervis-társamat, a kungrati mollát, ki Szamarkandból kisért, hátrahagytam71), nekem azonban nem jutott a szerencse, hogy hazámban tovább maradjak, mert az idény befejezte előtt akartam még a Royal geographical society elé utazási jelentésemet terjeszteni, mi barátaim szives pártolása által sikerült is. 1864-dik évi jun. 9-dikén Londonba érkeztem, s hihetlen fáradságba került, mig oly két ellentét fölváltását megszokhattam, mint Bokhara és London.

Valóban csodálatos, hogy a szokásnak az emberre mily hatása van. Bár fokozatosan mentem át egyik végletből a másikba, még is minden oly meglepőnek, ujnak és különösnek tetszett, mintha Európáról azelőtt csak álmodtam volna s magam is ázsiai lennék. Vándorlásaim felette nagy benyomást hagytak bennem hátra; s csoda-e, hogy néha gyermekként megilletődtem, ha a Regent-Streetben, vagy az angol nagyok drawing-roomjaiban Közép-Ázsia sivatagjaira s a kirgiszek és turkmanok sátraira gondoltam?

II. RÉSZ.

• TURKMANOK.
• KHIVA.
• BOKHARA.
• KHOKAND.
• KHINAI TATÁROK.
• UTAK.
• FÖLDMÜVELÉS ÉS KERESKEDELEM.
• POLITIKAI VISZONYOK.
• OROSZOK ÉS ANGOLOK.