Közép-ázsiai utazás

HATÁROK S TÖRZSFELOSZTÁS. – SEM URALKODÓ, SEM ALATTVALÓK. – AZ ISZLAM. – AZ EZ ÁLTAL LÉTESITETT VÁLTOZÁSOK CSAK KÜLSŐLEGESEK. – AZ AKSZAKALOK MAGUKBAN HATALOM NÉLKÜLIEK. – A MOLLÁK BEFOLYÁSA. – A NOMÁD-SÁTRAK SZERKEZETE. – ALAMANOK S EZEK VEZETÉSE. – PERSA GYÁVASÁG. – TURKMAN KÖLTŐK. – TROUBADOUROK. – EGYSZERÜ HÁZASSÁGI SZOKÁSOK. – LOVAK – SIRHALMOK. – GYÁSZ A HALOTTAKÉRT. – A TURKMANOK SZÁRMAZÁSA. – ÁLTALÁNOS VÁZLATOK A TURKMANOK TÖRTÉNETÉBŐL. – PILLANATNYI POLITIKAI ÉS FÖLDRAJZI FONTOSSÁGUK.

Non se urbibus tenent et ne statis quidem sedibus. Ut invitavere pabula, ut cedens et sequens hostis exigit, ita res opesque secum trahens, semper castra habitant; bellatrix, libera, indomita. – Pomp. Mela, de Situ Orbis, 1. ii. c. 4.

A TURKMANOK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI VISZONYAIKBAN.

Határok és Felosztás.

A turkmanok vagy türkmenek72), mint magukat nevezik, nagyobbára azon sivár tartomány-részeket lakják, melyek az Oxuson innen a kaspi tenger partjától Belkhig, s a nevezett folyamtól délre Heratig és Asztrabadig terjednek. A részben müvelhető földön kivül, melyet az Oxus, Murgab, Tedsend, Görgen és Etrek-nél birnak, hol egy keveset földmüveléssel is foglalkoznak, a turkmanok országa ama borzasztó sivatagot képezi, melyben az utas sokszor hetekig bolyonghat a nélkül, hogy egy csepp édes iható vizet vagy fa árnyékot találjon. A mi télen a nagy hideg és magas hó, az nyáron a forró meleg s a mély homok, s a viharok az év különböző részeiben csak abban térnek el egymástól, hogy az egyik fajta a karavánok számára száraz, a másik nedves sirt készit.

Hogy a turkmanok felosztását pontosabban megjelöljük, saját kifejezéseiket akarjuk használni. Európai fogalmaink szerint a főosztályozásokat törzsöknek nevezzük, minthogy az egész nemzet álláspontjából indulunk ki. A turkmanok azonban, kik, a mennyire a történet minket tanít, soha sem egyesültek egy testté, főosztályozásaikat a khalk (arabul: nép,) névvel jelölik, s a következőket nevezik meg: 1) Csaudor, 2) Erszari, 3) Alieli, 4) Kara, 5) Szalor, 6) Szarik, 7) Tekke, 8) Göklen, 9) Jomut.73) A khalkok egyes taif-, ezek pedig tirek-re oszlanak el. E főtörzsöket mind rövideden megakarjuk érinteni, figyelmünket azonban különösen a három délire: Tekke, Göklen és Jomut-ra irányozzuk, minthogy azokat közelről láthattuk és megismerhettük.

I. Csaudor.

Ezen törzs a Kaspi tenger s Aral-tó közötti terület déli részét lakja, körülbelől 12,000 sátra van és fő tirejei, melyek a kaspi tengertől egészen Köhne-Ürgends, Buldumszaz és Kökcseg-ig Khivában terjednek, következők: Abdal, Igdir, Eszszenlu, Karacsaudor, Bozadsi, Burundsuk és Seikh.

II. Erszari.

Ezen törzs az Oxusnak balpartját lakja Csihardsujtól Belkh-ig, 20 taife és még számosabb tire-re oszlik, és sátrainak száma 50 s 60,000 között váltakoznék. Minthogy legnagyobb részt az Oxusnak partját lakják, s a bokharai emirnek adót fizetnek, sokszor a Lebab-türkmen, az az parti turkmanok nevével is neveztetnek.

III. Alieli.

Ezeknek főhelye Andkhuj, csak három kis tire-t alkotnak s nincsenek többen 2–3000 sátor-aljnál.

IV. Kara.

Kis, de igen vad turkman törzs, mely nagyobbára nehány kút közelében, a nagy homok sivatagon, Andkhuj és Merv között portyázik, és semmit sem kimélő rablásai miatt a környék összes népei küzdenek ellene.

V. Szalor.

A legrégibb történetileg ismeretes turkman törzs, mely már az arab hódítás idejében vitézsége által hires volt, száma az előtt valószinüleg nagyobb vala; a folytonos háboruk azonban ezt nagyon megapaszták, csak 8000 sátra van s bár még tiz évvel ezelőtt Mervet, e fontos pontot birta, ma a tekke-k által háttérbe szorittatva, Marcsah-on és vidékén él. A következő tire-k s taife-kből áll:

VI. Szarik.

E törzs vitézségre nézve nem áll kisebb tekintélyben mint a Szalor-törzs, előbbi számából azonban szintén vesztett. Ma a szarik-ok74) Pendsdeh környékén laknak a Murgab partján, s a szomszédos dsemsidi-ken kivül minden turkmannal ellenséges lábon állanak. A következő tirék s taifékre oszlanak:

Sátraik számát nekem 10,000-re mondták.

VII. Tekke.

Jelenleg a turkmanok legnagyobb s leghatalmasabb törzse, mely két főtáborra, az akhalira (Tedsendtől keletre), s a mervire oszlik, s a legmegbizhatóbb állitás szerint körülbelől 60,000 sátrat számit. Minthogy kevésbé müvelhető földjük van mint a többi turkmannak, ugy mondva, már a természettől rablásra vannak kényszeritve, s valóságos isten ostorai Persia éjszakkeleti részeinek, Heratnak s környékének. Alosztályaikból, melyek valószinüleg számosabbak, csak a következőket jegyezhettem fel:

VIII. Göklen.

A helyzet s viszonyok után itélve, melyekben e törzset találtam, azt a legbékésebbnek s legczivilizáltabbnak nevezhetem. A göklen-ek nagyon szivesen foglalkoznak a földmüveléssel s nagy részük a persa királynak is hódol. A régi Gurgan (ma a Sehri Dsordsan romjai) szép s történetileg hires földét lakják. A következő klánok s hordákra oszlanak:

E tiz hordának, mint beszélték, 10000 sátor-alja lenne, mi talán nem túlzás.

IX. Jomut.

Ezen törzs, mely a kaspi tenger keleti partját s nehány szigetét lakja, általában Görgen-Jomudu-nak, az az: görgeni Jomut-nak neveztetik. Ezen kivül még Khiva-Jomudu, azaz khivai Jomut-ok vannak, s ezek a sivatag másik végét az Oxus mellett választák tartózkodási helyüknek.

A sivatagban a legnevezetesb helyek, hol az elsőbbek tanyázni szoktak, a persa határtól fölfelé számitva, a következők:

1. Khodsa Nefesz a Görgen alsó torkolatánál 40–60 sátorral, melyek nagyon szaporitják ama vakmerő kalózok számát, kik a persa partokon veszélyeztetik a közbátorságot.

2. Gömüstepe, téli szállás, nyáron lakhatlan az itt uralgó láz miatt. A Görgen felső torkolatának hosszában terül el, mely folyam itt meglehetősen mély és halainak bámulatos nagy mennyisége által e nomádoknak nagy hasznot hajt.

3. Haszankuli, a hasonnevü tengeröböl partján. E helyen nyáron sokan laknak, s itt meglehetősen jó dinnyék teremnek.

4. Etrek, Haszankuli-tól keletre, a hasonnevü folyam partján, mely innen hat mértföldnyire a tengerbe ömlik.

5. Csekislar, szintén jajlak (nyári tartózkodási hely), közel a tengerparton emelkedő Aktepe halom mellett.

6. Cseleken,75) a szárazföldtől csak nehány mértföldnyire távol levő sziget, melynek lakosai békés iparűzők.

A Jomut-ok következő klanokat és hordákat képeznek:

Az utóbbiak a jomut-okat nem ismerik el törzsrokonaiknak, mert az ogurdsali-k jóformán soha sem szoktak rablással foglalkozni. Minthogy békés kereskedelmi vállalataikban sokat közlekednek Persiával, a sah alattvalói lettek s évenkint 1000 db. arany adót fizetnek. Belközi igazgatásukba azonban a persáknak nem szabad befolyniok. Maguk a jomutok az ő számukat 40–50,000 sátorra szokták mondani, de e szám ép oly kevéssé hiteles, mint a többi, mert e nomádok nemzeti büszkeségnek tartják számukat nagyitani. Az egyes számokat azonban mégis össze akarjuk adni:

Általában egy-egy sátorra öt lélek számittatik. A főösszeggel sokszorozva, ebből 982,500 lélek-szám kerül ki. Ez összeget minimumnak kell tekinteni, miután a turkman állitásokat majdnem egy harmaddal leszállítám.

Politikai viszonyok a turkmanoknál.

A turkmanok közötti időzésem alatt leginkább az lepett meg, hogy egyet sem találhattam, ki parancsolni, és egyet sem, ki engedelmeskedni akart volna. A turkman igy szokott magáról szólni: „Biz bibas khalk bolamiz“ (az az: fejetlen nép vagyunk); nem is kell, mi mindnyájan egyenlők vagyunk, nálunk, mindenki király. A többi nomádok minnyájánál akadhatni itt-ott a kormány némi nyomára, a törököknél az Akszakal, a persáknál a Ris szefid, s az araboknál a Sejkhek személyében; a turkmanoknál mindezt hiába keresed. A törzsöknek meg van ugyan akszakal-juk, de ezek csak bizonyos fokig részesülnek tiszteletben, csak addig szeretik s tűrik őket, mig fensőbbségüket bizonyos parancsok vagy kérkedés által nem akarják felismertetni. Az olvasó most azt fogja kérdezni, hogy e hirhedt rablók, kiknek nyersesége valóban határtalan, hogy élhetnek egymással a nélkül, hogy magukat kölcsönösen ki ne pusztitsák. Ez feltünő, de még feltünőbb lesz, ha azt mondom, hogy e látszólagos anarchia daczára, s daczára minden nyereségüknek, a meddig nyilvánosan ki nem nyilatkoztatták az ellenségeskedést, kevesebb rablás s gyilkolás, kevesebb igazságtalanság s erkölcstelenség történik köztük, mint Ázsia többi népei között, melyeknek társadalmi viszonyai az iszlami civilizatión alapszanak. A sivatag lakói felett öreg és hatalmas király uralkodik, ki sokszor zsarnokoskodik is rajtuk, láthatlan ugyan, de a „Deb“76) (szokás) szóban világosan felismerjük. A turkmanoknál a legszigorúbban teljesittetik a mit a Deb parancsol s utáltatik, a mit megtilt. A Deb mellett bizonyos körülmények között a vallást is fel lehetne emliteni, de ennek, bár a fanatikus Bokharából hozatik, koránt sincs azon befolyása, melyet neki tulajdonitanak. Általában azt hiszik, hogy a turkman azért rabolja ki s adja el a persát, mert ez a turkman előtt gyülöletes siíta felekezethez tartozik. Ez azonban nagy tévedés és szilárdan meg vagyok győződve, hogy a turkman akkor is kielégitené a Deb által megengedett rablási vágyát, ha a persák helyett a szunnita törökök lennének szomszédai. Ezt eléggé bebizonyitja a szunnita Afghanisztan, Majmene, Khiva, sőt Bokharába intézett támadásai által, s a későbbi tapasztalat meggyőződtetett minket arról, hogy a rabszolgák nagy része Közép-Ázsiában a szunnita vallási felekezethez tartozik. Egy alkalommal egy rablótól, ki jámborságáról volt hires, kérdeztem, hogy mint adhatja el szunnita testvérét rabszolgául, mig a próféta igy szól: „Kulli iszlam hurre,“ azaz minden müszülman szabad. „Behej! – felelte a turkman nagy közönyösséggel – a koran, az isten könyve, bizonyára nemesebb mint az ember, s még is adják, veszik nehány kranért. Sőt, mit akarsz? József, Jákob fia, próféta volt és szintén eladatott. Ártott az neki valamit?“

Csodálatos, hogy a Deb a vallással való nyolczszázados harczában ez utóbbi által csak keveset szenvedett, mert sok szokás, mely az iszlam által kárhoztatva van, s mely ellen a mollák egyre küzdenek, folyvást ősi eredetiségében létezik, s az iszlam nemcsak a turkmanok között, hanem Közép-Ázsia minden nomádjánál a régi vallásnak csak külső alakját változtatá meg. A mi azelőtt a nap, tűz s más természeti jelenségek voltak, az ma Allah, Mohammed lett, bensejében azonban a nomád mindig ugyanaz, minő 2000 évvel ezelőtt volt, és jelleme csak akkor változhatik meg, ha könnyü sátrát a nehézkes házzal cseréli fel, az az ha megszünik nomád lenni.

Az akszakalok befolyására visszatérve, meg akarjuk jegyezni, hogy ezek az idegenekkel való közlekedésben, pl. ha Persiával, Oroszországgal vagy idegen turkman törzsökkel van dolguk, általában képviselik ugyan az illető törzset, de nem teljhatalmu követek. Hogy mennyire befolyásnélküliek, Oroszország és Persia leginkább tapasztalhatták, mert ezek nagy költséggel igyekezték az akszakalokat érdekükbe vonni, hogy a rablásokat megakadályozzák, de eddig ennek kevés eredménye volt. Nagyobb tekintélynek örvendenek a mollák, nem épen az iszlami, hanem általában a vallási s igy rejtélyes jellem miatt, melytől a babonás nomádok félnek. A mollák, kik Khiva és Bokharában nyerik kiképeztetésöket, különben ravasz emberek, kezdetben szentes külszinnel lépnek fel s miután zseböket megtölték, visszavonulnak. A társadalmi kötelék egyik főtámasza az, hogy valamint az egyes alosztályok, ugy az egész törzs is szilárdan összetart. Minden turkman, még a négyéves gyermek is, már tudja, hogy mily taife vagy tirehez tartozik, s mindig bizonyos büszkeséggel utal klanjának hatalmára vagy sokaságára, mert ez tulajdonképen a fegyver, mely mások önkénye ellen megvédi, s ha egyes tag bántalmaztatik, az egész törzsnek kell elégtételt követelnie.

A jomutoknak a szomszédos törzsek és országokhoz való viszonyát illetőleg azt tapasztaltam, hogy a göklenekkel régi kibékithetlen ellenségeskedésben élnek. A tekkékkel való békekötésre azon időben, midőn Etrekben voltunk, kisérletek tétettek, mi utazásunkra nézve szerencsés véletlen volt. Mint azonban későbben hallottam, a béke nem létesült, s a mi Persiára szerencse, lehetetlen is, hogy e felette harczias törzsek egyesüljenek. Persia, névszerint Mazendran, Khoraszan és Szigisztan, folytonosan ki van téve az egyes törzsek rablásainak, csak a tekkék és jomutoknak kell egyesülniök, hogy megmérhetlen kárt tegyenek. A turkman ittas Iranon annyiszor győzedelmeskedett fegyvereinek szerencséjétől s kaczag, ha ez ország fenyegeti vagy hadsereggel indul ellene.

Egészen másként áll a dolog Oroszországgal, melynek hatalmától a jomutok, bár csak az asurai kis helyőrségben ismerték meg, mégis félnek. Mintegy négy év előtt, mint hallottam, az oroszok a Persiával kötött minden szerződés ellenére, alig 120 katonával megtámadták a gömüstepei tábort, a turkmanok, bár sokkal számosabban voltak, megszaladtak és sátraikat kirabolni s felégetni hagyták. A pokoli fegyverekről szóló monda, melyeket az oroszok használtak, még a tekkék között is elterjedt, de azt hiszem, hogy a fegyelem az, melynek e nomádok nem állhatnak ellent.

Társadalmi viszonyok.

A turkmant házi körébe akarjuk elkisérni, miért is saját magáról, öltözetéről és sátráról kell beszélnünk. A turkman tatár eredetü, de faja jellegét csak ott tartotta meg, hol az irani vérrel való összevegyülésre a viszonyok nem voltak kedvezők. Feltünőleg mutatkozik ez a tekkék, göklenek és jomutoknál, a hol tisztán tatár arczjelleg csak azon családok és klánoknál található, melyek kevesebb alamant küldöttek Persiába s igy kevesebb fekete haju rabszolgát hoztak maguk közé. Különben a turkmant, megőrizte légyen bár többé vagy kevésbé az eredeti jelleget, mindig bátor és éles tekintetéről s büszke, harczias magatartásáról ismerhetni meg, mely Közép-Ázsia minden nomádjai és városi lakosa között kitünteti; mert bár a kirgiszek, karakalpakok és özbegek között is sok harczias külsejü fiatal embert láttam, szabad fesztelenséget csak a turkmanoknál fedezhettem fel. A turkmanok ruházata az, minő Khivában szokásos, de ez valamint a férfinál, ugy a nőnél is kevéssé módositva van, persa kis fényüzési czikkek hozzácsatolása által. A legnagyobb szerepet a piros selyem ing játszsza, mely az iszlam tanai szerint tilos ugyan, de melyet mégis mindkét nem visel; a turkman nőknél ez teszi az egész házi öltözetet, és szemem csak nehezen szokhatott hozzá, midőn öreg anyákat, teljes koru nőket s fiatal leányokat, hosszu, bokáig érő ingben kelni járni láttam. A férfiak fejökön prémsüveget viselnek, mely könyebb s izlésesebb, mint az özbegek idomtalan sapkája s a persák magas, toronyalaku kalapja. A csapan is, oly felsőruha mely otthonkáinkhoz hasonló, Khivából jön, szintén szokásos, és rövidebben viselik, ha csapao-ban (rablási támadás) vesznek részt. A nők diszöltözeteiknél a hosszu ing fölé nagy sálövet szoktak kötni, melynek két vége lelóg; a veres vagy sárga csizmák, magas sarkkal, szintén nélkülözhetlenek, de legkedveltebb az ékszer, mely tömör ezüst karperecz, nyak-, orron- vagy fülönfüggőkből s az amulettek számára való tölténytáska alaku tokokból áll. E tokok sokszor jobbról s balról függnek le, mint rendjeleink s minden mozdulatkor csengőn összecsörrennek. A turkman nagyon szereti az ily csengést, mert vagy nejét vagy lovát aggatja tele ily csecsebecsével, vagy ha ehhez nincsen módja, persát rabol el s ezt rakja meg lánczczal, de csörrenést minden áron kell maga körül hallania. A női öltözet egyéb kiegészitő része a magyar dolmány egy neme, mely a vállakról függ le, de csak oly hosszunak szabad lennie, hogy a szalaggal átfüzött hajfonatnak vége látható legyen.

A turkman sátra igen csinos s a nomád életnek megfelelő, melyet hasonló alakban lehet találni egész Közép-Ázsiában a távoli Khináig.

A sátor három részből áll, a fa-állványból, a nemez darabokból készült tetőzetből s a belső felszerelésből. A fa részt kivéve, a többi a turkman nők müve. Ezek gondoskodnak a lakás felállitása és felszedéséről, s vándorlások alkalmával a tevékre csomagolják, mig maguk mellette gyalogolnak. A szegények és gazdagok sátrai a belfelszerelésben különböznek. Csak két fajta sátor van, a Kara-oj, az az a fekete, az idő által megbarnitott s az Ak-oj, az az a fehér, belőlről hófehér nemezzel ellátott sátor, mely uj házasok vagy különösen megtisztelt vendégek számára állittatik fel. A sátor, a mint Közép-Ázsiában láttam, általában jó hatást hagyott bennem hátra. Nyáron hüvös, télen kellemes meleg s igen jótékony a benne feltalálható menhely, midőn a vad orkán sivit a beláthatlan sivatagon át. Az idegen sokszor aggódik a felett, hogy az elemek hatalma a lakás ujjvastag falait ezer darabokra tépheti, de a turkman evvel keveset törődik, megerősiti a köteleket s édesen alszik, a vihar bömbölése neki szelid bölcsődal.

A turkmanok szokásai és foglalkozásáról egész könyvet lehetne irni, oly feltünő a különbség életmódjuk s a mi életmódunk között. Itt azonban csak nehány jellemvonásra kell szoritkoznunk. A turkmanok életében a főkérdés az alaman, azaz: rablási társaság, s a csapao, t. i. a megrohanás. A turkman azonnal kész fegyvert ragadni és lóra ülni, a mint jövedelmesnek tetsző kalandra meghivják. Az ily vállalkozás terve még a legközelebbi rokonok előtt is titokban tartatik s miután a szerdar (vezér) megválasztatott s egy molla megáldotta őket (fatiha), az alkonyat beálltával mindenki más uton megy az előbb meghatározott gyülhelyre. A támadás mindig vagy éjfélkor történik, ha lakott helyek ellen történik a támadás, vagy napkeltekor, ha karaván vagy ellenséges csapat a megtámadandó. A turkmanok megtámadása, mint a hunok és tatároké, inkább megrohanásnak nevezhető; a támadók több osztályba sorakoznak s több oldalról rohannak a mitsem gyanitó áldozatra, kétszer, gyéren háromszor, mert a turkman közmondás azt tartja, hogy: „Iki deng ücsde döng,“ azaz: kisértsd meg kétszer, de harmadszor fordulj vissza. A megtámadottnak igen elhatározottnak vagy igen erősnek kell lennie, hogy ily megrohanásnak ellentálljon; a persáknál ez ritkán történik s gyakran megesik, hogy egy turkman öt, sőt több persa ellen is sikerrel harczol. A turkmanok beszélték nekem, hogy gyakran egyikük 4–5 persát fog el. „Sokszor történik, beszélte egy nomád, hogy a persák félelemből eldobják a fegyvert, kötelet kérnek s egymást kölcsönösen megkötözik. Csak az utolsónak megkötésére kell a lóról leszállnunk.“ Ha nem is veszszük tekintetbe a vereséget, melyet 22,000 persa csak legujabban is 5,000 turkmantól szenvedett, a sivatag fiainak az ilyesmikbeni felsőbbségét az irániak irányában ténynek nevezhetjük, s majdnem hajlandó vagyok azt hinni, hogy a történetben rég ismert rettegés az északi tatároktól zsibbasztja meg a legbátrabbat is. S mily drágán kell a gyávaságot megfizetni! Kit a megrohanáskor lekaszabolnak, szerencsésnek mondható. A bátortalannak azonban, ki minden feltétel nélkül adja meg magát, megkötik kezét s a lovas vagy nyergébe ülteti s ekkor a fogoly lábai a ló hasa alatt összeköttetnek, vagy maga előtt kergeti, vagy ha mindez nem lehetséges, a ló farkához köti. Órákon, sőt napokon át kell igy a lovast annak sivár földjére követnie. Az ujonnan megérkezett foglyok sorsáról szóltunk már, s most még csak egy jelenetet akarok elmondani, melyet Gömüstepe-ben láttam, s melyet soha sem fogok elfeledni. Egy alaman foglyok, lovak, szamarak, marhák s más ingó és ingatlan holmikkal gazdagon megrakodottan tért haza. A zsákmány elosztásához fogtak, azt annyi részre osztván, a mennyien a rablásban részt vettek s ezenkivül a középen egy rakás holmit hagytak, mint később láttam, az egyes részek kiegészitésére. A rablók aztán sorban megtekinték részüket, az egyik meg volt elégedve, a másik szintén, a harmadik megnézte a neki jutott persa nő fogait s ugy találta, hogy az ő osztályrésze csekély. A főnök a kiegészitési tartalékhoz nyult, fiatal szamarat állitott onnan a szegény rabnő mellé, s a turkman ki volt elégitve. Ez többször ismétlődött, s bár az embertelen eljárás felett felzúdultam, olykor mégis nevetnem kellett ez vagy ama rablási zsákmány-rész furcsa összeállitása felett.

A fő fegyver, mely a turkmant rablásai alkalmával oly nagy előnyben részesiti, kétségkivül lova, mely valóban csodálatos állat, s melyet a puszták fia jobban szeret, mint nejét és gyermekeit, jobban, mint önmagát. Érdekes nézni, hogy mily gondoskodással neveli fel, mint öltözteti a fagy és meleg ellen, mily fényüző a szerszámokban, ugy hogy ő maga szegény elrongyollott öltözetében a felpiperézett állaton igen különös látványt nyújt. E szép állatok azonban valóban meg is érik a rájuk forditott fáradságot s a mit gyorsaságuk és kitartásukról beszélnek, épen nem túlzás. A turkmanok lova arab eredetü s a szép telivér lovak még ma is a bedevi (beduin) nevével neveztetnek. A tekke-k lovai igen magasak és gyorsak, de korántsem oly kitartók, mint a jomutok-é, melyek kisebbek.

A nyeremény, melyet a gyalázatos emberrablás a turkmanoknak nyújt, koránsem éri fel a veszélyeket, melyekkel ez összekötve van, mert csak gyéren csökkenti a szegénységet, melyben a sivatag fia született. S ha félre is tehetne egy kis pénzt, igen egyszerü életmódja arra csak nagyon gyéren szorul.

Ismertem sok turkmant, ki vagyonossága daczára folyvást száritott hallal élt, s csak egyszer hetenkint evett kenyeret, mint a legszegényebb, ki a búzát meg nem birja fizetni.

Házi körében a turkman a tökélyre vitt henyeség megtestesülése. A legnagyobb szégyennek tartja férfira nézve valami házi munkát végezni. Csak lovával van dolga, s a mint ezt ellátta, szomszédjához megy, vagy azon csoportok egyikéhez csatlakozik, melyek a sátrak előtt egy körbe guggolva ülnek, és részt vesz a beszélgetésben, melynek tárgyát a politika, uj rabló kirohanások s a lovak képezik. Ezalatt kézről kézre jár az elkerülhetlen csilim, egy neme a persa pipának, melyben azonban a dohányt nem szokták megnedvesiteni. Csak esténkint, főleg télen, szeretnek szép meséket s történeteket hallani, és különös élvezetnek tartják, ha találkozik egy bakhsi (troubadour) ki dutara nevű két húros hangszerének kiséretében Körogluról, Amanmollaról, vagy a majdnem istenitett Makhdumkuliról énekel. Ez utóbbi, kit félig meddig szentnek tartanak, turkman volt a göklen törzsből s körülbelül 80 év előtt halt meg. Mesékkel átszőtt élettörténetében valódi csudaembernek tűnik fel, ki, a nélkül hogy Bokharába vagy Khivába ment volna, minden könyvet, sőt minden tudományt isteni ihlet által tanult meg. Egyszer lovaglás közben mélyen elnyomta az álom, s Mekkában látta magát a prófétának s az első khalifáknak körében. Kegyelet s tisztelettől remegve körültekintett, s látta, a mint Omar, a turkmanok patronusa, int neki. Hozzá lépett, ez megáldá őt s gyöngén megüté homlokát, mire felébredt. E pillanattól fogva a legédesebb költészet folyt ajkairól, s könyve a turkmánoknál még sokáig első helyen fog állni a korán után. Különben Mahkdumkuli versgyüjteménye ránk nézve már azért is érdekes, mert tiszta példányát adja a turkman szójárásnak, s különösen azon költeményeknek előadása, melyek a lótenyésztés, fegyverek és alamonokról szólnak, olyan, a milyenre csak gyéren akadunk a keleti népek irodalmaiban. Nagyon érdekesek voltak, sőt feledhetlenek lesznek rám nézve azon jelenetek, melyeknek tanúja valék, midőn ünnepélyeken, vagy más esti mulatságokon egy bakhsi Makhdumkuli verseit szavalta. Etrekben egy ily troubadournak sátora közel állt a mienkhez, s miután estve hangszerét magával hozva, meglátogatott, csakhamar nehány fiatal ember sereglett köréje s egy pár hősi dalt kellett előadnia. Dala bizonyos nyers torokhangokból állt, melyet mi inkább hörgésnek, mint éneknek tartanánk, s melyet eleinte halk, később a mint tűzbe jött, vad húrpengetéssel kisért. Azon mértékben, a mint a harcz hevesebbé vált, nőtt az énekes felindulása s a fiatal hallgatók lelkesülése is, s valóban regényes látvány volt, midőn a fiatal nomádok fövegeiket földhöz vágva, valódi dühhel saját hajokba kaptak, mintha önmagukon akarnák a háborút megkezdeni.

S ez nem is meglepő. A fiatal turkman nevelése egészen olyan, hogy alkalmassá tegye ily hangulatra. Irni s olvasni ezrek közül csak egy tanul; lovak, fegyver, harcz és rablás az, a mi az ifjú képzeletét foglalkodtatja, s még a becsületes Khandsantól is hallottam, a mint fiát feddé, mondván, hogy N. N. már két fiatal persát rabolt, de ő belőle – fiából – sohasem lesz ember.

Feltünő, hogy a turkmánoknál oly szokásokat s erkölcsöket tapasztalunk, melyek Közép-Ázsia egyéb nomádainál nem fordulnak elő. Ezek közé tartozik nevezetesen a lakadalmi ünnepély, mely után a menyasszonynak tetőtől talpig vagy fátyolba vagy selyemkendőbe burkolva, vőlegényével versenyt kell nyargalnia, s nem egyszer megesik, hogy a beburkolt amazon hamarább ér a czélhoz mint a begyakorolt, szabadon ülő ifjú. A menyasszony e futtatásoknál néha leölt bárányt vagy kecskét tart ölében, s vőlegénye és a társaság többi ifja által üldöztetve, a leggyorsabb vágtatásban ügyes fordulatokkal mindig azon kell iparkodnia, hogy egyik se érjen közelébe, s ki ne kaphassa öléből a kecskét vagy bárányt. E játékot kökbüri-nek (zöld farkas) hivják, s Közép-Ázsia többi nomádainál nincs szokásban. A lakodalom után két, néha négy nappal a fiatal pár elválasztatik ismét egymástól, s csak egy év múlva kezdődik az állandó együttélés.

Megemlitendő azon gyász, melylyel a turkman valamely elholt kedves családtagját megtiszteli. A megholtnak sátrában egy éven át, kivétel nélkül mindennap, azon órában, melyben a gyászolt lelkét kiadta, a siró asszonyok panaszos dalokat énekelnek, melyekben a jelenlevő családtagoknak is részt kell venniök. Ez utóbbiak e mellett folytatják napi munkájokat, s mulatságos látvány az ilyen turkman, midőn borzasztó jajveszéklések közt fegyverét tisztitja, pipázik, vagy eszik. Még a sátor közelebbi szomszédságában lévő nők is rákezdik ilyenkor s orditanak és sirnak, mialatt pamutot tisztitanak, fonnak, vagy más házi munkát végeznek. A megholt barátai és ismerőseinek is látogatást kell tenniök, hogy részvétöket kifejezzék, habár hónapok múlva hallották is meg a gyászhirt. A látogató leül a sátor előtt, néha éjjel, s negyedóráig tartó jajveszéklés által jelenti, hogy eleget tett az elhúnyt iránti kötelességeinek. Ha tekintélyes főnök hal meg, ki a bator, azaz bátor melléknevet valóban megérdemelte, sírja fölé joszka-nak nevezett nagy dombot hordanak77), melyhez minden jó turkmannak legalább hét lapát földdel kell járulnia, ugy, hogy az ily dombok néha 60 lábnyi kerülettel birnak s 20–30 lábnyi magasak. A nagy síkságokon az ily halmok különösen észrevehetőkké lesznek, a turkman mindeniket ismeri, s neve, vagyis az alatta nyugvónak neve után nevezi el.

E rövid értekezést a turkmanokról fejezzük be történelmöknek még rövidebb áttekintésével, csak azt emlitvén meg, a mit a még köztük élő traditiókból hallottam. „Mindnyájan Mangislakból származunk,“ mondá tudós barátom Kizil Akhond. Ősapáink Szön khan és Eszen Ili voltak, Jomut és Tekke az elsőnek, Csaudor és Göklen a másodiknak fia. Mangislakot régenten Ming kislak-nak, azaz ezer téli szállásnak hivták, s ez régi hazája ugy a tőlünk elpártolt s Persiába költözött turkmanoknak, mint az erszarik, szalorok s egyéb törzseknek. Régi szenteink, mint Isan Ireg Ata,78) Isan Szari Er, mind Mangislak vidékén nyugszanak, s boldog a ki sirjaikat meglátogatja.“ Khandsan elmondá, hogy 150 év előtt a turkmanoknak ritkán voltak más öltönyeik, mint melyeket bárány-, ló- vagy vadszamárbőrből készitettek. Ma már ezek eltüntek, s mint egyedüli emléke a régi nemzeti viseletnek csak a prémes föveg maradt fenn.

A különböző törzsek közt uralkodó ellenségeskedés okozza, hogy kölcsönösen „rabszolgától származottaknak“ gúnyolják egymást. Azon időt, midőn a közös hazát elhagyták, pontosan nem tudják meghatározni. Az erszariak, szalorok és szarikok már az arab hóditás korában az Oxuson inneni sivatag keleti részén laktak; a tekkék, göklenek és jomutok csak később, talán Dsingiz és Timur korában foglalták el mai hazájokat. Ez utóbbiak kivándorlása csak csapatonkint történt, s még ma sem mondható befejezettnek, mert sok jomut és göklen, nagy előszeretettel viseltetvén őshazája iránt, maig ott bolyong. A középkorban a turkman lovasokat legnagyobbrészt a khivai s bokharai khánok szolgálatában, sőt néha persa lobogó alatt találjuk. Vitézségöknek, különösen pedig heves támadásaiknak híre messze eljutott, s egyes vezéreik, mint Kara Juszuf, ki a szalor törzszsel részt vett Timur hadjárataiban, történelmi nevet vívtak ki maguknak. A turkmanok nagyban elősegiték Persia északi részének turkizálását, különösen azon időben, midőn az Atabegek családja uralkodott Iranban, és Transkaukázia, Azerbajdsan, Mazendran és Siraz79) török népességének legnagyobb része kétségtelenül a turkmanoktól került ki. Feltünő, hogy daczára azon elkeseredett ellenségeskedésnek, mely a turkmanok és Persiában lakó siíta rokonaik közt uralkodik, amazok mégis mindig Azerbajdsant tartják a magasabb miveltség székhelyének. Ha a bakhsi felszólittatik, hogy valami szépet s eredetit énekeljen, mindig azerbajdsani dalokat énekelt; sőt a fogságba esett irani is több kegyelmet remélhet, ha török származásu, mert a turkman azt mondja: „kardasimiz dir ol kafir,“ azaz: testvérünk ez a hitetlen.

A turkmanok utolsó tömeges föllépése Nadir sah és Aga Mehemmed khán korába esik. Amaz ezeknek s az afghanoknak segitségével a múlt század elején egész Ázsiát felrázta álmából, ez leginkább turkman fegyverekkel veté meg alapját dynastiájának. Jól tudják ezt a turkmanok, és panaszkodnak a Kadsarok hálátlansága ellen, kik Feth Ali sah óta rólok egészen megfeledkeztek, sőt sok főnökeiktől az őket illető nyugdíjat is megvonták.

Hogy fogalmunk legyen e nomádok politikai fontosságáról, elég egy tekintetet vetnünk Közép-Ázsia térképére. Látjuk, hogy helyzetük őket az egész ázsiai fennsiknak vagy Turkesztannak déli határőreivé tette. A turkmanok a kipcsakok után Közép-Ázsiának legharczosabb s legvadabb népe; mögöttük, Khiva, Bokhara és Khokand városaiban az elpuhultság és gyávaság székel; s ha ezek nem alkotnának századok óta oly szilárd sánczot azok körül, nem állnának a közép-ázsiai viszonyok most is azon ponton, melyen Kutejbe és Ebu Muszlim80) alatt álltak, s maig is állnak. A civilisatio ugylátszik, jobb szereti a délről északra vivő utat, de mikép hathasson annak csak egy szikrája is Közép-Ázsiába, míg a turkmanok minden utazót, minden karavánt ezer veszélylyel fenyegetnek?