POLEMIKUS LEVELEK.
(ERDÉLYI JÁNOS ÚRNAK.)
Pest, 1857. február 18.
Néhány megjegyzést akarok tenni azon becses czikkekre, melyeket ön «Egy századnegyed a magyar szépirodalomban» és «Arany kisebb költeményei» czímek alatt a lapokban közrebocsájtott. Tulajdonkép nem bírálni szándékszom önt, hanem védeni magam. Ön e czikkeiben nem egyszer rójja meg kritikai eljárásomat, mit lehetetlen szó nélkül hagynom. E megrovásokra felelek hát, nem ugyan a maga idejében, de talán nem egészen későn. Most is csak három pontra szorítkozom, mint olyanokra, melyek különös figyelmet érdemelnek. Tehát polemia! Úgy van, polemia és miért ne? Miért hallgassunk azon írókra, kik haszontalannak nevezik a polemiát s magok eleget polemizálnak minden haszon nélkül? Miért kiméljük amaz olvasókat, kik unják a polemiát, mert csak puszta torzsalkodásnak tudják képzelni? A polemia, ha valóban polemia, igen tisztességes és szükséges dolog – legalább ilyesmit tanít az irodalmak története. Méltassuk figyelemre ez értelmezést, még akkor is, ha nem fogadnók el.
I.
Ön gúnyosan emlegeti némely kritikus társait, kik bírálataikkal felül akarják haladni szépségben a költőt, prózáikkal a verset; hibáztatja az oly eljárást, mely nincs eléggé indokolva, hogy bírálat legyen, mégis követeli, hogy ne nézessék csupa műélv gyanánt; sajnálkozik a tartalom elhanyagolásán a forma kedvéért, mely ön szerint kritikánkban túlnyomóságra kezd emelkedni.4)
Mindez általánosságban, név említése nélkül van ugyan mondva, azonban legyen szabad az egész czélzást magamra venni. Úgy hiszem, nem követek el szerénytelenséget. E vád a legsúlyosb, mely kritikust érhet. A ki a próza és költői nyelv közti külömbséget nem érti, minden egyebet írhat, csak jó prózát nem, a ki bírálataiban nem itéleteket indokol, elveket fejt ki, jellemezni törekszik, hanem csak ragyogni, elméskedni, gyönyörködtetni akar, jó kritikus. Mégis e modor meglehetős sikernek örvend. Heine és Börne, ha nem is épen ennek, de ehhez valami hasonlónak köszönhették nagyrészt hatásukat. De Heine rendkívüli tehetség volt, lyrainak gúnyolt prózája olyan, mely a Goetheével vetélkedik, s minden frivolítása mellett néha több eszmét ébreszt, mint a széptan sok tudós tanára. Börne a tömeg nemzeti és erkölcsi érzésére kívánt hatni, nem annyira bírálatokat írt, mint bírálataiban nemzete tétlenségét és pedánsságát ostorozta s ez neki tulajdonkép az erős oldala, míg a kritikai aránylag sokkal gyöngébb. Mindkettő helyzete kivételes volt, mely a kor viszonyaiban lel mentséget. Az nem az ő hibájok, ha a Fiatal Németország rendszeres tanná emelte azt, mi egy átmeneti korszak kínos vergődése volt. Utánzóik természetesen mindent elrontottak. Divatba jött a próza és költészet bizonyos bizarr vegyülete, s nem a tárgyról, hanem a tárgy körül beszélni, a legkülönösebb nézőpontokból, ingerlő rendetlenségben, a genialitás bélyege lőn. A legtöbb német tárczaíró maig sem mulaszt el semmit, hogy lehető gyermekes legyen, midőn komoly, s lehető unalmas, ha gyönyörködtetni akar. E tekintetben épen nem lehet őket a francziákhoz hasonlítani, kik e modort kellemes fecsegéssé alkották, melynek, ha nem akar több lenni, mint a mi, megvan a maga becse. Azonban a komoly kritika, melynek tiszta tárgya alapos feldolgozásában, elveket fejteni ki vagy alkalmazni, kénytelen elvetni e modort, különben korcsszülötteket állít elő. Ily korcsszülöttek-e bírálataim, nem vizsgálom. Bár szilárdan ragaszkodom elveimhez, de formáimat még akkor sem volna kedvem védeni, ha valóban megérdemelnék. Mit védeni akarok, mit védenem kell, az a formának, mint formának joga, melyet ön, ha nem is tagadni, de annyiban megvetni látszik, a mennyiben, midőn bizonyos rossz modort megró, a forma mellett egyetlen árva szót sem emel, s így mellőzhetőnek tartja. Ön megrovása rokon azon vádakkal, melyeket nálunk az újabb időben a tudomány népszerüsítése, a dilettantismus phraseologiája ellen szoktak emelni, a legtöbbször nem ok nélkül, de mindig elég félszegen. Ideje vizsgálni, mi igaz s mi nem e vádakban.
Minden szorosabb értelemben vett irodalmi mű alá van vetve a formának. Ez a mi a könyvet a műtől, a tudóst az írótól megkülönbözteti, a nélkül, hogy elválasztaná. A görög és latin irodalom kitünően hódolt az elvnek, mi igen természetes volt, kivált a görögöknél, kik annyira összhangzón fejlődtek s hol annyi minden elősegíté a formák cultusát. Nálok nemcsak a művészetnek voltak muzsái, hanem a tudománynak is. Melpomene és Klio, Erato és Urania egymás mellett foglaltak helyet. A történetíró és bölcsész természetesnek találta épen úgy hatni a forma bájaival, mint a tartalom erejével. A forma az, miben az újabb irodalmak oly kétségesen vetekednek a régiekkel. Ezt még azon túlbuzgók sem tagadhatják, kik oly örömest dobnák tűzbe az egész görög és latin irodalmat, mint politikai és vallásos tévedéseink egyik kútforrását. A régi irodalmak e tökélye sohasem veszti el varázsát, s a lélek mindig örömest száll vissza e korba, hol eszmény és való oly testvériesen ölelkeztek s a kedély naiv egysége annyi szép formát teremtett. A keresztyén korszak természetesen összetörte e formákat. Oly vallás, mely a materialismus karjaiból ragadta ki a már-már rothadó emberiséget, s első mozzanataiban annyira spiritualis volt, egyelőre nem igen kedvezhetett sem a művészeteknek, sem az irodalmi szép formáknak. Idő kellett, míg a keresztyén szellem új hódítmányaival, mint művészet és irodalom, kristályosodhatott. E küzdelmek napjaiban nem egyszer vándorolt a keresztyén író és művész a régi műveltség kincseihez, leginkább formákat tanulmányozni, mi termékenyítőn hatott, a nélkül, hogy a keresztyén szellem lényegének, sőt formai eredetiségének is ártott volna. Michelangelo, Raphael, Dante, Shakespeare, a keresztyén szellem ez óriás gyermekei, nem egyszer táplálkoztak a pogány kor maradványain, melyek ellen most némi keresztes háború indul. Azonban e művészet és tudomány ama testvériessége, mely szerint a tudomány művészet volt, többé sem lehető, sem szükségesnek nem mutatkozott. A múzsákat elűzték a rideg tudósok s azok csak a távol kékjéből vetettek reájok egy-egy mosolyt vagy koszorút.
A tudományok óriás kiterjedése lehetetlenné tette a formai kerekdedséget s az erős kutató szellem sokkal büszkébb és korlátlanabb lőn, hogysem a Gratiáknak is hódoljon, míg a munkafelosztás, melyen az újabb tudományosság nagysága s talán egyoldalusága is alapszik, még nehezebbé tett minden ilynemű kisérletet, nem is említve, hogy a rendszeres iskolák s a gondolatok sebes közlésének eszközei sok oly jogos irodalmi nemet alapítottak meg, melyek a forma ellen dolgoznak.
Mindez tény és szükségesképi tény, melyeket sem tagadni, sem megváltoztatni nem lehet. De ki fogja mégis egészen elvitázni a forma jogát? Egyetlen pillantás az újabb irodalmakra képes erről meggyőzni a gondolkozót. Az újabb irodalmakban sem volt nagy író, ki nem hódolt volna a formának vagy ebbeli hiánya miatt nem vesztette volna el befolyásának tetemes részét. Ugyanez áll az egyes irodalmakról. A franczia és angol irodalom fensősége a német fölött leginkább a formán alapszik. Nem én mondom ezt, hanem az összes európai közvélemény, mely annyi előszeretettel csügg e két irodalmon.
Magok a németek is bevallják. Egy híres német kritikus nem rég így nyilatkozott a német történetírásról: «Történetírásunkban az ellentét az angolok- és francziákkal szemben igen feltünő. Tanultság és lelkiismeretes nyomozásban kétségtelenül előttök haladunk, de úgy látszik, mintha előadási és alakító tehetségünket e mikroskopi tanulmányok egészen fölemésztették volna. A francziák- és angoloknál évről-évre egész csoportja jelen meg oly munkáknak, melyeket valódi tudósok írnak, melyek mégis a valódi mű (Kunstwerk) dicsőségére tarthatnak számot. Nálunk a kettő egészen elválasztva tűnik föl. Első rangú tudósaink csak tudósoknak írnak s műkedvelőknek vagy tanítványoknak engedik nyomozásaik feldolgozását a nagy közönség számára. Vannak ugyan kivételek, de azok mindig és roppant hatást idéznek elő; úgy látszik tudósainknál elvvé vált lehetőleg elzárni a profanus tömeget a tudományoktól. Ez eljárás a nép tulajdonképi műveltségére bizonyosan nem nagy nyereség.» Ez annyira találó megjegyzés, többé-kevésbbé, áll az egész német irodalomról.
Azonban bizonyos félreértéstől óvakodni kell. A tudomány irodalmi forma nélkül is tudomány marad s ezt az irodalmi formáért feláldozni, nagy tévedés. Ki feláldozza, rendesen nem tudós s formája sem nagy becsű, mert a tudománynak irodalmi formában is tudománynak kell maradnia, sőt a forma becse is sok tekintetben ettől függ. De mi az az irodalmi forma a tudományban? E kérdésre kielégítő feleletet adni nehéz. Az általánosság keveset mond, a részletezés pedig messze vezet s ilyesmit csak szakemberek nyújthatnak. Annyi bizonyos, hogy szükség van éles különböztetésre. Meg kell különböztetni az úgynevezett ethikai és reál tudományokat. Ez utóbbiakban az irodalmi forma nagyrészt csak annyiban érvényes, a mennyiben a tiszta, szabatos nyelvre s az előadásnak azon úgyszólva művészetére vonatkozik, mely által az ismeret természetesen fejlesztőn s vonzón tapad az olvasó lelkébe. Elég csak egy elsőrangú tudóst, Aragot, említeni, hogy a forma jogát e tudományokban is elismerjük. Majd mindig nagy tudósok azok, kiknek a tudomány irodalmi formája sikerül.
Ez természetes. Ki valamely tudományt egész kiterjedésében tud s talán elébb is vitt, több eszközzel rendelkezik a formára nézve, mint más, s ha nem resteli a fáradságot, rendelkezik is. Ha ezt sokan a tudomány népszerűsítésének gúnyolják, igazat mondanak s gúnyjok csak elismerés. Az irodalmi forma nem is egyéb, mint a tudomány népszerűsítése, mert jobban és többnek tanít, mint a puszta irodalmi forma nélküli tudomány. A tudós, ki ezt használja, sem a tudós világ, sem a közönség abstract fogalmához nem alkalmazza magát, hanem csak a lélektan törvényei és tárgya természetéhez. Nem igyekszik könnyűvé tenni a tudományt, mert az mindig bajos, csak természetessé és vonzóvá, nem kerüli mélységeit, csak biztos utakat keres oda és talál. Egészen más a tudománynak azon szorosabb értelemben vett népszerűsítése, mely a tudományt a tulajdonképi nép felfogásához és szükségeihez alkalmazta, mi az irodalmi formának egy más és alsóbb neme. Itt is nem a nép abstract fogalma ad irányt. A nép abstract fogalma épen oda viszi az írót, a hova a politikust: ennél a szabadság, amannál a tudomány szolgálatát teszi lehetetlenné. A valódi népíró a nép concrét fogalmát tartja szem előtt, azaz olyanoknak ír, kik valóban olvasnak s így a műveltség némi elemeivel bírnak, kiknél szükséggé vált bizonyos ismeretág s így valóban tanulni akarnak.
A tudomány e formája nem könnyű, mert a tudománynak sem egészét, sem mélységeit nem bírja meg, s a mennyi és mikép kérdése a műveltségi viszonyok s nemzeti sajátságoktól is függ, de fontos, mert a műveltséget mind szélesebb körben terjeszti. E fontosság idézett elő minden nemzetnél oly terjedelmes népirodalmat, e nehézség miatt van oly kevés valódi népíró. E téren sok visszaélés történt és történik. Itt jelen meg a legtöbb vásári munka. Sok népíró elkerülhetetlen szükségesnek tartja csak felületesen tudni, a miről ír, holott a népírót a tudóstól csak a forma választja el.
Mások oly kiterjedésben akarják előadni a tudományt, melyet a forma nem bír meg s így haszon nélkül küzdenek a lehetetlenséggel. Némelyek a kívánatosság elvének hódolnak, mi majd annyi, mint semmi. A legtöbben bizonyos bőbeszédűség és parasztos negélyben keresik a formát, mi annyira szenvedhetetlen, épen azok előtt, kikre számítva van. Mindez csak azt mutatja, hogy e forma nem könnyű és eltalálni nagy érdem, de nem azt, hogy jogtalan.
Azoknak, kik a tudomány népszerüsítésére gúnyolódnak, jó volna szabatosan beszélniök. Nemrég egyik tudományos folyóiratunk elég félszegen nyilatkozott az ügyben. A tudomány, ha nem tudomány, formában vagy forma nélkül egykép haszontalan, a rossz forma megrovást érdemel, de a tudománynak akár ama fensőbb, akár emez alsóbb formáját megtagadni, annyi, mint a világ legjelesebb írói és tudósai ellen viselni háborút.
II.
Az ethikai tudományokban már több a forma joga. A történetírás épen úgy művészet ma is, mint volt a régieknél. Klio most is közel áll Melpomenéhez. Valóban a történetíróban sok oly tulajdonságnak kell meglennie, melyek a dráma- vagy regényköltő sajátjai. De költő-e a történetíró? Bizonyára nem. Sokkal kevesebb és sokkal több.
A költő szabadon, eszményi felfogással alakítja az élet eseményeit s így a hatás több eszközével rendelkezik, a történetíró szorosan, a legcsekélyebb részletig tényekhez van kötve, felfogása korlátoltabb, hatása gyöngébb, de annyiban komolyabb, a mennyiben megtörtént eseményeket beszél el és úgy a mint megtörténtek. Már Polyb kijelölte azon különbségeket, melyek a költőt a történetírótól elválasztják. Jele, hogy a régiek is helyesen fogták föl a történetírást és mégis művészetkép gyakorolták, a kettő közt ellenmondást nem találva. Nincs is. A történetírás művészete nem a történetnyomozás és kritika mellőzése a képzelem kicsapongása- és a nyelv bájaiért. Ki rajzolni akar valamely korszakot, ismerni és megbírálni tartozik minden kútforrást és adatot a lehető teljességben. De ez még nem elég, noha sok. A történetnyomozás és kritika becses dolog, nagy érdem, nélküle nincs történetírás, de azért még magában nem az. Az összehalmozott és megbírált anyagot alakítani kell, életet lehelni belé. Ez a történetírás, mi nagyrészt a forma művészete, s itt a pont, hol szükség van a költő sajátságaira. A történetírónak értenie kell az elbeszélés epikai folyamát és élénk plastikáját, tudnia a jellemfestés és csoportosítás titkait; éreznie a részek arányát s mindazt, mi háttérben maradhat, vagy kiemelkedhetik; megkisérlenie minden eszközt, mi a compositio kikerekítésére vezet, úgy birnia a nyelvet, hogy eltalálhassa a történetírás nyelvét, mely nem a költészeté, de szintén oly ritka, talán ritkább, mint emez. Nehéz művészet ez. Nem csoda, hogy oly ritkán sikerül s épen azért annyian támadják meg. Azonban azért, mert némelyek regényírókká lesznek, midőn történetet írnak, még egy irodalom sem mondott le a forma jogairól a történetírásban. A könnyelmű történetíró forma nélkül sem lesz lelkiismeretes, a ki pedig más formát erőszakol a történetre, mint a mi illeti, formai érdemre sem tehet szert. Ezt kell megtámadni, nem a forma jogát, a mint hogy teszi is nem egy kitünő kritikus, különösen a francziáknál, hol a formának legtöbb kinövése mutatkozik. Némelyek hajlandók azt is állítani, hogy a forma sokkép ellensége a tárgyilagosságnak is. A forma emberei – így szólnak – könnyen ragadhatnak eszményítésre, a szép erős érzéke megcsal bármily éles észt s megveszteget bármily fegyelmezett képzelmet: egy-egy tény az élénk színezés által egészen más jelentőséget nyer, mint a mi illeti; egy-egy jellem, a mint plastikailag kiemelkedik, önkénytelenül megbillenti az igazság mérlegét, s a compositio, a véghatás ereje kedveli a csalálmokat. A képzelem kicsapongásait épen úgy nem lehet védeni, mint az analysis tévedéseit. E két örvény minden írót fenyeget s nem egyet sodor magával. De mindenekelőtt az a kérdés: mit értünk tárgyilagosság alatt. Az a tárgyilagosság, mely tartózkodik megbélyegezni a bűnt és dicsőítni az erényt, mert igazságtalanságot követhet el, mely a csalálmok miatti félelmében nem igyekszik nézőpontokat találni, melyekből megitéljen valamely korszakot, mely az eszményiesség túlságait úgy igyekszik kerülni, hogy a kételyek tömkelegébe téved s az érzület határozatlanságában keresi a történetírói pártatlanságot, bizonyára nem tárgyilagosság és mindenesetre kártékony. A történetírónak elvégre is határozott érzülettel kell birnia és mernie, itélőbirónak tolván fel magát, megnyugtatni olvasóit. E nélkül a tárgyilagosság puszta tagadás és ha ezt tűzi ki a történetírás czélul, nem tudom, hogyan érdemli meg azon czímeket, melyekkel az újabb és régibb korban egykép megtisztelték. A tárgyilagosságnak nem a forma ellensége, hanem valami egyéb. Az, hogy sok történetíró a küzdő hatalmak udvaroncza, pártok nézőpontjából itél, a történetírás szűz múzsáját néha kéjhölgygyé aljasítja vagy a legjobb esetben akkor ír történetet, mikor még lehetetlen. Mégis az ily művek sincsenek minden becs nélkül; mert tények vélemények- és szenvedélyeket fejezvén ki, melyek a kor küzdelmeit vezérlik, s adatokúl szolgálnak az eljövendő történetírónak, ki mindig csak akkor képes megjelenni, midőn bizonyos kornak bevégzettsége mutatkozik s ez nem a szereplő egyéniségek halálával kezdődik, hanem mikor az általuk képviselt eszmék küzdelme határozott viszonyokat teremtett s mintegy elhasználta magát.
Ilyesmit lehet válaszolni azoknak is, kik a bölcsészi és politikai tudományok irodalmi formáit hasonló ellenvetésekkel ostromolják, noha a forma joga itt jóval kevesebb, mint a történetírásban. Miért például Voltaire és Rousseau tévedéseit csak félig-meddig is oly geniális irodalmi formáikban keresni, midőn azok leginkább a korban rejlenek. E tudományokra mindig hatnak a kor szenvedései és vágyai. Nem vonhatják ki magokat alóluk, bármint akarják, önként szószólóikká válnak vagy önkéntelenül uralmok alá vetik magokat. Még minden nagy bölcsész kora vágyainak szolgált és szenvedéseit akarta meggyógyítani. E szenvedések és vágyak pedig változnak az idők kényszerűsége és az emberiség fejlődése szerint. Ezért a tudományok egész alapjokig folytonos rendüléseknek vannak kitéve és fejlődésökben nem is egyebek, mint a kor eszméinek összpontosított és erélyes kifejezései s így egyszersmind a koréi tévedéseik is, melyeket igazában csak egy későbbi kor fedezhet föl. Nincs miért hát e miatt feladni a forma jogát, sőt bizonyos tekintetben lehetetlen is. Az eszmék rendezése és fejlesztése már magában némi művészettel jár. Ezeknek oly feszültségben kell tartaniok figyelmünket, oly folytonosságban haladniok, mint a drámában a cselekvénynek, csakhogy itt a hős sorsa, amott pedig a vezéreszme kifejlése hat reánk. Másfelől a tudományokban sok ismeret csak úgy lesz valódi ismeretté, ha erős és határozott érzületté válik, mire nagy mértékben foly be a kedély és képzelem. Az író nem mulaszthatja el ezeket is igénybe venni, a meddig megengedi a tudomány méltósága, s erre egyik leghathatósabb eszköz a forma. Csak egy irodalomtörténetet kell kezünkbe vennünk avagy csak napjaink jelenségeire figyelnünk, hogy mindezt igazolva találjuk. Az angol és franczia irodalom nem egy bámulatos irodalmi formát mutat föl, sőt a német irodalom sincs ezek híjával. A németek az újabb időben épen kezdik elvetni azon nyelvet, melyre, mint a világon egyedül bölcsészire, annyira büszkék voltak s melyet megtanulni majdnem oly nehéz volt, mint magát a tudományt. Mindez természetesen áll a széptanra nézve is és még inkább a kritikára mely a legközelebbi érintkezésben áll a közönséggel. Másfelől csalódik, ki azt hiszi, hogy a kritikára elég az értelem analysise s nincs szükség az érzés élénksége- és a képzelem erejére. Valamely műnek egészben felfogását mindig az érzés és képzelem segítik elő. E nélkül az értelem analysise épen oly hamis lesz, mint ha a kritikus a fegyelmezetlen érzés és képzelem nyugtalanságának engedi át magát. E két elemből dolgozik a kritikus, e két elemre hat, mit egyrészt a forma által eszközöl. A kritika irodalmi formái a kritika jelleme és czéljai szerint különbözők. Két nagy osztályt lehet köztök megkülönböztetni, bármily különböző irányúak és tehetségűek legyenek is egyenként. Ha az élcz osztályozását fogadnók el, epések és epétlenek, unalmasak és mulatságosak czímeivel kellene őket megtisztelnünk. E jellemzésben van valami igaz is. Az utóbbiaknak nagy fogékonyságuk van, melyet elfogulatlanságnak szoktak nevezni és sok jóakaratjok, mely legtöbbször, mint kegyelet, részvét és hazafiság tűnik fel. Mindez nem gúnyor. Az ily kritikusok között vannak igen tiszteletre méltó egyéniségek is, kik mindig jótékonyan hatnak s bizonyos időben talán egyedül lehetségesek. Ily idők a meddő, az eszmék- és küzdelmekben szegény évek, midőn a kritika hivatása alig több, mint ébreszteni az irodalmi munkásságot és megnyerni a közönség fogékonyságát. Nekik sok e czélnak megfelelő sajátságuk van. Fogékonyságuk mindenütt talál valamit, a hol csak valamennyire találhatni s mozgékonyságuk alkalmazza magát a viszonyokhoz. Finom érzékök könnyen felfedezi a szempontokat, honnan méltányolni lehet s szabad nem kitünő jelenséget is. Elég szellemdúsak olvasóikban érdeket gerjeszteni mind bírálataik, mind a bírált művek iránt. Bátorítják a fiatal tehetséget, a nélkül, hogy elszédítenék s gyönyörködnek kisérleteiben, mert termékenyítőn akarnak reá hatni. Az élteseket tisztelettel emlegetik, mibe nem vegyül hízelgés. – Nem egyszer hivatkoznak a hazafiérzésre, de mindig tapintattal. Megengednek magoknak sok tisztességes nyegleséget s megrójják a nem tisztességest. Keresik a közönség kegyét, a nélkül, hogy alája vetnék magokat, ismerve gyöngéit uraivá lesznek, mert vezetői akarnak lenni. Nem rendszeresek ugyan, de tudnak mértéket tartani s megőrizni bizonyos álláspontot. Nem indulnak ki határozott elvekből; de nem zavarnak össze mindent. Ritkán mélyek, de a legtöbbször szellemdúsak és mindig elmések. Mozgékonyságuk bámulatos, kedélyük rugékony, hamar felednek, mindig tudnak remélni: szóval szeretetreméltó emberek s óhajtják, hogy ezt mindenki észrevegye. Irodalmi világfiak, journalista kritikusok, kik rendesen a lapok tárczáiban uralkodnak. Jótékony hatásuk mind e sajátságokból foly. Mindennap találkozván velök a közönség, megszokja s vezetőiül választja. Tetszik neki, hogy nem tudósokkal van baja, hanem olyanokkal, kik mintegy az ő képviselői. E nemtudósok, kik mégis eleget tudnak, elősegítik élvezetét, kellő szempontokat nyújtanak neki, eszmékkel gazdagítják, felköltik és ébrentartják fogékonyságát. Irodalmi formáik rendesen behízelgők, olvastatják magokat. Könnyed élénk nyelven írnak, mely ritkán komoly szépségű, de kellemes és ingerlő. Leginkább azon benyomások visszhangjai, melyeket valamely mű egésze idéz elő, s így módjokban van hatni a kedély- és képzeletre. Bonczolgatással nem igen bajlódnak, s így könnyen kikerekíthetik a formát. Nem terjedelmesek s még kevésbbé kimerítők. Jól értik a mű tartalmának olynemű elbeszélését, mely már magában némi bírálat. Szeretnek erős színeket használni. Kedvelik az ellentétet, adomát, epigrammai élt s mindazt, mi csattanó hatást idéz elő. Hangulatjokat a tárgy szerint változtatják. Most szónokok, majd bölcsészek, ma képírók, holnap elménczek, de soha sem heves támadók, szenvedélyes küzdők, mert többé-kevésbbé a művészet és irodalom ecclectikusai, epicureusai, kik rendesen nem képviselnek irányt, nem tartoznak iskolához. – Mindez előny könnyen válik hátránynyá, sőt épen kártékony hatássá. Ritkán indulván ki határozott elvekből, s az írót nagyrészt magából igyekezvén megitélni, itt itéleteik ingadozók, ott nézőpontjaik félszegek. E bajt aztán sokszor azzal kerülik el, hogy más bajba esnek. Tulajdonkép nem mondanak itéletet s megelégesznek bizonyos szellemdús reflexiókkal, melyeket a bírálandó mű idézett föl bennök, beszélvén e tárgy körül s nem e tárgyról. Ha nem átallják bátran haladni elő azon az úton, hova gyakran tévedniök kell, könnyen és öntudatlan emelik az élczet, az igazság, és a pillanatnyi sikert a művészek örök törvényei fölé. Épen úgy meggyöngítik az irodalom komolyságát, mint megvesztegetik a közönség izlését. Formáik is hasonló veszélyeknek vannak kitéve. Könnyen összezavarják a prózát a költői nyelvvel avagy beleesnek a puszta phraseologiába. Érezvén, hogy a forma hatalom, nagy gondot fordítanak reá s egyszer csak azon veszik észre magokat, hogy tudnának írni, de nincs mit. Ekkor némelyek csak kellemes fecsegők igyekeznek lenni, s az a legjobb, a mit tehetnek.
Az epés és unalmas kritikusok egészen más emberek. Nincs nagy és sokoldalú fogékonyságuk, mit elfogultságnak szoktak nevezni. Jó akaratjok is kevés, mi a legtöbbször, mint kegyelet hiánya, hazafiatlanság és részvétlenség tűnik föl. Ez sem gunyor, az ily kritikusok között is vannak tiszteletreméltó, sőt amazoknál tiszteletreméltóbb egyének, kik mindig jótékonyan hatnak, sőt bizonyos időben nélkülözhetetlenek. Ily idők a termékeny évek vagy a küzdelmek napjai, midőn veszélyes irányokat kell megdönteni. Nekik sok e czélnak megfelelő sajátságuk van. Előttök határozott eszmény lebeg s élesen körvonalozott elvekből indulnak ki. Következetesek a kegyeletlenségig, erélyesek az üldözésig, s kiméletlenebbek, mint magok hiszik. Nem igen gyönyörködnek a kisérletekben, ki nem állhatják a középszerűséget, sőt a nagy tehetségnek sem könnyen hódolnak. Eszményeiken csüggve és szilárdan követve a kitűzött irányt, jogosítva hiszik magokat mindenre. Vissza merik riasztani a kezdőt s megtámadni a koszorút. Nevetségessé teszik a hazafiságot is hazafiságból, ha nézőpontjokba ütközik. Megengednek magoknak némi tisztességes személyeskedést s nem veszik rossz néven, ha velök hasonlókép bánnak. Nem keresik a közönség kegyét, de meg sem vetik, néha élesen támadnak reá s kelletlenül is tekintélyeivé válnak. Mindig rendszeresek, még akkor is, ha rendszerök tisztán történeti alapon nyugszik. A legtöbbször alaposak, sokszor mélyek, de nem egyszer fárasztók. Mozgékonyságok kevés, kedélyök nem épen derült, nem könnyen felednek, nehezen remélnek: szóval nem igen szeretetre méltó emberek s ezt magok annyira tudják, hogy épen törekednek reá. Irodalmi homme pose-ok, doctrinaire kritikusok, kik rendesen a havi iratok vagy tüzetes kritikai lapokban uralkodnak avagy épen önálló műveket írnak. Innen jótékony hatásuk. Lelkiismeretes alaposságuk tiszteletet vív számukra ellenségeik előtt is s fejtegetéseik még akkor is becsesek, ha a dolog érdemére nézve nincs igazuk. Termékenyítőn hatnak az irodalomra. Néha megdöntik a rossz irányt és előkészítik a jót. Koszorút vívnak az érdemnek és megostromolják a csinált nagyságot. Őrzik a művészet és irodalom méltóságát s megbélyegzik a nyegleséget. Olykor korszakot alkotnak, mint például Lessing, ki a franczia klasszikai dráma elleni táborozásával a német dráma kifejlődésének irányt adott. Az irodalomtörténet írónak mindig főczélul szolgálnak, mert az irodalmi korszakokat rendesen együtt képviselik a költőkkel. A közönség azon része, melyet az irodalom és művészet mélyebben érdekel, örömest fordul hozzájuk s tekinti őket legfelsőbb törvényszékűl. Formáik nem behizelgők, csak vonzók. Leginkább tanulmányokat, essayeket, szemléket írnak oly nyelven, mely komoly szépségű, megvet minden hivalkodó díszítményt. Bonczolatokba ereszkedvén és terjedelmesen írván, formáik nehezebbek és bajosabban kikerekíthetők, de ha sikerülnek a kritikai forma példányai, melyek a terjedelmességet a kerekdedséggel, az értelem mélységét a képzelem erejével egyesítik s épen úgy meggyőzik az olvasót, mint elbájolják. Hangulatjok nem változatos. Igyekeznek megtartani a kritikusi méltóságot, mely kerüli a lelkesedést s nem esik egykedvűségbe. Egyébiránt alapjokban erős szenvedélyűek. Érzik és tudják, hogy a szenvedélyes gondolkozó, kinek szívén fekszik az igazság, egyszersmind a leglogikaibb gondolkozó is. E, mondhatni, belső szenvedélyesség csak akkor mutatkozik külsőleg is, midőn vívni, ostromolni kell. Ekkor lelkesülten szenvedélyesek és ritkán kerülik el a gúnyos hangulatot. E sajátságukból folynak hibáik is. Határozottságok, rendszerességök könnyen teszi őket egyoldalúakká, merevekké vagy vezeti rögeszmék- és különczségekre. Kedvencz költőiket, kik rendszeröket képviselik, hajlandók érdemökön felül becsülni, míg azok iránt, kik elveikkel ellenkező úton haladnak, igazságtalanok. Annak alig látják meg az árnyoldalait, itt mind csak azt látnak, sőt még a tehetséget is kétségbe hozzák. Formáik nehézsége miatt gyakran válnak formátlanokká vagy gyöngeségök érzetében oly formákba kövülnek, melyek élvezhetetlenek. Polemiáik néha gyűlöletesek, s erős bonczoló tehetségök könnyen vesz pusztán tagadólagos irányt. Hamar kétségbe ejti őket a jelen, hol csak romlást és aljasulást látnak. Ekkor eltelve keserűséggel, örömest fordulnak a multhoz, hol eszményeiket feltalálhatják, vagy a jövő felé, melybe látnoki hitök van s írnak irodalomtörténetet, mely többé-kevésbbé pártmunka, de az irodalmi fejlődésben, mint nagy horderejű tény jelen meg és ez a legjobb, amit tehetnek.
III.
E két osztály érdemei és hibái, szóval szélsőségei közt többen alkotnak átmenetet s együtt képviselik valamely korszak kritikai munkásságát. Az idők szerint hol egyik, hol másik emelkedik túlnyomóságra is egymást mérsékelve gyakorol nagyobb hatást az irodalmi fejlődésre. Létezési joguk tényleges viszonyokból foly s formáik benső természetök eredményei. Hibáikat és kinövéseiket lehet és kell ostromolni, nézeteik és irányaik helyességét kétségbe szabad hozni, de mindezt a formának tulajdonítani, nagy tévedés. A forma nem ok, hanem okozat, a forma nagyrészt a czél és tartalomtól függ, sőt annyiban minden forma jó, a mennyiben a czélt és tartalmat jól tudja szolgálni. E kritikusok után jő és felettök áll az irodalomtörténetíró, ki teljes erőben mindig csak valamely korszak bevégzettségénél jelenhet meg. Az ő látköre szélesebb s így egészben foghatja föl a történteket, távol van a küzdelmektől s így tárgyilagosabban itélhet. Tőle is olyasmit követelünk, mint a más nemű történetírótól. E követelés természetesen a formára nézve is kiterjed. Azonban az anyag, melyet az irodalomtörténetíró alakít, egészen más természetű, mint az államok története. A gondolat és tett emberei között nagy a különbség s a szellem fejleményeinek története nem beszélhető el epikailag. A jellemzés is egészen másnemű s az események folyamának nélkülöznie kell minden drámaiságot. Szóval a történetírás nehezebb, újabb és ritkábban sikerül. De azért az irodalomtörténetírónak is művésznek kell lennie a tárgya szerint, melytől függ itt is, mint mindenütt, a forma sajátsága. Tudnia kell nagy vonásokkal és kiemelkedőn festeni a korszakot nagy íróiban, természetesen csoportosítani körülök a mozgalmakat, élénken rajzolni a társadalmi és politikai viszonyok hatását az irodalomra és viszont s a mindenütt ottlebegő vezéreszme nyomain kimutatni a szellem útját s mintegy láthatókká tenni a küzdelmek eredményeit: szóval hű, élénk és jellemző rajzot nyújtani, oly nyelven, mely az elbeszélés és fejtegetés, a történeti és bölcsészi előadás bájos vegyülete. Rokon az irodalomtörténettel az egyes írók jellemrajza, hol az arczképezésnek tág mező nyílik s az író, mint ember is kiemelkedik magánviszonyaival együtt, mit az irodalomtörténetben akadályoz a részek aránya. Az egyes írók műveiről írt tanulmányokban már kevesebb a történeti és több a kritikai elem, de némelyek igen jól tudják e kettőt egyesíteni, mi által teljesebb jellemrajzot s többoldalú felfogást eszközölnek. E művek becsének mindig nélkülözhetetlen föltétele a forma. Általában a forma teljessége tökély, hova törekedni kell és sohasem külsőség, kézművi jártasság: szóval technika, hanem a szellemnek egy része, mint a gondolatnak a nyelv, együtt születnek, egymástól függenek s ha meghasonlanak, mindenik érzi, egymásért s egymás miatt beteg.
Ime nagyjában a tudomány irodalmi formáinak védelme, melyeket ön megvetni látszik. Miért nem írt világosabban, miért nem mondá, habár csak odavetve, hogy a forma, nagy tévedései mellett is, nem minden becs nélküli dolog, csak tudni kell hozzá? Akkor nem szólalok fel s akarva sem lehetek ön iránt igazságtalan, midőn most akaratlanul is azzá kellett lennem, védvén ön ellenében a formát, melynek ön teljességgel nem ellensége. Úgy van. Míg ön elméletben tagadja a forma jogát, gyakorlatban meglehetősen tiszteli. Czikkei formai tekintetben is gondot árulnak el, többet, mint bármely magyar kritikuséi. Sőt többet mondok: ön a formáért még oly áldozatokra is kész, melyek elmaradhatnának, például, hogy nyelvét minél jellemzőbb és erőteljesebbé tegye, hajlandó erőltetést és különczségeket követni el. Hogyan hihessem hát önt a forma ellenségének? Bizonyára vesztegettem a szót, midőn az ó és új kor irodalmára hivatkoztam, csak saját czikkeire kellett volna utasítanom önt, hogy elismerje, a mit tagad. Minő ellenmondás. Engedjen meg nekem elégtételűl egy mosolyt, vagy ha azt nem, egy kérést, mely csak ennyiből áll: vegye ezután elméletben is pártfogása alá a forma jogát. Hiszen önt jobban hevíti, mint bármelyikünket irodalmunk emelkedése. Ön hatott is ez emelkedésre, mint költő és kritikus egyaránt. Említsem-e ernyedetlen munkásságát és eredménydús küzdelmeit? Nemde mindig eszményei közé tartozott a jó magyar próza? Mi egyéb ez, mint az irodalmi forma egyik leglényegesebb része? S mi ritka ez nálunk, ritkább, mint a jó kötött beszéd, pedig ez is eléggé ritka. Valóban prózánk nem emelkedik úgy, hogy erőteljes folytatása lehetne a Kazinczy óta megindult mozgalmaknak. Kazinczy, kit méltán nevezünk nyelvünk megváltójának, a viszonyok kényszerűsége és a fejlődés rendje szerint oly magyar prózának lőn alkotója, mely többé-kevésbé idegenszerű volt. Mégis iskolájának győznie kellett s legyőzetése csapás lett volna. Prózánk, mely a XVI. és XVII-ik században oly szép virágzásnak indult, a tizennyolczadikban, egészben véve, annyira lehanyatlott, elaljasult, hogy csak forradalom segíthetett rajta. Kazinczy volt e forradalom indítója és vezetője. Mikor nem tette magát a forradalom teljes ellentétbe a multtal? Kazinczy prózánk nehézkes erőtlenségét, szabatosság nélküli gazdagságát, zagyva szegénységét, ízléstelen cziczomáit az idegen prózák bájaival ostromolta. Bár régi szavakat is elevenített föl, jól ismerte a régi irodalmat, Zrínyinek új elismerést szerzett, mégis sokkal inkább gyűlölte a múltat, mint maga is hivé. Mint költő idegen formák mellett küzdött, mint prózaíró, amennyire lehetséges volt, idegen prózák szépségeit ültette át nyelvünkbe. Az ó irodalom képviselői keményen támadtak reá. De mit képviseltek e támadók? Nagy részt a tudatlanságot, tehetetlenséget, ízléshiányt és tespedést. Kazinczy és pártjánál volt a tudomány, ízlés, műveltség, tetterő és még valami. E valami a korszellem vala, a jelen gyalázatából táplálkozó szégyen, a jövő dicsőségében hívő vágy, hogy megutálva aljasodásunkat, megifjuljunk az előretörekvés küzdelmeiben. A Kazinczy pártjának győznie kellett, mert az előretörekvés zászlóját lobogtatta, melyre elébb írta föl, mint Széchenyi, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz. Azonban a teljes győzelem újabb visszahatást idézett elő, mely nem képviselte ugyan a tudományt és ízlést, de a tehetetlenséget és tespedést sem s mely azóta mutatkozik legélénkebben, mióta költészetünk a népi elemmel ölelkezik. E visszahatás gyűlöli az idegen bájt és visszaköveteli a magyar prózát, maga sem tudja, mikép, de visszaköveteli és nagy zajjal. Prózánk általán véve magyarabb és inkább akar magából fejlődni, mint azelőtt, de aránylag pongyolább és művészietlenebb, mint a Kazinczy-iskola korában. Engedünk az ösztönnek és nem tartunk a tévedésektől. Azt hisszük, hogyha jól-rosszul használjuk a nép kifejezéseit, ha kelletlenül is alkalmazzuk közmondásait, eredetiek vagyunk és magyar prózát írunk. Büszkék vagyunk reá, ha kirívón tudjuk utánozni régi emlékíróink nyelvének nem annyira szépségeit, mint együgyüséget és latinizmusát. Korlátlanul írunk, mert érezzük, hogy nyelvtanaink helytelen dolgokat is tanítanak. Nem sokat törődünk vele, ha idegen szó jő tollunk alá, mert haragszunk a sok rossz új szóra. Fölszedünk mindent: jót, rosszat, mit úton-útfelen találunk, mert a nép nyelvét akarjuk alapúl venni. Hajlandók vagyunk a legköznapibb nyelven írni, mert gyűlöljük a mesterkélt magyarság idétlenségeit. Nagy magyarságunk összezavarja a próza különböző nemeit s néha arról is megfeledkeznénk, hogy a jó prózához gondolat is kellene. Mégis e tősgyökerességünk untalan gunyolja magát. Fennen követeljük a magyar szókötést s untalan kócsintunk. Jutalmakat tűzünk a nyelvhibákra s az üldözött nyelvhibák történetesen nyelvünk szebb sajátságai. Gúnyolódunk a rossz új szókkal s ha valakinek eszébe jut, a nemzeti dicsőség nevében, rossz szókat faragni, széltiben használjuk. Korlátlansági ösztönből és restségből, vagy mert sokat olvasunk és beszélünk idegen nyelven olykor úgy erőltetjük a nyelvet, hogy idegenszerűebbekké válnak, mint a Kazinczy-iskola legfélszegebb tanítványai. Ki nem panaszkodik fordítóink és hirlapíróink nagy részére, ki képes megérteni a törvények és rendeletek magyar párját. Ha a Kazinczy-iskola hívei aggódva mutatnak a visszahatás e korlátlanságára, egészen igazok van, de félig sincs igazok, ha úgynevezett klasszikai prózánkat tűzik ki eszményűl. Prózáinknak azzal rokon irányban kell fejlődnie, melyen költészetünk egy nagy lépést tőn az eredetiség és dicsőség felé. Ez irány: az erős magyarság és műgond, a régi irodalom és népnyelv tanulmányozása, kivált a szókötésre nézve, de ízlés és alkotó erő az alkalmazásban. Az idetörekvés sokkal csekélyebb, hogysem mozgalomnak lehetne nevezni. Elméleti nyelvészeink sokkal több szorgalmat fejtenek ki, mint a gyakorlat emberei, a művészi prózaírók. Alig pár író törekszik ez irány felé. Még messze vagyunk ez irány diadalától s mi kedvezőtlenek viszonyaink e tekintetben, midőn, hogy többet ne említsek, irodalmunk, mind inkább válik csak az alsóbb rétegek irodalmává.
Mindezt ön jobban tudja, mint én, s bizonyosan jobban fájlalja is, noha megvetni látszik a formát, pedig sokkal jobban illenék önhöz a forma védelme és küzdelem a jó magyar prózáért. De ön, mint egyik czikkében mondja, nem szeret panaszkodni. Oh Istenem! Miért panaszkodott hát régen annyit, miért panaszkodik hát most annyit a többek közt reám is? A panasz a gyávaság, az elégületlenség, a nagyravágyás jele, egyik szánalomra méltó, másik megvetendő indulat és mindenik betegség – fogják talán mondani némely bátor szerkesztők és erkölcsös írók, kik az egészséges közönség nevében beszélnek. Mind hiába! A kritikusnak szenvednie kell a gyávaság és nagyravágyás e betegségeiben. Miért tagadni azt, mit teszünk s a mit tennünk kell? Miért ne tűrjük el a világfájdalmas, embergyűlölő és hazafiatlan czímeket, midőn azok, kik reánk aggatják, azt sem tudják, mit beszélnek? Én részemről nagyon beteg vagyok, nem csinálok belőle titkot, szeretek panaszkodni, elégületlenkedni s tovább panaszlok önre.
VÁLASZ ERDÉLYI JÁNOSNAK.
Pest, júl. 26.
Furcsa helyzetben vagyok. Ön ráfogással vádol: nekem hasonló vádam lehetne ön ellen, ha ilyesmit, oly könnyedén mernék kimondani; ön értetlenséget hány szememre: nekem ugyanazt kell mondanom önnek; ön nyugodtságomat nem foghatja meg: én ingerültségén csodálkozom. Ez rendesen a perlőfelek komikai oldala. Úgy látszik, mi nem vagyunk kivételek; s ha ön eljátszá szerepét, én miért vonakodnám ugyanazt tenni.
Nálunk nagyon divatos az oly írókat, kik némi formai törekvéssel írnak tudományos czikket vagy könyvet, költőknek, rhetoroknak, dilettansoknak, phraseologoknak gúnyolni; tüstént fölemlegetik a tudomány méltóságának megaláztatását; óvást tesznek az imaginatio ellen és szépirodalmiaskodásnak nevezik a stylista gondjait. Én legalább többször olvastam ilyesmit lapjainkban, csak úgy odavetve, oldaldöféskép. Mindig bosszankodtam, nem azért, mert bírálataimra is széltiben alkalmazták a csillogó rhetor és pathetikus költő czímeit; hanem, hogy e jó urak miért nem magyarázzák ki vagy egyszer magukat; miért nem mondják ki egyenesen: e czikkben vagy könyvben nincs tudomány, a forma sem a tudományé, ezért meg ezért; csak elméskedve miért látszanak tagadni a tudomány irodalmi formáját és üldözni az imaginatiót és stylt, melyek a tudomány előadásában is elvitázhatlan joggal birnak. Elhatároztam magamban, hogy e kérdést felbizgatom. Vártam oly emberre, ki tekintély és megállja helyét.
Eljött ön gúnyolva némely kritikustársát, hogy bírálataikkal felül akarják haladni szépségben a költőt és prózáikkal a verset. Magamra vettem e vádat, mert társaim közt leginkább vehettem magamra és védtem, nem magamat, hanem a formai törekvést, a tudomány, különösen a kritika irodalmi formáit. Polemikus levelem keletkezésének ez a története. Tudtam, hogy ön nem ellensége a kritikai formáknak, legalább gyakorlatban nem, ezt czikkemben is kifejeztem s nem gúnykép, a hogyan ön vevé; meg valék győződve, hogy bővebben kimagyarázza magát s tán egy egész elmélettel fog előállni. Czélom sikerült; ön e vita folytán – mint e lapok szerkesztője jelenti, – a formáról és prózáról egész elméletet szándékszik közzé tenni, mi bizonyára nagy nyereség s miért könnyen megbocsáthatni az én polemiai viszketegemet.
De ön azt állítja, hogy nem a formára törekvő s törekvéseikben rossz modorba tévedt kritikusokra czélzott, hanem azokra, kik mert írva van valami, azonnal és indokolás nélkül dicsérik és ajánlják a közönségnek. Vádol, hogy ráfogást használtam és csodálkozik értelmetlenségemen, mely kezdőnél is számot tenne. E két vád kizárja egymást: vagy csak brutális ráfogó vagyok, vagy csak korlátolt eszű értelmetlen. Külön sem fogadhatom el e czímeket s először is azt kérdem öntől, mit fogna mondani, ha Arany, kinek ön jambusait chorjambusoknak nézte, midőn e lapokban verseit bírálta,5) úgy szólana önhöz, mint ön hozzám: «Uram, én megvizsgáltam magam, s a bűnt, melyet ön rám fog, nem találtam sem fejemben, sem szívem redőiben; ön most az egyszer bitorul használta az igazság jogát; ön bírálatában nyoma sincs az írói lelkiismeretnek; kezemben a fegyver, hogy elbánjam önnel s megverjem az írói kegyetlenségig könnyen mondott szavaiért.» Nemde azt felelné ön: «A tény igaz lehet, én ugyan meg tudom különböztetni a jambust a chorjambustól, magam is írtam mindkettőt, de ön igen ingerült, a ráfogás nagy vád s csak a rosszakarat világos bizonyítványai esetében mondhatni ki; én tévedhettem szórakozásból vagy rosszul fejezhettem ki magamat, de ön igazságtalan, mert becsületességemet hozza kétségbe.» Ilyesmit felelek én is önnek, sőt többet: azt is be akarom bizonyítani, hogy szórakozott vagy értelmetlen sem vagyok, mert az ön máskép magyarázott szavai úgy is érthetők, a hogyan én értettem s a legrosszabb esetben is van ott két sor, melyeket sem én nem ferdítettem el, sem ön ki nem magyarázott s melyek magokban is elég fogantyút nyujtottak volna nékem polemiám megkezdésére.
Vizsgáljuk e két sort. Ön így szól: «Magam részéről, mint kritikus, nem törődöm vele, ha némely kritikus társaim bírálataikkal felül akarják haladni a költőt, prózáikkal a verset.» Mi ez, ha nem oldaldöfés a csillogó rhetor és pathetikus költő kritikusokra, ha nem óvás az imaginatio és szépirodalmiaskodás ellen a kritikában, szóval: megtámadása a formai törekvés elferdüléséből származott rossz modornak, a próza és költészet e kábító vegyületének, melylyel Jules Janin, Heine és Börne annyi és nem mindig jótékony sikert arattak, s melyet utánzóik oly gyanússá tevének? S vajjon, ha egyszer magamra vettem e vádat, nem volt-e jogom mondani: önnek igaza lehet, nem védem korcsszülötteimet, de védem a formának, mint formának jogát, melyet ön, ha nem is tagadni, de annyiban megvetni látszik, a mennyiben, midőn bizonyos rossz modort megró, a forma mellett egyetlen árva szót sem emel s így mellőzhetőnek tartja; ön megrovása rokon azokkal a vádakkal, melyeket nálunk az újabb időben a tudomány népszerűsítése, a dilettantismus phraseologiája ellen szoktak emelni, a legtöbbször nem ok nélkül, de mindig elég félszegen; ideje vizsgálni mi igaz e vádakban, s mi nem. Ezt nem most írom, ez idézet levelemből, melyben ön szerint semmi nyoma az írói lelkiismeretnek, de melynek e szavai is eléggé bizonyítják, minő óvatosan magyaráztam ön sorait s mennyiben tartottam jogosnak önhöz köthetni elmondandó nézeteimet.
Menjünk tovább. Ön így folytatja: «Örülök rajta, ha elismerés szól Arany iránt, minthogy érdemli: de félek, hogy a lelkesedésnek állok útjába, ha mondom, miszerint már is találhatni oly eljárásra, mely nincs eléggé indokolva, hogy bírálat legyen, mégis követeli, hogy ne nézessék csupa műélv gyanánt. Jó ha valaki nagynak nézi az irodalmi czélt, ezt megteszik alapos ismertető czikkei, de a művészeti czél nagyobb mindennél, s nekem úgy súgja valami, hogy túlnyomó amaz elsőnek szemmeltartása és kitűzése.»
A fennebbi két sor után érthettem-e azt máskép, mint a hogy értettem? Nem természetesen juthatott-e eszembe a tartalom elhanyagolása a formai törekvés kedvéért? Nem hihettem-e jogosan, hogy ön e sorokban csak kibővíti fennebbi állítását, hiszen azon megrótt rhetor és költő kritikusok azok, kik rendesen csak az általános benyomást színezik ki, egy-egy erős lelkesülési rohamnak vagy gúnyos szeszélynek engedik át magokat, érdekes és szellemdús dolgokat írnak, de ritkán elemeznek, ingerlő rendetlenségben beszélnek a tárgy körül, de nem a tárgyról s czéljok inkább az, hogy egy szépen írt irodalmi művel gyönyörködtessék olvasóikat, minthogy elvek fejtegetésével vagy alkalmazásával szolgálják a művészeti czélt? Így fogtam fel az indokolást és műelvet, az irodalmi és művészeti czél szembetételét, logikailag szállva le a megelőző sorokról. Ön az irodalmi czél alatt egyebet értett: a puszta dicséretet, a nagy hühót, hogy a könyvnek kelete legyen. Az irodalmi czélnak ily értelmezése minden esetre eredeti, nagyon tréfás, olyan, mintha valakinek tolvaj szándékát emberbaráti czélnak nevezzük. Aztán vegyük ide azt a körülményt, hogy ön Arany birálóiról szólt. Kik birálták vagy, ön szerint, dicsérték leginkább Aranyt az újabb időben? Épen nem azok, kik minden könyvet dicsérnek s legkevésbbé a divatlapok kritikusai, hanem én, Greguss, Kemény, Bérczy, Salamon.
Mi fecseghettünk ugyan elég haszontalanságot össze, de mindenikünk meggyőződésből írta hosszú czikkeit s nem azért, hogy a könyvnek kelete legyen. Mindez az én értelmezésem mellett szól, azonban ön legjobban tudhatja, mit akart mondani s mit nem; hinnem kell magyarázatának, ha mindjárt lehetetlen is lemondani azon jogomról, hogy bárki szavait úgy értsem, a mint nekem a logika és körülmények magyarázzák.
Mindemellett ön mintegy kétkedve magyarázata helyességén, nem elégszik meg a ráfogás és értelmetlenség vádjaival s az elhamarkodást is szememre veti. Ön szerint nekem elég négy-öt sor, a mennyit egy pillantással átolvasok, a többire aztán semmi gondom. Felkiált: hogyan hihettem, hogy ön a forma mellett egyetlen árva szót sem emelt s így mellőzhetőnek hiszi, s utasít czikke számos oly helyére, hol a forma tiszteletét mindennél jobban kiemeli, pártolja és szinte cultussá magasítja. Ez igaz, e helyeket én mind olvastam. De minő formákról beszél ön? A költészet formáiról. Minő formákról beszélek én? A tudomány, különösen a kritika irodalmi formáiról. Ez nem mindegy, vagy legalább oly erős árnyalat választja el a kettőt, hogy ön bámulhatja Goethe műveiben a formát s regényírónak gúnyolhatja Macaulayt s épen a formáért, mint számos német kritikus, elég igazságtalanul. Én nem azért kezdtem polemiát, mert ön a költészetben sürgeti a formát, hanem azért, hogy a midőn megrójja a kritikai formák elferdülését, a forma jogairól a tudományban hallgat. Most már mit tegyek? Ráfogást vitassak-e önre? Mondjam-e: ön elferdíti tételeimet és vakmerőn mást mondat velem, mint a mit mondottam? Bele essem-e ama pathosba, mely úgy látszik nem csak az én sajátságom, hanem mindenkié, ha megharagszik? Oh nem és nincs miért. Én csak egy kis értelmetlenségnek, az eszmeárnyalatok összezavarásának nevezem az egészet s ezt nem gyöngédségből vagy tiszteletből teszem, mitől ön annyira irtózik, hanem mert nincs jogom többre.
Azt sincs jogom tagadni, a mivel oly igazán vádol, hogy miért nem folytatom polémikus leveleimet. Nem védhetem magamat, mert saját magánügyeimet kellene közönség elé hoznom. Annyiról biztosíthatom önt, hogy hanyagságom oka, nem annyira lelkiismeretlenség, mint inkább töprengés. Már erőt vettem rajta s közelebbről veendi ön még a hátra levő két levelet. Igen jól tudom, hogy mi a teendőm: ama világos és érthető vádakra fogok szorítkozni, melyek annyi széptani érdekkel birnak. Remélem, itt nem nyilik alkalom ily kellemetlenségbe bonyolíthatnom önt és magamat, s mi szintén nagy baj, untatnom a jámbor olvasót.