1) Lásd: «A magyar irodalom és tudományosság története.» Irta Ferenczi Zsigmond Jakab. Pest 1854. lap 146.

2) Lásd: «Uj Magyar Muzeum» 1854. I., II. füzet.

3) Minden félreértés elkerülése végett megjegyzem, hogy a «Pesti Napló»-nak jelen czikkeim folytában való megemlítései, azon lapnak nem a jelen legújabb, hanem a Török János és Szenvey József szerkesztése alatti régibb folyamára vonatkoznak.

Gy. P.

4) Pesti Napló 1856, augusztus 31. Tárcza.

5) L. P. N. 1856. szept. 2. Tárcza.

6) Lettres d’un Voyageur. Paris, 1837.

7) Burús annyi mint terebély, boruló ágú fa, a boru vagy buru szótól. E szóban az o-t u-nak nemcsak a székely tájszólás ejti, hanem a dunántuli is; még Zrínyi u-val írta. «Imitt félholtan vitéz vitézre burul.» XV. ének, 74. vers; egyébként a burok szó, melyet minden tájszólás egykép ejt, a bur gyök mellett látszik bizonyítani.

8) Lásd a jegyzetet az értekezés végén.

9) E helyett: látsz-e valamit alatta. Összehuzás és inversio egyszersmind.

10) Ruháim.

11) Fénymázos, bizonyos gyantanemű festékmáza.

12) Erdélyi gyűjteményében (II. szám) a hat sorból álló 200-ik dal szintén varians. Itt már a fecske és madár helyett holló áll s a tatár rabságot török váltja fel. Debreczenből van beküldve s így könnyen kerülhetett Erdélyből.

13) Micsoda.

14) Regény és regényitészet. Irta Eszter szerzője. Pest, 1858.

15) Regény és regényitészet. Irta Eszter szerzője. 145–176. l.

16) Szépirodalmi Figyelő 9. és 10. szám.

17) Lásd Budapesti Hirlap 1855. 783. sz. Tárcza.

18) Budapesti Hirlap 1855. 721. sz. Tárcza.

19) Budapesti Hirlap. 1855. 752. és 753. sz. Tárcza.

20) Ugyanott 751. sz.

21) Ugyanott 751. sz.

22) Szépirodalmi Figyelő 21. és 22. szám.

23) E számban ön «Megint a kritikáról» czímű czikkem első részére válaszolván, két pontra nézve ráfogással vádol. Hogy lehet ott ráfogásról szó, hol az írónak mondatát szóról-szóra idézzük, felfogni nem tudom. Ön csak az idézetek hibás felfogásáról vagy balmagyarázatáról szólhatott volna. E lapok tisztelt szerkesztője a kérdéses pontok egyikét annyira felvilágosította, hogy fölöslegessé vált az én magyarázatom. A második pontra nézve a szerkesztő is épen úgy téved, mint ön. Ugyanis a szerkesztő azt mondja, hogy a rögeszme iránti felszólalást illetőleg önnek van ellenemben igaza, tehát itt csakugyan ráfogást használtam. Már megjegyzém, hogy csak hibás felfogásról, balmagyarázatról lehet szó. Vajon én magyaráztam-e balul az idézett mondatot indulatosságból, vagy a szerkesztő, minden higgadtsága mellett? Ön czikkében ez áll: «Gyulai, hogy egy előre kimondott s bár nem egészen alaptalan, mégis túlzó és merész állítást «par force» kivigyen, mindent megtagad költőnktől». Én ezt szóról-szóra idézve így szóltam: «Tehát csak azért nem találtam Zalár költeményeiben méltányolni valót, hogy tulzó állításomat par force kivigyem, tehát rögeszméből indultam ki, vagy rögeszmét vettem fel személyes ellenszenvem palástolására.» Ez egy szétválasztó itélet, melylyel mindig élnünk kell, midőn a subjectum részképzetei oly átmenők, hogy bajos a választás és az analysis. Sem egyiket, sem másikat nem állítottam hát, hanem csak valamelyikét a kettő közül, minthogy mindkettőt érthetni az idézett mondat alatt. Ezt mind ön, mind a szerkesztő jónak látják elhallgatni. A szerkesztő továbbá azt mondja, hogy az ön szavainak értelme lehet tévedés, előitélet, nem mindjárt rögeszme s épen nem a személyes ellenszenv palástolására. Az előitélet és rögeszme csak oly, sőt csekélyebb fokozati különbségek, mint tévedés és előitélet; midőn valakinek állítását rögeszmének mondjuk, nem tébolyodottnak akarjuk nevezni, hanem csak rögzött előitéletűnek. Hát a szétválasztó itélet másik része vajon benne van-e ama mondatban? Benne, vagy legalább sejtjük, hogy benne lehet. Ha ez lett volna mondva: Gy. egy túlzó és merész állítást kivinni törekedvén, szükségeskép mindent meg kelle tagadnia költőnktől, akkor lenne az az értelme, melyet a szerkesztő vitat; de minthogy így áll: Gyulai, hogy egy előre kimondott túlzó és merész állítást par force kivigyen, mindent megtagad költőnktől: föl van téve némi öntudatosság, némi szándékos erőltetés, mi kétséget támaszt a rögeszme vagy ha úgy tetszik, előitélet őszintesége iránt s így a személyes ellenszenv palástolását is magában foglalhatja. A dolog lényegére különben mindegy, akár előitélet, akár rögeszme, akár ellenszenv, akár nem; fődolog az, hogy ön a sorok közt rejlő szándékomat, be nem vallott intentióimat kutatta, mit ön megtilt, én pedig megengedek. Csodálkozom, hogy a szerkesztő finom nyelvérzéke és erős logikája mind ezt nem vette észre. Vagy talán nála is közbeférkezett volna az indulat? Megeshetik, az indulat pedig indulatnak marad akár barátságos, akár barátságtalan. Egyébiránt a kritika- és polemiából nincs kizárva az indulat, legalább van egy, mely mindig jogos, s ez az ügy és eszmék iránti lelkesülés.