Mágia

Fejembe szállott a fekete méreg,
Szemembe fürge részegség piheg.
Kávén, dohányon dőzsölök s henyélek,
Mint a komoly, vidám keletiek.

A földi álmok lassan elsuhannak,
Búcsúzva integet felém a fény.
Megyek: vonatja lettem önmagamnak
S lázult erem csak azt kopogja: Én.

Szegény szobám ijesztően kitágul,
Dalok suhannak át a másvilágbul,
A gyertya bordó napként néz reám.

Indul a könyvtár, mint egy büszke gálya,
A padló életemnek szaharája
És egy pohár víz a nagy óceán.

KISVÁROSI FOTOGRAFIA

A patikának üvegajtajában
Búsul, búsul
Egy gyógyszerészsegéd.

És fuvolája egyre fujdogálja
Szegény, szegény
Együgyü énekét.

Ha elmehetnék innen messze tájra,
Igen, igen,
Igy szól a fuvola.

Csak menni, menni, mindörökre menni,
Tovább, tovább
S nem tudni, hogy hova.

A temetésemen sok nefelejts lesz,
Virág, virág.
Virágos sir fogad.

Fiatal szája igy rikatja folyton
Búsan, búsan,
Az ódon sipokat.

Ki tudja mért, s ki tudja, hogy mióta?
Zenél, zenél
S ki tudja, hova jut?

Az ablakon lenéz egy szőke asszony.
Lenéz, lenéz.
De oly sötét az út.

Olajlámpája vérvörösen ég már,
Lobog, lobog
És künn köd és homály.

Kopott ezüstbillentyükön az ujja
S az ősz, az ősz
Ő véle fuvolál…

(Szabadka)

PIPACSOS ALFÖLDI ÚT FORRÓ DÉLUTÁN

Ó unalom, ó életem unalma
Rángasd tovább elcsüggedt vonatom,
Rángasd, ringasd ez ájult délutánon,
Nem kérdezem, hogy hova utazom.
Kopogj vasút. A sorsom bús dalát verd,
Hogy mindegy nékem völgyek és hegyek
És minden mindegy a vágy utasának
És mindegy már akárhová megyek.
A föld emészti délutáni álmát.
Alföldi táj, vulkáni szörnyű róna,
Olvadt aranyba fürdő búzatenger,
Neurasztheniám bús ringatója,
Vad dajka, ki megvertél, hogyha sírtam,
Én mostohám, hisztérikus cseléd,
Ma is hazudsz még színnel és virággal,
Hogy szép az élet, istenem de szép,
Még mindig lepke száll át a mocsáron,
Még mindig álom leng itt, lassú álom,
A virágok mezei kékbe járnak,
Mint az alföldi kislányok vasárnap
És ezrivel virágzik a pipacs,
Szelid füvek között véres apacs.
Azt mondod Alföld, hogy szüret az élet
És lázad bennem lázadást kavar,
Lázadni küldesz most, hogy verekedjem
Világ csárdájában részeg magyar,
Hogy vérrel és pipacs-piros haraggal
Kacagva nyuljak a napér,
Mert szép az élet, a harag, a vadság
És szép a fény és szép és szép a vér.

Azt gondolom mégis: mi lenne, hogyha
A folyosóra mennék csendesen
S én, bús fiad, sötét revolveremmel
Átlőném fiatal fejem?

A VENDÉG

A nyár bedobta rózsakoszoruját
Mult este a nyilt ablakon.
Dalolt. Hajába gaz volt, hervadó háncs,
Pár sárguló levél-rongy, kúsza bogáncs,
Ment és siratta a bus fuvalom.

Valami történt… Künn a kihülő ég
Hideg könyüktől feketült,
Egy idegen jött, fázva és setéten,
Cselédlámpással reszkető kezében
És nesztelen egy üres székre ült.

INNEN A SZOBÁMBUL

Ott szemben laknak. Egy zöld lámpa ég.
És jól belátni innen a szobámbul.
Csend, béke. Kávé és lámpás idill.
Egy kis gyerek olykor arcomba bámul,
Mit nézek oda? És a csend kiszáll
És ott lebeg riadt tekintetem,
Mint a viharban turkáló sirály.
A néni is leteszi a kötést,
Hamuszin arca egy kicsike felleg,
És hirtelen mind-mind felállanak,
Nem tudni sirnak, félnek, vagy nevetnek?
Reám merednek. Érzik a szemem,
Mely felkavarja halk nyugalmukat
És sejtelem zúg, kihül a szoba,
Zöld árnyak, temetői hangulat.
A lámpa is halódva fellobog
Sötét szivem lesz az úr mindenütt
S ők menekülnek óriás batyukkal – –
Mi lesz velük?

PANOPTIKUM

Nézd: csurog hűs őszi este nyirka,
Az ember most üres szobában áll.
Az árnyékára bámul
És a lelkében százezer halál.

Nézd: vig hegyekbe most rakéta pattog,
Fürtök között kacagnak a szűzek
És fojtó illatokban
Mustos pincékbe gajdol a szüret.

Nézd: a hordókban őrjöngő bolondok.
Az élet szine fekete s bibor
És a taposókádban
Az ember vért és erjedt bort tipor.

Nézd: ott a betegek, hosszú menetben,
Üreges szemmel, fázva, félszegen
És meghalnak szüretkor,
Mert végtelen a tánc, ó végtelen.

Nézd: vityillókban a temető alján
Sárga halottra sárga mécs lobog,
S a viaszfiguránál
Zokognak a jajgató-asszonyok.

Nézd: a világ teljes panoptikumját.
A bábukat, kik járnak szerteszét
S szivd a fájdalmad mézét
És a levegő gyógyitó tejét.

Nézd: mind, és telj be aztán bús malaszttal,
Légy, mint az élet cifra tánca künt
S a lelked bánatában
Az ősz mint érett aranyalma csüng.

Ó A RÉMSÉGES ŐSZI ÉJSZAKÁK

Ó a rémséges őszi éjszakák!
Mikor fagyosan fojt a sűrü köd
S távol boszorkányégetők gyanánt
Kuksolnak a vén gesztenyesütők.
Ó temetős, magányos őszi éjek!
A fázó lélek önmagába réved
S a lámpa kétes, kancsal lángja bolyg,
Mint őszutói, sápadt, lomha hold.
Minden helyütt csak éj, kisértetek,
Örök homály, nem ismert szörnyü tenger,
Miben az ember sirva hentereg
Vérző szemekkel, megkötött kezekkel.
Ó elhagyottság, őrjitő magány!
Árnyékcsaták a szoba vén falán,
Megvert remények rongyos serege,
Titokzatos, siró halálzene.
Ó átkok átka, pokoli zavar,
Szerelmesek halódó sóhaja.
Ó szörnyü perc, mikor egymásba mar
Az ember és az éjszaka.

VERS A LEÁNYRÓL,
AKIVEL ÉJFÉL UTÁN TALÁLKOZTAM

Éjfél után a Duna hidja
Ó jaj be könnyes, be setét.
Éjfél után a Duna hidján
Egy néma lány jár szerteszét.
Ki ő? mi ő? kérdeztem én is,
De ő nem tudta a nevét.

Csak csendesen vállamra hajlott.
Sohase láttam ily szemet.
Olyan szomorgó, oly mosolygó,
Félig sirt, félig nevetett
A haldokló galamb tekint igy,
Vagy a kétéves kisgyerek.

A szivemet kezébe vette,
Csókolta és nevetve hítt.
Labdázott véle, földre dobta –
Ó sziv, te vérző, gyenge sziv! –
Aztán belétemette arcát
És letörölte könnyeit.

Mondtam neki: »Kis vizi ördög!« –
Reátapadt a hüs ruha.
Karján örökre utrakészen
Ringott szegényes batyuja.
Vizes hajába csillag égett,
Mert várta, várta a Duna.

Éjféltől hajnalig imádtam.
A szánkon vacogott a csók.
Köd hullt. A nedves éjszakában
Lassan dalolva ballagott.
És sirt. És sirtam én is, én is
És sirtak fönn a csillagok.

ÁPRILISI EZÜST ESŐ

Szeles, fehérlő délutánon,
Mikor dalt hallasz messze, távol,
A tiszta, illatterhes égből
Hull a napfényes, könnyü zápor.

Akáctömjén röpül a légben,
A lomb merengő, szűz fehérség,
Kis, ideges lányok kacagnak,
Veri az ördög a feleségét.

Nyilt arccal isszuk az esőt fel,
Agyunkba rózsaszinü láz kap,
Vékony, ezüst esőfonálon
Fehér angyalkák citeráznak.

Piros a siró égnek arca
S a lágy eső vigan pörög le,
Mint fiatal, szelid leányok
Titkos szerelmü, enyhe könnye.

CIFRA HALOTTAK

Ugy fekszenek, mint a nehéz kövek
Virágok közt, a rekkenő melegben
S szemük üveggömb, derekuk cövek.

Alusznak ők, mint sok-sok ismeretlen
A föld alatt, az édes föld alatt
Feszes, elegáns haptákban, meredten.

De most virágzik mindegyik ajak
És érzik, hogy mindent viola-füst föd,
És csókolják az életet s nyarat.

A ballerinán aranyak, ezüstök,
A bús gavallér vár, sóhajtva vár,
S lila ruhában szundikál a püspök.

Künn a kalászos rónán áll a bál,
Még a csigás homok is várja-várja,
Fényt izzad a föld, táncol a halál.

Ők is kendőzik magukat a bálra,
A nyári bálra s mindenük ragyog,
Körmük violaszin s az ujjuk sárga…

És szörnyü arcuk nézi a napot.

VÉNASSZONYOK NYARÁN

Az ég törékeny, lágy üveg most.
A napra tartjuk sárga arcunk.
És félrebillent lógó fejjel
Álmodunk, vagy csak alszunk, alszunk?

Ma semmi sincs. Ma minden emlék.
Mi földre sujtott, lengve fölszáll.
Sovány kóró zörög a szélben
És int a búcsuzó ökörnyál.

Vörös gyepen ülünk setéten,
Megannyi nappali kisértet,
Húsz éves kávénénikék és
Huszonkét éves agglegények.

Hervadt krizantám gomblyukunkban.
Kisirt szemünkben nyári bánat.
Leégett gyertyák. Őszi csókok.
Üres kupák. Halotti ágyak.

Mind itt vagyunk, mind idejöttünk.
Kik zörgetünk bezárt kilincsen.
Sütkérező szerelmes árnyak,
Kiket nagyon megvert az isten.

SIPPAL, DOBBAL, NÁDI HEGEDŰVEL

Hajnalban, farsangkor az ember megáll a hideg kályha mellett, frakkban, izzadt gallérban, rekedten. Ilyenkor a ködben beteg képeket és zaklató arabeszkeket lát.

Fekete álarcot kötöttem
És lenge lábon, észrevétlen
Vágtattam a farsangi ködben
Kurjantgató, homályos éjen
Fekete álarc –
Bus halálarc –
Fönn még álmos csillag se reszketett
És sebbel-lobbal
És sippal, dobbal
Kisértek el aprócska szellemek.

És nádi hegedüjük pengve
Belezenélt az éji csendbe,
Hipp-hopp, rohantam a havon.
S amerre mentem
Az éji csendben,
Kigyult a részeg vigalom.
S amerre jártam,
Játék-batárban
Jött százezer ugrifüles manó.
És dínom-dánom –
Farsangi álom
Szállt rám, denevér-szárnyon suhanó.

Hogy merre jártam, merre mentem?
Ha elmondhatnám azt tinektek.
Violafényü téli kertben
Villanylámpáknál énekeltek.
Kávészinü s ezüst ruhában
Lányok kacagtak mindenütt,
Sárgás hajuk arcukba csapzott
És lila volt beteg szemük.

Jégből volt a parkett alattam
S én nyomba korcsolyára kaptam.
Tovább! Tovább!! Szálltam tovább
És csattogtattam bősz rohamban
A könnyü táncos korcsolyát.

Jégkertek nyilottak előttem
Fehér, fagyos, friss levegőben
És ordas farkas orditott.
És ködbe veszve
Lenn messze-messze
Csábitgatott száz uj titok.
Csábitva gyulladott a lámpa
Az elektromos éjszakába,
Sok lámpa, gyertya, milliom,
Ezer tüzelő liliom
S én szálltam, szállottam tovább –
Hahó, hahó! –
S a gyémántos homályon át
Hullt, hullt a hó.

Aztán egy bálterembe értem
S táncolni kezdtem táncos éjjel.
Táncoltam zengő korcsolyákkal,
Torkig lakó, vak szenvedélylyel.
Ó tánc! Ó tánc! Farsangi pálma!
Rogyásig-tánc, te álmok álma!
Csak álmainkban táncolunk igy.
Izzadt a puha lányderék.
Tüzes gomolyba rám rohantak
Szőkék, vörösek, feketék.
Csipkés zuhatagok, brokát,
Mezitlen mellek és bokák
S e lány-pokolba
Már fuldokolva
Ugrálni kezdtem esztelen.
Csiklandtak és izekre téptek,
Kacagtak és fájt a fejem.
S a nászra, nászra jött a gyász
És elfagyott a kacagás
És a legtáncosabb leányka
Meghalt a bus farsangi porban –
Hajnalra – tüdőgyulladásba.

Mentem tovább s a szürke utcán
Temettek egy kedves halottat.
Kövér papok, pohos apátok
Circumdederunt-ot daloltak.
Titokzatos templomok öblén
Meleg gomolyba szállt a tömjén.
A temetőkben orgiáztak
S hol a halottra a sir-árok
Tátongva várt, kártyát vetettek
Dülledt szemü, részeg betyárok.
Menyegző jött; sirt a menyasszony
És kacagott a vőlegény.
Királypalást lengett a vállán
És csörgősipka volt fején.
Majd vége, vége lett a násznak.
Csak vén leányok vihorásztak.

Tovább, tovább! – És mentem ujra
A hóba, ködbe, éjbe fulva
És egy hatalmas dus terem
Tárult elébem hirtelen.
Torták puffadtak mézes habban,
Ezüst tálcán angolna, kappan,
Fekete bor és szőke pezsgő,
Bünös szüzek és sok tüzes nő.
Hogy merre jártam? Nem tudom már.
De ott volt sok tisztes személy,
Vig hercegek ópium-gőzben
Lihegtek tiltott kéjekér.
Ott volt a véres szemü Bacchus
S sok más méltóságos alak
Verejtékezve és zokogva
A roskadt asztalok alatt.
Mind kornyikált, ivott, dülöngött,
Elmélkedett magában halkan
S az asztalfőnél hosszu frakkban
Ott ült az ördög.

Egy kövér kanonok megáldott,
Azután csendesen továbbment.
Füsttől rekedt, szálkás torokkal
Nyögtem reá egy csendes áment.
Vöröslő korcsmaablak alján
Mentem tovább havat tiporva.
Sok korhely jött, bus arcu, halvány,
Már véget ért a vad tivornya
És vágtattam, tovább, tovább még,
És szenny tapadt a korcsmafalhoz
Meggyürve csüngött le az abrosz,
Csupa hamu volt és okádék.

És láttam újat, újra láttam,
Jártam sötét diákszobákban
És jajjal és nehéz sóhajjal volt teli
És körülvettek a halál nyögései.
Beteg feküdt ott; gyertya égett
A téli reggel szürkesége
Bucsút mondott a téli éjnek.
Orvosságszag terjedt köröttem.
A beteg arcán jég és kendő.
Holnapra őt is sirba dugják.
Jaj, jaj nekünk. Minden veszendő.

Csak mentem ujra, szálltam egyre,
Hajnalodó, kék táncterembe,
Tiport rózsák közt andagoltam
És hajtüket szedtem fel ottan.
Az ég lassan derült felettem,
Sirtam, temettem és feledtem.
És szédelegve,
Járkáltam egyre,
De merre jártam nem tudom.
A fülem csengett,
Egyszerre csend lett
A hamuszinü köruton.
Vacogtam már a félelemtől.
S csodák csodája! –
Valóra válva
Ott állt a kálvintéri rendőr
A csendben a farsangi csendben –
És én egy gázlámpát öleltem.

ÁRNYAK TALÁLKOZÓJA

Bús nyári éjjel, benn az öltözőben
Halotti táncra kél a ruhatár.
Valami zúg, valami félrerebben
S a néma csendben, a pállott melegben
Kobold, manó halkan topogva jár.

Megzizzen a szél a szines ruhák közt,
Szellemkezével hárfázik a mult.
Hol vannak a tapslázas, téli esték?
Könnyé olvadt a tréfa és a festék,
A villamosláng félve kialudt.

Lebbenve kelnek a reves fogasról
A gazda-vesztett, elhagyott ruhák.
A hős nehéz bibor-palástja mozdul,
Árnyak nyüzsögnek a sötét sarokbul
S a zongorán egy bús akkord fut át.

Sápadtan inganak a holdas éjben
A rizsporos, mosolygó asszonyok.
Csábitva ring a halvány primadonna,
Mellette tarka fezben a bolondja
S a holt komikus árnya mosolyog.

Sirnak, kacagnak átölelve egymást,
A suttogásuk oly fájó, ködös.
A testtelen, szegény ruhák beszélnek,
Lengésük édes és rejtelmes élet…
Ég a rivalda, mint az üstökös.

Egyszerre csend lesz. Mind tovább osonnak.
A nyári ég künn izzó, mész-fehér.
A pók szövi hálóját egy sarokban,
Eltűn a hold, a tikkadt deszka roppan
S riadt futással surran egy egér.

KÖD ELŐTTEM, KÖD UTÁNAM

Akkor sötét volt minden ablak
És hallgatott a hegedü.
Azon a télen nem mulattak,
A lég fagyos volt, keserü,
Maró, fagyos és keserü.
Isten-kivánó vágy üzött,
Szemembe füst és köd csapott
S alig szórták a csillagok
Vörös tüzök.

Nagy, fekete palástba jártam
A rémriasztó éjszakán.
Nyomomban a köd-tarka árnyban
Riadva koppant a magány,
Decemberi, hideg magány.
Bámultak a bezárt kapuk,
Az ablakon lidérc gyanánt
Cikázott a kék csájaláng
És kialudt.

A szél ijesztve vihorászott,
Fütyültek a víg jégmanók.
Köd-lányok jártak fürge táncot,
Csupán az égbolt hallgatott,
Sötéten, árván hallgatott.
Lenn vártak éhes emberek,
Mikor jön el az uj csoda
S a fagytól az út vándora
Megdermedett.

S jött ködpalástban a köd-isten,
Egy csúf kis fát tüzött elém,
Szakálla lógott kusza tincsben
S eléje hemperedtem én,
Eléje gémberedtem én.
Kék ajkam bús imára nyilt
És surranó árnyak között
Imádtam az örök ködöt
S a sirt, a sirt.

És felzokogtam, felnevettem,
Kitárult a ködös titok:
Ott voltak a fán kusza rendben
Az elkopott arany diók,
A bús, üres ezüst diók,
Szines gyertyák tüzes bele,
Rút sárga lánc, kigyófarok,
Mind oly kopott, olyan balog
És fekete.

Piros papir-ördög vigyorgott,
Didergett a galyon a dér
S hörögve sirtam összeomlott
Halványuló fény-álmamér,
Elsápadó fény-álmamér.
Hiába kérdtem istenem,
Miért az átkozó kacaj,
Szivem hült vér volt, csupa jaj
És förtelem.

Az ördög rámöltötte nyelvét
S röhögve mondta, este lett,
Örökre este – s szörnyü emlék –
Meghaltak mind az istenek,
A fénykoszorus istenek.
Fáztam. Azt hittem, álmodom.
És eltemettem önmagam
Egy fekete, csillagtalan
Karácsonyon…

CHANSON

(Vidám és rettenetes középkori ballada.
Énekli egy kikiáltó.)

A kis Mariska vig leány volt.
A kis Maris táncolt sokat
És nevetett és hahotázott.
Vigyázzatok jól kisleányok –
Ó jaj –
A kis Mariska megrohadt.

Pünkösdkor még azt mondja: újjé
S pezsgőbe tartott feredőt.
Farsangba már azt mondta: ó jaj
És vékonyan járt mint a sóhaj –
Ó jaj –
S a koldús is nevette őt.

Aztán dalolt még leesőben
Vásott kerub, rossz rózsaszál.
Dallal s ölelve várta végét
Cipelve szent tizenöt évét –
Ó jaj –
Mint a becukrozott halál.

És egy éjjel kérdezte aztán:
Két híres szemem hova mult?
És gyertyát gyújtott s nézte-nézte
És nem látta a gyertyafénybe –
Ó jaj –
A tükre, tükre megvakult.

És egy éjjel kérdezte ismét:
Hova lett híres két karom?
A két karom, mely csupa rózsa,
Most rózsa, rózsa, csunya rózsa –
Ó jaj –
És fájdalom és borzalom.

És egy éjjel kereste búsan
Fejét, a szépet, édeset
S a pici, drága fej haragvón
Gurult-gurult, dörgött a padlón
Ó jaj –
És széttörött és leesett.

És leesett a keze, lába
És leesett a karja is.
És máglyán, lángoló sebekkel
Mint pestises szent úgy esett el –
Ó jaj –
A bús, a szent, a kis Maris.