Mágia

Mint a beteg gyerek, ki lázas, álmos,
Felül az ágyba, poharat kér
S hideg üvegen hűti fájó újját,
Sír az orvosságos-palackér
És viszolyogva, fanyalogva
Fanyarul fog egy ezüst kanalat
És a kesernyés-édes hűs nedűvel
Locsolja égett ínyét álmatag:

E forró, beteg nyári délelőtt
Éppigy kerülget és szédít a bánat.
Éppigy fogom meg langyos kezedet
S igy csókolom meg nedves, enyhe szájad.

CSENDES, ÉDES ARANYÓRA

Csendes, édes aranyóra.
Ugye mégse, mégse jőnek?
Fényes álom. Az időnek
Aranyos, halk koporsója.

Szőke szekrény, büszke bálvány
Egyre halkabban pihegve
Bámulj barna kedvesemre
És vakulj meg szemsugárán.

Napsugár ő. És te alkony.
Alvó arany árva hanton.
A perc habján csónak.

Köss ki. Állj meg. Csendbe, lengve
És szegezd a végtelenbe
Szende mutatódat.

A VÁNDOR

Ősszel úgy megyek majd, mint a koldús.
A fejemen csörgő koszorú lesz.
Vállamon szerelmem régi terhe
És száraz, szikkadt szemembe bú lesz.
Ugy megyek, mint legkisebb cseléded
És esőbe zörgök ablakodnál
És futok, ha a kezed kinyújtod,
Zsámolyul nyulok ki, hogy tapodjál.
Messze nézlek, messze sárga erdőn,
Hogy ballagsz a bús avaron által
S ott találkozol a verseimmel,
Ez örökké gyászoló családdal.
És alázatosan mit se kérek,
Földre görnyeszt kincsem tiszta titka
És nyakamba búsan ringatózik
Bánatom, e nagy fakó tarisznya
Súrolok és térdelek a padlón,
Hogyha látlak, a szemem lehúnyom,
Koplalok és verdesem a mellem
A tövises kálvária-úton.
Megfeledkezem egész magamról.
Este egy kis kávéházba térek,
Valahol a külváros zugába,
Hol szerényen ténfereg az élet,
Egy homályos tükrü, vak szalonba,
Ahol minden rokkant, régi, foltos
S koldusi filléreim kaparva
Leülök a sánta asztalokhoz.

FOHÁSZ CSILLAGTALAN ÉJJEL

»Nézd, istenem, minő magam vagyok,
Mily egyedül e roppant földgolyón.
Úgy járok itt, mint az eltévedett
S sorsom szemétdombján kiáltozom.
Nézd ajkamat, mily hervatag szegény,
Hisz benne senki sem találja sorsát.
Micsoda gúnyfolt üres arcomon
E ragadozó, gazdátlan pirosság.
A végzetek piros pecsétje ez
És értelmetlen disszonancia,
Mely csak beszél és szótlanul eszik
És nem lehet senkit csókolnia.
Kiáltó szájamban pecek feszül,
Szaladó lábamat köti hurok,
Tele vagyok a fájdalom vizével,
Mely szemem résén lassan kicsurog.
Mit ér e kéz, mely álmatlan kotor,
E törzs, amely magába rogy le folyvást,
E megcsúfolt arc hieroglife,
Ha nem találja a végső megoldást?
Mit szemeim, a gyönyör gödrei,
Mit a fejem, ez ólmos nehezék,
Ha cipelem émelygő testemet,
Mint szabadult rab régi szégyenét?
Mit ér, mit ér a százszor becstelen, mondd,
Mit a szivem, ha a verése kín?
S csak öntözöm a rosszaság rózsáit,
Bűnöm bimbóit, sajgó sebeim!
Mit ér karom, ha többet nem ölel,
S csak dolgozom vele és áldozok,
Mit érek én, mit az egész világ?…«

Ezt mondta csendesen az átkozott.

A LÁNY A SÖTÉT SZOBÁBA MEGY

Már tudta, mit a másik tudni nem mert
S érezte, arca boldogan világit
S futott elrejteni szive csodáit
Az égve égö, élő ismeretlent.

Hogy ott, ahol fény sincs és dal se, senki,
Valami koldúsbús sarokba, messze
Fénylő fejét az éjbe betemesse
És elhihesse, hogy még most se sejti.

Ám a szoba kigyúlt a mosolyától
És látta Őt, ki rá se nézett – távol –
De gondolatba megölelte vágyva

És erre ő is áment mondott, áment
S terhes fénynyel szivében ujra átment,
Ragyogva ment át a sötét szobába.

BOSZORKÁNYOS ESTE

Ma a halállal szembeültem.
Ma nem merek elmenni hozzád.
Holt kertbe bolygok kimerülten.

Ruhám csupa vér s éji harmat.
Ha megcsókolna most maró szám
Fekete seb verné ki ajkad.

Ma nagy vagyok a fájdalomtul,
Ma sírtam éjjeli tivornyán.
Csókéhes ajkam jajra torzul.

Hadd fussak, átkozott kísértet.
Boszorkányok közt nyögve, sirva,
Seprűlovon vágok az éjnek.

Ma este megbotlok az útban
S a hűvös, vékony, őszi holdfény
Szétázott kalapomra csurran…

RÓZSASZÜRET

Királylánynak kötök ma csokrot,
Piros, fehér és sárga rózsát,
Haldoklik a bús rózsaerdő,
Elvérzik a galyon a jóság,
Piros, fehér és sárga rózsák.

Pufók, vigyorgó hold kaczag fenn,
Halotti árnyékok osonnak,
Sápadt az éj, sápadt az arcom,
Hideg szelek fújják a holdat.
Halotti árnyékok osonnak.

Haragvó rózsákkal verekszem
És vérrel áztat száz hazugság.
Cirógatnak virágos ágak,
Alattomos, gonosz cicuskák,
És vérrel áztat száz hazugság.

Csurog a holdfény és a vérem,
A földre vág egy gúnyos ördög,
Eltépi lebegő ruhámat,
Karmolnak égő rózsakörmök,
A földre vág egy gúnyos ördög.

Csupa piros seb már az arcom
S megyek előre zúzva, marva
Belém hasít a tearózsa,
Akár a tigris szörnyű karma
Megyek előre zúzva, marva

Mezítlen mellel földre fekszem
S kacagva talpra ugrom újra,
Egy gőgös ág reám viharzik
S szegény, szegény szemem kiszúrja
Kacagva talpra ugrom újra.

Töröm a csokrot, éji kertész,
Vérezve és vakon tusakszom,
Sebes mellem vérszínű rózsa,
Halvány kamélia az arcom.
Vérezve és vakon tusakszom.

Temetkezik a csillag is fenn.
De te ne félj, aludj csak, édes, –
Fehér ágyban fehérlő rózsa! –
A te csokrod hajnalra kész lesz.
Ne félj, ne félj, aludj csak, édes.

Reggelre majd ajtódba botlom,
Vakon, bénán és haloványon,
Véres virágokkal boritlak
És a te rózsalelked áldom
Vakon, bénán és haloványon…

ARANY-ALAPRA ARANNYAL

Arany-alapra festeném arannyal
És olyan lenne, mint egy cukros angyal,
Aranyruháju és aranyszemű.
És búsan búgna langyos, édes teste,
Mint egy nemes és ódon hegedű.
Lefesteném őt korareggel, este,
Az ágyba, hogy fehéren gömbölyül,
Kék árnyait a szemei körül
S a kandalló mellett, mint puha macskát,
Huncut mosollyal, lustán, álmodón,
A vánkosok között két gyenge mellét,
Két illatos és langyos vánkosom.
És olyan lenne fáradt ajaka,
Mint szirupédes, barna malaga,
És karja, mint egy kóbor villanás
És dereka, mint egy meleg kalács,
És hangja álmos, bágyadt rezdülettel,
Mint enyhe fürdő és mint a meleg tej,
S lefesteném szeptemberi tüzét is,
Lobogó testtel festeném le őt,
Hogy aranyok között iszik aranysört
Hó-abroszon vasárnap-délelőtt.
A fanyar vonalja a bús, drága szájnak
Azt mondaná: szeptember és vasárnap.
Azt mondaná: én s én azt mondanám: ő
És szüntelenül csak ezt mondanám én
És fiatal, szemérmes szerzetes
Csak festeném örök iniciálém.

CSUNYA, PISZKOS REGGELEN

Az udvaron, az udvaron,
Én édes istenem,
Hogy száll a köd, az unalom.
Csak most maradj velem,
Mert elreked alélt dalom,
E csúnya reggelen.

Meghalni szépen, szenvedőn.
Meghalni bölcs dolog.
Álmodni messze temetőn,
Hol senki sem zokog.
Gyászolni messze szeretőm,
A gyászban ragyogót.

Ha most lemennék. Most. Talán.
A kerti fák alatt.
Az idegenek udvarán,
Diszkréten, hallgatag.
A házmester bámulna rám
S én nézném a falat.

Az ablakába mécsvilág.
Tán nem is jönne ki.
Szivná a reggeli pipát.
Magam vágnék neki.
Ó pesti udvar, pesti fák.
És egyet inteni.

Vagy itt az ágyban. Csendesen.
A szoba még setét.
És szomorú és színtelen.
Bejönne a cseléd.
És le se hunyni a szemem.
A gyertya égne még.

Most jőjjetek, arkangyalok,
A lelkem úgy riad.
S te istenem, fogd fáradott,
Hulló karjaimat.
Nézd, örvényeknél andalog
Szegény-szegény fiad.

ANYA ARCA

Én nagyon sokakat szerettem,
Én vágytam arra, vágytam erre,
De aki úgy szeretett engem,
Anyám az életet szerette.

Ő úgy szerette, hogy megállott,
Az úton elmaradt, lekésett.
Ő úgy hajolt, hogy összeroskadt
S a porban azt mondotta: élet.

Az életet bámulta folyton
Mint egy menyasszony mindig-ifjan,
Apám szemében kezdte nézni
És nézte aztán arcainkban.

Csak a szívét hallgatta halkan
Mély-kék szemekkel, megbüvölten,
Csak a tűnő időt figyelte
S arcát nem látta a tükörben.

Ő járt, tudott és látva-látott
Fájó ideggel szótlan álmot.
Megszentelt engemet a lelke,
Az ő lelkétől vagyok áldott.

Neki nem volt korán könyezni,
S könyezni nem volt soha késő.
Ha ment az erdőn, ment az úton
Ketten mentek: az élet és ő.

Sírt és dalolt bús mátkaságán,
Bölcsők között sirokra görnyedt.
A képeskönyve volt az élet,
Nem vitt magával soha könyvet.

A fiait csókolta némán,
Halottjait némán temette.
Én nagyon sokakat szerettem,
De ő az életet szerette.

KEDVES

Te meghalsz kedves s nem tudod ki voltál,
Álarcodat magadra szoritod
S nem tudja senki, hogy voltál titok,
Hogy voltál nékem ismeretlen oltár,
Úgy mégysz el innen csendbe, lopakodva
Élő titok egy még nagyobb titokba.
Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz,
Napos, ártatlan, fáradt, graciőz,
Kis fákkal és kis bárányfellegekkel
És végtelen és bús, akár a tenger
És megkúszálja hullámos hajad,
Szemed alá rak szarkalábakat.
S egy délután, ha ülsz az ablakodnál
Ijedve kérded: micsoda zenél?
És este búgni, bőgni fog a kályha
És künn az utcán fújni fog a szél.
Te sírva szólitod a Véghetetlent
S felelni fog a föld és a göröngy.
Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng
És összetörsz, mint gyenge-gyenge gyöngy.

RÉGI SZERELMES LEVELE

Én úgy szeretlek.
A cigarettához
És a szalonkabáthoz te vagy a hit.
Az én szemem most már sohase álmos
És hallgatom a szíved zajait.
Felrezzenek még minden kocsi-neszre,
Mely tőled jő, vagy hozzád zakatol.
Párnák között, arcodhoz epedezve,
Te vagy az éjjel asztalán a bor.
Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett
És nem igazat tesz, aki örül,
De szöges-örvül, vezeklő-övül
Magam köré kötöm keserű tested.
Te légy nekem a diadalmi ének,
Hogy dárda és csók a sziven talált.
Akarlak, mint egy hősi-hősi véget
S akarlak, mint az élet a halált.
Hisz szívem túlvilági jeleket les,
A lehetetlent és halált szeretné
S szemem, mint bandsal középkori szenté,
Ki őrült és az istenbe szerelmes.

MÉLYEK A KUTAK

Mi lett belőle, istenem, mi lett?
Én nem tudom. Hiába kérditek.

Csak azt tudom, hogy fújnak a szelek,
Órák peregnek, erdők zengenek.

Csak azt tudom, hogy mint a gondolat
Vágtatnak az örök kerékfogak.

Csak azt tudom, hogy tisztult árnya mély
S rengő öbölbe zeng és sír a szél.

Csak azt tudom, hogy búsak az utak,
És mély az élet, mélyek a kutak.

CSENDES TISZTA VERS

Nincs semmim… Így megyek magamban –
Tip-top – szelíden, csendesen
S ha éjjel bántanak a rablók,
Kitárom két üres kezem.

A rablók sírnak velem együtt.
Olyan-olyan szegény vagyok,
Mint kisded első fürdetőjén
És mint a teknőn a halott.

De tart a föld. Ez az enyém még,
Feszül az ég fejem felett
S kitárom az örök egeknek
Örök-mezítlen testemet.