Mágia

Úgy félek, hogy ezt a homályos, ódon
Vén bánatot egy éjjel elveszítem
És véle együtt életem s a szívem,
A szívem is, és megvigasztalódom.

S csodálkozom a fáradt, furcsa szókon,
Melyek belőle szállottak szelíden
A szám haragra többé nem feszítem,
Vérezve, átkozódva és vivodón.

De nézem a sírókat és a könnyük,
És gyászolom elvesztett bánatom,
Ezt a nehéz és mágikus kösöntyüt.

MÉZ

A fájdalmam oly érett, mint a méz már
És bölcs és mély és terhes száz titokkal
És minden kincseket magába foglal
És hallgat és vár, sehovase néz már.

Virágtalan bánat. De ez: a minden.
Méz, tiszta méz, méz, mennyei ital,
Több mint a föld tünő virágaival,
Ambrózia, virágok lelke, kincsem.
Gyümölcs, nektár, amit imád a hívő,
Minden cukrot magába édesítő.
Én csak röpültem és ezt szüreteltem
Kalászos rónán és szőllős hegyekben,
Ezt szüreteltem, mert én csak röpültem
És életem nehéz mézzé köpültem,
Bánattá, jajjá, könnyé, tiszta mézzé,
Egy csonk világban egy fájó egésszé.
Ó lankák, ó virágok messze tája,
Ti telt gyümölcsök korhadt rudakon,
S ó, könny, te élet mély esszenciája,
Megölt virágok méze, fájdalom.

A HOSSZÚ, HOSSZÚ, HOSSZÚ ÉJSZAKÁN

A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
Ágyamra ül fásultan a magány
És rámtekint és nézdeli magát
És fésüli hosszú, hosszú haját.

Eszelős hölgy. A szeme oly szelid
És bontja, oldja tornyos fürtjeit
És oldja, bontja – percre perc enyész –
És ujra kezdi mindig. Sose kész.

És oldja álmom, bontja gondomat,
Álomtalan partokra hívogat.
Ha szunnyadok, csörrennek fésüi,
Hosszú haját nevetve fésüli.

Csak hallgatom álomban, éberen,
Hogyan motoz-motoz az éjjelen.
Most ujra kezdi. Végtelen haja
Oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.

ARCOM A TÜKÖRBEN

Igy senki sem sirt, ahogy én sirok most.
A téli éjbe magam siratom.
Gyertyát ide! A vajudó pityergést
Hadd lássam elsápadni ajkamon.
Gyertyát! Tüzet! Sok-sok halotti lángot!
Ragyogjon az éj gyémánt-derütől
És bámuló, üres üveg-szemével
Nézzen rám a tükör.

Úszó alak, szegény árnyékbarátom
A mély tükör titokzatos taván,
Most eltemetlek, mostan elsiratlak.
Ne félj, ne félj. Ne légy oly halavány.
Hisz ugy sincs semmid. Csak pár halk szavad volt,
Elszállt az is ezüstös éjeken.
Nem hallanak. Nem látnak. Nem szeretnek.
Magam se szeretem.

Tükör visszfénye voltál, álmok árnya,
Hogy is, hogy is kerülhettél ide?
Fáradt kezem lassu mozdulatától
Még meg se billen a tükör vize.
Beszélj, ki csókolt? Senki. Mondd, ki értett?
Mindenkinek örökre idegen,
Még rám is ismeretlenül meredsz most,
Bámullak hidegen.

Magamnak árnya, jaj, de megsiratlak.
Nézlek sokáig, fázva, reszketőn.
Sötét hajam te, – csókoló piros szám –
Magam huzom rátok a szemfedőm.
Dacos nyakam, – kemény, fiatal vállam –
Isten veled – bucsúzzunk csendesen,
Szegény karom – szegény fiatalságom –
Szegény, szegény szemem.

GYŰLÖLÖM MAGAMAT

Hogy gyűlölöm magam! Mindig csak Én!
Változva folyton s mégis változatlan.
Tükörszobába járok. S száz alakban
Másolja halvány képemet a fény.

Csak Én! Csak Én!! A Végtelen egy Én!!
Kié a szirtben szunnyadó szobor-más?
Arcom kacag belőle: hű – de oly más.
Kié az árnyék a falon? – Enyém.

Nem gyűlöli úgy a rab tömlöcét,
Hol örökös a végtelen sötét
S magába rogyva ordít társtalan: – –
Mint ahogy én utálom önmagam!

TAKARODÓ

Az élet arany trombitáján
A búcsúzók dalát fuvom.
Völgyekbe bágyad lassan, árván
Bércekre zengő indulóm.

Szemem kiégett a gyönyörtül
Fáradt a szám, kezem, fülem
És egyre lázad, égre hördül
Sok vérpiros, sötét ütem.

Tüdőm se birja. Nyomban éj lesz
S mégis olyan vad: szenvedélyes
A vágyam, ez a korcs titán.

Könny hull reám az alkonyégbül,
Keserü szám is elfehérül
És vér hörög a trombitán.

AMI ITT MARADT

Nem békülök meg, bármit is beszéltek.
Az ember szent. És mi marad belőle?
Ha elmegy innen, testvérek, ti búsak,
A földgömb szíve megreped-e tőle?
Ó láttam csendbe, lassan távozót én
És láttam aztán, ami itt maradt.
A nyoszolyáját, alvó nyoszolyáját
S miből ivott, az üvegpoharat.
És láttam nyakkendőjét, lógva, árván
A szekrény-ajtaján, egy laza spárgán
És biztatóan csüngött a kalapja
Könnyelmű kedvvel a fogasra csapva
És várta őt pár cigaretta is,
Mit az ezüsttárcában ott felejtett
És várták őt aggódó, gyenge lelkek,
A lélek, amely a csodákba hisz,
És jöttek őszök, jöttek tavaszok
És elmaradt a kedves társaságból,
Mint egy bohém és vídámszívű vándor,
Aki csak a szomszédba utazott.
S egy bot maradt utána a sarokban,
Mivel sétált tavaszi délután,
Egy szó, mit kedvvel és gyakorta ejtett
És lehelete a bitang ruhán…

ÓRÁK

… És egyre csak kopognak és dobognak,
Ottan zokognak a szivünk alatt
És a szivünk velük ver hallgatag
És halk zenéje az övékbe olvad.

Regélői homályos bánatoknak,
Hogy a tánc és a lánc mind elszakad.
Űzött szivünk sokszor szavukba csap,
De ők kopognak egyre és nyugodtak.

Éjfél-időn szavukra ébredünk.
Hogy zeng ilyenkor a vad éjszaka,
Hogy jajveszékel az órák szava.
Rájuk mered félénk tekintetünk.

És megsiratjuk, ami messze tünt.
Tik-tak, szerettünk mi is valaha?
Hol van holt húgunk kacagása ma?
És hol vagyunk mi? Ó jaj, jaj nekünk.

Mi is megyünk – velük – ha jő a holnap
És a szivek lassan megállanak
S ők ott dobognak a szivünk alatt
Zokognak és gyászindulót dobolnak…

MÉRT NEM BESZÉLTEK ÉN HALOTTJAIM?…

Mért nem beszéltek én halottjaim?…
Hisz oly sebes fekete, néma szátok.
Mért nem sikíttok, nem nyöszörgetek,
Ha férges nyár, fagyos tél csap reátok?
Csak fekszetek, mint alvó gyermekek,
Sötét ruhátok cafrangokra válott,
Jégarcotokba szörnyű dermedet
S valami őrült ismeretlen átok.
Nem féltek-e egészen magatokban,
Ti elhagyott, magányos gyermekek?
Tág szemetekbe néma borzalom van
És arcotok is oly fakó, beteg,
Ti síri párnán alvó gyermekek.
Futok felétek átkozódva, zordan,
Ha fönn a nap parázsa kialudt,
Lábam gazos sirok kövére dobban,
Nagy csöndetektől fátyolos az út.
Süket zugástok félve hallom ottan,
Csakhogy nem értem álomszózatuk,
Mert immár köztem és közöttetek,
Aludni tért, kibékült gyermekek,
Egy óceánnak némasága zúg.

PÁRBESZÉD MAGAMMAL

És sokszor megfogom a kezedet,
Akárcsak egy idegenét,
És sokszor a szemedbe meredek
És a szemed egy kút, hideg, setét
És mély.

És sokszor látlak ágyadon,
Ha átkarol a fájdalom,
S mégis márványhideg az arcom,
S mikor te alszol, én nem alszom.

És sokszor átölellek csendesen,
Szivdobbanásaid busan lesem
És mig a tündérek körüldalolnak,
Én megsiratlak, mint egy rég-halottat.

Kezembe veszem kis gyerekcipődet,
Játékaid, poros emlékeid
És kérdelek, nem integetsz nekik?

Nem félsz a percektől, mik zugva jőnek
És elrabolják sűrű hajadat
És gőgősen előrehajtanak?

Sokszor meg mintha koporsó szoritna,
Hüvös szemfedő takar el
És jól tudom, ez az a fej,
Amelyre rájő a halotti sipka.

És mégis itt vagy. Most szólok veled,
Fogom kezedet és olyan meleg.
Mondd hogy lehet, hogy lázadozva végre
Lebuksz a ravatal vak szőnyegére
És bús leszel, szomorú-halovány
Az éjszaka fekete vánkosán?
Ó hogy lehet, ó hogy lehet
Hogy egyszer lehunyod a szemedet
S örökre úgy maradsz?
Nem értelek.

HÓDOLAT A HALÁLNAK

Mi fáradottak, búcsuzók, szegények,
A háborúknak holdas éjjelén
Halottas ingekben megyünk elébed.

Mi nem várjuk, míg ránk csap a karod,
Minket nem áltat maszlagos remény,
Mi is akarjuk, mert te akarod.

Szivünk oly gyáva s mégis büszke hős,
Karunk oly gyenge és mégis erős,
Égő szemünkbe árnyak árnya van,
Földnek szegett fejünk sisaktalan:
Így ballagunk a holt rónákon át,
Halálra szánt római katonák.

Hiába hivják néma seregünk,
Fekete lobogónk a földre csügged,
Ennen-kezünk vet puha sírt nekünk
S lábadhoz rakjuk csorba fegyverünket.

MÁSOK

Az idegenek ők, kik messze tőlem
Száműzve élnek, mint vad csillagok
És néha hallanak csak hírt felőlem
És a szemük rám lopva, eltünőben
Idegenül ragyog.

Az idegenek ők s úgy élnek itten
És azt mondják: fáj s azt mondják: de jó,
Az arcukat csodálkozón tekintem,
Nekik csak egy az, ami nekem minden
És puszta szó.

És hogyha késeket döfnek szívembe,
Nem vérzenek.

És ők nevetnek hangos hahotával,
Ha vérezek.

És ők alusznak, ha az éjbe bolygok
Kínok alatt.

És hogyha alszom majdan síri párnán,
Nem alszanak.

Szavuk, szavuk,
Amit szegény szájuk ájulva mond,
Olyan hideg
És idegen az arcukon a gond
S oly idegen ruhájukon a gomb.

És néha teljes fényben látom őket,
Mind, a sírókat és a nevetőket
S megdöbbenek – oly furcsa minden náluk,
Szemük, szemük, akár a messze tenger,
Hogy végtelenül-idegen kezekkel
Lassan-lassan megsímítják az álluk.

És ezen
Gyakran
Hosszan
Könnyezem.
És sirok,
Hogy magukba járnak,
Mint a kóbor árnyak,
Társtalan.
Mennyi ember, mennyi élet,
Mint a szobrok és a képek,
Merevek.
Forró szíveik, a hívek,
Mint rohanó óramívek,
Pergenek.
S megsiratom életük,
Poharukat, melyből isznak,
Hangjukat, mely mint a visszhang,
Alvó nyoszolyájukat.
A kabátjuk, a szerelmük,
Nyakkendőjükön a melltűt,
Szemüket.
Báljukat és lenge táncuk,
Homlokukon lomha ráncuk
Fejüket.
Siratom kinnal-keservvel
A kezük is százezerszer,
Mindenüket, hogy nem az enyém
S őket is, hogy nem lehetnek: Én.

GROTESZK

Mentem a kávéház tükrös éjjelébe,
Százezer tükör közt s hirtelen megálltam.
Hirtelen megálltam s ingadozva, félve
A tükrös zavarban észrevettem árnyam.
És egyszerre féltem a zavart gomolyban
És egyszerre furcsán ferdült légbe minden.
Egypár lámpa lengett kancsal, gyenge színben.
S én már messze voltam, jaj de messze voltam.

Jaj de messze voltam. Messze életemtül,
Pálmaligetemtől, ahol bú és hír nő.
S messze már mint álom, a ködön keresztül,
Oly magasan trónolt a kevély kaszirnő,
Mint Egyiptom álma, holt hercegkisasszony,
A színes palackok csillagkoszorúján
Ugy bámulta búsan búcsu-könnyes arcom
Altatgatva búját a szelíd hajú lány.

Már nem tudtam állni, csak repülni, szállni
És éreztem éj van, aminő sosem volt.
Fönn a menny ívén is lámpa lángja, nem hold
És bolyongtam, mint egy bujdosó királyfi,
Bujdosó királyfi, csendes éji herceg,
Aki minden kedves kincsét elvetette
S mostan a szemére könnyek permeteznek
És csak nézni tud már s bámul-bámul egyre.

A gránitkövön künn fekete vonalban
Elszántan ballagtak hangos éji züllők
S mint a vizi árnyak himbálóztak halkan
Lusta bérkocsiknak árnyai, a küllők.
Hullámlott az élet lassan imbolyogva,
Álmatlan merengve a nap tovatüntén
S némán nézegette az éj árnyas tükrén
Bársonyos ruháját a nehéz gyászpompa.

S néha mint a felhők s néha mint a hollók,
Hollók, éji hollók pár leány beszállott,
Kócos kis koboldok, sírók és mosolygók –
Festett ajku, árva, sirató leányok.
Tízezer leány, vagy százezer, ki tudja?
Kik féltek a hajnal hervadás-szagától
Most bejöttek – éj volt fejükön a fátyol –
És keresztet írtak rám s a zárt kapukra.

Még eszembe tévedt egy-egy régi álom,
S integetve jött egy régi-régi gyermek.
Láttam az anyám is messze, haloványon,
Gyöngyvirágos fejjel s láttam a vén kertet.
Emlék, minden emlék. Kedves és kegyetlen,
Mint a bús pokoltűz, mint a hűs pokol-fagy.
Álmon révedeztem, multba tévedeztem,
S senkisem kérdezte rám hajolva: hol vagy?

És oly könnyü voltam, lengő, lepke-könnyü,
Mint ki életét is sírva elhajítja.
A szemembe lomha, langyos éji könnyü,
Arcomon a bánat fáradt, ferde csikja.
S ingadozva, úszva, elterülve szépen –
Széttört életemnek romjai köröttem –
A bús éjszakának fekete vizében,
Hullámos vizében csendesen fürödtem.

KOPORSÓ ÉS BÖLCSŐ KÖZT

Anyám, ha egyszer végre visszatérek
És ottmaradok mindörökre nálad,
Ha ráborulok régi küszöbünkre
S megcsókolom az áldott, ősi fákat
És fáradottan, könnyesen remegve
Nézek szemedbe.

Várj akkor engem, mert jövök egy este.

Ősz lesz, tudom, biborló fény cikáz.
Rőt esti láz.
Nagy vaskapunk mennydörgve összerendül,
Hogy fázva átremeg az ősi ház
A félelemtül.

De ne ijedj meg, jöjj elém szelíden,
Bármily ijesztő nagy leszek s fehér,
Zárj a karodba s ne keresd a szívem,
Mit ellepett a csuf, fekete vér,
Csak nézd kialvó, fénytelen szemem,
Csak simogasd a főmet csendesen.
Én sem mesélem el neked, hogy éltem
Fekélyes csókok közt, világos éjben,
Csak nézlek egyre, mint a multba rég,
Akkor megértem majd, te vagy a kezdet
S te vagy a vég.
Némán lefekszem a fehér, nagy ágyba,
Én, szólni nem tudó öreg baba
És a szivemből ajakamra reszket
Az életem eltünő dallama.
Te hallgatod, mint bölcsőnél virasztó
Merengve, mosolyogva, szomorún
S koporsó és bölcső közt tétovázva
Fonod fehér halotti koszorúm.
Mulik az est, majd vissza-visszasóhajt,
Gyógyítva rebben könnyes mosolyod
S könnyel, virággal, régirégi dallal
Szegény fiad halálba dalolod.

AZ ISMERETLEN, VÉGTELEN TEMETŐBEN

Az ismeretlen temetőben
Én, ismeretlen kósza lélek,
Keresztek közt, gyászdalt dalolva
Virágosan megyek az éjnek
S sirok: ki tudja, miért, miért nem?
Megsápadtam, mig ideértem.

Zörömbölök fekete lámpán,
Följajgatom a siri alvót,
Véres pipacs zizeg nyomomba
És szertartásosan lehajlok
Az ismeretlen sirhalomra,
Mint hogyha anyám sirja volna.

Valami űz, valami kerget,
Hogy legyek a mult folytatója
Egy ismeretlen, bús halottat
Keresek már egy élet óta.
Kezem elszáradt koszorút fon
S az alvó gyertyát lángra gyujtom…

HETEDHÉT-ORSZÁG FELÉ

Egy csöndes éjen eljön értem
Tetőtől-talpig feketében
A fekete kocsis.
Álarc lesz arcán, éji, gyászos,
A rúdnál két fekete táltos
S fekete lesz az ostor is.

Felgördül az álomba ringó,
Halálszinü fekete hintó
S beléje mélyedek.
Szótlan repülök messze sikon
S az ablakon át kihajitom
Az álmokat, az életet.

Álmatlan álomban merengve
Szállok, futok, ki tudja merre,
Hol árnyak árnya bolyg.
Arany tájak kopár mezőjén
Elsápad a fehér verőfény
S a nap helyett felkél a hold.

És messze Óperencián tul
Egyszerre rózsaszin világ gyul
Ezüstös ég alatt.
Jönnek hideg tündérleányok
Térdig fehér rózsákba járok
S Hetedhét-ország rám kacag.

A LÁMPAGYUJTÓ ÉNEKEL

Egy szük, kicsiny botban viszem
A szent tüzet felétek
Én örök ujra bújtó,
Én kormos lámpagyujtó.
Felgyujtom a bús éjet.
A rézkupaknak öblén
Halkan szitál a tört fény,
Ha jő az alkonyat
S alélt kanócok, álmos utcalámpák
Szomjuhozzák piros tüzcsókomat.

Ki sejti, hogy a réz-szitán
Egy vad tűztenger ég benn
S a gyáva pillelángban
Egy lázadó világ van
Bebörtönözve mélyen?
Csak én tudom, ha tüzsugáros
Vörös szemekkel int a város
S rám hull a sűrü köd
És tűzbotommal görbe utcasarkon
Én kormos ember csendben eltünök.