Magyar népballadák (Magyar remekirók 55. kötet)

BÍRÓ SZÉP ANNA.

(Változat.)

Ehol eszik-iszik három szép katona,
Aj, Bíró Pannának kötött kapujába’,
Azon csak kimene, aj, Bíró szép Anna.
„Hova valók vagytok három szép katona?“
‚Nem is igen közel, nem is igen messzi,
Csak a Maroson tul mező-detrehemi.‘
„Hát ismeritek-e az én édesemet,
Az én édesemet, Hajdu Benedeket?“
‚Ismerjük, ismerjük, jó legény barátunk,
Jó legény’ barátunk, kenyeres pajtásunk.‘
«Valamit izennék, megmondanátok-e?
Valamit küldenék, oda adnátok-e?»
‚Mü bizon nem viszünk, nem is mondunk semmit,
Jöjj el te is velünk Mező-Detrehemig.‘
«Várjatok hát kicsit három szép katona,
Míg felöltözködöm innepi gunyámba;
Innepi gunyámba, vont-arany szoknyámba.
Kajszén katrinczámba, szép piros csizmámba.
Fátyolkeszkenőmet kössem a fejemre,
Kevés költő pénzem tegyem a zsebembe.»
Mikor menyen vala udvar közepéig,
Fátyolkeszkenője elhasada végig.
Aj, Bíró szép Anna, szóval kérdi vala:
‚Anyám, édes anyám, mi legyen az oka?
Ág nem érintette, szél nem fuvintotta,
Szép fátyolkeszkenőm még is elhasada.‘
Szóval igy felele az ő édes anyja:
«Ne menj el, leányom, nem igen jó jel az.»
‚Biz elmenyek anyám, aj én édes anyám,
Hogy lássam még egyszer az én kedves mátkám.‘
Mennek, mennek addig, mennek jó darabig,
Míg egyszer eljutnak a jegenyefáig;
Szóval mondja vala a nagyobb katona:

‚Üljünk le, üljünk le, aj Bíró szép Anna,‘
«Bizon nem ülök én, bizon nem ülök én,»
Mennek, mennek addig, Czitrom patakáig;
Mig ismét így szóla nagyobbik katona:
‚Üljünk le, üljünk le, aj Bíró szép Anna,‘
Ahajt leülének, hogy megnyugonnának,
Hogy megnyugonnának, ennének, innának,
Álomba borúla aj Bíró szép Anna,
Sugni-bugni kezde nagyobbik katona:
‚Öljük meg, öljük meg, kedves jó barátim,
S osztozzunk a pénzin, drága szép gunyáin.‘
Szóval mondja vala a nagyobbik társa:
«Bizon nem bánom én, bizon nem bánom én.»
Szóval mondja vala az ő kisebb társa:
«Bizon nem ölöm én, bizon nem ölöm én.»
«Bizon ha nem ölöd, ölünk mi tégödöt.»
‚Bizon nem bánom én, bizon nem ölöm én.‘
Hallá álomneszszel, haj Bíró szép Anna,
‚Ne ölj meg, ne ölj meg, három szép katona,
Háromszáz forintom, azt is nektek adom,
Azt is nektek adom s senkinek se mondom.‘
A nagyobb katona bicskát elékapá,
Hasának akasztva torkáig hasitá.
A holtról lefoszták a sok drága gunyát,
Kardokra facsarták s karokra hajiták.
Hajdu Benedek is felnyergelé lovát,
Felnyergelé lovát, hogy kövesse utját.
Felfordula frissen piros pej lovára,
Ugy hántassa magát a Maros partjára,
A Maros partjára, egy fa árnyékába,
Ott reá bukkan a három katonára.
‚Jó napot, jó napot, hajdulegényeknek!‘
«Jó napot, jó napot, Hajdu Benedeknek!»
Szóval felkérdezi nagyobb hajdulegényt:
‚Honnan jőtök mostan három hajdulegény?‘
«A Maros vizin tul Nyárád vize mentin
Temetésen voltunk, nénénk temetésin.
Onnan hozzuk mostan, a mit itt nálunk látsz.

Háromszáz forintot s a sok ékes gunyát.»
‚Ismerem, ismerem, a sok ékes gunyát,
Bizon megöltétek aj Bíró szép Annát.‘
Szóval mondja vala nagyobb hajdulegény:
«Bizon nem öltük mi, bizon nem öltem én.»
Szóval mondja vala az ő nagyobb társa:
««Bizon nem öltük mi, bizon nem öltem én.»»
Szóval mondja vala az ő kisebb társa:
«Bizon megölték ők, bizon megölték ők.
Ingem is akartak, de ingem elhagytak,
Ingem is akartak, de ingem elhagytak.»
Hajdu Benedek is megragadá őket,
Jertek a bíróhoz, – vasba verék őket;
Még egyszer fordula kisebbik pajtáshoz:
‚Vigy el ingem, vigy el, én kedves mátkámhoz,
Pej paripám tiéd nyereg szerszámokkal,
Ékes öltözetem háromszáz forinttal,
Csak vezess el éngem, csak mutasd meg nekem,
Hol van az én mátkám, az én szép jegyesem?‘
Mennek, mennek addig, Czitrom patakáig,
A keserves gyászos nagy halom sirjáig,
A mikor meglátta az ő kedves párját,
Az ő kedves párját, Bíró szép Annáját:
Nem sírt, nem könnyezett, csak csókolja vala,
Csak csókolja vala, s szóval mondja vala:
‚Vérem a véreddel egy patakot folyjon,
Lelkem a lelkeddel mennyországba jusson.‘
Azzal az ő kardját csak hamar felüté
S bele ereszkedék szép mátkája mellé.

KIS-GERGŐ ISTVÁNNÉ.

«Uram édös uram, édös jámbor uram!
Ereszsz el engemet, igen szépen kérlek,
Legkissebb leányod’ látogatására;
Hallottam felőle, nem szánja a szegént!»

El is indula, reá is talála,
Kapuban áll vala legkissebb inassa.
«Inasom, inasom, én édös inasom.
Mondd meg aszszonyodnak, ne sajnáljon tőlem,
Ne sajnáljon tőlem egy szelet kenyeret,
Egy szelet kenyeret, s egy kis pohár vizet.»
«Asszonyom, asszonyom! édes asszonyom!
Azt mondja egy koldus, ne sajnáljon tőle
Egy szelet kenyeret, s egy kis pohár vizet.»
«Mint sem kenyeremet egy koldusnak adnám,
Komondor kutyámnak oda hajitanám:
Mintsem a vizemet egy koldusnak adnám
Palotám földjével inkább fölitatnám.»
«Hallod-e hallod-e, te nagyságos asszony!
Mikor leány voltál, ki leánya voltál?»
«Kis-Gergő Istvánné legkissebb leánya.»
«Bizon ha te voltál legkissebb leánya,
Úgy hát én is vagyok az ő hütös társa.»
«Te vagy-e, te vagy-e lelkem édes anyám?
Gyere be, gyere be, sietve jere be!
Csináltatok neked jó köményes levet,
Adok neked, adok, patyolat gyolcs inget,
Neked adom, neked, irott palotámot,
Neked adom, neked, gyontáros hintómot,
Neked adom, neked, hat szép paripámot.»
«Köményes levedet egye meg a kutya,
Patyolat-gyolcs inged, fujja el a nagy szél,
Irott palotádot égesse meg a tűz,
Gyantáros hintódot egye meg a rozsda,
Hat szép paripádot verje le döghalál,
Nem kell nekem semmid, te magad sem kelleszsz,
Maradj csak magadnak szép nagyságos aszszony!»

MÓNUSI JÁNOSNÉ.

Ablakba’ könyököl Mónusi Jánosné,
Ott himet varr vala fekete selyemmel,
Hol selyme nem éri, a könnyivel tölti.
Lábával rengeti kis futkosó fiát:
«Beli fiam, beli, Mónusi Samuka,
Beli fiam, beli. Mónusi Samuka,
Ha az Isten neked emberkort ad érni,
Ne hídd te apádnak a Mónusi Jánost,
Hanem hídd apádnak a dersi főbirót.»
Ajtóban hallgatá jó Mónusi János:
«Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!»
«Mindjárt megnyittatom édes, jámbor uram!»
És Mónusi János berugá az ajtót.
«Meg ne tagadd asszony mostan beszédedet!»
«Nem tagadom uram, a szolgálót hittam.»
«Megtagadád asszony úgy-e beszédedet?
Meghagyom életed, hogy ha nem emlited
A dersi főbirót, de ha megemlited
A fejét vétetem ő néki és neked!»
«Dehogy nem emlitem, el sem is felejtem,
Az eszemből soha, soha ki nem vetem.
Fejem a fejével egy gödörbe hulljon,
Vérem a vérével egy patakot mosson,
Lelkem a lelkével Isten előtt álljon!»

És Mónusi János haragra gyulada,
A dersi főbirót rögtön elhivatja,
A dersi főbiró a mint oda ére
Mind a kettőt egybe állitotta térdre.
És mind a kettőnek fejét elütteté,
És mind a kettőt egy gödörbe teteté.

BETLEN ANNA.

Sárosi Mihály, Betlen János
Egy asztalnál ülnek vala,
Együtt esznek, isznak vala,
Együtt beszélgetnek vala. –
Szóval mondja Sárosi Mihály:
«Hallja-e kend, kedves komám,
Fenyitse meg kend a hugát,
Éjtszakának ideiben
Ne járjon az istálóba.
Kocsisomot szeretgeti
Hiv paripám ébresztgeti.» –
«Hallja-e kend, kedves komám,
Az én hugom jámbor leány.»
Szóval mondja Sárosi Mihály:
«Meg mutatom jámborságát
Két karomnak erejével,
Fényes kardomnak, élével.»
Hallja kapu csikorgását,
Magos patkó kopogását,
Selyem szoknya suhogását.
Mindgyárt ment az istálóba,
Az istáló ajtajába.
Szóval mondja kocsissának:
«Nyisd ki kocsis az ajtódat:»
«Nem nyithatom, kedves gazdám,
Szabadon van hiv paripám,
Ha kinyitom elszalasztom,
Tudom soha meg sem fogom.»
Úgy megrúgá az ajtaját
Hogy két felé esék mindgyárt.
Hát ott vagyon Betlen Anna.
Kardját belé akasztotta,
Selyem szoknya elhasada,
Piros vére kicsordula. –

Haza méne Betlen Anna,
Lefekvék a vetett ágyba.
Reggel oda ment az ángya:
«Mi lelt, mi lelt Betlen Anna?»
«Aj mi nem lelt, kedves ángyom!
Béhágék a kőkertembe,
Rózsabokor megakaszta,
Selyem szoknya elszakada,
A vér mingyát kicsordula.
Talpig vagyok aludt vérben,
Magam pedig haló félben.»
«Hallod-e te Betlen Anna!
Áll ki te az udvarodra,
Imádkozzál az Istennek,
Bocsássa meg büneidet.»
Ángyom, ángyom, kedves ángyom,
Mossanak meg ürmös borba,
Takarjanak gyenge gyolcsba,
Küldjenek ki Kolozsvárra,
Vegyen minden példát róla,
Az árvának hogy van dolga.

JULIA.

Julia szép lány egykoron kimene
Búzavirág szedni, a búza mezőbe;
Búzavirág szedni, koszoruba kötni,
Koszoruba kötni, magát ott mulatni.
Fel is feltekinte a magas egekbe:
Egy szép gyalog ösvény hát ott jődögél le.
Azon ereszkedék fodor fehér bárány,
A napot s a holdat szarva között hozván;
A fényes csillagot a homlokán hozta,
Két szép arany perecz, aj! a két szarvába.
Aj! a két oldalán két szép égő gyertya,
Mennyi szőre, szála, annyi csillag rajta.

Szóval mondja neki fodor fehér bárány:
Meg ne ijedj tőlem, Julia szép leány!
Mert most esett híjja szüzek seregének,
Ha eljőnél velem, én oda vinnélek,
A mennyei karok, a szent szüzek közé,
Hogy betelnék veled azok kegyes rendje.
A mennyei kulcsot adnám a kezedbe,
Első kakasszókor jőnék nézésedre,
Másod kakasszókor téged megkérnélek,
Harmad kakasszókor téged elvinnélek.

Az anyjához fordul Julia szép leány,
Szóval mondja neki: anyám, édes anyám!
Én is csak kimenék, búzavirág szedni,
Búzavirág szedni, koszoruba kötni,
Koszoruba kötni, magamat mulatni,
Fel is feltekinték a magas egekbe:
Egy szép gyalog ösvény hát ott jődögél le.
Azon ereszkedék fodor fejér bárány,
A napot s a holdat szarva között hozván;
A fényes csillagot a homlokán hozta,
Két szép arany perecz, aj! a két szarvába.
Aj! a két oldalán két szép égő gyertya
Mennyi szőre, szála, annyi csillag rajta.
Szóval mondja nekem fodor fejér bárány:
Meg ne ijedj tőlem, Julia szép leány!
Mert most esett híja szüzek seregének,
Ha elmennék vele, hogy oda vinnének,
A mennyei karba, a szent szüzek közé,
Hogy betelnék velem azok kegyes rendje.
A mennyei kulcsot a kezembe adja,
Első kakasszókor jőnek látásomra,
Másod kakasszókor engemet megkérnek,
Harmad kakasszókor engemet elvisznek.

Sirass, anyám, sirass, éltemben hadd halljam,
Hadd halljam éltemben, hogy siratsz holtomban

«Leányom, leányom! Virágos kertemben
Első raj méhemnek gyenge lépecskéje,
Gyenge lépecskének sárguló viaszsza,
Sárga viaszszának földön futó füstje,
Földön futó füstje s mennybe ható lángja!

A mennyei harang huzatlan szólalék,
A mennyei ajtó nyitatlan megnyilék,
Jaj! az én leányom oda bevezeték.»

GÁL FERUS, GÁL GÁSPÁR.

Nemes Alfaluban egy özvegy aszszonynak
Vala két szép fia: Gál Ferus, Gál Gáspár.
Dali szép ifiak, mint két szép virágszál.
«Istenem, Istenem, hogy történék dolgunk
A kerek mezőben, a nagy Bodza mellett,
Egy vörös pipáért, egy dészüs 5) oláhért!
Isten megfizesse, kedves édes anyám,
Hogy kilencz hónapig a méhedben hordtál,
Kilencz hónap után a világra hoztál.
Mikor förösztgettél gyönge meleg vizbe,
Förösztgettél volna lobogó melegbe;
Mikor takargattál gyönge gyólcs ruhába,
Takargattál volna tüzes parázsába;
Mikor sirdogáltál rengő bölcsőm mellett,
Sirdogáltál volna a koporsóm mellett.
Isten megfizesse, Gál Katalin néném
Ennyi rabságunkban, hogy minket tápláltál,
Étellel, gyertyával, szép fehér ruhával,
Isten megfizesse, Gál Amburus bátyám,
Ennyi rabságunkban még hozzánk se jártál.
Mikor szántogattunk Bodza vize mellett,
Akkor tanitottál, hogy üssük az oláht.

Istenem, Istenem, hogy történék dolgunk
A kerek mezőben, a nagy Bodza mellett,
Egy veres pipáért, egy dészüs oláhért!
Megirták már nekünk az úti czédulát,
Hogy ne nyomjuk többé az alfali utczát,
Megkötötték nékünk a végső bokrétát,
Veresből, fehérből, tiszta feketéből.
Látod édes öcsém ezt a töltött tyukot,
Ezt a töltött tyukot, hogy ennek nincs feje:
Holnap nyolcz órakor igy lesz a mi dolgunk.»

BUDAI ILONA.

Budai Ilona ablakba könyökle,
Hallja, hogy ellenség rabol a környékbe.
Csak eszibe juta kéncsös küs ládája
S kéncsös küs ládáját hóna alá fogja.
Hajadon küs lányát jobb kezin vezette,
Futkosó küs fiát bal kezire vötte.

Megyen, megyen, megyen sűrű fenyves erdőn,
Egy fölhagyott úton, sötét röngetegön.
Hát mintha hallaná lovak dobogását
S csakhamar letöszi hajadon küs lányát.
Hajadon küs lánya ilyenképpen síra:
«Anyám, édös anyám, ne hagyj el az utba!
Essék meg a szüved, ne hagyj itt engömet!»
«Bizon itt hagylak én, leányom, tégödet,
Mert leány helyébe leányt ad az isten,
De pénzem helyébe ingyen nem ad isten.»

Megyen, tovább megyen sűrű fenyves erdőn,
A fölhagyott úton, sötét röngetegön.
Hát mintha hallaná lovak dobogását,
S csakhamar letöszi futkosó küs fiát.
Futkosó küs fia ilyenképpen síra:

«Anyám, édös anyám, ne hagyj el az utba,
Essék meg a szüved, ne hagyj itt engömet!»
«Bizon itt hagylak én, édös fiam tégöd,
Mert fiu helyébe fiut ad az Isten,
De pénzöm helyébe ingyen nem ad isten.»

Megyen, tovább megyen sűrű fenyves erdőn,
Az elhagyott úton, sötét röngetegön,
Mig eljuta végre egy szép tágas rétre,
Hát egy bival tehén azon jöddögél le,
Az idei bornyát szarva között hozta,
A tavalyi bornyát maga után rítta.
Ezt hogy megpillantá Budai Ilona,
A földre borúla, keservesön sira,
Keservesön sira, kárhoztatá magát:
«Az oktalan állat nem hagyja el bornyát.
Istenem, istenem, én édös istenem,
Hát én lelkös lévén, hogy hagyám gyermekem?»
Avval visszafordult a nagy fenyves erdőn,
Az elhagyott úton, sötét röngetegön;
Csakhamar elérte s oda nyujtá ujját
S híni kezdé szépön az ő kicsi fiát.
«Bizon nem mögyök én, mert nem voltál anya,
Ha a löttél vóna, itt nem hagytál vóna!»
Megyen, tovább megyen a nagy fenyves erdőn,
A fölhagyott úton, sötét röngetegön;
Csakhamar elérte s oda nyujtá ujját,
S híni kezdé szépön hajadon küs lányát.
«Bizon nem mögyök én, mert nem vótál anya,
Ha a löttél vóna, itt nem hagytál vóna.»

Hogy ezt igy hallotta, ilyenképpen sira:
«Immár olyan vagyok mint ut mellett a fa;
A ki ott elmegyen, ágaimat rontsa,
Ágaimat rontsa s a sárba tapossa.»

A KURUCZ KORSZAK NÉPBALLADÁI

KEREKES IZSÁK.

Hallottad-e hirét a hires Szebennek,
A hires Szebennek s a hires Mohának,
A Mohában lakó Kerekes Péternek,
S Kerekes Izsáknak, ő felnőtt fiának?
Ez egyszer ittason ment az istállóba,
Ott is lefeküvék a lovak jászlyába.

Egyszer csak kimene az ő édes apja
A tornáczba s lenéz onnan a határra.
Hát bizony jődögél nagy fekete sereg,
Úgy látszik messzünnen mint a setét felleg,
Nem tudják, miféle, kurucz-e vagy labancz,
De még is gondolják: a szebeni ráczok.

Ekkor csak lemene Izsák édes apja
A lovak jászlyához s ilyen szókkal mondja:
«Kelj fel, fiam, kelj fel, jó Kerekes Izsák!
Mert bizony jődögél nagy fekete sereg,
Úgy látszik messzünnen mint a setét felleg,
Nem tudjuk, miféle, kurucz-e vagy labancz,
De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.»

Ekkor megfordula az első álmából,
De mégsem kele fel a lovak jászlyából.
Másodszor kimene az ő édes anyja,
S ilyen szókkal költi igen hamarjába:
«Kelj fel, fiam, kelj fel jó Kerekes Izsák!
Mert bizony jődögél nagy fekete sereg,

Úgy látszik messzünnen, mint a setét felleg,
Nem tudjuk miféle, kurucz-e vagy labancz,
De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.»

Ekkor megfordula második álmából,
De még sem kele fel a lovak jászlyából,
Harmadszor kimene szép gyönyörű mátka
A tornáczba s mindjárt lenéz a határra.
Hát jő az ellenség igen hamarjába’,
És leszalada ő a lovak jászlyához,
És igy kezd beszélni a kedves urához:
«Kelj fel, szivem, kelj fel; itt van az ellenség,
Nem tudjuk, miféle, kurucz-e vagy labancz.
De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.»

És ekkor felugrék jó Kerekes Izsák,
Igen hamarjába’ a lovát kihozák,
Felköté a kardját mindjárt oldalára,
S felfordúla szépen jó barna lovára,
És visszatekinte s ilyen szókkal beszélt:
«Kiontatom vérem apámért, anyámért,
Megöletem magam szép gyürűs mátkámért,
Meghalok én még ma magyar nemzetemért.»

E szók után lovát sarkantyúba kapja,
S az ellenség felé nagy bátran ugratja:
Hát jőnek a ráczok, ő meg előttök van,
Kard-emelve vágtat igen iszonyuan.
«Add meg magad, add meg, jó Kerekes Izsák’.»
– A ráczok előre neki azt kiáltják –
«Látjuk, hogy vitéz vagy, de csak egyedül vagy,
A reménység téged most mindjárást itt hagy,
Akár mint mesterkedj’, a mi kezünkbe vagy!»

«Mit adok rajtatok, ha egyedül vagyok!
Kard nem jár meg engem, akár mint vágjatok.»
Mond Kerekes Izsák s vagdal jobbra-balra.
Hullatja a ráczot a kardja egymásra,

Egy elémentébe’ gyalog ösvényt vága,
És visszajöttébe szekérutat nyita,
De ekkor megbotlék a lovának lába,
Ő meg a lováról a földre borúla.

Jó Kerekes Izsák igy járt a lovával,
A ráczok pediglen karddal és dárdával
Vágják, ölik őtet s mindaddig göbődik,
A mig egyet sem rug s nem is vergölődik.

Igy pusztitották el Kerekes Izsákot,
A ki a kardjával levága sok ráczot.

OLÁH GECZI.

(A XVII. Század második feléből.)

Oh gyönyörű tavaszidő!
Szerencsétlen új esztendő!
Az kit akarsz megújítasz, –
Engem penig szomorítasz.

Gyerünk alá jó katonák,
Az alföldre, Kecskemétre,
Ott próbáljunk jó szerencsét –
Talám Isten jobban adja!

Mennek vala az alföldre;
Oláh Geczi vitéz legény
Talál elől egy nagy őzet,
Mindjárt mondja fakó lónak:

«Édes lovam, fakó lovam
Érjük el amaz nagy őzet!»
Az fakó ló csak eléri,
Oláh Geczi csak ellövi.

Mindjárt mondja az urának:
«Uram, uram, Oláh Geczi –
Ne kergess én rajtam őzet,
Ha törököt nem fogsz, nem vágsz!»

Paripája mindaddig fut,
A mig ura ahhoz nem jut;
Habos tajték róla szakad,
Elesvén egy árkon akad.

«Vigy ki innét jó lovacskám,
Szépen nevelt jó maczkókám:
Hidd el, bizony meghízlallak,
Őz után már nem nyargallak.»

«Mondám, rajtam bátor szívvel
Pogányt vághatsz erős kézzel:
De te kétélő tőröddel,
Őzet űztél fegyvereddel.»

«Hozz ki mégegyszer jó lovam,
Meglátd: törökre lesz utam;
Bor, pecsenye lesz abrakod –
Nem lészen többé panaszod.

Hordozd bátran bús szivemet,
Keresd fel régi kedvemet;
Hidd el, majd az pogány oszol,
Oláh Geczi az hol harczol!»

«Ülj fel hát, ne félj töröktől:
Én is hízom pogány vértől;
Terjeszd tovább nagy hiredet –
Keményítsd meg fegyveredet!

Látod hazád rontására
Népednek elrablására
Miként pogányság készülne –
Hogy bennetek elvesztene.»

«Éltem nem szánom hazámért,
Királyom maradásáért;
Hírem s nevem lesz nyereség,
Nem prédál többé ellenség.

Pórteleki 6) hazánk fénye,
Buga Jakab6) nagy reménye,
Jászberényi6) is népestől,
Majd hozzánk jön seregestől.

Ellenségünket töressük,
Mérges nyillal sértegessük;
Majd sok török test lesz eves –
Kiknek nem kell kávé-leves.

Minden vitéz józan légyen,
Hijában zsoldot ne végyen;
Szerezzen jó hirt népünknek –
E volt tárgya fegyverünknek.»

BEZERÉDI NÓTÁJA.

(1707. első feléből.)

Sárvár alatt sűrű berek a Csere;
Leskelődő labanczokkal van tele;
Sűrű berek még sincs annyi levele –
Mint a mennyi lompos labancz bújt bele.

Héja madár le-lecsap a fölyhőbűl…
Lovas labancz ki-kicsap az erdőbűl,
Kuruczot lát, hertelenűl megpördűl,
Tőrbe csalni úgy akarná, de nem gyün.

Kuruczokat Bezerédi vezeti,
Ki a kardját német hússal eteti,
A csújtárját 7) német vérrel festeti,
Tíz-húsz rácz ha reágyün, csak neveti…

Bezerédi tánczoltatja a lovát,
Villogtatja rettenetös pallosát,
Dobot veret, fuvatja a trombitát,
Meg is indul, odacsap, meg hátat ád.

Bolond észszel a rácz magát elhivé;
Csak úgy árad a berekből kifelé,
Szép térhelyre Bezerédi kivivé,
Ott egyszersmind arczul fordul s vág belé.

Az német is kiözönlik rácz után,
Gyalog vagyon, a kurucz jó paripán;
Bezerédi hires serény kapitány:
Közre kapja, vágja, rontja szaporán.

Bezerédi hires vitéz kapitány;
Sarabolja-darabolja magyarán.
Az német is neki búsul egynihány,
Rája támad, lüvés esik az lován.

Bezerédi elvesztette az lovát,
Bukompanni megtalálta a nyomát;
Odaugrat, rázza hegyes dragonyát…
Bezerédi gyalog is nagy harczot ád.

Az sok labancz mikoron rárohana:
Bezerédi csak egyedűl ott vala,
Jó kardjával hármat-négyet suhinta –
Németekben tágosságot úgy csapa.

Párduczbűrét az nyakábúl levonák,
De az árát életekkel megadák;
Odamennek egyníhány jó katonák –
Dandárját az németnek ott megnyomák.

Több kurucz is, hogy meglátja ezeket,
Bátorodik, űzi, mint az ebeket…
Bezerédi maga űz egy sereget,
Sárvár felé ugy hajtják a németet.

A Rábában vértűl hiznak az halak,
Véres vizben egymásra tátogatnak,
Dícsírgetik Bezerédit magoknak:
Hogy ő volna fundátora javoknak.

Német testek buritják az parragot,
Vadmadarak lakodalmat laknak ott;
Dícsírgetik Bezerédit, Baloghot:
Hogy nekik oly rakott asztalt rakatott.

Kél a szél, a fákat vígan legyinti;
Kuruczokat az jó Isten segíti, –
Országunkat még egyszer megépíti,
Német ebtűl valahára megmenti.

NAGY BERCSÉNYI MIKLÓS.

(1708 junius–julius.)

Nagy Bercsényi Miklós, nemzetünk oszlopa.
Sok vitéz legénynek te vagy édes apja.

Szabadságkereső szegény magyarokat,
Te vezérled őköt, az ő táborokat.

Nagy Bercsényi Miklós, hogy téged követtünk:
Sok diadalmakat ellenségen nyertünk!

Morvát és Bécsalját sokszor felnyargaltuk,
Ricsán generállal tánczát eljárattuk.

Storumberk generált bévittük Nyitrában,
Az sok ragadománt hordtuk mind Ujvárban.

Ujvárban katona szerencsét örüli, –
Kardját újabb harczra vígan köszörüli…

Hogy mikor Bercsényi zászlókat emeltet,
Felűlőt fuvattat, rézdobot verettet:

Szép rendölt sereggel szálljon ki mezzőre
Vig kedvvel induljon ellenség földére.

Pihenő kvártélyba, fűvellő táborra,
Vág vize két partján száll az sok katona.

Járjad lovam, járjad Ujvárnak mezejét –
Hogy megszégyenítsük ellenség erejét!

Az álnok németet, az koborló ráczot,
Halomban vághassuk mind dánust, horvátot!

Bőv Magyarországot hogy miért rabolják,
Égetik, pusztítják, igen kóborolják.

Németnek, magyarok, soha ne higyjetek!
Csak jól forgódjatok, csak emberkedjetek.

Segétsed Úr-Isten az te hiv népedet:
Szegény kuruczoknak adj győzödelmeket!

Ezerhétszáz fölött nyolczadik esztendő
Vitézek csillaga, hadakozó üdő…

Éneklém ezeket, nyúgován egykoron
Vág vizének partján, az soóki táboron.

A KÖLESDI HARCZRÓL.

(1708 szept. 2.)

A kölesdi harczon, a kölesdi harczon
Hej! én is ott voltam, elejének vágtam;
Elejének vágtam, közepét bontottam,
Mint kaszás az füvet, döntöttem, rontottam.

Mikor Balogh Ádám a kardját emelte:
Sándor László akkor dandárt reávitte.
«Vedd fel, fiam, bátran németnek lövését,
Ne mutasd szivednek semmi röttenését,
Ne mutasd szivednek semmi röttenését!»

Mikor Balog Ádám a kardját emelte:
Szekeress István is ezerét vezette.

«Rajta, rajta! rontsad ráczok sűrű rendét –
Hadd ne dúlja gaz nép édes hazád földét!»

Az Sió berkéig lőn nagy sivalkodás,
Fel Simontornyáig, sűrű nagy roppanás,
Akkor Balogh Ádám indíta több hadat:
Német is elveszett, a rácz is elszaladt.

«Haj, édes ezerem! Haj Somogyi Ádám!…
Most immár utánna, mindenütt az hátán!
Most immár utánna, mindenütt az hátán!»

Lovassa üldözte, – gyalogja öldözte,
Szegszárdig az mezőt vérével öntözte.

Megégett Ráczország, megmaradt három ház…
Elesett négyezer, megmaradt három száz.

ESZTERGOM MEGVÉTELÉRŐL.

(1706.)

Sebes viz a Garam, siet a Dunába,
Kuruczok tábora éppen ott megszálla.

Rákóczi tábort üt a Garam-torokban,
Persia-szőnyegen pihen szép sátorban.

Persia-szőnyegen, fényes tigris bőrön…
Sátor előtt állnak palotások bővön.

Verik az rézdobot, fujják a trombitát,
A sok nyalka kurucz üli az paripát.

Rákóczi tábora torpad 8) az síkságon:
Rákóczi sátora dombon áll magában.

Friss, kerek dombon áll tegnapi nap olta;
Nemcsak az sátor, a domb is csak azolta!

Jó kurucz vitézek csak tegnap dombolták,
A földjét kezekben süveggel hordották,

Urunknak sátora magas helyen legyen;
Szép tábora fölött végig tekinthessen!

Aranyos zászlója lobogjon magasra!
Messzéről mindenki mindjárt megláthassa!

Süveggel hordották, a dombot ugy rakták,
Rákóczi patyolat-sátorát rávonták.

Nagy Rákóczi jár az gyönyörű mezőben,
Rettenetes kardja villog a kezében.

Kardjával fölmutat Esztergom várára,
Vár tornyán lobogó császár zászlajára:

Mire a fényes nap háromszor felsütne,
Hejh, magyar lobogó lesz oda feltűzve!

Szóljatok álgyúim, szörnyen ropogjatok,
Dunának két partja rengjen alattatok!

Hejh! s megbődülének Rákóczi álgyúi,
Hejh! s megrendülének Esztergom tornyai,

Amott az vár alatt törik már a falat;
Vég-Esztergom vára, jobb lesz, add meg magad!

Odafent az tokos csak elhivé magát.
Nem adja a várat, berdót igen kajált.

Éjten-éjjel, mikor a lövés elhallgat;
Fényes tigris-bőrén Rákóczi nem nyughat.

Készíti hiveit, hires vitézeit:
Fodor és Révay hajdu-ezereit.

Az palotás-ezret, az Esze Tamásét,
Csajági Jánosét, Lócziét, sok másét.

Éjten-éjjel egyszer az álgyú hármat szól:
Hát az sok kurucz az várra csak úgy nyomúl.

Tüzes garanáttúl világos az éjjel,
Hajh! sok anya fia borúl ott bé vérrel!

Hasad az szép hajnal, piros az hegyoldal…
Esztergom várában Rákóczi felnyargal.

Esztergom utczáin szikrát hány patkója,
Esztergom bástyáin lobog a zászlója…

Mikor Esztergomban örömet lőttenek:
Ez versek kevesség azután költenek.

Ha kérded: ki irta? – egy igaz magyar fi,
Igaz örömében, – elhigyje akárki.