Mesék és regék

Maig is ismerős az a harangszó hangja azon a vidéken, a dajkák mulattatják vele a gyermekeket.

A remete és az egész népség sokat jártak a szent kápolnához, énekelve, imádkozva, hogy a boldog Istenanya adja vissza harangjaik szavát, mind hiába, még az énekszó sem hangzott többé az égig.

Egy éjszaka azonban, épen Boldogasszony havában, álmot látott az ősz remete: mintha a szent szűz anya leszállt volna hozzá a megnyílt égből s kézen fogva elvezette volna őt a felső kokojszás tóig, ott egy kerek tengerablakon leszállt vele együtt a vizek alá. A remete reszketett magában, de az égi nő biztatta őt, hogy ne féljen, s szállt vele a nagy mélységbe alá. A mint a megdicsőült szent homlokáról szétsugárzott a mennyei világosság, a vízalatti szörnyalakok ezernyi csoportozatokban futottak széjjel előlök, lenn a víz fenekén megpillantá a remete az elveszett harangot, vízi folyondárnövények körülfolyták azt egészen, a százkaru szövedék megkötözte, s rajta ült a zöld tündérkirály, aludt összebuggadva, mint egy nagy vízi ung, a harang mellett feküdtek aranyhajú leányai, azok is aludtak mélyen.

Az égi szent ekkor azt mondá a remetének:

– A míg e harang a víz alól vissza nem kerül, harangszó nem fog hallatszani e vidéken.

Azzal elbocsátá a remete kezét, ki megijedt, hogy a vízben marad, s a mint a szent nő keze után kapott, arra fölébredt és nagyon elcsodálkozott, hogy ruhájáról nem csorgott a víz.

Másnap elmondá e látást a vidék lakosainak; rögtön vállalkozának jó bátor legények, a kik bizakodva magukban, megkisérték a veszélyes utat, leszállni a vizek alá, s felkeresni a víz fenekén a harangot. Egy sem jött vissza közülök. A gonosz tündérek ott alant saját elemeikben megfogták őket, kiszívták lelkeiket s hulláikat sem bocsáták vissza többé.

Sok jó legényt megsirattak már oda haza s aggodalmas apák, anyák kérve kérték fiaikat, hogy ne menjenek a kokojszáshoz. És azok mégis elmentek.

Azok a kék tengerszemek úgy csalogattak messziről, azok a bájos énekhangok úgy hívogattak éjente; a ki egyszer meghallotta azokat, nem volt maradása tőlük, utánuk kellett mennie, meg kellett látni a hableányt, mint fürdik az ezüsttel csillogó tóban, mint takargatja arany hajával habtermetét, rózsás keblét. Soha sem tért az társaihoz vissza.

Három fia volt a székely gulyásnak, kinek bojtárja a harangot elsülyeszté, mind a hármat szívből kérte otthon maradt édes anyja, hogy ne közelítsenek a tündérek tanyájához. Bár ne kérte volna olyan nagyon. Mert az ember olyan, hogy a hol veszedelmét tudja, csak azért is oda megyen.

Mindennap másik fiú őrizte a legelő gulyát, melynek az átváltozott bojtár volt a vezető kolomposa. Ez a mint esteledni kezdett, magától megindult a tó partjáról s tova terelte a csordát, hogy ott ne lepje az éjszaka. Egy este, midőn a legnagyobbik testvéren volt a sor, ez megköté a vezértulkot egy fa derekához, hogy el ne mehessen onnan, s maga leült a vízpartra.

A vezértulok olyan keservesen bőgött utána, de az ifju nem hajtott rá, hanem várt a tündérekre.

A mint feljött a hold a föld fölé, a hableány is megjelent a viz fölött: a legidősebb tündérleány volt, bájos arczu; korrallajku; feje kék liliommal koszorúzva, termetén vékony öltöny folyt alá, mintha átlátszó ezüstből volna lengeteg ing szőve, olyan könnyű, olyan gyöngéd, hogy ha foszlánynyá tépnék elrepülne a légben, mint az őszi ökörnyál.

A pásztor ifju el volt bűvölve a tüneménytől, szemét majd kinézte rajta, lelkét majd kisóhajtá utána, szíve dobogását meghallotta a tündérleány.

– Pásztor ifju, barna ifju, szólt hozzája édes hangon, mely olyan volt mint az ének, de még az éneknél is szebb; – jőjj le hozzám, jőjj el velem. Lakásom kristálypalota, csigahéjakkal zsindelyezve, klárisokkal körülszegve; kertem korralvirág, s eleven növevény, pók szövi, pók fonja, gyöngy-csigaház termi köntösöm, ékszerem, ajkam édes, keblem forró, ölelésem boldogító; végy el engem feleségül.

A pásztorlegény felelt neki:

– Hogy mehessek én te hozzád tündérleány; víz nem áll meg lábam alatt, nincsen annak gerendája, jőjj te el inkább én hozzám, nekem is van kertem, házam, szép napfényes domboldalon lakom, a hajnal midőn hasad, külömb az mínden klárisnál és gyöngynél. Jőjj te hozzám feleségül.

A tündér leány szót fogadt, oda uszott az ifjuhoz, oda nyujtá felé kezét, a pásztor ifju azt gondolta, hogy ha egyszer megfoghatta a tündér kezét, majd kirántja őt a vizből, odaszorítja keblére, két ölelő karja közé, ha akarna sem mehetne többet vissza a vizekbe.

Ámde a mint oda adta kezét a tündérnek, egyszerre megragadta ez őt erősen, a tündérek erősebbek az embereknél, egy pillantás alatt berántotta őt a vízbe, csak a viszhang kiáltá utána halálsikoltását az ifjunak.

Másnap a középső testvér ment el a tópartra bátyja helyett a gulyát őrizni, éjszaka ő is kiült a tópartra, neki a második tündér jelent meg; ő is elbódult, ő is elveszett siralmasan.

Harmadik éjjel a legkisebb testvéren volt a sor.

Anyja apja hasztalan rimánkodott előtte, hogy ne juttassa magát két testvére gyász sorsára, nem félté magát az ifju.

– Ne busuljatok én rajtam, ha minden tündér ellenem jön is, nem visznek azok engem a víz alá.

Kimenvén a gulyához, vitt magával egy hosszú kötelet, azzal összekötözé a tulkokat szarvaiknál fogva, a legutolsó volt a vezértulok. Azzal saját derekára hurkolá a kötél másik végét s megveregetve a vezértulok nyakát, ezt bizta rá:

– Kedves szolgám, négylábu szolgám. Én is elmegyek tündért fogni, tündért vadászni. Kicsalom a partra, megfogom a kezét, s ha akkor azt mondom: «hopp a Jézus nevével, Szűz Mária hirével!» akkor te egyszerre az egész gulyával rugtass neki, kapaszkodjatok, a hogy tudtok, majd meglássuk: nem huzzuk-e ki a tündért onnan a vizből?

A hold ismét feljött szépen, a pásztor ifju gyönyörüen fútta a tilinkóját egy jávorfa alatt, midőn a tengerszem kék tükréből csak kibukik a legkisebb tündérleány.

Valamennyi közt legszebb volt, fején nefelejtskoszorú, szeme is csupa nefelejts, olyan szelid, oly mosolygó, ajkain fejlő rózsabimbók, termete hajlékony, virág-ruhája mintha üvegből volna szőve; az egész olyan ölelni való.

A mint meglátta őt a pásztorifju, elhagyta a fuvolaszót s megszólítá bátor hangon:

– Vízi leány, szép tündérleány, jőjj én hozzám feleségűl.

A szelid szép tündérgyermek megszánta a gyönge ifjut, s szelid csengő hangon mondá neki:

– Menj innen szép földi ifju, nem valók vagyunk mi egymásnak, nem jó te neked engemet látnod.

– Nem megyek el nálad nélkül. Felelt rá a pásztorifju.

– Mit kivánsz olyan nagyon rajtam? Ha kell gyöngyfüzérem fehér nyakamról, íme neked adom, ha kell aranyövem karcsu derekamról, íme átengedem.

S azzal kihajítá övét s gyöngyfüzérét a partra.

De az ifju csak nem ment el.

– Nem kell nekem sem gyöngyöd, sem aranyod, kellesz én nekem te magad. Kell énnekem te ajkad, ragyogó két szemed, galamb szép termeted. Haza viszlek jó anyámhoz, úgy tartunk, mint a madarat az égben.

A tündérleány szomorúan lebegett a víz színén a part füvéig, alant a vízí virágok olyan közelnek látszottak, mintha kézzel le lehetne szakítani őket.

A tündérleány odaérve az ifjuhoz, odanyújtá neki kezét; hirtelen balkézzel kapta azt meg az ifju s elkiáltá nagy hangosan:

– Hopp a Jézus nevével, szűz Mária hirével, hajhó! hajsz!

De kaphatta volna ő a tündért jobb kézzel is, balkézzel is, huzhatta volna is, nem tizenkét tulok, hanem tizenkétszer tizenkettő, mind lehuzta volna őt azokkal együtt a tündérleány mély vízfenekére, ha az ifju szemeibe nem tekintett volna, s szebb tengermélységet, szebb egész világot nem látott volna meg annak két csillagában, s hogy ha az a bűbájos tűz, mely férfi és nő szeméből egymásba foly, erősebb nem volna minden tündérhatalomnál.

A szép vízi lyányka csak azon vette észre, hogy az ifjú karjai közé zárva van habtermete, s viruló ajkait forró ajk égeti, melynek tüze, heve elrabolja bűbájos erejét, más vért, más meleget olt dobogó szívébe, hogy az öleléstől lassankint megszünik tündér lenni, s lesz szeretett, lesz szerető földi asszony.

A zöld vízi király s a hableány testvérek, a midőn meglátták, hogy a küldött tündér nem bir az ifjuval, odarohantak mind, belefogóztak a tündérlány öltönyébe, a lidérkék, hinárkák átölelték lábait, úgy huzták visszafelé. Mind hasztalan volt már: a tündérnek nem volt ereje a földi ifju felett, mert földi szerelmet érezett iránta s ez az érzés sok tündért lefegyverze már.

A tulkok megfeszített erővel kapaszkodtak mind jobban előre, a hableányka már egész térdig kiemelkedett a vízből, látható volt a szegletes fejű szörnyek egész egyeteme, mely belé kapaszkodott, s huzta volna vissza. Még egy erőfeszítés, még egy csók s a tündér a szárazon volt, a szörnyek visszaomlottak a vízbe, úgy szétcsapva a hullámot, hogy az kétfelől valamennyi fát besodort a partról s egész éjjel zajgott zúgott a tengerszem, mintha nagy üstben forralnák alulról, vagy a zivatar forgatná fel fenekestül.

Az ifju pedig ölébe vette a rablott hableánykát, felültette vezértulokja hátára, alája téve puha gunyáját s haza ment vele apja házához.

A fiú szülői hogy megörültek, midőn meglátták őt épen visszatérni, s még jobban elcsodálkoztak, midőn a szép tündérleányt megpillanták, kit fiok magával hozott. Ha valahol, a székelyföldön csak van szép hajadon elég, de ilyen szép még ott sem volt, a ki vetekedhetett volna vele.

– Ne kérdezzék kegyelmetek, honnan hoztam, hol találtam? szólt az ifju; elég az, hogy Isten adta s enyim lesz, míg el nem veszi.

Nem is kérdezték a jó öregek egy cseppet sem, csak siettek neki más öltözetet szerezni, minőt a székelyföldön viselnek, s mikor bekötötték a fejét, senki sem mondta volna, hogy nem épen úgy székely anya szülte, mint a többit.

Az ifju nagy boldog volt sokáig, mindenki irigyelte állapotját úgy éltek, mint két páros galamb az erdőben, soha sem lehetett őket külön látni, mindig egymás mellett voltak.

Senki sem is gyanította, hogy a szép menyecske nem földi anyától született lény, csak az öreg anyós vette észre néha, hogy mikor menye valahova leteszi kezeit, az ujjai helyén mindig nedves folt marad, és a kert virágai vették észre, midőn forró nyári napokon ott járt közöttük a viztündér, hogy éledtek fel hervadt leveleik s hogy hullott enyhe harmat szomjas kelyheikbe; fű és vetés zöldebb volt, vigabban nőtt, ha ő egyszer körűljárta.

Egyszer fiat szült a tündér; a mint világra jött a gyermek, megfogta őt lábujja hegyénél fogva s belemártá egészen egy kád vízbe, míg a gyermek elkezdett eviczkélni, lubiczkolni a vízben, akkor elereszté egészen s uszott a gyermek magától víz alatt és víz felett, mint a maszületett ung szokott uszni.

Senki sem látta e tüneményt, mert a tündér egyedül volt, s mire mások jöttek hozzá, a gyermek pólyába volt kötve s ott pihent anyja hókeblén.

De valahányszor egyedül maradt a tündér gyermekével, mindig kibontotta őt a pólyából s beleereszté a kád vízbe, hol az vigan lubiczkolt, le-lemerült a viz fenekére s hamarább megtanult uszni, mint a földön járni.

Hét esztendős korában már keresztül és visszauszta a Szent-Anna tavát s felhozta a tó fenekéről a beleejtett aranypoharat, s akárhányszor leszállt oda, csodálatos, élő, mozgó virágokat tépni fel az iszapos földből, miket anyjának hordott haza.

A környék csodabuvárnak nevezte el a gyermeket.

Azon közben mult az idő: a fiú embernyi emberré növekedett, a ki fiatal volt a környékben, mind öreg emberré lett már: a vén remete is régen megtért a kis kápolnából más fényesebb kápolnába, hol angyalkák minisztrálnak, a szerafok harangoznak; az elveszett harangot régen elfelejté mindenki s fakalapácscsal volt szokás hírül adni az Isten-tisztelet idejét hosszú idők óta.

Csak a tündér arcza nem változott: a tündérek nem vénülnek, most is oly gyönge testü alak volt, mint midőn először elhagyta a hullámokat, úgy hogy a ki látta, azt hiheté, hogy ő nem anyja, hanem leánya fiának.

Egy esztendőben nagy szárazság uralkodott az egész Székelyföldön, hiába énekeltek, imádkoztak minden templomban, nem mult el a csapás rólok. A kokojszás tava pedig megnőtt, hogy szinte elönté a vidéket.

E nagy inség napján kivezette a tündér gyermekét a tengerszemekhez s megmondá neki a mély vizek titkait.

Itt e tengerszemben lakik az én atyám, zöld vizkirály, kristályfényes palotában. Mi három testvérek vagyunk, az ő leányai, mindhárom más anyától valók. Egyikünk anyja volt a felhő, másikunké a patak, az enyim volt az égi harmat. Az én atyám zöld vízkirály, kegyetlen, haragos tündér, ki ha megharagszik a földre, börtönbe zárja anyáinkat, felhőt, patakot, harmatot, mind ide huzza magához; nézd, hogy megdagadt tőlük e tó. Azért van szárazság a földön, azért apadt ki minden forrás. Eredj fiam, szállj a víz alá, mess egy jó birsalmabotot tőrül, azzal üsd meg a ki előtted áll; ne félj senkitől, hogy bántson. Aprócseprő kis lidérkék, lomha szörnyek elvadulnak előled, hogy ha bátran közéjök vágsz; ott a sárga siliomokon túl megtalálod a tündérkirály palotáját, kristályból van az építve, minden fala által látszik, ezer meg ezer szobán keresztül, s a szobák gyémánttal és smaragddal vannak kirakva, az oszlopok czifrája rubinkő. Minden ajtónál kétfelől szárnyas tengeri ördögök őrzik a bejárást, három sor fog torkaikban; meg ne rettenj te azoktól, üss rájuk birsfavessződdel s kővé válnak az ütéstől. Száz szobán, száz folyosón átmenve, eljutsz a vízkirály hálótermébe, gyöngyháztól ragyog ennek padozatja, gyöngy a mennyezetje, smaragdcserepekben ágbogas piros klárisok vannak ablakában, miken gyémántvirág, aranygyümölcs terem, kárpitjai pókselyemből, ökörnyálból vannak szőve, miket nagy vízi virágok ágai tartanak, azokon ugrálnak ágról-ágra a kis rószaszinű békák, a mik úgy énekelnek, mint a fülemile, s játszadoznak az égszinkék gyikokkal. Közepén van a nagy kristálymedencze, melybe szökőkut vize ömlik aranyhal torkából, hátul a fülkében áll a vízkirály trónja; négy felfordított hal tartja négy láb helyett, azon ül tündérkirály, ezüst a szakálla, zöldbársony ruhája, ezüstkigyó van tekerve a körül öv gyanánt. Mellette két testvérem áll s legyezik őt széles halszárnyakkal. Semmit ne félj tőle, ő fog megrettenni ha meglát, halandó nem járt azon helyen soha; atyám és testvéreim hizelkedni fognak, elvezetnek kincses táraikba, a hol garmadával fekszik az ezüst, arany, drágakő, igazgyöngy, kinálnak, ne végy belőlök, te semmihez ne nyulj, hanem majd látsz ottan sorba felfüggesztve üres üvegpalaczkokat; kérd azokat. Nem üresek azok, mert beléjök a vízbefojtottak lelkei vannak elzárva, közte két bátyádé, kiknek lelkeit testvéreim kiszívták s e palaczkokba rejték. Ha ezeket elvetted, el fognak vezetni ritkaságaikhoz, faragott edények, drága kirakott serlegek, medenczék vannak sorba rakva ottan; a szem is káprázik, hogyha reájuk néz. Te ne végy azokból semmit, hanem találni fogsz majd egy szegletben eldugva, elrejtve egy rozsdás, penészes harangot, iszappal elcsufítva, hinárral benőve, azt kérd el magadnak. Hogyha ellenkeznek, csak azzal fenyegesd, hogy ráütsz e harangra és mindent megadnak; ha ez kezedben lesz, vidd ki a palotából, addig vigyázz, hogy hangot ne adjon s akkor üss reá háromszor, Isten szent nevében. Azzal munkádat bevégezted és jer vissza.

A csodabuvár szót fogadott tündér anyjának s vágva egy jó birssuhogót az erdőről, beveté magát a vízbe a sárga siliomokon túl.

Rögtön körülfogták a vizek szörnyei, négyszegletes fejű tűzszemű alakok, idomtalan állatok, hosszú gémnyakakkal, csunya tevefőkkel, széles uszó tenyerekkel, emberhez hasonló arczu óriási gyíkok, tarka szalamandrák, hosszú fűrészorrú csúfolódó halak, lófejű vízi ördögök, kacskaringós kigyók, s azok a hemzsegő, ázaléktestű számlálhatlan apróságok, a mik csipnek, csiklandoznak, vért szípolyoznak, s közöttük a hosszú vízalatti állatnövények terjengő karjai, mik ezernyi csápjaikkal keresik az uszó martalékot, hogy azt körülszőnyegezve, megkötözve, meghálózva huzzák alá tengő gyökereik állati torkába.

A csodabuvár nem ijedt meg mindazoktól, hanem ráütött az éhes százkaru érzékeny csápjaira vigan, hogy az esze nélkül huzta vissza magát csigaodujába, s megragadva a legtorkosabb szörnyeteg fülét kezével, végig verte azt birsfa-suhogójával úgy, hogy bőgött bele s elijeszté bömbölésével minden atyafiát, bujt, ki hova tudott. Azzal felült a megjuhászodott szörnyállat nyakára s parancsolá neki, hogy vigye őt egyenesen vízkirály palotájához.

Aludt a zöld tündér épen mohágyában, midőn a csodabúvár lépteinek hangja kongott folyosóján. Már erre fölébredt.

– Ki az a vakmerő, ki ide jönni mer? kiáltá felkapva aranyliliomos botját; de az ifju bátran összecsapott vele, egyet a botjára, mást meg a hátára; a tündérkirály kiejté kezéből pálczáját s ordított oly hangon, hogy odafenn a tengerszem mind buggyot vetett bele.

Szörnyek és tündérek mind esdekelve borultak az ifju lábaihoz, hogy ne bántsa őket, inkább mindent adnak neki, a mit szeme szája kiván: itt arany, ott ezüst, ott meg drágakövek, válaszszon belőlök.

– Nem kell én nekem sem arany, sem ezüst, viszonzá az ifju, hanem adjátok ki az én bátyáimat s a többi jó ifjakat, kik a vízbe fultak, s kiknek lelkeit elzártátok ti gonosz tündérek.

Azok előhozták a zárt palaczkokat, az ifju kioldá azoknak nyilását, s mindegyik palaczkból nagy fehér buborék szállt fel a vizeken keresztül a magasba, a szűk palaczk torkán keresztül törtében emberhangot adva.

A tündérek nyájasan ölelték meg az ifjút, s kinálták, hogy egyék, igyék és mulasson velök, rakja meg magát kincsekkel, úgy térjen anyjához vissza.

– Nem kell nekem semmi jótok. A miért én idejöttem, Istené az. Adjátok vissza a kápolna harangját, mely itt van nálatok elrejtve.

A tündérek mind nagy jajkiáltással sikoltottak fel e szóra, s a vén vízkirály szakálla szemlátomást még egyszer oly hosszúra nőtt, mint volt azelőtt.

Az ifju megtalálta a harangot, megtisztítá azt iszaptól és hinártól s kivitte magával a kristálypalotából.

Künn a vizek alatt megüté azt suhogójával. Háromszor nagyot kondult a szent harang.

Első kondulásra minden robaj nélkül összeomlott a kristálypalota, fényes oszlopok, aranyozott falak, gyöngygyel rakott boltok mind hitvány fövénynyé, kavicsokká váltak.

Második kongásra összezsugorodtak a vizek szörnyei, úgy elenyésztek a vizek fenekén, mintha nem is lettek volna.

A harmadik kondulásnál két karcsu süllő uszkált a palota romjai fölött, s egy vén zöld varangy gubbaszkodott a kiálló kémény tetején. Ezek voltak a tündérek. Még most is ilyen alakban élnek.

A mint a tenger felszinére ért az ifju a visszanyert haranggal, íme, tizenkét fehér hattyut látott a vízszinén uszni, a hány buborékot kibocsátott a palaczkból; kettő a hattyuk közől odauszott hozzá közel, szárnyaikkal körülverdesték, orraikkal megcsókdosták, mintha üdvözölni akarnák, azután felkerekedtek mindannyian, s bűbájosan énekelve a magasból, elrepültek messze – messze, talán épen be az égbe.

A mint hazatérőben volt az ifjú, szemközt találta apja gulyáját s hogy elbámult, midőn egy vén, soha nem látott pásztort pillanta meg a tulkok előtt, a kolomp a pásztor nyakára volt még kötve akkor is. Ez vetette a harangot a vízbe, melyet most az ifjú vállán hozott, s ime letérdelt előtte és könyhullatva csókolá azt meg visszaváltása napján.

Midőn az ifjú apja házához betért, egy vén megaggott asszony jött eléje, atyja karjára támaszkodva, ki őt megölelte és megcsókolta.

Az ifjú bámulva kérdezé, hogy ki ez az asszony?

– Édes anyád, felelt apja, a míg te oda voltál, itt szemem láttára egyszerre elkezdé elmaradt esztendeit utólérni s olyan idős lett, mint én vagyok, most ismét egymáshoz illünk, s majd szépen együtt halunk meg.

Ő is megszünt tündér lenni azon varázs széttörésével, a melyet fia lerontott.

A harangot azután ismét feltették a kápolnába s újra hangzott az imára hívó csengés a vidékben, utasoknak örömére, bucsújárók malasztjára, s sok századig leghirhedtebb bucsújáró helye volt e vidék, ez a tó környéke a székely népnek.

Most, ha vannak még valahol tündérek a víz alatt, ismét elfoglalhatják bátran a tengerszemeket; nincs harang, sem énekszó többé a Szent-Anna tava körül, csak a méla, elfogó hallgatás tudatja az andalgóval, hogy e tér szellemeké volt egykor!

THONUZOBA.

Első István király idejében, kinek fejéről a korona szent dicsfényt ragyog szét a késő századokra, történtek ezek a nagy dolgok, a miket a krónikaíró ékes versekben följegyzett.

Pogány, napimádó apák oltárokat építettek csergő folyamok partjára, susogó ligetek árnyékai alá, ottan ereszték vérét a fehér paripának, melylyel az ős-istennek adóztak, ott hányták be annak epéjét, máját egy sötét verembe, a mit letakartak nagy fekete kővel, hogy lakjék vele jól a sötét Ármány, a veszély-isten, a kit a Csoda verjen meg, valahányszor a nevét kimondják.

Jött azonban István király, egyik kezében hozta a mennyország kulcsait, másikban hozta a kardot: tudják meg róla az emberek, hogy a ki akar örök életet nyerni, az térjen meg az egy igaz Istenhez; a ki nem akarja, az térjen meg az egy igaz halálba.

Nagy része az egész népnek meghódolt az új hit előtt; de a vadabb, szilajabb faj visszautasítá a keresztet, leöldösé az új vallás hirdetőit, fölégeté a templomokat s kardot huzott a király ellen.

Azok között volt három régi jó vitéze a magyarnak: Kupa, Gyula és Thonuzoba.

Sok csatából haza jött már Thonuzoba, babért hozott eleget onnan, de sebet még sehonnan sem.

Nem fogta őt sem kard, sem nyíl, mert ő anyjának hetedik gyermeke volt, a ki holdfogyatkozás éjszakáján született s születése órájában hétszer vízbe, hétszer tejbe, hétszer vérbe mártatott be és azért nem fog ő rajta semmi fegyver.

Paripája táltosivadék volt; azoktól a ménektől származó, a mik nagy veszély idején megszólalnak s együtt éreznek urokkal; valamennyi áldozatmén az ő ivadéka, őse vagy utóda volt, azok a hófehér paripák egy csepp folt nélkül bőrükön, égő tűzzel szemeikben.

Felesége Rhabonbánnak unokája, Rhabonbánnak leánya volt, a félvilágon legszebb Zilah, kinek ősei büszkék voltak a hagyományos szerecsendiókehelyre, melybe a hét vezér csorgatá drága vérét s mely náluk maradt meg legtovább.

Mikor csatába ment Thonuzoba, háta mögött ott ült a nyeregben a tündérszépségü, férfi bátorságu asszony. Mind a kettőt elbirta a délczeg paripa; még büszkébben ugrott, hogyha a nő is fennült rajta.

S a legdühösebb futásban úgy harczoltak ott ők hárman, mintha egy lélek, egy szív volnának, Thonuzoba harczbárdjával törte az ellenség fejét, paizsával födte Zilah szép termetét, a hölgy pedig tollas nyilat, zúgó kopját röpített az ellenfélre; érczpatával gázolta le azt a táltos, s fogaival tépte, marta, a ki ellent tudott állni.

Nem is volt ott vesztett csata, a hol Thonuzoba harczolt; ha más ellenséget keresett volna, talán többet beszélne most róla a hír.

Ámde a jóslatok alól kinek van menekülése? Régen meg volt róla írva, még a mikor megszületett, hogy őt magát soha le ne győzze senki, s még se győzzön azon ügy, a melynek ő pártját fogja.

A napimádók táborának el kelle pusztulni a keresztyének harczában; ez volt az élet, az a halál.

A bakonyi vaderdőkben omlott ki Kupa vezér vére, ott elhullt a napimádók java, a többi elfutott, elbujt; késő estig verekedett Thonuzoba egymagában, egy lovával, egy nejével; csak az éjszaka kényszeríté menekülni a csatatérről.

Erdőn, mocsáron, folyókon átvitte őt paripája, a míg új erdőkhöz értek, a hol még az ősoltárok füstölögtek, a hol még fútták a kürtöt a hadisten tiszteletére. Az volt ottan Erdélyország.

Erdélyország kis királya Gyula vezér vala akkor, az meglátva a hős Thonuzobát, keblére ölelte örömmel, felvitte Fehérvárába s hét nap hét éjjel folyt az áldomás, mint a tenger, Bonczidától Henczidáig, annak az örömére, hogy bár elveszett Kupa vezér tábora, de megszabadult belőle Thonuzoba és neje, a délczeg Zilah és paripája, a Hirhalló!

A nyolczadik nap Ármány fekete napja volt; a ki ezen napot vigalomban tölti, az annak estéjén rossz hírt fog hallani.

Gyula-Fehérvárban nyolczadnap is vigadtak még, s nyolczadnap este jött a hír, hogy útban vannak a magyar király seregei, Erdélyt engedelemre szoktatni, Gyula-Fehérvárát Pirosvárrá tenni.

Sokan elsápadtak, csak Thonuzoba nem. Az ő karja fáradatlan, az ő szíve átjárhatlan, s hogyha fennül paripáján szép neje oldala mellett, mindenét magával hordja. Tőle mitsem vehetnek el, mert az a föld, a mit kardjáva. körülkeríthet maga körül, mindig az ő tulajdona.

Ármány napján jött a rossz hír, Ármány napján csaptak össze a napimádók a király táborával; a kimenetel gyászosabb volt, mint a jóslat: elhullottak a rhabonbánok; a gyulák, jósok, táltosok lementek a lemenő nappal, Gyula maga is elesett, s véres hulláját négyfelé hasíták, úgy akaszták ki négy város kapujára, gonosz pogánynépek nagy rémülésére.

Szétfutott a vad pogányság, vagy elhullott nehéz sebben; csak egy Thonuzoba maradt élve a csaták mezején, el nem fogva, le nem verve, meg nem futamítva.

A micsoda helyen hajnalhasadtakor elkezdett harczolni, mind azon a helyen napleáldoztakor ott állt véres arczczall Köröskörül egy kardcsapásnyira egy nagy kerek bástya támadott körüle; azon kerek bástya nem állott egyébből, hanem jó vitézek megölt hulláiból, a kik nagy hiába rátámadtak a sérthetlen vitézre, a kiket Thonuzoba maga körül fektetett le örök álomra.

Már a holttetemek sáncza olyan magas volt körüle, hogy a fején lévő sastoll sem látszott ki abból s a keresztyén hősök átlátták, hogy hiába küzdenek itten vassal vas ellen, nyillal szikla ellen.

Elment a híre ez esetnek a királyig s magyar király elküldé első hirnökét, a ki felszólítsa Thunozobát, hogy adja meg magát életre halálra, király irgalmára. Külömben várhatja magára szörnyű pusztulását.

Felelt neki Thonuzoba:

– Nem kell nekem királyodtól sem élet, sem halál, sem kegyes irgalma; Thonuzoba az én nevem, hitvesem neve pedig Zilah és paripámé Hirhalló, és mi hárman nem félünk senkitől.

Parancsolá akkor a király, hogy a mint Thonuzoba hullák sánczával vala körülvéve, a nagy hegyi patakot bocsássák reája, abba fojtsák bele.

Sok kéz sokat tett, a patak elhagyta medrét s elözönlé Thonuzoba menedékét, ott lepve őt nejével és lovával.

Thonuzoba felsóhajtott, midőn a víz nőtt körüle; «hajh, jó karom, ki véd meg e gyáva halál ellen engem?»

De szólt hozzá a táltos paripa:

– Ne hagyd magad Thonuzoba, ne hagyd magad én jó uram!

És azzal lehajtá fejét a hullámba, mely már szügyéig nőtt fel s mind egy cseppig felszítta az egész vizet, akármennyi omlott rájuk.

És ismét elküldé a király második hirnökét Thonuzobához és izente neki:

– Térj meg immár Thonuzoba. Király teneked megbocsát, ád sok földet, vármegyéket, légy zászlós úr, állj jobbfelől a királyi szék oldalán, sok nép tégedet szolgáljon, kár oly nagy, derék vitézért, minő te vagy. Állj a király hivei közé.

Csak megcsóválta e szóra fejét a pogány vitéz s fellövé nyílát az égre, mondván:

– A milyen igaz, hogy ez a nyíl, bármilyen magasra lőjem is fel, soha nem marad az égben, hanem visszajő a földre, olyan igaz, hogy én sohasem vallhatom magamat királyod hivének, mert miként e nyilat a föld, úgy visszahúz engemet azoknak emléke, a kik már a földben vannak. Menj vissza és mondd ezt neki.

Parancsolá ekkor a király, hogy száraz galyakat nagy kévékbe kötve, hányjanak le Thonuzoba körül s gyújtsák akkor azt meg rajta, hadd égjen ott nejével, paripájával.

Hirtelen máglya emelkedék Thonuzoba körül, s a négy oldalon meggyújtott láng összecsapott feje felett.

A Hirhalló másodszor is szólt nyerítve.

– Thonuzoba, ne hagyd magad.

S hirtelen kilövellé szerte a lángok közé az orrába felszítt vizet s háromszor eloltá az újra meggyújtott máglya tüzét. Thonuzoba sérthetetlen maradt.

Harmadszor harmadik hirnök jött a hőshöz a királytól, a ki ékes nyájassággal szólt hozzá:

– Thonuzoba, derék vitéz; ha nem sajnálod magadat, kiméld deli feleséged, kiméld délczeg paripádat, ők sokszor megszabadítának téged; most szabadítsd meg te őket. Ne vidd magaddal a sírba mind a kettőt.

Thonuzoba gondolkozott, megölelé feleségét, a szép Zilaht, megsimogatá paripája nyakát, a Hirhallóét és köny eredt meg szeméből.

De szólt a nő és nyerített a mén:

– Ne hagyd magad Thonuzoba!

S harmadszor is intett a hős: «jőjjön, a mi jőni akar!»

S ekkor azt parancsolá a király, hogy hordjanak a harczosok paizsaik ölében földet Thonuzoba körül, s ott nejével és paripájával temessék el őt föld alá.

Percz mulva hullott a göröngy a körülfogott hős oldalán; a hős hüvelyébe taszítá kardját, a paripa leereszté fejét, a hölgy leoldá fürteit. Itt semmi sem segít többé!

A sírhalom egyre telt göröngygyel, már eltemeté a paripát, már lefogta Thonuzoba kezeit. A hirnök újra megjelent előtte.

– Thonuzoba! térj magadhoz, légy támasza királyodnak, légy hőse nemzetednek s élj sokáig.

A paripa a föld alól nyerített fel:

«Ne hagyd magad Thonuzoba!»

A hős csak fejével inte tagadólag.

A hölgy reszketve simult hozzá fejét férje fejére hajtva, karjaival átölelve; a föld egyre emelkedett körülöttük; már csak a fő látszott ki a sírhalomból, a vitézé és a hölgyé, amaz aczélsisakjával, sasszárnyával, emez selyemfürteivel, gyöngyös pártájával.

– Thonuzoba! még tied az élet. Nézz körül! milyen szép élni! kiáltá rá a hirnök.

A két fő, a föld alól kilátszó, egymás szemébe tekintve és egymást bizatva hajolt össze; ajkaik egy csókba forrtak és halkan susogtak egymáshoz:

«Haljunk meg együtt egymással!»

A következő pillanatban nem látszott többé sem fő, sem sasszárny, sem gyöngyös párta, csak egy magas halom, a róna közepén, melyet a gondos vitézek zöld gyeppel szépen beraktak.

Az a hegyes halom még most is ott áll a síkon s a kik ismerősök a túlvilágról jövő szókkal, most is hallhatják éjjelenként az alóla fel-felhangzó kardcsörrenést, ménnyerítést, asszony sóhajt…

TARTALOM.

• Álmodád 3
• Mátyás király forrása 35
• A kis király beszélő babája 40
• A leaotungi emberkék 45
• Mire kell a fűmag 69
• A mumia és a gólya 71
• A királyleány babái 84
• A guta 89
• Sakkjáték 102
• Rémhalász 103
• Királyné és majom 108
• Legbátrabb emberek 118
• Nevezetes jogi kérdés 125
• Csalavér 126
• Holtak harcza 197
• Tengerszem tündére 238
• Thonuzoba 256

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.