Michelangelo élete

A HALÁL

A halál, amelyet annyira kívánt és amely oly lassan jött, –

eljött.

Erős szervezete ellenére, amely kiállotta remetei életmódjának szigorúságát, a betegség nem kimélte meg. Sohasem gyógyúlt ki teljesen az 1544. és 1546. évi két veszedelmes lázból; vesekő,390) köszvény,391) mindenféle egyéb bajok végre is aláásták egészségét. Utolsó éveiből való egyik költeményében szomorú tréfálkozással írja le nyomorult testét, amelyet annyi betegség támadott meg:

„Kedves Giorgio uram“ – írja Vasarinak 1555 júniusában – „tudom, megismeri irásomból, hogy elérkeztem már a huszonnegyedik órába…“393)

Vasari, aki 1560 tavaszán meglátogatta, rendkívűl elgyengűlve találta. Alig járt már ki, alig aludt már és minden arra vallott, hogy már nem fog sokáig élni. Minél inkább elerőtlenedett, annál érzékenyebb lett és könnyen sírva fakadt.

„Felkerestem az én nagy Michelangelómat,“ – írja Vasari – „Nem tudott érkezésemről, azért mintha csak elveszett fiát kapta volna vissza váratlanúl, nyakamba borúlt, össze-vissza csókolt és örömében sírt“ (lacrimando per dolcezza).394)

Mitsem veszített azonban elméjének élességéből és erélyéből. Ugyanazon látogatás alkalmából, amelyről Vasari írt, hosszasan elbeszélgetett vele különféle művészeti kérdésekről, tanácsokat adott neki munkáihoz és lovon kísérte el a Szent Péter-templomhoz.395)

Az 1561. év augusztus havában roham érte. Három óra hosszat rajzolt egyfolytában, mezítláb, mire hirtelen fájdalmak lepték meg és görcsös vonaglásba esett. Szolgája Antonio önkivületben találta. Cavalieri, Bandini és Calcagni odasiettek. Midőn odaértek, Michelangelo már magához tért. Néhány nap múlva már újból kilovagolt és a porta Pia rajzain dolgozott.396)

A nehezen kezelhető aggastyán semmi szín alatt sem engedte meg, hogy vele foglalkozzanak. Barátaira nézve állandó nyugtalanság tárgya volt az a tudat, hogy egyedül van, újabb rohamnak kitéve, hanyag és gondatlan cselédséggel.

Az örökös, Lionardo, előzetesen már oly kemény visszautasításban részesült, midőn nagybátyja egészségi állapota miatt Rómába akart utazni, hogy nem merte többé megkockáztatni. 1563 júliusában Daniele da Volterrával kérdeztette meg, szívesen látná-e és hogy elejét vegye a gyanúnak, amely jövetelének célja tekintetében Michelangelo bizalmatlan lelkében keletkezhetett volna, megizente, hogy gazdag és hogy semmire sincs már szüksége. Az aggastyán azt a csípős választ juttatta el hozzá, hogy nagyon örül, ha így áll a dolog és hogy azt a keveset, amije van, a szegényekre fogja hagyni.

Egy hónap múlva Lionardo, akit a válasz épen nem elégített ki, megújította a támadást és nyugtalanságát nyilvánította előtte egészségi állapota és környezete miatt. Ez alkalomból Michelangelo dühöngő levéllel válaszolt, amely tanúságot tesz a nyolcvannyolc éves ember bámulatos életerejéről, – hat hónappal halála előtt: „Leveledből látom, hogy hitelt adsz némely irígy gazembereknek, akik nem tudnak rajtam kifogni és meglopni, tehát mindenféle hazugságot írnak neked. Valóságos rablóbanda, te meg olyan együgyű vagy, hogy az én dolgaimban hitelt adsz nekik, mintha csak gyerek volnék. Távolítsd el őket, a botrányos, irígy, sötét alakokat! Ami a kiszolgálást és egyebet illeti, amiről írsz, mondhatom, hogy nem lehetnék jobban és semmi tekintetben sem szolgálhatnának ki és láthatnának el hűségesebben. Azt hiszem, azt is akarod mondani, mintha meglopnának, én meg azt mondom neked, hogy olyan háznépem van, hogy teljesen nyugton lehetek. Törődj tehát magaddal és ne gondolj az én dolgaimmal, mert szükség esetén tudok magamra vigyázni, hiszen nem vagyok gyerek. Jó egészséget!“397)

De nemcsak Lionardo nyugtalankodott Michelangelo öröksége miatt. Egész Itália Michelangelo örököse volt, – főleg a toscanai herceg és a pápa, akik súlyt helyeztek arra, hogy el ne veszítsék a San Lorenzo- és Szent Péter-templomok építésére vonatkozó rajzokat és terveket. Az 1563. év júniusában Cosimo herceg, Vasari ösztönzésére megbízta követét, Averardo Serristorit, hogy járjon el titokban a pápánál oly célból, hogy – tekintve Michelangelo testi erejének hanyatlását – tartsák gondos megfigyelés alatt háznépét és mindazokat, akik nála megfordulnak. Hirtelen halál esetén haladéktalanúl el kellene készíteni a leltárt minden vagyonáról: a rajzokról, kartonokról, iratokról, pénzről és ügyelni arra, hogy a beálló rendetlenségben semmit se vigyenek el. Ily irányban intézkedtek is, de természetesen óvakodtak, nehogy Michelangelo megtudjon valamit.398)

Ez az elővigyázat nem volt felesleges. Elérkezett az óra.

Michelangelo utolsó levele 1563 december 28.-án kelt. Egy év óta már alig írt saját kezével; tollba mondott és aláírt. Daniele da Volterra intézte levelezését.

Mindig dolgozott. 1564 február 12.-én egész nap, állva, Pietà-jával foglalkozott.399) 14.-én láz lepte meg. Tiberio Calcagni, akit értesítettek, odasiet, de nem találja otthon. Bár esett, gyalogsétára indult a Campagnába. Midőn hazatért, Calcagni azt mondta neki, hogy ez nem észszerű, hogy nem kellett volna ily rossz időben kimennie.

„Mit akar?“ – válaszolt Michelangelo „Beteg vagyok és sehol sem találok nyugalmat.“

Beszédének bizonytalansága, nézése, arcszíne erősen nyugtalanította Calcagnit. „A vég nem következhetik be mindjárt. De nagyon félek, hogy már nincs messze“ –, írja Lionardónak.400)

Ugyanaz nap Michelangelo kérette Daniele da Volterrát, hogy jőjjön el hozzá és maradjon mellette. Daniele elhívatta az orvost, Federigo Donatit, február 15.-én pedig, Michelangelo kivánságára, megírta Lionardónak, hogy eljöhet, „de nagyon vigyázzon, mert az utak rosszak.401) Most hagyom el“ – folytatja Daniele „kevéssel nyolc óra után; teljesen magánál van, békés hangulatban, de makacs kábulásban. Ez annyira terhére volt, hogy ma délután, három és négy óra között ki akart lovagolni, amint minden este szokott, ha szép az idő. De a hideg és fejének és lábainak gyengesége megakadályozták benne: visszafordúlt tehát és a kandalló mellett levő karosszékbe ült, amelyet sokkal jobban szeret ágyánál.“

A hű Cavalieri volt mellette.

Csak a halálát megelőző napon egyezett bele, hogy ágyba feküdjék. Teljes öntudattal tollba mondotta a végrendeletet, barátai és háznépe közepette. „Lelkét Istennek, testét a földnek“ ajánlotta. Azt kivánta, „hogy legalább halva visszatérhessen“ kedves Firenzéjébe. – Azután átment.

Február hónapnak egyik pénteki napján volt, este öt óra felé.403)

Végre pihent. Elérte vágyainak célját: kiemelkedett az időből.

* * *

Ilyen volt ez az élet, isteni bánattól eltelve.

* * *

E tragikus történet végén kétség gyötör. Azt kérdem magamtól, hogy midőn azoknak, akik szenvednek, a szenvedésben társakat akartam adni, hogy támogassák őket, nem toldottam-e még meg ezek szenvedésével amazokét. Talán úgy kellett volna cselekednem, mint oly sok másnak és a hősöknek csak heroizmusát mutatnom be és fátyolt borítanom a bennök rejlő szomorúság örvénye fölé?

– De nem! Az igazság! Nem igértem barátaimnak hazugság árán vett boldogságot, – boldogságot minden ellenére, minden áron. Az igazságot igértem nekik, még ha a boldogság árán is, a férfias igazságot, amely az örök lelkeket kovácsolja. Kemény a lehellete, de tiszta: füröszszük meg benne vérszegény sziveinket.

A nagy lelkek olyanok, mint a magas hegycsúcsok. Szél süvölt körülöttük, a felhők beburkolják őket, de jobban és könnyebben lélekzünk ott mint egyebütt. Az ottani levegő tisztasága lemossa a szív foltjait és ha eloszlanak a fellegek, letekinthetünk az emberi nemre.

Ilyen volt ez az óriási hegy, amely a renaissance Itáliája fölé emelkedett és amelynek szaggatott vonala a távolban összeolvad az éggel.

Nem állítom, hogy a köznapi emberek fenn élhetnének ezeken az ormokon. De zarándokoljanak fel oda évenkint egyszer. Meg fogják ujítani tüdejük lélekzetét és ereik vérét. Ott fenn közelebb fogják magukat érezni az Örökkévalóhoz. Azután le fognak szállani az élet sikjára, a mindennapi harcra edzett szívvel.

Romain Rolland.