315) … storpiata o schifa (Levelek, 1547–1552).

316) Ugyanott,1551 december 19.

317) Mégis megjegyzi: „… de ha úgy éreznéd, hogy nem vagy elég egészséges a házasélethez, inkább élj magadban, semhogy kinlódva másoknak adj létet“ (Levelek, 1552 junius 24).

318) 1553 május 16.-án.

319) Levelek, 1553 május 20.-án.

320) Levelek, 1553 augusztus 5.-én.

321) 1554-ben.

322) 1555-ben.

323) Különbséget kell azonban tenni életének egyes korszakai között. Hosszú pályafutásában vannak szakaszok, amelyeket sivár egyedüllét, de olyanok is, amelyeket barátságok jellemeznek. 1515 körül Rómában a firenzeieknek kis köre él, – mindannyian szabadok, az életet élvezők: – Domenico Buoninsegni, Lionardo sellajo, Giovanni Spetiale, Bartolommeo Verazzano, Giovanni Gellesi, Canigiani. – Valamivel utóbb, VII. Kelemen pápasága alatt, Francesco Berni és Fra Sebastiano del Piombo szellemes társasága. Az utóbbi odaadó, de veszedelmes barátja volt Michelangelónak, akinek besúgta mindazokat a pletykákat, amelyek az ő rovására forgalomban voltak és még szította ellenséges érzését Ráfael pártja iránt. – Különösen kiemelendő azonban, Vittoria Colonna idejében, Luigi del Riccio köre. Riccio firenzei kereskedő és Michelangelónak ügyeiben tanácsadója, utóbb legbizalmasabb barátja volt, akinél Donato Giannottival, Archadelt zenészszel és a szép Cecchinóval találkozott. Mindannyian egyformán szerették a költészetet, a zenét és a jó falatokat. A Cecchino halála miatt kétségbeesett Riccio számára írta Michelangelo negyvennyolc halotti epigrammját és Riccio mindegyik epigrammot pisztrángokkal, gombákkal, dinnyékkel, galambokkal stb. viszonozza. (l. Michelangelo költeményei, Frey kiad. LXXIII). – Ricciónak 1546-ban bekövetkezett halála után Michelangelónak alig voltak már barátai, inkább tanítványai: Vasari, Condivi, Daniele da Volterra, Bronzino, Leone Leoni, Benvenuto Cellini, akik rajongón tisztelték őt, míg Michelangelo megható jóindulatot tanusított irántuk.

324) A Vatikánban kifejtett tevékenysége és nem kevésbbé vallásos szellemének emelkedettsége révén Michelangelo különösen az egyházi főméltóságokkal érintkezett.

325) Talán érdemes az említésre, hogy Michelangelo ismerte Machiavellit. Biagio Buonaccorsi 1508 szeptember 6.-án kelt levelében értesíti Machiavellit, hogy Michelangelo útján pénzt küldött neki egy nő részéről, akit nem nevez meg.

326) Kétségtelen, hogy legkevesebb barátja a művészek közt akadt, kivéve élete végén, midőn tanítványok vették körül, akik bálványozták őt. – A legtöbbet közülök nem kedvelte és ezt nem is titkolta előttük. Igen rossz viszonyban volt Leonardo da Vincivel, Franciával, Peruginóval, Signorellivel, Ráfaellel, Bramantéval, Sangallóval. „Legyen átkozott a nap, midőn jót mondott valakiről!“ – írta neki Jacopo Sansovino 1517 junius 30.-án. Ez azonban nem akadályozta meg Michelangelót abban, hogy utóbb (1524-ben) Sansovinónak szivességet ne tegyen, amint sok másnak is. De szelleme sokkal szenvedélyesebb volt, semhogy a magáén kívül más ideált szerethessen és sokkal őszintébb volt, semhogy szeretetet színlelt volna, midőn nem szeretett. Tiziano iránt különben igen udvarias volt, midőn az 1545-ben Rómában járt. – Általában jobban szerette az írók és a tett embereinek társaságát, mint a művészekét, akiknek műveltsége gyakran fogyatékos volt.

327) Baráti és tréfás hangú verses leveleket váltottak (Költemények, LVII. és CLXXII). Capitolo a fra Sebastiano del Piombó-jában Berni ékes szavakkal magasztalja Michelangelót: „Ő magában a szobrászat és építészet Eszméje volt, mint Astraea az igazságé, csupa jóság és értelem.“ Második Platónak nevezi és e szellemes, gyakran idézett szavakkal fordul a többi költőhöz: „Hallgassatok, zengzetes hangszerek! Ti szókat mondtok, csak ő mond lényeget… Ei dice cose, et voi dite parole.“

328) Dona Argentina Malaspina, 1516-ban.

329) Kivált 1546 április 26.-án I. Ferenchez intézett levele.

330) Condivi így kezdi meg Michelangelo életrajzát. „Attól az órától kezdve, midőn az Úristen különös kegyéből nemcsak arra méltatott, hogy lássam Michelangelo Buonarrotit, a páratlan festőt és szobrászt, noha alig remélhettem volna, hogy azt is elérjem, – hanem hogy szeretetében és beszélgetéseiben, meghítt bizalmában is részesüljek, hálából e kegyért és az ő jósága iránt való szeretetből teljes figyelemmel és igyekezettel arra vállalkoztam, hogy megfigyelem és egybegyűjtöm nemcsak azokat az utasításokat, amelyeket a művészetre nézve nekem adott, hanem mondásait, tetteit és szokásait is, mindazzal, ami csodálatra, utánzásra vagy dicséretre méltónak tünt fel előttem az ő életében…“

331) I. Ferenc 1546-ban; Caterina de’Medici 1559-ben, Bloisból írt neki „tudván, mint az egész világ, mennyire fölötte áll ő e században mindenkinek“ és kérte, készítse el II. Henrik lovasszobrát vagy legalább is annak rajzát (1559 november 14).

332) 1552-ben. Michelangelo nem válaszolt és ez bántotta a herceget. – Midőn Benvenuto Cellini említést tett a dologról, Michelangelo gúnyosan válaszolt.

333) 1560 novemberében.

334) 1561 októberében.

335) Vasari (abból az alkalomból, hogy Cosimo fogadta Michelangelót.)

336) Francisco d’Ollanda: Beszélgetések a festészetről.

337) Ugyanott.

338) Levél Piero Gondihoz, 1524 január 26.

339) Vasari igy írja le Michelangelo segédeit: „A pistojai Pietro Urbano értelmes ember volt, de sohasem akarta megerőltetni magát. Antonio Miniben lett volna akarat, de nem volt képesség. Ascanio della Ripa Transone igyekezett, de soha sem ment semmire.“

340) Michelangelót legjelentéktelenebb bajai is nyugtalanították, így midőn egyszer Urbano megvágta újját. Őrködik afölött, hogy eleget tegyen vallási kötelességeinek: „Gyónj meg, dolgozzál és ügyelj a házra“ (Levelek, 1518 március 29).

341) Már előbb, 1529-ben, Firenzéből való menekülése után, Michelangelo Antonio Minivel akart Franciaországba utazni.

342) A festményt az ostrom alatt a ferrarai herceg számára készítette, de azután vonakodott neki odaadni, mert a ferrarai herceg nem tanusított iránta kellő tiszteletet.

343) 1531-ben.

344) Vasari.

345) 1555 december 3.-án, nehány nappal Gismondo, Michelangelo utolsó testvérének halála után.

346) 1556 február 23-án.

Michelangelo így fejezi be levelét: „Kegyeibe ajánlom magam és kérem, legyen szíves Benvenuto (Cellini) úrnál kimenteni, amiért nem válaszoltam levelére, de az ilyen gondolatok annyi szenvedést okoznak nekem, hogy nem vagyok képes írni.“

Lásd még a CLXII. költeményt:

Et piango et parlo del mio morto Urbino…

347) Szeretetteljes leveleket írt Corneliának, Urbino özvegyének és megigérte neki, hogy magához veszi a kis Michelangelót, „nagyobb szeretettel lesz hozzá, mint unokaöccsének, Lionardónak gyermekeihez és megtanítja arra, amire – mint tudja – atyjának vágya volt taníttatni őt.“ (1557 március 28.-án). – Nem bocsájtotta meg Corneliának, hogy 1559-ben újból férjhezment.

348) Bohóságainak elbeszélését lásd Vasarinál.

349) Ugyanott.

350) Ugyanott.

351) Ugyanott.

352) Mint majdnem minden komor léleknek, Michelangelónak is olykor hajlama volt a bohóságok iránt; tréfás költeményeket írt Berni modorában. De tréfás kedve mindig érdes, szinte tragikus. Ilyen az öregkor bajairól írt siralmas torzképe (Költemények, LXXXI). Lásd egy szerelmi költemény parodiáját is. (Ugyanott, XXXVII).

353) Költemények, CX.

354) „A tyukok és kakas koma diadalmaskodnak“ – írja Angiolini Michelangelo egyik távolléte alkalmából, – „de a macskák szomorkodnak, hogy nem látják, noha nincsenek eleség híjával.“

355) Riccio levele Roberto di Filippo Strozzihoz 1544 julius 21-én.

356) Michelangelo levele unokaöccséhez, Lionardóhoz, 1547-ben.

357) Költemények, CIX, 64. – Michelangelo itt a költőnek egy firenzei számüzöttel folytatott képzelt párbeszédét adja. – Lehetséges, hogy ez a költemény akkor keletkezett, miután Lorenzino meggyilkolta Alessandro de’ Medicit. – 1543-ban jelent meg először Giacomo Archadelt zenéjével.

358) Egyik szolgája francia volt: Riccardo franzese (1552 junius 18.-án. – Ricordi, 606. lap).

359) „Jó lenne“ – írja unokaöccsének, Lionardónak, – „ha egy jó és rendes szolgálót találnál számomra, ugyan nehéz, mert valamennyi rosszéletű és szutykos (son tutte puttane e porche)… Tíz forintot fizetek havonkint; szegényesen élek, de jól fizetek.“ (Levelek, 1550 augusztus 16.-án).

360) La mia scura tomba… (Költemények, LXXXI).

361)

362) A koporsón ez a felírat volt:

363) „Életmódja igen józan volt. Fiatal korában beérte egy kis kenyérrel és borral, hogy teljesen a munkának szentelhesse magát. Öregségében, azóta, hogy az Utolsó itélet-en dolgozott, hozzászokott, hogy egy keveset igyék, de csak este, midőn napi munkája be volt fejezve és akkor is a legnagyobb mérséklettel. Noha gazdag volt, szegényül élt. Soha vagy csak nagy ritkán látott vendéget asztalánál és nem is akart senkitől ajándékot elfogadni, mert így örökre az ajándékozó lekötelezettjének tekintette magát. Józansága következtében mindig nagyon éber volt és csak igen kevés alvásra volt szüksége.“ (Vasari).

364) Vasari, észrevevén, hogy nem használt viaszból, hanem kecskefaggyúból készült gyertyákat, negyven font viaszgyertyát küldött neki. Michelangelo szolgája vitte el őket, de Michelangelo nem akarta elfogadni. A szolga így szólt: „Uram, karjaim egészen oda vannak a cipeléstől és nincs kedvem visszavinni őket. Ha nem kellenek, úgy beletűzködöm őket a ház előtt levő száraz sárkupacba és valamennyit meggyujtom.“ Erre Michelangelo így válaszolt: „Rakd hát le őket, mert nem akarom, hogy bolondokat csinálj ajtóm előtt.“ (Vasari).

365) Költemények, LXXVIII. – Ezt a költeményt Frey az 1546. év tájára, az Utolsó itélet és a Cappella Paolina idejére teszi, Grimm valamivel későbbre, az 1554. év tájára.

Az éjről szóló másik szonett (Költemények, LXXVII) rendkivüli költői szépségű, de inkább irodalmi jellegű és kissé mesterkélt.

366) „Non nasce in me pensiero che non vi sia dentro sculpita la morte“ (Levelek, 1555 junius 22).

367) Költemények, CIX. 32.

368) Költemények, CIX. 34.

369) Levél Vasarihoz, kelt „1554 április havának nem tudom hányadikán“ (A di non so quanti d’aprile 1554).

370) Mindig elég kevés figyelemben részesítette a természetet, amaz évek ellenére, amelyeket a várostól távol Carrarában vagy Seravezzában töltött. A tájkép elenyésző szerepet játszik művészetében; nehány összevont, majdnem schematikus jelzésre szorítkozik a Sixtus-kápolna freskóiban. Ebben Michelangelo távol áll kortársaitól: Ráfaeltől, Tizianótól, Peruginótól, Franciától, Leonardo da Vincitől. Megvetette a flamand művészek tájképeit, amelyek akkor igen divatosak voltak: „rongyok – mondá –, falak, fáktól árnyékolt élénk zöld mezők, folyók és hidak, – ezeket nevezik tájképeknek és bennük sok elszórt alak.“ (Francisco d’Ollanda. Beszélgetések).

371) Levelek, 1556 december 28.

372) Azt az igen hosszu, 115 versből álló, befejezetlen költeményt értem, amely így kezdődik:

Freyhez csatlakozom, aki a költemény keletkezését az 1556. év október-december hónapjaira teszi. Thodenak más a véleménye és Michelangelo ifjúkorára vezeti vissza, de ezt – nézetem szerint – nem okolja meg kellőképen.

373) 1548-ban lebeszéli unokaöccsét, Lionardót, a loretói zarándoklásról és azt tanácsolja neki, hogy a pénzt költse inkább alamizsnákra. „Mert ha pénzt adunk a papoknak; Isten tudja mit csinálnak vele!“ (1548 április 7.-én).

Sebastiano del Piombónak egy szerzetest kellett a San Pietro in Montorióba festenie, – Michelangelo úgy véli, hogy ez a szerzetes mindent el fog rontani: „A szerzetesek tették tönkre a világot, amely oly nagy, nem lenne tehát meglepő, ha egy ily kis kápolnát tönkretennének.“

Abban az időben, mikor Michelangelo unokaöccsét megházasítani igyekezett, egy igen ájtatos asszony fordult hozzá, kioktatta, jámborságra buzditotta és Lionardo számára egy jámbor, helyes érzületű leányt ajánlott. Michelangelo azt mondta, hogy „sokkal jobban tenné, ha fonással vagy szövéssel foglalkoznék, mintsem szent dolgokkal kufárkodjék.“ (Levelek, 1549 julius 19).

A római szentségtörések és simoniák ellen dacos, savonarolai érzéstől áthatott költeményeket írt. Ilyen a szonett, amelynek kezdete:

374) Levél Buonarrotóhoz, atyja betegsége alkalmából (1516 november 23). – Levél Lionardóhoz, Giovan Simone halála alkalmából (1548 január): „Szeretném részletesen megtudni, hogyan halt meg, vajjon meggyónt és áldozott-e az Egyház által előírt módon, mert ha tudom, hogy igen, kevesebbet fogok szenvedni.“

375) „Piu credo agli orazioni che alle medicine“. (Levél Lionardóhoz, 1549 április 25).

376) „… Az Úr 1513. évében, X. Leo pápaságának első esztendejében Michelangelo, aki akkor Rómában tartózkodott, – ha nem csalódom, ősszel volt – egy éjjel szabad ég alatt, házának kertjében imádkozott és szemeit az ég felé emelte. Hirtelen csodálatos meteort látott, három sugárral: – az egyik, amely kelet felé nyúlt ki, fényes és tündöklő volt, mint valami csíszolt kardpenge és végén kampósan begörbült; a második rubin színü volt, vöröseskék és Róma fölé nyúlt ki; a harmadik tűzszínű, elágazó és oly hosszú, hogy Firenzéig ért… Midőn Michelangelo meglátta ezt az isteni jelet, házába ment papirért, tollért és festékért, lerajzolta a tüneményt, amely a rajz befejeztével eltünt…“ (Fra Benedetto: Vulnera diligentis, harmadik rész. Kézírat Riccardianus 2985. – Idézi Thode, Villari nyomán).

377) Henry Thode.

378) Midőn Leone Leoni 1560-ban emlékérmet készített Michelangelo képmásával, ez az érem hátlapjára sast tétetett, amelyet kutya vezet, ezzel a felírattal: Docebo iniquos vias tuas et impii ad te convertentur (Vasari).

379) Krisztus a kereszten, Krisztus sírbatétele, Krisztus levétele a keresztről, Krisztus siratása.

380) Költemények, CXLVII.

Ez a szonett, amelyet Frey nem ok nélkül a legszebbnek mond Michelangelo valamennyi költeménye közül, 1555–1556-ból való.

Más költeményeinek nagy száma ugyan csekélyebb formai szépséggel, de nem kevesebb bensőséggel és hittel azonos érzést fejez ki.

Ilyenek például:

381) Pietro Aretino és Bandinelli terjesztették ezeket a pletykákat. Az urbinói herceg 1542-ben fűnek-fának elmesélte, hogy Michelangelo roppant meggazdagodott azáltal, hogy uzsorakamatra adta kölcsön azt a pénzt, amelyet II. Julius pápától kapott a síremlékért, melyet nem készített el. – Michelangelo némi mértékben alkalmat is adott ezekre a vádakra, pénzügyekben olykor tanusított kiméletlenségével, (így például az öreg Signorellivel szemben, akit 1518-ban egy 1513-ban felvett kölcsönért zaklatott) és a kincseket halmozó paraszt ösztönszerű kapzsiságával, amely benne természetes nagylelkűségével egyesült. Pénzt és birtokokat harácsolt össze, de úgyszólván gépiesen, örökölt hajlamból. A valóságban rendkívül hanyag volt ügyeiben; semmiféle számadást nem vezetett, azt sem tudta mije van és teli marokkal adakozott. Családja szüntelenül merített tőkéjéből. Királyi ajándékokat adott barátainak, szolgáinak. Műveinek nagy részét nem adta el, hanem elajándékozta. Ingyen dolgozott a Szent Péter-templomon. Senki sem itélte el nála szigorúbban a pénz szeretetét: „A nyereségszomj igen nagy bün“ – írja öccsének, Buonarrotónak. Vasari méltatlankodva tiltakozik Michelangelo ellenségeinek rágalmai ellen. Felsorolja mindazt, amit mestere elajándékozott: – Tommaso dei Cavalierinek, Bindo Altovitinak, Sebastiano del Piombónak, Gherardo Perininek megbecsülhetetlen rajzokat; Antonio Mininek a Lédát, valamennyi kartonnal és mintával együtt; Bartolommeo Bettininek egy remek Venust és Cupidót; del Vasto marchesének egy Noli me tangere-t; Roberto Strozzinak a két Rabszolgát; szolgájának, Antoniónak, a Keresztlevételt, stb. – „Nem értem“ – mondja végül – „miképen mondhatják fösvénynek ezt az embert, aki olyan bőkezű volt ezekkel a sok ezer tallért érő művekkel.“

382) Levelek Giovan Simonnéhoz (1533), – Lionardo Buonarrotihoz (1540 november).

383) Vasari.

384) „Úgy tünik fel előttem, hogy nagyon is elhanyagolod az alamizsnálkodást“ – írja 1547-ben Lionardónak.

„Azt írod, hogy annak az asszonynak négy aranytallért fogsz adni Isten iránt való szeretetből; – ez tetszik nekem.“ (1547 augusztus).

„Ügyelj arra, hogy oda adakozz, ahol szükség van és ne barátságból vagy rokonságból, hanem Isten iránt való szeretetből és ne mondd meg, honnan jön.“ (1549 március 29).

„Ne tégy említést rólam“ (1547 szeptember).

„Jobban örülnék, ha azt a pénzt, amelyből nekem ajándékokat küldesz, inkább Isten iránt való szeretetből adnád ki, mert, amint hallom, nálatok nagy az ínség.“ (1558).

„Öreg létemre szeretnék lelkem üdvösségeért valami jót tenni, alamizsnálkodni, mert más módon nem vagyok képes jót tenni.“

385) Condivi.

386) Levél Lionardóhoz (1547. augusztus).

387) Ugyanaz (1550. december 20.).

Más alkalommal érdeklődik egy Cerretani iránt, akinek leánya zárdába készül (1549 március 29.). – Unokahuga Cecca közbenjár nála egy szegény leány érdekében, aki zárdába lép be. Michelangelo örömmel küldi el neki a kért összeget. (Lionardóhoz, 1556 május 31.).

„Egy szegény leányt elvenni“ – mondja egy alkalommal – „szintén az alamizsnálkodás egy módja.“

388) Költemények, LXXXI.

389) „A nyomorultnak lassú a halál“

Költemények, LXXIII, 30.

390) 1549 márciusban: viterbói vizet ajánlottak neki, amely csakugyan jót is tett (Levelek Lionardóhoz). – Még 1559 júliusban is kő-bántalmai voltak.

391) 1555. július.

392) Költemények, LXXXI.

393) Levél Vasarihoz (1555. június 22.). – „Nemcsak öreg vagyok“ – irta Varchinek már 1549-ben – „hanem szinte már a halottak közé tartozom“ (Non solo son vecchio, ma quasi nel numero de’ morti.)

394) Vasari levele Cosimo de’ Medicihez (1560 április 8.)

395) Nyolcvanöt éves volt.

396) Akkor jutott eszébe a szerződés, amelyet hatvan év előtt kötött III. Pius pápa örököseivel a sienai székesegyház Piccolomini-oltárára nézve. Most akarta elkészíteni.

397) Levél Lionardóhoz (1563. augusztus 21.).

398) Vasari.

399) A Palazzo Rondaniniben levő Pietá-ról van szó. – (Daniele da Volterra levele Lionardóhoz 1564 június 11.).

400) Tiberio Calcagni levele Lionardóhoz, 1564. február 14.

401) Daniele da Volterra levele Vasarihoz (1564. március 17.)

402) Költemények, CLII.

403) 1564 február 18.-án. – Halálakor mellette voltak: Tommaso dei Cavalieri, Daniele da Volterra, Diomede Leoni, két orvos, úgymint Federigo Donati és Gherardo Fidelissimi és szolgája Antonio del Franzese. Lionardo csak három nap múlva érkezett Rómába.

404)

405) Boldog a lélek, hol nincsen idő!

(Költemények, LIX.)

406) Költemények, CIX, 37.