Mikor visszaértek, Csinos Ágrágyi az öreg sárkánt mëgölte, a lyánt hazavitte, mëgesküttek, a feleségi lëtt, még most is boldogann ének, ha mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Éva öreg parasztasszonytól. Lejegyzés ideje: 1904. jan.
8. Az aranyköles.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy király, annak meg három fia.
Ennek a királynak olyan jól termett a földje, mint senki másnak az országban, mert aranykölest vetett bele. Csakhogy nem sok haszna volt belőle, mert minden nap lelegelte hol a réz-, hol az ezüst-, hol az aranyménes. S az volt itt a nagy hiba, hogy nem tudott róla tenni, akárhogy is vigyázott vagy vigyáztatott, a vetés oda volt, a ménesek mind összegázolták.
Azt mondja egyszer a legöregebb fiának:
– Fiam! most már benned van minden reménységem, rád bízom a kölest. Ha meg tudod őrzeni, a fele termés a tied lesz.
A királyfi vállalkozott.
– Ha csak az kell, apám! majd megőrzöm én!
Ki is ment már jókor reggel. Leült a köles végébe s elkezdett kenyerezni. A hogy ott eszik, előjön a földből egy patkány.
– Szép királyfi! adj nekem is egy falatot, majd meghalok éhen! – mondta a királyfinak.
De az rá se nézett, csak ett tovább. Mikor jóllakott, alig törülte meg a száját, jött a rézcsődör, már egy méfődről álomszellőt fújt, a királyfi úgy elaludt, mint a ki meghalt. A rézcsődör meg neki a vetésnek, a kit le nem legelt, azt mind legázolta. Jó délután volt, mikor felébredt a királyfi. Látta, hogy ő ugyan ott lehetett őrzeni a kölest, szépen is meg tudta őrzeni! Hát már megvolt, ne dévánkozzunk rajta, ő is bement az apjához s elmondta, hogy biz a köles így meg így van!
A király másnap kiküldte a középső fiát. De az egy húron pendült a bátyjával amúgy is, ő se járt jobban, mint a bátyja.
A királynak nem volt már kihez fordulni, kiküldte a legkisebb fiát. Az is elkezdett kenyerezni a köles legvégében. Odamegy a patkány.
– Szép királyfi! adj nekem is egy falatot, majd meghalok éhen!
A kis királyfi csak levágott egy darab kenyeret meg szalonnát, odadta neki. A patkány jóízűen megette. Azután azt mondja:
– No! szép királyfi! jó tettedért jót várj! tudod-e, hogy nem tudnád megőrzeni ezt a kölest, ha hét lelked volna sem, mert ha jön a rézcsődör, már egy méfődről álomszellőt fúj, attól meg úgy elaludtál volna, hogy akár téged is el lehetett volna lopni. De tudod, mondok én neked valamit. Kiszedem a köles közül a tövisket, kazalba hányom, neked arra kell feküdnöd. Ha a rézcsődör jön, már egy mérfődről fújja az állomszellőt, te arra nem alszol el, vagy ha elalszol is, majd felköltelek én, mert a másik pillantásban már a vetésedet legelné. Hanem ha felébredsz, vágj a kapufélfába egy baltát, a kantár meg legyen a kezedben, a ló mindjárt ott hagyja a kölest, hozzád megy s azt kérdezi: mit parancsolsz, édes gazdám? te csak azt mondjad, hogy adjál nekem hétországi ruhát meg hétországi koronát! ha nem akarja adni, vágd a kapufélfába a baltádat még jobban, ne félj! majd megadja akkor. S aztán ha a lóra szükséged lesz, csak rázd meg a kantárt, mindjárt előtted fog állani. Ha meg az ezüstcsődör jön, az két méfődről fújja az állomszellőt, az aranycsődör meg háromról, úgy vigyázz magadra, hogy el ne aludj! a balta meg a kantár készen álljon nálad, hogy megfoghasd!
Úgy is volt. A patkány egy rakásba hányta a töviseket, a mit a földből kihúzgált, azután elment. A kis királyfi meg a tövisknek a leghegyébe feküdt. Alig feküdt le, már messziről hallatszott a rézcsődör dobogása, mikor meg már csak egy méfődre volt, fújta ám az álomszellőt, a kis királyfi is elaludt tőle. Már a csődör majd a kölesnél járt, a fiú még sem ébredt. Egyszer csak leugrik a patkány a másvilágról, felrángatja:
– Kelj már fel, itt a csődör!
Szegény királyfi azt se tudta, fiú-e vagy lány, olyan álmos volt, de hogy meglátta a csődört, minden eszébe jutott. Kapta a baltát meg a kantárt, szaladt a kapufélfához. Az első bevágásra mindjárt mellette volt a ló.
– Mit parancsolsz, édes gazdám?
– Adj nekem hétországi ruhát meg hétországi koronát.
– Azt nem adhatok.
A királyfi még jobban bevágta a baltát az oszlopba. A ló mindjárt megigérte s meg is hozta neki. Gyönyörű szép rézruha meg rézkorona volt.
Másod- meg harmadnap azonképen fogta meg az ezüst- meg az aranycsődört, a kik csak úgy elhozták neki a hétországi ezüst- meg aranyruhát meg a hétországi koronát.
Örült az öreg király nagyon. A negyedik napon learatták a szép aranykölest, ki is nyomtatták, a feletermést a legkisebb fia kapta.
A szomszéd királynak volt egy lánya. Az azt mondta, hogy csak ahhoz megy el, a ki el tudja kapni a kezéből azt a koszorút, a kit ő az ablakon kitart. Meghallotta ezt a legkisebb királyfi. Kimegy az ólba, megrázza az egyik kantárt. Mindjárt ott termett az aranycsődör. Ő meg felvette a hétországi aranyruhát a fejére tette a hétországi aranykoronát, rápattant a lóra s usdi! az meg ment vele egyenest a feketelevegőjárásába.17) Nemsokára a tetthelyen voltak. A királyfi nemhogy a koszorút vette volna el a királykisasszony kezéből, még meg is csókolta. Látta ezt az öreg király, azt mondja rá:
– No! ez má derék legény, megérdemli a lányomat!
Magához hivatta s mindjárt minden teketória nélkül meg is fiamozta,18) a lányát meg a felebirodalmát neki ajándékozta. Azok meg olyan boldogan éltek, hogy hetedhét országon párját kellett volna keresni! Talán még most is élnek, ha meg nem haltak.
Eger, Heves vármegye. Kaló János parasztlegénytől. 1905. jan.
9. A próbára tett kiráfi.
Hun vót, hun nem vót, hetedhétországonn is túnann vót, az ópërëncziánn is túl, a hun a kurtafarkú kis disznó túr, vót ëgy kirá. Annak a kirának az asztaláná má hét esztendeig ült ëgy madár, a kinek a hét álló esztendő alatt ëgy morzsa së jutott.
Ëcczër mëgembërëlte magát19) a madár, fëlkelt az asztaltú, oszt aszonta a kirának:
– No! én most elmënëk, te embërtelen kutya! të mëg ülly itt aggyig, még a vérëmbű nem iszol!
Avval usgyi! ki az ablakonn, oszt nem látták többet a madarat.
A kirá azt hitte, hogy a madár csak tréfákozott, fël akart kelnyi a székirű, hát csakugyan nem tudott.
– No! ez a madár most engëm mëgátkozott! monta magába.
Kiszóll a letnagyobb fiának, hogy akarhogy! akarmint! de ő neki keríjje mëg azt a madarat, mer azé, hogy ő a székrű aggyig nem bir fëlkelnyi, még annak a véribű nem iszik.
Elindút a letöregebb kiráfi. Túnann járt má ungonn-berkënn, mikor ëcczër ráestelëdëtt.
Má éhënn is vót, elkezdëtt kënyereznyi. A hogy ëddëgét, odamënt hozzá ëgy róka, a ki kért tűlle ëgy falat kënyeret.
A kiráfi úgy tëtt, mintha nem is hallotta vóna, másfele nézëtt.
– Mëgá! – mondta a róka magába, – maj mëbbánod mét të eztet!
A minthogy igaz is lëtt, mer allyig alutt el a kiráfi, a róka lërágta mind a két filit.
Ő má csak arra érzëtt fël, hogy nagyon fáj a fili-helyi. Mit csinállyék most má, ilyen csonkánn el nem indúhat, szégyënszëmre vissza këllëtt fordúnyi.
Otthon elmonta, hojjárt, az apja jó összeszitta, azt nyerte vele.
Az öreg kirá most elkűtte a közepső fiát. De az is abbú a végibű vót vágva a vászonnak, a kibű a báttya, az is új járt a rókával: a két fili nékű mënt haza. Azt is jó lëpiszkolta az apja. Elkezdëtt szomorkonnyi a filire, de a báttya vígasztalta:
– Sosë búsú, hé! akar avval, akar annékű!
Utóllyára a letkisebbënn vót a sor. El is mënt, fëltarisznyázta magát fájinú, nem vót sëmmi baja së.
Soká mënt ő is ëgy hujába,20) míg arra a hêre lëterepëdëtt, a hun a bátyai szoktak vót kënyereznyi.
Javába falatozott, mikor a róka odamënt ő hozzá is kolëdányi.21) Ő neki jó szívi vót, avval a falattal, a mit a rókának ad, ússë lakna jó, hát adott neki ëgy pille kenyeret.
A róka jóézűvenn mëgëtte, mikor lënyelte az utóssó harapást is, aszongya a kiráfinak:
– Hát të jószívű vótá, én is al lëszëk hozzád. A két bátyádnak én rágtam lë a filit, mer azok kényësek vótak, de të kérjé akarmit, ha mët tudom tënnyi, mëttëszëm.
A kiráfi oszt elmonta, hogy mi járatba vóna ő, ha tunna abba segítenyi!
– No! ha csak az a baj, – mondta a róka, – az nem baj! Az a madár ennek mëg ennek a kirának a birtokába van, ha csëndësenn belopánkodol, el tudod hoznyi, de ahho az aranpokróczho, a kinn a madár ül, hozzá në nyú, mer mëffognak, olyan biztosan tudom, mint az életëmët! De në fé! mer én veled lëszëk, majd adok én tanácsot!
A kiráfi mëffogadta, hogy úgy tësz, a hogy a róka mongya.
Mëntek is oszt ëgyütt.
Mikor a királyi palotáho értek, a róka kívël maratt, a kiráfi bemënt. A madár ott ült a kertbe ëgy fa alatt ëgy arany pokróczonn. Mëgfogta a madarat, de olyan szépenn villogott a pokrócz, nem áhatta mëg, hogy hozzá në nyúllyék.
Mikor fëlemelte, az csak elkezdëtt csirimpolnyi, lármáznyi, úgy, hogy odbe eszrevëtték mingyá: no! most valaki a madarat akarja elvinnyi!
Ki is szalattak, lë is filelték a kiráfit abba a szentbe.
Faggatták oszt, kérdëzgették, hogy mit akar ő avval a madárral? Akkor elmonta, hogy ő a szomszéd kirá fia, ezé mëg ezé akarta vóna ő a madarat elvinnyi, hogy az apja a véribű ihassék.
Aszonta neki oszt a kirá:
– Van a szomszédomnak ëgy szép aranylova, ha të azt nekëm mëgkerítëd, akkor nekëd adom a madarat!
Gond ütte a fejit, hogy hogy is szerzi ő mëg azt az aranylovat! De a róka fëlvilágosította, hogy így mëg így! azonn is van ëgy aranpokróc, ha ahho nem nyúsz, ettéd az aranyló!
De a kiráfi ott is csak új járt: hozzányút a pokróczho, mëffogták.
Ott mëg csak úgy ígírték neki az aranylovat, ha a szomszédkirá arankocsiját el birja lopnyi.
Ő ráát mindënre, mondhattak vóna neki akarmit!
A róka mëmmëg annyit mondott neki:
– Ha nem lëszël olyan butu, hogy az aranpokróczho hozzányúllyá, akkor a kocsit szépenn kihozhatod!
Hogy a kiráfinak hun járt az eszi, nem tudom, de az arankocsival úgy mëgjárta! A rossz üsse el azt a pokróczot, de nagyon kedves lëhetëtt előtte!
Mëffogták újfënt!
Ott má el akarták agyabugyáznyi, de hogy a kirá kimënt, nem bántották. Vallatóra fogták oszt. Szëgény ihettyibe allyig tudott szónyi, a kit mondott is, csak nagy nehezenn tutták belűlle kiorvosolnyi.
Utóllyára aszonta neki a kirá:
– Van ide nem messzi ëgy ház, abba őriz ëgy öregasszony ëgy szép tündérlyánt, ha të azt elhozod, a kocsit elvihetëd!
Elmongya a kiráfi a rókának végig-hosszig, a mit montak neki, de csak akadozott a szava, mer még most is tartott benne az iheccség. Az izzaccság mëg csak dőt az arczárú, mintha öntözték vóna.
– Em mán bajosabb ëgy kicsit, de maj tëgyünk rúlla! Al lëssz abbú, hogy bemënünk mindaketten, oszt mikor má të kihoztad a lyánt, én tündérlyányé vátozok, az öregasszony majd azt hiszi, hogy én vagyok a tündér.
Úgy is vót. Bemëntek mindaketten. Az öregasszony épenn alutt, ëgy tündökszép22) lyány mëg söprötte a pitart.
A kiráfi karonn fogta, kivezette. A róka má a másik përcbe tündérlyányé vátozott, oszt söprött tovább.
A kiráfi má jó távolyosann vót a tündérlyánnyal, mikor ëcczër a róka is a nyomokba vót.
Kérdëzte oszt a kiráfi a rókát:
– Hát törtínt-ë valami?
– Dehogy törtínt! fëlérzëtt az asszony, rajtam eszrevëtte, hogy nem az ő lyánya vagyok, el kezdëtt kiabányi, ráült a seprőre, hogy majd ezt a lyányt visszaviszi, de tik má annyira elgyöttetëk, hogy idáig az ő hatalma nem terjed. Én mëg visszavátoztam, oszt úgy loholtam utánnatok ë! Hanem most maj bemënünk az arankocsié, tudod-ë?
A kiráfi má ekkorra mëszszerette a tündérlyánt, nem vót neki szívi tűlle mëvványi, ha aszonta a rókának, hogy ő a lyánt má nem aggya oda, ha az apja a székirű sosë kel is fël!
– Azonn is segítünk! maj lëszëk ën kisasszony, vezess be, de csak úgy, ha mëffogadod, hogy a véginn mindënt mëgfelezünk!
A kiráfi szorúccságába azt is mëgígírte.
Mikor a palotáho értek, a rókábú gyönyörű tündérkisasszony lëtt, a valóságosat kívël hatták, ők mëg bemëntek.
A kiráfi nemsoká gyött kifele az arankocsival. Ráültette a szép lyánt, oszt mënt olyan sebësenn, a hogy csak bírt.
Má jó messzire vótak, mikor ëccër a róka is velëk van.
Elmont a oszta róka, hogy javába ölelgette a kirá, mikor neki eszibe jutott, hogy a kiráfi mëg a szép lyány má jó elmëhettek a palotábú, ëcczërcsak átvátozott rókáé. A kirát maj kitörte a rossz! úgy mëgihett!
– No! csakhogy ennyire is vagyunk mán, – sohajgatott a kiráfi, – de még kettő van hátra!
– Maj rendbe lëszünk avval is! – monta a róka.
Hát rendbe is lëttek. Mer a róka átvátozott arankocsié is, elhozták az aranylovat, átvátozott aranylóé is, oszt elhozták a madarat is, a kitű a kirá a fëlkelésit várja.
Igy oszt övék lëtt a szép tündérlyány, az arankocsi, az aranyló mëg a gyógyító madár, mind.
– No! most má felezhetünk! itt van minden! a lyánbú is, a kocsibú is, a lóbú is mëg a madárbú is!
Szëgény kiráfinak maj mëhhasatt a szívi.
– Nem bánom én, felezzünk mëg mindënt, csak a lyánt nem! në fosszá mëg ettű letalább!
– No! jó van! hát nem felezëk mëg sëmmit, de fogadd mëg, hogy a mit itt az útonn hazáig tanálunk, mindënt megcsókolsz!
A kiráfi mëffogadta.
Először is tanátak ëgy döglött kutyát, olyan büdös vót, mint a mervílyës dög.
A kiráfi lehajlott, hogy mëgcsókollya, de a róka visszarántotta.
– Majd azt csókold mëg, a kit ezutánn tanálunk!
Tanátak ëgy varas békát.
A kiráfi azt is mëg akarta csókolnyi, de a róka aszonta neki:
– Látom, hogy embër vagy, në csókold mëg a békát! én csak próbára akartalak tënnyi. De most má mënny haza tís! ággyon mëg az Isten!
A kiráfi csakugyan is nemsoká hazaért, a madár lábát mëvvágták, a véritű mëggyógyút a kirá, úgy hogy a fia lagziján a szép tündérlyánynyal ő tánczolta a letfrissebbet.
A kiráfi oszt egész életyire boldog lëtt, a feleségivel: a szép tündérlyánval még most is ének, ha mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Pukhanc János, vak parasztlegénytől. Lejegyzés ideje: 1904. aug.
10. Hamupipőke.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër, annak a feleségi mëhhalt, ëgy kis lyánya maratt csak, ezt Hamupipőkének hítták. Asszon nékű nem tudott lënnyi az embër, mëhházasodott újra. Igy mostoha kerűt a házba, a ki még fëlű rája két lyánt hozott magával. Lëhet gondolnyi, hogy rossz helyi vót szëgén Hamupipőkének!
Ëcczër az apjok elmënt a vásárra, mëgát a három lyánya előtt, oszt aszonta: »no! lyányajim! mit hozzak én nektëk a vásárrú?« A két mostohalyány aszonta, hogy nekik szép ruha këll! de a maga lyánya, Hamupipőke aszonta, hogy hozza el neki azt a galyat, a ki a kalapjába letelősször mëgakad!
Mëg is hozta az embër a két mostohalyányainak a vásárfiát, a maga lyányának mëg az agacsgalyat, a ki a kalapjába letelősször mëgakatt. Azt kivitte Hamupipőke az annya sírjáho, ott kikelt. Nemsokára rászát két madár, ott ült rëggeltű estelyig.
Abba a várasba lakott ëgy kiráfi, az báldot tëtt. A Hamupipőke két testvérit a mostohája eleresztëtte a mulaccságra, de őt nem. Kérëczkëdëtt pegyig, de nem eresztëtték, ha elejbe tëttek ëgy tá lëncsét hamuval összekeverve, azt këlletëtt vóna neki egész écczaka válogatynyi. De ő kikönyölt az ablakba, szomorkodott. A hogy ott búsút, búsút, odaszát a két madár, aszongyák neki: »mi bajod van, hogy így búsúsz?« Hamupipőke elmonta, akkor a madarak elkezték kiabányi: »Galambok, madarak, gelliczék! gyertëk! De javát a bëgrébe, a rosszát a bëgyébe!«
Odagyűt sok madár, Hamupipőke allyig nézëtt szét, má a lëncse ki vót válogatva.
Másnap mëgint csak lëncsét attak neki, mos má ëgy szakajtóval, hamuval keverve szintazonszërint, de a madarak ëgy félóra alatt azt is fëltisztították.
Harmannap má nem tuttak mibe akadályoskonnyi, aszonták neki, hogy »mibe mënné të el, te! isz’ ruhád sincs, a kit fëlvëgyé arra a báldra! jobb lëssz, ha itthon maraccz!«
A szëgény lyány mit csinát vóna erre a szavakra? rítt, mint a záporeső. Azútánn kiballagott a temetőbe, lëdőt az annya sírjára, ott rítt ëj jó sort. A fárú ezt látták a madarak, kérdëzték tűlle: mi baja? Elmonta, hogy nincs ruhája, a kibe elmëhessék a báldra, ő mëg szeretne elmënnyi! A két madár elszát, mingyá hozott neki ëgy ezüst- mëg ëgy aranyruhát. Mingyá vót a lyánnak mit fëlvënnyi!
Aznap estére má ott is vót. Az ezüstruhába olyan szép vót, hogy a kiráfi rögtön mëszszerette. Mikor mëg beszényi akart vele, Hamupipőke úgy odalëtt, mintha ott së lëtt vóna. Másnap is az aranyruhába csak ott vót Hamupipőke, de a kiráfi nem beszéhetëtt vele.
De harmannapra má eszëlt ki valamit a kiráfi.
Kiönttette a garádicsot szurokkal, úgy, hogy a mikor Hamupipőke haza akart mënnyi a báldbú, a garádicsonn a félcipéji lëragatt. Hamupipőkének kíntelen vót félcipével hazamënnyi.
A kiráfi mikor kereste, rögtön eszrevëtte, hogy hazamënt má az ő szívi választottya, mer az arancipe oda vót ragadva a szurokba. Kihúzta onnat mingyá, oszt fëltróbáta a város valamennyi lyányának a lábára. Otthon a Hamupipőke két testvéri egészenn lefaragta a lábát, hogy ráférjék a cipe. Úgy is vót. Az ëgyik lyány lábára végtelen nagy nehezenn fëlmënt a cipe, de nagyon szoros lëhetëtt neki, mer allyig tudott benne lépnyi. Úl láttam, mint most.
A kiráfi akkor a lyánval mënt vóna haza Hamupipőkéékhë, de a hogy elmëntek a temető mellett rájok kiátott a két madár az agacsfárú:
Csupa vér má a cipő!
Szűk a cipő, szűk nagyonn:
Nem az igaz mënyasszony!
Hallották ezt sokann, a kiráfi is figyelmezëtt a szóra. Mikor hazaértek, mëglátta Hamupipőkét is, a hogy súrolt valamit. Odahítta magáho, fëltróbáta neki a cipét, hát arra csudállatosann rápasszolt, pegyig Hamupipőke a lábát së faragta. Mëgörűt a kiráfi nagyonn oszt ő is csak akkor vëtte eszre Hamupipőkét, hogy minő szép, mikor jobban mënnézte. Vitte magával mingyá a templomba eskünnyi. Hamupipőkét fëlültették ëgy szép lóra, a két mostoha testvéri mëg mellette mënt. Mikor a temető mellett mëntek, a két madár a fánn mëgint elkezte:
Vér nékű van a cipó.
Jó a cipő, jó nagyon:
Ez az igaz menyasszony!
Mikor ezt elmonta a két madár, odaszát a két lyány vállára, oszt a széső szëmeikët mind kivagdosták. Mikor az esküvőrű gyüttek vissza, a két madár mëg a mëgmaratt szëmeikët szëtte ki. A gonoszságoké vak lëtt mind a kettő.
Hamupipőke mëg kiráné lëtt, boldog lëtt, még most is él, ha mën nem halt.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyűrő Klári parasztasszonytól. Lejegyzés ideje: 1904. márc.
11. Királyánya Ënczëlla.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy özvegy kirá, annak vót három lyánya. A letöregebbet hitták Örzsinek, a közepsőt Ilonának, a letkisebbet mëg Ënczëllának.
De abba a várasba lakott ëgy özvegy királyné is. Az nem győzött mindég üzengetynyi a kirának, hogy vëgye őt el, maj mëllássa, minő jó dóga lëssz, hogy mëppihen mellette, hogy mëbbëcsűlyi, mi egymás, de a kirá sëhossë akart mécs csak tunnyi së errű a házasságrú.
Az özvegy kiránét furkáta a férhëmëhetnék, aggyig üzent, aggyig beszét, hogy az özvegy kirá oszt ráatta a fejit: elvëtte.
Tutta a három lyány, hogy »no! mihent écsapánk mëhházasogyik, végi lëssz má a békességnek, nekünk së lëssz itthonn mëgmaradásunk!« Úgy is lëtt. Mikor az asszonynak má ëgy kicsit kinyít a szëmi, nem maradhatott a három lyántú: ütte-verte, hajtotta, mint az igás barmot.
Szëgén lyányok nem birták ezt ki mindé, mëgúnná azt a fene is, összebeszétek, hogy ők mëszszöknek hazúrú.
El is mëntek nemsokára világnak.
Mënnek, mënnek, mëndëgének, ëgy tengër partyáho érnek. Épenn annál a tengërné végződött az apjok birodalma.
Öreg este vót má, nem tuttak hova lënnyi, së hálás, së ágy, së sëmmi. Elkezték a nagy rívást.
A hun ők ültek, átellembe vót ëgy kis ház, abba égëtt ëgy mécsës. Ott ëgy ördöngős asszony lakott, am mëhhallotta a lyányok rívását, szalatt be a házba, az ágy aló elékereste a tengërlépő czipét, fëlhúzta a lábára, oszt átlépëtt hozzájok.
Odaköszönt nekik. »Aggyon Isten jóestét!« »Aggyon Isten!« fogaggyák a lyányok. »Lyányajim! látom, hogy ágrúszakattak vattok, gyertëk át hozzám, ott lëssz mindënëtëk, a mi këll! Adok jó ágyat, kipihenyitëk magatokat, maj mëllássátok csak, de jó lëssz!«
A lyányok hallgattak a szavára, elmëntek vele.
Neki is vót otthonn három lyánya, a letkisebbet Katicának hitták.
Emezeknek a jövevény lyányoknak helyet adott, oszt lëfeküttek ők is.
Má jó késű vót, mikor az ördöngős asszony aszongya a lyányajinak: »jók lësznek ezëk! nemsokára lëvágom a fejikët, mëgsózom, mëgsütöm őköt, a barátnéjajim de jólaknak belűllök!«
A három idegëny lyány közű mëg a letkisebb: Ënczëlla fëlvót, hallotta a beszédët, oszt hogy eszre në vëgyék, hogy ő fëlvan mëg hogy hallott valamit, elkezdëtt nyögni, mintha ámába nyögne. Az asszony azé mëttutta, hogy Ënczëlla fëlvan, odasúgja a lyányának: »no maj késűbb, hajnalba, aggyig is alszok ës sort!«
Arra várt Ënczëlla csak!
Mikor má jó hortyogott az ördöngős, loppa lëgyött az ágyárú, bebújt az ágy alá, fëlkötte a tengërlépő czipét a lábára, azután odamënt a testvérjeihë. Fëlkőtötte őköt, oszt aszonta nekik: »majd a boszorkány lyányajinak a helyibe fektetlek, őköt mëg a të helyetëkbe, mer tiktëkët mëg akar ölnyi az a csúf vénasszon! tuggyátok-ë!?« Avval kicseréte őköt. De mëggondolta a dógot, a saját tulajdon testvéreit újra fëlkőtötte: »gyertëk – aszongya – velem, biztosabb lëssz így!« de a boszorkány lyányai má az ő helyikënn vótak.
Oszt mëntek.
Mikor má átvótak a tengërënn, kevessel utánna az asszony odamënt a két ágyho, a két lyányának elvágta a nyakát. De hogy jobban mënnézte őköt, akkor látta, hogy micsinát. Kereste a három lyánt, nem tanáta, kuthászkodott a tengërlépő cipe utánn, de as së tanáta. Hű! iszontató mérges lëtt!
Odamënt a tengërpartra, ott elkezte torkaszakattyábú kiabányi: »Mëgá, királyánya Ënczëlla! kutya ëgye testëdët, főd igya a vérëdët! mëgöletted a két lyányom! elloptad a tengërlépő czipém! Mëgá!«
Fenëgette avval a vén száraz újjaival. De Ënczëlláék hun jártak má akkor!?
Otthon vótak az apjoknyi. Otthon elmonták az esetyikët szögrű-végre, azutánn elmonták azt is, mi van az ördöngős asszony három lyányának! az ëgyiknek három arangalambja, a másiknak három arankáposztája, a harmagyiknak mëg olyan aranmuzsikája, a ki ha mëszszólal, rosszú lëssz tűlle az egész világ!
Az apjok mëg épenn szörnyű nagy beteg vót. De még nyelvin vót azé. Aszonta a lyányának: Ënczëllának: »kedves lyányom! hozd el nekëm azt a három arankáposztát! hátha jobban lënnék tűlle!« Ënczëlla nem vette vissza az apja szavát, készűt, elévëtte a tengërlépő czipét, ëgy-kettőre odaért.
Este vót má. Bebújt az ágy alá. Mikor a káposztáé akart nyúnyi – mer az ágy alatt tartotta a vén asszony – a káposzta csak elkezdëtt suhognyi. A suhogásra fëlérzëtt az ördöngős asszony. Aszongya a lyányának: »hallod-ë, lyányom! lopják a káposztát: nagyon suhog!« »Dehol lopják, dehol lopják, anyám! ki vóna itt? biztosan csak képzelődöl!« No! az asszony belenyugodott, hogy csak képzelőgyik.
Ek këllëtt Ënczëllának, hóna alá kapta a káposztát, oszt csak kettőt lépëtt a nagyotlépő czipével, má otthonn vót.
Mëcscsináták az arankáposztákot, elkészítëtték fájinú, de biz a kirá nem lëtt tűlle jobbann.
Magáho hivatta a kirá Ënczëllát mëgint. »Hallod-ë, lyányom! má az arankáposztádtú nem lëttem jobbann; próbákozz mëg: hozd el az aranmuzsikát, hátha az segít rajtam!«
Ënczëllá készenn vót, ëgyik lába itt, a másik mëg má ott vót. Bebújt újfënt az ágy alá.
Mikor má azok jó aluttak, hozzányút a muzsikáho, de az elkezdëtt szónyi nagyonn, úgy, hogy fëlérzëttek az asszony mëg a lyánya. De má akkor Ënczëlla fogta a muzsikát. Akarhogy szót, nem bánta má, ëgyet lépëtt a tengërlépő czipével, túnat vót mindënënn. Má csak a másik partonn hallotta, hogy kiabá utánna a boszorkány: »Megá, Ëncëlla! két lyányom mëgöletted, tengërlépő cipémët, arankáposztámot, aranmuzsikámot elloptad! Mëgá!« De ő nem törődött vele, hagy kiabállyék!
De az öreg kirának az aranmuzsika së ért sëmmit, mér rosszabbú lëtt tűlle.
»Hozd el lyányom a három arangalambot, mëppróbálom még azt is, hátha tënne valamit!« – szót az öreg kirá újfënt.
Ënczëllának nem këllëtt kécczer mondanyi, abba a szentbe az ördöngős asszony házáná termëtt.
A padonn vót a galamb, Ënczëlla ëgënyest odatartott.
A hogy mëgakarja fognyi a galambokot, elkeztek repkënnyi, szádoknyi, Ënczëlla nem birta őköt mëffognyi.
Hallotta ezt ottlë az asszony, tutta, hogy mëgint Ëncëlle kereskëgyik ott a galamboké. Fëlmënt, mëffogta Ënczëllát. Becsukta ëgy óba, a lyányának mëg mëhhatta, hogy fűccsön be hamar, Ënczëllát süsse mëg!
Úgy is vót. Katicza, a ki mëgmaratt lyánya a vén boszorkánnak, befűtött. Ő sajnáta Ënczëllát, de neki muszaj vót azt tënnyi, a mit az anya parancsolt.
Mëgy Ënczëlláé, a kemëncze előtt talyigába akarja ültetynyi, de Ënczëlla aszonta neki, hogy »én nem tudom, hogy këll beleülnyi! mutasd mët të!« Katicza beleül, mëmmutatya, hogy hogy këll? Akkor Ënczëlla csak hirtelen fordíttya a kemëncébe.
Katicza mëssült, Ënczëlla fëltálalta, az ágyba mëg ëgy rongybú csinát lyánt fektetëtt, mintha Katicza fekünne az ágyba! Akkor fëlmënt a pallásra, a három arangalambot mëffogta, vitte magával.
Az ördöngős asszony mëg épenn akkor ért haza, látta, hogy az ágyba a lyánya helyëtt ëgy rongylyány van, az ő lyánya mëg mëg van sülve, ott van az asztalonn kitálalva. Hát el lëhetképzelnyi, minő mérges vót az!
Odamënt a tengërpartra, onnan kiátott Ënczëllának: »Mëgá, Ëncëlla! kutya ëgye testëdët, főd igya a vérëdët! két lyányom mëgöletté, tengërlépő czipémët, arankáposztámot, aranmuzsikámot, arangalambjaimot elloptad, a lyányomat mëgëtetted velem. Mëgá!«
Ënczëlla rá së hallgatott, mënt haza. De má akkor az apjának végi vót, mëhhalt.
Mit csinállyék má ő otthon, ha az apja is mëhhalt, fogta magát, elindút világnak szógálatot keresnyi.
Úttyába tanákozott ëgy kutyával, a ki a fé ódalánn fekütt. Aszongya a kutya: »dőccs a másik ódalamra, segí mëg. Jótét helyibe jót vársz!« Ënczëlla mëffordította.
Azután ëgy medvét látott az útonn, am mëg ënnyivalót kért tűlle. Adott neki. Végre ëgy macskával tanákozott, az is ënnyi kért, annak is adott, de a macska má hozzászegődött, velemënt.
Mënnek ők ëgyütt, mëndëgének, beérnek ëgy házho. Ott Ënczëlla beköszön tisztességësenn, hogy »dícsértessék a Jézus Krisztus, aggyon Isten jó estét!« de az asszony csak úgy fogatta: »hozott a bukréta! mit akarsz?«
Ënczëlla elmonta, hogy mi járatba van.
Az öregasszony fëlfogatta. Nálla három nap pót az esztendő, de ezalatt sok mindënvel kipróbáta, a kit fëlfogadott.
Az első nap azt a dógot kapta Ënczëlla, hogy az öregasszon kiterített elejbe ëgy véka köleskását mëg ëgy véka hamut, azt összekeverte, Ënczëllának abbú këllëtt a kását kiválogatynyi, mëffőznyi, oszt még ki is hűtenyi estére. Akkor elmënt az öregasszony. De mëhhatta neki, hogy ezutánn úgy këll köszönnyi, hogy »hozott a bukréta!«
Szëgény Ënczëlla mëv vót ütődve, hogy tësz ő a parancsnak elëget? de a hogy ott gondolkozott, odamënt a macska, »kedves gazdasszonyom! në fé sëmmit, maj segítëk én is, oszt készenn lëheccz akkorra!« Hozzáláttak oszt ketten, estére készek is lettek.
Gyön haza az asszony. »Tányértalpas, loncsos-farkas! nyisd ki az ajtót, Ënczëlla! kész-ë az étel?« »Hozott a bukréta! kész!« – mondta Ëncëlla. »No, akkor jó van!« A kását mëg mind mëgette.
Másnap kiöntött ëgy véka kölest mëgint, de má másfél véka hamuval keverte össze. Azt is úgy këllëtt elkészítenyi.
Ënczëllának a macska segített, készenn is lëtt vele fájinú, mire az asszony hazaért.
A harmagyik nap másfél véka kölest kevert össze a vénasszony két véka hamuval. Mikor a macskával válogatták külön a kölest mëg a hamut, aszongya a macska Ënczëllának: »hallod-ë! ha a bérëdbe aranyat vagy ezüstöt kíná, në vëdd el! ha van neki ëgy tyuksz..os ládája, abba van sok szép ruha, azt kérd el, de más ëgyebet el ne fogaggy! tudod-ë?« Ënczëlla örűt, hogy a macska őt így felokosította, mëgígírte, hogy út tësz.
Este gyön haza a vénasszony. »Tányértalpas, loncsos-farkas, nyisd ki az ajtót, Ënczëlla! kész-ë az étel?« Ënczëlla kinyitta, oszt köszönt, hogy »hozott a bukréta! kész!« A kását mind mëgëtte az asszony mëgint.
Rëggel aszongya az asszony: »hát mit fizessek? adok aranyat, ezüstöt annyit, a mënnyit elbirsz!« Ënczëllának nem këllëtt, ő csak a tyúksz..os ládát kérte. Az asszony sëmmiáronn së akarta odannyi. De Ënczëlla kötte magát, hogy neki más nem këll, nagynehezenn oszt mëkkapta.
Hova mënnyék má? – mënt haza. Otthon a mostohájáná szógálló lëtt.
A hogy ott szógá, hát ëgy vasárnap a mostohája mëg a lyánya elmëntek a templomba, ő rá mëg rábízták a főzést. De ő së vót bolond, mënt a ládájáho, oszt mikor má azok elmëntek, fëlvëtte az ezüstruháját, mënt ő is a templomba, a hun ugyancsak mënnézték ám, mer ott még olyat sosë láttak.
Mise végivel oszt hamar hazausantott, hogy eszre në vëgyënek valamit.
Mikor a mostohája a lyányával elékerűt, aszongyák neki: »mit láttunk ám mink a templomba! të nem láttad!« Aszongya Ënczëlla: »dehonnem! láttam én!« »Hát hunnan?« »Hát a kapuféfárú!« Az asszony íríccségibe mingyá kidőtötte a kapuféfát.
A másogyik vasárnap a mostoha mëgint templomba ment, vitte a lyányát is. Ënczëlla is fëlőtötte az aranyruhát, mënt. Mikor hazagyöttek a mostoháék, mëgint csak elkezgyik, hogy »mit láttunk ám mink! të nem láttad!«
Ënczëlle mëgint mondta, hogy látta biz ő. »Hunnat, te!?« »Hát a kútágasrú!« Az asszony csak szalatt, dőtötte ki a kútágast. Má iszën írígy vót!
A harmagyik vasárnap gyémántruhába mënt el Ënczëlla a misére. A mostoháék mëgin dicsekëttek avval, a mit láttak. De Ënczëlla monta, hogy ő is látta ám, mép pegyig a kémérrű! Az asszony lëdőttette azt is!
Igën ám! csakhogy a másogyik vasárnap ëgy kiráfi is látta Ënczëllát, oszt beleszeretëtt. A harmagyik vasárnapra a templom elejit teleönttette szurokkal, hogy majd beleragad az a szépség. De Ënczëllának csak a czipéji maratt ott!
A kiráfi az egész város lyányaival fëltróbátatta a cipét, de ëgynek së vót jó a lábára.
A kiráné is, Ënczëlla mostohája, a maga lyányának akarta vóna a kiráfit, lëfaragtatta a lyánya lábát jó, csak úgy csurgott belűlle a vér, de arra mëg má nagy lëtt a czipe!
Hogy a kiráfi Ënczëllát në tanáhassa mëg, a pinczébe gyugta ëgy teknő alá.
Má mikor a kiráfi elvesztëtte mindën reménségit, hogy a czipének nem tanállya gazdáját, aszongya neki a lovásza, hogy »vót még itt ësz szép lyány! azt nem látom. Hun lëhet a!?«
A kiráfi rögtön gyërtyát gyútatott, lëmentek a pincébe, kérdëzték: »van-ë itt valaki?«
Ënczëlla rászót: »Én vagyok, Ënczëlla, a teknő alatt!«
Fëlhozták mingyá. Szép vót nagyonn, a kiráfinak rögtön mëgtecczëtt. Fëlpróbáták a czipét neki is, hát fájinú a lábára illëtt.
Akkor a kiráfi: »szívem szép szerelme! të vótá a templomba! én innen elviszlek, magaméé tëszlek, én az ettéd, të az enyim, ásó, kapa választ el ëgymástú!«
A mostohát majd mëgëtte odabe az íríccség.
Akkor mëgesküttek, lagzit laktak, faggyút sz....k, avval világítottak. Még most is ének, ha mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő: 1903. december.
12. A tollas ördög.
Most mondok én olyan mesét, a kiné csúnyább sincs a világonn, de azé mernék fogannyi, hogy szëbbet së hallottatok még nálla. Hát hallgassatok ide! Figyelëm, a ki rossz lëssz, mëvverëm!
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy szëgény ëmber, annak vót ëgy fia. Szomszéggyába lakott ëgy gazdag embër, annak mëg vót ëgy lyánya.
Ez a gazdag embër ëcczër elmënt a vásárra, ott csíziót húzatott, abba mëg avvót, hogy az ő lyánya a szëgény gyerëk feleségi lëssz. Ezé nagyon mëgharagudott.
Hazamëgy, átlép a szëgény embërhë, mëgkérdezi tűlle, hogy eladó-ë a fia vas së? mer ő mëg akarja vënnyi! A szëgény embër aszonta, hogy ő elaggya, ússë tuggya eltartanyi, hát csak fizesse ki az árát. Megalkuttak, a gazdag kifizette, oszt vitte magával a gyerëkët.
Otthon aszongya a kocsissának: »itt van ez a gyerëk, vidd ki az erdőbe, öld mëg! de mëgöld ám, mer akkor jaj az életëdnek!« A kocsis aszonta: »jó van!« oszt vitte.
De útközbe nagyonn mëszszánta. Nem vót szívi mëgölnyi, nem bántotta, ha betëtte ëgy faudúba. Avval mënt haza, otthon mëg aszonta, hogy »jó van mindën!«
A gyerëkët az udúba eszrevëtte ëgy juhász kutyája, az hordott neki ételt. Csudákozott a juhász, hogy hova kúdorog az ő kutyája mindég? utánna nézëtt, hát látta, hogy ëgy gyerëk van a faudúba. Kivëtte onnat, bevitte a faluba a papho. A pap fëlfogta, oszt hogy a gyerëk okos is vót, tanítatta.
A gazdag embër nemsokára mëgint elmënt a vásárra, mëllátta a csízióst, húzatott most is. De a csízió mëgint csak aszonta, hogy a lyánya a szegény gyerëk feleségi lëssz.
Gond ütte a fejit. Elindút avval a szándékkal, hogy akarhun van, de ő fëlkeresi a gyerëkët.
Ëcczër ëgy erdőbe ért, ott látott három gyerëkët ëgyütt jádzanyi. Odamënt, az ëgyikbe mëgösmerte a szëgény embër gyerëkit. Kérdëzgette oszt: hogy hijják? hogy maratt életbe? hun lakik? mi egymás. A gyerëk oszt elmonta az életyi sorát végig.
A gazdag embër akkor írt ëgy levelet, odatta a gyerëknek, hogy vigye haza, az ő feleséginek aggya oda. A levelbe mëg az vót írva: »së irgalom, së këgyelëm, a külyköt vessétëk be a pinczébe!« Hogy jobb kedvi lëgyék, még ëgy forintot is adott neki.
De a gyerëk hamarosann elámosodott, lëfekütt, nem indút el a levellel. A kalapjáho szúrta, oszt ledőt ëgy fa tövibe.
Két pajtása odamënt, fëlbontották a levelet, hát látták, mi van bele írva! Kitürűték az egészet, oszt azt írták helyibe: »a lyányom add oda neki! de mingyá!«
Mikor a gyerëk fëlérzëtt, elvitte a levelet a gazdag embër feleségihë. Mikor az elolvasta, csak a fejit csóváta mëg, de a lyánt a gyerëknek odatta feleségű. Mingyá ëgybe is keltek.
Hazamëgy az apja a lyánnak, láttya, hogy a szegény gyerëknek csakugyan feleségi lëtt, maj szétpukkadt, úgy fëlütött benne a dü.
Hogy járjék má végire! hogy öllye má mëg? ezënn törte a fejit. »Öhö! jó van no!« ëcczër magáho szólíttya a vejit. »Ereggy el a tollyas ördöghö, hozzá nekëm belülle hat szá tollyút, de aggyig vissza në gyere, tudod-ë!?«
Szëgény gyerek – má azaz hogy: legén – elindút nagy búvába fëlkeresnyi a tollyas ördögöt.
Mëgy, mëndëgé, beér ëgy kirá udvarába. Ott mëgkérdëzték, hogy hova mëgyën? Ő aszonta: »a fekete tengërhe, a tollyas ördöghö!« »Ennye öcsém!« – monta neki a kirá – »ha ára jársz, tudd mëg, hova lëtt az a királyány, a ki má három esztendeji elveszëtt?« »Jó van, mëgkérdëzëm!« – monta a legény.
Avval mënt tovább. Beér mëgint ëgy kirá udvarába. »Hova indútá të el, öcsém?« – kérdezte a kirá. »A fekete tengërhë, a tollyas ördöghö!« – monta a legény. A kirá még aszongya neki: »tudod-ë, mit, öcsém!? Van az én udvaromba ëgy almafa. Ezelőtt hogyha beteg ëtt belűlle, mingyá jobban lëtt. Tudd mëg, hogy most má mé nem olyan?« »Jó van, mëgkérdëzëm!« – monta a legény.
Nemsoká a harmagyik kirá udvarába ért. Ott mëgint elkezgyik faggatynyi. »Hova szándékozol, öcsém?« – »A fekete tengërhë, a tollyas ördöghö!« »No, fiam! ha ára jársz, tudd mëg, mer van nekünk ëgy kutunk, az azelőtt mindém mëffiatalította az embërt, mé nincs má annak ereji ëd darab időtű óta!?« – »Jó van, azt is mëttudom, ha lehet« – monta a legény.
Avval mënt, mëndëgét, hetedhét országon is túnat járt má, mikor elért a fekete tengërhë.
Ott a partonn várt rá ëgy csónakos, az átvitte őt, de mikor a másik parton mëgátak, aszonta a legénnek: »hallod-e, kedves barátom! ha a tollyas ördöghö mégy, tudd mëg, hogy mëggyig lëszëk még én itt csónakos!?« A legény mëgigérte, hogy majd utánna jár, avval tartott ëgënyest a fekete várnak.
A hogy oda be akar mennyi, a küszögönn feküdt előtte ëgy embër, annak a mellyin ült ëgy rémísztő nagy malomkő. Az embër elkezdëtt jajgatynyi. »Jajjajjaj! Istenëm! mëggyig lëssz még rajtam ez a malomkő!?«
A legény eszibe vëtte ezt is, oszt mënt be ëgënyest a házba.
A hogy benyit, ott taná ëgy nagyonn szép királyánt. Annak oszt elmondja: mi járatba van? mikët bíztak rá? s mi ëgymás, elmondott mindënt. Akkor aszongya neki a lyány: »bújj el itt, hé! valahova, mer ha a tollyas ördög hazagyön, szétszaggat ézibe!«
Estére csakugyan is hazagyött a tollyas ördög.
Szaglász këgyetlenű, êre is, ára is, aszongya: »mi van itt vagy ki van itt? mer én idegenyszagot érzëk!?« Aszonta a lyány: »kitëttem a ruhámot szárannyi, oszt a naptú szagot kapott, azt érezhetëd!« A tollyas ördög belenyugodott.
Nemsoká lëfekszënek egymás mellé.
A hogy fekszenek, a lyány ëcczër csak nagyot rúg az ördögönn, oszt kitép belülle ëgy szál tollyút. Az ördög is fëlihed, aszongya neki: »mi lelt tégëd? de mërrugtá!?« »Ennye, azt ámottam: ëgy kirá kérdëzte, hun van az a királyány, a ki má harmadívi elveszëtt?« »Mé nem montad neki, hogy a tollyas ördögné!« Ezt a legény mind az ágy alatt hallgatta, mer odabujtatta el a királyány.
Fekszënek, szuszognak, ëcczër a lyány mëgint nagyot rúg az ördögön, ëgy szál tollyút mëg kiszakajt. Fëlugrik az ördög. »Ennye no! hát mi lelt téged! mé nem haccz alunnyi, hê?« »Aszt ámottam: ëgy kirá kérdëzte, hogy van ëgy almafája, a ki abbú ëtt, jobban lëtt, oszt mos má sëmmi ereji sincs, mi az oka annak?« »Mé nem montad, hogy a napkeletyi ódalába van ëgy üstpéz; vegyék fël onnat, oszt az alma mëmmëg jó lëssz!«
Allyig szunnyatt el a tollyas ördög, a lyány mëgint úgy inon rúgta, hogy a rossz is maj kitörte az ördögöt. Fëlugrik mérgesenn, még a szëmi is cikrádzott. »Hát mikor haccz má të engëm békébe alunnyi? tê? në bolondozz, mer maj mëjjárod!« »Azt ámottam: – monta a lyány – ëgy kirá kérdezte, micsinállyék ő avval a kúttal, a mëlyik azelőtt mindënkit mëffiatalított, most ëgy időtű fogva elvátozott, mi az oka annak?« »Hát mé nem montad neki, te szamár! hogy ëgy hótt gyerëk van benne, ha azt kivëszik, a kút mëgint jó lëssz!« De má a harmagyik tollyú a lyány kezibe vót!
Lëhunnya a szëmit az ördög, nagyon ámos vót, mingyá elalutt. De a lyány nem hagyott neki békét. Úgy seggbe kottyantotta, hogy majd elharapta a nyelvit az ördög, oszt még hozzá két tollyút szakajtott. Iszontató méreggel kelt fël az ördög, mérgibe allyig birt szónyi. »Hát mondd mëcs csak, mit akarsz të velem? në hozzá ki a békességës tűrésbű, mer váglak úgy pofonn, hogy mëgemlegeted! nécs csak ë!« »Azt ámottam: ëgy csónakos azt kérdezte, mëggyig lëssz még ő csónakos?« »Mé nem montad neki, ebatta, hogy ha valaki beül a csónakjába, oszt a partonn ő előbb kiugrik, akkor amaz lëssz a csónakos! De nyugoggy má, mer istókbáró elvellek nagyon, ha még ëcczër fëlkőtesz!«
Alszik az ördög újfent, még mélyebben, mint az elébb. Úgy hortyog, mint ëgy ló, még az ágy is rëszket alatta. A lyány is illeszkëgyik, igazogyik, ëcczërcsak olyant rúg a bokájára, hogy mingyá lëmënt rúlla a bőr. Ugyanakkor kiszakajtott ësz szál tollyút is. – No’ még olyant nem láttá, mint a minő mérges vót akkor az ördög. Mérgibe mindën tollyú ëgënyest át rajta. Mëffogta a lyánt, mëgrázta ám, mint a zsákot. »Te, kutya, te! hát hánszor mëmmondtam má, hogy haggy békét! ne ë!« – oszt jó tarkón vágta a lyánt, »maradhass vagy ereggy lë az ágyrú, mer én szétszakajtolak! kutya!« A lyány mëg, mintha rína, aszongya: »mit tëhetëk én arrú, hogy olyan rosszakot ámodok! most is azt ámottam: ëgy embër azt kérdëzte, mëggyig lëssz mëg rajta a malomkő? de én nem birtam mëmmondanyi!« »Mé nem montad neki, üssön el a rossz! hogy aggyig, még ëgy idegëny embër azt nem mongya: vács fël, vács fël (váltsd fel, váltsd fel!)!«
A legény hallotta ezt az ágy alatt. Mikor a tollyas ördög ezt kimongya, csak nagyot kiát: vács fël, vács fël! az ördög mësz szalatt eszi nékű, mënt a küszöghö, lëvëtte az embërrű a követ oszt magára vëtte.
Másnap útnak indú a legény a királyánval. A hat szál tollyú má a zsebibe vót. Mikor a csónakosho érnek, kérdëzi a csónakos: »hát mi hírt hoztá nekëm, fiatal barátom?« de a legény nem akarta aggyig mëmmondanyi, még az túsó partra nem érnek, oszt elébb ki nem ugrik a csónakbú. Aszonta, hogy nem tuggya! A csónakos mëg allyig akarta átvinnyi. De nagy rimánkodásra mëgis mëgtëtte oszt.
Mikor a másik partra érnek, kiugronak a legény a lyánval a csónakbú, oszt akkor mongyák mën nëki, hogy aggyig lëssz csónakos, még valakiné hamarabb ki nem ugrik a csónakbú a partra! Vakarta a fejit a csónakos, de má hiába, mer a legény többet nem ült a vízre.
Odaérnek a harmagyik kirá udvarába, ott mëgmongyák, hogy ëgy hótt gyerëk van a kútba, vëgyék ki onnan, mingyá olyan lëssz a víz, mint azelőtt.
A másik kirának is elvitték a hírt, hogy az almafa napkeletyi ódalába ëgy üstpéz van elásva, azt ássák fël, mingyá gyógyító lëssz az almája. Mind a két kirá nagyon szépenn mëgköszönte nekik a híradást.
Utóllyára beérnek a királyány apjáho, ott a lyányt mëgösmerik, majd kibúttak örömükbe a bőrikbű.
A legény azután hazamëgy, vitte magával a hat szál tollyút is. Az apóssának elmongya végig-hosszig, mismit látott, minő szép az a fekete tengër, minő kincsëk vannak ára? mi egymás. Az apóssa ezënn a hírenn úgy fëlindút, hogy maga is elmënt mëgnéznyi a fekete tengërt! Mikor a csónakos a csónakjába eresztëtte, hogy majd átviszi, az csak kiugrik a csónakbú, a gazdag embër mët táng máig is csónakos a fekete tengërënn.
A szëgény embër fia mëg mész szëbb házat csinátatott, szüretre má abba is mëntek laknyi a feleségivel. Ott élnek boldogann táng mém ma is, hogyha mën nem haltak. Eggyig vót, mese vót, tánn igaz së vót.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő: 1904. január.
13. A Vörös Vitéz.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá mëg annak a feleségi. Vót nekik két gyerëkik: ëgy gyerëk mëg ëgy lyány.
Ëcczër az annyok mëghalt. De a ház nem lëhetëtt el asszony nékű, az apjok újra mëgházasodott. Igy hát mostoha asszony kerűt a házho. Biz as së vót jobb a többi mostoháná, a két gyerëkët ki së áhatta. Ütte-verte őköt, a hun érte, a letkisebb szóé csinát olyan patáliát, hogy a rossz së birta vóna azt ki. Nagyon kutya asszony vót! Késűbbet mëg mindënféliképenn életyik ellen áskálódott a két gyerëknek.
Ëcczër aszongya az urának, hogy ha ő a két gyerek májábú mëg veséjibű nem ëszik, olyan szent igaz, mint a hogy a mai napra fëlvirattunk, hogy ő mëghal. Mer ő beteg.
Jó van. Az apjok, a kirá beleëgyezëtt, hogy vágják lë a két gyerëkët, mer az asszont ő is jobban szerette. A mindënës, az öreg János bácsi, magáho vëtte a két testvért, kiátott az agárnak, oszt indútak ki az erdőbe. Mikor odaértek, a lyány elkezdëtt neki könyörgenyi, hogy csak őt vágja lë, csak őt, a bátylyát mëg në báncsa! János bácsinak mëgesëtt a szívi rajtok, aszongya nekik:
– Nem bántolak én bennetëkët, mënynyetëk, a mére láttok, a világba, de ide többet vissza në gyertëk!
Nagyot lélegzëtt a két testvér, összeszëtték magokot, oszt útnak indútak.
János bácsi mëg lëvágta az agarat, kivëtte a máját mëg a veséjit, azt vitte haza az asszonnak. Mëg is gyógyút az asszony abba az Istenbe, mihent jólakott velëk. Ő azt hitte, hogy az csakugyan a gyerëkëk mája mëg veséji vót.
A két testvér most má magára maradt. Mënt, mëndëgét, estére beért az erdőbe. Ott a gyerëk fëlmënt ëgy nagy fa tetejibe keresnyi valami világosságot. Látott is messzire ëgy mécsëst. Lëgyött a fárú, oszt a lyánynyal tartott ëgënyest ára, a mére a fényësségët látta.
Jó sokára oda is értek. Ëgy kis ház át előttök, a kibe ëgy remete lakott a feleségivel.
– Hun jártok tik êre, – kérdëzik őket odbe – a hun még a madár së jár? mi járatba vattok?
A két gyerëk oszt elmonta ügyes-bajos dógát, hogy biz ők így mëg így jártak, szógálatot keresnének, ha kapnának!
– No! akkor jó helyënn jártok, nekünk épenn ëgy szógálló mëg ëgy bojtár kék, ha beátok, mink felfogadunk!
A két gyerëk szívesörömest beát. Igy lëtt a lyánbú szógálló, a gyerëkbű mëg, a ki má jó nagy vót, bojtár.
A bojtárnak az vót a dóga, hogy aggyig hajcsa a juhot, még az magátú mëg nem áll. A gyerëknëk má másnap mëg këllëtt kezdenyi a bojtárságot.
Hajtya ő a juhot, hajtya, de akárminő jó mezőre értek, a juh csak odább mënt, még csak ëcczër ëgy ballang szájjáná mëg nem át, oszt legelt.
A ződ fűre lëterepëdëtt a bojtár is, tüzet rakott, szalonnát sütött. A hogy sütyi, a hogy forgattya, gyön az ördögök kerüllőji, odakiát a bojtárnak:
– Gyere velem birkóznyi, hé!
A bojtár aszonta, hogy biz ő aggyig nem mëgy, még jó nem lakik!
De az ördögök kerüllőji nem hatta ám abba az incselkëdést, csak bizgatta, csak nyözgette, úgy, hogy a bojtár csak elmënt vele.
Hanem mëgesëtt az ördögök kerüllőjinek! a bojtár csak mëgkapta a fejit, vót ott ëgy kétágú fa, akközé szorította be. Rimánkodott oszt a kerüllő, hogy csak ereszsze ki, így mëg úgy, de a bojtár rá së hallgatott. De az ördögök kerüllőjit nagyon szoríthatta a czipe, mer tudott rimánkonnyi, mint a valóságos czigány.
Aszonta a bojtárnak:
– Hallod-ë! eléadom az öregapád szëmit, ha innet kieresztesz!
– Mëllyik öregapámét? – kérdëzte a bojtár.
– Hát a hun lakol, azét!
– Hun van hát no!?
– Ott a fa tetejinn van ëgy fazék szëm, mëg ëgy tál zsír! Ha a szëmet betëszëd az öregapád szëmi güdribe, oszt a zsírral jó mëgkenëd, visszakapja a szëmivilágát! – monta az ördögök kerüllőji.
Akkor a bojtár fëlmënt a fára, lëhozta a fazék szëmet mëg a tál zsírt, a kerüllőt kieresztëtte a fa közű, ő mëg hazamënt.
Otthonn betëtte az öregnek a szëmit, a zsírral mëgkente, a vén remete olyan jó látott, mint azokelőtt régënn.
Itt éldëgétek ők sokáig békességbe, még az öreg remete mëg a feleségi mëg nem halt. A ház rájok maratt kettőjikre, a legény mëg a tetejibe kapott olyan zsíros ruhát, hogy ha azt fëlvëtte, százszorta erőssebb lëtt.
A legény most is csakúgy kijárt a juhot legeltetynyi, mint idáig.
Ëcczër a hogy hazamëgyën, aszongya neki a testvéri:
– Jaj! de beteg vagyok! kedves bátyám! Hozd el nekëm az erdőbű a medve két fiának a veséjit, ha én abbú ëhetnék, mingyá mëggyógyúnék!
De ezt csak azé monta a lyány, mer ëgy tizënkétfejű sárkánt tartott a hordó alatt, a ki a szeretőji vót, hogy még a legény odajár, szerelmeskëdhessënek, vagy hogy elveszíjje a legént!
Ki is mënt a legény az erdőbe. Épenn célzott a medve két fiára, mikor a medve rákiát:
– Hallod-ë, hé! në bánd a fiamat! adok nekëd ëgy sípot, ha ebbe belefújsz, ott lëszëk a végórádonn!
A legény nem is bántotta, a sípot eltëtte jó, oszt ballagott haza. De a lyánnak má akkor kutyabaja vót.
Másnap elkűgyi a báttyát a lyány a farkas fijajié, harmannap az oroszlyányéé, de új járt a bojtár mindakettővel, mint a medvével: nem bántotta ëgyikët së, azok mëg ëgy-ëgy síppal ajándékozták mëg.
Má nëgyegyik nap a lyán nem tutta hova kűdenyi, aszongya neki:
– Bátyám! të erőss vagy, tëdd csak hátra a kezedët, maj mëgkötöm ëgy madzaggal, ugyan el birod-ë szakajtanyi?
A legény hatta, de bizony a madzag olyan erőss vót, nem birta elszakajtanyi.
Akkor jutott eszibe, hogy ez a lyány most biztosann a végire akar járnyi, aszongya a húgának:
– Kedves testvérëm! add ki a dakumbú a sípjaimot, hagy fújom mëg mëg ëcczër!
A lyán nem tutta, hogy az a három síp mit tart, odatta neki.
A legény belefújt. Ëcczërre ott termëtt a három állat: a medve, a farkas mëg az oroszlyány.
A legény akkor bekiátott a sárkánnak:
– Gyere hát no! ha akarsz, ölly mëg!
Ki is gyött a sárkány, de az oroszlyány valahogy mëgkapta, abba a Jézusba szétszaggatta. A bojtárt mëg fëlódozták, a ki a sárkány nyelvit mind lëvagdosta, a húsát összediribolta, besózta, oszt ëgy hordóba tëtte.
Azutánn odaszót a lyánnak:
– Most má, te hűtlen testvér! ëgyed a sárkányod húsát, a csontyát mëg szopogasd olyan vékonyra, mint az ár!
Az állatok mëg akkorára mind oda hordták a sok fát, a kivel a házat berakták tetejiig, hogy a lyány többet ki në szabadúhasson.
A bojtár mëg a házat, testvérit otthatta, a három állattal elindút, mënt a világnak.
A hogy mënnek, mëndegének, a legény mán nagyonn szomjan vót, tanákoztak ëgy asszonynyal. A legény kért tűlle ëgy kis vizet.
– Nem tudok én vizet annyi aranyé së, lelkëm! hanem ha iszik bort, azt adhatok! Nem lehet êre vizet innya a sárkántú, mindën korty víz ëgy szűz lyány életyibe kerű! Nécscsak! a kirá lyánya má a kútpartonn ül, má az is a sárkányé lëssz!
– Ennye no! – monta a bojtár, – hát maj mëllássuk, mit tart ez a sárkány! Gyerünk csak!
Mëntek a kútho.
A sárkány épenn gyött fëlfele, fújta a kék mëg a ződ lángot, de a legénnek fújhatott akarminőt, lëszëtte a fejit mind. A nyelveit kivagdosta, a tarisznyájába rakta, azutánn bemënt, a kút mellett vót ëgy ház, abba pihennyi.
Mikor ott kipihenték magokot, a legény mëg a medve mëg a farkas gyönnyi akartak kifele, vót a pitarba ëgy nagy malomkő, az mind a hármokot agyonütte. Úgy terűtek ott szét, mint annyi kivi búza.
Látta ezt az oroszlyány, nekimënt a malomkőnek, dirib-darabra törte, azutánn odamënt a farkasho, a filibű kivëtte a forrasztófűvet, avval fëléleszgette mind a hármat.
A legény akkor odamënt a lyánho, a ki ott ült a kút káváján, ölibe hajtotta a fejit, oszt elszunnyadt. De a Vërës Vitéz – hogy a rossz üsse el – ott ólákodott, odamënt, lëvágta a fejit.
De fëlérzëtt ám az oroszlyány! látta, hogy a gazdája sëhos sincs, aszonta a farkasnak, hogy olyat ordícscsék, hogy a fa teteji a tövi lëgyék, a tövi mëg a teteji! A farkas olyat ordított. Akkor a farkas filibű elévëtték mëgint a forrasztófűvet, oszt a legént fëlébresztëtték.
Hanem a Vërës Vitéz má ekkor javába lagzizott! Övé lëtt a kirá lyánya, a ki ki së áhatta, úgy útáta, mer azé, hogy olyan retves csúnya vót, fërtelëm vót ránéznyi.
A legény hogy má nagyonn éhënn vót, nem birta ányi, hogy ëgy kis harapnyivalóé be në kűggyön a kastéba.
Be is kűdött. Először a medve mënt, de gyövet a kutyák mind elszëtték tűlle az élelmet, mëg a farkastú is. Harmacczorra az oroszlyány mënt el, az oszt hozott annyit, hogy ëhettek dúlásig.
Mikor mëgint mëgéhëztek, bemënt a legény is. A hogy mënt, látta, hogy két nagy zsákba a Duna mëg a Tisza van a falho állítva, az ëgyik ódalánn tányírkóréval mëgtámasztva, a zsák szája mëg csëpűmadzaggal bekötve.
Mëgy bellyebb, beér, odbe oszt elmongya, hogy kiski ő! A Vërës Vitéz három fejelënn ült az asztal mellett, de a hogy a legény szavát hallotta, ëgy mingyá kiugrott alólla.
A legény ezutánn mëgmutogatta a sárkánynyelvekët: lássák, hogy ő ölte azt mëg, nem más! a Vërës Vitéz aló csak ki a másogyik fejel is! de má akkor didërgëtt.
A kik odbe vótak, látták, hogy nem a Vërës Vitéz, ha a legény szabadította ki a lyánt, aszonták, hogy »el is hiszszük, a mit mondasz, mer láttyuk!« a Vërës Vitéz aló kicsúszott a harmagyik fejel is. Ő mëg el akart szalannyi, de mëgkapták, összevagdalták, a húsát mëg szétszórták a határba.
A királyánynyal pegyig a legény mëgesküdött, olyan boldogok lëttek, hogy hetedhét országonn nem lëhetëtt párjokot tanányi. Még most is ének, ha mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő: 1904. január.