14. A Vörös Vitéz.
(Változat.)
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár cseléd, annak a pár cselédnek három fia.
Szëgények vótak, a három gyerëkët nem igen tutták élelëmmel së tartanyi, ëcczër aszonták a gyerëkëknek: »halljátok-ë, fiaim! mink tiktëkët nem birunk eltartanyi, menynyetëk, keressetëk szógálatot, éllyetëk mëg a magatok embërségibű, ággyon meg az Isten!«
A szëgény három gyerëk – mit vót mit tënnyi – elindút.
Mënnek, mënnek, soká mënnek, nemsoká ëgy erdőbe érnek. A hogy ott leterepszënek, aszongya a legöregebb: »hallyátok-ë, hé!? vágjuk ebbe a tőgyfába a peneczilusunkot! a kié mëgrozsdál, az hallyék mëg, a kié fényes lësz, az maraggyék életbe.« – Jó, beleëgyeztek.
De má akkor a lekkisebbnek minden elemózsiáját elfogyasztották, annak sëmmi së maratt, pegyig éhënn vót má szëgény, mint a farkas.
Mit csinát vóna ëgyebet? kért a legöregebb báttyátú ënnyivalót. »Adok, – aszongya – de csak úgy, ha az ëgyik karodot lë engedëd vágnyi!« A kis gyerek gondolta magába: »no, még jó, ha csak ennyit kívánsz tüllem«, oszt beleëgyezëtt. Akkor a báttya levágta az ëgyik karját, úgy adott neki valami kis harapnyivalót.
Mënnek, mëndëgének, a kis gyerek csak éhenn lëtt újfënt. »Bágyám! aggyá valami kis ënnyivalót, csak annyit is, a mennyit a számba tëhessek, má majd elveszek éhënn!« A báttya mos má a másik karjáé akart annyi. A gyerek látta, hogy má máskép gonoszú vesz, ráatta a fejit: »vedd hát el a másik karomot is!« De hasztalan vagdaltatta le magárú a karjait, mëgint éhënn lëtt biz ő, úgy, hogy má ëcczër së karja, së lába, së szëmi nem vót má, kit levágott, kit kiszúrt a báttya ëgy darab kënyéré.
Mos má së járnyi, së látnyi, së fognyi nem tudott, a báttya ott hatta, mënt világnak, ő mëg ott maratt az útonn.
Hova, kihë fordúllyék most ő? nem segít itt ő rajta sënki, elindút, mënt, azaz hogy csak höndörgött szëgény, mint a hordó.
Höndörög, höndörög, odahöndörög ëgy kútho. Ott az ágasonn ëgy varnyú elkezgyi kiabányi: kár, kár, kár! Gondolkozott a kis gyerëk, hogy mé kár, hogy ő a kútho gyött? gondolta, hogy elég kár má a, ha ő a kútba esik, a kút szélyirű visszafordút, de allyig hogy mëgmozdút, be ëgënyest a kútba, tele lëtt szëmi-szája a vizzel. De allyig hogy kéccër fordút a vízbe, azon vëtte eszre, hogy karja is van, lába is van, szëmi is van. Csak olyan ép vót, mint azelőtt. Minő kút lëhet-e? De nem tanát rajta sëmmi különöset. Akkor elévëtt három üvegët, mëgtőtötte vízzel mindet, azután fogta magát, indút a kútbú kifele a garádicsonn, hogy majd mëgy, a mére lát.
A hogy mëgy, a hogy mëgy, hát taná ëgy sánta oroszlyánt, ott vót ëgy árokba lëkussadva. Odaszól a gyerëkhë: »gyógyí mëg, barátom, jótét helyibe jót várj!« A gyerëk csak szabadkozott, hogy mivel gyógyítaná ő, nincs ő nála orvosság, mëg ő së doktor, hát hogy tudná ő mëggyógyítanyi? Aszongya neki az oroszlyány: »hát a kezedbe mit vétëtt az az üveg víz? kend csak mëg vele a tomporomot, maj mëllásd: haszná!«
Úgy is vót. Az ëgyik üveg vizet mind rákente a gyerëk, mikor má a fenekire ért, az oroszlyány is mëgkönnyebbëdëtt, nem vót sëmmi baja.
Akkor aszongya az oroszlyány: »no, kedves barátom! mos má, ha nem haragszol, én veled tartok, el nem hagylak, szükségëdbe segítëlek!«
A gyërek nem szót sëmmit, csak ráhatta, oszt gondolta magába: »ugyan mit segíhetné të én rajtam!«
Nemsokára tanákozott ëgy beteg tigrissel, mëg ëgy beteg nedvével, mëggyógyította azokot is, hála fejibe azok is mellé szegőttek, így oszt má vótak négyenn.
De a gyerëk tarisznyáját nagyon húzta má a három üveg, igaz, hogy üresek vótak mind, csak az ëgyiknek vót a fenekinn ëgy pár csëpp, fogta magát, kiszëtte a tarisznyábú, oszt elhajingáta. Aszongya a nedve: »minek hajítod të azt el, hê? hátha szükség lësz még arra!« avval fëlszëtte az üvegeket, oszt mëntek tovább.
Mënnek ők tónyán-boronyán kërësztű, estére ëgy csárdára tanának. Ott bezörgetett a gyerek, azaz hogy má legén vót, kinézëtt a gazda az ablakon, de hogy látta, hogy nem magába van a legén, nem akarta beeresztenyi. Aggyig-aggyig rimánkodott oszt a legén, hogy őt is, mëg az állatokot is beeresztëtték.
Ott osztang mëghátak.
Rëggel kérdezi a legény, hogy »messzi van-ë mëg ide a legközelebbi város?« A kocsmáros ëgy nagy hëgyre mutatott ki az ablakonn, »ott van – aszongya – ëgy nagy hëgy, annak a tetejin van ëgy fallal bekerítëtt város! Biz a még jó el van ide, aggyig lëtëszed mëg fëlvëszëd të a lábadot ëgy párszor.« A legény oszt mëgköszönte a kocsmárosnak a jókarattyát, avval elindútak ő a három állattal.
Mëgy, mëndëgé, nemsokára mëgint tanát ëgy csárdát. Oda is beszól: »messzi van-ë mëg ide az a város, a ki a hëgyën van építve?« »Bizony má a nincs nagyon messzi. Táng oda akarsz mënnyi?« »Oda én.« »Pegyig të në mënny oda! Mert ott hagyod a fogad fejérit!« »Má mé!?« »Hát csak azé, lelkëm! nem látod-ë, hogy a város fekete bársonval van behúzva? Van itt a hëgyënn ëgy sárkány, má mindën lyánt elvitt, csak még a királyánt nem. Most azonn van a sor. Ha valaki azt a lyánt a sárkántú mëgszabadítaná, a kirá annak anná feleségű. Në mënny, mer jód mëg bánod, lëgyőz a sárkány, mëghalsz, oszt az is az ettéd lësz!«
De a legény nem hallgatott a jó szóra, csak mënt tovább. Az állattyai nyomonn kisérték, el nem hatták vóna szélës e világé.
Útközbe má messzirű látott ëgy embërt, a ki feléjëk tartott. Mikor közelebb értek ëgymásho, akkor látta, hogy obsitos katona, mëg hogy a – báttya. Mëgösmerte. De az obsitos a legény kiléttyirű nem tudott sëmmit.
Odaszól hozzá a legény, mer látta, hogy az ódalán kard lógott, hogy aggya ő neki oda azt a kardot, hasznát má ússë vëszi, ő neki mëg mész szükségi lëhet rá könnyen!
A katona szabadkozott, hogy minek a neki? nem tuggya má azt sëmmire së hasznányi, mer csupa rozsda! De a legény nem át el a kérésitű, még végre az obsitos oszt odatta neki.
Avval a legény tartott ëgënyest a hëgynek.
Épeng má gyött rá a hétfejű sárkány.
A legény is kihúzza a rozsdás kardot, ëgy csapásra lëvágja mind a hét fejit. A fejekbű kivagdosta a nyelvekët, berakogatta a tarisznyájába, oszt hogyím má jó el vót fáradva, a tarisznyát a feji alá tëtte, oszt ledőt pihennyi ëgy kicsit.
Allyig szunnyadt el, mënt ára ëgy Vërës Vitéz, az látta, hogy a sárkány mëg van ölve, odamënt az alvóho, kargyával levágta a fejit. A sárkán fejejit pegyig magára aggatta, avval nem húzva-halasztva, mënt a várba. Ott beeresztëtték, látták, hogy viszi a sárkán fejejit, nagy örömvel elfogatták, a kirá pegyig odatta neki a lyányát, mint hát a szabadítónak. Nagy vígasság támatt, olyan, hogy még a hegy alá is elhallacczott a muzsikaszó.
A halott legény körű az állatok is mind aluttak, még a nagy zajra az oroszlyány fël nem érzëtt.
Fëlkel, körűnéz, hát láttya, hogy oda a gazdája: mëg van ölve! Kínjába ordított ëgyet, hogy a medvének majd berekett a fili. »Kellyetëk fël mingyá, mër a gazdánk mëg van halva!« Felugrik a tigris, szalad forrasztófűé, a medve mëg gödröt ásott, hogy a gazdájokot beleállíthassák. Mikor a forrasztófűvel mëgérkëzëtt a tigris, rögtön mëgkënték vele a legény nyakát, fejit, a medve fëlfogta a fejet, ráillesztëtte a nyakra, de mëgfordítva tëtte, a mé kapott az oroszlyántú olyan pofont, hogy pokolba hallacczott a puhanása. Az intelëm után oszt rendes helyire tëtte a fejet, mire a legény mëgelevenëdëtt.
A tarisznyát a nyakába akasztotta, oszt mënt a várba. De ott mëg nem akarták ám beeresztenyi. »Hát – gondolta magába – ha engem nem eresztëtëk be, legalább ënnëm aggyatok!« Bekűtte a három állatot élelemé. Odbe a Vërës Vitéz kilencz fejelënn ült, mikor a három állatot látta, mingyá kigurút alólla három. Az állatoknak attak ënnyivalót többször is, oszt hogy látták, minő szilídek ezëk a jószágok, beeresztëtték a legént is.
Mikor a legén bemënt, allyig látta mëg a Vërës Vitéz, úgy mëgijett, hogy három fejel mëgint kiugrott alólla.
Ekkor a legény aszongya odabe, hogy: »tuggyák-ë mi híjja van a sárkánfejeknek?« Aszonták, hogy: »mi vóna? sëmmisë!« De má ekkora a Vërës Vitéz pukkadozott mérgibe.
A legény elévëszi a tarisznyábú a nyelveket, mëgmutatja, hogy »e hiánzik-ë!« Mënnézik, hát csakugyan!
A Vërës Vitéz aló az utóssó három fejel is kigurút.
Mos má kivilágosodott, hogy ki az igazi mëmmëntőji a lyánnak, a Vërës Vitézt, a kit csúf vóttyáé a lyány së szeretëtt, mëffokták, oszt fëlakasztották.
A kirá lyánya a szép legénvel egybekelt, oszt olyan boldogok lëttek, hogy mém most is ének, ha mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Duru Örzsi öreg lyántól. Lejegyzés ideje: 1904. jan.
15. A tüzes ökör.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy öreg embër, annak vót három fia. A letöregebb fiú kovács, a közepső szabó, a letkisebbik mëg vitéz vót.
Az apjok mán nagyon öreg mëg betegës embër vót, mondták is neki a fiai, hogy rendëzze má a vagyont, tëgyék tëstámentumot, hogy kinek mit hagy? De az apjok aszonta nekik:
– Jó mestërségtëk van minnyátoknak, abbú mëgélhëttëk!
De a gyerëkëk ezt nem hatták annyiba, bemëntek hozzá újfënt, hogy testámentomtételre birják, akkor az öreg aszonta nekik:
– No! jó! ha annyira erősködtök, ha annyira odavagytok azé a jussé, hát mondok ëgyet: ha mëgtëszitëk azt a kívánságomat, a mit én most a végrendëletëmbe írok, akkor ettétëk lëssz mindënëm!
A gyerëkëk nem tudták, hogy mi az a kívánság, mer az apjok nem mondta mëg nekik, de azé beleëgyeztek, hogy mëgtëszik, akarmit kiván.
Rögtön híttak hitës embërëkët, az apjok mëgírta a végrendëletët.
Nemsokára mëg is halt. Fëlbontyák a levelet, hát av vót benne, hogy csinátassanak neki vaskoporsót, vasmútërt hozzá, vastengëlyt, vaskerekekët, vasrudat, oszt fogjonak bele négy darab négyesztendős csikót, azokot vagdossák mëg az ostorral jó, azután haggyák őköt magokra, a mére azok viszik a testyit, csak vigyék! ők mëg üllyenek lóhátra, oszt tarcsák szëmmel. A hun mëgáll a négy csikó, oda temessék el, oszt mindën écczaka őrizze ott valaki közűllök!
Betőtötték mindën kivánságát. Mindënt úgy csinátak, a hogy a level mondta. Befogták a négy csikót, jó mëgvagdosták. Ők mëg lóra ültek, oszt mëntek a csikók után.
Mënt a négy csikó úgy, a hogy lëhetëtt. Előtte vót ëgy nagy erdő, beszaladt abba, de hogy a fák sűrűven vótak, a kerekek mëgakadtak, a lovak nem nem birták tovább húznyi.
Most a három testvér apja tetemit lëvëtte a kocsirú, oszt a hun a négy csikó elakadt, güdröt ástak, oda temették a koporsót.
A hogy elgyött az este, a letöregebb maradt kívël őrzenyi. A hogy ácsorog, bődörög a sír körű, úgy éfé előtt, odamënt ëgy tüzesökör. A legény nem gondolta, mé gyöhet az? külekënnyi kezdëtt vele. De az ökör erős vót ám! A legény allyig hogy birt vele! Mikor mëgölte, lëvágott a czombjábú ëgy darabot, azt, mire a testvérjei rëggel odaérkëztek, mëgsütte, az ökröt mëg elásta.
Kérdezték a testvérjei:
– Hun vëtted ezt a húst? de jó!
A legény elmonta, hogy nyulat fogott az erdőbe, azt sütte mëg.
Másnap a közepső legény maradt ott őrzenyi.
Éfé előtt akkor is mëggyött a tüzes ökör. Elkezdte az apja sírját kaparnyi, bizonyosann a koporsót akarta kivennyi, má egész güdröt ásott. A legény el akart szalannyi, de mégis erőt vëtt magán, elkezdëtt küzdenyi a tüzes ökörrel. Sokba telt, még lëteríthette. A czombjábú lëvágott ëgy darabot, a többit elásta. Azután tüzet gyútott, a húst mëgsütte, mëgtraktáta vele a testvérjeit, de ő is csak aszonta, hogy nyulat fogott, ez annak a húsa.
Harmagyik este a letfiatalabb testvér, a vitéz őrizte a sírt. Éfé előtt neki is mëggyött a tüzes ökör, oszt át ëgënyesenn a sírnak. Má a koporsót turkáta, mikor a legény harczba állott vele. Nagyon soká këllëtt küzdenyi, még a tüzes ökröt lëbirta. Lëvágott a czombjábú ő is ëgy darabot, a többi részit mëg elásta.
A hogy sütnyi akarja a czombhúst, akkor veszi magát eszre, hogy tüzi mëg nincs. Most mán honnat vëgyék tüzet? Fëlmászott ëgy nagy fára, onnat nézëtt szët: nincs-ë közelibe valami tűz? Hát vót! nem messzire oda. Ára vëtte az úttyát.
A mint mëgy, az erdőbe tanákozik az Éféllel. Kapta magát, mëgkötte ëgy nagy fáho, mert attú fét, hogy hamarébb lëssz éfé, mint a hogy ő tüzet szërëz! Azutánn mënt tovább. Mëgint tanákozott a Hajnallal, nem teketóriázott sokat, mëgkötte azt is.
A hogy mëgy, láttya, hogy tizënkét zsivány ül a tűz körű. Nem mert hozzájok mënnyi, ha elbújt ëgy bukorba. Nagyon jó lövő vót, nem hiába hogy vitéz vót. Fëlfogta a nyilát, kilőtte az ëgyik zsivány kezibű a puharat, a másikébú mëg a nyásson lévő szalonnát, de a nyíl ëgy zsivánt së tanát. A zsiványok csak néztek, de nem tudták, mérű gyön a lövés!
A vitéz most közelebb mënt. Mihent a zsiványok mëglátták, mingyá odaszótak neki:
– Te vagy az, vitéz! a ki lőtt? jó lövő vagy, jó lëszël të miközénk cimborának!
Aszonta rá a legény:
– Hej! barátaim! nem azé gyöttem én, ha azé, hogy aggyatok tüzet, mer a bátyájaimnak këll früstököt csinánom!
– Adunk tüzet, de elébb segí nekünk! – mondták a zsiványok. – Itt él nem messzi ëgy gróf, azt akarjuk kirablanyi. Má többször akartuk, de van ott a falonn ëgy kis fekete kutya, attú nem lëhet, azt kék lëlőnyi. Të ügyes lövő vagy, maj lëlövöd!
A vitéz ráállott. Elmentek a gróf palotája elé, a vitéz a fekete kutyát úgy lëlőtte, mëg së vakkant.
Az ajtón mëg fënt czifraüveg vót, azonn mëg ëgy lyuk. Aszongya a zsiványvezér:
– Ereggy be csak, vitéz! nézz szét! oszt ha mindënt mëgnézté, gyere vissza, azután oszt mink mënünk be!
A vitéz bemënt. Az első szobába aludt a gróf. Az asztalon vót bor mëg ëgy aranyóra. A borbú itt ëgy puhárral, az órát mëg a zsebibe tëtte. A másik szobába a grófné aludt. Ottan sütemént ëtt mëg elhozta az asszony jegykendőjit. A harmagyikba aludt a gróf lyánya. Hej! de szép lyán vót! A vitéz nagyon mëgszerette, mëg is csókolta mingyá, az újjárú mëg lëhúzott ëgy gyűrőt. Avval visszamënt a nyílásho, oszt intëtt a zsiványoknak.
Azok ëgyënkint bebújtak, de mihent a fejik odbe vót, a vitéz mindnek levagdosta, úgy, hogy a zsivánbú ëgy csëpp së maradt életbe. A testyikët ëgy halomba rakta, azután elmënt.
Az erdőbe vëtt a tűzbü, a Hajnalt mëg az Éfét eleresztëtte, azután az ökörhúst mëgsütte.
Másnap nagyon csudákozott a gróf: ki lëhetëtt az a bátor embër, a ki a zsiványokat mind mëgölte!? Hírű is tëtte, hogy a ki mëgölte, annak aggya a lyányát feleségű! De hogy nem jelëntkëzëtt senki, az udvarmester fëlhasználta az alkalmat, oszt. aszonta, hogy ő vót az, a ki a zsiványokat mëgölte.
Ez az embër csúnya, ricskës vót, de hogy ilyen bátor embër vót, a gróf aszonta:
– Hát má így hozzád adom a lyányom!
A gróflyány mëg csak rítt, szomorkodott, nem merte azt mondanyi az apjának, hogy: nem! Érizte ő, hogy ámába valaki mëgcsókolta, de hogy sënki së gyött érte, nem szóhatott. Az apja a lagzit ëgy esztendőre halasztotta el. De mikor az esztendő lëtelt, az udvarmestër mëgesküdött a lyánynyal, oszt lagzit csaptak.
De ezt mëghallotta ám a vitéz, elment a lagzira ő is. Az őrök beeresztëtték, mert vitéz vót.
Vocsora át épenn, a mikor mindënkinek këllëtt mondanyi valami mondókát. Mikor ő rá kerűt a sor, aszongya:
– Bizony! a zsiványokot nem az udvarmestër ölte mëg! ha én! Avval elészedte zsebibű az aranyórát, a jegykendőt mëg a lyány gyűrőjit. Mindënki ráösmert a magáéra. A szép grófkisasszony örömmel borút a vitéz nyakába.
A gróf az udvarmestërt mëgölette, a koronát mëg lëvëtte a fejirű, rátëtte a vitézére. A lyányát hozzáadta feleségnek, nagy lakodalmat csaptak, olyan boldogok lëttek, hogy még most is ének, ha mëg nem haltak.
Eger, Heves vármegye. Mészáros Ferenctől. Lejegyzés ideje: 1904. aug.
16. A vasfejű farkas.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, az operencziás tengeren is túl, de még az üveghegyeken is túl, a hol a kis kurtafarkú disznó túr, volt egyszer a világon egy szegény ember. Annak volt egy fia. Az a fiú kijárt az erdőre fáért.
Egy napon is, a hogy az erdőben szedegeti a fát, meglát egy kis kígyót. Azt mondja neki a kis kígyó:
– Vigy el engem innen magaddal, jó tettedért jót várj!
A legény felvette, hazavitte, felvitte a padlásra, mindennap jól tartotta tejjel. Egyszer már nagyon különös volt az apjának, hogy a fia, ha tejet kap, mindjárt szalad vele a padlásra. Kapta magát, megleste. Felment utána a padlásra. Hát ott látta, hogy egy csúf nagy kígyót etet az ő fia. Iszonyú mérges lett.
– Hallod-e, ha azt a csúnya férget el nem tudod a házamtól, téged is elkergetlek!
A legény – mit csinált volna egyebet? – fogta a kígyót, betakargatta, vitte, maga sem tudta, hova. Azt mondja neki a kis kígyó:
– Kedves barátom! vigyél engem ide meg ide, az apámhoz, s ha valamit kínálnak neked értem, ne fogadj el egyebet, csak azt a rossz tülköt, a ki a komrában lóg a falon. S ha odadták, van abban egy dugó, ki ne húzd, mert rögtön szétszaggat a vasfejű farkas. Fújj bele s a hány ember jön hozzád, fogadd meg mind.
Úgy is volt. A legény hazavitte a kis kígyót az apjához, megkapta a tülköt, azzal fordúlt visszafelé. Útközben nézegette ő a kis tülköt, látta a dugót is, a mit nem szabad kihúzni. Kiváncsi volt, mért nem szabad kihúzni! Annyira, annyira, nem állhatta, hogy ki ne húzza. A hogy kihúzta, csak ugrott ki a tülökből egy nagy veres bika, utána meg egy nagy gulya marha. Úgy megijedt, hogy egy krajczár sem maradt a zsebiben. Nem tudta, mit csináljon? mert azt a rengeteg sok marhát hogy hajtja már ő vissza a tülökbe? A hogy ezen gondolkozik, megáll előtte a vasfejű farkas.
– No! megszegted a tilalmat, kihúztad a tülköd dugóját, most már szétszaggatlak!
A legény elkezdett neki rimánkodni. Fogadkozott, hogy akármit csináljon vele, nem bánja, csak szét ne szaggassa! Azt mondja rá a vasfejű farkas:
– Jól van, nem téplek szét, ha azt a négy dolgot, a mit kikötök, megcselekszed!
– Mindent megteszek! – mondta a legény nagy sietve.
– Hát az a négy dolog az: ne mosdjál, tisztát ne végy, ne házasodjál s ne menj a templomba!
A legény megfogadta mind. Akkor a vasfejű farkas behajtotta a tülökbe mind a gúlyát, még a veres bikát is. De azt mondta a legénynek még utóljára:
– Ha a négy dolog közül akármelyiket is megteszed, eljövök s szétszaggatlak!
Bánta is már akkor a legény, akármit igért, csakhogy a tülökkel rendben volt.
Ment, mendegélt hazafelé. Az úton talált egy nagy pénzeszacskót. Egy hétig mindig olvasta, annyi pénz volt benne. Vett is rajta a királytól földet, egy tagban, olyan volt a széle-hossza, hogy egy napig megtartott bejárni. Azon munkálkodott a legény, szántott-vetett s élt, mint Marczi Hevesen. De már nagyon piszkos volt a keze is, a lába is, szeretett volna megmosakodni. Meg is tette volna mindjárt, ha nem félt volna a vasfejű farkastól. De gondolta magában, hogy az már úgyis olyan régen volt, mikor ő az igéretet tette, csak nem emlékszik tán már az se mindenre! Kapta magát, megmosakodott. Alig törülte ki a szemit, már előtte állt a vasfejű farkas.
– Az első tilalmat mát megszegted, mit csináljak most már veled?
A legény megint csak könyörgőre fogta a dolgot.
– Nohát! ha még egyszer megszeged a tilalmat, véged! – mondta a vasfejű farkas. Azzal elment, de úgy, hogy senki se látta.
Kis vártatva vette észre a legény, hogy ő rajta olyan piszkos minden, mint a kent kas. Már eszébe se volt az igérete, egy vasárnap tisztát vett magára. A vasfejű farkas azt is megtudta rögtön. Szaladt is, hogy széttépi. De a legény nagy rimánkodására megint megbocsátott neki.
De már akkor gazdag volt a legény! Erről is, arról is a sok királykisasszony szíve majd megrepedt utána, mivelhogy szép is volt. Annyira-annyira, hogy ő maga is meggondolta a dolgot, megházasodott. A vasfejű farkas, mint a parancsolat, egyszerre előtte volt. De most már mindenáron szét akarta szaggatni. Rimánkodott a legény, szépen kérte, hogy ne bántsa, de a farkas csak, hogy ő széttépi. Fogadkozott a legény nagyon, megigérte, hogy többé nem szegi meg a tilalmat. Azt mondja neki a vasfejű farkas:
– No! még az egyszer! de ha negyedszerre is feltörnéd az igéretet, biztosan véged van!
Bizony feltörte ő negyedszerre is, mert esküvőre is kellett mennie, ha már megházasodott. De nem várta be, míg a vasfejű farkas hozzámegy, az esküvő után rögtön útnak indult, ment a nagy világnak, hogy rája ne találjon a vasfejű farkas.
Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Talált egy kunyhóra, abban szűkölt három kutya, a ki már egy hete nem evett semmit. A legény jóltartotta őket. Akkor azt mondja az egyik:
– Jó tettedért jót várj! te most nekünk ennünk adtál, megháláljuk a jóságodat, szolgáid leszünk. Én vagyok a Mindentudó, ez itt mellettem az Erősmintavas, amaz meg ott Sebesmintaszél. Én gondolok ki mindent, Sebesmintaszél a leghamarabb ott van, a hol lenni kell, Erősmintavas pedig ha megmarkol valamit, szakad!
– No! – gondolta magában a legény – ez kell nekem!
Azzal a három állat meg ő útnak indúlt. Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen. Beértek egy kunyhóba, ott lakott egy öreg asszony, a vasfejű farkas anyja.
– Adjon Isten jó napot, öreganyám! – köszönt oda a legény.
– Adjon Isten, kedves fiam! jól jártál, hogy öreganyádnak szólítottál! mi járatban vagy? mi szél hozott erre, a hol még a madár se jár?
Hát biz’ a legény elmondta, hogy ő a vasfejű farkas elől menekül, mert mind a négy fogadását megszegte s most fél, hogy az a csúnya jószág végére jár az életének.
– No! sebaj! – mondta az öregasszony. – Eredj ki a szőlőbe, ottan kapálnak, végy te is egy kapát a kezedbe, oszt ne félj semmitől!
A kunyhó mellett volt egy nagy darab szőlő, épen kapáltak benne. A legény odament, elkezdett kapálni. De a vasfejű farkas mindig a föld alatt járt s így mindent tudott, merre jár a legény, most is megtudta, abban a szentben ott termett.
– No! egyszer már leszámolunk! bujkáltál előlem, de rajtam ki nem fogsz! most szétszaggatlak.
Azt mondja neki a legény:
– Szétszaggathatsz, de előbb engedd meg, hogy a csizmám levethessem.
Megengedte.
– De most má széttéplek!
– Engedd meg, – mondta a legény – hadd mászok fel arra a jegenyefára, még egyszer visszanézek az édes anyám házára!
A vasfejű farkas azt is megengedte.
Akkor a legény elkezdte kiabálni:
– Erősmintavas! Sebesmintaszél! Mindentudó! gyertek csak! tépjétek szét a vasfejű farkast!
Azok meg csak úgy estek neki, mint az oroszlány. Úgy szétszedték, mintha a világon se lett volna!
Akkor a legény lejött a fáról, felhúzta a csizmáját s a három állattal indúlt hazafelé. Otthon a feleségivel még egyszer megesküdtek, lagzit csaptak, engem is meghíttak, bárcsak még most is ott lehetnék. Még most is élnek, hogyha meg nem haltak.
Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. 1905. január.
15. A Szélördög.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király. Annak a királynak volt három fia, meg három lánya. Már az utolsót kezdte rugdosni, – mert már olyan vén volt, hogy a körmöm sem ment volna bele, – az öreg azt a testámentomot tette, hogy ha meghal, a fiai három éjjel őrizzék a bőrét, a lányait meg azoknak adják oda feleségül, a kik először jönnek kérni. Azután nem sokat teketóriázott, meghalt.
Életében az ördögökkel czimborálhatott a király, mert a két első éjjel a két legnagyobb fia megszökött a koporsójától. A harmadik éjjelre nem volt más a ki megőrizze, a legkisebb ment a koporsó mellé az apja bőrét őrzeni.
Szentelt mogyorófabottal körülkerítette magát, úgy várta be az éjfélt. Éjfélkor csak nagy dobogást meg röfögést hallott. Egy tüzes bika, meg egy tüzes vaddisznó ment feléje, de a karikán belül, a mit a mogyorófabottal húzott, egy sem tudott jutni. Elmúlt az egy óra, elmentek. A pádis23) pedig otthagyta az apja koporsóját, haza se nézett, elindúlt, ment hetedhét ország ellen. Csak a kardját vitte magával.
Útjában találkozott a Hajnaleresztővel, a ki épen eresztette fel a hajnalt. Azt mondja neki a pádis:
– Sohse ereszd még, pajtás! nagyon hamar van, még csak egy óra éjfél után!
A Hajnaleresztő hallgatott a szóra. A pádis ment tovább. A hogy megy, megint találkozik a Naperesztővel, az is épen a napot akarta ereszteni. Szólt a pádis annak is egy pár szót, az is megállott.
Egyszer nagysokára megállott egy királyi palota előtt. Álmos volt már, gondolta, lepihenhet egy kicsit. A hogy bemegy, látja, hogy a padlás tele van zsiványnyal. Tudta a dürgést mindjárt, csak ki a karddal, úgy vágta szét valahányat, hogy meg se mukkantak többet. Most már – gondolta – nem maradhat itt, mert ha odabent felébrednek, majd azt hiszik, hogy ő is rabló, oszt felakasztják, a kardja hüvelyét otthagyta, ő maga meg keresett magának egy hátas lovat, arra ráült s hazavágtatott.
Otthon épen nagyban abajgatta a két öregebb pádis a három királykisasszonyt. Azoknak kérőjük jött, egy farkas, egy kígyó meg egy gerlicze, a lányoknak eszükbe jutott az apjok mondása, hogy azokhoz menjenek feleségül, a kik legelőször mëgkéretik, a két bátyjok pedig elejét állotta a férjhezmenetelnek azzal, hogy csak állatokhoz nem mennek el.
Igy hát épen jókor ért haza a legfiatalabb pádis. Mikor legközelebb látogatóban volt a három kérő, hozzájok adta a hugait feleségül. Azok lagzit csaptak, oszt elmentek. Ő meg ment vissza a királyi palotába, a hol a sok zsiványt megölte.
Útközben találkozott a Hajnaleresztővel, a ki épen eresztette fel a hajnalt.
– Most már eresztheted, kedves barátom! – mondta neki, – jól van már minden.
A hogy ezt kimondta, egyben kihajnalodott. Találkozik a Naperesztővel is, odaszól annak is:
– Eresztheted már, kedves barátom! jól van már minden!
Egyben világos nappal lett. Nemsokára oda is ért a királyi palotához. A hogy bement, a meztelen kardjáról mindjárt megismerték, hogy ő lehetett, a ki a rablókat megölte. Leültették, jól megvendégelték, azután azt mondta neki a király:
– No! kedves fiam! te megmentettél bennünket a zsiványoktól, én pedig hozzád adom a lányomat, meg a felekirályságomat.
Egyéb se kellett a pádisnak! A királykisasszonynyal még az nap megesküdött, lagzit laktak, faggyút sz...k, azzal világítottak. Mikor a vendégségnek vége volt, hazavitte a maga országába.
De annak a királykisasszonynak, a kit ő elvett, volt ám egy más szeretője is, már úgy, hogy a kisasszony arról nem is tudott, – a Szélördög. Ez szerette volna magáénak már régen. De sehogysem juthatott hozzá, mert otthon a király soha nem eresztette ki a levegőjárásra a lyányát, még a vejének is meghagyta, hogy ő se bocsássa ki, mert akkor volt szép asszony! nincs szép asszony! sírva nézhet utána, elrabolja a Szélördög.
Történetből egyszer a pádis elment vadászni, de eszibe se jutott, a mit az apósa mondott. Az ajtókat tárára-várára hagyta, az asszonyt meg a maga kénye-kedvire. Ha tudta volna, bizony máskép tett volna, mert alig lépett ki a szép asszony a szobából, felkapta a Szélördög, úgy szaladt vele, mint valóságosan a szél, meg se állt a palotájáig.
Jön haza a pádis, hallja, hogy nincs szép asszony, elvitte a Szélördög. Búsúlt nagyon, még az étel se esett neki jól.
Másnap útra kerekedett, sorra járta a sógorait. Először elment a farkashoz. A farkas épen nem volt otthon.
– Adjon Isten jó napot, kedves húgom!
– Adjon Isten, kedves bátyám! hol jársz te itt, a hol még a madár se jár?
Akkor oszt elmondta ügyét-baját.
– No! azon nem valami nagyon tud segíteni az én uram!
Mikor így beszélgettek, kívülről már ordított a farkas:
– Hu-huuú! mindjárt a forró tengerbe hajítom, a ki én nálam alkalmatlankodik!
Avval beugrott a szobába egyenest a sógorára. De az asszony elsikította magát, hogy:
– Te! a sógorod!
A farkas csak akkor vette magát észre, mindjárt bocsánatot is kért. A pádis nem haragudott, tudta, hogy a farkasban farkastermészet lakik, hanem inkább elmondta a maga ügyét-baját.
Azt mondja a farkas:
– Hej! kedves sógorom! én neked nagy hálával tartozom, mert feleségem se volna, ha te nem lettél volna olyan ember, mint a minő vagy! mondok én neked egyet, kettő lesz belőle: a te feleséged a Szélördög vitte el, attól pedig bajos visszakeríteni, hacsak hét lelked nincs! de azért próbáld meg! van nekem egy három lábú lovam, én azt neked adom. A Szélördög minden nap huszonnégy óráig alszik, te felülsz a lóra, elmégy oda s elhozod az asszonyt. De siess, mert ha a Szélördög utólér, vége a szép életednek, az asszonyt meg visszaviszi!
Meghallgatta a szép szót a pádis, azután felült a lóra, elindúlt. Maga sem gondolta, olyan hamar odaért. A Szélördög aludt javában, az asszony meg az ablakon nézett ki, csak épen hogy a nyeregbe kellett ültetnie. Akkor aztán gyű! Jézus áldjon meg!24) mentek ám. Már nem lehettek messzire a pádis hazájától, felébredt a Szélördög. Az is se szó, se beszéd! csak usdi! utánok! El is fogta őket hamar. Az asszonyt magához vette, a pádisnak meg csak annyit mondott:
– Ha még egyszer utolérlek, jaj az életednek most még elmehetsz, de menj is, míg szépen vagy!
Szegény pádis azzal bandukolt hazafelé.
Elment a kígyó sógorához. De az is csak azt a tanácsot adta neki. A pádis fogta magát, egyet gondolt, hogy most majd okosabb lesz, megpróbálta másodszor is. De a Szélördög – üsse el a rossz! – most is utolérte és csepp híja volt, hogy szét nem szaggatta. De annyit mondott neki, hogy:
– Ha még egyszer megkaplak, hogy az asszonyt el akarod vinni, se szemre, se főre nem nézek, abban a szentben agyonváglak!
A pádisban még az tartotta a lelket, hogy volt egy harmadik sógora is, a gerlice. Gondolta, hogy az majd csak okosabb tanácsot ad a többinél! El is ment hozzá.
A gerlicze sógora azt mondta neki:
– Tudod-e, mit! ha már így vagy, eredj, állj el bojtárnak ahhoz az urasághoz, a ki a Szélördög birodalmában lakik. Annak az uraságnak van egy veres tehene. Mikor itatni hajtod a gulyát a tóra, a veres tehén hanyatvágja magát a vízben s úgy úszik hassal felfelé. Te eredj, úszsz be! vágd fel a hasát, abban van egy kalitka, abban egy szép madár, annak vedd ki a szívét, abban találsz egy követ, a kőben pedig egy bogarat. Azt a bogarat morzsold össze s szórd be a vízbe, abból támad egy öt lábú ló, azzal hazahozhatod a szép asszonyt!
Ennek nagyon megörült a pádis, félre is vágta a kalapját örömiben. Azzal felöltözött bojtárnak s elment ahhoz az urasághoz, a ki a Szélördög birtokán élt. Ott meg épen kellett a bojtár, mert a ki volt, elvitték katonának. Csak azt várta, hogy eljőjjön az itatás ideje: gondolta magában, hogy akkor már ő lesz a valaki!
Pont délben hajtotta a marhát a tóra. A nagy veres tehén is beúszott s a mint a közepére ért, hanyatvágta magát, égnek tartotta a hasát s úszott. A pádis utána, felvágta a hasát, kivette belőle a kalitkát, abból a madarat, a madárnak a szívét kettévágta, kivette belőle a követ, a kőből meg a bogarat. Ezt mindjárt szét is morzsolta s beszórta a vízbe. Rögtön egy gyönyörű öt lábú ló lett belőle. Akkor aztán se nem köszönt, se semmi! ment a szép asszonyért. A Szélördög akkor is aludt. Nyeregbe kapta a feleségét s ment, mint a villám. Már a határhoz közel lehettek, mikor a Szélördög felébredt. Mindjárt látta, hogy nincs szép asszony, de azt is tudta, hogy má nem lehet az övé soha, mert abban a kis bogárban volt az ő ereje, a kit a pádis a vízbe morzsolt.
A pádis meg békében hazavitte a feleségét, újra megesküdtek, úgy éltek, mint a hal vízben. Még most is élnek, hogyha meg nem haltak.
Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. 1905. január.
18. A szárnyas farkas.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá mëg annak ëgy fia.
A fiú mindënáron mëg akart házasonnyi, de az apja mëg a rokonság sëhossë akarta engennyi. A fiú aggyig erőszakoskodott, még utánna hajították a gyeplőt, hogy »ereggy! csiná, a mit akarsz! oszt të lásd!« Kimértek neki ëgy rakás ezüstöt, aranyat mëg gyémántot.
– Itt van, fiam! oszt jó csinádd a dógodat!
Elindút. Mënt, mëndëgét hetedhét ország ellen, nagy sokára egy erdőbe ért, annak az erdőnek a közepibe tanát ëgy öreg remetét.
Az valahogy mëglátta a szép fényës, kardos kiráfit, sosë látott ő olyant! – lëtérgyepëlt előtte, oszt lëvëtte a kalapját. A kiráfi mëgszánta, adott neki ëgy marék aranyat.
Akkor az öreg remete aszongya neki:
– Az erdő véginn lëssz három út, mind a három ëgybű mëgy ki. A
hun ëgy nagy fát taná, ott kezdőgyik. Mind a három útná ëgy-ëgy
tábla van kiszögezve, az elsőre az van írva: Ki ez útonn halad, maga nem
koplal,
De a lova bizonynyal éhënn
hal!
a másogyikra mëg az: Ki ez útonn halad, a lova nem
koplal,
De maga éhënn
hal!
a közepsőn pegyig: Ki ez útra merész lépnyi,
A szárnyas farkas száz darabra
tépi!
Mikor ezt elmonta a remete, el akart ványi, hogy maj hazamëgyen. De a kiráfi csalta, hogy mënnyék még vele, isz úgy sincs sëmmi dóga!
– Jó van, no! oszt mënt a remete.
Mëntek, mëndëgétek, mingyá ott vótak, a hun a három út kezdődött. Főtt a feji a kiráfinak, hogy mëllyikënn indúllyék hát mán el? nem birta kitanányi.
Aszongya a remete:
– Letjobb lëssz, ha ezënn a közepső útonn ballagsz-ë!
A kiráfi azt választotta, a mit a remete mondott, a közepső utat. Azonn mëntek ëgyütt. Úttyok nagy erdőbe’ vitt, a hun ëgy napi járásra tanátak ëgy kutat. Épenn jókor, mer a kiráfi má maj mëghalt szomjann. A kutat ëgy katona őrzötte. Odaszó neki a kiráfi:
– Hallya-ë, barátom! aggyék ëgy ital vizet!
– Nem lëhet, – mongya a katona – mer ha a szárnyas farkas mëgtuggya, rögtön szétszaggat! de ha ad két márka aranyat, akkor adhatok!
A kiráfi kifizette rögtönn, lënyëlte a két kanna vizet, a mivel a katona kiszúrta a szëmit, oszt mëntek árébb.
Nemsokára tanátak mëgint ëgy kutat, azt is katona őrzötte. De ott së kapott së ócsóbban, së többet, még a harmagyikná së, pegyig annyi vót a víz, maj kicsapott a kútbú.
– Má iszën szörnyűség! – monta a kiráfi a remetének, három kútná nem tudok annyi vízet kapnyi, a kivel a szomjúságomot csillapítanám!
– Sosë szomorkoggyá! ha eggyig nem vót bajod, ezutánn mán csak nem lëssz, monta neki a remete. Ne ë három síp, ha bajod lëssz, fújjá bele! mindnek más mëg más szava van!
A hogy ezt kimonta a remete, eltűnt.
A kiráfi úgy maratt, mint az árva madár. Elindút magába.
Mëgy, mëndëgé, elér ëgy nagy kapuho, a ki be vót záródva. Mëgfújja az ëgyik sípot, hát csak nyílyik ki a kapu, előtte mëg ëgy szép út, annak a szélyinn ült ëgy borzasztó nyomorék embër. Kódús lëhetëtt.
– Hallya-ë, bácsi! – kérdëzte a kiráfi – minő út ez?
– Ez-ë? olyan út ez, hogy a ki ide begyön, innet má nem tud mëgszabadúnyi, mer ez az út el van átkozva. A ki idekerű, azt szétszaggattya a szárnyas farkas!
– Má mindëgy! – gondolta a kiráfi, oszt mënt.
Elérte a másik kaput is, a harmagyikot is, a sípszóra kinyít mindakettő, de az öreg kódús mindég ott ült az út szélyinn, az árokpartonn.
A hogy a kiráfi a harmagyik útra ért, az olyan këgyetlen hosszú vót, mint ëgyik végi a másikho, hét nap hét écczaka kellett neki mënnyi, még a véginn mëllátott ëgy palotát, a kinek a kapuja előtt ott tátogott a szárnyas farkas.
Fújta a nagy kék lángokat olyan messzire, mint ëgy pëtrënczëhordó rúd. Olyan forró vót, hogy a kiráfi kargya má félyig elolvadt tűlle. De a kiráfi hadázott tovább. A kard mindég jobban olvadt, utóllyára má csak a tusája maradt. Mit csinállyék má ő avval? Fël vót nála téve, hogy a szárnyas farkast mëgölyi akarhogy! Neki veselkëdëtt, ütte, vágta a szárnyas farkast, am mëg okádta a lángot, mint a kemëncze, ëcczër oszt mégis jó odaférhetëtt, fëlvágta a hasát.
A szárnyas farkas mingyá fëlfordút, a palota kapuja mëg mingyá kinyít magátú.
A kiráfi bemënt a palotába, ott szétnézëtt mindën helyënn. Ëcczër ëgy üvegajtóho ért, azonn kërësztű látta, hogy ëgy gyönyörűséges királyány fekszik az ágyba, az ágya előtt mëg lëlánczolva hortyog ëgy hétfejű sárkány.
Aszongya az ajtó előtt:
Szent ajtó!
Bűvös könv!
Tárully fël!
Az ajtó mingyá kinyillott szép csëndësenn.
A kiráfi odamënt az ágyho, a lyánt kiemelte belűlle, a ki úgy alutt, mint a tej, mëg së szuszszant.
Vitte kifele csëndësenn, valahogy a sárkány fël në érëzzën! Mikor az udvaron vótak, fëlült a kiráfi a lovára, ölibe vëtte a lyánt, oszt akkor csak ki a kapunn, mint a villám. Szátak sebësenn.
Mikor a kiráfi kigyött a kapunn, az olyant csapódott utánna, hogy a palotának mëg a fundamentoma is mëgrëndűt, a sárkány mëg fëlébredt. Mingyá mëglátta, hogy ott valaki járt, mer a lyánnak csak hűtt helyi vót. Kereste ő mindënütt, de nem tanáta, kínjába az nap mindég ordított.
A kiráfi mëg a kirákisasszony nemsokára hazaértek, ëgyek lëttek, hetedhétországra való lagzit csaptak, a lagzisok közt vótam én is, még olyan jó tejbekását sëhun së ëttem, mint ott vót. A vőlegény mëg a menyasszony még most is ének, ha azóta mëg nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa, asztalosnétól. Lejegyzés ideje: 1903. dec.
19. Rózsa mëg Viola.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár embër. Vót annak ëgy fiok. Elnevezték Rózsának. Mivelhogy nagyon szëgényëk vótak, Rózsának el këllëtt mënnyi szógálatba.
A hogy mënt, mëndëgét, az útba tanát ëgy kërësztët. Az elejbe lëtérgyepëlt, kérte az Istent, hogy segíjje mëg az úttyába, aggyék neki szërëncsét.
Mikor ott jó kiimátkozta magát, elindút, el a nagy világnak, a bizontalanságba.
Sokáig mëhetëtt má, mikor ëgy erdő szélyinn tanát ëgy palotát.
Be akart mënnyi, de az ajtók zárva vótak, nem lëhetëtt. Nézegét mindënfele, hátha mëllátna valakit az udvaronn. De bizon nem vót ott ëgy lélek së.
Ëcczër az ajtó mellett mëppillantott ëgy csëngőt. Nem húzva-halasztva a dógot – mëhhúzta.
A csëngőszóra kigyött ëgy nagy ördög Plútódrómó – mer hát a vót az ördög vára.
»Mit keresël të itt, hé?«
»Aggyon Isten jó napot! szógálatot gyöttem vóna biz én keresnyi, ha tanánék!« monta Rózsa a Plútódrómónak.
»Jó, én nálam kaphaccz, én mëgfogallak. Három nap az esztendő. Ha kibirod, jutalmat is kapsz!« – monta az ördög.
Száz szónak is ëgy a végi, Rózsa beát az ördöghö szógálatba.
Vót annak az ördögnek ëgy lyánya, Violának hítták. Szép, igazánn szép lyán vót, csak av vót benne a csúnya, hogy mindég szurkos-piszkos ruhába járt. Ennek a lyánnak Rózsa nagyon mëttecczëtt, de Rózsa së szóhatott sëmmit, mer ő is mëszszerette Violát az első pillantásra.
Hát az a Viola még aznap este mëszszólította Rózsát:
»Hallod-ë të, Rózsa! tudod-ë, mit akar veled az én apám? Három tátos lova van, azt bízza rád. Ëgy nagy arammezőre këll kivinnëd őköt. Oszt ad ëgy nagy százmázsás vaspácát, a kit të fël së tuccz emelnyi, avval këll a lovakot rendbe tartanod. Maj mëllásd, nem jó véged lëssz. De hallgass a szavamra, jóra fordú a sorod. Hónap jókor rëggel szóllyá nekëm, tudod-ë? de el në felejd!«
Rózsának mëkkönnyebbűt a szívi, hogy Viola ilyen szépenn ëllátta őt szóval mëg hogy mëgígírte, hogy segít rajta.
Lëfekütt, de alunnyi nem igën tudott, gondolkozott a hónapi naprú.
Másnap allyig hogy hasatt a hajnal, fëlérzëtt, oszt mënt ki az udvarra.
Az ördög mán várta. Aszongya Rózsának: »No! gyere velem az óba, maj mëmmutatom a három lovat, a kit rád bízok!«
Avval bemëntek az óba.
»Ládd-ë! itt van az a három szilaj csikó mëg ez a vaspácza, ha të evvel úgy mëszszelídítëd őköt, hogy olyanok lësznek, mint a bárány, mël lëszëk veled elégëdve!«
Ránézëtt Rózsa a vaspáczára, de mëhhívëlt benne még a vér is, mikor mëllátta, hogy minő nagy. Hamarjába nem tudott ëgyebet gondolnyi, mint hogy »ki tunná ezt a páczát fëlemelnyi, olyan embër tán nincs is!«
Az ördög hogy a napi dógát kiatta neki, mënt be a házba.
Ahogy az ajtó becsapódott, Viola mingyá kiát.
Rózsa odavót falustú, mer a páczát mës së birta mozdítanyi.
»Viola, Viola! mit csinállyak? nem birok én evvel!«
Aszongya neki Viola: »Gyere ide, csókold mëg a bal kezem!«
Rózsa mëttëtte.
»No! most tróbákozz a páczával!«
Rózsa má mëbbirta mozdítanyi a nagy vasrudat.
»No! gyere, mos mëg csókold mëg a jobb kezem!«
Rózsa mëcscsókolta. A páczát má fël birta emelnyi.
»Gyere! csókold mëg az ëgyik képem!«
Rózsának egész kedvi szërint mënt mindën. A lyány arczát mëcscsókolta, a vaspáczát má fékezibe is elbirta.
»Csókold mëg a másikot is!« – monta Viola. De má akkor Rózsa csak úgy jádzott a páczával, mintha ostor lëtt volna.
Akkor Viola bemënt vissza, hogy valamit eszre në vëgyënek odbe. Rózsa mëg mënt be jó reménséggel az ëstállóba, fëlült a lovakra, oszt vitte az arammezőre.
Otki a vaspáczával úgy elverte a lovakot, hogy allyig vót bennëk élet. Este mëg má csak úgy gyöttek haza fédöglöttenn.
Az ördög mëg a feleségi a kapuba várta Rózsát a lovakkal. »Vallyon hazahozza-ë?« Má biztosra vëtték, hogy Rózsa a lovakkal nem birt elbánnyi.
Ëcczër csak láttyák, hogy gyön a három szilaj csikó, úgy el vannak esve, mintha má dögrovásonn vónának, Rózsa mëg csakúgy hëgyel rajtok, mint valaki, a vaspáczával mëg ëgyiknek-ëgyiknek jó-jó odalapít.
Dújt-fújt az ördög mëg a feleségi, hogy ilyen pocséká vannak téve a lovak. De nem csináhattak sëmmit.
Rózsa bekötötte a lovakat, oszt mënt be vocsorányi.
Vocsora közbe kisomfordát hozzá Viola, oszt aszonta neki, hogy »hónap is úgy tëgyé, mint máma, akkor nem lëssz sëmmi bajod!«
Rózsának olyan jó kedvi vót, hogy majd az egész félécczaka süvűtött mëd danolt.
Rëggel a hogy fëlkelt, az ördög Plutódrómó mëgint mëhhaggya neki, hogy a három szilaj csikót vigye ki az arammezőre, ott legeltesse egész nap. A vaspáczával mëg szilídíjje mëg őköt.
Rózsa mëg csak rázta a fejit, hogy »öhön! öhön! úgy lëssz! jó lëssz!« de csak azt várta, míg az ördög bemënnyék.
Viola má ott leste az ablakonn.
Mikor mëllátta, hogy az apja bemënt, kisuhantott Rózsáho.
»Rózsa! gyere, csókold mëg az ëgyik kezem!«
Rózsa mingyá tutta emelnyi a páczát mëgint.
»A másik kezem!«
Rózsa má újbú fël bírta emelnyi.
»Csókold mëg az ëgyik képem!« – »A másikot!«
Egészenn úgy, hogy Rózsa a vaspáczával mëgint csak úgy tudott jádzanyi, mint azelőtt való nap.
Avval bemënt az ëstállóba, vitte a lovakot ki az arammezőre. A vaspáczával úgy-úgy símogatta őköt, hogy maj leroskattak bele. Estefele is, a hogy gyött haza, az ördög szëmiláttyára paskolta végig mind a háromnak a marját.
Az ördögnek maj mëhhasatt a szívi, mikor látta, hogy az ő lyányajit – mer a három szilaj csikó az ő lyánya vót – hogy tëszi tënkre25) ez a Rózsa! El is vót a három csikó csigázva úgy, hogy allyig vót benne élet.
Monta is neki a feleségi, hogy »në bízd má a kezire a harmagyik nap, inkább más dógot aggyá neki, mer a lyányainkbú nem lëssz élő, a hogy az elévëszi a vaspáczával!«
Nem is bízta má rá az ördög Rózsára, hogy legeltesse a lovakot. Ha másnap rëggel elejbe át, oszt aszonta neki, hogy van neki két palotája, a két palota közt van ëgy tól,26) ha azonn a két palota közt ëgy hidat tud csinányi arambú, kérhet, a mit akar, oszt kitelyik vele az esztendő.
Rózsa ezt is Viola segíccségivel csináta mëg. Má hogy hogy-mint? nem tudom, nem láttam, mer épen akkor aluttam a pëlyvásba,27) elég ah hozzá, hogy ëgy nap alatt avval is készenn vót Rózsa.
Akkor az ördög Plutódrómó aszonta neki, hogy »itt a sok kincs, viheccz, a mënnyi këll, kitelt az esztendőd!«
De Viola titokba mëssúgta Rózsának, hogy sosë okoskoggyék ő avval a pézzel, mivel, letjobb lëssz, ha mëszszöknek, mer itt ússë lëssz jó végi. Letjobb lënne, ha azt a csikót vinné el, a ki az ëstálló véginn hever, az ostoré is tud ványi, ha arra ráülnek, mëhetnek, a mére látnak!
Úgyis vót. Másnap hajnalba ráül Rózsa mëg Viola a lóra, mënnek sebesënn, szának, mint a madár.
A hogy szának, a hogy szának, Viola érzi, hogy ég az arcza. Aszongya Rózsának: »hallod-ë, ég az arczom! biztosann mëttutták, hogy elszöktünk, mos gyönnek utánnunk!«
Hátranéz Rózsa, hát csakugyan gyött az ördög feleségi.
»Sebësenn! Vátozzá të templomé, én mëg remetéjé, oszt ha kérdëzik, hogy nem láttunk-ë ilyen mëg ilyen fiatal párt êre mënnyi, mongyad, hogy háromszáz esztendeji épűt ez a templom, azóta nem láttunk sënkit së!«
Úgy is lëtt. Rózsa templomé, Viola mëg remetéjé vátozott.
Gyött az ördög feleségi. Aszongya a remetének: »Ugyan, lelkëm! nem látott êre mënnyi ëgy fiatal embërt mëg ëgy lyánt? ilyenëk mëg ilyenëk vótak!«
Aszongya rá a remete: »Ez a templom má háromszáz esztendeji hogy itt van, mëg hogy én is itt vagyok, de azóta êre nem láttam sënkit!«
A vén asszony muszaj vót, ha akart, ha nem, visszamënnyi. Ingenn járt, nem kapott mëg sënkit.
A templom azután visszavátozott Rózsáé, a remete mëg Violáé, oszt mëntek tovább. Mënt velëk a ló. a hogy mëhetëtt, nem sajnáta a lábát.
Ëcczër égëtt Violának a másik arcza is.
»Nézzé csak hátra, gyönnek má utánnunk mëgínt!«
Csakugyan, az ördög feleségi eszrevëtte otthon, mëllátta, hogy mënnek, az iramított utánnok újfënt.
Rózsa rögtön csárdáé, Viola mëg kocsmárosé vátozott ëgy nagy puszta közepibe.
Az ördögné csudákozott azonn nagyon, hogy ilyen hamar elvesztëtte őköt a szëmi elő. Odamënt a kocsmárosho. »Ugyan, lelkëm! nem tunná mëmmondanyi, hoj járt-ë êre ëgy fiatal embër mëg ëgy lyány?«
Aszongya rá a kocsmáros: »Járt bizony, lelkëm!«
»Hát mikor?«
»Biz’ annak van má vagy ötven esztendeji, a mikor még én is fiatal vótam!«
»U! isz’ nem olyan régënn vót e, csak máma!«
»No! máma nem láttam!«
Avval ki vót fizetve az ördög feleségi apró pézzel.
Amazok mëg fëlkerekëttek, a kis ló mënt velëk, mint Dobsos Pétërrel a bornyú.
Má jó mësszi lëhettek, aszongya Viola Rózsának: »Má mëg mind a két arczom ég. Biztosann az a kutya apám fogott űzőre bennünköt. Vátozzá të tólé, én majd arankacsa lëszëk, engëm nem tud kicsalogatnyi, nëfé!«
Úgyis vót. Rózsa lëtt a tól, Viola az arankacsa, ott uszkát, bugdácsolt a tól közepinn.
Az ördög Plutódrómó mëgösmerte őköt.
Mënt a tól partjára csalogatta a kacsát. »Tasókám, tasókám! tas, tas, tas!« Még szórt neki szëmet is, de a kacsának vót eszi, hogy mën në fogassa magát.
Látta az ördög, hogy így nem mëgy sëmmire, lëvetkëzëtt, oszt mënt be a tólba.
Mikor má a közepire ért, a kacsa kiúszott, a tól kiszáratt, az ördög mëg hopponn maratt, úgy këllëtt neki hazamënnyi sëmmi nékű. Kapott is otthon a feleségitű olyan szidást, hogy nem vëttem vóna fël soké. Minő lëhet a, mikor az ördög feleségi veszekëgyik, mikor a mi asszonyaink veszekedésit së lëhet kiányi!
Nohát! elég ah hozzá, hogy az ördög otthonn kikapott a meszelőnyellel, Rózsa mëg Viola mëntek tovább.
Kis időre elértek ahho a faluho, a melyikbe Rózsa is születëtt. Ott aszongya Viola Rózsának: »No! én mán nem mëhetëk tovább. Itt maradok a falu véginn. Të mëg ereggy haza, de otthon mën në csókolly sënkit, mer akkor engëm elfelejtesz.«
Rózsa fogadkozott, hogy dehogy csókolna mëg valakit a világé, hogy felejtené má ő el az ő kedves Violáját, a ki mëgmëntette má az életyit, de hánszor!
Avval mëcscsókolták ëgymást, Viola ott maratt a falu véginn, Rózsa mëg mënt ëgënyesenn haza.
Mikor a kis kapunn belépëtt, annyira mëgörűt, hogy otthon van, hogy mindënkit mëgcsókolt örömibe.
Igy oszt Violát csakugyan elfelejtëtte.
Szëgén Viola! várt ő rá a falu véginn soká, naprú-napra, csak várt, csak várt, de Rózsa nem mënt érte. Má tutta, hogy biztosann elfelejtëtte.
Fogta magát, minek várjék hiába? bemënt a faluba, hogy majd elá szógállónak. De véletlenű épenn a Rózsa házokho utasították, mer ott csakugyan szükség lëtt vóna ëgy jó szógállóra. Viola mëg szép is vót, erős is vót, Rózsa annya mingyá beszegőttette.
Viola csak akkor vëtte eszre, hogy Rózsáékná van, mikor Rózsát mëllátta. De nem szót neki, az mëg nem ösmerte mëg.
Ëcczër ëgy este, hogyím Viola a konyhába fekütt, kimëgy hozzá Rózsa. Azt hitte, hogy olyan szógálló, mint a többi. De nem tudott vele sëmmire së mënnyi, Viola mindég az ajtót tëtette be vele, mer akárhánszor becsukta, mindég kinyít utánna. Igy vót ez reggelyig, mikor má Rózsának ott këllëtt hannyi a konyhát.
Rózsának má akkorra két legéntestvéri is vót. Violát azok is mëszszerették. Jártak is ki hozzá, de azok is csak úgy jártak, mint Rózsa, kivel a kéménylyukat gyugatta szűntelen, kivel mëg a tüzet takartatta.
Harmannapra kérdëzte Rózsa a testvérjeit: »mëntetëk-ë tik vele valamire?«
Azok elmonták, hogy bizon nem mëntek ők!
Szöget ütött ez a Rózsa fejibe. Hogy së ő, së a két testvéri nem këll ennek a lyánnak, biztosann van valakiji, a ki écczaka hozzá jár. Elhatározta, hogy mëglesi.
Úgyis vót.
Másnap écczaka Rózsa nem fekütt lë, ha lëtérgyepëlt a szobaajtóho, a kúcslyukho, oszt onnat vigyázta Violát.
Ëcczër csak láttya, hogy Viola kelebibű kiszá két gyönyörű fejír galamb, oszt csókolódzonak. Viola mëg rázta fëlëttök a kézit, oszt aszonta: »Hiss te! hiss te! në csókolódzatok! a csóktú felejtëtte el Rózsa is Violát!«
Hallotta ezt Rózsa, mingyá eszibe jutott, hogy mit fogadott ő Violának, oszt hogy csakugyan elfelejtette. Kimënt mingyá a konyhába, bocsánatot kért Violátú, az szívesenn mëgbocsátott neki. Azután mëgölelték, mëgcsókolták ëgymást.
Másnap mëg ëgygyé lëttek, mëgesküttek, olyan lagzit csaptak, hogy sarkánn futott a bor mindënkinek. Még máma is fut, ha van minek.
Rózsa mëg Viola még most is ének, ha valamiképenn azóta mëg nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa, 35 éves, irni-olvasni tudó asztalosnétól. Jász-árokszállási születésű. Lejegyzés ideje: 1903. november vége.