20. Miska mëg Juliska.
Hun vót, hun nem vót, hetedhét orszägonn is túnat vót, vót ëgy kirának három fia. Egy kënyérënn vótak, szerették ëgymást, békességbe is éltek vóna, de a közepsővel sëhossë tuttak jóra gyönnyi, av vót a letszófogadatlanabb.
Ëcczër má az öreg kirá mëgúnta a vele váló bajlódást, aszonta a másik két fiának:
– Hallyátok-ë, gyerëkejim! sikkajjátok el valahova ezt a közepső gyerëkëmët, Miskát, mer nekëm mëg këll bolondúnyi, ha ez itthonn marad!
A két testvérnek nagy gond ütte a fejit, hogy micsinállyonak ők a testvérikkel! Mëg nem ölhetyik, el nem veszthetyik! micsinállyonak ők? – Utóllyára a nagyobb kitanáta.
Levelet írtak az ördögök királyának, Rút fëlséginek, hogy van nekik ëgy testvérik, az szeretne hozzá szógálatba ányi.
A testvérikkel oszt mindég csak azonn vótak, hogy hogy’ üldözzék el. Szitták, piszkolták, fëlhánták neki azt is, a mit ëtt, úgy, hogy nem győzte má a sok szót hallgatynyi, bemënt az ëstállóba, fëlkantározta a letrosszabb lovat, azonn elmënt Rút fëlségihë, az ördögök királyáho.
A hogy odaért, három napig pihent, aggyig mëg mëgösmerkëdëtt a házná mindënvel, az ördög lyányával: Juliskával is. Nem igën mutatták ëgymásnak, de biz ők nagyonn mëgszerették ëgymást.
Mikor a három nap elmúlyik, aszongya neki az ördög:
– No, fiam! hát máma mëgkezdëd a szógálatodot. Nállam három nap az esztendő, ha azalatt kedvemre tuccz cselekënnyi, mël lëszëk veled elégedve! Máma pegyig al lëssz a dógod: van a ház hátáná ëgy halastó, ha të azt nekëm rëggerre ki nem hordod, fël nem ásod, kölest nem vetsz bele, abbú a kölesbű rëggerre nekëm ëgy tával mëgzsírozva, mëgczukrozva nem hozol, akkor véged! Értëtted-ë?
Miska úgy tëtt a fejivel, hogy értëtte, pegyig dehogy értëtte! Kimënt az óba, odaült a ló faráho, oszt gondolkozott nagyonn.
A hogy ő ott gondolkozik, Juliska odbe kereste, de nem tutta, hova lëhetëtt Miska, nagy keresgélés után úgy tanáta mëg a hídlás véginn ülve.
– Szívem szép szerelme! ásó, kapa válasszon el ëgymástú! mi bajod!?
– Në kérdëzd azt, Juliskám! – monta Miska – ússë tuccz të azonn segítenyi!
– Nem tudok? hát honnat tudod të azt? mondd el csak, hátha igazítanék a dógodonn valamit!
Miska oszt elmonta végig-hosszig, mit parancsolt neki Rút felsége.
– Ha csak az a baj, – monta Juliska – akkor arrú maj tëgyünk!
Avval bemënt a házba, elévëtte a nagy könyvet, oszt a hány levelet forgatott mëg benne, annyi ördög át elejbe. Mikor mán elëgenn vótak, mëpparancsolta nekik a Miska dógát, de hogy rëggerre készenn lëgyënek vele!
Szalatt az ördög mind, mint a rossz, sürgöttek-forgottak, másnap rëggerre má Rút fëlséginek az asztalán párolgott a friss köleskása jó mëgzsírozva, mëgczukrozva.
Jó is lakott belűlle Rút fëlségi, négyszögre át a hasa tűlle.
Mikor mëgëtte, odamëgy hozzá a feleségi, aszongya neki:
– Hallod-ë, hé! ha të tuccz ëgyet, ez tud kettőt!28)
– Az ám! a kutyafitta! – monta az ördög a száját nyalogatva.
Miska mëg má akkor tutta, hogy jó van mindën, nem këll búsúnyi, csak ezután lëgyék még valahogy!
Mikor az ördög mëffrüstökölt, kimënt Miskáho.
– No, fiam! embër vagy! eggyig mëv vagyok veled elégedve! Most kiadom a parancsot mëgint, ha mëttëszëd, sëmmi bajod së lëssz! – Van itt ëgy nagy erdő, ha të azt rëggerre ki nem szëdëd tövöstű, mindënëstű, szőlőt nem veccz bele, rëggerre ëgy tányír szőlőt mëg ëgy üveg bort nem hozol, akkor véged! Tudod-ë! hát jó jegyezd mëg!
Miska most má nem nagyon vakargatta sëhun së, tutta má ő, hogy Juliska kihúzza a sárbú.
Miska ott ült a gádorba,29) pipázott javába, mikor Juliska odamënt, oszt mëkkérdëzte, mi az újság?
Miska elmonta apróra az egészet.
Juliska odbe kezibe vëszi a nagy könvet, forgat benne, a hány level fordút, annyi ördög át elejbe.
Akkor elejbëk át, keményenn mëpparancsolta nekik, hogy mit tëgyënek! Azok örűtek, hogy ëgyeb baj nem lëtt, mëntek, oszt csináták, a mit montak.
Másnap rëggerre Rút fëlséginek az asztalánn vót a tányír szőlő mëg az üveg bor. Az erdő helyinn mëg csakúgy húzta a sok érëtt girizd a sok szőllőtőkét.
Aszongya erre Rút fëlséginek a feleségi:
– No! ha te tuccz ëgyet, az tud kettőt!
Mikor az ördög az üvegbű az utóssó kortyot lënyelte, mënt ki újfënt Miskáho.
– No, fiam! má két parancsomot teljesítëtted, ha a harmagyikot is mëttëszëd, embër lëszël! – Hetedhét országonn túl, de még az ópërënciánn is túnann van nekem ëgy nagyon jó barátom, ha të ezt a levelet oda nem viszëd, oszt még rëggerre vissza nem gyössz, hát véged!
Avval Rút fëlségi átadott neki ëgy levelet.30)
De má erre mëhhőkűt Miska. Azt hitte, hogy má ezt Juliska së tuggya mëttënnyi.
Elkezdëtt járkányi, várta Juliskát.
Nemsokára a lyány mëg is érkëzëtt.
– Mi bajod, hé!
– Hej! nagy baj a! azonn má të së tudsz igazítanyi!
– Mondd el csak, hátha, no!
A hogy Miska elmongya, – de maj hogy ríva nem fakatt! – aszongya rá Juliska: Isz e sëmmi! Tudod-ë, mit? Csapd el a lovad kívël a falunn, én mëg majd aranszőrű lóé vátozok, rám ülsz, oszt elmënünk.
Úgy is lëtt. A lyány aranszőrű lóé vátozott, oszt vitte Miskát ungonn-berkënn kërësztű.
Mikor má közel vótak a palotáho, aszongya neki az aranszőrű ló:
– Të, ha bemégy, csak annyit mongyá: Aggyon Isten jó estét, levelet hoztam! Akkor gyere ki, de në a kapunn, ha a kapu tetejinn!
Úgy is tëtt Miska.
Mikor a levelet átatta, többet nem szót, mint a mennyi mëv vót parancsolva, akkor kigyött, oszt usgyi! el a kapú tetejinn kërësztű!
Akkor hallották, hogy tapsikolnak a hátok mëgëtt, oszt kiabállyák utánnok, hogy »jó jártatok, mer máskép szuroké vátatok vóna!«
Mikor a Juliska házokho értek, má hajnalodott, Rút fëlségi mëg az öregasszony még javába aluttak. Juliska visszavátozott lyánnak, Miska mëg bemënt jelëntenyi, hogy má itthon van.
Az ördög csak csóváta a fejit, de a feleségi most is csak aszonta neki:
– Ha të tuccz ëgyet, ez tud kettőt!
Avval lëtelt a Miska esztendeji, a három nap.
A két fiatal azomba még az útonn fëltëtte magába, hogy mëszszöknek, akarhogy! de ők otthaggyák az ördögtanyát!
Juliska bemënt a házba, hármat köpött az asztalra, úgy hajnaltájba el is mëntek ők ëgyütt.
Rëggel fëlériz az asszony, beszól a lyánya szobájába:
– Kelly fël má, lyányom! mëvviratt!
Kiszól az első köpés: Mënëk, anyám! mingyá mënëk!
Kisvártatva mëgínt szót az asszon:
– Kelly fël má, lyányom! söpörd ki a házat!
A másogyik köpés is kiszól: Mingyá mënëk!
Utóllyára sokállotta má az asszony, bekiátott, de most má mérgesenn:
– Gyere má, hê, oszt rak’ tüzet!
A harmagyik köpés is csak annyit szól, hogy »mingyá mënëk!«
A fiatalok má ekkorra messzi jártak.
Nëgyecczërre is beszól az asszony, de mán akkor nem hallott hangot. Benéz, hát láttya, hogy nincs odbe sënki, csak a három köpés, iszontatóann fëlharagudott.
Elékapott a szögletbű ëgy vaslapátot.
– No, lipát-lapát, vaslapát, majd elérjük a szép lyánt!
Ráült a lapátra, oszt mënt utánnok, de má mikor jó magosann vót, olyan fekete borúlásé vátozott, mint a korom. De szál utánnok, mint a madár!
Az útba aszongya ëcczër Juliska Miskának:
– Hejnye! de tüzel a fé arczom, Miska! Gyön az anyám utánnunk! Maj vátozok én malomé, të mëg vátozz mónáré. Vëgyé ëgy baltát a kezedbe, oszt faricská’ valamit. De vigyázzá, mert az anyám fekete borúlásba gyön, forgószével, hogy el ne kapjon a forgácsbú valamit, mer akkor nekem végem van. Tudod-ë!?
Juliska malomé, Miska mëg mónáré vátozott, kezíbe kapott ëgy baltát, oszt faricskát vele valamit.
Ëcczër csak fëléjik ér a nagy borúlás nagy forgószével, majd elvitte a malmot is.
Miska mëg a forgácsokra rálépëtt, hogy a szél el në vigyën belűlle ëd darabot së!
A borúlás látta, hogy így nem ér sëmmit, lëereszkëdëtt a malomra. Miska mëg csak kapta a baltát, belevágott. Úd dőt belűlle a vér, mint az essőzsákbú.
Látta, hogy itt ezëkkel sëmmire së mëgy, visszafordút. A malom mëg Juliskáé, a mónár mëg Miskáé vátozott vissza.
Hazaért az ögegasszony, kérdëzi tűlle az ura:
– Hát láttad-ë őköt?
– Nem láttam én! a kit láttam is, mások vótak.
– Hát kikët láttá?
– Ëgy malmot mëg ëgy faragó mónárt. A mónár úgy mëhhasította a baltájával a karomot, hogy mém most is vérzik.
– Te, szamár! isz azok vótak azok! – monta Rút fëlségi nagy mérgesenn.
A fiatalok mëg mëntek az úttyokonn tovább.
Allyig mëntek ëgy fénapi járófődet, Juliska arca elkezdëtt tüzelnyi mëgínt.
Hát má akkor az asszony nyargalt utánnok újfënt.
Aszongya Juliska Miskának:
– Vátozzá të kóréjé, én mëg maj lëszëk kis madár.
Mingyá azé vátoztak.
Odamëgy az öregasszony hozzájok:
– Hallod-ë, te csipërkëdő31) kis madár! nem láttá êre mënnyi ilyen mëg ilyen fiatalokot?
– Láttam én, de még akkor ződ vót ez a kóré.
– Ú! má a régënn lëhetëtt! em most vót!
Az öregasszony visszafordította a lapátot, oszt lapátolt haza. Otthon mëgínt elévëszi az ura:
– Láttad-ë most őköt?
– Nem láttam én ëgy száraz kórén csipërkëdő kis madárná ëgyebet. Nem tudhatom, hova lettek!?
– Te, szamár! isz ők vótak azok! – monta az ördög, de má maj hanyatt taszította a feleségit mérgibe. – Ereggy utánnok mingyá, de nekëm itt lëgyék mindakettő!
Mënt is a vén asszony.
Ráült a vaslapátra. »Lipát-lapát, vaslapát! majd elérjük a szép lyánt!« oszt vágtatott.
De Juliska újra eszrevëtte. Ő mingyá arankacsáé, Miska mëg halastóé vátozott.
Gyött az asszony, vetkëzëtt, a tópartyára lerakta a ruháját, a gyűrejit lëhúzta az újjárú, oszt pendëlire tëtte.
Mikor má nyakig a vízbe vót, hogy a kacsát mëffogja, az csak fëlrepűt, a ruhárú szájába kapta a gyűrőt, pegyig az ördögnek abba vót minden tudománya, a tó mëg kiszáratt.
Az ördög feleségi hopponn maratt.
Së Juliska, së Miska, së gyűrő!
No! maj kap most az urátú!
Mikor hazaér, kérdezi Rút fëlsége.
– Hát mém mos së hoztad őköt? nem tudod, hogy’ rádparancsoltam?
– Iszën ám! de elvitték még a gyűrőmöt is!
Ek këllëtt még az ördögnek – a tetejibe! Mingyá olyan lëtt, mint az oroszlyány. Hanem ha valaki kontyolást akar látynyi, oda këllëtt vóna elmënnyi! Még a hogy az az asszon kikapott! fël nem vënném, nincs az a száz forint! Bőgött is asszony úgy, mint a fiastehen!
Hát má elvesztëtték őköt, mit vót mit tennyi, mint mëggyőzőnnyi azonn, hogy nincsennek.
Miska mëg Juliska mëntek, mos má nyugottann, nem háborította őket sënki.
Ëcczërcsak annak a falunak a szélyire értek, a kibe a Miska apja mëg annya lakott. Ott aszongya Juliska Miskának:
– No! má én nem mënëk be veled, ha fogadd mëg, hogy nem csókolsz mëg sënkit, së azt nem engedëd, hogy tégëd mëgcsókollyonak, mer akkor engëm elfelejtesz, oszt mást vëszël el!
Miska fogatta, hogy úl lëssz, mëg monta, hogy »ugyan mit gondolsz mán, Juliskám! hogy felejtenélek én el!«
De mire beért a portájokra, valaki elejbe szalatt, oszt kezet csókolt neki. Mingyá elfelejtëtte Juliskát.
Otthon nagyonn mëgörűtek a Miska hazamënetelinek, má akkorra ő is mejjavút, szófogadó, engedelmes lëtt, mint a kezes bárány.
Az apja nézett is ki neki a faluba ëgy szép lyánt, má ki is hirdettette őköt, csak épenn a lagzi vót hátra.
Horták az ajándékot a házokho, a kalács má a padonn së fért, annyi vót, a sok csirke, kappan mëg úgy rezsgëtt az udvaronn, allyig lëhetëtt tűllök lépnyi.
Juliska is mëhhallotta, hogy Miska mëhházasogyik. A hírre nagyon elszomorodott.
Fogott ëgy pár galambot, ëgy gunarat mëg ëgy jérczét, szita alá tëtte, oszt elvitte ajándékba Miskáékho.
Éppenn otthonn volt Miska is.
Mikor Juliska oda akarja annyi a két galambot, a gunarat eleresztëtte a szita aló, oszt csak annyit mondott:
– Úgy jártunk mink, Miska, mint ez a pár galamb. Az ëgyik árvánn maratt.
Most jutott má eszibe Miskának is a fogadása, amannak a lyánnak visszaatta a jegykendőjit, Juliskát össze-vissza csókolta, elvëtte feleséginek, boldogok lëttek, oszt mém most is ének, ha azóta mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. A közlő: Ragó Lajos, 32 éves parasztember, katonaviselt. A lejegyzés ideje: 1903. november.
21. A zöldszakállú király.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még azon is túl, a hol a kis kurtafarkú disznó túr, volt egy zöldszakállú király. Az a zöldszakállú király egyszer fogta magát, elindúlt vándorolni. Már nagyon sokáig vándorolt, biztosan megjárt már száz tű hosszát, csak azon vette magát észre, hogy bizony tizenhét esztendeje már annak, a mióta ő hazúlnan eljött. A sok járás-kelésben nagyon kifáradt, megszomjazott, leült egy patak partjára. Azután lehasalt a víz színéig hogy majd iszik egy jót. Alig kortyantott egyet-kettőt, valaki megfogja a szakállát. Húzta volna ő vissza, de nem tudta. Odakiált a vízbe:
– Hallod-e te, nemtudomki! ereszd el a szakállam, míg szépen vagy!
De még annál jobban húzták. Már rimánkodásra fogta a dolgot, mert annyira húzták befelé, hogy majd megfúlt. Azt mondja egyszer a vízben valaki:
– Ha ideadod nekem, a mit az országodban nem tudsz, eleresztem a szakállad.
– Ugyan mit nem tudnék én az országomban? a legutolsó tűt is tudom! mondta a zöldszakállú király.
– De csak igérd meg, hogy a mit az országodban nem tudsz, enyém lesz! – mondta a vízben az ördögök királya, – mert az volt!
– Hát jól van, legyen a tied! úgy sem sütsz te abból kenyeret, a mit én az országomban nem tudok! mondta a zöldszakállú király.
De már nagyon rossz volt neki a kénytelen-kelletlen hason való fekvés, mikor feleresztette az ördögök királya. Akkor aztán indúlt hazafelé, azon gondolkodva, mi is lehet az, a mit ő otthon, az országában nem tud.
Mikor hazaér, elejbe szalad egy szép nagy suhanczár legény, a nyakába ugrik, össze-vissza csókolja.
– Jaj! kedves apám! de sokáig itt hagytál bennünket, de jó, hogy egyszer itthon vagy!
A király csak nézett. Majd eltaszította magától a gyereket.
– Kinek vagyok én az apja? te meg kinek a fia vagy? én nem ösmerlek!
De odabent a felesége megmondta neki, hogy bizony az ő gyereke az! már épen annyi idős, mint a mióta ő elment hazulról.
Csak akkor kapott az eszéhez. Emlékezett, hogy a ördögök királyának igért ő valamit, a mit az országában nem tud. Hát ez a szép legényfia volt, a kit nem tudott. Majd megette magát. Még arra is gondolt, hogy jó volna oda nem adni a gyereket, de a másik percben meg attól félt, hogy akkor maga az ördögök királya jön el érte.
Magához hivatta a fiát. Elmondott neki mindent, a hogy van. A legény meg nemhogy megijedt volna, még maga is azt bizonyítgatta, hogy jó lesz, ő elmegy. Másnap felkészűlt, el is ment.
Megy, megy, mendegél hetedhétország ellen, ahhoz a patakhoz ér, a hol az apja szakállát megfogták. A vízben gyönyörű szép hét aranyvadkacsa úszkált, a parton meg egy inget lobogtatott a szél. Lehajlik, felveszi az inget, már a tarisznyába akarta gyömöszölni, a hét aranykacsa közűl egy tündökszép lánynyá változik s azt mondja a királyfinak:
– Szép királyfi! tudom, ki vagy, meg hogy hová sietsz! te a zöldszakállú király fia vagy s mégy az apámhoz, mert ő téged elnyert az apádtól! add ide az ingem! jó tettedért jót várj!
A királyfi odadta. A lány felöltözött, lehúzott az újjáról egy aranygyűrűt, odadja a királyfinak.
– No! ezt tedd el! tizenkét várkapun tudsz bemenni, a nélkűl, hogy valaki észrevenne. Csak fordítsd meg a gyűrűt, a kapu magától kinyílik. S ha bejutottál, majd mond neked az apám olyanokat, hogy ha angyal vagy, akkor sem tudod megtenni. Én segítőd leszek. Este nyolcz óra tájban dongó képiben ott dongok ablakodnál, te ereszsz be, aztán ne félj semmit!
A legény ujjára húzta a gyűrűt, a lánytól elbúcsuzott s ment az ördögök királyának palotája felé. Tizenkét várkapu állta útját, de ha a gyűrű fordúlt, mind kinyilt magától. Utóljára a palota ajtaja nyilt meg, s ekkor előtte állott az ördögök királya.
– Felséges király! gráczia fejemnek! itt vagyok előtted!
– Hát ha itt vagy, jól van! mondta a király, de nagyon bátran beszélsz, tán nem tudod, kihez jöttél?
– Tudom én, mondta a királyfi, te sem vagy különb, mint az én apám: az is király, te is király vagy, aztán megvan.
A király nagyon mérges lett.
– No, várj csak! három feladatot kell teljesítened, ha azoknak ura tudsz lenni, jó, ha nem, vége az életednek! Itt van ez a káposztalevél, fogd meg! most majd becsuklak egy szobába, ha ebből holnap reggelre darutollas kalapot nem csinálsz, hát imádkozhatol!
Azzal mentek egy szobába. A királyfira rázárták az ajtót, mind a három oldalról, tettek be neki ételt-italt, hogy ne únja magát. Mikor magára maradt, bizony szomorú lett ő kegyelme!
– Hej! hogy az anyád ne sirasd meg, ördögök királya! – mondogatta magában, – olyant adtál fel, hogy míg a világ, sohasem tudom megcsinálni!
Még tovább is szomorkodott meg gondolkozott volna, de az ablaknál valami dongást hallott. Akkor jutott eszébe a szép leány. Odamegy, hát hallja, hogy a dongó azt mondja:
Javadat akarom!
Nyitotta is az ablakot mindjárt. A dongó berepűlt, gyönyörű szép lány lett belőle.
– No! édes szívem, szép szerelmem! mondd meg miben lehetnék segítségedre?
Elmondja oszt János, hogy meg van ő ijedve, káposztalevélből darutollas kalapot kell csinálni!
– Csak az a baj, – mondta a lány, – akkor nincs baj! hol van az a káposztalevél?
– Itt van.
– No! nézd csak! – s abban a pillanatban olyan szép darutollas kalap feküdt az asztalon, hogy olyan tán még Ferenc Jóskának sincs a fején!
A legény majd kinézte a szemit, úgy nézett. Ő még ilyent nem látott. Akkor azt mondja:
– Holnap este is eljövök, de ne várakoztass olyan sokáig, mint ma, ha a dongásomat hallod, csak ereszsz be. Most pedig megyek, nyisd ki az ablakot!
Abban a perczben kis irinyó-pirinyó dongó lett belőle.
A királyfi meg nyugodtan lefeküdt, tudta, hogy majd néz egyet az ördögök királya, ha ezt meglátja.
Másnap jókor reggel ment is a vén drómó. Alig nyitott be, meglátta az asztalon a szép darutollas kalapot. Azt mondja a legénynek:
– No! hát ennek derekasan megfeleltél!
– Meg biz én! mondta rá a legény nagy hetykén.
– Ühm! hát ha olyan büszke vagy, majd adok én fel olyant, hogy azt csakugyan nem birod megtenni!
Azzal az ördögök királya kiment, hozott egy begre káposztalevet.
– No! ha ebből holnap reggelre ezüstsarkantyút nem csinálsz, vége az életednek!
A legény arra is csak a vállát rázta.
– Hát majd meglesz az is, ha a jó Isten segít!
A király azzal kiment, a királyfi meg magára maradt.
– Káposztalé meg ezüstsarkantyú! No! ebből már csakugyan nem lesz semmi. De bolond egy esze van annak a királynak, hogy ilyeneket kitalál!… gondolkozott magában.
Megvárta az estét, a nyolcz órát. Jött a kis dongó.
Javadat akarom!
Beeresztette, s az megint az a szép lány lett, a kit a patakpartról látott. Elmondta neki, mismit parancsolt az édes apja. De annak ez is annyi volt, mint semmi. A káposztaléből olyan ezüstsarkantyút kanyarított, hogy akárki megnézhette volna. De boldog volt a királyfi, hogy a jó Isten megsegítette. Meg is ölelte, csókolta a lányt úgy, a hogy szíve vágyása akarta. Azután a lány újra megrázkódott, kis dongó lett belőle s elrepűlt.
Másnap az ördögök királya majd hanyattesett, mikor a gyönyörű ezüstsarkantyút meglátta. De nem is nyughatott a legénytől, mindenáron az életére tört, el akarta veszíteni. Hozott be egy kancsó tiszta szűrött vizet.
– No! ha ebből holnap reggelig rézfokost nem csinálsz, előre megírhatod a testamentomod!
A királyfi nem szólt semmit. Az estére várt, azt hitte, hogy ha eddig ment minden, ezután is megy. Az ám, de mikor a kis dongó szép lánynyá változott s megtudta a parancsot, csak a fejét csóválta: már azt ő se tudja megcsinálni!
– Tudod-e, mit!? mondta a királyfinak. Elmegyünk mi innen, mert itt egyikünknek sem lesz jó a sora! téged majd megütlek a pálczámmal, változol egy aranygyűrűvé, a szép kis pej lovam aranyalmává, én meg madár leszek s megyünk.
A hogy mondta, úgy lett. A királyfiból aranygyűrű, a szép kis pej lóból aranyalma, a lány meg madár lett, a gyűrűt a szájába, az almát meg a lábába fogta s ment, ment, mint a gondolat.
Másnap reggel az apja észrevette, hogy se lány, se királyfi. Mindjárt tudta, hogy egy követ fújnak. Azt mondja a szolgájának:
– Eredj csak utánok! hacsak tudod, hozd vissza őket!
Még olyan szaladást, a mit az a szolga tett! úgy ment, mint a villám. Egyszer azt mondja a madár a gyűrűnek:
– Jaj! de sebes szél fúj a hátam megett! jönnek utánunk! – a mint hogy igaz is volt.
Látott egy sűrű bokrot, beleszállott épen a közepébe.
A szolga nemsokára a nyomukban volt, de hasztalan keresett-kutatott, nem talált semmit.
Megy haza, mondja a királynak:
– Felséges Uram! nem láttam én ő belőlük annyit sem, mint a körmöm feketéje! egyedűl egy bokor volt a pusztán, annak a közepiben meg egy kis madár.
– Az volt az, te szamár! mondta a király. Látom már, hogy magamnak kell mennem, mert rátok még ezt se lehet bízni!
De még ha látott valaki sebes menést, látta volna az ördögök királyát! A kis madár is nyomta ám! de hasztalan ment volna akárhogy, ha mindjárt ott nem lett volna az ország határa, meg is fogták volna. De így az ördögök királyának ereje csak a maga országa határáig tartott, tovább nem. Mikor látta, hogy azok átlépték a határt, olyan mérges lett bele, hogy mindjárt megpukkadt.
A kis madár átváltozott szép lánynyá, a gyűrű királyfi, az aranyalma szép pej ló lett. A lóra felültek mind a ketten, mentek haza a zöldszakállú király országába.
Otthon megesküdtek, lagzit laktak, én is ott voltam a lakodalmon, mint kis bőgős, úgy jóllaktam hurkával, kolbászszal, még másnap se kellett az étel. Bandi legyek, ha nem igaz! Még most is élnek, ha meg nem haltak.
Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. 1905. január.
22. Odaért, a hová a mádi zsidó.
Vót ëcczër a világonn ëgy szëgény asszony, mëg annak ëgy legénszámba mënő fia. Egy rossz viskóba laktak, a kinek az ódala bornyúganajbú vót. A legén szégyëllëtte a bornyúganajos házat, elhatározta, hogy elmëgy szógányi.
El is mënt. A hogy mëgy, mëndëgé, beér ëgy nagy erdőbe. Má jó távolyosann mëhetëtt, mikor ëgy fekete embërrel tanákozott. »Hova mégy, öcsém?« kérdezi a fekete ember. »Elmënëk, szógálatot keresek!« feleli a legény. »Gyere hozzám, adok én szógálatot.« »Nëm mënëk én, az apám is mëhhatta a testamentomába, hogy fekete embërhë në mënynyek szógányi!«
A hogy ezt kimonta, elindúlt újra. Egy darab idő múva, mëgint tanákozik a fekete embërrel. Az újra hijja magáho szógálatba, de a legény nem át el. Mëgy, mëgy, harmacczor is evvel tanákozik, a ki nem ëgyeb az ördögné. Harmacczorra aszongya neki az ördög »á el hozzám, legény, mert të ezënn a vidékënn úgyis hiába keresël szógálatot, mer ëgyeb lakója nincs nálam.« A legény már látta, hogy jobb mëffognyi, mint eleresztenyi, – elát.
Akkor aszongya neki az ördög: »tudd mëg: nálam három nap az esztendő, azalatt mindég fát kell hordanod innen az erdőrű!«
A legény beszegődött. Első nap mëgy az erdőre, befog két szürke lovat. Mëgrakja a kocsit tetejivel, nógatta ő a két szürkét, gyűvöztette, de nem húzott az a szentnek së. Elévëtte oszt, verte őköt czudarú. A hogy veri, mëgszólal az ëgyik: »në verjé bennünköt, barátom! iszën mink is pap vótunk, míg embërëk vótunk!« A legény a hogy ezt a szavakot hallotta, nem verte őköt többet. Aszongya azután a ló mëgint: »Tudod-ë, minek ez a sok fa? Lelkëk alá tüzelnek itten!« Ekkor oszt mëggyőződött a legény, hogy ő csakugyan az ördögöt szógállya.
A mikor má kitelt a három nap, a lovak azt a tanácsot adták neki, hogy ha jutalmat kér, ëgyebet në fogagygyon el, csak az ördög újján lévő gyűrőt! Úgy is vót. Mikor az ördög ki akarta fizetynyi, kínát őneki sok mindënfélit, de ő csak a gyűrőt követëlte, az ördög forgatta oszt a szëmit mérgibe, de utóllyára mégis muszaj vót ő a gyűrőt odannyi.
Ő má ösmerte a gyűrő tulajdonságát a lovaktú, mikor hazaért vele, letelső dóga is avvót, mëffordította a gyűrőt. »Kedves gyűröm! lëgyék itt mindën fájín ennyi-innyavaló az anyámnak!« Lëtt is mingyá, allyig birta el három asztal.
Mikor jólaktak, aszongya a legény az anyjának: »tudja-ë, mit, édës szülém!? mënnyék el maga a kiráho, oszt kérje mëg nekëm a lyányát!«
El is mënt az asszony, de úgy kiutasították, hogy mëffogatta, hogy ő má në mënnyék többet lyánykérőbe, még él!
»Nohát majd elmënëk én!« monta a legény.
Mikor bekopogtat a kiráho, eléaggya kérésit, hogy mismi járatba vóna. A kirá nem igírte neki a lyányát, de aszonta, hogy »ha szëbb palotád lësz, mint nekëm, azután a két ház közt aranyhidakot építesz, az út mellett ezüst, aranyfák lësznek, azokonn szépenn csicsërgő madarak, akkor odadom a lyányom, máskép nem!«
Hazament a legény, ëgyet fordított a gyűrőjinn, másnap rëggerre má mindën úgy vót, a hogy a kirá monta.
Gyön a kirá mëgnéznyi, hogy úgy van-ë vallyon? hát látja, hogy úgy van a! szëmi-szája elállott, úgy gyönyörködött a sok szépségbe. No! mos má oda këll annyi a lyányát!
Hét országra szóló lagzit csaptak, vót ott mindën, csak jó nem, annyian vótak, hogy még… az öt ujjamonn is mëllëhetëtt vóna olvasnyi.
Hanem ëgy vót a hiba: a lyány nem szerette a legényt. Összekaccsantott a kocsissal, kapta teremtette! mëg is szökött vele, még a gyűrőt, azt a fájín gyűrőt is elvitte. Elmëntek a hetvenhetegyik szigetre.
A szëgény legény mëg másnap a bornyúganajos viskóba ébrett fël. Kereste a feleségét, a kocsisát, ëgyik së vót tanáható, no em má olyan biztos, mint a Matyi diszna, hogy ëgyütt szöktek el, a kutyák! De fël is tëtte ám magába, hogy ha törik, ha szakad, a feleséginek mëg a gyűrőnek mëg këll lënnyi, de letalább a gyűrőnek!
»Süssé nekëm, édës anyám! ëgy pár bogácsát, varrjá ëgy tarisznyát, oszt hagy mënëk, mert nekëm el muszaj mënnyi!« El is indú.
Az útonn tanákozik ëgy egerrel. »Hová mégy, te legény!? – kérdezi az eger – mehetëk-e én tëveled?« – »Gyere no, – mongya a legény, – letalább nem mënünk gyalog!«
Mënnek ők ketten, mëndëgének, útközben tanának még ëgy macskát mëg ëgy kutyát, mind a kettő hozzájok kéredzëtt. Igy oszt mëntek négyenn.
Mire má jó elfárattak, ëgy tengërparthó értek. Ott oszt megállottak. Tanakodott a legény magába, hogy hogy ér má ő el a hetvenhetegyik szigetre? De csak nem tutta kisütynyi a móggyát. Akkor odaszól neki a kutya: »mi bajod, kedves gazdám! hátha mink is tunnánk rajtad valamit segítenyi?« »Sose tuttok tik az én bajomon segítenyi!« »Hátha! mondd el csak!« Elmongya a legény, hogy ëgy gyűrőjé kék elmënnyi a hetvenhetegyik szigetre, a kit az ő feleségi, ëgy királyány lopott el, azt kék még ëcczër visszakerítenyi!
»No, ho csak az a baj, – mongya a kutya, – maj segícsüm mink azonn! – Gyere csak te, macska, ugorj fël a hátamra, të mëg te, eger, a macskáéra!« Mikor mind az ëgymás tetejibe vót, a kutya a vízbe vette magát, mëntek a hetvenhetegyik sziget fele. Nagyon sokáig usztak, a kutya farka már olyan vékonyra kopott a vízbe, mint ëgy orsónyeli, de azé ëcczër odaértek.
Ott vótak a hetvenhetegyik szigetënn.
Ott tanátak ëgy szép, ámbitusos házat. Bemëntek oda. A kutya lëfeküdt az ámbitusra, a macska beült kivelrű az ablakba, az eger mëg bemënt a házba, fëlmászott a kaszlyira.
Nem vót otthon sënki. Épen valami vígasságba vótak akkor is. Mikor hazaérnek, mëlláttyák a kutyát, a macskát mëg az egeret, aszongya a mënyecske: »úgy gondolom én, hazúrú valók ezëk az állatok, minket gyöttek ezëk fölkeresnyi a gyűrőjé!« »Ugyan, hogy gyöttek vóna má hazúrú, no!? Nem látod, hogy a kaszlyin van ëgy eger, oszt a macska azt nézi az ablakbú?« Ráeresztették oszt a macskát az egerre, de csak mutatta, mintha mëg akarná fognyi, de azé nem fogta mëg.
Este a mënyecske fét nagyon, hogy elvëszik tülle a gyűrőt, écczakára oszt a szájába tëtte. A mënyecske mindég tátott szájjal szokott alunnyi, most is úgy feküdt, ezt mëgtutta az eger, odament, a szájába belemicsinát. Köpködött a mënyecske ezërig, de akkor a gyűrőt is kiköpte, az eger së vót rëst, vitte a macskának, a macska a kutyának. Az a szájába a nyelvire vëtte, oszt a hogy gyöttek, mëntek visszafele.
Sokáig mëntek má nagyon, a kutya nagyon szomjann vót, innya kezdett. De a gyűrőt mëg kiejtëtte a szájábú. Dévánkozott ő azonn nagyonn, de má nem tëhetëtt ëgyebet, kiúsztak a partra, ott a gazdájának mëgjelëntëtte a szerencsétlenségët.
»Hennye no! az ammenodot! mingyá agyon ütlek! mi lësz mos má belűllünk? Ereggy vissza, keresd mëg, aggyig vissza në gyere, míg mëg nem tanálod!«
Visszafordút a kutya nagy szomorúann.
A hogy úszik, elejbe kerű egy nagy hal, a kutya is rögtön átkapta a derekát. Jajgatott oszt a nagy hal. »Jaj! eressz el, eressz el! ha eleresztël, visszaadom, a mit elvesztëtté!« »Hát mit vesztëttem én el, te?!« »Hát az aranygyűrőt!« »No jó, de visszahozd!« – avval eleresztëtte a nagy halat.
A halak királlya, mer av vót, trombitát ëgy nagyot, arra mindën hal, a ki a tengërbe vót, oda gyűt. Aszongya nekik: »tanátatok-ë tik nem régibe ëgy aranygyűrőt?« Azok aszongyák, hogy hírit së hallották az aranygyűrőnek, nem még hogy látták vóna. Arra mëgint aszongya a halak királya: »igazis a! itt vattok-ë tik minnyájan?« Aszongyák, hogy: nem! »Hát ki nincs itt?« Mënnézik, hát csak ëgy nem vót ott, az öreg sánta bicëgő. Nagysokára az is elétápászkodott.
Aszongya neki a halak királya: »add ide azt az aranygyűrőt, a kit az elébb tanátá.« »Nem adom biz én! – morgotta a sánta bicëgő – mënnyit bicëgtem én azé!«
Akkor oszt kapott ëgyet, olyat a fili tövire, hogy mingyá kiköpte a gyűrőt.
A kutya visszakapta a gyűrőt, uszott vele a gazdájáho, oszt mëntek vissza a bornyúganajos házba.
De má akkor hiába forgatta a legény ő kelmi a gyűrőt, elvesztëtte mindën erejit, ő neki még muszaj vót hóttyig mëgelégënnyi a csúnya házzal.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa (Hörcsikné) paraszt asszonytól. Lejegyzés ideje: 1903. decz.
23. Hajnal János.
Hun vót, hun nem vót, hetedhétországon is túnan vót, vót ëcczër ëgy kirá mëg a feleségi.
Vót a kiránénak olyan cipellőji, a mi sënki lábára fël nem fért. Büszke is vót rá szörnyen, maga is mëg az ura is.
De ëcczër hogy esëtt? hogy nem esëtt? mëghalt a kiráné. Halála előtt olyan tëstámëntomot tett az urának, hogy ha mëg akar házasonnyi, csak olyan lyánt vagy asszont vëgyën el, a kinek a czipellő a lábára ráillyik.
A kirá, allyig hogy eltemették a feleségit, csinátatott egy pár vasbocskort mëg ëgy vaspáczát. Avval elindút.
Elindút hetedhét ország ellen. Mëgy, mëndëgél, ëgyik országba be, a másikbú ki, próbáta ő a czipellőt lyányon, asszonyon, de biz a mindnek kicsi vót. Nem hatta abba azé. Mënt tovább. A vasbocskornak má mindëni elkopott, elnyőtt, csak ép hogy az, a mivel befűzte, még az át a lábánn, a vaspáczábú së vót má ëgyeb, mint a markolattya. A cipéhë való lábat mégsë tanát. Akkor beleúnt a nagy járkálásba, má a tarisznyájábú is kifogyott, minek fáriszsza magát? fogta magát, hazamënt.
De vót neki ëgy szép lyánya is, a kit otthon hagyott, annak elmonta, hogy hun, mére járt, mëg hogy bizony hasztalan vót mindën járása-kellési.
A lyány bemënt a maga szobájába, elévette a két kis czipellőt, próbállya, hát mintha csak ráöntötték vóna, úgy át a lábán. A kirá, az apja mëg valahogy benézëtt az ablakon, látta, hogy a czipe minő szépenn áll az ő lyánya lábán. Bemënt hozzá. »Én az ettéd, të az enyim! szívem szép szerelme! ásó, kapa választ el ëgymástú! A czipe csak a të lábadra illyik, të lëszël az én feleségëm!« De a lyány csak elvërësëdëtt, allyig tudott szóho jutynyi, oszt aszongya: »Ugyan apám, ugyan apám! hát hogy kivánod a lyányodat feleségëdé tënnyi? ösmersz-ë Istent? jaj! jaj! hogy lëhetnék én a të feleségëd!?«
De a kirá csak erősködött. »Nem tudod, lyányom! mit hagyott anyád a testámentomba? të fël akarod törnyi, a mit ő hagyott? Gyere el hozzám, në fé sëmmi bajod së lëssz!« A lyány nem tágított, së nem engedëtt.
Mikor apja kimënt a házbú, elészëtte az annyának ezüst, aranyruhájajit, bekötte ëgy kendőbe, a hátára tëtte, mint akar a batut. Akkor elévett egy nagy kést, levágta vele a jobb karját.
Mére fordúllyék má most? mer itthonn úgy sincs maradása!
Mënt, mëndëgét, elért a szomszédvárasba, a hun ëgy gazdag kirá lakott. Elmënt oda. Kinákozott valami cselédnek. Fël is fogatták, elszegődött pulykapásztornak.
Ëgyeb dóga nem is vót. Hajkászta a pulykát, ha elgyött az este, vót a szérűn ëgy csipkefabukor, az alá járt hányi.
Ëgy nap, úgy déltájba, láttya, hogy a kirá nagyon kászalógyik, biztosan készű valahova. Valahogy ezt gondolta, bemënt a konyhába, elévëtte a szakácsot, »mongya má mëg, hova készű a kirá?« A szakács is oszt: »ennye te, rossz pulykapásztor! hát még tísis keresëd, hova mëgy a kirá? ne ë!«, avval ëgy seprővel jó hátba vágta. »Hát tudd mëg, hogy a bálba mëgy!«
A lyány mëg së gondolta vóna, hogy ő még ki is kap. Ëgy kicsit rosszú esëtt neki, de oszt elfelejtëtte.
Este ő is felvëszi az ezüstruhát, mëgy a bálba. Ott kurjongattak má javába, tánczoltak, mint a forgószé, a többiek közt a kirá is. A kirá valahogy megláttya, hogy minő ékes szép teremtés mënt oda, rögtön a lyánt kezte tánczoltatynyi, annyira mëgigízte a szépségi, hogy nem tudott micsinányi. Hajnaltájba a szép ezüstruhás lyány má elkészűt a bálbú. »Hová mégy, szívem szép szerelme!? ne mënny még! ráérsz!« De a lyány csak, hogy ő mëgy. »Legalább aszt mondanád mëg, te tündökszép kisasszony! hovavalósi vagy, hogy elmennék oda, hogy fëlkeresselek!« »Jaj, kedves királyi felség! nagyon messzi van a, nem olyan közelësenn, a hogy të gondolod! Én Seprőütivárra való vagyok!« Avval elbúcsúztak egymástú.
A pulykapásztorlyány valahogy az ajtóküszögre ért, »köd előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!« úgy eltűnt, mintha ott së lëtt vóna. Otthonn termëtt egënyest. Lëvette magárú a szép ruhát, fëlvëtte a rossz pulykapásztorosat, az arczát mëg bekente sárral, hogy valahogy mëg në ösmerjék. Míg oszt egészenn rëggel nem lëtt, lëfekütt a csipkefabukor alá pihennyi ëgy kicsit.
Másnap débe mëgint úgy cselekëdëtt. Bemëgyën a konyhába kérdeznyi, hova készű a kirá? A szakács most ëgy ostorral húzott végig rajta. »Hát a bálba tê! hova mënne másübe!«
Estére kisímakodott, magára őtötte az aranyruhát, újfënt elmënt a bálba. A kirá csak ő vele mulatott, még jobb kedvi lëtt, mint az azelőttvaló estén. Mikor a lyány má czihelődött, hogy maj mëgint mëgy hazafele, a kirá csak mëgkérdëzte: »Mondd má mëg, szívem szép szerelme! hovavalósi vagy të! mer én má sok helyet bejártam, sok hëre befordútam, de még olyan nevű várast nem hallottam, mint a minőt të montá!« »Hát tudd mëg, hogy én Ostorütivárra való vagyok!« Búcsúzkodtak, a lyány a küszögön »köd előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!«, otthon lëtt ëgy szëmpillantás alatt. A ruháját lëvette, fëlőtözködött a tërhánba, lëfekütt a csipkefabukor alá.
A kirá mëg a bálba csak gondolkozott, csak törte a fejit, »Seprőütivár! Ostorütivár! mére lehet a!?« De csak nem tudott benne okos lennyi, hasztalan törte az eszit.
Másnap débe csakúgy bemënt a konyhába. A szakács a papucscsával jó mëgnyomkotta a lapoczkáját, este fëlkészül, ott vót ő a báldba mëgint.
A kirá má bolondúlásig vót utánna, el së akarta eresztenyi, úgy fogta, mint a folyófű a virág derekát. A lyány së vót fábú, mëgszerette ő is. Mikor el akart mënnyi a bálbú, lëvëtte újjárú a gyűrőt, kettéharapta. A felit odatta a kirának. »Errű emlëgess mëg! Tudd mëg oszt még hozzá, hogy a hun ennek a másik felit tanálod, ott lëszëk én is!« A kirá nagyon mëgörüt az ajándéknak, be is csavarta mingyá a kendőjibe, oszt elgyugta a zsebibe, jó hêre. Azután mëgint azt kérdezi a lyántú: »Szívem szép szerelme! mondd má mëg, hovavalósi vagy të! mer gondolkoztam má én, a mënnyit elgyőztem, hogy hun is lehet a te lakásod? de a nyomára nem birtam gyönnyi!« »Szivem szép szerelme! királyi fëlség! Papucsütivárra való vagyok!« »Szivem szép szerelme! igazí rá, mére lëhet az a váras, hagy keresselek fël!« »Oda nekëd nem szabad begyönnyi, szívem szép szerelme! de ha lëhet, még tanákozunk!« Mikor ezt kimonta, indút kifele, a küszögönn »köd előttem, köd utánnam, hogy senki së lásson!«, má otthonn vót, aranyruháját összehajtogatta szépen, kikereste a rongyot. Mikor oszt má be is kente az orczáját, lëfekütt a csipkefabukor alá.
A kirának mëg a bálba nem vót maradása së. Főtt az elméji, a bor së esëtt neki jó.
Hazamënt, leült ëgy székre, ott lëcsüngesztëtte a fejit, de szót nem lëhetëtt vóna belülle vënnyi.
Elgyön az ebéd ideji. A pulykapásztor ott pësztërkëgyik a szakács körű, ott sürög-forog, mintha ő is segítenyi akarna. Ëcczër, mikor a szakács elfordút, a félgyűrejit beeresztëtte a tába.
Viszik be az ételt a kirának. Az búslakogyik, mérges. A késit mëg a villáját belevágta maga elejbe az asztalba, az ételhë mëg hozzá së nyút. »Mé nem eszik, fëlséges királyom!? tán nem jó, vagy valami van az ételnek? Egyék csak, maj mëllássa, hogy mëg lëhet ënnyi!« A kirá a nagy üsztökélésre oszt belemártotta a kanáját, hogy maj szëd. De valami csördülést hallott. »Mi van ebbe, te!?« Kimerityi, hát ëgy félgyűrőt vëtt ki a kanája.
Csak nagyot nëzëtt. »Isz ez a gyűrő olyan, mint a minő nálam van! Nézzük csak!« Kivëszi a kis kendőjibű a félgyűrőt, a mit még a báldba kapott az aranyruhás lyántú, összepasszoltattya, hát ëgybeforrt. »No! ez lëssz a! no! emmán a!«
Avval hivattya be a szakácsot. Kiski járt ott a konyhába? csak kérdëzgetyi. A szakács úgy fét, mint a nehésség, de sokára mégis kivallotta, hogy biz ott nem járt ëgyeb, mint az a rongyos, piszkos pulykapásztor.
A kirá sëhogysë akarta elfogannyi a pulykapásztort. Isz minő rongyos, mocskos lyány a! Az nem lëhet! nem is hitte oszt el.
Búnak eresztëtte a fejit, mikor elgyött az este lefekütt, alutt másnap délyig.
Mikor fëlériz, aszongya neki a sudbú, a Hamupepelyke: »Hallod-ë, királyom! de könnyen el tunnának tégëd vesztenyi! Te, mikor alszol, úgy alszol, hogy eszre nem vënné sëmmit së, a mi a házba törtínyik. Tudod-ë, mi vót itt az écczaka is?« A kirá csak hallgatta, aszt hitte, hogy a Hamupepelyke valami bolondot akar mondanyi. »No! mi történt?« »Királyom! Begyött ide ëgy gyönyörű szép asszony. A homlokán nap, a két vállán ëgy-ëgy csillag, aranyfoga, aranyhaja. Az ëcczër-kécczër fëllëjárkát a házban, azután odamënt tehozzád, mëgölelt, mëgcsókolt, akkor elmënt. Vigyázd csak mëg estére, maj mëllátod, hogy úgy van, a hogy én montam!«
A kirá erre má olyan nagyot nézëtt, hogy álomnak tartotta, míg ezt a beszédet hallotta. »Mondjad csak te, Hamupepelyke! hogy is vót? tán nem jó hallottam?« A Hamupepelyke elmonta még ëcczër. »No, dehát má ezt magam is szeretném látyni!« monta a kirá.
Este csakugyan ledő a kirá, de nem alutt el. Az ëgyik karját kiterítyi, oszt vár.
Ëcczër pattan az ajtó, nagy fényességbe gyön a gyönyörű szép asszony. Épen olyan vót, a minőnek a Hamupepelyke elmonta. Ëgyet sétál a szobába, akkor odamënt a kirá ágyáho, annak a karjába dőt, oszt meg akarta csókolnyi. De a kirá is ébrent vót, mikor a karjáho ért a szép asszony, csak magáho ölelte, összecsókolta. »Hát mé nem jelentëtted të ki magadot előbbet? mé jársz të így écczaka énnálam? nem jobb lëtt vóna Isten hírivel ëgybekelnyi!?« A szép asszony, mer a pulykapásztor vót a! aszonta, hogy: »Nem lëhetëtt! Én a szomszéd váras királyának a lyánya vagyok; az apámtú mëgszöktem, mer engëm el akart vënnyi, én mëg nem akartam feleséginek lennyi. Lë is vágtam a jobb karom, nézd!« Itt oszt o lyány, má mint a szép asszony elmonta a cipérű való törtinetet is. »De a të feleségëd is csak úgy lëszëk, ha a templomba sohsë járunk!« (Mer a két városnak csak ëgy temploma vót, oszt a lyány fét, hogy az apjával tanákozik.) »Azután mëg fogadd mëg, hogy az egyik kana ételt az én számba, a másikot mëg az ettédbe tëszed, ha a magad kezivel étetsz!« A kirá, hogyím látta, hogy csak félkezű, mëgfogatta, hogy mindën úgy lëssz, a hogy ő monta.
A lyány azután feleségi lëtt, ëgy darabig oszt boldogan is éltek.
De a kirának ëcczër háborúba këllëtt mënnyi. A feleségit, a ki má akkor terhës vót, otthon këllëtt hannyi.
Vót az udvarába ëgy szakács, a kinek nagyon szép lyánya vót, az nagyon szerette vóna, ha a kirá az ő lyányát vëszi el. Még mostan is, mikor a kirá házas vót, azon törte az eszit, hogy ronthatná el azt a szép boldog életët, a mi közöttök eggyig vót. Gondolt ëgyet.
Levelet irt a kirának, a mibe mëgirta, hogy a feleségének három kopófiú született, mit csinállyonak vele? A kirá nagyon elcsudákozott a levelënn, de azé csak annyit irt vissza, hogy várakozzanak aggyig, míg ő hazamëgy, a feleséginek mëg visellyék gondját. A level a szakács kezibe mënt. A mi bele vót irva, azt kikaparta, oszt azt irta helyibe: »Vessétëk a halálos temlëczbe!« Az a halálos temlëcz mëg olyan vót, hogy a pallásárú mindég olyan víz csurgott, hogy azt, a mit a temlëczbe vettek, izrí-porá szaggatta.
Akkor oszt összegyűtek, a kiráné előtt a szakács fëlolvasta a levelet; mikor fëlolvasta, szegény asszont mëgfogták, kinyítták a temlëczët, oda bevették szëgént.
De mi törtínt oszt ezután!
A hogy az asszont bevették, a sëtét temlëcz ëcczërre olyan világos lëtt, mint nappal, rögtön termett benne ëgy aranyágy, ëgy arankarszék, ëgy aranyasztal, mëg ëgy aranguzsaly, de még a fala is merejű arany lëtt. Az egész szoba mëg ëgy aranyszarkalábon forgott. A kiráné, mikor magáho tért, vette csak észre, hogy hun van mëg hogy a jobb csonka vállán kinyőtt a jobb karja.
Szétnézëtt, hát látta, hogy minő kényelëmbe van, elévette az aranguzsalyt, leült az aranyasztalho az arankarszékre oszt fonogatott, pënczërgetëtt. A hogy ott magába ereszgette a szép hosszú aranyfonalakot, kopogtatnak az ajtón. Belép két öreg vándor. »Aggyon Isten jó estét!« »Aggyon Isten! mi járatban vannak?« »Eltörődött szëgény utas embërëk vagyunk, ëgy kis szállást kérnénk, ha adhatna valahun, szëgény asszony!« »Adnék, adnék szívesenn«, monta az asszony, »de láttyák, hogy én is hogy vagyok, nem valami szivesen tëszëm, de hát má në mënnyënek sëhova së, maraggyonak. Valahun kerű annyi hely!« »Nagyon szépen köszönyük, jó lëssz akarhun, ha még itt az ajtó sarkáná is!«
Avval a vándorok lërakták a paczuhát, a mit magukkal hordtak, oszt pihenőre tértek.
Az asszony is rosszú kezte magát érzenyi, hogyim má mindënórás vót, lëtëtte a guzsalyt, oszt lëfekütt.
Allyig telyik bele ëgy kis idő, az asszony el kezd jajgatynyi nagyonn.
Pétër (mer az ëgyik Szen Péter vót, a másik mëg az Úristen!) odaszól az Úristennek: »Uram! nem hallod, hogy jajgat ez a szëgény asszon? në nézd az ő jajgatását, add mëg neki boldog szülésit!« Az Úristen fëlkel, aszongya Péternek: »Még nem adom mëg!« »Hát mé!?«mongya Pétër bosszúsann. »Ereggy csak ki«, mongya az Úristen, oszt nézd mëg, mi van az égënn! Péter kimëgy, felnéz az égre, oszt visszamëgy.
»No, mit láttá Péter!?« »Ëgy gyerëk ëgy botonn két kereket hajtott!«
»No ládd, Pétër! ha én most mëgannám ennek a szëgény asszonnak, a fia biztosan kocsi által múna ki a világbú!«
Kis vártatva az asszony mëgint csak elkezte a jajgatást, de most még jobban, mint az elébb.
»Uram! hát mé nem adod má mëg neki boldog szülésit? hát hogy kivánod hallgatnyi ezt a killódást! Ennye! ennye!« Az Úristen is ódalba löki Pétërt, hogy »ne kiabá úgy, hé! Ereggy csak ki, nézd mëg, mi van az égënn!?«
Péter kiment újfënt. A hogy bement, kérdezi az Úristen: »No hát mit láttá?« »Egy hajszálon csüngő embërt!« »Ládd-ë, Pétër! hát kivánnád-ë, hogy most aggyam mëg neki! Tudod-ë, mit jelent az, a mit az égënn láttá? Azt, hogy az a gyerëk valamikor akasztófa által múna ki!«
Allyig hogy kimongya ezt az Úristen, az asszony mos má nem csak, hanem ugyancsak! úgy kezdëtt kiabányi, mintha a háza égëtt vóna. Pétër rëttentő mérges lëtt. »Uram! Uram! hát van-ë nekëd szíved!? ha az az asszon mëghal, a të lelkëdre hal mëg! mer të adható mëg vëhető vagy, oszt könnyen mëgadhatnád, ha akarnád!« Akkor az Úristen mëgint aszongya Péternek: »Ereggy csak ki, nézd mëg, mi van az égenn!« Pétër még akkor is morgott. »Mindég én rám utajgatsz të, Uram!« Mikor Pétër kilépëtt, a gyerëk má mëg is vót.
A hogy begyön Pétër, elmongya, hogy most azt látta, hogy ëgy embër az égënn koporsót gyallott. »Jó van no«, mongya az Úristen, »nécs csak, a gyerëk má mëg is van! De tudod-ë, mit? Të lëgyé a bába, én mëg a keresztapja lëszëk!« »Jó van«, Péter elválalta.
Odamënt az ágyho, az asszont is, a gyerëkët is szépen kitisztította, az ágyat is ellátta tiszta ruhával rendësënn, a hogy këllëtt.
A gyerëkët mëg, hogyím hajnalba születëtt, elnevezték Hajnal Jánosnak.
Akkor oszt aszongya az Úristen, hogy »má vónánk valahogy, kërësztapa is vagyok, de má korozsma is kék! Ereggy csak, Pétër! a szomszédba épen ebbe az órába ellëtt mëg ëgy ló, a ki má huszonnégy esztendeji, meddő vót, kérd el annak a csikaját, hátha idannák!«
Péter ugrott ëgyet, átnyargalt a szomszédba. »Aggyon Isten jó rëggelt!« »Aggyon Isten! mi járatba van?« Ő oszt elmongya, hogy biz ő a csikót kérné el, ha idannák. »Mit? a csikót?« akkor oszt apja, fia, bérës mind botra kapott, úgy kiverték Pétërt, mintha ott së lëtt vóna.
Mëgyën Pétër haza, mérges vót nagyon. Aszongya az Úristennek: »Uram! Uram! tísis csak én velem takaródzol mindég! mé nem mégy magad? A csikót mëgkértem én, de úgy mëvvertek érte, allyig érzëm a lapoczkámot!«
»No hát! itt van ëgy összemarék arany, mëg ëgy összemarék ezüst, tarcsad a kötődöt, kérd mëg újra, hátha pézé majd idaggyák!« Pétër fëlfogta a kötőjit, az Úristen belemérte a pézt, avval mënt.
Beállit az ëstállóba, hogy hát má ingenn nem atták a csikót, aggyák ide pézé! De azok hát hogy is atták vóna! huszonnégy esztendő alatt annak a lónak az az első csikaja, bizony kikergették Pétërt most is, a kötőjibű úgy hút szét a péz, mint a falevel.
Mikor Pétër elmënt, látta az asszony, hogy minő szép pézt szórt el az az embër, kár nem vót odannyi, aszongya, mënnyi pézt attak vóna azé! De a fia csak aszonta, hogy nem anná ő aszt oda a világé së!
Pétër a hogy hazaér, kérdezi az Úristen, hogy »hát van-ë csikó?« »Dehogy van, dehogy van! në kűggyé má engëm, Uram! mer én többet nem mënëk, az embërt még pézire is úgy kikapattyák, hogy kivánsága sincs többet visszamennyi!«
»No, Pétër! csak még ëcczër ereggy vissza! ha má së ingenn, së pézé nem aggyák, kérdd mëg az Isten nevíbe! hátha úgy idaggyák! Ereggy csak, në fé! most nem kapsz ki!«
Az Úristen biztatására Pétër valahogy rászánta magát, elmënt harmagyikszor is.
»Azt üzenték, hogy má ha së ingenn, së pézé nem aggyák ide, aggyák ide az Isten nevíbe!« monta Pétër a kérelmet. Az öreg, az apjok gondolkozóba esëtt. »Tudod-ë, mit, fiam!? aggyuk oda ezt a csikót, ha má az Isten nevibe kérik. Az Isten adható, vëhető, ő a csikót is mëg az annyát is elvëhetyi, ha akarja! Ha odaggyuk, mëg nekünk maj csak visszapótollya!« A fiúnak mit vót mit tënnyi, az apjának engennyi kellett, beleëgyezëtt.
Mëgörűt Pétër, odaugrott a jászúho, nyakába kapta a kis csikót, »Isten ággya mëg!« avval loholt haza.
Mikor hazaért, lëtêtte a kis csikót. Az ëcczërre olyant rúgott a pádamëntomon, hogy két kő mingyá fëlszakatt belűlle. Tátos vót a ló, tátos, mëllácczott azt mingyá!
Az Úristen még ëgy aranyalmát hagyott ott a kis gyerëknek, avval mëgköszönték az asszony jókarattyát, oszt elmëntek.
A kis gyerëk mëg ott jádzott a ház főggyinn a kis csikóval, guringázták egymásnak az aranyalmát, az asszony mëg az arankarszékënn az aranguzsalyrú ereszgette az aranyfonalat, oszt jóézűekët mosolygott, mikor a szépen nyőnyi, beszényi kezdő fiacskáját látta.
Ecczër nagysokára, a kis gyerëkbű má legény lëtt, zavargás támad otki. Nagy csitípatéval gyönnek-mënnek, tele van néppel az egész ház. A háborúbú mëggyöt a kirá.
Első szava is a feleségi vót. Hun van? hova tëtték? Az emberek csak avval mëntëgetődzöttek, hogy a kirá levelbelyi parancsára bevették a halálos temlëczbe. »Mënnyetek rögtön, hozzatok hírt rúlla, a csontyábú csak ëgy kis darabot is, hagy csókolgassam meg!« De a temlëczbe mënnyi nem mert sënki së.
A kirá fëlmérgesëdëtt, hogy hát nem fogaggyák má mëg az ő szavát së, »te, szógálló! alómars! nézd mëg, mi van vele, hozz fël csak ëgy darabka csontyát is!« A szógálló kíntelen-këlletlen mëgy, ëgënyest a temlëczhë. Benéz a kúcslyukonn, hát majd hogy hova nem lëtt a nagy fényességtű, a mit látott. Szalatt föl ézibe, monta a királynak, hogy nem lëhet oda bemënnyi, mer ott minden százszor szebb, mint a kastélyba, csupa arany, oszt úgy világít, maj mëvvakú tűlle az embër.
Lëmëgy a kirá magába. Nem hitte, a mit a szógálló mondott, benéz a kúcslyukonn ő is, bizony olyan világosságot látott, hogy hetvenhécczër törte ki a nehézség. Azután benyitott. Ott látta az asszont a gyerëkkel ëggyütt a sok arany hómi közt, de nem ösmerte mëg a feleségit, mer iszën annak ëgy karja – a jobb – nincs. Odamënt az ágyho, lëfeküdt. A hogy feküdt, a féllába, lecsúszott az ágyrú. Mëgláttya az asszony, odaszól a fiának: »Ereggy oda, édes fiam, tëdd fël a lábát, apád vóna az nekëd, ha jó vóna!« A gyerek – má mint Hajnal János – odamënt, az apja lábát visszatëtte az ágyra. Nemsokára a másik lába is lëcsúszott. »Ereggy, fiam! tëdd fël a lábát, apád vóna az nekëd, ha jó vóna!« A gyerek megint fëltötte.
Harmacczorra az ëgyik kézit ejtëtte lë a kirá alvásába. Az asszony mögínt odakütte a fiát: »Ereggy, fiam! csókold mëg a kézit, apád vóna az nekëd, ha jó vóna!« A fiú oda akar mënnyi, hogy majd mëgcsókollya az apja kézit, de az csak felugrott, feleségit, gyerëkit az ölibe kapta, össze-vissza csókolgatta őköt. Nagyon megőrűtek oszt minnyájan, a kirá átvitte őköt a kastélyba, a kis lovat mëg beköttette az ëstállóba. Ők mëg magok éltek boldogann.
De a ződnadrágú szakács még most së nyúgodott. Azon törte az az eszít mindé, hogy hogy tëgyën bosszút valakinn. Gondolt ëgyet. Ő majd a kis kiráfira, Hajnal Jánosra ráfog valamit, az apjának elárollya, az mëg majd kivégeztetyi.
Úgy is vót. Hajnal Jánost beárolta valamivel, a kirá mëg mëmmonta neki, hogy készüllyék a halára, mer másnap délelőtt tizenëgy órakor végi lëssz.
Búsúl Hajnal János nagyon. A hogy járkál nagy szomorúságába, hallya, hogy az ő kis lova olyant rúgott az estállóba, hogy még a fundamentoma is rëzgëtt. Odamegy Hajnal János, nézi a kis lovat, mi baja? De annak nem vót sëmmi baja, csak azé dobbantott, hogy őt hítta, mer mëttutta, hogy bajba van.
»Mi bajod van, kedves gazdám! mé vagy olyan szomorú?« Hajnal János akkor elmondott neki mindënt, hogy most má végi van, most má el van veszve. »Sohsë búsúlly azonn, kis gazdám! Hónap, ha a vesztőhêre visznek, kérd mëg az apádot, hogy hagy vezethessed körű az udvaron még utóllyára a te kis lovadot. Ha mëgengegyi, a többinn në búsú, az má az én dógom!« »Jó van, kis lovam! úgy tëszëk!«
Elgyön a másnap délelőtt tizenëgy óra. Hajnal Jánost vinnyi akarják vesztenyi. »Kedves édës apám!« – kezgyi a szót Hajnal János – »engedd meg, hogy az én kedves kis lovamot, a kivel ëggyütt nevekëttem fël, az udvaronn körűvezethessem, nem mënëk vele sëhova së, még a kapunn kívül së!« »Jó van, hát vezesd ki utóllyára!«
Kihozza Hajnal János a kis lovat, ráül. A kis ló mëg csëndësenn odasúgja a gazdájának, hogy »jó mëgszorídd a két lábaddal az ódalomot, mer lëkap rúllam a szé!« Hajnal János szót fogadott. Allyig hogy mëgszoríttya a ló dërékát, allyig mënnek két lépést, fëlszáll a kis ló gazdájával ëggyütt, fël, magosra, mëntek olyan sebësenn, mint a gondolat. Nagysokára ëgy gyönyörű szép mezőn lëszátak, mëgállottak ëgy kicsit. Mikor mán jót fújtattak, utnak indútak mëgínt.
Akkor aszongya a kis ló a gazdájának: »Kis gazdám! ezënn az útonn të së në láss, së në hally! Akármit láccz, në lásd mëg, në vëdd fël! Tudod-ë, de szót fogaggy!« Hajnal János megigírte.
Mënnek, mënnek, mëndëgélnek, az út szélyin meglát János ëgy gyönyörü szép arany sastollyút. »Ennye, kis lovam! de szép sastollyú, de jó vóna ha az enyím vóna! vëgyük fël!« »Montam, kis gazdám! hogy sé në láss, së në hally! de má ha szótá, hát vëgyük fël!« Fëlvették.
Mëntek tovább.
Nemsokára János mëgínt mëglát az útonn ëgy aranpatkót. »Jaj! de szép aranpatkó ez, kis lovam! de jó vóna ha felvënnénk! jó lënne a te lábadra!« »Montam, kis gazdám! hogy së në láss, së në hally, de má ha így vagyun, vëgyük fël!« Azt is fëlvëtték.
Harmagyikszor ëgy szép aranyhajszálat látott mëg Hajnal János, arra is kivánkozott, nem hatták ott azt së.
Akkor oszt a tollyút is, patkót is mëg a hajszálat is kendőbe kötte, eltëtte a zsebibe.
Mëntek, mëndëgétek, árkon-berkënn kërësztű, Hajnal János má azt hitte, hogy sohse tanának többet embërëkre. Únta má az utat nagyon.
De nem soká këllëtt neki várakoznyi, tanátak ëgy várast, abba lakott ëgy kirá, a czudarországi kirá.
Akkor bemënt a kiráho, szógálatra ajálkozott; a kirának épenn még ëgy kocsisra lëtt vóna szükségi, fëlfogatta. Igy lëtt Hajnal János a kirá udvarába a tizënkettegyik kocsis.
A kis lovat mëg eleresztëtte, elcsapta ëgy féreeső kerbe, a csimára.
Hajnal Jánosnak a sok kocsis közt a legjobb sora vót. Ő së nem kefét, së nem csutakolt, csak ënnyi mëg innya adott a lovának, az övé mégis a legszëbb vót. Irígykëttek is rá a kocsisok; sugdosták-bugdosták ëgymásközt, hogy kék ezt kitúrnyi innen. Hát az még hogy fëlingesztelte őköt, mikor János a tollyút, a patkót mëg az aranyhajszálat kitëtte az ablakba! Olyan világosságot adott, hogy së gyërtyáé, së pëtlóriomé nem këllëtt szaladgányi a kiráho, eltartotta az fényësséggel az ëstállót jobban, mint a világító.
A kocsisok ëcczër összebeszétek, bemëntek a kiráho. Elárolták, hogy ez së nem csutakol, së sëmmit nem csiná, mégis legszëbb a lova, mëg hogy van neki egy tollyúja, patkója, mëg ëgy aranyhajszála, az még jobban világít, mint a mécsës! Nem lëhet valami tiszta szër!
A czudarországi kirá is gondolt ëgyet. Behívatta Hajnal Jánost. Azt kérdëzi tűlle: »Hogy van a te, János, hogy nektëk az óba sohsë këll világító!? Hallottam, hogy van nekëd valami sastollyúd, patkód mëg aranyhajszálad, hogy az világit! Hozd be csak mind a háromat!«
János gondolta, hogy itt má baj lësz, de csak bevitte. Mëgláttja a kirá, mëvvizsgállya. »No, János! adok én most nekëd ëgy fëladatot, ha të azt hónap tizënëgy órára végre nem hajtod, halá fia vagy! Ha të azt a világszépasszont elé nem kerítëd, a kinek a fejérű ez a hajszál való, véged! Tudod-ë?!«
Szegény Hajnal János belenyugodott sorába, nagyon elszomorkodott, oszt kimënt a kis lóho a káposztás kerbe, a ki akkor is a csimát rágta.
»No! mi baj van, kis gazdám!« – kérdëzte a ló. »Haj! haj! nagy baj van kedves lovam, aszonta a kirá, hogyha azt a világszépasszont hónap délelőtt tizenëgy órára ide nem hozom, akkor végem!«
»Hát az ëgy kicsit bajos lëssz, kis gazdám! de majd tëgyünk rúlla! De rá hallgass, a mit most mondok! Elmégy a Dunáho, ott vár rád ëgy aranbárka, abba lëssz mindënféli szép portéka. Të mëg görög lëszël, beleülsz, oszt majd visz tígëd a víz a Dunán ëgy nagy kastély elejbe, ott kikötöd a bárkát. A nagy kastélyba lakik a világszépasszon. Maj lëmëgy vásállanyi a szógálló is, mëg a szobalyány is, të në aggy el ëgyiknek së sëmmit! Mondd, hogy győjjön lë a kiráné, annak majd adsz. Akkor lëmëgy a kiráné, bemëgy a bárkába, mikor má jó odbe lëssz, indídd el a bárkát, oszt hozzad haza!«
János szót értëtt, oszt elindút. Mënt, mënt nagyon sokáig, míg a Dunáho ért. Ott beleült az aranbárkába, vitte a víz, míg a várkastély elejbe nem értek. Ott megát, a bárkát kikötötte. El keszte oszt kiabányi »Vëgyënek szép portékát, vëgyëneek!«
Meghallotta otfël a világszépasszony, lëkűtte a szógállót, de János nem adott neki sëmmit. »Győjjön a kiráné!« Lëmënt a szobalyány, de János csak a kiránéval akart beszényi, lëmënt oszt akkor maga a világszépasszony.
Belép a bárkába, nézëget, válogat, vót is ott mindënfajta szép portéka! Ëcczër csak azon vëszi ëszre, hogy elindút a bárka. Má jó húsz ölre odbe lehettek a vizbe, mikor a kastélybú észrevëtték, de má akkor késű vót. Aszongya a világszépasszony a legénnek: »Hallod-é, ha magadnak akarsz vinnyi, én szeretlek ettéd lëszëk, de ha a czudarországi kirának viszël, akkor mëgátkozlak!«
Hajnal János csak annyit mondott, hogy »én is szeretlek, de még most az enyím nem lëheccz! maj kiforog az idő mindënt!«
Mikor hazaértek, János bevezette a világszépasszont a czudarországi kirá elejbe. Az bevitte a maga házába.
Jánost nemsokára újra hivatta a kirá. »Ha azt az arancsődört mëg aranyménëst el nem hozod, a honnan ez a patkó való, hónap délelőtt tizënëgy órára fejedët vétetëm!«