János mëgint kimënt a kis lóho. »Mi baj, kis gazdám!?« János elmonta, hogy mi baj: »Ú, isz arrú könnyen tëhetün! Ereggy be a kiráho, kérjé huszonnégy mázsa szurkot, mëg huszonnégy bivalybőrt!«
János mëghozta mind.
Akkor felrakta a kis ló hátára, ő mëg a hegyibe ült, oszt szátak, mint a madár, még ëgy nagy erdőbe nem értek. Ott megolvasztották a szurkot, János fëlrakta mind a kis ló hátára, minden mázsa szurok fëlé ëgy bivalybőrt terítve. A kis ló mëg odadott Jánosnak két kötőfékët, másszék fël ëgy fára, de jó odakösse magát, hogy lë në essék onnan. Azután aszonta neki: »Ha maj nagyot nyerítëk, elévágtat ëgy nagy arancsődör, mink maj birkozunk. Ha látod, hogy ő a hasa alá kap engëm, vëdd elé a spádédot, oszt dő’ bele, mer akkor engem legyőztek!«
Fëlmëgy János a fára, a lábát, derekát jó odakötözte a fáho. Egy kis idő múva felkiát a kis ló: »Készenn vagy-ë má?« »Készenn!« monta János. Akkor a kis ló olyan csudálatosat nyerítëtt, hogy a fák levelei mind lehúllott, az a fa mëg, a minn János vót, ketté hasatt.
Ëcczër nagy lódobogás hallacczik, gyön az arancsődör. Összemënnek a kis lóval. A csődör a kis ló hátárú mingyá lërúgott vagy tíz mázsa szurkot, de a kis ló a csődör féfarát mindenestű lerúgta. Azután hogy próbára tegye kis gazdája hűségit, úgy tëtt, mintha a csődör hasa alá menne, de nézte Jánost is. János a fán má vëtte elé a spádét, akkorra a kis ló kiugrott a csődör aló, lëgyűrte a földre. János látta, hogy a kis tátos legyőzte a csődört, lëgyött a fárú. Felült a kis lóra, oszt a csődör, ő mëg a kis ló, a hogy vágtattak, nagyot nyerítëtt a csődör, oszt akkor mint a zívatar mënt utánok az egész ménës.
Hátraszól a kis ló: »Itt van a balfilembe ëgy bontó fésű, hajídd a ménës közé, de azt mondd hozzá, hogy: »Sűrű erdő sima fagygyal utánnunk terëmjën!«« Hajnal János úgy is járt el, a hogy a kis ló monta.
Mikor hazaértek, megijett a kirá. Mit csinállyon ő evvel a sok vad lóval? Jánost úgyis el akarta vesztenyi, hát most aszonta neki: »Ha elhoztad, hát szilídítsd mëg!« Odamëgy a kis lóhoz tanácsé. »Mi baj, kis gazdám?« Ez mëg ez, elmongya János, mit mondott a kirá. »No, ha csak az a baj, az má sëmmi! Majd én közéjik mënëk, de mëg ne gondolkozz sëmmírű!«
Úgy is vót. A kis ló a vad ménës közé szalatt, oszt mind olyan szilíd lëtt, mint a bárán.
A kirá nem tudott mérgibe micsinányi, hogy ez a Hajnal János mindënt úgy mëttësz, a hogy ő parancsollya. Gondolt ëgyet mëgínt. Magáho hivatta Jánost »Hallod-ë, János! ha nekëm ezt a lovakot mind ëgy csëppig mëg nem fejëd ëgy kádba, készűheccz a halára!«
Jancsinak mit vót mit tennyi, sorba a kádho vezette mind. Mikor má az utóssót fejte, a sok tüzes kancza tejitű má maj mëffőtt a kezi. A kádba csakúgy zubogott, tajtékzott a sok forró tej. Ha belevettek vóna valakit, olyan lëtt vóna, mint ëgy tëpërtő.
A kirá mos mëg má asz kivánta, hogy Hajnal János, ha má mëffejte őket, fürgyön is mëg a tejikbe.
Kimëgy a kis lóho, kérdëzi nasz szomorúvan, hogy »most mit csinállyum má!?« »Sebaj, kis gazdám! majd a kád mellé állok én, ha të beleugrasz, a többi az én dógom!«
Mëgy János a kádho, bele akar ugranyi, a kis ló is sebësenn csak beleköp a kádba négy mázsa jeget, Jancsi vigann viczkándozott a tejbe, mer má mëghívëlt. Mikor mëg kigyött belűlle, hécczërte szëbb lëtt.
Ott vót a kirá is, látta, hogy Hajnal János mëg hécczërte szëbb lëtt. »Ennye, hát beleugrok én is, hátha szëbb lëszëk!« Beleugrott ő is, de a kis ló tíz mázsa vassz..t köpött bele, fëlforrt a tej újfënt, a kirá mëg csak mëgsült, mint a tëpërtő.
Hajnal János mëv vót könnyebbűve. Aszongya a kis lónak. »No! má enyím a világszépasszony, ëgymásé lëszünk má!« De a kis ló aszonta: »No no! kedves gazdám! në olyan hamar! tudom én, mit tart az az asszony! várd mëg, ha én melléfektetlek, akkor elvëhetëd!«
Hajnal János akkor fëlmënt a világszépasszonyho. »No végi má a czudarországi kirának, hát parancsolsz-ë të valamit!?« A világszépasszony elévëszi az aransastollyút. »Hallod-ë, Hajnal János! ha të nekëm azt a sast elhozod, a kibű ez a tollyú való, akkor ettéd lëszëk!«
Kimëgy János a kis lóho, eléaggya a panaszszát az aransas felő. »Në búsú, kis gazdám! em mán nem is baj. Kérjé a világszépasszontú huszonnégy köböl kölest mëg huszonnégy akó bort, de ëgy hordóba!«
A világszépasszony kimérte a kölest mëg a bort, azt János fëlrakta ëgy talyigára mind.
Mënnek, mënnek, mëndëgének, beérnek ëgy nagy erdőbe, ott ëgy nagy fa alatt megátak.
A sas épen otthon vót. A kölest lerakták a fa alá, a zsákok száját mind fëlgyűrték, a hordó fenekit beütték, a dëszkát mëg, a kit a fenekinn betörtek, elgyugták a talyiga alá.
Akkor oszt elbújtak.
Lëgyött a sas, ëgy szivásra mind fëlszippantotta a kölest. Akkor bebújt a hordóba, hortyogatta a bort befelé. Akkor elégyött János, visszatëtte a hordó fenekit, lëszögezték, fëltëtték a talyigára oszt vitték haza a gyönyörű szép aransast.
Otthon nagyon megörűt a világszépasszony, Jánost mëgölelte, mëgcsókolta.
Nemsokára osztann lakzit laktak, fagygyút sz....k, avval világítottak, még most is boldogann élnek, ha mëg nem haltak.
Lejegyeztem Besenyőteleken (Heves vármegye) Tingër Jóska czigánykovácstól. Itt született, idegen nyelvet nem tud, analfabéta ember. Lejegyzés ideje: 1903. decz.
24. A boldogtalan királyné.
Hun vót, hun nem vót, hetedhétországon is túnat vót, vót ëgy kiráfi.
Annak a kiráfinak ëcczër sëmmi dóga së vót, hát csak úgy passzijóbú átsétát a szomszéd faluba.
A szomszéd faluba mëg lakott ëgy asztalos, annak vót három gyönyörű szép lyánya. Azok látták, hogy a nagy úcczán sétá a kiráfi. Ëcczër csak meszszólal a letöregebb: »én szeretnék ennek a kiráfinak szógállója lënnyi!«, aszongya a másogyik: »én mëg szobalyánya!«, a harmagyik mëg: »én mëg feleségi szeretnék lënnyi!«
Mëhhallotta ezt a kiráfi, mëkkérdëzte őköt, hogy csakugyan igaz-ë az, a mit montak? vacs csak azé monták, hogy ëgyebet nem birtak beszényi? Azok bevallották, hogy igaz, a mit montak, mëg igazánn is monták. »Nohát – monta a kiráfi – a ki közűlletëk az én feleségëm akart lënnyi, azt elvëszëm, a ki pegyig szobalyányomnak mëg szógállómnak kinákozott, azokot is fëlfogadom!«
Úgy is vót, a letfiatalabbat hazavitte, másnap mëg is esküttek.
De úgy gyött a sora, hogy a kirának nemsokára háborúba këllëtt mënnyi, otthonn këllëtt hannyi az asszont. Annak mëg nemsokára ëgy gyönyörű szép fia lëtt, aranhaja vót, csillag a homlokánn.
A testvéreji ekkor levelet írtak a kirának, hogy a feleségi mëszszaporodott, de két kutyafia lëtt.
Nem is várták vissza a választot, betëtték a gyerëkët – ëgy kosárba, elerësztették a Tiszánn.
A kirá hazagyött jó darab idő múva. Szomorú vót, de mit csináljék avval a gyámoltalan asszonval? mëg nem ölhette!
De csak rövid látogatóbú gyött haza, allyig ëgy hét múva útnak erett mëgint.
Az elmënetel után keves idő telhetëtt el, az asszony mëgint mëszszaporodott, mëgint csak olyan fia születëtt, mint az első vót. A testvérjei azt is eleresztették a vizënn, a kirának mëg mëgirták, hogy újfënt ëgy kutyafiú lëtt az asszontú.
Nem írt vissza mossë, ha hazagyött, oszt mëkkérdëzte az asszont, mi igaz abba, a mit a testvérjei írtak? Az asszony, szegény tagatta, ő mëmmonta az igazat, hogy aranhajú, csillagos homlokú gyërëkëk vótak, csakhogy a testvérjei lëeresztëtték a vizënn. Abba mëk hazuttak, hogy őneki kutya gyerëki lëtt vóna.
A kirá elhitte de azé belő fájt neki valami.
Dóga vót, elutazott otthonrú mëgint jó darab időre.
De ezalatt az idő alatt az asszony tehërbe esëtt, mihentést az ideji elgyött, olyan szép lyána születëtt, a kinek párja akkor nehezenn vót: aranhaja vót mëg hód a homlokánn. Azok a farígy testvérjei a kis lyánt is vizre tëtték, elvitették a Tiszával. Oszt mëmmëg csak azt írták a kiráfinak, a mit az első kettőné.
Erre má rögtön hazagyött a kirá, látta, hogy gyerëk nincs mos së, tizenhat öl mély gödröt ásatott, abba fektette lë a feleségit, az arcza fëlé mëg ëgy hosszú csövet csinátatott, oszt mëhhatta az őrnek, hogy a ki csak ára mëgy, köpessën az asszony arczára mindënkivel!
De a gyërëkëk nem vesztek el, ëgy halász kifogta őköt, nevelte, tartotta
Má mikor a halász mëg a feleségi mëhhatt, a gyerëkëk nagyok vótak, tuttak magokonn segitenyi. Vadászgatynyi jártak, abbú kerűt ki az élelmik.
Ëcczër a kirá, a ki az apjok is vót, szintazonnszerint vadásznyi vót, tanákozott a két vadászszal. Mëszszerette őköt, mëg is hitta vocsorára, de azok nem mëntek. Otthon marattak vadászgatynyi.
A letöregebbel esëtt meg, hogy ëcczër rëggel a hogy kimëgy az erdőbe, tanákozik ëgy öreg embërrel. Az aszongya neki: »Tudod-ë, mit fiam! tanácsolnék én nekëd valamit! Itt ez a köcsög, vigyed magaddal. Ereggy be az erdőbe, de ha ëgy gyepre érsz, hátra në nézz a világé, mer sokann kiabának rád jót, rosszat, oszt ha hátranézël, kőé változol tísis, mint a többi. Azutánn – az út ëgy szomorúfűzfáho vezet, arrú szakajj ëgy galyat, mëg vëdd le rúlla a madarat, a ki az ágonn danol, az alatt a fa alatt mëg van ëgy kút, merídd meg benne ezt a köcsögöt, oszt mikor gyössz visszafele, csak szórd belűlle a vizet két odarra. No! várjá! én gurítok egy golyót, s mére az gurú, ára ereggy! De hátra në nézz!«
Mënt a fiú, de allyig indút el, hátranézett, mingyá kőé változott.
Kigyön az erdőre a másik fiú is, tanákozik az öreg kódússal az is. Az is vállalkozott útra, de új járt ép, mint báttya. Kő lëtt belűlle.
A lyány otthonn má nagyonn sokállotta az elmaradásokot, elindút magába, hogy fëlkeresi a két báttyját. De nem tanáta sëhun, akarmére kereste.
Má épenn hazafele akarta vennyi az úttyát, a mikor mëppillantya az öreg kódust, a hogy ëgy fa tövibe üldögét.
»Aggyon Isten jó rëggelt, öregapám! nem látta a két bátyámot? azok vadásznyi szoktak êre járnyi!« monta az öregnek a lyány. »Má honnë láttam vóna, láttam ám! csakhogy má azóta kőé vátoztak!« Ekkor oszt mëmmagyarázta neki az öreg kódús, hogy áll a dolog! Másik ódarrú mëg monta neki, hogy »jó lëssz, ha elindúsz, oszt të szót fogaccz, hogy nem nézël hátra, mer akkor a bátyájaidot is mind mëszszabadíhatod!«
A lyány ráát, a mit az öreg mondott.
Kezibe vëtte a köcsögöt, oszt a hogy az öreg utasitotta, mindenütt úgy cselekëdëtt.
Mikor a gyepre ért, hallotta ő a kiabálást, elmonták őt mindënnek, csak jónak nem, de nem nézett hátra. Nem soká odaért a szomorúfűzfáho is. A fárú lëszakajtott ëgy galyat, a madarat szépenn leemelte, a köcsögöt mëg a kútba tele merítëtte. Azutánn szétnézëtt. Látott temérdek kiráfit, kit lovonn, kit gyalog, mind kőé vót vátozva.
Kis idő múva elindút, oszt a hogy mënt, a markábú két ódarra szórta a vizet. A hogy szórja, a hogy szórja, hát láttya, hogy körűlötte a sok kő mind mëgelevenëgyik. Bámút rajta nagyot.
A sok fëlélett kiráfi mëg mind el akarta vënnyi a lyánt feleségű, mer neki köszönhették az életyikët, de a két báttya, a kik má ekkora csakúgy elevenëk lëttek, nem engedëtt közelyibe senkit së.
Mikor az öreg kódúsho értek, a lyány a köcsögbű mëllocscsantotta azt is, a ki szép tündérkiráé változott, mer mint a hogy oszt el is monta, ő mëv vót rontva, oszt a kódússágbú csak úgy lëhetett őt mëgvátanyi.
Mikor oszt haza akartak mënnyi, a tündérkirá aszonta nekik, hogy a galyat szúrják lë az udvar közepire, a vizet mëg öncsék rá a köcsögbű! a madárra mëg vigyázzonak, mert az a gyövőrű, mútrú, mindënt mët tud mondanyi. De csak a lyánnak, másnak nem!
Úgy is vót. Otthon a letelső dógok av vót, hogy a galyat lëszúrták az udvar közepire, a vizet mëg mind ráöntötték.
Másnap rëggelre a galy olyan gyönyörűre mënynyőtt, hogy ők még élettyikbe nem láttak olyant. A víz mëg pattogott fël alatta, mint a gyöngy.
Nemsokára a kirá mëllátogatta őköt. A fiúk is mëg a lyány is nagyon szívesen fogták. Ebédre iborkasalátát attak neki, vizet mëg a fa aló öntöttek rá.
Mikor a kirá láttya, hogy de pattog ez a víz, aszongya: »minő víz e? de pattog! én nekëm nem këll ez a saláta!«
De aggyig, aggyig biztatták, míg oszt mëgëtte.
Mikor mëgebédelt, kérdëzősködött tűllök, hogy kiskik ők? vagy mérűvalók? A lyány bevitte a madarat, az szögrű-végre elmondott mindënt. Akkor a kirá maj hogy mën nem halt örömibe, magáho ölelte mind a három gyerëkit, hazavitte őköt, a feleségit tizenhat esztendő után fëlvëtette a güdörbű, de má nem sok örömi vót szëgénnek az életbe, mer nemsoká mëhhalt.
Ők mëg otthon még most is boldogan ének, ha mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Németh László parasztlegénytől. Katona még nem volt. Lejegyzés ideje: 1903. deczember.
25. Az ördöngős asszony meg a lyánya.
Vót ëcczër a világonn ëgy ördöngős asszony, annak mëg ëgy lyánya.
Az az ördöngős asszony olyan vót, hogy, mikor süttek, ëgy nagy könyvbű mindég azt akarta olvastatynyi, a lyányával a kemence szája előtt áva, hogy: »ló lëgyé, ökör lëgyé, szamár lëgyé!« De a lyány nem olvasta ám, hanem e helyëtt a könyvet bevette a kemenczébe.
Ezé nagyon mëgharagudott rá az annya, mëghatta a mindënësinek, hogy vigye ki az erdőbe, hozza be a két karját, a tüdejit mëg a máját.
Ki is mëntek, de velëk mënt ëgy kutya is. Mikor az erdőbe értek, a mindënës lëvágta a lyánnak mind a két karját, de a tüdejit mëg a máját nem bántotta, megölte a kutyát, abbú vëtte ki, úgy vitte haza.
A kartalan lyány pegyig magába elindút.
Mëgy, mëndëgé, ëcczër ëgy nagy kőfalho ért, a ki a kirá palotáját vëtte körű.
Éhënn vót má nagyonn, tovább ússë tudott vóna má mënnyi, a fal tövibe mëgát.
Elkezdëtt gondolkoznyi magába: »Istenem! csak kinyína ez a fal, maj mëhhalok má éhënn!«
Hát a hogy fére néz, látja, hogy a fal csakugyan kinyít. Ő is, fogta magát, bemënt a kerbe, de mikor belépëtt, a fal visszacsapódott utánna.
Látta, hogy a szëbbné szëbb gyömőcsfákon szëbbné szëbb körték, almák lógnak lëfele, odamënt, oszt ëtt.
A hogy ott ëszik, gyön rá ëgy katona, az mëgfogja, a vállát még nagyon mëg is lökte, hogy csurgott belűlle a vér, azután vitte fël a kiráho, hogy majd megbüntetjük.
Mikor a katona beviszi a kiráho, hogy mëgbüntesse, a kirának csak elállott a szëmi-szája. Mer a lyány, ha a karja nem vót is, de szép vót nagyon. Dehogy büntette vóna mëg a kirá, úgy beleszeretëtt, hogy el is vëtte feleségű.
Hogy-honnem ëcczër azonban háború üt ki, a kirának el këll mënnyi. Allyig hogy elmëgy, utánna ëgy pár hétre két szép gyerëki születyik az asszonnak, ëgyiknek a nap, a másiknak a hód vót a homlokánn.
A kirá annya errű az esetrű levelbe akarta tudatynyi a fiát, írt is levelet, odatta a kocsissának, hogy vigye el a táborba, a fiának.
Mëgy a kocsis, hát a hogy mëgy, ëgy helyen mëglepí az écczaka. Má itt mëg këll hányi! Be is mënt ëgy házho, szállást kért. Attak is szívesenn.
Az a ház pegyig az ördöngős asszony háza vót.
Mikor a kocsis elalutt, – muszáj vót neki, mer az asszony álomport kevert az itallyába, – az asszony fëlbontotta a levelet, elolvasta. Hát láttya, mi van benne! Tutta, hogy az ő lyányának születëtt az a két szép gyerëk! Gondolta, hogy most jó mëbbosszúllya magát, az irást kitürűte belűlle, helyibe mëg azt irta, hogy »a feleségëdnek két kutyafiú született!« Avval a levelet visszatette a helyire.
Másnap a kocsis jókor rëggel elindút, úgy früstöktájra má a táborba is vót a kiráná. Átaggya a levelet. A kirá olvassa, olvassa, de nem akarta elhinnyi, a mi oda vót írva, hát csak annyit írt vissza, hogy »várjatok aggyig, még én hazamënëk!«
Gyövet a kocsis a levellel mëgínt ára vëtte úttyát, a mére a táborba mënt. Az ördöngős asszony elaltatta mëgínt. A levelet fëlbontotta, most mëg azt írta bele, hogy »az asszont vigyétek ki a két gyerëkkel, oszt veszíjjëtëk el!«
A kirá annyja olvasta a levelet, nagyon sajnálta a mënyit mëg a két onokáját, de micsinállyék?
A kocsissal kivitette őköt az erdőre.
Az lëtëtte őköt az erdő közepibe, az ëgyik gyerëkët az annyának hátára, a másikot mëg a mellyire csüngesztëtte.
Szegény asszony ott át, gondolkozott, mos má mére mënnyék? Hát a hogy ott gondolkozik, mëgláttya őt ëgy embër. A kis gyerëkëk mëg má ekkor az annyokon összepiszkolták magokot. »Hé! asszony! – szól az ember neki – ott van a tiszta folyóvíz, mosd mëg a gyerëkeidët, piszkosak!« »Ugyan mivel? – kérdezi az asszony – iszën kezem sincs!« De az embër csak erősködött, hogy »de csak mosd mëg őköt!«
Azt annya oszt a folyóho mëgy, férehajtya a vállát, mintha vizet akarna merítenyi a kezivel, ha vóna, hát a jobb vállábú csak kinyút a jobb karja, hajtya a bal vállát is, a bal karja is kinyúlyik. Megörűt nagyon. Azután mëgmosta a gyerëkëkët, mënt, a mére a szëmi látott.
Nem soká këllëtt mënnyi: az erdő mellett tanát ëgy falut, ott mëgtelepëdëtt, fonogatott, dógozgatott másnak, abbú éldëgélt.
Az alatt ám a kirá is bevégezte a háborút, hazatért, de otthon nem tanáta a feleségit. Tutta, hogy gonosz embërëk jártak végire, azé elhatározta, hogy ha él még valahun, fëlkeresi, ha csak lëhet.
Egy sëtét este a faluba fonogató szëgény asszonynak az ablakját mëzzörgetyi valaki. Két utas vót, szállást kértek écczakára. Beeresztëtte őköt. Az asszony az ëgyikbe az urát, a másikba a kocsist ösmerte mëg. De azok nem ösmerték őt fël! Az asszony mëg nem vót olyan, hogy elárolta vóna magát, së azt, hogy őköt ösmeri.
A kirá – mer az ëgyik utas av vót – lëfekszik ëgy keskeny lóczára, a kocsis mëg a hova, oda, oszt aluttak.
Ámába a kirá a lóczárú lëejtëtte a fél lábát. Az asszony mëllátta, aszongya a kis fiának: »eregy oda, Ádám, csókold mëg a lábát: apád vót an neked valaha!« A gyerëk odamënt, mëcscsókolta. Kis idő múva lëejtette az ëgyik kézit, mos mëg a lyányának szól oda az asszon: »ereggy oda, Éva, csókold mëg a kézit, apád vót an neked valaha!« – a kis lyány is megcsókolta.
A kocsis ébrent alutt, ő hallotta ezt mind.
Másnap rëggel elindú a kirá, búcsúzáskor látta, hogy szép ez az asszony, az ő feleségihë nagyon hasollít, csak hogy annak nem vót karja.
Mikor már az úton vannak, mongya neki a kocsis: »Uram! hallottam én az écczaka valamit, a mi téged illet!« »No, mi lehet a?« – mongya rá a kirá. A kocsis oszt elmonta apróra, a mit hallott.
Nagyon mëgörűt a kirá. »No hát estére majd visszamenünk oda, akkor oszt maj mëttudom én: ő-ë acs csakugyan?«
Úgy is vót. Bekopogtatnak este, beeresztyik őköt. Lëfekszënek mëmmeg.
De a kirá nem alutt, csak a két szemit húnta be. Ëcczër csak lëeresztyi a lábát, az asszony kűgyi mëgínt Ádámot, lëeresztyi a kézit, kűgyi Évát, hogy csokollya mëg.
De má ekkor fëlugrott a kirá is. »Hát të vagy az, kedves feleségëm!? Jaj Istenem! Hát a karodho hogy juttá?« Az asszony nem igën érkëzëtt azt elmondanyi, mer ha még ének, még most is tart az ölelkëzésik.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa (Hörcsikné) parasztasszonytól. Lejegyzés ideje: 1903. decz.
26. A faladár ló mëg az aranyhajú kirákisasszony.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kiráné, annak vót ëgy lyánya.
A kirákisasszont mëgkérette a szomszéd kiráfi, az el is mënt hozzá. De hogy? hon nem? nem érkëzëtt magával vinnyi. A kirákisasszonnak úgy këllëtt elmënnyi utánna.
Mikor kászalódtak, az annya elkészítëtt neki mindënt, vót ëgy faladár33) lova, azt fëlnyergëltette, fëlszërszámoztatta, arra ráült a lyány. Azutánn az asszony mëvvágta az újját, abbú három vércsëppet ëgy kendőbe eresztëtt, ëgy aranyivópuharat tëtt még hozzá, odatta a lyányának. Rendëlt még hozzá ëgy gubërnátot34) is, avval útnak eresztëtte.
Mënt a kirákisasszony, mënt másodmagával, szomorú vót, hogy ott këllëtt hannyi az annyát. Má szomjann is vót, mikor épen jókor ëgy forrásra akattak az erdőbe.
Aszongya a gubërnátnak:
– Hallod-ë, gubernátom! merí nekëm ëgy puhár vizet!
– Nem merítek biz én! hónnë merítenék!
– Hát mé nem merítesz?
– Csak!
Szëgény királyánnak avval këllëtt beérnyi.
A kendőbe a vércsëppek hallották, a mit a gubërnát mondott, odaszótak a lyánho:
– Szëgény anyád ha tunná, hogy bánnak veled, mëghasanna a szívi.
De csak mëntek tovább. Elértek a másogyik forrásho is, de a gubernát mos së adott neki vizet.
– Hisz ott van a szájába,35) lëszáhatna a lórú, oszt meríhetne maga is!
A kirákisasszony nem szát lë, szomjann vót nagyon, oszt hallgatta a vércsëppek suttogását. Azok most is aszonták:
– Szëgény anyád, ha tunná, hogy bánnak veled, mëghasanna a szívi!
Harmagyikszor is, mikor a forrásho értek, kérte a királyány a gubërnátot, de az rá së fityítëtt. A vércsëppek elévëtték megint a magok szokásokat, sohajgattak a kendőbe.
Akkor kapta magát a kirákisasszony, lëugrott a lórú, merítëtt vizet magamagának. De a hogy hajlott vóna a vizé, a zsebibű kicsúszott a kendő, beleesëtt a vízbe, az mëg elsodrotta magával.
Szomorkodott azonn a kirákisasszony, a faladár ló mëg csóváta a fejit, de má nem lëhetëtt a kendőt visszahoznyi.
Mikor fël akart ülnyi a lóra, aszongya neki a gubërnát:
– Hallya-ë, kirákisasszony! vesse lë a ruháját, vëgye fël az enyímët, üllyék az én lovamra, oszt esküggyék mëg háromszor itt a szabad ég alatt, hogy errű nem szó sënkinek! Most má én lëszëk a kirákisasszony! – De sebësenn ám, mer hat a beteg, hét a halott!36) siessünk!
Szëgény lyány as së tutta, hova lëgyék, mikor ezt hallotta! Ellenkëzëtt vóna? Ki tuggya, mit csinát vóna vele az a ringyó gubërnát! még mëg is ölhette vóna! Mit vót neki mit tënnyi, lëvette a ruháját, lovat cserétek, a szabad ég alatt mëgesküdött háromszor, hogy azt nem mongya el senkinëk.
Rítt is az útonn, még mëntek, a mënnyit győzött.
Mikor odaértek, a gubernát lëszát a lórú, bemutatta magát mint kirákisasszonnak, a királyányra mëg aszonta, hoj jó lëssz libapásztornak, nagyon engedelmes, szilíd kis lyány!
Igy hát ő lëtt a kiráfi feleségi, a királyány mëg libapásztor.
Ott hajkászta a libát a kirákisasszony ëgy tizënhét esztendős gyerëkkel. Gënge lábát a talló úgy összeszurkáta, csupa seb vót. A képit mëg úgy fëlsütte a nap, hogy allyig lëhetëtt ráösmernyi.
Mikor este hazahajtott, a faladár ló mindég mëgcsóváta a fejit, oszt ő is aszonta:
– Szëgény anyád ha tunná, mëghasanna a szívi.
Mëgtutta ezt a gubërnát, hogy a faladár ló minő szavakkal ingësztelyi37) a lyánt, lëvágatta. De a libapásztorlyány mëkkerítëtte a fejit, oszt a kapura szögeztette. Valahányszor este gyött haza a libával, az mindig vigasztalta őtet, mer még akkor is tudott beszényi!
A faladár lovonn kívël csak ëgy vót, a ki a lyánt szerette, az ő libaőrző társa, a tizënhét esztendős gyerëk. No! az szerette úgy, hogy még alunnyi së tudott végette! Különösenn mikor otki a gyepënn vagy a tallón a szé összeboglyozta a haját, a kinek mindën szála tiszta arambú vót, oszt úgy féllëtt a naponn, hogy fájt a szívi, ha nem nézhette.
Ëcczër mán fël is tëtte magába a gyerëk, hogy ha boglyos lëssz, markol a hajábú, oszt eltëszi a lajbizsebibe, letalább mikor dóga nem lëssz, eléveszi, oszt azokot csókolgattya.
Úgy is tëtt. Mikor a lyány boglyos lëtt, odamënt hozzá, hogy maj markol a hajábú, de az elkezte:
Hogy në báncsa a szëgény lyány haját!
Akkor csak a szél fëlkapta a Misi kalapját, vitte, vitte, azutánn lëvágta a tallóra, ott guringázott vele ëgy jó darabig, míg Misi mëffoghatta.
Azalatt a szëgény lyány mëgsimakodott, mëgfésűködött, bekötte a fejit.
De ez így mënt sokszor. Misi nem tudott a lyány hajára szërt tënnyi, mer a kalapját akkor mindég elvitte a szél. Hiába rimánkodott neki a fűzfák alatt, a libapásztorlyány mëssë hallgatta a beszéggyit.
Fëltëtte, hogy elárollya a kirának.
Mikor letközelebb hazamentek, av vót az első, hogy a kiráho mënnyék. Ott elmondott mindënt, hogy a lyánnak minő szép aranhaja van mëg hogy a faladár ló esténkint mikët beszé!
A kirá aszonta rája, hogy: – no maj mënnézük!
Másnap leste is őköt.
A lyány haját ringatta a szél, má boglyos vót, a gyerëk mëg incselkëdëtt vele mëg kapkodott a hajáho. Mikor a lyány má nem áhatta tovább, elévëtte a verset:
Hogy ne báncsa a szëgény lyány haját!
Úgy hajtotta a szél a Misi kalapját, mint őszszel az ördögszekerit. A kirá maj mëppukatt nevettyibe, mikor látta, hogy a gyerëk lelkiszakattyábú szalad a kalap utánn.
Látta osztan azt is, mikor a lyány a szép aranyhaját mëffésűte, lësimította, oszt fénylëtt, hogy a nap is mëgláthatta benne magát. Este kihallgatta, mit beszél a faladár ló, oszt mebbizonyosodott valami felő.
A gubërnátot, má mint a feleségit, otthonn elévëtte jó, az kivallott mindënt: hogy veszítëtte el a faladár lovat? mit fogadtatott mëg a lyánnyal? elmonta végig mindën bűnit.
Őt lëfejezték, a libapásztorlyánbú mëg kiráné lëtt. Mëgesküttek, oszt nagyon boldogok lëttek.
Eggyig vót, mese vót, tán igaz së vót!
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Borcsa, öreg parasztasszonytól. Lejegyzési idő: 1904. aug.
27. A gallyból gyött királykisasszony.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá. Az a kirá olyann nagyonn szeretëtt vadásznyi, hon néha egész napokot is az erdőbe tőtött.
Ëcczër úgy esëtt valahogy gyött haza az erdőrü, az erdő szélyinn lëvágott három gallyacskát. Egyikbü – ő azt hitte, hogy káprádzik a szëmi vagy mi lelte! – kigyött ëgy gyönyörű, de nagyon szép lyány, a kirá úgy elcsudálkozott, hogy allyig tudott szóho jutynyi. Mikor má maga is látta, hogy nem csuda e, hanem valóságos szent igaz, mëgfogta a lyány dërëkát, magáho ölelte. »Szivem szép szerelme! nem tom, hogy ki vagy? de én tégëd szeretlek! én az ettéd, të az enyim, ásó, kapa válaszszon el ëgymástú!«
A lyány nem taszingáta el magátú, ha még jobban hozzásimút.
A kirá hazamënt, vitte magával a szép lyánt is, oszt feleségijé tëtte.
Ëcczër aszongya a kirá, hogy »hallod-ë, feleségëm! maj fëlülünk a hintómba, oszt kimënünk az erdőbe járkányi, úgy-ë, jó lëssz!?« Az asszony beleëgyezëtt.
Mëntek is, kifele az erdőbe. A kirának útközbe valami dóga akatt, lëszát a hintórú, a feleségit ott hatta. Ára mënt ëgy csúf vén czigányasszony, nagyon mëgirigylëtte a kiráné sorát, fogta magát, a kiránét belevette ott ëgy kútba. Ő mëb beleült a hintóba, a kiráné helyire.
Gyött vissza a kirá, láttya, hogy minő ocsmonda ábrázatú asszonszëmély ül az ő hintajába, nagyon mëgihett. De a czigányasszony csak egész bátran elkezte, hogy »hm! de soká jártá, kedves uracskám! ládd-ë, má azóta mëg is csúnyútam. De gyere csak, ha a kútba nézëk, csak olyan szép pagyok, mint azokelőtt!« Avval odaugrott a kutho, oszt belenézëtt. Igen ám! de az igaz kiráné még akkor nem ült lë a vízbe, a kirá annak az arcát látta, nem a vén czigányasszonyét. De nem is vëtte igímbe së, hogy a kútba az ő valóságos feleségi van, nem a czigányasszony képi.
Mëntek az erdőbe, onnat haza, de nem tudott belegyőzőnnyi, hogy az ő feleségi mëcscsúnyút, csak hallgatott, nem szót sëmmit.
A kútba mëg a szép asszony azalatt ëgy kis halé vátozott.
Ëcczër otthonn beteg lëtt a czigányasszony. Kérdëzte a kirá: mi baja? mi lelte? Az aszonta, hogy az erdő mellett van ëgy kút, abba van ëgy kis hal, ha ő azt mëgëhetné, mingyá jobban lënne!
A kirá elhozatta a kis halat. Lëvágták, mëgsütték, az asszony mëg is ëtte. De mikor hasították, ëgy mákmakula csëpp véri férecsëppent, oszt nemsokára fa nyőtt belülle.
Az asszony is mutatta magát, mintha má jobbann vóna, kimënt az udvarba, hogy maj szétnéz. Hát láttya, hogy ëgy azon új fa nyőtt azóta. Ëgyet gondolt, aszonta a kirának, hogy ha őt ëcs csëppet is szerette, hát vágassa ki azt a fát. Ő nem tuggya: mé? de egésszenn rosszú van, ha azt a fát láttya.
A szomszédba vót ëgy szëgény embër, annak szót a kirá. Az át is mënt mingyá. A szép fát kivágta. De ëgy fëdőnek valót kifaragott belűlle magának, oszt hazavitte. Otthon a tejesfazékra fedőnek hasznáták.
A szëgény embër napszámos vót, mindën nap dologba këllëtt neki járnyi egész családostú. Ëcczër rëggel, a hogy elmënnek, hát a házat csak úgy hatták, së ki nem vót söpörve, së az ágy fël nem vót vetve, este gyönnek haza, láttyák, hogy mindën tisztánn, rendbe van. De ez naprú-napra mindég! nem tudhatták, hogy ki járhat ott, a ki ott mindënt tisztába tësz.
Fëltëtték magokba, hogy mëllesik. Úgy is vót. Ëcczër otthonn marattak, elbújtak, ki az ágy alá, ki a sutba.
A nyakonn vót a tejesfazék, azon vót a fëdő. Hát láttyák, hogy a fëdő ëcczër lëgurú a fődre, ott mërrázkógyik, valami szép tündérlyány lëssz belülle, Akkor fëlöntözi a házat, kisöpri. Amazok akkor elégyöttek, mëffogták. De a lyány nem tudott szabadúnyi mëg má vissza së vátozhatott fëdőnek. Ott élt velëk.
De nagyonn szép vót. Az embër aszongya, hogy ő elviszi a kiráho szobalyánnak, ilyen szépek këllënek oda!
El is vitte. A kirá elcsudákozott a szépséginn. Igaz, hogy vót má neki huszonnégy szobalyánya, szëbbné szëbbek, de – gondolta – a hun huszonnégy van, még ëgy elfér. Fël is vëtte szobalyánnak.
Hát ëgy este, mint nálunk is, télënn ők së tuttak micsinányi, elkeztek mesényi, mindënki sorba valamit. Ëcczër erre kerűt a sor. Elmonta tövirű-hëgyire, a kit én itt elmontam mind. A kirá mëg hallgatta. Mëgörűt oszt mingyá, a lyánt magáho vëtte, mëgesküttek újra, a vén czigányasszonyt mëg lófarkára köttették, az szaggatta széjjel. Ők mëg boldogok lëttek, mém most is ének, ha mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Demeter Kata szolgálótól. Lejegyzési idő: 1904. jan.
28. A hét holló.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy asszony.
Annak az asszonnak vót hét fia.
Ëcczër csak lëbetegëdëtt, gyönyörű szép lyánygyerëkët hozott a világra.
A gyerëkágy után, mint a hogy szokás, ő is elmënt a templomba az avatóba. Mikor má ott elvégezte, gyövet látta, hogy a hét fia ép akkor gyön ki a kocsmábú, mikor ő a templombú. Annyira mëhharagudott rájok, hogy mëgátkozta őköt: »vállyatok hollóé, ha még a kocsmába jártatok inkább, mint a templomba!«
Allyig hogy ezt kimonta, a hét holló ott szát el a feji fëlëtt, az ő hét fija.
Ő mëg mënt hazafele.
Má a kis lyány nagyocskára nyőtt, szép lëtt, annyányi, látta, hogy az annya mindér rí. »Mé rísz, të anyám?« kérdezte az annyát. »Në kérdëzzé engëm, hogy mé ríjok? csak ríjok. Ússë tuccz të engëm mëvvigasztalnyi!« »Dehonnem, écsanyám! hátha tunnék valamit én is! Mongya csak mëg, maj mëllássa, hogy jobb lëssz!« »Mëmmondom, fijam! ha olyan nagyon erősködöl, de tudom, hogy hasztalan. Hát tudod-ë, mikor tégëd születtelek, oszt utánna mëntem az avatóba, hát vót nekëd hét bátyád, a ki épenn akkor is, mikor én a templomba vótam, a kocsmábú gyött ki. Én őköt mëgátkoztam, hogy »vállyatok hollóé!« ők azé vátoztak, elszátak, azóta úgy odavannak, hogy së hírik, së nyomok, nem tudok rúllok sëmmit!«
Ezt monta az asszony, de nagyon keserves rívásba fogott. Vigasztalta vóna azt a kis lyány, de már rosszabb bót. Anná jobban rítt.
Egy nap rëggel, aszongya a lyány az annyának: »écsanyám! süssék nekëm bogácsát. Én elmënëk, fëlkeresëm a bátyájajimot!« »Hova mënné të, te! isz’ as së tudod, hun, mére keresd!«
De a lyány kötte magát, az annya së áhatott elejbe, hogy në mënnyék. Sütött neki bogácsát, avval útnak eresztëtte.
Mënt a lyány, mëndëgét hetedhét ország ellen.
Úttyába tanákozott ëgy farkassal. A farkas mëgállott előtte az útonn. A lyány mëg nagyon mëgihett. »Sosë iheggy mëg tüllem, jó lyány! nem bántolak én! aggyá inkabb ëgy falat ënnyivalót, mer má olyan ëhetném, hogy majd elveszëk!« A lyány is oszt mëbbátorodott, kivëtt a tarisznyábú ëgy bogácsát, odatta neki. Az mëg ëgy sípot adott neki érte, hogy ha akarmi baja lëssz is, csak fújja mëg, ő azonnal segíccségire mëgyën.
Avval elvátak ëgymástú.
Mënt a lyány tovább. Útközben most mëg ëgy rókával tanákozik. »Hallod-ë, jó lyány! fordí mëg engëm a másik ódalamra, má hét esztendeji nyomorgok a fé ódalomonn. Jótét helyibe jót vársz!« A lyány mëssajnáta azt is, adott neki ëgy bogácsát, a mé a róka lëszakított magárú ëgy szál szőrt, azt odatta, hogyha szükségi lëssz valamire, azt csak szakíjja ketté, ő rögtön ott terëm. Jó van, a lyány azt is eltëtte.
Harmacczor mëg – a hogy mëgyën, ëgy galyrú szó lë neki ëgy kis madár. Az is bogácsát kért. Adott ő annak is. A kis madár mëg hála fejibe olyant mondott, hogy »ha a vërës tengërhë érsz, ott ëgy szép alma esik elejbed; të azt vëdd fël, ëdd mëg, a csutáját mëg tördeld el, oszt hajingádd a vízbe!«
A lyány megköszönte a madár jóakarattyát, oszt indút. De a kis madár attú a përcztű fogva mindég vele mënt.
Sokszor fëlgyött a nap meg sokszor lëmënt, még ëcczërcsak nagysokára a Dunáho ér a lyány. Próbáná, próbáná, de nem tud rajta átjutynyi.
Benyút a zsebibe, elévëtte a sípot, oszt mëgfútta.
Rögtön ott termëtt a farkas. »Mit parancsolsz, itt vagyok!« monta a farkas. A lyány oszt elmonta a baját. Akkor a farkas elvëtte tűle a sípot, mëffútta ő is, hát csak úgy rezsgëtt a sok farkas, annyi gyűt oda. Mëntek ëgënyest a Dunának. A lyány ezt nem tutta mire vélnyi.
Látta oszt, mikor má mind belemënt, hogy azé van e, hogy ő át tudhassék mënnyi! Neki is mënt a Dunának, átsétát a sok farkas hátán úgy, hogy még a czipéji szélyi së lëtt vizes.
Má a Dunán átment vóna, de még csak ezután gyön a sok nehez út! Mëgy, mëndëgé, má el is fáratt, mikor a fekete tengërhë ért. Hogy mënnyék ő most azonn át? mindënféliképenn törte a fejit rajta. Eszibe jutott a szőrszál. Szétszakajtotta. Rögtön ott termëtt az róka. »Mit parancsolsz, kedves gazdám!?« »Vigyé át a fekete tengërënn, mer nagy utam van nekëm, a kinek mén nagyon soká gyöhet el a végi!«
A róka csak neki fartolt a tengërnek, a farkát rávette a tengërre, úgy hogy félyig átérte, akkor oszt monta a lyánnak, hogy »ereggy no!« Mikor a tengër közepinn vót a lyány, a róka mëffordút a tengër másik partya fele, úgy, hogy a lyány minden baj nékű átmëhetëtt a róka farkánn. De a kis madár mindég mënt vele!
Ëcczër a vërës tengërhë ér a lyány. A partyán mingyár elejibe hút ëgy alma. Ënnyi kezte, a csutájajit mëg a vízbe hajingáta ëgy csëppig. A csutábú gyönyörű szép hajók lëttek. Ëgyre fëlült, a ki őt elvitte túnat a vërës tengërënn.
Ott a parton vót ëgy nagy hëgy, annak a tetejibe mëg ëgy kis ház.
A kis madár, a ki hűségesenn kisirtëtte, aszongya a lyánnak: »të ideszámitol ebbe a kis házba, de të oda nem tuccz fëljutynyi sëhossë, hacsak oda nem mégy, amott a hëgy tövibe van ëgy hattyú, annak ülly a hátára, kapaszkoggy a farkába, në fé maj fëlvisz a!«
Úgy is vót. A lyány ráült, a hattyú mëg fëlvitte.
Bemënt a kis házba, szétnézëtt. Elévëtte az asztalterítőt, mëgterítëtt, kirakott rája hét bogácsát. Azután elbújt az ágy alá.
Este hazagyönnek a hollók, szétnéznek a házba, kérdezőskönnek, tanágatózkonnak, hogy ki járt itt? de nem tutták kisütynyi. Avval lëfeküttek, rëggel mëg mëntek hazúrú.
Másnap is igy törtint a dolog. A lyány mëgterítëtt, oszt elbújt az ágy alá. A hollók tanágatták most is, de nem mëntek sëmmire.
Harmannap a hollók javába eszik a bogácsát, a kit ő – a lyány – kirakott, ő mëg csak elébujik az ágy aló, aszongya nekik: »ösmertëk-ë még engëm?« – aszongyák a hollók: »hát honnë ösmernénk mán no! iszën të a testvérünk vagy! de tudod-ë, mit? në maragy të itt köztünkbe, mer ha a hollók királya hazagyön, széttép! ereggy, míg szépenn vagy!« De a lyány mëkkötte magát, hogy bizon nem gyön ő aggyig, mig ököt ki nem szabadittya! Aszongyák a hollók, hogy »nem lëssz abbú sëmmi së, mer ahho hét esztendőt, hét félórát mëg hét minutát këll éhëznyi mëg az alatt az idő alatt ëgy árva szót së szónyi. Të mëg azt nem birod ki!« »Dehonnem!« – monta a lyány, – »maj mëppróbálom!«
Avval elbúcsúzott a hollóktú, oszt mënt, a mére látott.
Úttya ëgy nagy uradalomba vezetëtt, a hun egy nagy szalmakazalba elbújt. Ott vót ő magányosan, së nem ëtt, së nem szót sënkihë. Hiába hozta a kirá agara az ételt, rá së nézëtt, mécs csak hozzá së nyút.
De ëcczërcsak a lovász eszrevëszi, hogy az agár a mi ételt kap, mind a kazalho viszi. Rálesëtt. Mëllátta, hogy a kazalba ëgy lyukba valami szép lyány van elrejtëzkëdve. Jelëntyi is a kirának mingyá, hogy mit látott!
A kirá odamënt, kihítta, nem törődött avval, hogy néma, mer annak gondolta, hogy nem szól, mëszszerette, elvëtte feleségű.
Nemsokára lëtt ëgy szép gyerëkik.
De vót az udvarba ëgy kutyaírígy vasórú bába is, az haragudott a kiránéra szörnyenn. Mindënáron el akarta vesztenyi.
Mikor a kis gyerëkët elvëtte tűlle, azt ëgy vesszőkosárba fektette, betëtte ëgy folyóba, az mëg vitte, vitte lëfele. A vasórú bába azután lëölt ëgy csirkét, a kést az asszony – mán mint a kiráné – mellé fektette, a száját mëg a kézit bekente vérrel, hogy azt higyék, hogy ő maga ëtte mëg a gyerekit.
Akkor a vasórú bába bemënt a kiráho, aszongya neki: »mit érdemël az az asszony, a ki a saját tulajdon gyerëkit mëgëszi?« A kirá tutta, hogy az ő feleségire kék most szónyi valamit, de nem szót, csak aszonta: »még várok, az igazság maj kisül!«
De születëtt ám a kiránénak másogyik, harmagyik gyerëki is, azokot is mind elvesztëtte a vasórú bába a vízënn, mész szërëncse vót, hogy ëgy mónár kifogta őköt, a kinek ëgy csëpp gyerëki së vót.
A gyerëkëk születésit azonba látták a hollók, mëg azt is, hogy a mónár kifogta őköt.
A kirának mëg mit vót mit tënnyi, most má elhitte, hogy a feleségi csakugyan maga emísztyi el a gyerëkëkët, kilenczvenkilencz kocsi fát hordatott máglyába, hogyha az majd tiszta parázstűz lëssz, rátëszik az asszont.
Fël is gyútották, má vinnyi akarták az asszont, ép mikor a zsarátnakra akarták tënnyi, lëtelt a hét esztendő, a hét félóra, mëg a hét minuta, a hét holló is, a ki ott vót az igazlátásná, csak mërrázkódott, oszt valamënnyibű szép fiatal embër lëtt.
Azok elmonták az esetët, hogy a kiráné az ő testvérik, idáig azé nem szóhatott, mer őköt akarta mëszszabadítanyi, a gyerëkei pegyig ëgy mónárná van, a ki kifogta a vizbű, a kinn a vasórú bába eleresztëtte, azóta nevelyi is szépenn.
A kiráné mësszabadút, a gyerëkeit a mónártú visszaszërzették, ő az anyját magáho vëtte, a hét testvéri pegyig elmënt haza. Még most is boldogann ének, ha mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő: 1903. decz.
29. A hét daru.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy özvegy asszony. Az özvegy asszonynak volt hét fia, meg egy bölcsőben fekvő, csecsemő kis lánya. Szegény volt az asszony, napszámra, hova járt, míg nem volt otthon, a kis lánynak a hét gyerek viselte gondját. Étették, itatták, s hogy elaludjék, ők is ringázták. Egyszer hogy-hogy nem? valahogy kidőtötték a bölcsőből a kis lányt, az ríni kezdett, az anyja meg épen akkor jött haza. Kérdezte a fiaitól:
– Mi lelte ezt a kis lányt, hogy így rí?
Azok mondtak valamit, de nem az igazat. Az asszony a hogy ölibe vette a kis gyereket, mindjárt meglátta, hogy a feje fel van kelve,38) ezt biztosan kidőtötték a czudarok, mikor játszottak! megátkozta mind a hetüket, hogy váljanak darúé.39)
Nem kellett kétszer mondani, a hét fiú abban a szentben daru lett, szép hét hamvas daru. Fel is kerekedtek mindjárt és mentek Isten tudja: hová? – messzire.
A kis lány otthon maradt. Az anyja nevelte, gondozta, de a kis lány mindig nagyon szomorú volt. Már lehetett vagy tizenkét esztendős.
– Mért szomorkodol te, kis lányom – mondta neki az anyja, – tejbe’-vajba’ fürösztelek, van mit enned-innod, gondodat is viselem, nem tudom, mi lehet az oka szomorúságodnak?
– Hej! édes anyám! volt nekem hét testvérem, azok egyszer engem a bölcsőből kidőtöttek, te megátkoztad őket, s most mind a heten daru képében élnek valahol, ha élnek. Ha én csak egyszer is megláthatnám őket, sokért nem adnám, mindjárt olyan víg volnék, mint a fán csiperkedő kis madár.
– Sohse búsúlj azért, kis lányom! mondta neki az anyja, ha ők olyan gonoszok tudtak lenni, hogy kidőtöttek a bölcsőből, megérdemlik, hogy most daru képében legyenek. De azért ha akarod, keresd fel őket, de te úgy sem tudsz a sorsukon fordítani semmit, legfeljebb még te is odaveszel s nekem vót lányom és nem lesz lányom.
Beszélt volna az anyja a kis lánynak, ha az hallgatta volna, de szedelőzködött, a mi kis holmija volt, batuba kötötte, oszt ment a világnak.
Ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Ki tudja, hova ért volna, ha a Széllel nem találkozik.
– Ugyan, Szél uram! legyen olyan jó, mondja meg, hol van az én hét testvérem? az anyám megátkozta őket és most daru képében élnek valahol!
– Nem tudom én, – mondta a Szél, – de ha nyomra akarsz jutni, csak eredj egyenesen, a hogy elindúltál, majd találkozol a Hold testvéremmel, az majd tud valamit mondani!
Ment a kis lány, ment, már olyan sokáig, azt hitte, hogy soha sem ér oda. Mikor odaért, ott sem tudtak semmit a hét bátyja felől, a Naphoz igazították, az mindent tud, hátha ezt is tudja!
Csupa vér volt már a kis lány lába, éhes is, szomjas is volt, míg egyszer a Naphoz ért. Eléadta, hogy a hét bátyját keresi, a kik daru képében élnek, mert az anyja megátkozta őket. Akkor a Nap fogott egy fekete tyúkot, megkoppasztotta, megfőzte a kis lánynak és azt mondta neki:
– No! itt van ez a fekete tyúk! edd meg, a csontjáról is jól lerágjad a húst, de a csontot el ne hajítsd, még jó hasznát veheted! Oszt ha megetted, eredj egyenesen, a hogy jöttél, találsz egy nagy hegyet, szúrd a csontot az oldalába, oszt mászsz fel a tetejébe, ott találsz egy kastélyt, abban él a te hét testvéred!
A kis lány megköszönte a Napnak jó’akaratját, a csontokat a zsebibe tette, oszt elindúlt.
A hegy már messziről látszott, a kis lány egyenesen tartott neki. Mikor a lábához ért, kivette a csontot, beleszúrta a hegy oldalába és úgy ment fel-fel a tetejébe. Már majdnem odafennt volt, elkezdett fáradni. Hát már ott is maradt volna, ha egy vándorfelleg meg nem szánja, oszt fel nem löki a hegy tetejére. Úgy jutott el a kis lány, a hová akart. A kastély csak pár lépésre volt már, nem hímezett-hámozott a kis lány semmit, kapta magát, bement, leült a lóczára. Ott volt a hét testvérének a lakása.
Azok épen nem voltak otthon, oda voltak valahol. Mindennap hét betyáremberrel viaskodtak, tiszta vér volt minden tetemök, mikor hazaértek. Most is viadalban voltak, azért nem talált a kis lány otthon senkit. Mindjárt otthon érezte magát, szétnézett itt is, ott is, a kamrában talált egy csomó véres ruhát. Fogta magát, kimosta. Mire este lett, a hét daru hazajött, megrázkódott, szép hét legény lett belőlük. Asztalhoz ültek és vacsoráltak. Vacsora után mentek a kamrába, hogy majd a véres ruhát levetik, hát – uramfia! mit látnak, a sok véres, szennyes ruha mind olyan fehér, mint a hó, mind ki van mosva.
– No! itt valakinek kell járni! mondták egymásnak.
S addig keresgéltek, kutattak, míg a kis lányt meg nem találták.
– Hol veszed itt magad, a hol még a szálló madár sem jár? nem féltél az úton, hogy valami bajod kerűl?
Örültek a kis lánynak nagyon, nem tudták hova tenni, egyik is fogta volna meg, a másik is, már majd összevesztek rajta. De egyszercsak azt mondják neki:
– Úgy ám! kis testvérünk! de itt nem sokáig maradhatsz, mert mink hét betyáremberrel viaskodunk minden nap, ha azok minket megölnek, idejönnek és neked is végedre járnak!
– Pedig én meg azért jöttem, – mondta a kis lány, – hogy titeket megszabadítsalak, a hogy tudlak!
– Jaj! kis testvérünk, de nagy fába vágtad a fejszédet! nem te való vagy ahhoz!
A kis lány erősködött, hogy akárhogy-akármint, de ő megmenti a bátyjait.
– Jól van, ha épen annyira elhatároztad magadban, megteheted, de hét esztendeig meg hét perczig egy szót sem szabad szólnod senkihez. Ha csak egy kukkot is ejtenél ki a szádon, má minket nem tudnál megszabadítani soha, míg a világ!
A kis lány felfogadta, hogy nem szól semmit. Még az estét ott bevárta, másnap reggel indúlt hazafelé. A hogy az erdőben ballagott, találkozott egy szép királyfival, az megszerette, hazavitte, el is vette feleségűl. Csak az nem tudott a fejébe menni, hogy mért nem szól ez a lány? Kuka-e,40) mi-e? de az nagyon furcsa vót előtte, különösen eleintén. Később aztán inkább hozzászokott.
Egyszer a királyfinak háborúba kellett mennie, a feleségét boldog állapotban hagyta otthon s rábízta egy vén asszonyra, viselje gondját, míg ő odajár.
Alig ment el a királyfi, a felesége két gyönyörű fiút szűlt, az egyiknek a nap, másiknak a hold volt a homlokán. A vén aszony amúgy is ellensége volt a királyfi feleségének, most meg még jobban ette a fene, hogy azt a szép két gyereket meglátta, rögtön levelet írt a királyfinak, hogy jőjjön haza, mert a felesége bíbályos,41) olyan két gyereket szűlt, a minőt rendes asszony soha nem szokott. A királyfinak mit volt mit tenni? hazament.
Az ágyba ott feküdt a felesége, mellette a két gyönyörű gyerek.
– Hisz ezek nagyon szépek! gondolta magában, mért öljem én meg a feleségemet?
De a vén asszony az országban is annyira áskálódott, hogy a néma asszonyt meg a két szép kis fiát lóbőrbe varrták, kivitték a város végire, ott meg épen már várakozott a hóhér, hogy összetrancsírozza őket. De a hogy emelte volna a kardját, ott termett hét daru, az asszonynak a hét bátyja, már akkorra letelt a hét esztendő meg a hét perc, megrázkódtak, gyönyörű szép két legény lett belőlük. Azt mondják a hóhérnak:
– Hallod-e, hóhér! ne bántsd azt az asszonyt! mert az ártatlan! idáig is a mit tett, mi értünk tette, hogy az átoktól megválthasson.
A hóhér letette a kardját, kivette az asszonyt a bőrből, meg a két kis gyereket, azoknak csakúgy ragyogott a homlokán a nap meg a hold! hazavitte őket a királyfihoz.
Igen ám! má otthon azt várták, hogy meghal az asszony, oszt itt van ni! él! a vén asszony majd megette magát mérgiben. Odament a királyhoz, hogy ez már mégsem igazság, így-amúgy, ez meg az!… míg azt mondták, hogy az asszonyt csakugyan el kell veszíteni, mert csakugyan bíbályos, a kinek még a halála óráján is hét daru jön a segítségére! Fogták, elvitték egy nagy hegyre, ott egy rettentő setét mélységbe behajították a két kis fiával együtt. Odament a királyfi is a meredek széléhez, hogy majd megnézi, hova hajították a feleségét? hát látta, hogy a két gyerek homlokán kialudt a nap meg a hold, de az asszony úgy világított, mint a fényes nap. Szaladt be mindjárt a városba, a feleségét meg a két kis fiát kivetette onnan, a feleségével még egyszer megesküdött, a vén asszonyt meg eltették láb alól, volt olyan lagzi, hogy mióta élek, még olyant magam sem láttam. A hét legény herczegséget kapott, a királyfiból király lett s oly boldogan élt a feleségével ezután, mint egy pár gerlicze. Még most is élnek, ha meg nem haltak.
Eger, Heves vármegye. Kaló János, mezőkövesdi legénytől. 1905. január.
30. A libapásztorbul lëtt királyné.
Hun vót, hun nem vót, vót ëcczër a világon ëgy pár cseléd, annak a pár cselédnek vót három lyánya.
Az apjok ëcczër vásárra készűt, a lyányainak vásárfiát akart hoznyi, eléhivatta hát a három lyánt, oszt megkérdëzte tűllök sorba, hogy hogy szeretyik őtet? Az első aszonta: »Úgy szeretlek, édës apám, mint a letësletszëbb ruhát, a minőt csak a vásáron árolnak!« A másogyik mëg úgy felelt: »Úgy szeretlek, édës apám! mint a hogy a gyémántos ruhát. Úgy-e vëszël nekëm olyant?« Odafordút a harmagyikho is. »Hát të hogy szeretsz, legkisebb lyányom?« »Kedves apám! – felelte a legkisebb lyány, – én úgy szeretlek, mint a levesbe a sót!«
»Hennye azt a kutya mindënëdët! hát hogy mersz të nekëm ilyenëkët mondanyi? Hát mire tartasz te engëm? Ilyen keveset érëk én të előtted? Eregy most má, a mére látsz, nekem nem këllesz! Takarodj a házamtú!« Szörnyen mérges vót az apja, a mé a lyánya olyan kevesre becsűte őt.
No! a kis lyány is hova fordúllyék most má? el van csappa azé az ëgy szóé. Szëgény lyánnak mit vót mit tënnyi, összeszëtte, a mi kis hómija vót, azzal elindút a világnak.
Mëgy, mëndëgél, maga së tuggya, mére, nagysokára végre egy nagy uradalomra tanál, a kit azt së tutta, hogy kié. Kérdezősködött itt is, ott is, úgy hallotta meg, hogy egy nagyon gazdag királyé.
Akkor eléatta, hogy mi járatba van? kiféli? miféli? bíz ő szógálatot gyött vóna keresnyi, ha tanána! nem bánnya ő, akárminő dógot annak neki, csak szánják mëg! Nagyon megsajnáták a szőrruhába őtözött rongyos lyánt, minő foglalkozást aggyanak neki? Fëlfogatták libapásztornak.
Ott szëgénkëdëtt, nyomorkodott sokáig.
Az ételyié mindég a konyhába járt fël. Hát ëcczër is ott süntörgött, ott forgolódott az ő rongyos szőrruhájában, nagyot kiát rá a szakács: »Nem mégy má ki innen te, rihe-rongy! te! mindég láb alatt vagy të! Még ëcczër a ruhájárú beleesik valami az ételbe! oszt akkor lesz kapsz, még fël is akaszthatnak végette! Takarogy ki mingyá!«
A szëgény lyány kimënt. A hogy kiért a pitarbú, a kiráfinak az ablakja mëg épën nyitva vót. »Hová készű a kiráfi?« kérdëzte a szëgény lyány, látva, hogy a kiráfi odbe őtözkögyik. »Hát mit keresëd të azt, te szőrlyány? a hova mënëk, oda mënëk, elmënëk estére a bálba. Sipircz az ablakomtú!«
A libapásztor fogta magát, mënt a libaólba, az ő rendës fekő helyire. Ott kivëtte a zsebibű, a mit a konyhán kapott, oszt keserves rívás közt hozzáfogott a vacsorájáho. A hogy ottang vacsorál, vacsorál, hallja, hogy mellette ëgy kis eger czinczog. Odanéz, hát csakugyan av vót. Mëgsajnáta, adott neki ëgy kis darab kenyeret. Mikor azt az eger mëgëtte, hozott magával ëgy gyióhajat, azt lëtëtte a libapásztor mellé, oszt visszaszalatt a lyukába.
Megnézi a szegény lyány a gyióhajat, ugyann mi lëhet abba? hát ahogy belenéz, ëgy gyönyörű szép aranyruhát látott. Nagyon megörűt neki. Még tapsolt is örömibe! »Mëgá, kiráfi! mëgá! hamarabb ott lëszëk má én a báldba!« El is határozta magát, hogy elmëgy, kimulatja magát, van má neki hozzá szép ruhája is! Avval készűt sebësenn, mëgsimakodott, megmosdott, fëlvëtte az aranyruhát. Akkor »köd előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!«, el a bálba.
Mikor odaért, tánczba fogott mingyá, nem árolt ő pëtrëzselymet ëgy csëppet së. A kiráfi mindég vele vót, nem hagyott vele senkit së tánczolnyi. Megbámúta nagyon, mulattatta is, de nem jó kedvibű, mer má mëgszerette.
Kérdëzősködött azután tűlle, hogy kiski ő? azután hogy honnanvaló? A szép lyány csak annyit szót, hogy »Törűközőütővárra!« Akkor épen új nótát húztak, elmëntek mëgin tánczolnyi, egész rëggelyig mindég aj járta.
A kiráfi karonfogta a szép aranyruhás lyánt, engedelmet kért tűlle, hogy hazakísírhetyi-ë vagy nem? De a lyány csak hímëlt-hámolt, hogy így mëg úgy, ëcczër csak usgyi! elszökött. A kiráfi má csak a hűt helyit tanáta.
A lyány visszament a libaólba, az aranyruhát visszatëtte a gyióhajba, elévëtte a szőrruhát, felőtözködött, oszt mëgint csak a szëgény libapásztor lëtt. Aznap délyig a libákkal bajolt, azokot hajkurászta az árokparton, de ő neki eszibe së vót, hogy ő érte most nagyon, hej! de nagyon búsúl valaki!
Elgyött a dél, a libák is az óba vótak, a lyány megint ott sodormánkogyik a konyhába. A szakács csak piszkollya, csak dúj-fúj. »Ereggy má innen, te széhozta! te vízhajtotta! még ëcczër valamit csakugyan belekavarsz az ételbe, oszt akkor jaj nekem! Ne má ë! oszt sipirc!« Adott neki valami kis harapnyivalót, oszt kikergette.
A lyány csak odamëgyën a kiráfi ablakára. Ott benéz, láttya, hogy a kiráfi ugyancsak fésűkögyik, készű valahova! »Hová készű, kiráfi! hogy olyan nagyon fésűkögyik!?« kérdëzte a lyány. »Mi közöd hozzá, akarhova mënëk, csakhogy mënëk. Elmënëk a bálba! Takaroggy az ablakomrú!«
A lyány kiment az óba, ott ëgy szögletbe várta be az estét. Mikor má gondolta, hogy lëhetne indúnyi, kivëtte a gyióhajbú az ezüstruhát, fëltisztákodott, »köd előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!« ment a bálba.
Má át a báld. A kiráfi nem mulatott, csak ëgy helyën az asztalná szomorkodott. Mikor az ezüstruhás lyánt megpillantotta, mintha elvágták vóna, úgy mëvvátozott. Tánczoltatta, sürgette, mulattatta, olyan jó kedvi vót, hogy csak! Megint faggatta, hogy kiski ő? mérű való? A lyány most csak annyit mondott: »Fésűütővárra!« Gondolkozott a kiráfi, hogy mére lëhet a, de nem tutta kitanányi sëhossë. Avval felkérte oszt a lyánt, hogy hazakísírhesse, de a lyány csak szabódott, csak húzódott, még ëcczër csak megint úgy eltűnt, mint azelőtt való este.
A lyány mëgint csak hazament, az ezüstruhát szépen összehajtogatva visszatëtte a gyióhajba, felőtözködött a szőrruhájába, mire kivilágosodott, má a tallón vót a libával.
Défele mëgint csak fëlmënt a konyhába. De má nem pësztërkëdëtt ott soká, mëvvárta, még adnak neki valamit, avval mënt. De a kiráfi ablakáná újfënt mëgát. »Tán mëgint a báldba készű a kiráfi?« »Oda hát! De hát të má mindég olyan szemtelen vagy, hogy mindég belesekëdël az ablakomon, má mégis csudálatos!« Avval a tyűkört hozzá vágta a lyánho. »Jó van no«, gondolta magába a lyány, »majd hamarabb ott lëszëk én, mint të, në fé!42)« Bevárta az estét mëgin csak úgy, fëlvëtte a gyémántruhát, »köd előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!«, ment a bálba, de hamarabb is ott vót, mint a kiráfi. Mán ő akkor javába tánczolt, mikor a kiráfi odaért.
A kiráfi nem tutta néznyi, hogy az, a kit ő úgy szeret, mással tánczol, odament, mérgesen elkapta annak a legénynek a kezibű, oszt ő tánczoltatta.
Most még jobban mulattak, mint a két azelőtt való estén. A kiráfi má nagyon szerelmes vót, má csak a lyán vót mindën gondolattya. Mëgint mëgkérdëzte, hogy mongya má meg, de lélekre! hogy honnan való, mer a hogy eggyig monta, hogy hovavaló, azoknak még a hírit së hallotta. A lyány azt felelte: »Tyűkörütővárra!« »Hun lëhet a? nem tudhatom! A szomszédunkba van ëgy öreg embër, a ki má sok országot bejárt, kérdëztem attú, de ezëkët a helyekët még ő së ösmeri!« De a lyány nem világosította fël.
A kiráfi má nem tudott magának së parancsolnyi, lëhúzta az újjárú a gyűrőt, odatta a lyánnak, hogy őrözze mëg, oszt gondollyon rá, mer ő el akarja vënnyi! A lyány mëg is igirte, de má nem várta mëg, hogy mëgint szóllyék a kiráfi a hazakísírtésrű, elillant, mint a lipe, szaladt mint a firjóka haza, ëgënyest az óba. Ott lëvette ar ruháját, fëlvëtte a hétköznapló rongyosat.
A kiráfi mëg odavót nagyon. Mindën szívi-szándéka a lyán fele vót má fordúva. Hogy az mëg elszökött, a báldba is csak tört-vágott, kërësztű akart mënnyi mindënkin; mikor hazamënt mëg csak a búnak atta magát, szavát së lëhetëtt vënnyi, olyan szomorú vót. Odamënt az anyja, apja, vigasztalta vóna, de a kiráfi csak búsút, búsút, nem hajtott as sënkire së. Úgy fájt a szivi, hogy maj mëghalt bele.
A hogy elgyött a dél, a lyány is behajtott má, a konyhába is susorgott má a sok étel.
A libapásztor is bemëgyën a konyhába, ott sűdörög a szakács körű, akarmére lëpëtt, mindég láb alatt vót. »Mit keresël të itt, te! tisztú’ innen mingyá!« De a szakács kerűt-fordút, a lyány is aggyig süntörgött, aggyig süntörgött, hogy valahogy a gyűrőt mégis betëtte a tába, a mit a kiráfitú kapott.
Avval oszt kiszalatt.
Mikor beviszik az ételt, merítënek a tábú, hát csak mëgcsördű a kanál valamibe. Kivëszik, mëgnézik, hát mi vót? a gyűrő.
Hivatták oszt a szakácsot, ki járt a konyhába?! Mëgijett a szakács, ëgy krajczár së maratt a zsebibe. Most van má baj! Nem merte mëgmondanyi, hogy az a szőrruhás, mer akkor őt biztosan felakasztyák. Hát csak tagatta, hogy »senki«. »Szakács! mondd mëg, ki járt ott, mer akkor csakugyan fëlakasztatlak! de így nem lësz sëmmi bajod, ha bevallod!«
A szakács is, mit vót mit tënnyi! bevallotta, hogy ott más nem járt, mint az a szőrruhás libapásztor.
»Hidd be mingyá! tiszticcsa ki magát szépen, oszt győjjön be!«
A libapásztor is mëgmosakodott, mëgfésüködött, fëlvëtte a gyémántruhát. Bemënt.
A kiráfinak a szivi maj mëghasatt örömibe, hogy mëglátta, hogy iszën ez az, a kivel ő tánczolt, ennek atta ő a gyűrőt! Mëgölelte, mëgcsókolta, mëg is monta mingyá, hogy elvëszi feleségű.
Készűtek a lagzira. Tanakodtak, ugyan kit hijjonak má mëg? mérű? hogy-mint? mi ëgymás, hát a többek közt mëghítták a lyány apját is.
A konyhába mëg a lyány mëghagyta, hogy az apjának külöm csinállyonak mindënt, de só nékű.
Gyön a lagzi. Az apja is ott van, jó kedvi van mindënkinek, csak a lyány apja nem ëszik, olyan, mintha szomorú vóna.
Kérdëzik oszt, hogy mi lelte? mé nem ëszik? tán nem jó az étel?
De az embër csak himëlt-hámolt, nem akart szónyi.
Oda mëgyën a lyánya is, kérdezi az is, hogy »hát mé nem ëszik édsapám? Në szomorkoggyék, ha má a lagziba van!«
Az apja mongya oszt, hogy »jó itt mindën, nagyon fájínú el van készítve, csak az a baj, hogy só nincs benne!«
Akkor oszt odafordú a lyánya is. »Lássa-ë, édës apám, maga engëm azé az ëgy szóé csapott el, a mé asz montam, hogy úgy szeretëm magát, mint a sót az ételbe. Lássa-ë, hogy a nékű mëg nem ér sëmmit az étel!«
Mikor ezt a lyány elmongya, az apjának csakúgy csurgott a szëmibű a könyű. Akkor oszt összeölelkëztek, lëtt olyan vigasság, hogy hetedhét országon së vót párja. A lyány a kiráfinak feleségi lëtt, boldogan éltek nagyon sokáig, tán még most is élnek, hogyha mëg nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa asszony szájából. Lejegyzési idő: 1903. nov.