– Hun a feleségëm?
– Elvitte Kiráfi Jankó!
– Ëhetëk-ë, ihatok-ë még?
– Ëheccz is, ihaccz is, vékonyhajú mogyorót is feltörheccz, alhaccz is… ëgyet ugrok, utóérjük.
A sárkány ëtt is, itt is, vékonyhajú mogyorót is tört fël, alutt is, a ló ëgyet ugrott, utóérték Jankót. A sárkány kikapta ölibű a világszépasszonyát, Jankót mëg olyanokra vagdalta, mint a pozdërva. Avval mënt haza. A kis turhós csikó ott maratt, őrizte a gazdája testyit.
A hogy a kis ló ott szomorkogyik, ára repű a Jankó három sógora, aszongyák úgy ëgymásközt:
– É! ammëg ott a sógor, szétvagdalva!
Lëszállottak mingyá. A hollókirá sietëtt forrasztófűvet keresnyi. Mikor hozott, avval összeragasztották, mërrázták, Jankó míngyá fölélett. Csak annyit mondott: jaj! de elaludtam;
– Bizony alunna ken, sógor! még a világ! ha mink mëg nem látyuk! monta a hollókirá.
Avval a sógorok elszátak, Jankó mëg fëlült az ő hűségës turhós csikójára, oszt ballagot a kútho, a hun a világszépasszonya húzta a vizet. Aszonta neki Jankó:
– Hallod-ë, világszépasszonya! mos má nem viszlek el, ha azt mondom: ereggy el a bódba, vëgyé szőnyëgët, húzd be vele a sárkány lovát tetőtű talpig, oszt ha a sárkány haragszik, hogy mé csúfítottad el a lovát, kérdëzd mëg tűlle: »hunnatvaló ez a ló, hogy még párját is szërëzhessünk hozzá!?« Tudod-ë?
A világszépasszony beleëgyezëtt.
Mikor a sárkány mëllátta a lovát, hogy el van csúfítva, elkezdëtt veszekënnyi az asszonyra. Da a világszépasszonya aszonta neki:
– Ugyan në veszekëggyék má mindég! ha mongya mëg, honnatvaló ez a ló, hogy párját is keríthessünk hozzá!?
De a sárkány aszonta:
– Mind bolond embër a, ki a feleséginek mindënt elmond!
A világszépasszonya aszongya erre:
– Mind bolond embër a, ki a feleségitű eltitkol valamit! Mit fétesz? isz mán Kiráfi Jankót agyonvagdostad! kitű fétesz mém most is?
Erre a sárkány aszongya:
– No! jó! hát mëmmondom: szógálatomé kaptam!
– Hun szógátá érte?
– Messzi a Vërëstengërbe van ëgy sziget, azonn lakik ëgy ördöngös asszony. Annak van három lyánya. Ezëk a lyányok rëggerre mindég lovaké vátoznak. Minden nëgyegyik nap mëgellyik ëgy közűllök, oszt hogy én három napig őrzöttem őköt, ezt a lovat kaptam az ördöngős asszontú! No! jó van-ë má? tudod-ë má?
– Hát a nëgyegyik lábát hun vëtték el? kérdezgette, faggatta a világszépasszonya.
– Hát a vámházná! monta a sárkány.
Isz ek këllëtt a világszépasszonynak is! másnap tanákozott Jankóval, mingyá elmonta neki az utóssó szóig, a mit a sárkány mondott.
Jankónak së këllëtt több. Fëlült a kis lóra, oszt nagy lassan ballókázott a Vërëstengër fele. Ecczër ëgy vámhídho ért.
– Hova mégy? kérdezte a vámhidas.
– Szógálatot keresnyi! monta Jankó.
– Accz-ë nekëm szolgálatod jutalmábú?
– Adok!
Tovább engette mënnyi Jankót. Nemsokára ëgy másik vámhídho ért. Ott is mëgkérdëzte a vámhidas:
– Hová mégy?
– Szógálatot keresek!
– Accz-ë nekëm a szógálatodbú?
– Adok!
Avval az is engette tovább.
Mënt, mëndëgét, ëcczërcsak elért a Vërëstengërhë, a Vërëstengërbe arra a szigetre, a hun az ördöngős asszony lakott. Lëszát a lovárú, bemënt, köszönt:
– Aggyon Isten szërëncsés jó napot! édës öreganyám!
– Aggyon Isten, kedves fiam! Szërëncséd, kutya! hogy édës anyádnak szólítottá! monta az asszony.
– Nekëd is szërëncséd, hogy kedves fiamnak montá! vágta oda Jankó.
– Mi járatba vagy?
– Szógálatot keresëk!
– No! én mëffogadlak! Van nekëm három lovam, azokat këll kihajtanod a legelőre, oszt mëgőríznëd.
Három nap ëgy esztendő. Ha jó kiszógátad a három napot, a mit kérsz tűllem, azt adok neked!
Mëvvót az ëgyesség.
Rëggel Kiráfi Jankó kihajtotta a három lovat a tengërpartra. Hozzáfogott a kënyerezéshë, azután lëfekütt a fűbe. A három lónak së këllëtt több, ráfújták Jankóra az álomszellőt, oszt még az alutt, ők nyulaké vátoztak, ott vót nem messzi ëgy tábla búza, abba szalattak.
Mikor fëlérzëtt Jankó, a lovakot nem látta sëhun. Nagyon elszomorodott. Vakarta ott is, a hun nem viszkedëtt. Micsinállyék má? Ecczërcsak láttya, hogy gyön a három sógor. Azok mëmmonták neki, hogy a három ló három fejér nyulé vátozott, majd ők kergetyik a búzábú, Jankó mëg állyék a szélyin a kantárral, oszt mikor kigyönnek, vágja a fejikhë.
Úgy is vót. Kergette a három sógor a három fejír nyulat, Jankó mëg ott várt a búza szélyibe a kantárral. Ëcczër gyönnek a nyúlak, Jankó oda a kantárral! mind a hármat mëffogta. De má ekkor lovaké változtak.
Hazahajtotta oszt őket.
Otthon kérdëzi az ördöngős asszony:
– No! fiam! hát megőrzötted a lovakot?
– Mëg ám! öreganyám!
Avval Jankó vacsorát kapott, az asszony mëg kimënt az ëstállóba, jó elverte a lyányajit: mé hatták magokat mëffogatynyi! A három testvér aszonta az annyának:
– Të nagy ördög vagy, de az még nállad is nagyobb!
Másnap rëggel Jankó mëgínt kihajtotta a lovakot. A hogy azelőtt való nap járt, új járt most is. Elalutt a lovak eltüntek, arany kacsáké vátoztak. Ha a három sógor a tóbú ki nem zavarja őköt, nem tutta vóna mëgkerítenyi soha. Este hazahajtott, a lovak kikaptak újfent, de nem úgy, mint tënnap, ha hécczërte jobban. Jankó örűt, hogy két nap má elmënt baj nékű.
Harmagyik rëggel is kívël van Jankó a lovakkal. Kënyerez, lëdől pihennyi, a lovak mëgint ráfújják az álomszellőt, úgy hogy Jankó elalutt nagyon. Ők meg hipp! hopp! vótak, nincsennek.
Fëlkel Jankó, de ló nincs. Csak fëlëtte vót az égënn ëgy nagy fëlyhő. A három ló vót az a fëlyhő! De Jankó nem tutta!
Mán kezdëtt nagyonn szomorkonnyi, mikor mëllátta, hogy ittgyön a három sógor. Azok szátak ëgënyest hozzá.
– Hallod-ë, në szomorkoggy, – monták neki. Látod-ë ott azt a nagy fëlyhőt? – az a három ló. Mink most vërës lángé vátozunk, oszt fëlmënünk a fëlyhőhö veszekënnyi. Itt van ëgy kard, ha a kék láng elboríttya a vërës lángot, szúrd kërësztű magad evvel a karddal. Inkább így hally mëg! Ha pegyig ëgy csomó fejér hab esik lë, hajídd hozzá a kötőfékëdët, oszt a lovaid mëgkerűnek. Ha hónap rëggel az asszony kérdëzi: mit kívánsz szógálatodé, el në fogaggy sëmmit, csak azt a csikót, a kit hónap ellyik az ëgyik ló! De el në felejd, tudod-ë?
Avval a három sógor vërës lángé változott, oszt mënt fël ëgënyesenn a fëlyhőnek. Mingyá lácczott, hogy a kék mëg a vërës láng veszekëgyik mán javába. Ecczër a kék láng elborította a vërësset, Jankó épen a szívibe akarta szúrnyi a kardot, mikor láttya, hogy fëlűrű esik lëfele ëgy csomó fejír hab. Rögtön hozzávágta a kötőfékët, mire mëllëtt mind a három ló.
Hajtotta haza vígann. Az ördöngős asszony durúzsolt, mikor kiatta neki a vacsorát, a lyányajit mëg úgy elverte, hogy még olyan pühölést! De azok csak aszonták:
– Ha të nagy ördög vagy, ez nagyobb még nálad is!
Nem ért má az a szó sëmmit, Jankó kitőtötte az esztendőt.
Másnap aszongya neki az asszony:
– No! fiam! kitőtötted az esztendőt, ha ezt a tartománt kérëd is, mëg këll annom! mit kivánsz?
Aszonta Jankó:
– Nem këll nekëm sëmmi së, csak az a csikó, a kit máma ellëtt az egyik ló!
– Azt nem adhatom, fiam!
– No! ha nem adhattya, hát ëgyeb nem këll. Isten ággya mëg!
Jankó mán kigyött a kapunn is, mikor az öregasszony utánna kiátott: gyere vissza! odaadom!
Mëgfogta Jankó a csikót, de először vezetnyi këllëtt, olyan gënge vót. Mikor kiért vele a szigetbű, épen csak olyan fájin nagy ló lëtt belűlle, mint a többi. Akkor oszt fëlült a hátára.
Mëgy, mëndëgé, az uton tanákozik ëgy juhászszal.
– Aggyá nekëm ëgy zsákot, juhász! adok érte ëgy marék aranyat.
A juhász adott.
– Aggyá még két báránt is, azé mëg adok még két marék aranyat!
A juhász azt is adott.
A két báránt Jankó bekötte a zsákba, maga elejbe vette a ló hátára, oszt mënt.
Nemsokára odaért a vámhídho. Kérdezi tülle a vámhidas:
– Hoztá-e valamit nekem, hé?
– Hoztam! azzal a zsákbú kieresztëtt egy báránt. Még keresgéték, – mer elszalatt! – ő azalatt tovább mënt.
A másik vámhidasnak is odatta a báránt rengyibe, azután nyargalt ëgënyesenn a sárkány palotája fele.
Épen rëggel kilencz óra vót most is, hogy odaért. A világszépasszonya vitte a kossót a kezibe, mënt a kútra. Mëglátta Jankó:
– Csapd a kútho azt a kossót, oszt gyere velem!
Oda is csapta úgy az asszony, hogy ëgy szikurdum nem maratt belűlle épségbe! avval fëlült Jankó mellé, utánnok vót a turhós csikó, oszt mëntek, mint a szél.
Este hat órakor gyön haza a sárkány, ëgënyesenn mënt az ëstállóba. Aszongya a lovának, mer az nagyon kapálódzott:
– Mi baj! kutya ëgye a vérëd! van szénád, abrakod! világszépasszonya gazdasszonyod!
– Nincs! Nincs!
– Hát hun van?
– Ehetëk-ë, ihatok-ë még!? kérdezte a sárkány.
– Ëheccz is, ihaccz is, alhaccz is, hatot is ugorhatok, még së érëm utó!
No! vót harag mëg mérëg a sárkánba is, maj szétvette. Elmënt a gépészhë, csinátatott vele olyan vasbuzogánt, a mëllyiknek olyan hëgyi vót, mint a tő.
Mikor a buzogány készenn vót, fëlült a lovára, kétódalt mindég verte, szurkáta a lovát, szëgénnek má a bélyi is csüngött. Ecczër a ló ëgyet ugrott, lëhajította a hátárú a sárkánt úgy, hogy kampësz lëtt ëcczërre.
Kiráfi Jankó mëg repűt tovább a világszépasszonyával, még haza nem értek. Otthon mëgesküttek, lagzit laktak, faggyút sz....k, avval világítottak, mém most is boldogan élnek, ha mën nem haltak.
Galilián köpönyeg, tódd a mesét, ha lëhet. Eggyig vót, több se vót.
Puszta-Hanyi, Heves vármegye. Molnár Lojzi, 23 éves dohányos bojtártól. Lejegyzési idő: 1904. május.
37. Nemfélek Jankó.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër, annak mëg két fia. Az a két gyerëk mindég az ëstállóba hát a lovakra ügyelnyi. Az ëgyik, mikor tüzeltek az ëstállóba, mindék borzongott, fét valamitű, a másik mëg, nem vót má olyan dolog a világonn, a mitű fét vóna. Az apjával is csakúgy foghëgyrű beszét, nem fét attú së.
Monta neki az apja sokszor, hogy »maj mëttanítanak mét tégëd valahun keztyűbe dudányi, nëfé! csak vesd magad olyan nagyon!« »Mit? engëmet?!« monta Jankó, »má engëm në ijeszszék mëg a világonn sënki, sëmmi!« »Jó van, jó, fiam! véginn pattan az ostor! ëcczër lëssz, a ki sosë vót!«
A gyerëk nagyon makacs vót, fëltëtte, hogy – van ötven tallérja, oszt elindú a világba, azt az ötven tallért annak aggya, a ki őt mëttaníttya fényi.
El is indút. Má a másik faluba kezte kiabányi, hogy »ötven tallér annak, a ki mëttanít fényi!« A harangozó vállalkozott, hogy maj mëttaníttya ő!
Fëlkűtte Jankót a toromba harangoznyi écczaka, ő mëg lepedőt vëtt magára, oszt úgy mënt fël a toromba. Mikor Jankó mëllátta, nem hogy mëgijett vóna, ha fëlkapta az ölibe, oszt kihajította a toronyablakonn.
Abbú a falubú mënt tovább. Mindënütt azt kiabálta, hogy »ötven tallér annak, a ki mëttanít fényi!« Ott mëv vót ëgy hóhér, a ki azelőtt való nap akasztott fël hét embërt. Ő aszonta, hogy mëttaníttya Jankót fényi, ha ördöggel határos is. Elhítta Jankót magáho, bezárta abba a komrába, a hun a hét akasztott embër lógott, ott këllëtt neki lënnyi rëggelyig.
Várta a hóhér, hogy maj rimánkogyik Jankó, csak eresszék ki má, de Jankó olyan jóézűenn alutt, mint a tej, eszi ágába së vót, hogy ő most akasztott embërëkkel hál ëgy haj alatt. Rëggel kigyött a komrábú, nem vót ő neki sëmmi baja së, még inkább olyan kanfurgyia beszédëket beszét, hogy nem győztek rajta ëlëget nevetynyi.
Jankó mënt tovább, mert még nem tanították mëg fényi.
Mëgy, mëndëgé, tróbákozott ő vele mindënfajta embër, de nem mënt vele többre a neveccségné.
Ëcczër beért ëgy kirá udvarába. Annak a kirának vót ëgy vára, a kibe sënki së mert má estefele bemënnyi. Ki is vót hírjesztelve, hogy a ki abba három nap, három écczaka mëm mer lënnyi, azé lëssz a kirá lyánya.
Jankó a hogy mëhhallotta, ëgënyesenn mënt mondanyi, hogy ő nem fé az ördögtű së, ő mëhhá benne.
Estefele be is mënt Jankó a várba.
Écczaka épenn javába alutt, nagy csörtögést hallott. Fëlkelt, hát láttya, hogy a szoba, a hun hál, tele van boszorkánval. Lëhajtotta a fejit vissza, oszt alutt tovább. En neki nem vót sëmmi së.
Másnap écczaka – mer azelőtt annyit alutt, hogy mos má nem birt alunnyi – fëlvót. Ëcczërcsak gyött feléje kilencz haláfej, mëg kilencz haláláb. Fëlszëtte mind, a fejekët mëgësztërgályozta, a lábakot fëlállította, oszt elkezdëtt velëk gugliznyi. Guglizott egész rëggelyig.
Harmagyik écczaka hat fekete embër hozott elejbe a Szen Mihá lovánn koporsóba ëgy öreg ősz embërt, de Jankó attú së fét, odamënt, oszt kipëndërgette az öregnek a bajuszszát. A többit mëg mëkkínáta ëgy-ëgy pipa dohánval. Azutánn rágyútott maga is, oszt lëdőt ëgy hêre, pihent, mint Marczi Hevesënn.
Rëggerre kitelt a három nap. Mënt a kiráho Jankó, hogy övé má a lyánya, kiáta a három napot. A kirá csudákozott, hogy »no! még ilyen embërt nem láttam az életbe, má igazánn fájin embër vagy! ettéd a lyányom!«
Mëg is tartották az esküvőt mingyá másnap. Vót ott olyan dáridó, hogy még olyat ki látott!
Mikor lëfeküttek a legény a lyánval, a szógállónak má jó előre mëv vót parancsolva, hogy éfékor a legény alá öncsön valamit, hátha attú mëgijed!
Úgy is vót. Éfékor mënt be a szógálló, vitt be ëgy csobor halat vízzel ëgyütt, azt öntötte a királyány ura alá. Hát a hogy odaöntötte, a hal elkezdëtt vickándoznyi, a legém mëg fëlérzëtt. Nem tutta: mi lëhet az ott alatta? úgy mëgijett, maj mëhhasatt a szívi. A feleségi mëg ezt leste. Mikor javába ihedëzëtt az embër, Nemfélëk Jankó, a királyány nagyot nevetëtt rajta. »Mit neveccz, te bolond!« monta neki Jankó. »Hát csak azt, hogy ilyen embër vagy të! aszontad, hogy má nincs olyan a világonn, a kitű të féné, oszt mos mëg attú a csëpp haltú is halára ijetté! No! azé nem baj! csak mëttréfátunk!«
Jankó ëgy kicsit rëstëlte is a dógot, de azutánn má ő së nagyon bánta, hogyha monták neki a halat. De nem is kötte többet az ëbet a karóho, ha mëhhúzta magát, a feleségivel boldogann ét, tán mém most is él, ha mën nem halt.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyürő Klári parasztasszonytól. Lejegyzési idő: 1904. márczius.
38. Borsszem Jankó.
Hun vót, hun nem vót, nem mernék rá mëgeskünnyi, hogy hun vót, de arra së, hogy vót, de má akar vót, akar nem vót, hát hal lëgyék, hogy: vót – a világonn ëgy asszony, annak születëtt ëgy kis fia. Olyan csëpp vót, hogy elnevezték Borszëm Jankónak.
Ez a gyerëk, má a születési napján úgy élett, mint ëgy kis kirá, henczëgëtt, mindenkivel csak úgy beszét, mint a kondás a disznóval. Másnap mëg má odakiátott az annyáho, hogy »hallya-ë ke!? mënynyék el a kiráho! oszt mongya mëg neki, hogy ha nekëm aggya a lyányát, visszahozom azt neki, a mit má tíz esztendeji elvesztëtt: az aranszőrű paripát! Sebësenn járjék, ëgyik lába itt, a másik ott!«
Elmënt az annya, de rá së fityítëttek az ő beszégygyire, úgy kellett neki hazamennyi, a hogy elmënt.
Jankó mëh haragudott csudálatosann. Majd elmëgy hát ő! maj mëmmutatja ő, hogy odaggyák!
Mikor a kirá elejbe ért, ott is olyan hëgyësenn beszét, hogy… A kirá is mëcscsëndësëdëtt, oszt odaígírte neki a lyányát, de előbb hozza haza az aranszőrű lovat.
Jankó válalta, hogy ura lësz a szavának.
Másnap fëlültek ëgy kocsira, befogtak két lovat, oszt mëntek.
A mint mënnek, mëndëgének, hetedhét ország ellen, gyön előttök az utonn ëgy rézszőrű paripánn a hétfejű sárkány, annak a lova lába ëgy kőbe mëbbakott. Aszongya a sárkány: »héj! ha tunnám, hogy az a kutya Borszëm Jankó itt van, mëgölném, ha hét lelki vóna is!«
Jankó hallotta ezt a kocsis mellől, fëlugrik, oszt odakiáttya neki: »itt vagyok, mit akarsz velem? gyössz-ë velem karra vagy kardra?« A sárkány kardra mënt.
Borszëm Jankónak csak annyiba kerűt őt mëgölnyi, mint a sëmmi, úsz szëtte lë a fejejit ëgyënkint, mintha csak simogatta vóna. Mikor má mëddöglött az a kutya hétfejű, a rézszőrű paripáját odavezette a kocsiho, a másik kettő mellé.
Avval mënt tovább. Nemsokára gyött a tizënnégyfejű sárkány ezüstszőrű lovonn. Az is elkezgyi, mikor a lova lába mëgbakik: »no! biztosann az a kutya Borszëm Jankó jár itt!« Jankó a bakonn ült, onnan vágott oda neki: »itt vagyok, kutya! mit akarsz velem? mire gyössz? karra, vagy kardra?« »Kardra!« oszt olyant ordított a tizennégy torkábú a sárkány, hogy a Jankó kocsijok maj fëlfordút.
Hát mëntek kardra. De ez is új járt, mint a hétfejű, lëmarkolászta Jankó a kargyával valamennyi fejit.
Azután elvëtte az ezüsszőrű paripáját, odakötte lógósnak a többihë, oszt mënt az uttyára tovább.
Nem sokáig këllëtt neki mënnyi. Az aranszőrű paripánn közelëdëtt a huszonnégyfejű sárkány. Úgy rúgta a port a lova, mintha felyhő hempërgene az útonn… Mëbbotlott a lova lába annak is. Aszongya hogy: »ennye, ha tunnám, hogy az a kutya Borszëm Jankó van itt, mingyá mëgënném!«
Jankó is bátor vót, nem këllëtt neki a szót kécczër mondanyi, aszongya rá: »mi bajod velem, te, kutya! karra gyössz-ë, vagy kardra!?« »Kardra, ebatta, hagy apríjjalak szét!« Össze is mëntek, Jankó oda tëtte, a hova akarta. Jó odavagdosott neki amúgy magyarosann. A huszonnégy fejű sárkány csak eldőt, mint a fa, a kit kivágnak a tövibű.
Akkor Jankó fëlült az aranszőrű paripára, a kocsi elejbe lovagolt, oszt indútak haza.
Mëgvan má az aranszőrű ló, hál’ Istennek! övé lëssz má a kirá lyánya!
Hahaj! de nem is úgy van ám még a!
A hogy mënnek, mëndëgének, hazafele, útközbe ëgy tengër partyára értek. Ott a tengerbű ëgy gyióhajbú kilépëtt ëgy embër. Az aszongya Jankónak: »add ide azt az aranszőrű lovat, hé!« Jankó nagy mérgesenn felelt neki: »hát mé annám má én azt oda neked, isz’ én birkóztam mëg ezé!« »De add ide – monta az embër – mer máskép mëgbirkózunk!« »Hát as së bánom!« – monta Jankó.
A hogy birkóznyi akarnak, a tengëri embër csak odamëgy, fëlkap a lóra, oszt viszi be a tengerbe.
»Kutyafitta! vén embëri! – monta Jankó erre – add hát vissza a lovamot, nem az ettéd a!« De az öreg csak annyit szól: »ha Tündér Ilonát elhozod, akkor visszaadom!«
Gond ütte a Jankó fejit. Hun, mérű kerícscse ő elé Tündér Ilonát? Hátha mës së tanállya? Főtt a feji. De csak mënt. Má akarhogy lëssz, maj lëssz valahogy.
A mint mëgy, mëndëgél, tanál az útba ëgy embërt. »Hova mégy të, hé!?!« »Csak mënëk, ára, a mére! én kengyelfutó vagyok, szeretnék szógálatba ányi. Ha nem bánod, hát hozzád szegődök!« »Gyere no!« – monta neki Jankó.
A hogy mënnek ők ëgyütt, tanának ëgy embërt mëgint, azután ëgy másikot, ëgy harmagyikot mëg ëgy nëgyegyikët. Az első vót a messzilátó, a másogyik a messzihajító, a harmagyik a nagyëhető, a negyegyik a fázós embër.
Mëgëgyeznek ők szépenn mind a hatann; Jankó mëg gondolta is, hogy »hátha szükségem is lëhet rájok, hát csak hagy gyöjjönek!«
Mënnek is ők, mënnek, még a Tündér Ilona palotájáho nem érnek.
Ott bekopogtattak, beeresztëtték őköt.
Jankó eléatta, hogy mismi járatba vóna? hogy ő Tündér Ilonáé gyött!
Aszongya neki Tündér Ilona: »iszën elmënnyi elmënëk, abbú szó sincs, de csak úgy, ha nagyanyámtú a menyasszonyi ruhámot elhozzátok!«
Ekkor jutott csak Jankónak az eszibe, hogy »isz’ itt van a kengyelfutó, majd el kalajtat az érte!« De Tündér Ilona aszonta ám: »itt këll annak másfél óra alatt lënnyi!« »Itt lëssz«, kiátott bele a kengyelfutó, oszt szát, mint a villám.
Várják ők otthon, má ëgy órája oda van, més së gyön a kengyelfutó. Aszongya Jankó a messzilátónak: »néz má mëg, hun jár? hogy mém mos së gyön!« Nézi a messzilátó, aszongya, hogy »ott alszik ëd dombonn! Feji alatt van ëgy katula, abba van a mënyasszonyruha!«
Elékapja Jankó a messzihajítót: »hajícs csak fël, hé! de agyon në üsd!«
A messzihajító fëlvësz ëgy röget, odahajít. A messzilátó mëg nézte. Hát aszongya ëcczër: »ennye! pajtás! de jó odatanátá, épeng a katulát sútottad ki a feji aló! Má fël is érzëtt a kengyelfutó. Má gyön is!«
Allyig monta ki, má ott vót a kengyelfutó. Hozta a menyasszonyruhát. Vitték be Tündér Ilonának. »No, most má, Tündér Ilona! gyere velünk, viszlek!« monta neki Borszëm Jankó.
»Még nem mënëk«, vágott vissza Tündér Ilona, »itt van ëgy kád tej, ëgy kád kása mëg tizënkét ju, ha ezt mëgëszitëk, akkor elmënëk!«
Jankó is micsinállyék? szót a nagyëhetőnek, hogy segíccsék má rajtok, ha tud.
Annak nem këllëtt rimánkonnyi, csak mëcscsavarintotta az egyik bajuszszát, be a kád tejet, mëcscsavarintya a másikot, be a kád kását, a juhok közű mët tizet csak olyan könnyesenn hajingát be, mintha sëmmi së vóna.
Látta Tündér Ilona, hogy ezënn a Jankónn ëgykönnyen nem fog ki, má mëg akarta magát annyi. De még azé most is tanát ki valamit, a mivel hátha mëmmëntené magát. Vót ëgy szobája, a minek a pádamëntoma rostébú vót, az alá tüzet rakatott. Azután bekűtte minnyájokot oda.
De mos së járt túnann az eszikënn, a fázós embër úgy el kezdött fáznyi, hogy egészenn enyhes lëtt a lebëgő.
Tündér Ilona látta: má kárësz-kurësz, a hol lëssz, úl lëssz! mennyi këll! Fëlőtözött, oszt mënt. Jankó a nyerëgbe tëtte maga elejbe.
Má jó darabonn mëntek, ëcczër csak Tündér Ilona mëszszökött a nyerëgbű.
»Hű! a teremfáját! te messzilátó! néz mëcs csak, hova lëtt az a Tündér Ilona!?«
A messzilátó csak félyig nyitta ki a szëmit, mingyá mëllátta ëgy ház sarkába a pókhálló alá vót elbújva. A kengyelfutó mingyá visszahozta.
De nemhiába, hogy hunczut a fehércseléd, nem lëhet abba hinnyi ëgykönnyenn! allyig mëntek ëgy hajításnyira, Ilona újfënt elszát.
Mëgesëtt vóna Jankónak, ha nincs vele a messzilátó! De az most is mëttanáta ëgy ballangba. A kengyelfutó visszahozta mëmmëg.
Mëntek oszt békességvel.
Mikor a tengërhë értek, gyött a tengeri embër, hogy odaggya az aranszőrű lovat, aggya oda Jankó Tündér Ilonát érte. De Jankó tutta: micsiná. Nem atta.
A tengëri embër rimánkodott soká, hogy csak aggya oda, maj mëszszógállya. De Jankó nem hajtott rá.
Akkor csak arra kérte, hogy a fé lábát hal láthassa, akkor is visszaaggya a lovat.
Jankó mëttëtte, a tengeri embër hozta az aranszőrű paripát.
Mikor hazaért a kirá udvarába, átatta a szép lovat, de mëmmonta azt is, hogy mos má a lyány nem këll, mer má van ő neki.
Hát a kirá së kíntethette rá Borszëm Jankót, hogy a lyányát vëgye el, adott neki sok-sok pézt, allyig birta el hat ökör.
Ő mëh hazamënt az annyáho, Tündér Ilonával mëgesküdött, olyan boldogok lëttek, hogy hét esztendeig arrú beszét az a tájék. Lagzit laktak, faggyút sz...k, avval világítottak.
Eggyig vót, mese vót, Kelemënnek kedvi vót, kana is vót mellette, kanálozd ki belűlle!
Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő: 1903. deczember.
39. Buli Jankó.
Hun vót, hun nem vót, vót ëcczër a világon egy szëgény pár cseléd. Az embër mëghalt, nem maratt csak a feleségi meg a fia. A fiú má legénszámba mënt, vót úgy 20–22 esztendős. Sëmmitlenëk vótak egészenn, gyámoluk nem vót. Jankó is rántott ëgyet a szűrinn, elhatározta, hogy elmëgy világot próbányi.
Elmënt az erdőre, ott levágott egy tizenötöles, mëg ëgy tizöles hosszú fát, abbú cséphadarót csinát, összekötte ëgy rudallókötellel, oszt elindút cséplést keresnyi.
Mënt, mënt, mëndëgélt, elért ëgy kirá udvarába.
Bezörget. Kiszónak: ki a!? »Én vagyok, fëlségës kirá! Buli Jankó. Gráczia fejemnek! szógálatot gyöttem vóna keresnyi. Ha vóna valami kis cséplenyi valója kirá ő fëlséginek, én elvégezném embërségësenn!«
Láttya a kirá Jankót, szélës, erőss vállán lógott az iszontalan nagy cséphadaró.
»Látod-ë, fiam?« mongya neki a kirá, »amott van ëgy csëpp kazal búzácskám, rád bízom, ha kicsépëlnéd! De szëmet ne haggyá ám a kalászba, úgy verd ki!« Avval rámutatott ëgy këgyetlen nagy kazal búzára. A kirá aszt hitte, hoj Jankó el nem cséplyi azt, még a világ!
Jankó elválalta a múkát, aznap még hozzá is fogott.
Veri a nagy hadaróval, veri, csak úgy rëngëtt a szérű. Harmannapra készen lëtt vele.
Beszó a kirának. »Fëlségës királyom! mëg vagyok má vele. Gyöttem vóna a béré, hogy ëgyezün mëg!?«
A kirá aszonta, hogy vigyën ëgy zsák buzát, ő más bért nem tud annyi. Jankó beleëgyezëtt, csak azon kérte a kirát, hogy még ő hazamëgy a zsáké, aggyig në takaríjja el a szëmet a portárú. A kirá aszonta, »jó van!«
Jankó hazaér, aszongya az annyának: »Écs anyám! szëggye össze a faluba a zsákokot, ponyvákot, a zsákokot fejcse ki, oszt az egészbű varjék ëgyet, de sebësen, mer sietëk!«
A nagy zsák elkészűt hamarosan.
Jankó fogja a zsákot, a cséppel ëgyütt vetyi a vállára. Ëgy hét múva odaér a királyi udvarba.
A termést még a szérűn tanáta.
Lëterítyi a nagy zsákot, kinyittya száját, a fékarjával mëg hajtotta bele a szëmet.
Mire a zsák telyi lëtt, a szérűn annyi së maratt, a mënnyivel ëgy tyúk jó lakott vóna. Jankó ëgyet rántott rajta, a száját ëgy rudallókötellel bekötte, jelëntyi a kirának, hogy ha nem haragunna mëg, ő az ëgy zsák búzát, a mibe mëgëgyeztek, má viszi.
Kinéz a kirá, láttya, hogy olyan a zsák, mint a templom tornya, a búzábú mëg ëgy csëpp së maratt. Szörnyen mëgihett mëg mérges lëtt. Má a búzárú nem títhatta lë, mer arra alkuttak, hát kíntelenségire beleëgyezëtt.
Jankó a zsák búzát mëg a cséphadarót csak kapta a vállára, avval indút, hogy mëgy hazafele.
Allyig mënt pár lépést, az ëstálló felő ëgy nagy vad bika szalatt ëgënyest rája. A kirá úgy akarta Buli Jankót elvesztenyi, hogy majd a bikával megöletyi. De Jankó csak nyugottan fëlnyút a vállára a csépé, ëgyet kanyarított vele a feji fëlëtt, avval csapta agyon a bikát, hogy többet mës së mozdút.
A kirá mëg mës së szólalt, bemënt a házba, duzmatt, mérgeskëdëtt, akar ëgy duda.
Jankó ëgy hét alatt hazaért. A cséphadarót lëvette a ház elejbe, a zsákot mëg odatámasztotta a házho. A hogy odatámasztotta, olyan nehez vót, a ház mingyá összedőt. Rítt az annya këgyetlenű’, hogy micsiná ő mos má! ez az ëgy kis házacskája vót, mos má as sincs. De Jankó mérgesen rákiátott: »Sohse ríjjék, kënyérnek való má van, hús is van«, mer hogy felejcség në lëgyék a szóban, a bikát hogy agyonvágta, azt is vállára kapta, oszt vitte haza, »hozzék hát bort«, aszongya.
Az annya fëlhagyott a rívással, mënt a kocsmába.
Mikor mëghozta, a bikábú pecsenyét süttek, a borbú ittak rája, mulattak, nevedgétek, nagyokot nyútóczkottak.
Ëcczër csak gyön a kirá kengyelfutója, hogy mënynyék röktön, a kirá hivattya, hogy van őneki ëgy elátkozott vára, ha ő abba mëghál, a vár az övé lësz.
A kirá otthonn mindég csak azon törte a fejit, hogy veszíhetné el Jankót. Most is azé hivatta, mer a ki még abba az elátkozott várba mënt hányi, mindég ott veszëtt.
Mit csinállyék mos má? mënjék-ë? në-ë? – Mënt. Maj csak lëssz valahogy!
Beér a királyi udvarba, jelëntyi magát, hogy hát itt van, tessën parancsolnyi! A kirá mëmmonta oszt neki. De Jankó aszonta, hogy ő csak úgy mëgy oda hányi, ha ennyi-, innyavalót, mëg gyërtyát ad neki.
A kirá vitetëtt be mindënt, iszën gondolta, hogy »ússë gyössz má të onnan ki, ha ëcczër bemënté!«
Mikor elgyött az este, Jankó a furolyáját mëg a cséphadaróját – mer magával hozta – a hóna alá csapta, oszt ballagott fël a szobába.
Bemëgy, leül, hozzáfog a kënyerezéshë, mikor jólakott, ëgy nagy kulacs bort bevëtt rá, a furolya ott vót előtte az asztalonn, el kezdëtt furolyázni szépenn, mint estenkint otthon szokott.
Elmúlyik a tiz óra, a tizënëgy is, valahogy elgyött a tizënkettő is. Csörög-csattog a vasajtó, a nagy lépésëktű csakúgy zëngëtt a pádamëntom, kinyílyik az ajtó, hát belép ëgy nagy files ördög.
Aszongya Jankónak: »Micsinász itt të, hé!?« »Iszogatok, mulatok«, monta Jankó. »Gyere tísis ide, ëgyé, igyá!«
Még az ördög ëtt mëg itt, Jankó furolyázott, billëgette, czifrázta kegyetlenű.
Mikor az ördög jó lakott, nagyon mët tecczëtt neki a furolyaszó, kérte Jankót, hogy taníjja mëg őt is, nagyon mëgkedvelte a furollyát.
Jankó aszonta: »Szívesenn! Mé në! Gyere no!«
Odamentek a vasajtóho. Jankó kinyitta a fé szárnyát, akkor aszonta az ördögnek: »No! tedd ide az ajtó közé a kezedët, de hamar!« Az ördög odatëtte. Jankó erre hirtelen összecsapta a két ajtót, az ördög kezi odaszorút, Jankó mëg elévette a cséphadarót, úgy elverte az ördögöt, maj kitörte a rossz. Mëg is fogatta az ördög, hogy nem menne oda többet sëmënnyié së!
Másnap rëggel látta a kirá, hogy Jankónak kutyabaja sincs, má látta, hogy nem birnak evvel az ördögök së, a palotát mëg a várat örökösenn neki ajándékozta.
Akkor Jankó hazament, elhozta az anyját, a búzát mëg az ökröt, vót mindenik, az összedőt rossz házat otthatták, a várba hurczolkottak, olyan boldogok lëttek, hogy még! oszt most is élnek táng, ha mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa asszony szájából. Lejegyzés ideje: 1903. november.
40. Rendes.
Hol volt, hol nem volt, kis ház mellett nagy ház, a mellett meg egy tyúkól, volt a világon egyszer egy király. Annak volt egy egyetlen szál most született kis lánya, de az olyan csepp volt, mint az öklöm. Az a kis lány alig feküdt még három-négy napot a bölcsőben, már ellopta valaki. Az apja meg az anyja eleinte szomorkodott utána, de később elfelejtették s ha néha emlegették is, nem a rendes nevén, mert még meg se keresztelhették, elnevezték Vót-nincs-nek.
Lakott a királyi udvarban egy öreg tanácsos, a ki még legény volt, az lopta el Vót-nincs-et, a kis királykisasszonyt, azzal játszott, enyelgett egész nap, mert már másban nem volt öröme.
Serdült, pendült a kis lány, az öreg tanácsos észre se vette, hogy már tizenhat esztendős. Bizony már ez maholnap férjhezmenendő, gondolta magában, jó volna ezt a szüleinek visszavinni!
A hogy gondolta, úgyis tett. Megfogta kezét a lyánynak, oszt vitte le az apjához, anyjához. Ölelték oszt meg csókolták, ki mérül bírta, szegény lyány a sok csóktól nem tudott hova lenni. Leültek oszt az asztalhoz mindnyájan, a tanácsos is, oszt beszélgettek.
Egyszer csak a királyné, a hogy előbb már mindig a lyányán forgott a szeme, azt kérdezi az urától:
– Találja ki kend, hányan vagyunk az asztalnál?
A király végignéz, azt mondja: négyen.
– Nem igaz! – mondja a királyné, nézzen szét jobban.
De a király ha kinézte volna is a szemét, akkor se látott volna többet. Azt mondja akkor a királyné a lányának:
– Állj fel csak, lyányom, oszt menj keresztül a szobán előttünk!
A lyány felállt s úgy tett, a hogy az anyja mondta.
Már akkor az apja is meglátta, hogy a lyánya állapotos.47) Összenézett a feleségével is meg a tanácsossal is, de nem szólt semmit. Kiment a cselédekhez, megparancsolta, hogy álljon készen a tengerre egy hajó, tele élelemmel, meg rakjanak rá annyi kendert, a minek a fonása hét esztendeig megtart.
A hajó nemsokára készen állott, rámehetett a király lyánya örökös kínszenvedésre. Hamarosan jó szél kerekedett, úgy elverte a hajót a parttól, hogy egyiket a másikról szem lett volna, a ki meglátja. A király lyánya szegény egész nap csak rítt meg font. Ő nem tudott semmiről semmit.
Egyszer érezte, hogy lesz valami, hogy megszüli terhét. Gyönyörű világos nappal volt, de a hogy lefeküdt az ágyba, lett olyan setétség, hogy a kanál megállt volna benne. Mikor a gyerek megszületett, se szó, se beszéd, elszaladt. A király lyánya csak elcsudálkozott: hova szaladt az ő gyermeke? Utána szól:
– Hova mentél, édes gyerekem?
Az visszaszól:
– Itt vagyok, de hozzád nem mehetek.
– Mért nem jöhetsz?
– Hosszú farkam, négy lábam van, kutya vagyok.
Majd hogy szörnyet nem halt szegény asszony! Az ő fia kutya!
– De hát már ha kutya vagy is, hadd lássalak meg! gyere ide!
A kis kutya odament, az anyja megtapogatta, hát csakugyan farka meg négy lába volt. Azt mondja neki az anyja:
– Hát már ha kutya vagy is, enyém vagy te! hogy nevezzelek már el?
– Anyám! nevezz csak engem Rendes-nek, ne adj én nekem emberi nevet. De nagyon éhen vagyok, adj valamit ennem.
Evett osztán a Rendes, a mennyi a bőrébe fért. Harmadnap múlva már nem volt a hajón semmi ennivaló, olyan éhen volt a Rendes. Azt mondja az anyjának:
– Hallod-e, anyám! van-e már annyi fonva, hogy én abból kötelet csinálhassak? mert már ennivaló annyi sincs a hajón, a mennyit a félfogadra rákenj, jó volna a hajót kikötni valami erdő mellett, ott tán ennünk is lehetne valamit.
A mi fonal volt, összeszedte azt Rendes mind. Megfonta kötélnek, rákötötte a hajóra, avval beugrott a vízbe, oszt húzta kifelé a hajót. Nem sokáig kellett neki bukdosni abban a fene nagy vízben, mert nemsokára partot értek, a hol ki is szállhattak. Ott építettek maguknak kunyhót, nád volt bőven. Az asszony rakta, Rendes meg fonta. Ennivaló is került hamarosan, mert Rendes beszaladt a legközelebbi faluba, mindjárt lopott valamit. De ez így ment minden nap. Már a király is megtudta, hogy Rendestől az országban nyugodni nem lehet, katonaságot küldtek rá, hogy a hol érik, lőjjék agyon.
El is indúlt a sok katona, rá is talált Rendesre, lőtte is, a hogy bírta, de Rendest nem fogta a golyó. Mikor már látták, hogy Rendesnek semmi baja, abbahagyták a pufogtatást, oszt késsel akarták megfogni. De az elsőt, a ki hozzányúlt, úgy vágta meg Rendes, hogy azt se mondta: amen. Azt mondja akkor nekik Rendes:
– No! a kinek anyja van, álljon félre! az menjen haza, őrizze az anyját! a kinek nincs, az maradjon itt, az meghal!
Úgy is volt. A ki ott maradt, azt mind kivégezte. A tisztnek meg azt mondta:
– A királyodnak mondd meg, hogy holnap elmegyek hozzá, meglátogatom, de parádéban várjon ám, mert akkor jaj az életének!
A tiszt elment, a királynak elmondott mindent, a hogy történt.
Másnap megy a Rendes a királyhoz. Várják is olyan parádéban, mint még senkit. Mikor bement a kapun, a sok generális csak úgy állt ott két sorban, mint a hurkapeczek. Rendes rájok se nézett, csak ment egyenesen be a királyhoz. Az is úgy megijedt, egy krajczár se maradt a zsebibe, azt hitte, hogy Rendes őt is egyben kivégzi. Pedig Rendes nem bántotta, csak annyit mondott neki:
– Hallod-e, király! van nekem az erdőben egy anyám, de apám nincs. Te most kijössz velem az erdőbe, oszt elveszed az anyámat, de muszáj ám elvenned, ha akarod, ha nem! de az anyámnak nem muszáj hozzád menni! No! most gyerünk!
Felültek egy hintóra, oszt mentek. A királynak megtetszett a szép asszony, mert szép is volt! el is vette. A lagzi előtt Rendes mind a kettőjüknek megmondta, hogy ha már férj meg feleség lettek, jól van, de neki is gondját viseljék ám! Azok igérték égre-földre, hogy úgy lesz, nem lesz szüksége semmiben.
Már elmúlt egy nap, két nap, három nap, szegény Rendes már majd elveszett az éhségtől, rája se nézett ott senki. Őt csak az udvaron tartották valahol.
Egyszer meglátja a királyt, odaint neki.
– Gyere csak ide!
A királynak akkor jutott eszibe, mit fogadott. Úgy megijedt, hogy se fehéret, se feketét nem tudott szónyi. Azt hitte, Rendes mindjárt megöli. De Rendes nem ölte meg, csak azt mondta neki:
– Gyere velem az istállóba! vegyél a kezedbe egy éles fejszét!
A király mindjárt is kerített egy fejszét, avval ment Rendes után az istállóba. Azt mondja ott Rendes:
– No! most vágj ketté egy csapásra! ha egyszerre ketté vágol, nem lesz semmi bántódásod, de ha nem, vége az életednek!
Úgy mondta azt Rendes, hogy muszáj volt megtenni!
Akkor a király nekifohászkodott, felkapta a fejszét, úgy vágta ketté Rendest, mint a tököt. Avval kiment az istállóból. Félóra múlva bement, hát még a szemének se hitt először, olyat látott: egy gyönyörűséges szép királyfi állott előtte. Azt mondja a királyfi:
– Hát tudd meg, hogy én voltam Rendes, a kutya. Mikor még az anyám otthon volt az apja udvarában a vén tanácsosnál, járt hozzá egy gróf. De volt az udvarban egy szakácsné is, annak is volt egy lánya, az a lányának szerette volna a grófot, de annak a csúnya szolgáló nem kellett. Akkor a szakácsné valami port vegyített az anyám ételébe, attól esett az én anyám teherbe, oszt azért is szülte a kutyafiút, már mint engem. De te megszabadítottál, áldjon meg az Isten!
Avval a király a feleségének is megmutatta, mi lett Rendesből, minő szép királyfi! Örült az is, majd hogy meg nem ette a szép fiát. A szép királyfi nemsokára megházasodott, együtt uralkodott a mostoha apjával, olyan sokáig, hogy tán még most is él, ha meg nem halt azóta.
Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. 1905. február.
41. Tilinkó.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy embernek tizenkét fia. Már felnevekedett valamennyi, de az apjok nem tudta, mit csináljon velök. Kimentek egyszer az erdőbe. Azt mondja az egyik gyerek, a hogy egy nagy fát meglát:
– Ejnye! de szép kerék lenne belőle!
Azt mondja rá az apja:
– Jó leszel te, fiam, kerékgyártónak!
A másik, az is meglátott egy szép nagy fát, azt mondta, hogy de szép almáriom lenne belőle! annak meg azt mondta az apja:
– Jó leszel te, fiam, asztalosnak!
Az is lett mind a kettő, a minek az apja mondta. Mind a tizenegy fiúból lett valami mesterember, csak az utolsóból zsivány. Ezt Tilinkónak hívták. Már két esztendős korában lopott olyan selyemjuhot, hogy a bőréből magának a királynak varrtak bekecset.
Tilinkó már nagy volt. Rettegett tőle az egész ország, annyit lopott. Egyebet se csinált. Meghallja egyszer a király, hogy van az ő országában egy legény, a ki ellopja még a jövőhetet is. Odahivatja magához:
– Hallod-e, fiam! van nekem egy aranyszőrű paripám, azt éjjel-nappal őrzi tizenkét ember, ha te azt ellopod, elhiszem, hogy tudsz lopni.
Tilinkó köpte a markát, hogy csak hagyják rá, majd tudja ő, mit csinál!
Hazament, felöltözött vén koldusasszony-ruhába, hátára vett egy hordó pálinkát, avval útnak indúlt.
Megy, mendegél, odaér a király istállójához. Ott már mindenkinek ki volt adva a parancs, mismit csináljon, nehogy a lovat valaki eltegye láb alól. Egyszer csak hallják, hogy nyöszörög odaki valaki, de nagyon.
– Ki az! mit keres? – kikiáltanak.
– Szegény öreg asszony – mondta Tilinkó – a vásárra mennék a szomszédba, de majd megfagyok, úgy fázok, ösmerjenek Istent, ereszszenek be, adjanak egy kis szállást a szegény utasnak!
Odabent megesett a szíve mindenkinek a szegény öregen, beeresztették. De Tilinkó úgy be volt bulyázva, hogy a fene se vette volna észre, hogy ő nem asszony.
Letette a hordót a hátáról, aztán megkinálta a kocsisokat sorba, a mért olyan jók voltak, hogy beeresztették a jó helyre. Hát bizony egyiknek se kellett sok, betörülközött az mind, mint a csap, oszt elaludtak. De hogy az aranyszőrű lovat valaki el ne lopja, egyik fogta a fülét, másik a farkát, harmadik a lábát, s ki hol tudta. Tilinkó meg előszedett minden rossz seprőt, lóvakarót, kefét, azt adta oda a kocsisok kezébe, az aranyszőrű lovat meg eloldotta a jászolról, ráült, avval ment egyenest a királyhoz.
A kocsisok meg ott maradtak az istállóban, ki egy seprőt, ki egy lapátot, ki egy lóvakarót tartott a keziben.
A király már messziről nézte, hogy vágtat Tilinkó az ő lován. Ette a méreg, a hogy ehette.
Mikor Tilinkó odaért, azt mondja neki:
– No! Tilinkó, ezt elloptad! de még nem hiszem, hogy igazi zsivány vagy! ha a gulyámat a csordásoktól el tudod hajtani, elhiszem, hogy jól tudsz lopni.
– Jól van felség, meglesz az is! – mondta Tilinkó.
Avval ment haza az anyjához, összeszedett valami húsz csirkét, összekötözte lábánál fogva mind, oszt vitte, ment egyenesen a mezőre, a hol a gulyát őrizték. Eloldozta a csirkéket, oszt kit erre, kit arra, eleresztgette mind. A gulyások meg azt hitték, hogy fogoly, mert bizony már jó estefelé volt az idő, fogták magukat, ott hagyták a gulyát, hogy majd megfogják a csirkéket. Tilinkó meg egybeterelte a gulyát, egy nagy bolond kolompot meg felakasztott egy fára, a marhákat pedig hajtotta, de egészen másfelé.
A gulyások már jó messze jártak, mikor eszükbe jutott a jószág. Hátha azalatt Tilinkó elhajtja őket! Usdi! visszafelé! A fán meg a kolompot rázta a szél, azt hitték, arra van valamerre a gulya, mentek abban az irányban. De úgy találták ők meg a gulyát, mint én. Kétségbe voltak esve, no! most jaj a fejüknek! végük van, ha a marha meg nem kerül!
Tilinkó meg csak »gyerünk taccs!« hajtotta a gulyát a király udvarába.
– Felséges királyom! itt a gulya! hát most már nem mondhatod, hogy nem tudok jól lopni.
– No! jól van – mondta a király – de még most sem hiszem, hogy jó zsivány vagy, míg a feleségem újjáról le nem lopod a jegygyűrűt, alóla meg az ágylepedőt.
A király meg azt hitte csakugyan, hogy azt már nincs ember, a ki megtegye.
De Tilinkó is tudta ám, hogy verik a czigányt. Valahol kerített egy akasztott embert meg egy begre főtt lencsét. A király pedig teleállatta a palotáját katonával, hogy ha oda valaki be merné tenni a lábát, vagdalják agyon, mint a kutyát. Éjféltájban Tilinkó bemászott a kéménybe, de eresztette maga előtt az akasztott embert. Alig hogy leértek a konyhába, meglátja egy katona, hogy lábbal lefelé egy ember ereszkedik le a kéményből. Nekiesett, úgy szétvagdalta, mint a répát. Erre már a király is kiugrott az ágyából, megnézni, mi történt odakint. Látja, hogy a katona egy embert vagdalt szét.
– No! ez Tilinkó volt! most megjárta!
De Tilinkó azalatt, míg a katona zsákba szedte az akasztott ember testét, elbújt egy sarokban, s mikor a király kijött a szobájából, beosontott a királynéhoz. Ott nagy seppegve azt mondja a királynénak:
– Hallod-e, lelkem, add ide a jegygyűrűdet, az a gazember Tilinkó még el találja lopni!
A királyné nagy igazán elhitte, hogy az az ő ura, odaadta a gyűrűt. Tilinkó pedig mintha kiment volna, félrehúzódott. Jön a király. Dicsekedik a feleséginek, hogy no vége már Tilinkónak is, ne féljen már tőle! avval lefeküdt. Tilinkó meg elévette a lencsés begrét, a lencsét mind oda öntötte közéjük: a király meg a királyné közé. Egyszer fordúl a király, fél kezével belekap a lencsébe. Még a nyavalya is majd rájött, úgy megijedt. Azt hitte, hogy a felesége volt ijedtében, a hogy a zene-bonát hallotta odakint; fogta a lepedőt, kihúzta a felesége alól s ledobta a földre. Ez kellett Tilinkónak. Felvette, összecsavarta, hóna alá kapta, avval ki az ablakon.
Megy másnap reggel a király udvarába. Ott meg volt olyan csete-paté, hogy még olyat ki hallott! a király veszekedett a feleségére, hogy mért adta oda a jegygyűrűjét másnak, mikor tudhatta, hogy a Tilinkó kezébe jut! Akkorra már a mi Tilinkónk is odaért.
– Sohse veszekedjenek, felségtek! itt van a gyűrű meg a lepedő, visszahoztam.
A királyné, hogy Tilinkót meglátta, úgy szaladt be a házba, mint a kit a puskából kilőttek. Azt szégyelte legjobban, hogy az ágylepedőjét is ellopták.
Akkor azt mondta a király:
– No! Tilinkó! most már elhiszem, hogy ember vagy! hogy ezután ne lopj, neked adom a fele királyságom, élj boldogan.
Tilinkóból így kis király lett, gazdag ember lett, még most is él, ha meg nem halt.
Eger, Heves vármegye. Özv. Bozsik Imrénétől, 70 éves öregasszony. 1905. február.
42. Az okos kis ló meg a gazdája.
No! mos hazudok ám még olyant, hogy öregapátok së hallotta hírit.
Hun vót, hun nem vót, a hun vót, ott vót, az ópërëncziás tengerënn innet vót, az üveghëgyekënn túnat vót, de még azonn is túl, a hun a kis kurtafarkú disznó túr, kidőt-bedőt kemënczének ëgy csëpp ódala së vót, a hun jó vót, ott rossz vót, a hun rossz vót, ott jó vót, mégis olyan kenyërek sültek benne, mint a kocsikerek. Én is ëttem belülle, de olyan jó vót, hogy elcsapta a hasam.
Hát – hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár embër. Mël lëttek vóna azok szépenn, sëmmi bajok së vót, tejik-vajok, húsok, zsirjok, csak a gyerëk hibázott. Má az is nagy baj pegyig a házná, ha gyerëk nincs.
Az asszony nagyon rëstëllte a dógot, hogy mit mondanak má ő rá a faluba, azé, ha még gyerëki nincs? isz’ nem vót ő së rosszéletű, së sëmmi! nem tëhet ő arrú!
Hallotta a hírit ëgy öregasszonnak, a ki a faluba lakott, hogy az tud mindënrű valamit mondanyi, elmënt ahho.
Az öreg asszon aszonta neki, hogy mé nem mënt má el hamarabb is, má azóta vóna gyerëki! no de nem baj ís së! »Vëgyëk elé ëgy füstös fazékat, oszt üllyék rajta ëgy hónapig! oszt má mikor ült rajta ëgy hónapot, akkor csak vágja a fődhö a fazëkat, oszt a hán darabra esik, annyi gyerëki lëssz. Tuggya-ë, lelkem! de így csinállya! Isten ággya mëg!«
Hazamënt az asszony. Az utonn má előre gondolkozott rajta, hogy hun is lëhet neki ëgy rossz füstös fazëka, a kire ráüllyék? má annyira törte az ódalát a gyerëk. Szétnézëtt a pitarba, a kemencze szájáná vótak lëborongatva a fazëkak, azok közt vót ëgy módtalan füstös, kormos rossz fazék, kihúzta onnat, oszt sebësenn maga alá kerítëtte. Ott ülte ëgy hónapig, mint az ülős tyúk a tojássát.
Mikor az ëgy hónap lëtelt, fëlkëlt a fazékrú, a fődhö vágta úgy, hogy pokolba hallacczott a puhanása. Mëgolvasta azutánn, hogy hán darabba eshetëtt, hát épenn kilenczvenkilencz vót.
Akkor tehërbe esëtt, hát ép időre fekütt lë a gyerëkágyba, születëtt kilenczvenkilencz gyerëket. Fiúgyerëk vót az, az istenatta, mind, mécs csak ëgy lyány së vót benne.
Nem panaszolkodhatott má së az embër, së az asszony, vót má gyerëk hasig, csak olyan lëgyék, a ki tartsa.
Tartották is a szülék a gyerëkëkët olyan nevendék, suhadër korokig, azután aszonták nekik: »mos má, kedves gyerëkejink! mënnyetëk, a mére láttok, nem győzne bennetëkët kënyérrel az érsik së. Osztann jóba foglallyátok magatokot!«
El is indút a kilenczvenkilencz gyerëk, ëgy helyënn beátak kondásnak, valahanyann vótak. Ëgy esztendeig szógátak, az esztendő véginn, mindëgyik kapott ëgy-ëgy malaczot. Azt hazavitték. Vót má a szëgény pár embërnek ëcczërre kilenczvenkilencz malaccza.
Másik esztendőbe csordásnak átak el a gyerëkëk, ott mëg kilenczvenkilencz bornyút adott nekik a gazda. Azt is hazavitték. Vót má az öregeknek kilenczvenkilencz bornyúja is.
Harmagyik esztendőbe csikósbojtárnak átak el, onnat mëg kilenczvenkilencz csikót vittek haza. Olyan ëstállót këlletëtt má annak csinányi, mint széles ev világ.
Mikor má vót mindënik, malacczok, bornyújok mëg csikójok, má nagyok is vótak, összebeszétek, hogy mos má elmënnek lyánnézőbe. De csak olyan házho mënnek, előre fëltëtték magokba, a hun kilenczvenkilencz lyány van.
Fëlülnek a lóra, a letkisebb, a ki letfiatalabb vót köztök, lethátrúrú mënt ëgy rossz gereblyénn, még az ódalbordáját is mël lëhetëtt vóna olvasnyi, ha mëg szé fújt, karóho këllëtt kötöznyi, hogy a szé el në vigye. Azonn mënt a letkisebb.
Mëntek má sokáig, má vót köztök olyan is, a ki beleúnt a sok őgyelgésbe. »Olyan házat keresünk mink, a hun kilenczvenkilencz lyány van. Hát hun van a? Nincs az sëhun a világonn!« De allyig mëntek árébb ëgy faluval, betértek ëgy házho.
Kivël a kapu előtt a letkisebb fiúnak aszongya a lova: »hallod-ë, kedves gazdám! én nem mënëk be, kívël maradok, itteng lófőé48) vátozok. Ha maj dörömbölök, hát gyere ki sebësenn!«
»Jó van«. A fiú beleëgyezëtt.
Odabe a házba nagyott nézëtt a sok legény: kilenczvenkilencz lyánt tanátak. Hát vót olyan ház! De a letkisebb, ëgy kis aranhajú lyány, még bőcsős vót. A nagyobb legényëk mind beszégettek, ki a padkánn, ki al lóczánn, a letkisebb legénnek mëg a bőcsőhö kelletëtt mënnyi ringáznyi.
A hogy ott ringáz, ringáz, ëcczër csak hallya, hogy dörömböl otki a kis ló. Sietve otthaggya a bőcsőt, szalad ki a kapuho.
»Mi baj, kedves lovacskám?«
»Fogd a bátyájaid kalapját, oszt tëdd a lyányok fejibe. De hamar, mer ha késël, nagy baj lëssz!«
Mënt a legény sebësenn, mindënt út tëtt, a hogy a kis lova mëpparancsolta. A sok kalapot mind a lyányok fejibe rakta, mer hogyím má akkor aluttak minnyájann.
A lyányok annya mëg valami bördöngős asszon vót, a hun a kalapot látta, mindnek elvágta a nyakát ëgy nagy késsel, azt hitte, hogy azok a legényëk!
A letkisebb mëcs csak ringázta a kis lyánt.
A hogy ringáz, a hogy ringáz, mëgint hallya, hogy dörömböl otki a kis ló.
Kimegy. »Mi baj van, kedves lovacskám!?«
»Rángasd fël a bátyájaidot, üllyönek lóra, tísis, mënnyün’ hamar, mer nagy baj lëssz!«
Fël is rángatta a legény mind, ëgyet úgy mërrázott, hogy majd elharapta a nyelvit. Fëlkászalóttak sebësenn, oszt útnak indútak.
Mëntek sebësenn, mint a madár. Valahogy a határho érnek, a bördöngős asszony akkor láttya, hogy nem a legényëkët ölte mëg, ha a maga lyányait, fëlugrott ëgy piszkafára, oszt utánnok. De ép a határ szélyinn tutta őköt utóérnyi, azon túnann mëg má nem vót hatalma, csak a kis ló farkábú tudott ësz szá szőrt kiszakajtanyi. De kiabát úgy, hogy ők azt hitték, hogy a hátokná biztosann az ég zëng mëg a jégesső húll.
De ők rá së néztek, mëntek tovább.
Mikor ëgy kërësztútho értek, mëgát a kis ló, odaszót a gazdájának: »hallod-ë, kedves gazdám! hagy mënnyënek ők ára, a mére akarnak, gyerünk mink magunkba!«
Úgy is vót, mëntek magokba. A kis ló újfënt mëgát: »de, kis gazdám! akarmit láccz, akarmit hallasz, te në láss, në hally sëmmit, mer nagy baj lëssz!« A legény mëgigérte, hos së nem lát, së nem hall. – Aggyig!
Allyig mëntek árébb, mëllátott az útonn ëgy arany káposztaharasztot. Aszongya a lónak: »ennye! de szép káposztaharaszt ë! vëgyük fël!«
»Ládd-ë, kedves gazdám! montam, hos së në láss, së në hally, së në szó’! mos má az is baj, ha fëlvëszük, az is, ha fël nem vëszük, hát inkább csak vëgyük fël!«
Fëlvëtték, avval mëntek tovább.
Az útonn látott a legény újfënt valamit, csakúgy ragyogott a napba. Arankacsatollyú vót.
»Ennye, de szép arantollyú, vëgyük fël!«
A kis ló haragosann rázta mëm magát. »Montam má, hos së në láss, së në hally, së në szó, sëmmit! má az is baj, ha itt hagyuk, hát vëgyük fël! de a szádra vigyázz, mer maj mëlládd, hogy vesztëdre szósz!«
A tollyút is fëlvëtték, oszt ballagtak tovább.
A legénnek is hiába szót olyan makacsann a kis ló, mer mëgint mëgállította. »Jaj! de szép aranpatkó van ott ëgy nyomba, kis lovam! vëgyük mán fël!«
No má a kis ló, maj hogy lë nem vette a hátárú a legént, úgy haragudott.
»Ládd-ë, gazdám! hát hiába rógyikálok én nekëd, të csak maraccz a régibe. No! a mit főzöl, të ëszëd mëg!«
Avval fëlvëtték az aranpatkót is. A hogy mëntek, a kis ló csak úgy dújt-fújt, mérgibe mindég a rögös hêre mënt, hogy rázós lëgyék az út a gazdájának. Honnë! ha még rá së hallgat!
Mëntek, mëntek, mëndëgétek, hëgyënn-vőgyönn, árkonn-berkënn kërësztű, beértek ëgy királyi udvarba.
A legény a lovat mëkkötte odaki valahun, ő mëg beállított a kiráho, a kinek gyönyörű szép lyánya vót.
Elészëgyi a tarisznyábú a legény, a mikët tanát, mutattya a kirának, hogy mënnyié vënné mëg tűlle? Valahogy a kirá mëllátta, majd elmënt a szëmi fényességi attú, a kit látott, olyan fényës vót az arankáposztaharaszt, az arankacsatollyú, mëg az aranpatkó.
Akkor aszongya a legénnek: »no! hallod-ë, ha eléhozod nekëm azt a káposztafejet, a kirű ez a haraszt való, ettéd lëssz a lyányom, de ha nem hozod elé, mëghalsz!«
Nagy szöget ütött ez a legén fejibe. Mënt is ki mingyán a lóho. Al látta, hogy a gazdája lëcsüngesztyi a fejit, gondolta magába: »eb biztosan szomorkogyik valamié!« Azután fënnszóval kérdëzte tűlle: »mi baj, kedves gazdám!«
»Hej-haj! nagy a baj! ha te azonn segítenyi tunná!«
»Hátha! hagy hallom csak!«
»Azt parancsolta a kirá, hogy ha azt a káposztafejet el nem hozom, a kirű az a haraszt való, végem! de ha elhozom, a lyányát nekem aggya!«
»No! an nem baj, maj csinállyunk valamit! Ülly fël csak a hátamra, elmënjün az öreg bördöngős asszon házáho, mer ott van a káposztafej! te oda elász mindënësnek, a többi oszt a të dógod!«
Fëlült a legény, a ló mëg mënt, mint a gondolat. Ëgy përcz alatt a bördöngős asszony háza elé értek.
Bemëgy a legény, az asszony épenn a misére készűt. Soká nem érkëzëtt a legénvel beszégetynyi, fëlfogatta, a legény mëg szivesenn elát sëmmi béré is.
Mikor a bördöngős asszony elmënt a templomba, a legénnek első dóga vót, hogy az arankáposztafejet mëkkerësse. Mëg is tanáta. Kivël vót a kerbe, ott durzatt, olyan vót, mint valami nagy fejel. Kihúzta tövöstű a fődbű, hóna alá csapta, fëlugrott a lóra, oszt mëntek.
Má ép a határná jártak, az öreg bördöngős asszony is hazamënt a misérű. Mingyá eszrevëtte, hogy oda van az arankáposztafő. Rá ëgy piszkafára mingyá, oszt utánnok. De most is épen csak a határ legszélyinn tutta őköt beérnyi, ëgyebet nem tehetëtt nekik, mint hogy a kis ló farkábú mëgint kirántott ëgy szőrszálat. De kiabát mëgint úgy, mint mikor a szögi kutyák a kert végibe ösmerkënnek.
Elvitték az arankáposztafejet hiba nékű. El is fogatta a kirá. De aszonta a legénnek, hogy keríjje mëg még az arankacsát is, a kibű a tollyú való, mer a lyányát igazán csak akkor adhattya neki!
Vakarta a fejit a legén, a hun nem viszketëtt is, most is csak a kis ló vót a mëncségi, ëgënyest mënt be hozzá.
»De szomorgasz, gazdám! mi lelt?«
»Baj van, kis lovam! baj!«
»Ugyan mi baj lëhet má an no!?«
»Hát biz an nagy. Az arankacsáé këll még elmënnyi, aggyig nem lëssz enyim a lyány!«
»Ű! ecs csak sifli!« monta a kis ló. »Beász mëgint az asszonho, mint mindënësnek, oszt maj tudod má të a többit!«
Allyig ült fël a legén a lóra, má ott is vótak a bördöngős asszon házáná. Mëg is kinákozott mingyá, am mëg fëlfogatta. De hogy a házná mindég esik dolog, a bördöngős asszony is fëlmënt a pallásra, ott akatt valami dóga, a legénnek mëg mëhhatta, hogy söpörje fël a szérűt.
Tutta ám az is, hogy micsiná! A hogy merítenyi akart a kútbú, mingyá mëllátta az arankacsát. Belemerítëtte a vëdërbe, kihúzta, a kelebibe csapta, a vízzel mëg a sëpréssel nem sokat gondolt, eleresztëtte a kútostort, oszt kapott a lovára.
Mëntek, mint a villám, a legény allyig tudott lélegzetët vënnyi a nas sebësségbe.
A kis ló épenn a határdombot akarta átugranyi, mikor a bördöngős asszony utóérte őköt. De ott má nem vót neki sëmmi hatalma së, csak ësz szá szőrt tudott kiszakajtanyi a kis ló farkábú. Csinát is olyan përpatvart, azt hitted vóna, hogy hetyivásár van, a hun két egri kofa veszekëgyik ëgymással.
A legény mëg a kis ló csak mënt. »Hagy ordíjjék a vén asszon, ús së tud ëgyebet!«
Mëgviszik az arankacsát, a kirá mingyá szita alá tëtte, oszt aszonta a legénnek: »hát mém mos së athatom oda a lyányom!«
»Hát mé!?« monta a legény.
»Hát csak azé, hogy még az a ló nem lëssz itt, a kirű ez a patkó való, aggyig a lyánt nem athatom nekëd!«
Gondolt is a legén magába olyanokot, hogy nem jó lëtt vóna kimondanyi!
Má – gondolta – jó lëssz mëppihennyi, má este van, hónap rëggel majd elmënnyünk! De még aznap értekëzëtt a kis lóval, hogy lëssz-ë abbú valami, hogy ők az arancsődört mëkkerítyik?
A kis ló fëlbiztatta, hogy në féllyék, maj lëssz valahogy!
El is mëntek másnap rëggel. Bejárták má ők Toronyát-Boronyát, még ëcczër a jeges tengërhë értek. Annak az innekső szélyinn mëgátak.
A kis ló átnézëtt a másik partra, oszt ëgy nagyot nyerítëtt. Az arancsődör mëhhallotta, elkezdëtt dombolnyi nagyonn. A kis ló nyerítëtt még ëgyet, arra az arancsődör vette magát a vízbe, oszt úszott feléjëk.
A legénnek mëg azalatt ëgy kantárt adott a kis ló, avval, hogy ha a csődör ideér, csak vágja a fejihe, az mingyá olyan szilid lëssz, mint a bárány.
Gyött is a csődör, a szűgyi olyan jegekët tolt maga előtt, mint ëgy ház. Mikor kiért a partra, a legény csak a fejihë vágta a kantárt, a csődör mingyá mëszszëlídűt. Akkor ëgymásho kötte őköt, oszt vitte.
Mos má mindëgy vót, akarminő messzi vótak, mos má mëvvan a csődör, ő is mëppihen, mëg a lyány is az övé lëssz.
Úgy is vót. Hazakerűtek. A kirá hozzáatta a lyányát. Lagzit tëttek, olyat, hogy hét országra szót, vót ott mindën a világonn, tán még tejbekása is.