Kis testvérëm, Mariskám,
Összeszëdte csontocskám,
Kötte selyëmkendőbe,
Tëtte boczfa tövibe,
Kikelt kikelt! itt van! itt!
De szép madár lëtt belűllem!
Ezt hallották a bótba, adtak neki ëgy szép selyëmkendőt. Avval szát tovább. Mënt ëgy kalapos házára.
A kalapos házánn is elmonta:
Ott is mëghallották, vittek ki neki ëgy gyönyörű szép kalapot.
Harmacczorra ëgy malomra szállott. A malomba hét legény dógozott, azok is mëghallották a madár szavát, kimëntek mëghallgatynyi. Azok mëg toltak fël neki ëgy nagy malomkövet, a mit a fejír madár a nyakába vëtt, oszt szát vele haza, az apja házára.
Ott is elkezte kiabányi a verset fënnszóval.
Odbe hallották, hogy »É! de nagy kiabálás van otki, mi a?«
Kimëntek, hát a fejír madár Mariskának lëhajította a selyëmkendőt, az apjának a szép kalapot, az annyára mëg úgy sútotta lë a malomkövet, hogy az asszony a főd gyomráig esëtt. Úgy elborította a főd, hogy temetynyi së këlletëtt.
A fejír madár mëg visszavátozott, Pësta lëtt belűlle. Az apjával mëg Mariskával mëg most is boldogann élnek, ha mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyűrő Klári parasztmenyecskétől. Lejegyzési idő: 1904. márczius.
48. A bús gellicze meg a két kiráfi.
Hun vót, hun nem vót, Dormándonn innen vót, Tepélyënn túnat vót, a fene tuggya: hun vót? kidőt-bedőt kemënczének ëcs csëpp ódala së vót, mégis mëssült benne olyan kënyér, mint szélëss e világ. Én is ëttem belülle. Most hazuttam mán nagyot! De ha má eggyig nem montam igazat, ezutánn is maj csak elámítolak bennetëkët!
Vót a világonn ëgy kirá, annak a kirának vót két fija mëg ëgy bús gelliczéji. Az a bús gellicze ëcczër kicsacsogta a gyerëkëk előtt, hogy a ki az ő szívit mëgëszi, a feji alatt mindën écczaka ëgy arany terëm, a ki mëg a máját ëszi mëg, Szécsémbe kirá lëssz.
Hallotta ezt a két kiráfi, mingyá mëgëtte az ëgyik a gellicze szívit, a másik mëg a máját.
De hogy az annyok mëhhalt, új asszon kerűt a házokho, mostoha. Az valami módon mëttutta, hogy mismit beszét a gellicze, aszonta az urának, hogy mingyá mëhhal, ha a két fiúnak a tüdejibű mëg a májábú nem ëszik. Ëhën! mert a gellicze szívit mëg a máját akarta vóna magának!
A kirá elé is hívatta az öreg jágërját, János bácsit, oszt mëpparancsolta neki, hogy a két gyerëkët vigye az erdőbe, ott lőjje agyonn, oszt a gyomrát mind a kettőnek vigye haza, – má mint a tüttüsit. Az öreg jágër szót fogadott, mënt a két gyerëkkel az erdőre. De gondolta az útközbe, hogy de nagyhatú lëhet ez az asszony, a ki az urátú még azt is ki tuggya követëlnyi, hogy a saját tulajdon két gyerëkit ölesse mëg. Mikor arra kerűt vóna a sor, hogy no! lë këll lőnyi a két kiráfit, eleresztëtte őköt. Haza mëg valami olyas állat tüttüsit vitte el.
Elindú a két kiráfi. Mënnek, mëndëgének, két út elejbe érnek. Ki mellyikënn mënnyék má? De hamar mëgëgyeztek, a jobbódalsónn mënt az öregebb, a balódalsónn mëg a fiatalabb.
Az öregebb Szécsémbe ért, ott nemsoká kirá is lëtt.
A fiatalabb – a ki a balódalsónn mënt – ëgy városba ért. Nem ösmert sënkit, êre ő nem járt sosë, ëgy özvegyasszonho kopogtatott be szállásé. Az adott is neki.
De mikor az asszony vette az ágyat, a kiráfi feji alatt mindég ëgy aranyat tanát. Hogy mëgörűt az annak! A sutba hajingáta mind, má vót ëgy ëgész halommal.
De hogy? honnem? a kirá lyánya mëttutta, hogy minő ember lakik az özvegyasszonná, elkűtte a szobalyányát a kiráfiho, mongya mën neki, azt üzenyi, hogy mënynyék fël hozzá mingyá, ebbe a szent órába!
A kiráfi fël is mëgy, nem tutta, hogy mé?! vagy hogy? csak mënt. Mikor ëgyütt vótak, a királyány aszonta neki, hogy: »kártyázzunk!« Hát kártyáztak is. Játék közbe mëg tőtött a királyány, hogy igyonak is má! de a kiráfi nem akarta elfogannyi. Aszongya neki a lyány: »hát mé nem iszol? isz’ nincs ebbe haláléesztő! ihaccz ebbű!« A nagy kínálásra oszt itt a kiráfi is. De má nagyonn soká kártytáztak, a bor mëg úgy mëgártott a kiráfinak, hogy részëg lëtt, oszt a gellicze szívit is kihánta. Ezt akarta a királyánya. A gellicze szívit mingyá mëgëtte, a kiráfit mëg, mer ő nem tutta: kicsoda? – kihajíttatta.
Hazamëgy a kiráfi. Az asszonnak vót mán nagy rakás arannya, azé még nem telt el vele, a kiráfi feji alatt kereskëdëtt minden rëggel, de má ëgyetlen ëcczër së tanát. Beleúnt ő is, kiatta neki az utat.
Szégén kiráfi! no nekëd mëgesëtt! Má éhënn is vót nagyon, bemënt ëgy kerbe, ott látott szép gyömőcsfákot, tele mindënfajta gyümőcscsel. Előszször mënt a körtefáho. De mihentért az első körtét mëgëtte, szamáré vátozott. Mëgihett még magátú is. Hova jutott ő? Utóllyára oszt beletörődött a sorába: a hol lëssz, úl lëssz! Elkezte a káposztát ënnyi. Abba mëg allyig harapott bele, muczié vátozott. Mos mëm má as së tutta: hogy van? mint van? mi van vele? Elkeserëdëtt nagyonn. »Nohát! ha má muczi vagyunk, jó vagyunk!« Fëlmászott ëgy almafára, hogy jólakik almával, de allyig nyelte lë az első harapást, olyan szép embër lëtt belűlle, hogy allyig ösmert magára.
Akkor kerítëtt valahunnan ëgy rossz szűrt, abba fëlőtözött, szëdëtt a kerbű ëgy nagy rakás körtét, káposztát mëg almát, mënt a kirá háza elejbe, de csak a körtét árolta. Këgyes körték vótak, a királyány allyig nézëtt lë az ablakonn, mingyá mëllátta, oszt kűtte is a szobalyánt, hogy hozzék csak abbú a körtébű. A kiráfi jó pézé el is adott neki vagy hármat. Azt otfël a kiráné, még az is fiatal asszon vót, a királyány mëg a szobalyány mëgëtték mind, de szamáré vátoztak is ám!
A kirá mikor bemëgy, mëlláttya, hogy az ő házába odbe három szamár van. Kergettette ki őköt mingyá a bérëssel, ki ëgënyest az úcczára. Ott mëg várt rájok a szűrös kiráfi, befogta őköt ëgy kocsiba, oszt hogyím hallotta, hogy Szécsémbe templomot építënek, úgy gondolta, hogy elmëgy oda a szamarakkal fuvarba.
El is mënt. De ő nem tutta, hogy oda nem szabad mënnyi sënkinek a kirá engedelmi nékű. Mëffogták, vitték a kirá elejbe, hogy majd lëfejezik. De a kirá ëcczërre mëgösmerte, hogy a testvérivel van dóga, a katonákot elkütte, oszt mënt a testvérji kocsijára. A hogy ráül, ő látta befogva a három szamarat, de nem szót sëmmit, mit tutta ő, kik azok? A testvérji ëcczër hunczutú elkezte vele míveltetynyi, izétetynyi a szamarakot, csak épen azt nem, a ki a királyán vót. A kirá haragudott szörnyenn: »mé izétetyi ez én velem a szamarat?« de nem szól azé.
Mire hazaértek a kirá udvarába, a fiatal kiráfi elészëtte a káposztát mëg az almát, adott belűlle a szamaraknak. Azok először muczié, azután embëré vátoztak, de mind szëbb vót, mint azelőtt.
A kiránét elvëtte a szécsényi kirá, a királyánt a fiatal kiráfi, a szobalyány mëg ott maratt nállok szógálatba.
Boldogok lëttek, mém most is ének, ha mën nem haltak. Eggyig vót, mese vót, Kelemënnek kedvi vót, kana is vót mellette, kanálozd ki belűlle.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Rago János, középkorú parasztembertől. Lejegyzési idő: 1904. febr.
49. Arany Zsáda.
Hun vót, hun nem vót, vót-ë, nem vót-ë? vót a világonn ëgy kirá, annak vót három lyánya.
Hát ez a kirá ëcczër elmënt hazúrú, de mielőbb elmënt vóna, maga elé hivatta a lyányait. Aszonta nekik: »netëk! itt van három koszoró mëg három madár, mikor visszagyövök, a koszorónak is mëg a madárnak is épen olyannak këll lënnyi, mint most, azé jó visellyétëk magatokot, vigyázzatok a szűzességtëkre! tuggyátok-ë?« A lyányok magokho vették a koszorót mëg a madarat, kiki a magáét, az apjok mëg elmënt.
Má este lëtt az időbű, ők odabe beszégetnek szépen, ëcczër az ablak alatt zsuzsorog valaki. Kinéznek, ott van ëgy kódúsruhába őtözött embër. »Mit keres maga ott, bácsi!?« kiátonak lë neki. »Fázok! szëgény kódús embër vagyok! segíjjënek rajtam!« A lyányok mësszánták, fëlhúzták az ablakonn be a szobába.
Mikor a szobába vót a kódús, ëcczërcsak lëvette a kódúsruhát, a lyányok ëgy valóságos herczegët láttak magok előtt. A fiatal embër ki is nyilatkoztatta, hogy nem kódús ő, ha kiráfi.
No, má ha így van, micsinállyonak? Hozzáfogtak kártyáznyi. A kiráfi ëgykettőre mënnyerte a két nagyobbat. Velëk is hát, a koszorójok mingyá elhërvatt, a madár mëcs csak lëcsüngesztëtte a fejit.
Másnap má a letkisebb is mëv vót nyerve. Arany Zsáda – mer így hítták – së esëtt ám a feji lággyára, hon në tutta vóna, micsiná?
Fogta magát, a përvétába vetëtt ágyat, a kiráfit odafektette. Allyig dőt az ágyba a kiráfi, má épen Arany Zsádát akarta magáho húznyi, mikor az ágy csak lësimút alatta, ő mëg bele a përvétába. Viczkándozott ő ott, bele is fút vóna, ha a két nagyobb lyány ki nem húzza.
A kiráfi szégyëllte nagyonn, hogy Zsáda így kibánt vele, fëltëtte magába, hogy akarhogy, de elvesztyi. Össze is beszét a nagyobb lyányokkal, a kiket mëgejtëtt, hogy tëgyék magokot betegnek, oszt valamié kűggyék el hozzá Arany Zsádét, majd elbányik ő vele.
Úgy is vót. Arany Zsáda nénnyei a kirá ételyire vótak kíváncsi, nyögtek, jajgattak, hogy ha ők abbú nem ëhetnek, hát bizon mëhhalnak. »Ereggy el má, Zsáda! të! oszt hozzá nekünk a kirá ételyibű, ha Istent ösmersz!«
Arany Zsáda fëlőtözött szakácsnak, oszt mënt késségësenn. De tutta ám ő, mibe mestërkëgyik a kiráfi mëg a testvérjei.
Bemëgy a konyhába, aszongya a szakácsnak, hogy vóna-ë szükség ëgy szakácsra, mer ő beána? az aszonta, hogy vóna! »No jó van, akkor beállok! – monta Zsáda – de mënnyék csak, nat tűz van, ég a kirá ëstállója, én mëg majd azalatt itt lëszëk!«
A főszakács elszalatt, Zsáda mëg kapta magát, a zsebibe rakott ëgy pár darab bélëst, mi ëgymást, a többi ételëkët mëg mind kiforgatta, oszt úgy tővel-hëggyel fölfordúva hatta ott a konyhát. De a szëmődökfára fëlírta:
A kirának bosszújára
Szakácsruhába.
Ha bánnya, hát tëgyën rúlla.
Avval mënt.
Gyön vissza a szakács, láttya, hogy mi van itt! mëgy a kiráfiho ëgënyest. Gyön az is, de az mingyá mëllátta az ajtó fëlëtt az írást, maj mëgëtte magát, úgy haragudott. Ki is atta mingyá, hogy ha Arany Zsáda idekerű, nem këll neki irgalmaznyi, vigyék rögtön ő elejbe.
Zsáda hazaért az étellel, a nagyobb lyányok út tëtték, mintha könnyebben vónának, de belő ëtte őköt valami, mer azt szerették vóna, ha Zsádát a kiráfi mëgölyi.
Másnap elkezgyi a két lyány mëgínt a nyögést mëg a jajgatást. Zsáda tutta, hogy mire mëgy a! kérdëzte, hogy »mi a bajotok?« Azok aszonták, hogy »mëhhalunk, ha a kiráfi borábú nem ihatunk!« »Jó van – monta Zsáda – maj hozok én!« Fëlőtözött kádárnak, mënt ëgënyest a kirá pinczéjihë.
Ép ott vót a főkádármestër. Aszongya neki Zsáda: »vënnék én ebbű a borbú ëj jó csomót, de magával nem tudok alkunnyi, hivassa ide a kirát, vagy maga mënnyék el érte, én majd itt mëvvárom!« A főkádármestër elmënt, Zsáda mëg teletőtött ëgy üvegët borral, a zsebibe tëtte, a hordókat mëg csapra vëtte, eresztëtte a bort fenébe. Az ajtóra mëg fëlírta:
A kirának bosszújára,
Kádárruhába.
Ha bánnya, hát tëgyën rúlla.
Gyön a kirá a főkádármestërrel, láttyák, hogy a bor mind ki van folyva, a sok drága bor mind odavan. A kirá má tutta, hogy Zsáda járt itt! Mënnek ki az ajtónn, ott mëg láttya a Zsáda keziírását. »No, mëgá, Zsáda! törjön ki ar rossz! mëjjárod még énvelem!« Szitta csudállatosann, de Zsáda má azóta otthonn járt.
Harmagyik nap újfënt van nyögés mëg jajgatás ugyancsak! Zsáda má előre nevette magába, hogy ugyan mire kívánkoznak most!? Mëgkérdëzte: »Mi lelt? mi këll má mëg?!« »Jaj, jaj! hozzá nekün a kirá almájábú, máskép mëhhalun!«
Zsáda fëlőtözött, mënt. Nem nézëtt sënkire, tartott ëgënyest a kertnek.
Fëlmënt a fára, má jó teleszëtte mindën zsebit, mikor mëllepi a kirá. »No, Zsáda! csakhogy ëcczër mëffoghattalak! az ételëmët kiforgattad, a boromot eleresztëtted, gyere csak lë a fárú! mëg tudod-ë, micsinátá të én velem nállatok?«
Zsáda lëmënt a fárú, de a kirá nem akarta eresztenyi.
Odavitte ëgy kendërvágóho, monta neki: »tëdd alá csak a nyakad!« De Zsáda nem tëtte, aszonta: »tëdd oda të elébb, mer én nem tudom: hogy këll!« A kiráfi mëmmutatta, a nyakát odatëtte a kendërvágó alá. A hogy odatëtte, Zsáda së vót rëst, rárántotta a kendërvágót, úgy összetörte a kirát, minden csontyát, hogy a kiráfit lepedőbe kellëtt a kerbű bevinnyi. Mëgverte amúgy magyarosann, hogy nem köszönte mëg.
Zsáda mëg szát ëgënyest haza. Otthon odatta az almát a testvérjeinek, fëlőtözött doktornak. Mënt mingyá a kirá házáho, hogy kéne-ë doktor? mer ő tud arrú a bajrú segítenyi, a ki a kirának van! Hej! szívesenn fogták! csak mënnyék be! oszt segíccsék a királyonn.
Bemënt. Kért ëgy csomó sót mëg paprikát, azután mëg üveget. Azt összetörte, a sóval, paprikával összekeverte, oszt úgy egyvelgësenn rakta, nyomogatta be a kirá sebibe. Mikor elvégezte a dógát, odabe fëlírta az ajtóra:
A kirának bosszújára,
Doktorruhába.
Ha bánnya, hát tëgyën rúlla!
Odbe nem vót sënki së, ő mëg mehetëtt szabadonn, az írást nem látta sënki.
De a kirá olyan beteg lëtt a doktor kezi után, hogy ki së lëhet mondanyi. Maj belehalt. Ëgy álló esztendeig nyomta az ágyat. A só, a paprika, mëg az üveg mëttëtte, olyan ripacsos maratt a bőri, mint a himlősé.
Node el is határozta, hogy Zsádát mëgölyi, mëg, ha a pokolba is kék érte mënnyi!
Tutta eztet Zsáda. Maga helyëtt viaszkbábut fektetëtt az ágyába, mézzel mëttőtve, ő mëg a falonn ëgy kép hátába húzódott.
Gyön a kiráfi. Ëgënyest az ágynak. A baltával csak úgy vágta széjjel a bábu fejit, hogy ezër darabra szakatt, de a mézbű ëgy csëpp odaesëtt a szája szélire. Nagyon édëss vót. Akkor bánta mëg a kiráfi, hogy mit tëtt. »Jaj! lelkëm Zsádám! ha nekëd a vérëd is ilyen édëss, hát të magad minő édëss lëheccz!« Avval odafordút a Máriakép fele, oszt kérte a bocsánatot az ő nagy bűnié. Mësszólalt oszt Zsáda a kép háta mellő: »hát nagy bűnöd van, fiam! ha a templomot hécczër mëmmászod, akkor mëbbocsátok nekëd!«
A kiráfi, szégény! mëg is mászta hécczër, mind lëmënt a bokájárú a bőr.
Az öreg kirá, a Zsáda apja mëg ekközbe hazagyött. Rögtönn számonn kérte a lyányaitú a koszorót mëg a madarat.
A két nagyobb lyány elévëszi a maga koszoróját, madarát, a koszoró el vót száradva, a madár mëg bággyaszkodott, maj fëlfordút. A Zsáda koszorója olyan friss vót, kívánat vót ránéznyi, a madara mëd danolt, repkëdëtt, nem vót annak sëmmi baja së.
Mënnek be az apjokho. Az mëllátta mingyá, kik itteng a ludasok. A két nagyobbat mëffogatta, kivégeztette, Zsádáé mëg elgyött a maga kiráfia, elvëtte, csaptak olyan lagzit, hogy olyat még az öregapám së látott
Mém most is ének, ha mën nem haltak.
Besenyőtelek, Hevesvármegye. Szabó Éva öreg cselédasszonytól. Lejegyzés ideje: 1904. jan.
50. Okos Zsófi.
Hun vót, hun nem vót, kis ház mellett nagy ház, nagy ház mellett kis ház, ëgyiknek së vót së ódala, së kéménnyi, vót a világonn ëgy kirá, annak mëg három lyánya. A letkisebbet Zsófinak hítták.
Ëcczër a kirának el këllëtt mënnyi a háborúba. Elévëtt három koszorót mëg három madarat. Aszonta a lyányajinak:
– Hallyátok-ë! itt hagyok mindënkinek ëgy-ëgy koszorót mëg ëgy-ëgy madarat, de mire elégyövök, a koszoró is, mëg a madár is olyan lëgyék, mint most. Jó vigyázzatok magatokra!
A lyányok mës së ámották, mé hatta nekik az apjok a koszorót mëg a madarat! csak Zsófi sejtëtte, de nem szót a nénnyeinek sëmminőt.
A szomszéd várasba lakott ëgy herczeg, az mëttutta, hogy az öreg kirá háborúba mënt, ellátogatott a kirákisasszonyokho. Elkeztek kártyáznyi. De úgy, hogy ha valamelyik lyány veszt, az a herczegé lëssz!
A lyányokot csakhamar elnyerte a herczeg. A két idősebbet mëg is kapta, de Okos Zsófinak vót eszi, mikor a herceg monta neki, hogy vessën ágyat, ő kivitte a fejelet mëg a dunnát a përvétába,53) ott vetëtt neki ágyat. Allyig hogy belefekütt a herczeg, csak zu! lë a czukmisba! A hátárú mind lëmënt a bőr, úgy mëgütte magát, ha mëg nem igyekëzëtt vóna, ott fút vóna bele. De valahogy kiúszott a Dunába, oszt nagynehezen csak hazaért.
De otthonn főtt a feji: micsinállyék ő evvel az Okos Zsófival, a mé így átmënt rajta!? Irt ëgy levelet a két nagyobb kisasszonnak, hogy kűggyék el hozzá Zsófit boré! így oszt majd elláttya a baját.
Okos Zsófit a nénnyei csakugyan elkűtte a herczeghë.
Zsófi tutta, mi töri a herczegët! fëlvëtte a pinczemestër ruháját, elmënt a szomszédvárasba, ëgënyesenn be a herczeg pincéjibe. A kik látták, nem merték mëszszólítanyi, hogyím pincemestëri ruha vót rajta. Ő mëg csapra vëtte a hordókot, tonnákot mind, a bort eresztëtte ki a fődre. Az ajtóra mëg fölírta, hogy:
Többször is cselekszi,
Ha az Isten úgy engedi!
Avval szëmibe vágta a kalapot, oszt mënt haza a zsebibe az üveg borral.
Zsófinak má csak hideg nyomát ütték, mikor eszrevëtték, hogy a sok drága jó bor mind odavan! Jaj! de mérges vót a herczeg, maj mëgëtte magát!
Fogta magát, levelet írt újontann a lyányoknak, kogy kűggyék el Zsófit ételé.
Zsófi fëlőtözött szakácsnak, bemënt a konyhába, fëlvëtt ëgy fazék étëlt, oszt vitte ki. Odbe kérdëzték hogy hova viszi? Akkor oszt elmonta, hogy őt most fogatta a herczeg, az ételt azé viszi, mer most ezt áhította mëg az úr. Jó van! beleëgyeztek.
Mikor az ajtóba ért Zsófi, kivëtte zsebibű a krétát, fëlírta az ajtóra mëgint, hogy:
Máskor is cselekszi,
Ha az Isten mëgengedi!
A herczeg ép akkor mënt lë a konyhába, mikor Zsófi elillantott. Monták neki, hogy »az úrnak mëg most vitték az ételt, mënnyék má, mer majd elhívël!«
– Kinek? – monta a herczeg
– Kicsoda!?
– Egy lyánképű szakács!
No, a herczeg maj szétrágta őköt.
– ’Isz’ Okos Zsófi vót a! – de mondott hozzá olyanokat, hogy maj lëszakadt a ház.
»Harmacczorra vályik mëg!« – monta a herczeg.
Avval leült, levelet írt a kisasszonyoknak, hogy az a kutya Zsófi mëgint kikerűte a kézit; kűggyék el körtéé!
Zsófinak mos së këllëtt kécczër mondanyi, őtözött, oszt mënt. Mikor beért a kerbe, nem látott sënkifélit së. Ott vót a sok szëbbnë szëbb gyömőcsfa, alma, szilva, körte. A legszëbb körtefát kiválasztotta, oszt fëlmászott rá. Igën ám! de mikor szakajtanyi akart belűlle, a körte mind mëccsëndűt, mer a fánn csëngő körték vótak! a herczeg eszrevëtte, mingyá ott termëtt a fa alatt.
– No! Okos Zsófi! mëvvaggy má! gyere csak lë a fárú.
– Hát mé në mënnék! bizol lë mënëk! lë is mënt.
Akkor aszongya a herczeg Zsófinak:
– No! Zsófi! të má sokszor kibántá velem, gyere, ott van ëgy hanapé, ülly csak rá!
Vót a kerbe má jó előre odakészítve ëgy borotvás kanapé, ha valaki abba beleült, úgy összevagdalta, mintha mëkköpölyözték vóna.
– Mutassa mëg elsőbb maga, azutánn oszt majd beleülök én is!
A herczeg mëffëlejtkezëtt magárú, beleült. Zsófi mëg odalépëtt, oszt jó rányomta a herczeg hátát a kanapéra.
Vót jajgatás mëg jajgatás, a háta csupa seb mëg csupa vér vót. Zsófi fëlírta a versit a kanapé hátára, oszt mënt kifele, mint a kit kergetnek. A herczegët mëg úgy vitték be lepedőbe.
Okos Zsófi kívël az útonn tanákozott a kirá orvosával, elkérte tűlle a ruhát, mer agyonn akarják ütnyi. Az orvos odatta. Zsófinak së këllëtt ëgyeb, mënt be ëgënyesenn a herczeghë.
– Hallottam, hogy beteg a herczeg, begyöttem, mondok, hogy hátha tunnék rajta segítenyi!
Hű! szívesenn fogták!
– Hozzonak csak ëgy tonna mézet, három ablaküvegët, mëg ëgy dunna pëlyhët! de sebësenn!
Mikor mëvvitték neki, a szobábú mindënkit kiutasított, ő mëg az üvegët összetörte apróra, belekavarta a mézbe, abba belenyomkodta a pëlyhët, avval kente be a herczeg hátát, de jó vastagonn!
A herczegët a fene is ëtte, úgy csípte az orvosság. Még betegebb lëtt tűlle, mint a borotvakanapétú!
Zsófi a szobaajtóra mëgint fëlírta:
Többször is cselekszi,
Ha az Isten mëgengedi!
De nem dévánkozott sokáig, ha inalt hazafele, a hogy birt, mikor a herczegët má jó mëgkente.
Ott mëg fël vót fordúva az egész ház a nagy ordítástú. A herczeg jajgatott, a hogy a maga orvosa szëtte ki a hátábú az üvegët mëg a pëlyhët, de az az átkozott méz nagyon beleragasztotta mindakettőt. A herczeg allyig birt fëlgyógyúnyi olyan beteg vót! épen, hogy mëvvallotta!
Hej! fájt is a foga Okos Zsófira! csak ëcczër mëgfoghatná!
Akkorra má a háborúbú hazagyött a lyányok apja, az öreg kirá is. Első dóga vót számonkérnyi a lyányoktú a koszorót mëg a madarat. A két nagyobbé a koszoró el vót száradva, a madár mëg olyan vót, mint az ülős tyúk, allyig vót. De a Zsófi koszorója épenn olyan friss, a madara is olyan víg vót, mint mikor az apja odatta neki. Igën ám, mer ő mëgőrzötte a szüzességit!
A két nagyobb lyánt az apja elcsukatta, Zsófit mëg mëgkérte a herceg, oszt el is vëtte.
Má jó félesztendeig éltek ëgyütt, ëcczër Okos Zsófi mëssejdítëtte, hogy az ura el akarja őtet vesztenyi. Csinátatott a czukrászszal épen olyan bábut, mint ő maga, de belőrű üresset, oszt mëgtőtötte alkörmössel. Mikor készenn lëtt, haza vitette, lefektette az ágyába. Ő mëg – vót az ágya fëlëtt ëgy nagy Máriakép – annak a hátáho húzódott.
Nemsoká gyött az ura ëgy nagy fejszével, látta, hogy az asszony ott fekszik az ágyba, püff! oda neki! a bábú mingyá ezër darabra szakadt, az alkörmösbű mëg ëgy csëpp a szájára csëppent. Mikor érzëtte, hogy minő édës, lëborút a Máriakép elejbe:
– Jaj! mit csinátam! kedves feleségem! agyonüttelek, oszt még a vérëd is olyan édës, mint a méz! jaj! jaj! szűz Máriám! légy segíccségëmre! mit tëttem! mit tëttem!
Akkor Okos Zsófi mësszólalt a kép hátábú, mintha Mária szóna:
– Ereggy, oszt csúszszá térgyënn a vár körű, akkor mëbbocsájtok!
A herczegnek mit vót mit tënnyi? mënt, oszt csúszott térgyënn a vár körű.
Zsófi mëg lëgyött a képbű, befekütt az ágyba, ott várta az urát.
Az mëg is gyött nem nagyon soká, de má a térgyinn ëgy csëpp bőr së vót!
De maj hanyattvágódott, mikor a feleségit az ágyba látta, hogy sëmmi baja sincs. Nem tutta fëlérnyi észszel. Oszt Zsófi mëg még a tetejibe mindég csak azt sohajgatta:
– Jaj! de nagyot aludtam!
A herczeg látta, hogy ő má në tëgyék fël Zsófival, mer ő az, a ki rajtaveszt, odamënt, bocsánatot kért tűlle, hogy többet olyat nem tësz. Zsófi mëbbocsájtott.
Akkor oszt újra mëgesküttek, boldogok lëttek.
Még most is élnek, ha eggyig mën nem haltak.
Puszta-Hanyi, Hevesvármegye. özv. Bozsik Imrénétől. Lejegyzés ideje: 1904. január.
51. A királyficzigánylegény.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kiráfi. Az a kiráfi lëvëtette magát három arczképbe, a három képet elkűtte három királyánnak, hogy nézzék mëg, minő ő, hogy elgyönnek-ë hozzá. De a kiráfi egész czigányosan, ripacsos arccal vëtette lë magát, olyan vót, mint ëgy valóságos czigány.
Az első királyány azt üzente, hogy ha a világon több nem vóna, së mënne el hozzá, a másogyik, hogy a sáros csizsmáját së türűné mëg benne, a harmagyik mëg, hogy elmënt vóna, ha épen most mëg nem kérték vóna.
Hát így a kiráfit jó kifizették.
»Mëgállyatok csak!« gondolta magában, »majd adok én nektëk!«
Avval fogta magát, fëlőtözött czigánylegénynek. Elmënt az első királyány apjának az udvarába. Ott beszegődött muzsikusnak, mer szépen tudott muzsikányi.
A királyány alyig látta, hallotta ëcczër-kécczër, nagyon mëszszerette. Kérte is az apját, eressze őt ki a muzsikusho, hagy hallgasson mëg ëgy pár szép nótát. Az apja nem gondolt semmit, kieresztëtte.
Ott a lyány bevallotta neki, hogy minő nagyon szeretyi mëg biztatta, hogy szökjönek mëg ëgyütt.
Úgyis vót. A kapuféfátú së búcsúztak el, csak elmëntek loppa.
A czigánylegény abba a városba mënt vele, a hun az apja is lakott. Ott, mit vót mit tënnyi? ényi mëg ënnyi këll, cserepedényárolásba fogtak.
Kipakolt a királyány a piacz közepire, sorba rakta a sok butykost, korsót, szélkét, kantát, csëmpét, miegymást, a mit a fazëkasok szoktak árolynyi. Várta a vevőt, csipejire tëtte a két kézit, oszt nagy hëgyësenn úgy átt ott a közepibe.
A czigánylegény mëg – mámint a kiráfi – beszét a kocsisokkal, hogy mënnyënek a piaczra, ott ëgy lyány cserepedént árol, në nézzënek së Istent, së embërt, csak gázollyák össze az edént mind.
Úgyis vót. A kocsis összetörette a sok edént ëgy csëppig.
Hazamëgy a kiráfi, az asszony rí otthon keservesen. »Mi bajod, hé!?« »Hát ëgy részëg kocsis az edént mind összetörette, ëgye mëg a zíz a fajtáját!« oszt elévett ëgy csëmpét, hogy csak am maradt mëg az egészbű. »No hát, aszongya a czigánylegény, má ehhë nincs szërëncsénk, másho kell látynyi.«
Akkor a lyány ëgy jó gazdahêre elát szógállónak. Mongya neki a czigánylegény, hogy neki is hozzék má estére valami ënnyivalót, mer azonn a helyënn mëg épenn lagzi vót. »Jó van, asszongya az asszon, maj hozok! felkötöm a szoknyám, oszt telerakom mindënvel!«
A legény mëg ezután odament a lakodalmas házho. Beszét a vőfélyëkkel, hogy van itt ëgy új szógálló, szép lyány, estére el në eresszék an nékű, hogy jó mën në tánczoltassák.
Hát csakugyan is, mer a lyány má jó mëgpakolta a szoknyát, mikor a vőfélyëk elvitték tánczolnyi. Húzóczkodott a lyány, hogy ő nem tánczol, mer a feji fáj, de nem hasznát sëmmit, mer úgy mëssürgették, hogy a sok bëgre, a ki káposztával, hússal mëg kásával vót tele, mind feldőt a szoknyájába.
Hej! sohajgatott a lyány, mikor eleresztëtték, »jó vagyunk má mëgínt! mos má mit viszëk haza?« De csak hazamënt. Kérdëzi a czigállegén, hogy »hát nekëm mit hoztá?« Eléatta oszt a lyány a panaszt, hogy telerakta ő a szoknyáját, oszt hogy mëssürgették őt a vőfélyek! verje mëg őköt az Isten! – A legén mëg csak nevetett.
Aszongya akkor neki: »Tudod-ë, mit? eregy të a királyi udvarba szógállónak, ott táng több szërëncséd lësz!«
A lyánt fël is fogadták.
A czigállegény pegyig suttyomba elmënt vadásznyi, mire hazagyött, má kiráfinak vót őtözve.
Mikor ebédelt, behívatta magáho a szógállót, má mint a királyánt, oszt maga mellé ültette az asztalho, de má akkorra a tába tëtte a gyűrőt, a mit a királyántú kapott ajándékba.
A hogy szëttek, ëpen a lyány kanájába csürdűt mëg a gyűrő. Ki vëszi: mi lëhet a? – hát mëgösmerte a maga gyűrőjit.
Akkor a kiráfi elmonta, hogy »ládd-ë, aszontad, hogy nem gyönné hozzám, ha ëgyeb nem vóna a világonn, oszt még szógállónak is tëttelek! No de most őtözz fël szépenn, esküggyünk mëg!«
Úgy is vót. Mëgesküttek, boldogok lëttek, most is ének, ha mán mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa (Hörcsikné) paraszt asszonytól. Lejegyzési idő: 1903. deczember.
52. A kis kondás három malacza.
Hun vót, hun nem vót, még az ópërëncziás tengërënn is túnat, vót ëgy kis kondás, a kinek három malacza vót.
Lakott azonn a környíkënn ëgy kirá, annak a lyánya szerette vóna mëgvënnyi a kondástú a három malaczot. Lë is kűtte a szobalyánt, kérdëzze mëg, hogy anná a malaczot? Al lëmënt, mëgkérdëzte. A kis kondás mëg mëgkérdëzte, hogy eladó a malac, de hát kinek kék? ki vënné meg? A szobalyány mëmmonta: »a királyánnak!« »Hát mondd mëg neki, hogy az ëgyik malaczot odaadom, ha a királyány térgyig felemelyi a szoknyáját!«
A szobalyány mëvvitte az üzenetët, hogy a kis kondás csak úgy ad malaczot, ha a királyány térgyig emelyi a szoknyáját.
Aszongya a királyány: »No! ha csak az a fizetés, akkor jó, akkor nem kerű sëmmibe së!« Őtözködött mingyá, oszt mënt lë a kis kondásho.
A kis kondás épenn ëgy boglya tövibe alutt, mikor a királyány odaért. »Aggyon Isten jó napot!« – monta a királyány. – »Aggyon Isten! – fogatta a kondás, mi járatba van?« »Hát tuggya! én vagyok a kirá lyánya, elgyöttem a malaczé!« »Jó van, jó! de tuggya-ë, mi annak az ára?« »Hát honnë tunnám!« – monta kirákisasszony, oszt avval térgyig emelte a szoknyáját, »ez az ára ë!« A kis kondás maj hogy hova nem lëtt örömibe, mer a kirákisasszony térgyinn két csillagot látott. Akkor fëlkelt, ëgy malaczot betëtt a zsákba, oszt odatta a kirákisasszonnak. Am mëg vitte hazafele.
De – a malaczpëcsënye esëtt-ë jó neki, vagy a kondás tecczëtt-ë mëg? – a kirákisasszony másnap is lëkűtte a szobalyánt, kérdëzze mëg a kondást, hogy anna még ëgy malaczot?
A szobalyány lëmënt, azt a hírt vitte haza, hogy ha a kirákisasszony a hasáig fëlemelyi a szoknyáját, ez övé lëssz a malacz.
Mit vót mit tënnyi? a kirákisasszony újbú lëmënt, a hasáig emelte a szoknyáját. A kondás a lyány hasánn hódvilágot látott. Akkor odatta neki a másik malaczot.
Harmannap a harmagyik malaczra kerűt a sor.
A szobalyány má azt hitte, hogy no! a királyány most az egész környík malacczát mëg akarja ënnyi, hogy mindég kűdözi! De a kis kondás as së atta ingenn, aszonta, hogy »ha a királyány a mellyiig fëlemelyi a szoknyáját, odaggya a harmagyik malacot is.«
A kirákisasszony mëttëtte azt is, akkor mëg a kis kondás a napot látta a mellyinn. Avval elmënt a harmagyik malacz is.
Most má odavót a kis kondásnak mind a három malaccza. Mit őrizzék má ő? vagy mére mënnyék? Fëltëtte magába, hogy mëkkéretyi a kirákisasszont, vagy mëgy hozzá vas së, de mëppróbállya.
Hát a hogy bemëgy a palotába, má ëgy katona ott vót, az is a királyánt szerette vóna. Eléaggya ő, hogy mismi járatba van? hogy ő a kirákisasszont el akarná vënnyi! »Jó van, – monta a kirá lyánya, – a ki közűlletëk három kérdésëmre mët tud felelnyi, azé lëszëk!«
A katona csak nagyot nézëtt, oszt magába mëg mérgeskëdëtt, hogy »mé gyön má ide ilyenkor ez a tahó kondás, olyan piszkos, mint a lëszállott fekete főd!« de csak nem ért as sëmmit, mëg këllëtt a három kérdésre felelnyi.
Aszongya nekik elsőbbet a királyány: »no! mongyátok mëg: mi van a térgyemënn?« A katona gondolkozott, gondolkozott, de nem birta kitanányi. A kondás mëcs csak a malaczvásállásra gondolt, mingyá mëmmonta, hogy »két csillag!« A katona mëg, mintha ő is tutta vóna, hirtelen utánna monta: »én is ezt akartam mondanyi!« de má a kondás hamarabb mëmmonta.
Másogyik kérdésnek azt atta fël a lyány, hogy »hát mongyátok mëg, mi van az én hasamon!?« A kondás mán nem is gondolkozott, csak monta, hogy »a hód!«, a katona mëg mingyá utánna, hogy »én is azt akartam mondanyi!« De ő mindég akkor szót, ha má a kondás mëmmonta.
A harmagyik kérdés av vót, hogy »tanállyátok ki: mi van az én mellyemën!?« A kondásnak má ráát a szája, csak mozgatynyi këllëtt neki, hogy »a nap!« De a katona mostis utánna monta, hogy »én is azt akartam mondanyi!«
A királyány most má aszonta a katonának, hogy mënnyék, a mére lát, mer a három kérdésbű ëgyet së tudott kitanányi, mos má ő a kis kondás feleségi lëssz.
De a katona akadékoskodott, hogy ő is kitanáta, csakhogy a kondás előzte őt a szóval. No jó! a királyány helyt adott a panaszának, mëkkérdëzte a kondást, hogy micsodát csinállyonak má evvel a katonával? A kis kondás azt is kitanáta mingyá.
Aszongya a katonának: »hallod-ë, pajtás! mink most a kirákisasszonval ëgy ágyba fekszünk, a ki fele a kirákisasszony fordú, azé lësz!« A katona beleëgyezëtt.
Lëfeküttek az ágyba, ëgyik ódarrú a katona, a másikrú a kondás fekütt. Akkor a kondás jószagú süteményëket szëdëtt elé a zsebibű, ezt kezte ënnyi. A katona mëg mësszirű gyött, oszt tisztát má jó régenn nem vëtt, büdös vót. A királyány allyig áhatta ki ott maga mellett a szagáé, ëgyet hajított magánn, oszt a kondás fele fordút.
Igy oszt a kirákisasszony a kondás feleségi lëtt, a katona mëg elmënt Kukutyínba zabot hëgyëznyi.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Rago János parasztembertől. Lejegyzési idő: 1904. február.
53. A tánczolni járó királykisasszonyok.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá, annak vót három lyánya. Azok a lyányok olyanok vótak, hogy minden écczaka elnyőttek háromszáz pár czipét. Az apjok nem győzte má czipével őköt, de csakugyann a fene së győzné, hát kihirdette az országba, hogy a ki nyomára tunna gyönni, hogy a lyányok hun nyövik el azt a tengër czipét, azé lëssz a letfiatalabb lyánya mëg a feli kirásága.
Mëghallotta a hírt ëgy kondás, aszongya az annyának, hogy ő mëppróbákozik vele. »Jó van! – aszongya az annya – adok nekëd olyan subát, a kibe a letsëtétebb écczaka is mëllátnak, mëg olyan csuhát, a kibe sosë sënki mën nem lát. Azutáng ëgy pár bocskort, a ki olyan sebësenn visz, hogy ha má az ëgyikët fëlhúzod is, kiabányi këll neki, hogy »hó! te hó! ne mënny még!««
A kondás fël is őtözött, vitte magával a ruhákot is, mëg a bocskort is.
Elindút, nemsokára oda is ért a kiráho. Az udvarba állott kilenczvenkilencz hëgyës karó, azon kilenczvenkilencz embërfej állott. Odaköszön a kirának, oszt elmongya, hogy mísmi járatba van ő. A kirá aszongya rá, hogy »jó, de oszt ura lëgyé a válalatodnak, mer látod-ë, kilenczvenkilencz emberfej van itt, a kik hiába tróbákoztak, ettéd lëssz a százagyik, ha nem tuccz embër lënnyi!«
A kondás válalta, hogy ő nyomára gyön a dolognak akarhogy is.
Elgyött az este, a kondás lëfekütt. A három kirákisasszony mëg má készűt az útra. Mikor má készenn vótak, odaátak a kondás fëlé, oszt rákezték: »Aluggy, aluggy, kis kondásom! hónap rëggel karón lëssz a fejed!«
De a kondás nem alutt, csak azt várta, hogy indúllyanak a kisasszonyok.
Mikor elindútak, fëlvëtte ő is a látatlanná tévő csuhát, utánnok! A lyányok hattyúképibe szátak.
Mëntek sebësenn, a kondás má izzadt is a csuhába.
Ëcczër elérnek ëgy ezüsterdőbe, ott a kútná a három hattyú mëgáll, mindënkinek vót ott a kút rovátkáján ëgy-ëgy ezüstpuhár, itt mindëgyik, odamënt a kondás is, ő is itt ëgy jót, avval utánnok.
Nemsokára beértek ëgy rézerdőbe, a hattyúk a kútná ittak a három aranpuhárbú, a kondás is szomjan vót, jó esëtt neki a fáin aranpuhárbú, oszt mëntek tovább.
Harmacczorra beértek ëgy gyémánterdőbe. Szokás szërint a hattyúk mëgállanak a kútná, mindëgyik iszik a maga külön gyémántpoharábú, a kondás is szintazonszërint. De mikor a kondás el akart gyönnyi, hogy a lyányok utánn mëgy, a letkisebbét szájával lëfele fordította.
Szátak oszt, mint a rossz. Mënt ám utánnok a kondás is, úgy loholt a csuhába, mint ëcs csuhás barát.
Kisvártatva ëgy palotáho értek. A hattyúk ott mërrázkóttak, lyányoké vátoztak, oszt mëntek be ëgënyesenn a házba. A kondás látatlanú mindenütt utánnok.
A vocsora má készen várta őköt. Ëttek is, mint a farkas, a ki ënnyivalót së látott. A kondás odaült, ő is ëtt velëk.
Mikor vocsoráztak, a kondás gondolta, hoj jó lëssz innen valami jelt elvinnyi, mer hátha el së hiszik, hogy ő itt járt. Innen is, onnan is fëlvëtt hun ëgy arankést, hun ëgy ezüstvillát, hun ëgy gyémántkanát, oszt csapta be a csuhaújjba.
A vocsora végeztyivel a két nagyobb lyány odamënt a bőcsőkhő, a nagyobb kettőt, a kisebb mëg ëgy gyerëkët a karjára vëtt, oszt szoptatott. Azok a gyerëkëk má az ő gyerëkejik vót. A letkisebb még ott enyelgëtt ëgy fiatalembërrel.
Mikor má a szoptatás is mëvvót, készűtek a tánczra, a kondás nem teketóriázott, csak fogta fël két bőcsőt, a kibe a gyerëkëk feküttek, be őköt is a csuhaújjba a kanáho mëg a villáho.
A lyányok mëg hozzáfogtak a tánczho.
Sürgöttek, mint a forgószé, járták a bolongyát, el is nyőtt a lábokonn mindën tánczná ëgy pár czipe. Vót ott fiatalembër vagy százigváló, azok mind mettánczoltatták a kisasszonyokat úgy, hogy a három lyánná, mikor mind a százann mettánczoltatták, elnyőtt a háromszáz pár czipe.
Má hajnalodott is otki, a lyányok garmadába hánták a sok elnyőtt cipét, vót má ott miliomig való is, a mënnyit má azok elnyőttek.
A kondás odament a sok czipéhë, háromszázat be azok közű is a csuhujjba. A fene së látta, tëhetëtt vóna, a mënnyi csak jóesik.
A lyányok má épen búcsúzkottak, kívël átak a pitartajtóba, a kondás is az ajtó mellé húzóczkodott, hogy këllő időbe ott në haggya a három lyány.
Végre indulásra készenn vótak.
A három lyány csak mërrázkógyik, rögtön hattyúé vályik, oszt vëszi az úttyát ëgënyest hazafele.
A hogy mënnek az erdőkbe a kutakná mindëgyikné mëgátak, a gyémánterdőbe a letkisebb eszrevëtte, hogy az ő puhara fenekivel van fëlfele, mëgihett, hogy »jaj! biztosan gyött itt utánnunk valaki!« »Dehogy gyött, dehogy gyött! – montták az öregebbek, – biztosan magad tëtted úgy, oszt most elfelejkëzté!« Allyig tutták a lyánt lëcsitítanyi.
A kondás mëg, a mëly kútná csak elgyöttek, a puharakot mind elrakta. Gondolta magába: »no, lyányok! mos tagaggyátok hát mëg, hogy én nem láttalak bennetëkët!«
Avval ő jó előre sietëtt, sokkal hamarabb hazaért, mint a lyányok. Este vót, ledőt ëgy ágyra, a mëlyikënn az azelőtt való este hát. Nemsokára hazagyöttek a lyányok is, azok azt tutták, hogy a kondás nem tud sëmmit arrú, a hun ők vótak, látták, hogy most is alszik, biztosra vëtték, hogy ez is má a karóra jut százagyiknak. Mëgint rákezték az ágya fëlëtt: »Aluggy, aluggy, kis kondásom! hónap reggel karón lëssz a fejed!«
De a kondásnak jó esëtt az álom, alutt is, mint a tej, másnap rëggel arrú az ódalárú kelt fël, a mëlyikënn még este alutt.
Allyig pitymalodott, má hívatta a kirá. »No, fiam! hát most má számolly be: ettéd lësz-ë a lyányom felikiráságomval, vagy a karónn lëssz a fejed!?« »Hát, fëlséges kirá! gráczia fejemnek! én mindënt tudok! én nyomára gyöttem mindënnek: mére járnak? hova mënnek? micsinának? hun nyövik el a sok czipe?!« Avval elmonta végig-hosszig az erdőköt, kutakot, a palotát, mëm mindent, a mit csak látott. Azután aszonta, hogy »ha mém mos së hiszi fëlségëd, hogy mindënt tudok!« – akkor csak benyút a csuhújjba, elévëtte a kanát, kést, villát, a bőcsőköt gyerëkëstű, a puharakot, a czipéket mind – »hát ëhën vannak-ë! ezëkkel ëttek, ezëkët szoptatták, ezëkbe tánczoltak, ezëkbű mëg ittak. Ez a két gyerëk a két letnagyobb lyányáé, kérdëzze csak mëg őköt, hivassa be, hogy elválallyák-é magokénak?«
Akkor a kirá lehivatta a két lyánt, mëgkérdëzte, hogy igaz-ë az, a mit ez a kondás mond? Először tagatták, de hogy ott hátok mellett a bőcsőbű rívást hallottak, odanéztek, mëgösmerték, hogy a saját tulajdon gyerëkik, ríva fakattak, hogy »kedves apám! bocsássék mëg, ha má mink kurvák lëttünk! többet ilyent nem tëszünk!«
De a kirá nem këgyelmezëtt, ökörrel szaggattatta szét őköt.
A kondásnak mëg odatta a letkisebb lyányát, mëg a felikiráságát.
A fiatalok mëgesküttek, oszt nagyon – de nagyon boldogok lëttek. Még tán most is ének, ha mên nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Németh László parasztlegénytől. Lejegyzési idő: 1903. deczember.
54. Baka János.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá. A feleségi mëhhalt, de mëhhatta, hogy në temessék el, ha a templomba vigyék, azután, mer vót három lyánya, hogyha lyányajinak mindën nap új ruhát aggyonak, mëg a lyányok háza elejbe mindën nap sirbakot állyonak.
Úgy is vót. A kirá mindënt út tëtt, a hogy a feleségi mëhhatta. De a sirbak má annyira fogyott, hogy odalëtt neki mindën katonája, mán ő rajta vót a sor. Ő mëg aszonta, hogy nem mëgy sirbakolnyi, majd ő vele is kituggya: mi törtínnyék! mint a többivel.
Eszibe jutott, hogy van neki ëgy öreg, régi, hű szógája, Baka János, azt híjja el, az tán majd válalkozik sirbaknak.
Elhívatta, elmonta neki a sort. Baka János aszonta, hogy mëttëszi szívesenn, hacsak lëhet.
Má az nap estére ott is vót a kirákisasszonyok pitarjába. De úttyába tanákozott ëgy öreg embërrel, a ki azt tanácsolta neki, hogy »hallod-ë! mën në idd a három puhár bort, a kit annak, mer elalszol, ha öncsed a kelebedbe. De úgy tëgyé, tudod-ë?!« Baka János mëffogatta.
Este várakozik ő ott a pitarba. Tiz órakor mëgáll a ház előtt ëgy tüzes hintó, benne három ördög, szának lë, mënnek a kirákisasszonyoké. Mikor bemëntek, gyön ki a három lyány ëgymásután, mindëgyik mëkkinállya egy puhár borral. Baka János nem itta mëg, ha a kelebibe öntötte mind a három puhárral.
Azok elmëntek, ő mëg lëfekütt.
Rëggel, mikor fëlérzëtt, má a lyányok elé vótak. Baka János is mëgy be a kiráho, jelëntenyi, hogy még él. A kirá örűt mëg monta is, hot tutta ő, hogy az ő János baráttya mindënt jó végez.
Másnap este mëgínt úgy vót mindën. Harmagyik este az útonn mëgint elejbe kerűt Baka Jánosnak az öreg embër.
Aszongya az öreg, adott neki ëgy sipkát: »ne ë ez a sipka! ha ezt a fejedre tëszëd, sënki së lát mëg; mikor az ördögök elviszik a lyányokot, ereggy tísis, ülly fël a kocsira valahun, oszt nézd, mére, hova mënnek? de vigyázz, hogy a sipka lë në essék a fejedrű, mer akkor véged van!«
Baka János zsebrevágta a sipkát, mëkköszönte az öregnek a szívességit, avval mënt sirbakolnyi.
Este tíz órakor újfënt itt van a tüzes hintó mëg a három ördög. Itatnák Baka Jánost, de az së vót hülye: a lajbi alá öntözgette, a kelebibe. Mikor indúnyi akartak, fëltëtte a sipkát ő is, a kocsinak letëslet hátullyára ült, oszt kísírte őköt, a hova mëntek, – a pokolba.
A hogy odaérnek, má messzirű hallotta a nagy rívást, szalad a három lyány szoptatnyi a bőcsőhő, mer má mind a háromnak gyerëki vót. Ő látott végig mindënt, ott át a Plútódrómó hátáná.
Mikor a lyányok mëszszoptattak, hozzáültek a vacsoráho. Baka János is ott ëtt velëk, de őt nem látták. Hogy a vocsorának végi vót, ëgy aranpuharat, kést, villát a zsebbe tëtt János bácsi, hogy vihessék is valami jelt onnat a kirának.
A lyányokonn mëg má akkor a fájin új ruha csupa rongy vót, csak itt-ott lógott rajtok belűlle, mind lëszëtte rúllok a sok miling.54)
Nemsokára indútak haza. A tüzes hintóba beleült a három ördög mëg a három lyány, de má mind a három meztelen vót, úgy indútak el a főd alatt. Baka János mindënütt utánnok. De má mikor gondolta, hogy közel vannak, ő előre mënt, oszt lëfekütt a pitarba. Látta is a három meztelen kirákisasszont, a hogy mëntek befele pihennyi.
Rëggel elmënt a kiráho, elmondott neki mindënt, a mit látott. A kirá rögtön elkűdött a lyányoké, hogy »itt lëgyënek ebbe a szentbe!«
A lyányok ott is vótak. Akkor a kirá monta Baka Jánosnak, hogy mongya el csak végig-hosszig, a mit látott. Baka János elmonta. Mire a végire ért, a három lyány mëttisztút, oszt galambképibe szát fël az égbe.
A kirá felibirodalmát Baka Jánosnak ajándékozta, a ki hóttyig becsületësenn ét belűlle, mét táng máma is él, ha mën nem halt.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Tinger Jóska, kovácstól. Lejegyzési idő: 1904. január.
55. A szegény lyány meg a fia.
Hun vót, hun nem vót, a küszögönn innet vót, a kapunn túnat vót, ëgy pár cseléd. Vót annak három lyánya.
Hogyún nagyonn szëgényëk vótak, elkütték a lyányokot szógálatba. Először a letnagyobbat.
Süttek neki ëgy nagy hát bogácsát, azt a nyakába kötték, oszt útnak eresztëtték.
Mënt a lyány, mënt, mëndëgét, má jó este vót, mikor beért ëgy erdőbe. Hova fordúllyék ott abba a setéccségbe, nem ülhetëtt lë a fa alá. Mënt árébb.
Nagysokára tanát ëgy rossz kis házat, ëgy rossz is ablak vót rajta, azonn látott ëgy kis mécsët égnyi.
Odamënt, kopogtatott az ablakonn. De nem szót ki sënki. Kopogtatott újfënt, de csak nem szót sënki.
Bizony bemënt. Szétnézëtt, nem vót odbe sënki, csak ëgy nagy macska kuczorgott a kemëncze tetejinn.
Ásitott az egész ház, olyan üres vót. Nagyot sohajtott, leült, kibontotta a batuját, kënyerezëtt. Kitëtte a sok bogácsát.
A macska is hogy látta, hogy az asztalonn van valami, lëkoncsorgott a kemënczenyakrú, odasüntörgött55) a lyánho, odadörgölődzött, mintha kért vóna valamit. De a lyány rá së nézëtt, oszt hogy nem kapott sëmmit, a macska is mënt fël, a honnat gyött, a nyakra.
A lyány mëg ott maratt ülve a lóczánn az asztal mellett.
Éfé tájba gyönnek az ajtóra.