Szép szeretőm, nyisd ki az ajtót.«
De a lyány csak mëghalt, hogy ezëkët a szavakot hallotta. Féttyibe nem is nyitta ki az ajtót.
Az is oszt otki nem győzte várnyi, begyött.
Hát ëgy nagy lompos medve kuburczolt be a házba.
Mëllátta a lyánt az asztalszögletbe, odamënt, nem teketóriázott vele, szétszaggatta, oszt mëgëtte.
Otthon a szülei csak várták, csak várták, de nem mënt a lyány.
Elkűtték a másik lyánt is, de az is csak új járt, mint az első. Szétszaggatta a medve.
Elmënt a harmagyik is. Az is beért abba az erdőbe mëg abba a házba.
Allyig terepëdëtt lë az asztal mellé, a kemënczérű mingyá lëugrott a macska, odamënt a lyánho, a ki má akkorra kibontotta a batuját. Muzsikát a macska szépenn, mintha monta vóna neki, hogy »aggyá nekëm is!«
A lyány mëssajnáta a macskát, látta, hogy nincs itt sënki, a ki ënnyi anna neki, széttört ëgy bogácsát, a felit oda tëtte neki az asztallábra.
A macska mëgëtte jóézűvenn. Azutánn fëlugrott az asztalra, mëcscsávingatta56) a farkát, oszt aszonta a lyánnak: »Hallod-ë, lyány! të jót tëtté velem, most én is jót tëszek veled. A të nénnyeid mind itt pusztút el, mer van itt ëgy nagy medve, a ki itt lakik, ebbe a házba, az mindég éfékor jár haza, az szaggatta szét a të testvérjeidët is. De të, tudod-ë, micsiná’? Maj, ha gyön haza éfékor, oszt mongya, hogy nyisd ki az ajtót, nyisd ki szépenn, de á’ az ajtó hátáho, oszt mikor ő begyön, të suhannyá ki, oszt mássz fël ëgy fára. A többit mëcs csak bízd rám!«
A lyány hogy mëgörűt ennek, maj hogy össze nem csókolta a macskát. Mëg is fogatta, hogy út tësz.
Avval odahúzódott a lócza szögletyibe, oszt hogy nagyon ámos is vót, elkezdëtt bókolnyi.
A hogy bókolt, a hogy bókolt, ëcczërcsak valaki zörömböl otki.
Szép szeretőm, nyisd ki az ajtót!«
Fëlrëzzent a lyány, de eszibe jutott neki mingyá, a mit a macska mondott. Az ajtó hátáho át, kinyitta az ajtót.
Hát maj hogy össze nem esëtt, mikor látta a nagy renyhe medvét. Az bekullogott, ő mëg csak usgyi! ki az ajtónn, oszt fël ëgy fára, a ki oda legközelebb esëtt.
De mëllátta ám a medve, hogy kiszalatt! utánna má nem mëhetëtt, ha a macskát vëtte űzőbe. De jóval tëtt fël!57) Ráugrott a macska arra a bozontos fejire, a szëmit mingyá kikaparta.
Kereshetëtt oszt a medve is, a kit akart, nem látott.
Akkor a macska íntëtt a lyánnak, al lëgyött a fárú, a macska ráült a vállára, oszt úgy mëntek együtt.
Vándorok vótak, mëntek, mëndëgétek, tanátak ëgy këgyetlen rossz malmot.
»No! má ez olyan rossz, hogy ebbe tán embër së lakik! Ugyan bemënnyünk-ë? Gyerünk be!«
Igy beszégettek ők ëgyütt.
Hát belőrű, olyan szép vót az, mint a mënyország!
Ott lakott ëgy mónár, a kinek a feleségi épenn kiterítve fekütt.
A lyány be akart oda ányi szógányi, de a mónár aszonta neki, hogy szóllyék hónap, mer most gyászsza van neki.
A lyány a macskával kimëntek az erdőbe egy fa alá, ott pihentek egész rëggelyig.
Másnap beállítottak újfënt. A mónár a lyánt mëg is fogatta mingyá.
Hogy a lyány mëg szép vót, a mónár mëg özvegy, mëttecczëttek ëgymásnak, ëgy pár nap múva ëgyek lëttek. A mónár elvëtte a szép lyánt.
Lëtt is nekik nemsoká olyan szép fiok, hogy bámúta mind, a ki látta, mint a csudaszarvast.
A gyerëk nyőtt, nevekëdëtt, má szép nagy vót. Elkűtte az apja világot próbányi. Ő is úgy fogott az életbe: világpróbálással, hogy tuggya meg, mi az élet!
A legény nem is szabadkozott, el vót tökélve, hogy ennek így këll mëllënnyi.
Má mëhetëtt jó darabig, el is vót fáradva, mer azelőtt való écczaka mëg nem is alutta ki magát, mikor ëgy erdő szélyihë ért, lëdőt egy bukor alá. Nem soká hanyakodott a fűvönn, mer el vót esve58) mindëni, elalutt.
A hogy alutt, ámába mintha valaki mondott vóna neki valamit. Aszonta, hogy »a szomszéd várasba van három szép királyány, azé most három kiráfi verekëgyik mëg, ereggy csak oda, maj mëllásd: nekëd is jut ëgy!«
Tünődött ezënn az ámonn a legény soká. Igaz lëssz-ë, nem-ë? vagy csak az álom incselkëdëtt vele? Gondolta magába, hogy ő úgyis olyan most, mint az a vándormadár, a hova esik, odacsëppen, hát – mëppróbállya, hátha csakugyann van az ámába valami.
Bemënt a várasba, ott elszegődött ëgy bótosho bótoslegénnek. Ott kiruházkodott szépenn, szógát is tánn ëgy napot, de oszt mëszszökött. Még lova mëg kargya nem vót, azt këlletëtt vóna még keritenyi!
Kerűt-fordút, benyitott ëgy gazdáho, az vagyonos embër vót, az adott neki fëlszërszámozott lovat mëg kardot.
Mëvvót má mindën. Szép ruha is, ló is, kard is, csak még al lëgyék igaz, hogy a királyány az ő feleségi lëssz!
Másnap hajnaltájba elmënt a kirá palotája elejbe, ott bekopogtatott a kapunn.
Beeresztëtték.
A tërnáczonn má ott ült akkor a három lyán, várták a kiráfiakot. De mikor a letkisebb a mónár fiát mëllátta, olyan szépnek tanáta, úgy mëszszerette, hogy a koszorúját mingyá ráhajította, ëgyúttal mëg is monta, ő érte akar në is verekëggyënek, mer akarki győz, ő úgyis csak azé az ëgyé lëssz!
A kirá a hogy ezt hallotta, a lyányát mëppiszkolta csúnyáú, hogy mit gondol ilyen sëhonnaiho mënnyi?! nem tuggya, hogy ő rája itt kiráfiak várakoznak? De a lyány csak, hogy ő neki más ússë këll!
– Jó, hát akkor mënnyetëk ëbadóba, nekëm itthonn nem lësztëk. Aló, kifele innet!
A kirá elcsapta a lyányát, búsút is nagyon a lyány, de a mónár fiu tűresztelte, hogy sosë búsúlylyék, van nekik otthon házok, maj mëgélnek ők abba. Rá së gondollyék arra a farígy59) apjára! erdőbe laknak, szép ződ fák alatt, minő jó sorok lëssz nekik ottan!
A lyány nagysokára mëvvigasztalódott, különösen, mikor az öreg mónárho értek, mer otthon nagyonn szívesenn fogták.
Azután ëgybekeltek, lagzit tëttek, boldogok lëttek, mém most is ének, ha mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsától. Lejegyzési ideje: 1903. november.
56. A bátor katona.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy gazdag kirá, annak vót ëgy elátkozott fekete vára, a kibe temérdek ördög lakott, a kiknek a hatalmába vót az ő lyánya is.
Hiri mënt, hogy a kirá annak aggya a lyányát mëg a fekete várat, a ki a várba három écczakát ki tud tőtenyi.
Hallotta ezt ëgy katona. Erősenn fëltëtte magába, hogy ő kitőtyi, ha ott vesz is, de a királyányának az övének këll lënnyi.
El is mënt a kiráho, mëmmonta neki, hogy ő válalkozik. »No jó, édës fiam! csak ott në hadd magadot!« »Dehogy hagyom, dehogy hagyom! felség! maj csak lësz valahogy!«
Avval elindút, mënt, mëndëgét, tanát ëgy fallal körüvëtt palotát. Av vót a fekete vár.
Bemëgy a kapunn. A hogy az első ajtóho ér, az kinyilyik előtte magátú, de utánna mëgint becsapódott. Igy a másogyik mëg a harmagyik ajtó is. Mikor a harmagyik ajtó is becsapódott utánna, hát látott a szobába ëgy asztalt, a ki tele vót mindenfajta étellel, itallal mëg szivarral.
Tutta, hogy ez nincs ide téve hijába, hozzáült, oszt ugyancsak hozzá is látott az ëvéshë. A hogy ül, az ajtó felő zörgést hall, odanéz, hát gyön befele ëgy merejű fekete lyány. »Aggyon Isten jó estét!« köszön a lyány. »Aggyon Isten, ha jó lélek vagy!« mongya rá a katona. »Hát még nem vagyok jó, de ha még kécczër itt hász ezënn kívël, akkor jó lëszëk.«
Akkor a lyány nyakig mëffejírëdëtt, oszt visszamënt.
A katona mëg jó lakott, oszt látta, hogy sënkivel itt sëmmi dóga nem akad, lëfekütt, alutt mint a tej.
Nem bántotta őt egész écczaka sënki.
Másnap este mëgint kopognak az ajtó felő. Gyön a lyány, nyílyik előtte az ajtó. »Aggyon Isten jó estét!« köszön. »Aggyon Isten, ha jó lélek vagy!« fogaggya a katona. »Mén nem vagyok jó egészenn, csak félyig, de ha még hónap itt lëszël, egészenn jó lëszëk!« Mikor ezt kimonta, derékig mëffejírëdëtt.
A másogyik écczaka së törtínt vele sëmmi. Ételyi, itallya vót, szivarozott, az annyába së vót jobb dóga.
Harmagyik este mëgint nyít az ajtó. Beköszön a lyány: »Aggyon Isten jó estét!« »Aggyon Isten, ha jó lélek vagy!« »Má egészenn jó lélek vagyok!« Mikor ezt kimonta, mingyá mëffejírëdëtt tetőtű talpig.
Akkor aszongya a katonának: »Hallod-ë? eggyig is dombéroztak itt az ördögök, jó vót, akarhun fekütté, de ha most lëfekszël, a kanapéra feküggy, onnan mën ne mozdú!«
Avval kimënt. A katona mëg mihentést elvégezte a vacsoráját, azonnal dőt a kanapéra.
Allyig pihen lë, hallya a nagy csörgést-csattogást, dobogtak odaki, mint a ló.
Ecczërcsak kinyilyik az ajtó. Gyön ëgy nagy ördög sokadmagával, a mit értek, vágtak, törtek, elpusztítottak azok mindënt, hajingáták a kanapét is ëgyik sarokbú a másikba, de a katonát nem bánthatták.
Mikor má jó kikapálódzották magokot, visszatakarottak, a honnan gyöttek.
Rëggerre mëg má hideg nyomok së vót a várba.
A kirákisasszony mëg, a ki tellyesen jó lélek lëtt, a katona feleségi lëtt, a fekete várba ének még most is, ha valahogy mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Duru Örzsi, vén lánytól. Lejegyzési idő: 1903. deczember.
57. A fekete vár.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá mëg a feleségi. Annak az asszonnak akarmënnyi cseléggyi vót, az mindég elveszëtt ësz szályig, abbú sosë sënkit së láttak többet. Még vót ëgy gyerëki is, a kit as së tutták, hova lëtt.
A kirá ëcczër utazóbú tért haza, ëgy erdőszélënn tanát ëgy kis árvalyánt. Hogy ő nekik nem vót ëcs csëpp së, a gyámjátú elkérte a kis lyánt, azutánn hazavitte, oszt úgy tartották, mint csak a magokét.
Sërdűt a kis lyány, má nagyocska vót, a kocsis beleszeretëtt, de nagyonn.
Ëcczër mëgy el a kirá, mongya a kocsisnak, hogy mënnyék vele, hajcsa a lovat! a kocsis aszonta, hogy ő nem mëgy, mer ő beteg. A kirá csak hítta, csak hitta, de a kocsis nem tágított. Nem is mënt el.
Tutta ő, hogy micsiná, vót ő neki eszi. Nem hatta otthonn a kiránét mëg a lyánt magába. Fëltëtte, hogy a lyány akarhova mëgy, ő utánna, oszt mëllesi, micsiná vele az asszony.
Hát csakugyan is, allyig mëgy el a kirá, a kiráné vitte a lyánt magával a pinczébe. A kocsis lassan, pipiskëdve lépëgetëtt utánnok. Mënnek bellyebb. Az asszony magáho vësz ëgy kötelet mëg ëgy bárdot, oszt húzza a lyánt maga után ëgy vérës, merejű vérës kádho. Aszongya a lyánnak: »tarcsd ide, a tőkére a fejed!« de a lyány hőköt mondott, nem tartotta. Akkor a legény, a kocsis csak eléugrik, mëgkapja az asszont, oszt a kötellel mëgkötözi amúgy magyarosann. Hát az a czurhó asszony mëg akarta a szeretőjit ölnyi!
Fëlvitte a szobába azon mëgkötözve, oszt várta, még a kirá hazagyön.
Mikor a kirá mëggyött, mongya neki a kocsis, hogy mi történt. A kírá nem hitte, még mérges vót érte. De mikor a szobába látta mëgkötözve, összehivatta a főemberejit, hogy lássonak törvént a feleséginn. Azok aszonták, hogy fël këll akasztanyi az olyan asszont, a ki az ártatlanok vérit kivánnya. Fël is kötték az asszont ëgy suhadër agacsfára, onnat horták szét a testyit a hollók mëg a varnyúk.
A kocsis mëg a lyánt elvëtte, azután aszonta a kirának, hogy ő hallotta valami fekete várnak a hírit, a kibe ha bemëgy az ember, nem bir kigyönnyi, ő mán nem bánnya, de mënnézi azt a várat, a szógálattal mëg fëlmond. A kirá azt hitte, hogy a kocsissa csak bolondozik, eleintenn rá së nézëtt a beszéggyire, de mikor látta, hogy a kocsis valóságosann el akar mënnyi, tartóztatta szörnyenn. De a kocsisnak fëltëtt szándéka vót az elmënés, nem maratt.
Elindútak, nem sokára a fekete várho érnek. Mihent a kapujánn beléptek, az becsapódott utánnok. Odbe kerestek magoknak ëgy szobát, abba raktak le húmiegymást, a mit magokkal hoztak. Épitëttek ők ott ëgy kis kápónát, abba imátkozgattak egész nap is.
Az embër ëcczër mëgunnya ezt a nagy rabságot. Elhatározta, hogy ő má mënnézi, mi van itt? mé nem lëhet innen kijutynyi? Mënt a sok szobánn kerësztű-kossú, mikor a tizënkettegyikbe ér, lát benne a négy ódalánn négy ajtót. Benéz mindëgyikënn, az utóssó szobába lát ëgy félënn fekete, félënn fejir koporsót, mellette mëg ëgy rudat, a kinek az egyik végi fejir, a másik fekete vót.
Gondolkozóba esëtt. »Mëllyiket üssem má mëg? a fejiret-ë vagy a feketét?« Fëlfogta a rudat, a fejir végivel mëgütte a koporsó fejir végit. A hogy mëgütte, a koporsó nagyot pattant, oszt kiugrott belűlle ëgy fejir embër, a kinek csak a lába újja vót fekete.
Aszongya az embërnek: »de jó, hogy nem a feketét ütted mëg! esküggy mëg, hogy azt sosë ütöd mëg!« Az embër mëgesküdött, hogy azt sosë ütyi mëg. Akkor elmëntek ëgyütt a feleségihë, a kápónába jártak, békébe vótak, éltek Istennek.
De a kocsis beleúnt ebbe az állapotba is hamarosann. Ecczër, mikor sënki së látta, bemënt a tizënkettegyik szobába, a rúd fekete végivel ráütött a koporsó fekete részire. Mingyá kiugrott belűlle ëgy fekete embër. »Hát të most ütsz mëg engëm, hê!? mé ütted mëg elébb a fejiret?« monta neki a fekete embër. »No má nem baj, gyerünk!« De má ekkorra a fejir embër odbe az ő házokba mëv vót halva, úgy hozták vissza a koporsóba.
Mikor má ëgyübe szoktak, aszongya a fekete embër a kocsisnak: »ládd-ë, ha të akarnád, ebbű a nagy fekete várbú de szép kasté lënne!« Aszongya rá a kocsis: »hát magam së bánnám!« De allyig monta ki, mán al lëtt.
A kapunn csakúgy gyött be a sok hintó, szëbbné szëbb kisasszonyokkal. Azok közű mëglát ëgyet a kocsis, kezdi dícsírnyi, hogy de szép! de takaros! Aszongya a fekete: »szeretnéd?« »Szeretném, de nekëm van ám!« »Öllyük mëg, jó?« »Jó!« Mëgis ölték. A kisasszony mingyá a kocsisé lëtt.
De a kocsis avval së vót beelégedve, másikot is mëszszeretëtt, emezt mëg mëgölette, azután harmagyikot szeretëtt mëg, az előttevalót azt is mëgölték ëgyütt.
Ezután a fekete embër mëgeskette, hogy a fejir embërt többet nem kőtyi fël, a kocsis kész örömmel mëgesküdött.
Folyt oszt a dáridó, a dinom-dánom sokáig, a kocsis csak akkor kapott eszihë, hogy látta, hogy a vár hogy sëtétëgyik, hogy vátozik el a szép kasté mëg a sok kisasszony, de mëg akkor, mikor a fekete embër mëmmonta neki, hogy itt lëssz nemsokára az utóssó itillet, úgy kécscségbe vót esve, hogy az eszi së vót tán helyinn.
Szalatt a tizenkettegyik szobába, mëgütte a fejir embërt. De az csak fëlült, nem akart lëgyönnyi. »Mé ütted mëg a feketét? nem mëgeskütté-ë nekëm? mos má nem mënëk lë!« De a kocsis rimánkodott, hogy segiccsék rajta, mer má el van kárhozva. »Segitëk rajtad, ha hécczër mëgesküdöl, hogy a feketét többet nem ütöd mëg!« A kocsis féttyibe tán tizënhacczor is mëgesküdött, hogy nem ütyi mëg többet a feketét.
Akkor a fejir embër kigyött a koporsóbú, a fekete mëg má fëlfordút, úgy hozták vissza a koporsóba.
A fejir embër mëg aszongya a kocsisnak: »nagy bűn terhëlyi a të lelkëdët, të el vagy kárhozva! Hanem, nézd csak amott van a hëgy tetejinn ëgy száraz, leveletlen fa, ha të hét álló esztendeig térgyënn csúszva a szádba hordod annak a tövire a vizet, még az ki nem ződű, ki nem leveledzik, akkor mëttisztúsz, máskép nem! Hát cselekëggy, a hogy jónak látod!«
A kocsis hét álló esztendeig horta térgyënn csúszva a szájába a vizet a fa tövire, mikorra az kiződűt, kilevelesëdëtt, mëttisztút ő is, visszamënt a kápónába, a hun a másik emberrel ëgyütt ének, ha mën nem haltak, mém most is az Istennek.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje: 1904. jan.
58. A két királyfi.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kis ház, am mellett mëg ëgy nagy ház, am mellett mëg ëgy palota, a kinek olyan keritési vót, hogy oda még a szálló madár së mëhetëtt vóna be, abba a palotába lakott ëgy kirá mëg ëgy kiráné.
Má ők csak gazdagok vótak, méssë vótak boldogok! Szomorúságba teltek napjaik: gyerëkik nem vót. Ezé össze is kaptak ők gyakrann.
Ëcczër is ozënn torzsonkottak, mikor a kirá olyan szót tanát szónyi a feleséginek, hogy az fëlhúzta az órát érte, oszt kapta magát, kimënt a kerbe, ott lëült ëgy fa alá búslakonnyi.
A hogy ott üldögét szomorúságába, ott termëtt előtte ëgy öreg embër. Aszonta neki:
– Në búslakoggyá, asszony! mer nekëd gyerëkëd lëssz!
– Eh! – monta az asszony – nem igaz a! në bolondijjék el engem! ússë hiszëm el!
– De bizol lëssz! maj mëlládd! – monta az öreg embër.
Ëcczër csak az asszony mëszszaporodott. Két aranhajú gyerëki lëtt, az ëgyiknek a mellyin a hód, a másiknak mëg ëgy csillag vót.
Mikor odbe javába örvendëztek a szaporodásnak, mëgy be a lovász, oszt mongya, hogy máma két aranszőrű csikót ellëttek, utánna mëg a hetes, hogy az écczaka két aranfilű szamár lëtt!
Nagy vót az öröm a kirá palotájába. Honnë! csupa jó hir vót az egész nap! Nem is ortályozott többet a kirá a feleségivel.
A gyerëkëk lassan-lassan nyőttek, nevekëttek, ëcczër csak tizënnyócz esztendősök lëttek. Akkor elhatározták, hogy ők elmënnek világot próbányi, de úgy ëgyeztek mëg, hogy először csak az ëgyik indú el.
Aszongya az öregebb a fiatalabbnak, mikor ëgy puhárba vért, a másikba mëg vizet öntött:
– No! kedves testvérëm! én most elmënëk. Ha valamëllyik puhárba vátozást láccz, akkor az azt jelëntyi, hogy én mëhhaltam. No! Isten ággyon më!
Fëlőtözött, ráült az ëgyik aranszőrű paripára, oszt mënt Isten hírivel.
Mënt, mënt, mëndëgét, úttyába ëgy várasba ért. Beszállott ëgy kocsmába, ott szivesen fogták, a lovát mëg bekötték az ëstállóba.
Vót abba a várasba ëgy kirá, annak mëg ëgy lyánya. Ez a kirákisasszony akkor hírű atta mindënkinek, hogy a ki az ő aranyalmáját, a kit az ablakábú kicsüngeszt, lórú el tuggya kapnyi, ahho mëgy feleségű. A kocsmáros elbeszéte ezt a kiráfinak végig, oszt monta is, hogy próbákozzék mëg vele, hátha!
A kiráfi ráatta a fejit. Másnap vót a napja, a mikor ugrajtottak az aranyalmáé. Vót ott mindën tájékrú való embër, herczeg, báró, gróf, kiráfi, sok nagy urak, gondolta magába a kiráfi, hogy iszën az aranyalma ussë lëssz az övé, mënnyien gyöttek ide azé jobbná jobb lovakkal!
De azé, mikor elgyött az az idő, hogy no most! nekiugrajtott ő is, oszt a mit nem is ámodott, a királyán kezibű kikapta az aranyalmát.
Allyig ér vele haza, hallya, hogy tudattya a királyány, hogy hónap ëgy aranygyűrőt tart ki az ablakonn, a ki őtet szeretné, az kapja ki a kezibű azt is!
Másnap fëlült a kiráfi az aranszőrű paripára, fëlugrajtott a gyűrőé, elkapta mëg még a királyánt is mëgcsókolta, a hogy az kihajlott az ablakonn.
Aznap este mëgint hirjesztelyi a kirákisasszony, hogy harmacczorra ëgy zsebkendőt tart ki az ablakonn, a ki azt is elkapja, elvihetyi őt is.
Hallotta ezt a kiráfi. Nem búsút má ő azonn, hogy a zsebkendő a másé lëssz, tutta má ő, hogy nincsen ott sënkinek olyan lova, mint neki! Hát bizon nem is vót!
Másnap elkapta a zsebkendőt is, a tetejibe mëg kécczer csókolta mëg a királyánt.
Igy oszt a sok herczeg, báró mëg ëgyeb nagy urak szégyënszëmre sëmmi nékű indutak haza, a kiráfi mëg elvëtte a szép királyánt, a kivel olyan boldog lëtt, hogy ëgymásnak még a helyit is mëssöprötték.
Két hétyig ëgyütt laktak, akkor a kiráfi fëlkerekëdëtt, elindút újra világot próbányi. De mëmmonta a feleséginek, hogy në ríjjék, mer visszagyön, csak elmëgy országot-világot látnyi.
Mëgy, mëndëgé hetvenhét nappal mëg hetvenhét écczaka, ëcczër elér a Fekete-tenger partyáho.
Aszongya a csónakosnak:
– Vigyën át, barátom! mëffizetëm embërségësenn!
De a csónakos nem akarta átvinnyi.
– Hallod-ë, hé! minek vinnélek én átal tégëdët! má itt kilenczvennyóczann vesztek el, të lënné a kilenczvenkilenczegyik! Në mënny vakon a güdörnek!
De a kiráfi aggyig rimánkodott neki, még át nem vitte.
A tengër közepinn vót ëgy nagy kastély, a csónakos épenn az előtt kötött ki.
– No! köszönöm mán a jóakarattyát! – monta a kiráfi a csónakosnak, avval ugrott ki a csónakbú, oszt mënt be ëgënyest a kastélyba. Ott ëgy vén asszony fogatta, a ki boszorkány vót.
– Aggyon Isten jó estét! nénémasszony!
– Aggyon Isten! – monta rá a boszorkány. – Mit keresël të itteng!?
– Hát csak elgyöttem világot próbányi! – monta a kiráfi.
– No! lelkëm! hát üllyék lë! éhën van-ë? sütök ëgy kis rátottát!
– Jó lëssz! jó! – kapott rajta a kiráfi, – hát csak süssék!
Eszi a kiráfi a rátottát, eszi, mikor mëgëtte, elkezdëtt bággyaszkonnyi. Lassan-lassan elvesztëtte mindën erejit, mikor mán nagyon odavót, odamënt a boszorkány, szétszaggatta lovastú ëgyütt, besózta, hordóba rakta őköt.
Jó monta a csónakos, hogy ő lëssz a kilenczvenkilenczegyik, hát ő is lëtt!
Otthonn a testvéri nézi a puharakot, hát látta, hogy a vér vizes lëtt, a viz mëg vérës, mingyá tutta, hogy a báttya mëhhalt.
Útnak indút ő is.
Ódalára élës aczélkardot kötött, az ëgyik zsebibe forrasztófüvet, a másikba mëg választóvizet tëtt.
Mëgy, mëndëgé hetedhét ország ellen, épen arra az útra tért, a mëllyikënn a testvéri járt.
Betért a kocsmába is, a hun a báttya mëffordút, ott azt hitték, hogy az van ott, a ki a mútkor, olyan nagyonn hasollítottak ëgymásho. De ő elmonta, hogy ő csak testvéri annak, a ki êre járt, mer az má mëghalt.
Másnap bëmënt a kirá lyányáho is, mer hallotta, hogy a testvérinek al lëtt a feleségi. Am mëg ëgënyest azt hitte, hogy az ura gyött mëg, olyan szivesenn fogatta, hogy még az ágyba is vele akart hányi. De a kiráfi kihúzta a kargyát, maga mellé fektette azt ágyba, oszt mikor a kirá lyánya hozzá akart simúnyi, avval fenëgette mëg, ha nem maradhat tűlle.
Ëd darabig ott vót, azután dóga után látott, mënt a testvérit keresnyi.
Ere is azonn az utonn járt, a kinn a báttya. Ő is elért a Fekete-tenger partyáho, a csónakosho.
De az őtet së akarta átvinnyi.
– Má kilenczvenkilenczenn vesztek itt el, të lëszël a százagyik! Jobb lëssz, ha visszafordúsz, mer a ki előtted itt járt, épenn olyan vót, mint të, az is ittveszëtt!
De a kiráfi nem hatta annyiba.
– Hát az az én testvérëm vót, nekëm őt fël këll keresnëm, vigyék kend átal, mer nem tudom, hogy lëssz! De má mérges vót a kiráfi.
A csónakosnak mit vót mit tennyi! átvitte őt is, lëtëtte ëgënyest a kastély ajtajáná.
A vén boszorkány épenn a küszögönn ült nagy boglyosann, a mikor odaköszöntek neki:
– Aggyon Isten jó estét! nénémasszony!
– Aggyon Isten! hát mi járatba vagy?
– Világot próbálok, nénémasszony!
– El vagy-ë fáradva? süssek-ë ëgy kis rátottát?
– Hát!… jó lëssz! – monta a kiráfi, úgy hallottam, mint most.
Mikor a boszorkány a rátottát mëssütte, odatëtte a vendég elejbe. Ëtt a kiráfi jóézűvenn, de má a harmagyik harapásná érizte, hogy bággyad. Eszrevëtte a boszorkány szándékát, biztosann a testvérit is így tëtte el láb aló! Kirántotta a kargyát, úgy vágta lë a boszorkány két kézit csuklóba, mintha ott së lëtt vóna.
– Hova tëtted a testvérëmët mëg a lovát, te kutya! mondd mëg, mert të jártá a végire mind a kettőnek!
Mikor a boszorkány mëmmonta, hogy itt s itt van ëgy hordóba besózva, a kiráfi úgy összevagdalta, hogy nem vót aj jó többet embërnek.
– Ne ë, kutya! ha még a bátyámot mëgölted!
Nem is vót abba pára többet.
Akkor a kiráfi mëgkereste a hordóba a testvéri tetemit, fëlhítta a csónakost, avval a testvérit mëg a lovát is összerakták, oszt forrasztófűvel mëg a választóvizzel fëlélesztëtték.
Mikor azok fëlélettek, a csónakos kiráé, a csónak a feleségié, az övedző mëg a lyányáé vátozott, a nagy tengërbű mëg erdő lëtt.
Az övedzőbű lëtt kirákisasszony olyan szép vót, hogy a fiatalabb kiráfi mingyá mëszszerette. Még az utonn el is vëtte.
A másik kiráfi mëg elmënt a feleségié, hazavitte az apjáho, a hun a fiatalabb kiráfival mëgosztoztak a kiráságonn, azután lagzit csaptak, hétországraszólót, szörnyen boldogok lëttek, még most is élnek, ha azóta mën nem haltak.
Besenyőtelek, Hevesvármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje: 1904. január.
59. Daru János.
Vót ëcczër a világonn ëgy kirá, annak vót ëgy lyánya.
Az a lyány tellyes életyibe nem látott sosë sënkit.
Mégis, hogy eltellyék neki az ideji valahogy, az apja csinátatott ën nagy arandarut, abba mëg muzsikát, hogy ha kedvi lëssz, hát avval mulassa magát.
Mikor az aramműves az arandarut csináta, mëllátta ëgy katona. Kérdëzősködött, hogy minek lëssz a!? A mestër aszonta, hogy »olyan mulattatós muzsika lëssz ebbe, a kirá lyányának készű!«
Este, mikor má mindënki alutt, gondolt ëgyet a katona, belebújt az arandaruba.
Másnap rëggel mëg má vitték a darut a kiráho, beállították ëgënyest a lyány szobájába.
A lyány örűt neki nagyonn, as së tutta, micsinálylyék örömibe.
A katona mëcs csak az écczakára várt. Mikor eszrevëtte, hogy csendesség van mëg az óraütésrű mëttutta, hogy itt az écczaka! kibújt a darubú, mënt ëgënyest a lyánho az ágyba. Ott oszt csinátak, a mit csinátak, elég ah hozzá, hogy a királyánnak nemsokára gyerëki lëtt.
Rëstëllte a dógot a kirá lyánya. Hová tëgye má azt a gyerëkët? Fogta magát, csinátatott ëgy aralládát, abba tëtte a gyerëkët, mellé mëg a sok pézt mëg ëgy kardot. Avval eresztëtte el a Dunán.
A láda eluszott, valahun lellyebb mëg kifogta ëgy halász. Annak is épenn akkor lëtt gyerëki. »No, annyok – monta a halász – van má gyerëk, kettő is! no! nem baj! ha az Isten idevezette, hát nevelylyük fël!« Mëg is kërësztëltették oszt ëgyütt a két kicsit.
Mikor má a gyerëkëk nagyok vótak, sokszor összekaptak, az igazi gyerëk lëhorta a másikot mindënnek, hogy »mét të is akarsz valamit, të széhozta, vizhajtotta, te!« A gyerëknek en nagyonn zokonn esëtt, odamënt az apjáho, mëkkérdëzte, hogy igaz-ë a, a mit a másik gyerëk mond? Az apja, má mint a halász, beösmerte, hogy »bizon të nem vagy ez én gyerëkëm, én tégëdët csak úgy fogtalak ki a Dunábú ëgy ládába!«
Elkeserëdëtt a gyerëk. Nem vót többet maradása a halász házáná, mëgköszönte a jókarattyokot, avval mënt, elindút a világnak.
Legelőször ëgy nagy várasba ért. Ott megát az ucczán ëgy fényes ablakú palota előtt. Gondolta magába: »mi lëhet ott, hogy olyan nagy a világosság! de szeretnék én oda bejutynyi!« Valahogy ezt kimonta, mintha csak szárnya nyőtt vóna, ëgënyest az ablakba termëtt. Ott abba a szobába épenn vetkëződött ëgy gyönyörű szép mënyecske. Mëlláttya Daru Jánost: »gyere ide, kedvesëm! az ágyba, hálylyunk ëgyütt!« – igy szóllitotta mëg. De Daru János aszonta, hogy ő nem mëgy.
Nagyon el vót má törődve ő is az úttú, aggyig rimánkodott neki a mënyecske, még az ágyba nem fekütt. Daru János mind a kettőjik közé kardot tëtt. Olyan vót a, mintha ott së lëtt vóna, elvégezték ëgymással hamarosann.
Rëggel az asszony kérdëzőskögyik a legéntű, mer látta, hogy szép mëg uras tartású, hogy hunnatvalósi? Daru János ő aszonta, hogy maga së tuggya, de van a zsebibe ëgy level, a kirű mël lëhet tunnyi. Annyit tud, aszongya, hogy ládába fogta ki ëgy halász.
Az asszony elolvasta a levelet, azutánn elsáppatt, oszt lëtëtte a kezibű. »Hajhaj! mit tëttem!« sóhajtozott nagyonn. »Hát mit tëtté?« kérdezte Daru János. »Hát tudod-ë, hogy én vagyok az anyád?« »Nem tuttam én! no má ha ilyen bűnt követtünk el, mënnyünk a pápáho. A mi részünkre má tán ott sincs bocsánat!«
Elmëntek a pápáho.
Daru Jánosra azt a büntetést szabták, hogy hét esztendeig mëg hét szëmpillantatyig térgyënn këllëtt neki vizet hordanyi ëgy száraz mogyorófa tövihë.
Az annyát mëg avval büntették, hogy becsukták ëgy templomba, a kúcscsát a templomnak mëg a tengërbe hajintották.
Mikor Daru Jánosrú lëtelt az idő, a hét esztendő mëg hét szëmpillantat, a mogyorófa kivirágzott, ő mëg mëgüdvezűt. Akkor elmënt az annyát fëlkeresnyi.
De aszonták neki, hogy ëgy templomba van elcsukva, a kinek a kúcscsát a tengërbe sútották.
Mënt ëgënyest oda. Egy síbba belefújt, a halak rögtön odamëntek, elé is atták a kúcsot.
Benyit a templomba, kereste az anyját, de nem tanát ëgyebet: az oltár fëlëtt repkëdëtt ëgy szép fejir galamb. Av vót az annya, má az is mëgüdvezűt.
Ő mëg hazamënt, mëgházasodott, olyan boldog lëtt, hogy…! Még ma is él, ha mën nem halt.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Tinger Jóska kovácstól. Lejegyzési idő: 1903. deczember.
60. A katona.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá. Építetëtt az olyan palotát, hogy a fala alabástrombú volt, oszt olyan szép vót, hogy azt, a ki elmënt mellette, nem áhatta, hogy mën në nézze. Én is láttam, mikor mév vásárra jártam, mindég oda jártam be szállásra.
Hát az a kirá nagyonn fétëtte a palotáját, éjjel-nappal ëgy sirbakkal őriztette, hogy a szép fejér falat valaki be në tanállya piszkolnyi.
Áll a sirbak a ház előtt, gyönyörű hódas écczaka vót, de hideg vót. Gondolta magába szëgény, hogy de jó ezëknek a nagy uraknak, még a szëgény embër kívël fagyoskogyik, ők a meleg házba jó dunnába csavargódzonak, oszt oda së fityítënek az időnek. De a szëgény embër micsinállyék? Ha neki az ura aszongya, hogy vemhës, hát vemhës, ha asszongya, hogy nem, hát akkor nem Mindënféliképenn csak a szëgényre jár ar rúd. Néha összedörgölte a kézit, mer fázott a katona, mëg-mëghuhúkolta, de csak annyit ért az, mintha mës së tëtte vóna. A hódvilág sütött szépenn, a hó mëcs csikorgott-nyikorgott a sirbak lába alatt… Elgondolta a katona mëgint, hogy ha a kirá vóna a sírbak, ő mëg a kirá, akkor ő alunna a jó helyënn, amaz mëg kívël sopakonna az időre, oszt ússë vóna igazság, mer akkor mëg őtet átkoznák. Nem jó sor-e, akarhogy, akarmint!… Avval járkát tovább. A hód mëg a hogy rásütött a házra, csak úgy ragyogott.
Gondol ëgyet a katona.
Tuggya mëg mindënki, hogy mi a szëgény embër baja, elévëtt ëgy darab szenet, oszt fëlirta a ház falára, hogy:
A kinek pézi van, mindënt mëttëhet,
A kinek pézi nincs, sëmmire së mëhet!
De ő azt úgy elgondatlankodta, nem jutott az eszibe, hogy ő arra van oda rendëlve, hogy a falat őrözze, oszt mos mëg ő piszkolta be. Rëggel mëntek a vizitálók, mëllátták a falon az irást, mingyá elévëtték a katonát. Ő, szëgény, válalta, hogy ő írta.
Vót a kirának a palota mëllëtt ëgy nagy kertyi, a ki a váras szélyire járt véggel, annak a végibe falaztatta be a katonát a kőkerítés alá. Hogyím arrú panaszolkodott, hogy neki sëmmiji sincsen, adott neki temérdëk aranyat mëg ezüstöt, hogy hát most mulassa magát.
Mëhhallotta ezt a várasba ëgy arammíves, écczaka elmënt oda, lyukat fúrt a falon, beszét a katonával, hogy aggya oda neki az aranyat mëg az ezüstöt, ő mëg maj visz érte neki mindënnap ételt. A katona beleëgyezëtt.
Az arammíves ëgy szályig mind elhorta a kincsët, a katonának mël letalább tűrhetős sora vót. Amaz otthonn – mer nagyonn ügyes embër vót – a sok arambú, ezüsbű csinát ëgy kecskét, a ki olyan szépenn tudott muzsikányi, hogy ha azt valaki mëhhallotta, mindën baját elfelejtëtte, csak azt hallgatta. Mikor készenn vót vele, kibontotta a katona falát a kert véginn, oszt odatta neki, hogy ha mëgúnnya magát, muzsikállyék vele. De az az arankecske olyan vót, hogy belőrű üres vót, oszt bele lëhetëtt ülnyi.
Muzsikágatott avval a katona, mulatott hébe-hóba, ha mëgúnta magát. Koplalnyi mëg nem koplalt, mer az arammíves mindën écczaka elvitte neki a napra való ételt.
Ëcczër a kirá kívël sétágatott a kertyibe, ép ára tanát járkányi, a mére a katona be vót falazva, hallotta, hogy valami szép muzsikaszó hallacczik itteng. Mi lëhet a? nézëgetëtt êre is, ára is, de nem tutta kitapasztalnyi, honnan gyöhet?
Másnap a lyányával mëg a minisztërivel mënt ki a kerbe, a katonának otlë jókedvi lëhetëtt, mer mëmmëg hallották a muzsikaszót. »No! ezt ki këll tunnom, mi lëhet!?« monta a kirá, de má elfelejtëtte, hogy vót neki ëgy katonája, a kit ide befalaztatott, ha még a palotát befirkáta. Rögtönn kőmíves legényëkët hivatott, fëlásatta a fődet, a mérű a muzsikaszót hallotta. Ástak, ástak, ëcczër csak ráakadtak a güdörre, a hova a katonát valaha betëtték. De nem vót ott ëgyeb ëgy arankecskéné, a kibű csak úd dűt a nóta még akkor is, mint az esső az essőzsákbú.
Fogta a kirá, bevitette a szobájába. Nézëgették azt előrű-hátúrú, de nem tutták, hun szóhat benne a muzsika? Nagy keresés, toprongás utánn vëtte észre a kirá, hogy a hasánn valahun kúcslyuk van, próbáták nyitogtatynyi, de nem vót hozzávaló kúccsok. Elhivatták az arammívesëkët, de azok së tuttak vele boldogúnyi. Utóllyára ahho az arammíveshë kűttek, a ki a kecskét csináta. Az oszt kinyitta.
A kirá csak akkor nézëtt letnagyobbat, mikor a katona kilépëtt belűlle, oszt haptákba vágta magát: »Fëlségës uram, én vagyok az, a kit ezelőtt régen befalaztatott, mer a palota falát összepiszkoltam. Bűnömé mëszszënvettem, most itt vagyok, engeggyën mëg, fëlségës Uram, hűségës szógájának!«
A kirá kezet fogott vele, mëddicsérte, hogy még ott is minő fájin embër tudott marannyi, odatta hozzá a lyányát feleségű, az arammívest mëg gazdagonn mëgajándékozta.
A katona boldog lëtt, a feleségivel mém most is ének, ha mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Özv. Bozsiknétól. Följegyzési idő: 1904. január.
61. Krisztus meg a czigány.
A czigán nagyonn szëgén vót. Hiába könyörgött má Jézusho, Krisztusho, csak nem ért a sëmmit. Szëgény maratt biz ő kelmi.
Ëcczër elhatározta, hogy kimëgy a határba, agyonütyi a Krisztust.
Vót a határba ëgy feszűllet, baltát vëtt a czigány a kezibe, oda mënt ki.
Mikor kiér, aszongya a Krisztusnak: »hallod-ë të, Krisztus! én má sokat könyörögtem nekëd, més së segítëtté mëg, most agyonütlek!«
Aszongya a Krisztus a kërësztrű: »ereggy el erre mëg emerre a dőllőre, ott tanász ëgy szamarat, ha annak a farkát mëghúzod, oszt aszondod, hogy: »sz..j aranyat, jószágom!« annyi aranyad lëssz, a mënnyit akarsz!«
Úgy is vót. A czigány mëttanálta a szamarat, mingyá próbát is tëtt vele. Mëgelégëdve látta, hogy nem hiába húzta mëg a farkát.
Mënt ëgënyest a kocsmába. Mingyá bort kért mëg kóbászt, oszt közbe mëg a kocsmárosnak eldicsekëdëtt vele, hogy minő szamara van neki. A kocsmáros së vót bolond, még a czigány odbe itt, kicseréte a szamarat ëgy másikkal.
Viszi a czigány haza a szamarat. Mongya a feleséginek, hogy »nézd csak, minő szamár e!« – avval kezte húznyi a farkát mëg monta is, hogy »sz..j aranyat, jószágom!« – bizon nem vót annak foganattya, még úgy térgyënn rúgta a szamár a czigánt, hogy maj kitörte ar rossz.
Fëlmérgesëdëtt ezënn a czigány nagyonn. Hát így becsapta őt a Krisztus? »mëgá csak, Krisztus! mëgá!« fenëgette.
Kezibe vëtte a baltát, mënt újfënt, hogy majd agyonütyi a Krisztust.
A hogy ráemelyi a baltát, aszongya neki a Krisztus: »melletted van ëgy lepedő, ha annak aszondod, hogy: terí asztalt lepedő! mingyá tele az asztal mindënféli ennyi-, innyavalóval!«
A czigán fël is vëtte a lepedőt. Ki is próbáta mingyá, mint a szamarat. Lëtt az asztalonn minden, jólakott a czigán.
De útközben ott vót a kocsma most is, a cigány nem mëhetëtt el előtte. Bemënt. De a lepedővel is új járt, mint a szamárral: eldicsekëdëtt vele, a kocsmáros ellopta, másikot adott helyibe, oszt otthonn a feleségí előtt mëgint hopponn maradt.
Mos má valósággal ördög lëtt, úgy mëhharagudott. Agyonütyi ő a Krisztust most má! nem këgyelmezs má ő mëg! »hát majd! mikor azs én sámot csak sëmmivel tőtyi be! honnë këgyelmezsnék!«
Újbú kimënt a határba. Ecs csëpp hijja vót, hogy lë nem ütte Krisztust a kërësztrű. Akkor aszongya neki Krisztus: »a hátadná van ëgy bot, ha annak aszondod, hogy »szamáré, lepedőé üsd, vágd!« në fé! aggyig ütyi a kocsmárost, még a szamarat mëg a lepedőt vissza nem aggya!«
Fogta a botot a czigán, mënt a kocsmába, mos má biztosra!
Aszongya a botnak: »samáré, lepedőé üsd, vágd!« vágta ám a bot a kocsmárost úgy, hogy allyig birta eléannyi a szamarat mëg a lepedőt.
Hej! örűt a czigán. Vezetyi a szamarat hazafele, a lepedő mëg a nyakára vót csavargatva.
Mikor hazaért, behíjja a feleségit mëg valamënnyi gyerëkit, elévette a szamarat, farkáná fogva biztatta. Lëtt is odbe annyi arany, a sok rajkó maj mëvvakút tűlle. Azutánn a nyakárú leódozta a lepedőt, »teri asztalt, lepedő!« lëtt ott mindën, a minőt még czigány szëm nem látott. Hozzá is látott a sok gyerëk az ëvésnek, ivásnak úgy, hogy kettő mingyá mëzzabát közűllök, fël is fordút.
De a többinek sëmmi baja së lëtt, mém most is él, ha mën nem halt.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Tinger Jóska kovácstól. Lejegyzési idő: 1904. január.
62. A Szent Péter muzsikája.
Hát hun vót, hun nem vót, vót ëcczër ëgy katona. Annak a katonának vót három peníszës krajczárja. Má jó előre fëltëtte magába, hogy az ëgyikënn vësz masinát, a másikonn dohánt, a harmagyikonn mëg pípát.
El is indú; mëgy, mëndëgé, hát tanákozik ëgy kódussal. »Katona uram, szánnya mëg a szëgén kódust csak egy krajczárkával is.« De a katona aszonta, hogy: »Hát akkor hogy gyútok én rá? Csak három krajczárom va’, az ëgyikënn masinát akarok vënnyi, a másikonn dohánt, a harmagyikonn mëg pipát! Oszt ha én ëgyet odadok magának, vagy ëgyikët vagy másikot nem tudok vënnyi!« De a szëgén kódus aggyig kunyerát, aggyig kunyerát, még a katona oda nem atta neki az egyik krajczárt. Mëgy oszt, mëndëgé továdabb, hát mëgint csak elé tanállya a kódust. »Katona uram, szánnya mëg a szëgén kódust csak ëgy krajczárkával!« A katona mos má mics csinállyon, má ússë gyúthat rá, hát odaggya a másikot is. De a hogy mëgy, harmacczor is mëllátja a kódust, az újra rimánkodott neki, a katona látta, hogy avval az ëgy krajczárral má úgysë mëgy sëmmire së, odadta az utóssót is.
Ekkor oszt a kódus felállott, benyút a szűri újjába, elévett ëgy muzsikát, oszt a katonának adta. »Látom mos má, hogy fájin embër vagy, ne ez a muzsika! ha ezt mëhhúzod, tánczra penderű tűlle minden.« A kódus Szen Pétër vót.
A katona mëkköszönte az ajándékot, oszt tovább mënt. Az útonn valahogy kedvi kerekëdëtt, mëhhúzta a muzsikát, hát csak elámékodott, mikor látta, hogy csakugyan tánczol ő előtte mindën. Húzta tovább, oszt nagyon tecczëtt neki. Ëcczër csak valami kiabálást hall. »Ne killógyék má avval a muzsikával, ha fëlhagy vele, adok magának száz pëngőt!« Odanéz a katona, hát láttya, hogy ëgy zsidó ül ott ëgy bukorba a féredógán, oszt a nagy rángatódzástú mindég ëgy nagy macskatöviskbe veri a farát. »Hát jó van no! de hún a száz pëngő?«
A zsidó megatta neki, oszt elindútak az útonn ëggyütt.
A hogy mëntek, nemsoká ëgy várasba értek. Ott a zsidó kapja magát, bejelëntyi a katonát, hogy ő tűlle száz pëngőt lopott. Csávingatták a fejököt, tanakodtak, oszt kimonták, hogy a katonát fël këll akasztanyi.
Szëgén katona! mëgesëtt most nekëd! mës së gondoltad, hogy így járj!
Akkor oszt mëffogták szegént, oszt vitték ki a határba, hogy majd felkötyik. Mënt ottang tengër nép, ki kocsinn, ki lovonn, kísírte a szegén katonát, a ki nagyon odavót, as së tutta, hova lëgyék, csak szomorkodott. A zsidó mëg örűt, hogy hogy kibánt most ő a katonával!
Mikor má akasztanyi akartak, a katona avval át elé, hogy hagy húzzon még ëgyet az ő kedves muzsikáján! Utóssó kérési vót, mëgengették. A hogy ráhúzza, hát tánczba fog minden, a fűszál mëg a fa, meg az a sok kocsi a lóval, de mëg a zsidó is új járta, mint ar rossz.
Osztan a zsidó únta má a tánczot, rimánkodott, hogy kössék hát őt mëg akkor két kocsi közé, mer így a rossz is kitöri! Megkötötték nagynehezen, de ott mëg mëg rosszabbú járt, mer a táncoló kocsik összevisszaverték mindenit.
A többi népek látták má ekkor a zsidót, hogy ő a bűnös, mer hogyím a muzsika csakugyan olyan szërzet, hogy attú a nehéznyavalya is ráz, ha mëhhúzzák, igazat attak a katonának, oszt a zsidót azé, ha még hunczutkodott is mëg hazudott is, felkötték a katona helyëtt.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Vermes Miklós, besenyői legénytől. Lejegyzési idő: 1903. deczember.
63. Hamupipőke meg a zsidó.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër, annak vót három fia. Vót neki a hëgyódalba ëgy darab szőlleji is, de nem tudott rúlla szüretëlnyi sosë, mer a seregély mind lëvágta a girizdrű a szëmët.
Kikűgyi a letidősebb fiát, Fërkót, őrizze mëg a szőllőt.
A legény olyan kakhëgy, kényës vót, nagyon elhitte magát, hogy még ha ő së birná a szőllőt mëgőrzenyi, akkor sënki së! Ki is mënt.
Ott vót mán valami jó fénapig, mikor két kódus beállít hozzá, hogy nagyon mëgkivánták, aggyék nekik ëgy csilleng szőllőt, ha többet nem is.
De Fërkó nem hogy adott vóna, ha olyan káronkodásra fakatt, hogy az ég is majd lëszakadt. Hogy anna ő, mikor a seregély is mind elhorgya!
A két kódus nem erősz koskodott, hä mënt odébb ëgy házzal. De mikor elmëntek, mënt a szőllőre seregély annyi, hogy a tőke allyig lácczott tűllök. Jézus mëg Szent Pétër vót a két kódus, azok kűtték a seregélyt is.
Este hazamëgyën Fërkó, kérdëzi az apja, hogy:
– No! hát van-ë még seregély a szőllőbe?
Aszongya Fërkó:
– Van annyi, hogy még annyit ëcczër-ëcczër nem láttam!
Ereggy ki hónap të, János! mondta az apjok a közepső fiának, – hátha të embërebb lëszël, mint a bátyád.
Kimënt a János, de ő is csakúgy járt, mint Fërkó, a két kódust kiszidta a szőllőbű, seregély mëg lëtt rá annyi, mint a légy.
Ő së dicsekëdhetëtt sëmmivel.
Harmagyiknak kikűtte az apjok Hamupipőkét, a kit soha ki nem áhattak, a házná útáta mindënki. Most is szurkapiszkáták valamivel, de ő nem szót az egészre sëmmit, csak mënt békével ki a szőllőbe.
Őrzi a szőllőt ő is. Úgy déltájba odamëgy a két kódus, Jézus mëg Szent Pétër, kérnek tűlle szőllőt.
Hamupipőke aszongya nekik:
– Szëggyënek, barátom! ha tanának, oszt lakjonak jó!
A két kódús jó is lakott. Mikor el akarnának mënnyi, az ëgyik kódus aszongya neki:
– Hát úgy-ë, nem tudod, kik vagyunk mink? Én Jézus vagyok, ez mëg itt Szent Pétër. A jóságodé mëgjutalmazunk, a mit kérsz, azt mëgaggyuk!
Hamupipőke csak eltátotta a száját erre a szóra. Hirtelennyibe gondolnyi së tudott sëmmit. Mikor az eszit összeszëtte ëgy kicsit, aszonta neki, má mint Jézusnak:
– Hát má ha mëgajándékoznak, szeretnék én olyan pipát, a kibű sosë fogy ki a dohány, olyan puskát, a mi ha rátartom valamire, mingyá eltanállya, mëg olyan muzsikát, a kinn ha szomorút húzok, az egész világ szomorkoggyék, ha vigat, mëg tánczollyék mindën.
Allyig monta el a kivánságát, má minden ott vót, a pipa füstölt, a puska mëg vót tőtve, a muzsika mëg úgy fël vót stimolva, hogy csak húznyi këllëtt rajta a vonót.
Hamupipőke mëgköszönte az ajándékot, avval az utasok mëntek tovább.
Otthon a Hamupipőke apja aszongya a gyerëkejinek:
– Mënnézem mán azt a rossz Hamupipőkét, mit csiná odaki? Biztosan mëgétette má még a karókot is a seregélylyel!
Mikor a gunyhóho ért, Hamupipőke javába lövődözte a seregélyt. Úgy pufogott a puskája, mint ëgy ágyú, a seregély mëg csak esëtt. Nem is vót a szőllőbe öt së, nem úgy, mint azelőtt, hogy rezsgëtt60) benne a seregély, mint a hangya.
Örűt neki këgyetlenű, hogy így van, de nem tutta elgondolnyi, mé?! Odamëgy a fiáho, odaszó neki, de csak úgy félvállrú:
– Mit csinátá të evvel a szőllővel, hogy nincs benne së seregély, së másféli madár?
Hamupipőke oszt elmonta, hogy két kódus mënt oda, szőllőt kértek, ő adott, oszt azok nem vótak ëgyebek, mint Jézus mëg szent Péter. Azutánn mëgmutatta az ajándékot is, a mit kapott. A puskát a mire csak tartotta, mindënt lëlőtt. Azutánn a muzsikát vëtte a kezibe.
Húzott ëgy szomorút, ëgy keserveset, még az ég is beborút rája, az apja szëmibű mëg úgy csurgott a könyű, mint a záporeső. Jó mëgríkatta. Utánna rárántott ëgy frissest, arra mëg úgy járta a bolondját az apja, mint ëgy bakkecske. Ugránczozott annyit, hogy má allyig vót benne lélek. Akkor Hamupipőke abba hatta a muzsikát, oszt aszonta az apjának:
– No! écsapám! én má elmënëk, elëget szenvedtem a maga házáná, most má mëgpróbálom, mire viszëm magam. Isten ággya mëg!
Avval elindút. Útközbe tanát ëgy zsidót, hogy ëgyikök së mënnyék gyalog,61) ëgyütt mëntek, összefogtak.
A hogy mënnek, mëndëgének, Hamupipőke mëglátott ëgy fán ëgy szép sárgarigót. Kapta a puskáját, czélzott, oszt lëlőtte a madarat. Igën ám! csakhogy a madár ëgy nagy töviskbukorba esëtt. Hogy vëgyék azt ki onnat? Hamupipőke gondolt ëgyet: bekűtte érte a zsidót.
Mikor a zsidó ott nyúkát, hajlongát a töviskbukorba, Hamupipőke a muzsikán csak ráhúz ëgy csárdást, tánczolt a zsidó a bukorba, mint a veszëtt fene, a tövisk mëg csípte, szúrta.
– Jajjajjaj! jajjajjaj! – kiabát a zsidó, ereszsz ki innet, hadd el a muzsikát, adok nekëd ezër forintot! Jajjajjaj! jajjajjaj!
– Hun az az ezër forint? – monta Hamupipőke.
– Itt van a kezembe, vëdd el, ne ë! jajjajjaj! jajjajjaj!
Hamupipőke elvëtte az ezer forintot, a muzsikát abbahatta, a zsidó kitápászkodott valahogy a bokorbú.
Mëntek tovább. Nemsokára beértek ëgy várasba. Ott a zsidó fëljelëntëtte a Hamupipőkét, hogy ellopott tűlle ezër forintot. Elhatározták, hogy ezé fëlakasztyák.
Vitték is ki ëgënyesenn a váras szélyire, ott állott az akasztófa. Má épenn akasztanyi akarták, Hamupipőke aszongya az embërëknek:
– Hallyák-ë, engeggyék mëg, hogy a muzsikámonn elhúzhassam utóllyára az én kedves nótámot!
De a zsidó kiabát, hogy: »Në engeggyék! në engeggyék!« Az embërëk rá së hederítëttek. Mindën embërnek tellyesítyik az utóssó kívánságát, mëgengették.
Ráhúz Hamupipőke olyan keserveset, hogy még a lovak is ríttak tűlle, a zsidó mëg nem győzött a zsebibe nyúkányi a kendőé, azután mëg olyan csárdást, hogy tánczolt ott még az utóssó kerekszög is. A zsidó annyira kapálódzott, hogy maj mëppukkadt, a ki ránézëtt. Én is nevettem rajta, úgy láttam, mint most! Hamupipőke nem sajnáta a zsidót, mënné jobban jajgatott, anná jobban húzta.
Ëccër aszongya a zsidó:
– Jajjajjaj! jajjajjaj! hadd el má! hadd el má! nem të loptad az ezër forintot, ha én attam nekëd, elösmerëm! jajjajjaj! hadd el má!
Akkor aszongya Hamupipőke az embërëknek:
– Hallották-ë, mit mondott a zsidó?
– Jajjajjaj! hallottuk!
– No! hát akkor én bűntelen vagyok!
Avval Hamupipőke abba hatta a muzsikát.
Az embërëknek hun a kocsi aló, hun az árokbú këllëtt elékeresgényi a kalapot is, mer a muzsikátú még az is lëtánczolt a fejikrű. Mikor rendbe vótak, mëffogták a zsidót, őt kötték fël, a mé hazudott.
Hamupipőke mëgszabadút, elmënt, tán még most is él, ha mën nem halt.
Eger, Heves vármegye. Fónagy József, egri parasztember szájából. Lejegyzési idő: 1904. június.
64. Igazság és Hamisság.
Vót ëcczër a világonn ëgy szëgény embër, annak a fia vót az Igazság. Vót ëgy szomszéggya is, annak is ëgy fia: a Hamisság.
A két legény ösmerte ëgymást jó, oszt hogyim szëgényëk vótak, mëgëgyeztek abba, hogy elmënnek ëgyütt vándollanyi.
Fël is rakottak az útra: bocskortákkal mëg hamubogácsával jó mëttőtötték a tarisznyájokot.
Mikor elindúnak, jó darab időre beérnek ëgy erdőbe. Azon folt végig ëgy folyó, annak a partyára lëültek kënyereznyi. Az Igazság ott vëtte eszre, hogy egész útonn mindég az ő élelmihë nyúkátak, oszt má mind ëgy szëmig elfogyott.
Aszongya a Hamisságnak:
– Kedves pajtásom! az útonn az én tarisznyámbú ettünk, abbú má kifogyott, aggyá mos má të az ettédbű!
De a Hamisság hímëlt-hámolt, hogy így mëg amúgy, bíz ő nem ad, de ha az Igazság a fészëmit odaggya érte, ad neki. Nagy dolog az az éség! szëgény Igazság – kíntelen-kelletlen – odatta a fészëmit. Akkor adott neki ëgy harapást a Hamisság.
Mëntek osztan, mëndëgétek. Mikor má elfáradtak mëg mëg is éhëztek, lëültek újbú.
Kotorász a Hamisság a tarisznyába, ëszik is jóézűvenn. Szëgény Igazság mëg csak nézte. Korgott a hasa, de kérnyi nem igën mert, hogy tutta, hogy a Hamisság majd a másik szëmit is követëlyi. Nem is szót vóna ő, ha az éség nem üldözte vóna!
– Kedves pajtásom! nézd má nyomorúságomot, sanyarodott voltomot, aggyá valamit az Isten nevibe!
A Hamisságnak nagyobb vót a hunczutsága, hogy még erre a szép szavakra is mëgszánta vóna. Aszongya az Igazságnak:
– Ha idadod a másik szëmedët is, akkor táng még adok valamit!
– Ëhën ë!62) – mongya az Igazság – vëdd ki a másikot is, ha má Istent nem ösmersz!
Ki is vëtte a Hamisság a bicskája hëgyivel, oszt má mikor kivëtte, vetëtt a szëgény nyomorútnak is, a mit, azt!
A Hamisság mán utóllyára nagyon ráúnt a szëgény Igazságra. Az akarmit igírt neki ëgy harapásé, mécs csak hallanyi së akart rúlla. Az Igazság érzëtte, hogy’ bekötte az ő szëmit a Hamisság! hogy’ becsapta! – gondolt ëgyet.
– Hallod-ë, Hamisság pajtásom! ha má a két szëmem kivëtted, oszt kódussá tëtté, tëdd mëg letalább azt, hogy vezess el ëgy városba vagy valami ablak alá, hogy vagy kódúhassak vagy adhassak hírt az embërëknek nyomorúságomrú!
– Jó van no! – monta a Hamisság, oszt mëffogta az Igazságot nyakravalójáná fogva, vezette, vezette, még az erdő szélyibe ëgy akasztófáho nem értek.
Ott elkezgyi a Hamisság:
– Aggyon Isten jó estét!
Azután elváltoztatta a hangját, mintha más felelne neki vissza, úgy monta magába:
– Elé vannak-ë? – kérdezte a Hamisság.
Mëgint magába szót rá:
– Nincsennek!
A Hamisság ezt azé tëtte, hogy elámíjja az Igazságot, mintha ott emberëk laknának.
Akkor mëffogta az Igazságot fékeziné fogva, fëlkötte az akasztófára ëgy güdör fëlé, a kibe a tetemëk szoktak esnyi.
Ott várt szëgény Igazság a jó szërëncsére fékezinn csüngve. Vártába nemsokára odaszát ëgy holló. Látta az Igazságot, odaköszönt neki:
– Aggyon Isten jó estét!
– Aggyon Isten! – fogatta az Igazság.
– Mi újság? – kérdezi a holló.
– Të gyössz a várasbú, të tudod! én hogy tunnám?
– Hát az az újság, – mongya a holló, – hogy a ki itt mëhhallya a harmat esésit, oszt mëmmosgyik vele, ha vak vót világos szëmű lëssz!
Ezt az újságot mëgjegyëzte magának az Igazság.
Nemsokára gyött oda az akasztófára ëgy másik holló is. Az is elkezgyi:
– Aggyon Isten jó estét!
– Aggyon Isten!
– Mi újság?
– Të tudod! látod hogy’ vagyok itt a fékezemënn, hogy tudhatnám én? – monta az Igazság.
– Hát az az újság: Itt van ëgy kút nem messzi, abbú ëgy kossó vizé vagy ëgy asszony vagy ëgy lyány életyi këll, mer tizënkétfejű sárkány lakik benne. Ép most a kirá lyányánn van a sor, a ki azt mëgmëntyi, azé lëssz!
Az Igazság ezt is jó az eszibe takarta.
A kötel nemsokára mëgódzódott a kezinn, ő maga mëg leesëtt a güdörbe.
Ott kaparász, kaparász, mëgmarkol ëgy lósóskát, a kitű a kezi csupa harmatos lëtt. Eszibe jutott, a mit az első holló mondott. Mëgmosdott vele, mëgtürűte mind a két szëmit, oszt ëp úgy látott, mint azokelőtt.
Mikor a szëmivilága visszagyött, körűnézëtt: hun van ő? Hát láttya, hogy az a gazembër nem az akasztófáho vezette?! oda a! még itt is a romlására vót. Mëgcsóváta a fejit.
Azután elindút. Úttyába tanát három állatot: oroszlyánt, nedvét, farkast. Mëgijedt tűllök.
– Në fé tűllünk! nem bántunk! gyere ide, simídd mëg a hátunkot, oszt mëlládd! nem fész többet!
Az Igazság úgyis tëtt: mëssimította a hátokot, oszt nem fét többet. Mëntek oszt ëgyütt, de útközbe az oroszlyány három sípot vëtt elé, azt odatta az Igazságnak:
– Még szükséged lëhet rá!
A hogy ballókáztak ëgyütt, nemsokára elértek ëgy kútho. A kávájánn má ott ült ríva a királyány.
Az Igazság odamënt hozzá, oszt aszonta neki:
– Në fé sëmmit, itt vagyok én! nem lëssz sëmmi bajod! mëgmëntëlek! Ha a kútba a lángot lácczik gyönnyi, kőcscs fël!
Avval a lyány ölibe hajtotta a fejit, oszt elaludt.
A királyány mëg elévëtte a gyűrőjit, kettéharapta, kihúzta a kendőjit, kettéhasította, mindakettőnek a felit eltëtte, a másik felit mëg az Igazság zsebibe gyugta.
Má fëlgyött a láng, de a kirákisasszony nem akarta az Igazságot fëlkőtenyi, olyan édësdenn alutt. Ríva fakatt, hogy: no! má végi! itt a sárkány, a ki mëgölyi! De a hogy rítt, a sok forró könyű mind az Igazság arczára húllott. Az ébresztëtte fël.
Mikor fëlérzëtt, látta, hogy mán nagyon lombol a láng a kútbú, odafordút a királyánho, mëppiszkolta csúnyán, hogy mëgmonta, mé nem kőtötte fël? igy tëszi őt is mëg magamagát is pocséká!
De allyig hogy ezëkët kimonta, má gyött a sárkány.
Belefútt a három sípba, az állatok gyöttek sebësenn. Az oroszlyány ëgyet vágott a talpával, mind lëszëdte a sárkány fejit. Az Igazság mëg lëvagdosta a nyelvi hëgyeit, oszt betëtte a tarisznyába.
Avval visszafekütt a lyány ölibe.
Látta az esetët a kút mellő ëgy fárú a Vërësálnok Vitéz. Lëszát onnat ízibe, az Igazság fejit lëvágta, a királyánt mëg vitte magával lagziznyi.
A hogy hazaérkëztek, vót ott vagy száz banda czigány, mind a száz ráhúzta, csak úgy rëszketëtt még a főd is.
A zajra fëlériz a farkas – mer ők is aluttak – láttya, hogy mëv van halva a gazdája. Fëlrázta a többit is. Ő mëg elszalatt forrasztó kőé, a nedve mëg ébresztőé.
A farkas a hogy mëgy, mëglát ëgy ëszringát,63) bemëgy, mëgëszik ëgy juhot, a többit mëffojtya, oszt gyön, indú visszafele.
Mikor jólakva, nagy kényësenn tart hazafele, az útonn rálép ëgy öreg gyíkra.
– Jaj! në báncs! a fiam nyakát má hét esztendeji elvágta a kocsikerek, annak viszëk forrasztófűvet! – rimánkodott a gyík.
– Köpöd ki mingyá? – ripakodott rá a farkas – isz’ én is azt keresëk!
A gyík odatta, a farkas mëg kényësségibe szëgént összetaposta.
Viszi a farkas nagy hëgyësenn a forrasztófűvet. Hazaér, mëgkenyik vele az Igazság nyakát, összeforrasztyák.
De rosszú tëtték fël a fejit: meffordítva! muszaj vót újra lëvágnyi, oszt a rendes helyire ragasztanyi.
Mikor fëlérzëtt az Igazság, csak annyit szót:
– Ennye! de jót aluttam!
Azután kereste a királyánt, de nem látta maga mellett. Nem tudhatta, hova lëtt. De késűbb mégis rágyött, mi lëhet a dologba.
Az állatoknak kosarat kötött a nyakokba, oszt bekűtte őköt ëgyënkint a kastélyba. Attak is azoknak mindënt, de még maga a királyány is jó előre gondoskodott rúllok, hogy ha gyönnek, në báncsák őköt a sirbakok. De az Igazság nem sokra mënt velëk, mert mind részëgenn mënt vissza hozzá.
Fogta magát, bemënt maga. Mikor beért, a sok úr csak nézëtt rá. Ő mëg aszongya:
– Uraim! szabad-ë ëgy szót szólnom?
Azok aszonták, hogy:
– Hát honnë vóna!
Mikor a Vërësálnok Vitéz ezt hallotta, a tizënkét fejelbű, a kinn ült, ëgy mingyá kiesëtt alólla.
Akkor azt kérdëzi az Igazság:
– Ki győzte lë a sárkánt?
A Vërësálnok Vitéz ezt hallva csak szaladt ki, odaki tizënkét kopó nyelvit kivágta, oszt vitte be az asztalra.
– Isz’ ez nem a sárkány nyelvi! – monta az Igazság – kit akar itt maga elbolondítanyi!?
Elévëtte oszt ő a maga tarisznyájábú az igazi sárkánynyelvekët.
– Ëhën van ë! ezëk az igazi sárkánynyelvek! Én győztem lë a sárkánt. De ha még erre nem hiszik el, hát… – rávágott az asztalra olyant, hogy az hét sínyire mënt lë a födbe. »A ki ezt ki tuggya húznyi, az mëntëtte mëg a királyánt!«