Próbákozott a Vërësálnok Vitéz, de keves vót a szusz hozzá.
Ekkor az Igazság mërrázkódott, gyönyörű szép kiráfi lëtt belűlle. Akkor csak az ëgyik újját kinyútotta, kiemelte az asztalt a fődbű. Arra aszongya:
– Ha még ezëkre së hiszik, itt van ëgy félgyűrő mëg ëgy félkendő, aggya ide a kirákisasszony mind a kettőnek a másik felit!
Az odatta, az Igazság csak egymásho tartotta őköt, mingyá összeforrtak. Erre oszt mán muszaj vót elhinnyi mindënt, a mit az Igazság mondott.
Azután még ëgyet kérdëzëtt az uraktú az Igazság:
– Mit érdemël az, a ki ëgy pár mëgrontására törekëgyik?
– Azt érdemlyi – mongya a Vërësálnok Vitéz – hogy: négyfele këll vágnyi, várnégyszögire kiakasztanyi!
Êgën ám! csakhogy a Vërësálnok Vitéz ezt úgy monta, hogy az Igazsággal törtinnyék! De nem néztek ám së Istent, së embërt: mëffogták, szétdiribolták, várnégyszögire kiakasztották.
Az Igazság pegyig nagyon boldog lëtt a kirákisasszonval.
A hogy ők ott élnek, éldëgélnek, bekopogtat hozzájok a Hamisság. Az nem tutta: kihë mëgy? – szógálatot kért.
Aszongya neki az Igazság – mer mëgösmerte:
– Mit keresël? Lëszël-ë kályhafűtő vagy udvaros?
– Kályhafűtő lëszëk! – monta a Hamisság.
Nemsokára látta az Igazság, minő jó dóga van őnálla a Hamisságnak, mëgírígyëlte.
– Hász’ mikët tëtt ő én velem! kiszúrta a szëmem is! De iszën nem hagyok neki békit!
Úgy is lëtt. Mikor a Hamisság ép a kályháná csörtögött valamivel, odamënt, ëgy nádpáczával rávágott. A Hamisság abba a szentbe kakasé vátozott. Oszt kakas képibe is këllëtt neki hét álló esztendeig kapargányi a szëmetënn, éjjel-nappal.
Akkor mëgszánta az Igazság, hogy »ëgy écczakáé elég hét esztendő!«, vissza rávágott, a kakasbú újra a Hamisság lëtt.
Azután mëgfogatta kocsisnak. Három tátos lova vót, de nagyon ganajos, azokot ëgy hónap alatt kis is këllëtt tisztítanyi mëg mëg is szilidítenyi. De a Hamisság nem tudott velëk sëmmire së mënnyi, ollyan gyámoltalan vót.
Ëcczër oszt az Igazság mëgharagudott rá, lëvezette ëgy nagy pinczébe, a ki a tengërig kinyút, oda becsukta, a kúcsot mëg a tengërbe hajította.
Kutyaságáé ezt kapta a Hamisság!
Eggyig vót, mese vót, Kelemënnek kedvi vót, kana is vót mellette, kanalazd ki belűlle!
Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő: 1904. január.
65. Nemtudomka.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá. Annak a kirának a feleségi épenn terhës vót, egy lova mëg hasas, mikor ő neki el këlletëtt mënnyi a háborúba.
Az egész ház kirá nékű maratt.
Ëcczër a kiráné lëbetegëdëtt, ágyba fekütt, olyan szép gyerëkët születëtt, hogy olyant még sosë láttak: aranhaja vót. Az écczaka a ló is mëgellëtt, annak mëg gyönyörű szép aranszőrű csikaja lëtt.
Mëgörűtek nagyonn mindakettőnek, oszt, hogy ëgy écczaka lëtt mindakettő, a gyerëk is mëg a ló is, a csikót bevitték a szobába, ott nevekëdëtt, nyőtt a kis kiráfival.
A kis gyerëk nagyon okos lëtt mëg az aranszőrű csikó is, mer hogyím a kiráfi is tátosgyerëk vót mëg a kis csikó is.
A kiráné má mëgúnta várnyi az urát, olyan soká vót oda a háborúba. Gondolkozott is má rajta, mit csinállyék? férhë mennyék-ë vagy së? mer az ura má azóta akar mëg is halhatott a háborúba! De eleintenn nem mert csinányi sëmmit, mer azé, hogy fét a gyerëkitű, a ki nagyonn okos vót, tudott, látott a mindënt!
Ëcczër hogy? hon nem? összeszövetkëzëtt ëgy szabóval. Adott a neki tanácsot mingyá!
Mer az asszony nem akart először vele kötynyi.
– Hát majd elveszíjük valahogy!
Az asszonnak csak most jutott az eszibe, hogy igasság a! a gyerëkët olyan szépenn el lëhet láb aló tënnyi, hogy eszre së vëszi, së ő, a gyerëk, së más!
Bele is ëgyezëtt, a mit a szabó mondott.
Ëgyüvé mëntek oszt, éték világokot. De nagyonn szúrta az ódalokot a gyerëk.
Aszongya a szabó a kiránénak:
– Hallod-ë, te! Aggyá annak a gyerëknek levest, de tëgyé bele mérget is! Në fé! ha azt mëgëszi, nem lëssz vele sëmmi bajunk többet.
– Jó van akkor! monta az asszony.
Má défele járt az üdő, a kiráné hozzáfogott az ebédkészítéshë. Ëgy tál levest külöm tëtt, mérget kavart bele. A saját tulajdon fiának szánta.
Igën ám! de a gonosságot még a tyúk is kikaparja!
Dorombolt a kis ló az ëstállóba nagyonn! rúgott-vágott, szaggatta a kötőfékët. Hallya odbe a kiráfi, hogy – »é! de nagy viczkándozás, zaj van az óba! mi lëhet a?«
Kimënt. Nem látott sëmmit, de a kis aranszőrű ló csupa tajték vót a nagy rugdalódzástú.
– Mi lelt tégëd, kis lovam?
– Engëm nem lelt sëmmi, kedves kis gazdám! ha nekëd készű itt valami!
– Ugyan mi készűhet?
– Mëgmondom, kedves kis gazdám! a të anyád tégëd el akar vesztenyi avval a rossz szabóval ëgyütt, a kihë hozzátëtte magát. Tudod-ë, ha débe az asztalho ültök, në ëgyé a levesbű, ha öntsd ki a fődre, mintha elejtëtted vóna a kezedbű! De úgy tëgyé, mer máskép többet nem láttyuk ëgymást eleventenn!
– Ennye, kis lovam! hát csakugyan? isz vëttem én eszre valamit, de mës së ámottam, hogy engëm el akarnak vesztenyi! No! majd úgy tëszëk, a hogy të mondtad!
Elgyött az ebéd, behozzák a levest. A szabó mëg a kiráné úgy kandzsaltak rá fészëmmel, hogy mikor fordú má fël!
De a kiráfinak is vót ám eszi! Úgy tëtt, mintha közelebb akarná magáho húznyi a tányírt, de mikor az asztal szélyire húzta, csak lërántotta. A leves kimënt mind a fődre.
Rákiátott az asszony, hogy mé nem vigyáz jobban! isz nem egészenn kis gyerëk má! De a kiráfi nem szót së fejíret, së feketét, csak úgy tëtt, mintha bánná, a mit tëtt!
Dehogy bánta!
Vitt be neki az annya másik tá levest, de má akkor azonn járt az eszi: mivel lëhetne elvesztenyi a fiát?
Másnap rëggerre a szabó újfënt tanát ki valamit.
Az asszony mëg má szomorkodott, hogy no! életben marad má a fia!
– Në búsú, hé! tanátam én ki valamit mëgint!
– Tanátá a! ugyan mit tanátá vóna! nem lëhet azt elvesztenyi, mer a valami módonn mëgint kiszabadú belűlle!
– No! má abbú në szabadúllyék ki! csiná’ csak neki mérges bogácsát, nëfé! maj parancsol az neki!
– Am má igën! am má tëszi! örűt az asszony, örömibe össze is csókolgatta érte a szabót, a csesznye szabót.
Avval kimënt a konyhába, lisztët kavart, abba mérëgport szórt, bogácsát szaggatott belűlle, oszt kisütte.
Hallya odbe a kis kiráfi mëgint, hogy zörög a kis ló. Mingyá gondolta, hogy baj van mëgint!
Kimënt.
Aszongya a kis ló:
– Ládd-ë, kedves gazdám! nem hannak nekëd azok békét, még csakugyan végedre nem járnak! Most mëg bogácsát sütött az anyád, vigyázz, hogy mën në étessënek, mer a bogácsába étető van!
A kiráfi mëgköszönte a kis ló jóakarattyát, mëcscsávingatta a fejit, szomorú lëtt, oszt bemënt.
Ebédné sëhossë akart ënnyi a bogácsábú. Csak kínáták, csak monták, hogy »ëgyé mán!« az annya is mëg a szabó is, de ő nem szót ëgyebet, csak, hogy »nem këll!«
Étel után összesúgtak-búgtak az asszony is, az embër is, hogy »no! evvel së mënünk sëmmire!«
Nem ám! mer a kis ló fëlokosította a kiráfit.
Harmacczora ugyan mit tanállyonak má ki? má së a leves, së a bogácsa nem hasznát, mivel kéne merrontanyi? má az étellel nem!
– Tudod-ë, mit? asszony! monta a szabó, maj varrok én olyan ruhát, a kit ha fëlvësz, rögtön mëghal!
Az asszony ráhatta a szabóra, mer má ő gondolta, hogy a gyerëk többet tud, mint ők.
A ruha készűt, készűt, de a kis ló abba is kiokosította a gazdáját.
– Ha aszongyák, hogy vëdd fël! të mongyad azt: vëgye fël előttem más, mer én nem tudom fëlvënnyi! Në fé! sëmmi bajod së lëssz!
A gyerëk má úgy hozzá vót szokva, hogy el akarják vesztenyi, má nem is bánkódott rajta. Süvűtve mënt be a szobájába is.
Mikor a ruha elkészűt, behívatták a kiráfit.
A szabó elmonta neki, hogy úgy szerettyi ő a kiráfit, mintha a tulajdon gyerëki vóna, në vëgye zokonn, ëgy ruhát csinát neki ajándékba, itt van, vëgye fël!
Eszihë nyút a kiráfi, nem hajtott a hizelgő szóra! Aszonta neki:
– Vëgye fël elsőbbet maga, mer én még ilyen ruhát nem láttam, nem tudok hozzá!
A szabó elfelejtkezëtt magárú, fëlvëtte a ruhát. De allyig őtötte ki a dakut, mingyá mëghalt.
Mëg vót ijedve az asszony, hogy micsiná most ő vele a fia!? De a kiráfi nem szót neki sëmmit. Hallgatott, mer a kis ló úgy parancsolta.
Má hét esztendeji, hogy a kirá odavan, a fia is azt hitte, hogy má lëhetetlen, hogy hazagyőjjék! Mikor ëccërcsak ki lép be a házba, mint a kirá!
Vót öröm, a kiráfi maj kibújt a bőribű! a kiráné is mutatta vóna, hogy de jó, hogy a kirá hazagyött! de belőrű szorította a madzag, hogy a fia elárollya, oszt akkor jaj neki!
A kiráfinak eszi ágába së vót. Másutt járt az ő elméji!
Ëcczër a hogy kivël van az ëstállóba, aszongya neki a kis ló:
– Hallod-ë, kedves gazdám! má apád itthonn van, nekünk itten többet nincsen sëmmi keresnyivalónk së, mer az a hunczut anyád – maj mëllásd – még vesztünkre tör mindakettőnknek! Jobb lëssz, ha elmënünk valamére, úgy, hogy hírikët së hallyuk többet!
A kiráfi tutta, hogy az ő kis lova jót akar neki, beleëgyezëtt.
Másnap odaát az apja elejbe.
– Écsapám! Isten ággya mëg! ën elmënëk itthonrú, többet sosë látnak. Begyöttem elbúcsúznyi.
Az apja csak nagyot nëzëtt rá.
– Hát oszt hova vagy mé mënné el të innet, fiam!? nem jó nekëd itthon? vagy mé van másfele vágyásod? bántott valaki?
A kiráfi nem szót sëmmit, csak aszonta, hogy ő elmëgy, mer muszaj.
Rimánkodott oszt neki az apja, igírt fűt-fát, mindënt, csak në mënnyék el! de a fia aszonta, hogy má ez igy van elhatározva, ő mëgy.
Avval elbúcsúzott az apjátú, fëlült a kis lóra. De szátak is úgy, hogy ëgy szempillantás után már nem lëhetëtt őköt látynyi.
Kutyanyomba léptek.64)
Mëntek, mëntek, nagyon sokáig mëntek, mig ëgy királyi palotáho értek.
Ott mëgátak. Aszonta a tátos ló a kiráfinak:
– No! kedves gazdám! má ide értünk! Itt má külöm mënünk. Én majd elmënëk a selyëmmezőre legelnyi, të mëg ereggy, mënny ennek a királyi palotának a kapujába. Akarmit kérdëznek tűlled vagy szónak hozzád, mindërre aszondd, hogy »nemtudom!« Ha hínak be, be në mënny, mig a letkisebb kirákisasszony nem gyön ki érted! Oszt ha kérdëznek: minek szeretné elányi, në szó sëmmissë, csak ha ők mongyák, hogy szeretné-ë kertész lënnyi, arra rázd a fejed, de azé akkor is csak aszongyad, hogy »nemtudom«. De így tëgyé, a hogy én montam, mer máskép közöld magaddal a bajodot! Ne! itt van ëgy kantár, ha ezt merrázod, akarhonnat elé gyövök, ha kivánod, oszt mëttëszëm mindën kivánságodat!
A kiráfi maj hogy nem rítt, mikor az ő kedves aranszőrű kis lovátú mëk këllëtt neki ványi.
Az mënt a selyëmmezőre, a kiráfi mëg a palota elejbe, ott lëült ëgy kis lóczára. Ott várt, míg belőrű eszre nem vëtték, hogy valaki ül a kapu előtt a lóczánn.
Aszongya az öreg kiráné a kirának:
– Ugyan mënnyék má ki, apjok! nézze mëg, ki ül ott mëg mit akar!
– Jó van no! monta a kirá, oszt kimënt.
Mikor odaér, aszongya neki:
– Aggyon Isten jó estét, öcsém!
Ránéz a kiráfi, oszt aszongya:
– Nem tudom.
– Nem tudod? hát má honnë tudnád, láthadd, hogy má este van!
– Nem tudom! mongya a kiráfi.
– Në azt beszédd hát má mindég, hogy: nemtudom, hát mondd má mëg: mi járatba vagy?
– Nem tudom.
– Nem tudod? hát mi szeretné lënnyi: libapásztor-ë vagy gulyás vagy micsoda?
– Nem tudom.
– Hát mi szeretné lënnyi mégis?
– Nem tudom.
– Hát lëszël-ë kertész?
– Nem tudom – monta a kiráfi, de a fejit úgy rázta, hogy lëssz!
– No! hát ha lëszël kertész, gyere be!
– Nem tudom – monta mëgint a kiráfi.
– Nem tudod? Nemtudomka vagy hát! De má maj hogy mérges nem lëtt a kirá.
A kiráfi erre is csak aszonta:
– Nem tudom.
– Nem tuccz të sëmmit!
A kirá avval bemënt, odbe elmonta, hogy még olyant nem láttak, mint a minő embër otki van: mindërre aszongya: nem tudom.
Azután oszt kikűtte a feleségit, hátha am mán jobban tud vele boldogúnyi.
Kimënt az is.
– Aggyon Isten jó estét, öcsém!
– Nem tudom – monta a kiráfi.
– Hát ki vagy? mi vagy? mi járatba vagy?
– Nem tudom.
– Hát mi szeretné lënnyi?
De ő, akarmit kérdëztek tűlle, csak aszonta:
– Nem tudom.
– No! Nemtudomka vagy hát, ha të mindënre aszondod, hogy »nem tudom!«
– Nem tudom – még arra is aszonta a legény.
– No! hát má evvel nem tuccz boldogúnyi – monta magába a kiráné, mikor mënt befele, ez csak annyit tud, hogy »nem tudom!« No! iszën akkor sokat tud.
Kimënt azután a letöregebb mëg a közepső lyány is, de azok csak új jártak vele, a kiráfi mindég csak, hogy »nem tudom«. El is nevezték Nemtudomkának.
Letutóllyára kimënt a letkisebb lyány.
Odaköszön az is:
– Nem tudom.
– Hát minek ülsz itt?
– Nem tudom
– Vársz valakit?
– Nem tudom.
– Hát csakugyan kertész szeretné-ë lënnyi?
– Nem tudom – monta a kiráfi, de a fejivel azt intette, hogy »az«!
– Hát akkor gyere be!
– Nem tudom – monta újfënt, de fëlkelt a helyirű, oszt mënt befele utánna.
Odbe kérdëzgették, faggatták errű is, arrú is, de Nemtudomka csak annyit mondott: Nem tudom.
Má az egész ház úgy hítta, hogy »Nemtudomka«. Nem lëhetëtt avval sokra mënnyi, mert ha dógot parancsoltak neki, mëgtëtte, de má ha szónyi këllëtt, ő vót az örökös nemtudom!
A kirá rábizta a kertët, de mëhhatta neki, hogy szép lëgyék ám mindën, mer elcsapja! Ő arra is aszonta: nem tudom.
– De tuggyad, az ebatta! te Nemtudomka, te!
Gyönyörű is lëtt a kert nemsokára, olyan, hogy mikor a kirá mëllátta, csak elbámút, hogy még az ő kertyi ilyen szép nem vót soha. Dicsírte is odbe a csalággyai előtt, hogy má akarhogy, akarmint! Nemtudomka az embër! még ilyen szép sënki kezi alatt nem vót a kert, mint most!
Nemtudomka dógozott is benne rëggeltű estyig.
A legközelebb eső vasárnap a kirá aszongya a csalággyának, »hogy vasárnap van, mënnyünk az Isten házába!«
Készülőttek is minnyájann, csak a letkisebb nem.
Aszongya neki az apja:
– Hát të nem gyössz a templomba?
– Nem écsapám! mer beteg vagyok!
– No! ha beteg vagy, në gyere!
A többiek elmëntek a templomba, a lyány otthonn maratt, hogy »beteg«. Hát az is vót, mer a szívi fájt – Nemtudomkáé. Ott nézte egész nap az ablakbú, mit csiná Nemtudomka.
Nemtudomka elvégezte még jókor mindën dógát. A királyék má a templomba vótak, mikor neki eszibe jutott valami.
Mëgrázza a kantárt.
A másik perczbe má ott termëtt a kis aranszőrű ló előtte.
– Mit parancsolsz, édes gazdám!
– Lëgyék nekëm ezüstruhám, nekëd mëg ezüstszerszámod.
Allyig monta ki Nemtudomka, má mindën úgy vót. A lovonn ezüstszerszám, ő rajta mëg ezüstruha.
Akkor felkapott a kislóra, a ki vitte ëgënyest a szép kerbe. Ott mëgátak. Azt mondja a kis ló a gazdájának:
– No! kedves gazdám! hogy vágjam én össze ezt a kertët!? Úgy-ë, hogy në lëgyék rajta sëmmi vagy hogy még a sárgafőd is fëlfele borullyék?
– Vágjad, kis lovam, a hogy akarod! monta Nemtudomka.
Össze is vágta a ló a kertët úgy, hogy a sárgafőd csakugyan fëlfele fordút. Olyan vót a kert, mint az itíllet.
Nemtudomka avval visszafordút, a lovát eleresztette, oszt beült az óba pipáznyi.
Azalatt mëg kívël járt a szakács, ződség këllëtt vóna neki, de maj hanyattvágódott, mikor a kertet látta! nem vót ott sárgafődné ëgyeb. Fël is tëtte, hogy no! mëgá! Nemtudomka! majd elárollak a kirának! igy gondozod të a kertet?
Mikor bemënt a konyhába, má a kirá akkor otthon vót minden családostú. Mënt is be a szakács mingyá, oszt elmonta, hogy nem tud levest főznyi, mer úgy össze van gázolva a kert, hogy még olyat! az ilyen rendës kertész së ér ëgy ütet taplót!
A kirá csak nagyot nézëtt. Nem hitte, a kit a szakács mondott.
– Hallod-ë, szakács! ha të most hazudol, tizënkét botot kapsz a farodra!
– Állom.
– No! hát gyere, oszt nézzük mëg!
De mikorra kiértek, a kert még tízszërte szëbb vót, mint azelőtt. A szakács szakajtott ződséget, de nem tëhette aggyig a levesbe, még a kirá rá nem húzatta az ő járandóságát.
Vakarta is a szakács a bot helyit. Nem tudott mit gondolnyi, hogy az a kert mé vátozhatott mëg olyan hamar. De annyit gondolt, hogy az a Nemtudomka nagy mestër lëhet, azé, hogy nem szó’ ëgyebet a nemtudom-ná.
A legkisebb kirákisasszony látta végig az egészet, mikor a ló vágta, rúgta a kertet, as së tutta, ki rajta az a fényës vitéz, de azé nem szót sëmmit sënkinek, gondolt ő magába valamit!
A másogyik vasárnap mëgint templomba készűt a kirá. Mindën fejircseléd készűt, simakodott, fésűködött, csak a letkisebb királyán nem.
A kirá eszrevëtte, hogy az ő lyányának most së akaródzik templomba mënnyi.
– Hát të, lyányom! táng most së akarsz a templomba gyönnyi hê?
– Nem hogy nem akarok, écsapám! de nem lëhet!
– Hát ugyan mé?
– Beteg vagyok.
– Nagyon furcsa, hogy të mindég vasárnap vagy beteg, mikor az Istenházába kék gyönnöd. Tán nem szereccz imátkoznyi?
– Szeretek én, monta a lyány nagy hunczutann, de ha beteg vagyok!…
A kirá ráhatta. Utóvégre nem tudhatta, nincs-ë valami baja!
Nemtudomka csak azt leste, mikor mënnek el. Bemënt az ëstállóba, mëgrázta a kantárt.
A kis ló ëcczërre ott vót.
– Mit parancsolsz, édës gazdám?
– Azt, hogy lëgyék nekëm arany ruhám, nekëd mëg aranyszërszámod!
Mingyá mëllëtt mindën.
Akkor Nemtudomka ráült a kis aranszőrű tátosra, oszt mëntek be ëgënyest a kerbe.
Ott aszongya a kis ló:
– No! kedves gazdám! hát hogy vágjam össze a kertet? úgy-ë, mint a mútkor vagy még százszor jobban?
– A hogy akarod, kis lovam! – monta Nemtudomka.
Vágta is a tátos a kertet, a hogy csak birta. Fël vót ott fordúva mindën tövel-hëgygyel. A szép kertre rá së lëhetëtt ösmernyi.
A letkisebb kirákisasszony látta ezt is az ablakbú, mer mindég ott vót, hogy Nemtudomkát láthassa.
A szakács újfënt kimënt a kerbe ződségé. De hogy birt vóna ëgy szálat is szakajtanyi, mikor olyan vót az, mint ha ëgy regemënt huszár hát vóna benne.
Bemënt, de gondolta magába, hogy maj sikerű most! mëgá, Nemtudomka!
Mikor a kirá hazagyött, av vót az első, mënt a szakács árolkonnyi. De Nemtudomka jó fűre tapodott,65) a kirá előtt nagy bëcsületyi vót.
– Hallod-ë, szakács! – monta a kirá, – ha hazunnyi mersz, huszonkét botot az esső së mos lë rúllad!
– Én azt së bánom, de ezt most merëm állítanyi! – vágta oda févállrú a szakács.
– No! mëllássuk!
Avval mëntek.
A kertbe százszor szëbb vót mindën, a levelek, gallyak mind arannbú, oszt úgy virított mindën, a hogy má csak këllëtt.
Ez mind a szakács bőrire mënt. Nem is vót Nemtudomkának a királyi udvarba olyan ellenségi, mint az. Az, ha lëhetëtt vóna, ëgy kaná vízbe elvesztëtte vóna. Hónnë! má annyit kikapott végette!
Másnap ünnep készűt a kirá kastéllyába.
Férhë akarta annyi a lyányait. A két nagyobb választott is magának ëgy-ëgy kiráfit, de a letkisebb aszonta, hogy ő nem mëgy férhë. Csudákoztak rajta minnyájann, hogy még ilyen lyánt! de ő nem bánta. Tutta úgyis, hogy Nemtudomkáho nem aggyák, ő mëg fëltëtte, hogy másho nem mëgy.
– Ha nem mégy, nem mégy, itt maraccz! – monta az apja, de a két nagyobb lyánnak lagzit csaptak.
Mikor javába át a lagzi, Nemtudomka eléhítta a kis aranszőrű lovát, annak gyémántos szërszámja vót, neki mëg gyémántos ruhája, de a kertet úgy összegázolták mëgint, hogy még a fala is kidőt.
A szakácsnak most is esëtt valami dóga a kerbe, kimënt, de mëmmëg szörnyű rendetlenséget látott.
Ëgyebet së csinát aggyig, még a kirának nem jelëntëtte. Könnyebb vót a szívinek, hogy árolkodhatott.
De csakúgy rajta vesztëtt, mint ezelőtt, még hozzá, most mëg ötven mogyorófásat kapott. Mer a kert mos mëg má olyan vót, mint Tündérország, anná szëbbet írnyi së lëhetne. Fël is tëtte magába a szakács, hogy ő má Nemtudomkával többet nem tësz fël.66)
Má régënn elmút a lagzi, a két nagyobb lyány má féketőbe67) vót, a kirát nagyonn bántotta, hogy a letkisebb lyánya mém most is lyány. Ëcczër elejbe át, hogy akarhogy! de má mënnyék férhë, válaszszon magának, a kit akar!
A lyány aszonta rá, hogy »jó van, apám! ha azt akarod, én mëttëszëm! Van én nekëm ëgy aranyalmám, ëgy arangyűrőm mëg ëgy selyëmkendőm, ha valaki azt lóhátrú innen az ablakbú kikapja a kezembű, hát azé lëszëk!«
Az apja beleëgyezëtt. Mingyá is kihirdettette, hogy a lyánya férhëmënendő, a ki magáénak akarja, hát győjjék!
Mëntek is elëgenn, a kirá allyig győzte a lovaikot abrakkal. Vót ott gazdagná gazdagabb, szëbbné szëbb kiráfi, ëgyik messzibbrű való, mint a másik.
Mikor szalajtattak a királyányé, még csak ëgyik së tudott sëmmit, pegyig nagyon hirës kiráfiak vótak.
Mëhhallotta ezt Nemtudomka is. Mëgrázta a kantárszárat, a kis ló mingyá ott termëtt, gyémántos szërszámmal fëlszërszámozta, ő maga gyémántos ruhába őtözködött, avval fëlült a tátosra, oszt mënt a lyányé. Lë is kapta az ablakbú az almát is, a gyűrőt is mëg a selyëmkendőt is! Mikor má mind a három nálla vót, akkor csak illa berëk! szát! ki tuggya: mére!? Elmënt. Sënki së tutta azt së, hogy kicsoda? azt së, hogy hovavalósi! Csak a kirákisasszony egyetlen maga!
Alkonyodásba Nemtudomka kívël hatta a lovát a selyemmezőnn, ő mëg mënt a helyire, az ëstállóba. Az aranyalmát, arangyűrőt mëg a selyëmkendőt betëtte a csuhújjba, oszt lëfekütt.
Másnap rëggel még Nemtudomka alutt, mikor valaki az ëstállóba járt. A mindënës vót, a ki a pipáját kereste, mer elveszëtt. Keresgéte mindënhun, utóllyára a Nemtudomka csuhájába is benyút. Hát lelkëmatta! pipaszár helyëtt mit tanát? a kirákisasszony jegyajándékját, a kit Nemtudomka kapott lë az ablakbú.
Szalatt be ëgënyesenn mondanyi, hogy mismit tanát a Nemtudomka csuhújjába.
A kirá csak hallgatta, mit beszé a mindënës, először nem akarta hinnyi. De mikor a lyánya is a mellett bizongott, hogy csakugyan Nemtudomka vót, a ki lëkapta az ablakbú, akkor hitte el.
– Hát akkor ereggy el hozzá, de itt velünk nem laktok, ha ott van a tyúkól, oszt lakjatok abba, ha má a Nemtudomkát választottad!
A kirákisasszony bánta is azt! örűt, hogy a Nemtudomkáé lëhetëtt!
Még az nap ëgybe is keltek, oszt bemëntek a tyúkólba. Ott éldegéltek ők, nem vót sëmmi bajok, az új asszony csak azé bosszankodott, hogy az ő ura mindënre aszongya, hogy »nemtudom«. Monta is az urának, hogy mongyon má mást is, de az arra is csak aszonta:
– Nem tudom.
Nem tutta ám az asszony, hogy Nemtudomkának hét esztendeig nem szabad anná ëgyebet mondanyi!
Má jó sokáig élt Nemtudomka a kirá lyányával, mikor ëcczër kívël ült a tyúkól előtt, a két sógor vadásznyi mënt lovonn, oszt hítták őt is.
De ő csak aszonta: – Nem tudom!
– Hát mé nem gyössz?
– Nem tudom.
– Eh! nem tuccz të sëmmit, szamár vagy! ne ë! ëgy ló! ülly rá, oszt gyere velünk! Avval odalöktek neki ëgy rossz lovat, a ki mikor ráült, az árokba dőt vele.
Nemtudomka bemënt az óba, mëgrázta a kantárt, mëjjelënt a lova mingyá. Szép szërszámmal, szép ruhába el is indút Nemtudomka a két sógor után.
Az útonn csak annyit mondott a lovának, hogy bá csak a két sógor në lőne sëmmit!
Úgy is lëtt. A két sógor még nem lőtt ëgy fiaverebet së, mikor Nemtudomkáná má annyi nyúl vót, hogy allyig birta a lova.
Azok csak nézték, hogy ki az a fényës vitéz? de nem ösmerték mëg. Kérték tűlle a nyulakot, hogy aggya el?
Nemtudomka azt felelte, hogy a nyúl pézé nem eladó, de ha a homlokokra rá hannak süttyni ëgy négykrajcárost, akkor odaggya. Azok nagynehezenn beleëgyeztek.
Mikor má a bélyag mind a kettőnek a homlokánn vót, Nemtudomka odatta a nyúlat mind.
Avval mëssarkantyúzta a tátost, hogy jóval hamarabb hazaérjën, mint a két sógor. Mikor má azok a kapuná gyöttek, ő újra ott ült a tyúkól előtt.
– Ládd-ë, Nemtudomka! mënnyi nyulat lőttünk mink, të mëg sëmmit së!
– Nem tudom.
– Szamár vagy! oszt jót nevetëtt rajta a két embër.
Másnap mëmmëg hítták Nemtudomkát. Ő mëmmëg úgy cselekedett. Sok nyúlat lőtt, de csak úgy atta oda, ha a farokba patkát süt nekik. Azok as së bánták, csak nyúl lëgyék!
Harmannap mëgint. De má akkor Nemtudomka aranszarvast fogott elevenen, azt is odatta a két sógornak, ha a markokba ëgy krajczárt bele hannak sütynyi.
– Ha má a nyulé annyit kiátunk – monta az ëgyik sógor – akkor ëgy eleven aranszarvasé azt má csak elszënvedhettyük!
Mëg is engették.
Nemtudomka hamar hazaért, a tyúkól elejbe ült, mintha ő ott várná a jó szërëncsét. A két sógor agyonn is csúfolta az aranszarvassal, de Nemtudomka úgy gondolta, hogy lëssz még e másképp is!
Odbe a kiráná dicsekëdëtt a két vő, hogy ëhun ë! mink most is aranszarvast fogtunk, Nemtudomka mëg úgy ül ott a tyúkól előtt, mint szent Gugg.
Hát bizony a kirá së nagyon szerette Nemtudomkát vejinek, de má belegyőződött, hogy má ússë lëssz másképp, csak rosszabb vóna, ha még ő bántaná azé, mer olyan hülye.
Hanem az aranszarvasnak annyira mëgörűt, hogy mëhhítta a két vejit is mëg Nemtudomkát is magáho vacsorára.
De Nemtudomka azt üzente, hogy aggyig ő el nem mëgy, még ő hozzá nem mënnek.
A kirá még haragudott is, hogy »né! ez a rossz Nemtudomka mit akar!« de utóllyára aszonta, hogy »nézzük mën no! micsiná velünk?«
Mikor este elmëntek, allyig birtak a tyúkólba bebúnyi, de má mikor odbe vótak, akkor látták, hogy mi van ott!
Csupa arany mëg ezüst oszlopok, a kalincsok is végig, as së tutták, hogy lépjënek. Bëzzëg bámút most mindënki!
Ott vót olyan lakoma, hogy a kirá nem felejtëtte el sosë, még élt.
Másnap csapott oszt a kirá lakomát, vót ott mindën, a mi jó, ott vótam én is, új jó laktam túrós lepénynyel, még most is négyszögre áll a hasam a szilvátú!
Nemtudomka látta, hogy az ő két sógora së lë nem vëszi a kalapját, së lë nem ül, mëg keztyűs kézzel ësznek.
Aszongya nekik:
– Hát minő embërëk vattok tik, hogy az ételné fël tartyátok a kalapot?
Azok hímëltek-hámoltak, de Nemtudomka tutta, mé szól!
– Mëg oszt lë së ültök, azutánn keztyűs kézzel ësztëk! hogy van a?
Az öreg kirá is csudákozott rajta.
– Vessétëk lë a kalapot! – monta nekik.
Azok nagynehezen lëtëtték, a homlokokrú csakúgy virított lë a bélyag.
– Azutáng üllyetek lë!
De azok aszonták, hogy: – nem lëhet, mer ott valami van! ëgy patkó helyi!
– Tëgyétëk lë a keztyűt!
Lëvették, de a markokba ott szorongatták a tüzes krajcár helyit.
Azutánn kérdőre vonta őköt a kirá, hogy hun szërëzték azt a bélyagot?
Azok még akkor së tutták, hogy Nemtudomka vót az, a kitű a sok nyulat mëg az aranszarvast kapták, hát mást beszétek, mint a ki igaz vót.
De Nemtudomka ám a szavokba vágott. Elmonta tövirű-hëgyire – má ekkorra, de még előbb lëtelt az ő hét esztendeji – a hogy törtint a nyúlfogás mëg a bélyagsütésëk mëg hogy mënnyire csúfolták őt a két sógor. Azutánn kinyilatkoztatta azt is, hogy ő kirának a fia, elmonta az életyi törtinettyit, lëvëtte a kalapját, mëgmutatta a haját, szinarambú vót.
A kirá ezënn annyira fëlharagudott a két vejire, hogy mingyá elcsapta őköt.
Nemtudomkának mëg odatta a felibirodalmát, a ki a feleségivel olyan boldog lëtt, hogy még!…
De vigyáztak is ám magokra, jód mën në hallyonak.
Hát mëllëhet, hogy még most is ének, ha mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Molnár Margit, öreg paraszt özvegy asszonytól. Lejegyzés ideje: 1904. augusztus.
66. Ribike.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét ország ellen volt, Csakugyán innen, Csakugyán túlnan élt egy szegény öreg özvegyasszony. Annak volt egy szép lyánya. Az asszony meghalt, a lánya árván maradt, Ribikének hívták, mert nagyon szerette a ribizkét.
Szegény embernek kevés a gyámola, Ribike is azon kezdett gondolkozni, mihez fogjon? hova forduljon, hogy meg tudjon élni? Abban a városban, a hol ő lakott, apáczák is voltak, azok hirét hallották, hogy milyen szép és jó lány, elüzentek érte, menjen hozzájok, valami keveset majd dolgozik a ház körül s azért eltartják holta napjáig. Ribike el is ment. Ott élt gondtalanul, nem bántotta senki, mint az árvát szokták. Ha elvégezte a dolgát, odaült az ablakhoz és horgolgatott, kötögetett.
De lakott abban a városban egy király is. Annak volt három fia. Azok egyszer épen akkor mentek el a Ribike ablakja alatt, mikor épen kinézett az utczára, a legkisebb királyfi meglátta és megszerette annyira, hogy se itala, se étele nem volt, esze-kedve mindig csak ott járt Ribikénél. De Ribike is megszerette ám! azt meg a hogy az apáczák megtudták, elcsapták, elkergették s megátkozták, hogy örökkön örökké a világ végén éljen.
Volt Ribike, nincs Ribike, a legkisebb királyfi hiába járkált az ablakja alá, nem láthatta többet. Csak szomorkodott egész nap, mint a bús gerlicze az ágon.
Egyszer az apja magához hivatta mind a hármukat. Azt mondja nekik:
– Fiaim! a birodalmam fel akarom osztani, gyerekeim csak hárman vagytok. A ki közületek hoz nekem olyan gyolcsot, hogy széle-hossza száz rőf és a gyűrűmön mégis keresztülhúzhatom, annak odadom a birodalmam harmadrészét.
Mit volt mit tenni a három királyfinak, szedték-vették sátorfájokat, elindúltak, ki merre látott. A legkisebb királyfi meg épen azon az úton haladt, a melyik a világ végére vezetett.
Ment, ment, mendegélt bújában, hetedhét ország ellen, addig ment, míg a világ legvégére nem ért. Ott talált egy kis kőhidat. Hogy nagyon el volt fáradva, leült a karjára. Ott gondolkozott magában. Mit csináljon már ő? itt van a világ legvégén, és se gyolcs, se semmi! A hogy ott gondolkozik, a hid mellől a fűből elébújt egy kis gyík.
– Min szomorkodol, szép királyfi!?
A királyfi csak akkor vette észre, mikor megszólalt, máskép tán meg se látta volna. Azt mondja neki:
– Min szomorkodom! mit keresed te azt! van én nekem elég bajom! Eredj innen, mert majd széttaposlak!
A kis gyík felveti a kis ártatlan szemét, ránéz a királyfira.
– Ugyan mért taposnál te engem szét? mit vétettem én neked? Ne taposs szét, jótét helyébe jót várj!
A királyfi nem taposott rá és tovább gondolkozott. De a kis gyík nem tágított, ott futkározott előtte a fűben.
– Ugyan mondjad már, szép királyfi, mi bajod lehet? hátha én segíteni tudnék rajta!
No! erre már a királyfi elmosolyodott. Ugyan mit tudna ő rajta segíteni ez a kis féreg? rá se hederített. De a kis gyík ostromolta:
– Szépen kérlek, szép királyfi! mondd meg, mi a bajod? segíthetnék-e én te rajtad?
Azt mondja arra a királyfi:
– No! ha olyan nagyon erősen vagy avval a segítéssel, hát megmondom. Azt parancsolta az apám, hozzunk neki olyan vég gyolcsot, a minek széle-hossza száz rőf s mégis átférjen a gyűrűjén. A két bátyám is ezért vándorol, meg jó magam is, de nem tudom, lesz-e sikere a sok fáradságnak!
– Nohát ha csak az a baj! – mondja a kis gyík, talán tudok rajtad segíteni. Várj itt egy darabig, mindjárt jövök.
Avval a fű közt eltűnt. Ment egyenesen a tündérpókokhoz. Elmondta, mi járatban van: kellene neki olyan vég gyolcs, a minek széle-hossza száz rőf, de a gyűrű lyukán át lehessen húzni!
Azt mondják a tündérpókok:
– Nohát, kis gyík! neked megteszszük, csak várj egy kicsit, mindjárt meglesz.
Abban a perczben vagy száz pók kezdett ide-oda mozgani, kerűltek-fordúltak, a vég gyolcs készen volt, széle-hossza száz rőf, mégis átfért egy gyűrű lyukán.
– No! kis gyík, itt van a gyolcs, most már viheted!
Szaladt is a kis gyík, a hogy tudott, egyenest a királyfihoz. Az meg csak ott ette magát a hidon. Csak akkor nézett fel, mikor valami koppant előtte a földön. Odanézett, látta a kis gyíkot, a mint a szájából egy diót kiejt.
– Mit hoztál te, kis gyík!?
– Hoztam, a mi neked kéne!
– Ugyan mit hoztál volna, te!?
– Hát a vég gyolcsot, széle-hossza száz rőf, mégis átfér egy karikagyűrűn!
– No! azt megnézem! mondta a királyfi. Avval felnyitotta a dióhajat, kivette belőle a gyolcsot. Bontja, bontja, de olyan nagy volt, hogy ki se birta teríteni. Nagyon megörült, most már biztosra vette, hogy ő megkapja a birodalom harmadrészét. Megköszönte a kis gyíknak a jó’karatját, avval indúlt hazafelé. De útközben mindig tapogatta a zsebét, benne van-e a kis dió?
Mikor odaért, a hol elvált a két bátyjától, a hármas útnál találkoztak mindnyájan. A két nagyobb királyfi ott ült egy nagy szekér hegyében, alattok meg csak fejérlett ki a rengeteg sok gyolcs meg vászon. Azt mondják az öcscsüknek:
– Hát te nem hozol semmit? mire nézed a napot? te ugyan eljöhettél hazulról!
– Jól van! gondolta magában a kis királyfi, csak beszéljetek, majd meglátjuk otthon, ki hány garast ér!
Mikor hazaértek, a két nagyobbnak egy napi dolgába került a sok gyolcsot mind behordani, míg a legkisebb csak nevette őket.
Akkor elejbök áll az öreg király:
– Nohát, fiaim! hadd látom, mit hoztatok. S avval sorra nézte a két nagyobb fiának a gyolcsait, de neki egyik sem tetszett. Mikor a legkisebbhez ér, az csak felnyitja a dióhajat, a gyolcsot kiveszi s odadja az apjának.
– Ez már ni! mondja a király, széle-hossza száz rőf, mégis átfér a gyűrűm nyilásán! – Fiam! tied a birodalmam harmadrésze!
Azzal mindnyájokhoz fordúlt s azt mondta:
– A ki nekem most olyan kis kutyát hoz, hogy egy skatulában megférjen, ezüst legyen az ugatása és hetedhét ország ellen hallassék a hangja, annak adom a birodalmam másik harmadrészét.
A fiúk megint elindultak, a hol az út három felé ágazott, ment ki-ki a maga régi útján. A legkisebb királyfi megint csak elért a kis kőhídhaz, a világ végire. Leült és elkezdett gondolkozni. A kis gyík megint kiszalad a fűből s ott futkároz előtte.
– Mi bajod, szép királyfi! hogy olyan szomorú vagy?
– Hej! nagy az én bajom! – mondta a királyfi. Azt parancsolta az apám, hogy olyan kis kutyát vigyünk neki, hogy egy skatulában megférjen, ezüst legyen az ugatása s hetedhét ország ellen hallassék a hangja!
– Meglesz az is! – mondta a kis gyík – csak várj itt türelemmel, mindjárt jövök.
Azzal szaladt a fű közé. Ment egyenest a tündértörpékhez, ott is egyenest magához a királyhoz.
– Felséges tündértörpe király! olyan kis kutya kéne nekem, a kinek ezüst az ugatása, hetedhétország ellen szóljon a hangja meg egy kis skatulában megférjen!
– Jól van! – mondta a tündértörpék királya – neked megadom, mert mindig jó voltál hozzánk.
Azzal elévett egy skatulát, abban volt a szép kis ezüst kutya. Vitte is a kis gyík olyan sebesen, hogy egy szalmaszálban úgy felbukott, alig tudott talpraállani. Mikor a hídhoz ért, a királyfi már alig győzte várni, odadta a kis kutyát, de azt mondta neki, hogy ne igen nézegesse az úton, mert a kis kutya ha elugrik, míg él, sem találja meg!
Boldog volt a királyfi, hogy most már másodszor járt jól a kis gyíkkal. Indult hazafelé, de a skatulát nem bontotta volna fel a széles világért!
Mikor a hármas keresztútnál a bátyjaival találkozott, majd megpukkadt nevettében, mikor a sok madzagra fűzött kisebb-nagyobb kutyát meglátta. De nem szólt semmit, nem akarta magát elárulni. Mikor az apjok házához értek, a vén király a két öregebb fiát, csepp hija volt, hogy pokolba nem kergette a sok kutyával. A kutyák meg éhen voltak s tettek olyan lármát, hogy felvette az egész várost.
A legkisebb elévette a zsebéből a skatulyát, odadta minden kis kutyástól az apjának. Igy a birodalom másik harmadrésze is az övé lett, mert a kis kutyának ezüst volt az ugatása s hetedhét ország ellen hallatszott a hangja.
Harmadszorra azt mondta a király a fiainak:
– A ki a legszebb menyasszonyt hozza haza, azé lesz a hátralevő harmadrész birodalmam.
Elindultak. A legkisebb ezt már nem hitte, hogy övé lesz. De ment azon az uton, a kin idáig láttuk. Mikor a világ végére ért a kis hidhoz, azon mód leült, mint először meg másodszor s várta a jó szerencsét. Nem soká várt, jött a kis gyík.
– Mi bajod, szép királyfi! hogy olyan búsulásnak eresztetted a fejedet?
– Jaj! édes gyíkocskám! nagy az én bajom! Ha nem én viszem haza a legszebb menyasszonyt, nem lesz az enyém apám birodalma, meg félek is, hogy elcsap!
Azt mondja neki a kis gyík:
– Jaj! de nagyot mondtál most, szép királyfi! ha megfogadnád a szavamat, én még erről a bajodról is tudnék tenni!
A királyfi kiváncsi volt, mit is kell hát neki megtenni?
– Tudod-e, mit, szép királyfi!? fogd meg a farkam végét, vágj ehhez a hídhoz, de a hogy csak birsz, de forditsd el a fejedet s nézz a lovadra! akkor meglesz a legszebb menyasszony!
No! még ilyet a királyfi nem hallott! A ki a legnagyobb bajban kisegítette, most ő neki azt meg kell ölni!
– Már azt nem teszem meg, kis gyíkocskám! én neked hálával tartozom, nem azzal, hogy megöljelek!
– Hát akkor – mondta a kis gyík – nem lesz szép menyasszonyod!
A királyfi semmiáron nem akart a kis gyíknak végére járni. De a kis gyík tovább rimánkodott, nem hagyott békét neki. A királyfinak már a könny is pergett a szeméből s úgy sajnálta elpusztítani az ártatlan kis állatot. A gyík csak könyörgött neki, míg ő meg nem hallgatta a kérését. Lehajlott, megfogta a farka végét s úgy vágta a hídhoz, hogy tán ezer darabra is szakadt a kis jószág. Ő meg addig a lovára nézett. Egyszer csak megszólal a háta megett valaki:
– No! szép királyfi, hátranézhetsz már!
Hátranéz a királyfi, de majd elvette a szeme fényességét, a mit látott. Csudálatos szép lány állt ott. Homlokán a nap, mellén a hold, térdekalácsán pedig egy-egy csillag. Még ilyen szépet nem hogy nem látott, de nem is álmodott. Azt mondja neki a szép lány:
– No! szép királyfi! most már vihetsz, tudod-e, ki vagyok én? Én vagyok az a Ribike, a kit te az apáczáknál láttál, meg én vagyok az a kis gyík is, mert annak átkoztak el, de most te itt megváltottál. Ásó, kapa válaszszon el egymástól! feleséged leszek!
A királyfi nem tudott hova lenni örömében. Azt mondja neki tovább Ribike:
– Most én csúnya czigánylánynyá változom, mert ha engem a bátyáid meglátnak, biztosan végedre járnak s nem lehetsz az enyém. Jó lesz? otthon apád előtt újra visszaváltozom.
Ribike a hogy mondta, úgy is tett, mindjárt czigánylány lett belőle, olyan boglyos, mint egy szénásszekér.
Mikor találkoztak a két öregebb királyfival, azok még csufolni kezdték őket. No hiszen! szépek vagytok! majd kikerget az apánk benneteket. Otthon már a kapuban várta őket az apjok. Mikor a legkisebb fiának a menyasszonyát meglátta, csakugyan majd kirugta mind a kettőjüket. De Ribike se volt rest, mindjárt olyan szép lett, mint a piros hajnal. A többi még csak meg sem árnyékozta.
– No! édes fiam! tied az egész birodalmam! mondta a király, te eleget tettél mind a három kivánságomnak. Tik meg – mondta a másik kettőnek – menjetek, a merre láttok! gyámoltalanok vagytok, azok is maradtok! Aló mars!
A legkisebb pedig Ribikével megesküdött, csaptak olyan lagzit, volt benne olyan sok jó étel, hogy még most is számban van az íze! Még most is élnek, hogyha meg nem haltak.
Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. Lejegyzés ideje: 1905. január.
67. A Varga-gyerek meg az Olenburisz király fia.
Hol volt, hol nem volt, az üveghegyeken túnan volt, az operencziás tengeren innen volt, vagy volt vagy se, tán igaz se volt. A ki nem hiszi, menjen ki innen, a ki meg elhiszi, mondja meg, hogy fejéhez vághassam ezt a kancsót.
Hát volt a világon egyszer egy király, annak volt három fia. Kimegy egyszer az erdőre mind a három fiával fát szedni, mikor beesteledett, már feküdni is készültek, azt mondja a három fiának:
– No! fiaim! most feküdjetek le, de reggel a mit álmodtok, elmondjátok!
A gyerekek már nagyon álmosak voltak, csak azt mondták rá, hogy: »jól van!«
Lefeküdtek, alszanak. Egyszer úgy éjféltájban felébred a legkisebb s messziről lát egy kis világosságot. Nem tudott aludni, gondolta, hogy ő elmegy, megnézi, micsoda ott az a világ!
Úgyis tett, otthagyta a vaczkot s ment a fényesség felé.
Mikor odaér, látja, hogy egy fa tetejében ég egy szál gyertya, az világított olyan messzire. Nézi sokáig, egyszer csak leszól neki a gyertya:
– Hallod-e, jó barátom! vágj egy vékony, hajlós nyárfasuhogót, ott van melletted két lépésre az éjfél, kösd gúzsba, hogy meg ne mocczanhasson s ha azt elvégezted, vágj egy másik suhogót is, avval meg a hajnalt kötözd meg, az is ott van mindjárt. Azután ha azt megtetted, keress egy nagyon hosszú nyárfavesszőt, vágd le s nyújtsd fel azt hozzám.
A legkisebb királyfi, a kit máskép Varga-gyereknek is híttak, csak eltátotta a száját, mikor hallotta, hogy a fa tetején a gyertya beszél. Ő még ilyent se nem hallott, se nem látott. Mit volt neki mit tenni, rendre megkötözte az éjfélt is meg a hajnalt, úgy, a hogy parancsolva volt, azután levágott egy rettentő hosszú nyárfavesszőt, lenyesegette s felnyujtotta a fa tetejére. Alighogy felnyujtotta, szalad le a gyertya a vesszőn egyenesen a kezire, onnan meg a nyakára, arra rácsavargódzott s rögtön kigyó lett belőle. Akkor azt mondja a Varga-gyereknek:
– No! most már arra menj, a merre a fejem nyujtom! Nemsokára elérünk egy kastélyhoz, ott lakik az én apám meg anyám, oda megyünk. Akármit akarnak adni, a mért hazavittél, ne fogadj el semmi egyebet, csak a rossz csikót meg a rossz nyerget!
A fiú hopp kénytelen – nem örömest ment is arra, a merre a kigyó a fejit nyujtotta. Mindig várta, mikor fojtja már meg! De nemsokára elérték a kastélyt. Odabent még aludtak javában. A Varga-gyerek felzörgette őket.
– Keljenek fel, itt hozom a lányukat!
Gyöttek is kifelé mindjárt, vitték be a kis kigyót, ölelték, csókolták, mert hát nekik az lányuk volt. Azt mondják akkor a Varga-gyereknek:
– No! fiam! hát te a mi lányunkat megváltottad, mit adjunk már ezért neked? hány véka aranyat, hány véka ezüstöt?
Azt mondja a Varga-gyerek:
– Nem kell nekem se ezüst, se arany! adják ide a csikót, a ki mindég a szemétdombon hempereg, meg azt a rossz nyerget, a ki a tyúkólpadláson van már vagy tiz esztendeje. Egyebet nem kivánok én semmit!
Azt mondja rá a király:
– Ugyan minek volna neked az a rossz csikó meg az a tyúksz...s nyereg? mit érnél te avval? csak kinevetnének vele!
– Nem bánom én, felséges királyom! ha kinevetnek is, – mondta a Varga-gyerek – csak nekem azt adják ide!
A király sehogy se akarta. Csak ódódzkodott volna, hogy így meg amúgy, nem jó lesz az, minek az? De a Varga-gyerek azt mondta, hogy akkor inkább semmi nélkül megy haza, de neki egyéb nem kell.
Utoljára azt mondja a király:
– No! jól van, odadom, de megládd, megöl téged ez a ló!
– Hagy öljön, csak adja ide! – mondta a Varga-gyerek.
Meg is kapta oszt a lovat meg a nyerget is. A kert végiben volt egy zsombék, azt felrúgta, alá tette a lovat meg a nyerget, jól betakargatta mind a kettőt, avval ment vissza az alvó helyire keresztül az erdőn. Útjában az éjfélt is meg a hajnalt is eloldozta s mikor a fekvő helyére ért, a többi még aludt, setét volt, lefeküdt ő is.
Mikor eljött a reggel, kérdezi őket az apjok:
– No! hát mit álmodtatok?
Az egyik elmonta, hogy őt a bika kergette, oszt szaladni nem tudott, a másik meg, hogy már nem kellett több fát szedni az erdőn. A harmadik, a Varga-gyerek, azt mondta, hogy ő nem mondja el.
A király még ilyen szót nem hallott, rettenetesen megharagudott, elévett egy jó nagy botot, azt mondja a fiának:
– Ha el nem mondod, úgy elverlek, mint a kétfenekű dobot, te kutya! hát nem apád vagyok én neked?
De a Varga-gyereket ijesztgethette, csak nem mondta el az álmát. Az is oszt felkapja a botot, veri a fiát, mint a jégeső, az meg elkezdett orditani, mint az oroszlány, mintha most is hallanám. De a gyerek nem szólt volna a világért.
Hát a hogy a király verte a fiát, megy arra hintón egy másik király, hallja, hogy sivalkodik a gyerek, megáll az úton, azt mondja:
– Hallja-e, barátom! ne verje azt a gyereket! nekem nincs, adja el, megveszem!
De a vén ember annyira neki melegedett a verésnek, hogy nem hallotta a szót. Odakiáltanak neki még egyszer:
– Barátom! ne verje azt a gyereket, adja el, adok érte száz forintot!
Ezt már meghallotta a király, mindjárt abbahagyta a verést. Elmondta oszt, hogy még olyan rossz gyereket! minő engedetlen! még az álmát se mondja el! Azt mondja arra az idegen király:
– Nohát azért nem érdemes verni, de ha akarja én megveszem a fiát, adok érte száz forintot!
Nem sokáig tartott az egyezkedés, a Varga-gyerek felült a hintóra s ment az idegen király udvarába. Annak otthon volt egy lyánya, olyanforma korácsú, mint a Varga-gyerek, napokig is eljátszottak együtt. Egyszer eléveszi a király a gyereket:
– Gyere csak, mondd el, mit álmodtál!
A Varga-gyerek azt se vette többe, mint az apját.
– Bizony nem mondom én, ha felakasztanak se!
– Nem-e? – mondta a király – hát majd megbánod!
Avval eléhivatta a kőmiveseket, megparancsolta nekik, hogy rakjanak kőből egy házat, a miben egy ember megfér, falazzák be a Varga-gyereket. Azok szót fogadtak, mindjárt hozzá is fogtak a befalazáshoz. Meghallotta az esetet a király lánya, a Varga-gyerek játszó pajtása, odamegy a kőmivesekhez, oszt szépen kérte őköt, hogy csak úgy falazzák be, hogy egy kő mindég kijárjon, mert ő a Varga-gyereket nagyon szereti. Hát úgyis lett. A falból mindig kijárt egy kő, a király lánya azt húzta ki, mikor ennivalót vitt a szegény Varga-gyereknek.
Ment az idő, már nagyon sokáig volt a falban a Varga-gyerek, a királylány is nagy lett, még se únta meg az ételhordozást. Egyszer csak a szomszédország királyának, Olenburisz királynak a fia megy hozzájuk, azt mondja a királynak:
– Én holnap elküldök ide magához három csikót, egy egyesztendőset, egy kétesztendőset meg egy háromesztendőset, ha maga nekem meg nem tudja mondani, melyik másik meg hányesztendős? én háborúval jövök magára!
Nagyon megijedt ettől a király, nem tudta, mittévő legyen. Eljön a dél, a királykisasszony viszi az ételt a Varga-gyereknek, de nagyon szomorú. Látta ezt, a kinek szeme volt, a Varga-gyerek is észrevette.
– Édes szerelmem, szép királylány! mondta neki, hogy van az, hogy idáig mindig olyan vígan hoztad az ételt, most meg olyan szomorú vagy!
– Jaj! édes szivem, szép szerelmem! mondta a lyány, nem tudsz te azon segiteni!
– Dehogynem, hátha! biztatta a Varga-gyerek.
– Hát az Olenburisz király fia nálunk járt, hogy a tűz égesse meg! azt mondta az apámnak, hogy küld ő ide három csikót, ha meg nem tudjuk mondani, melyik az egy-, két- és háromesztendős, akkor jaj az életünknek, háborúval jön a nyakunkra!
– No! ez még sebaj! mondta a Varga-gyerek. Tegyetek ki az udvarra három teknőt, az egyikbe tegyetek tavalyi zabot, a másikba kétesztendőset, a harmadikba harmadévit, ki melyik teknőből eszik, annyi esztendős, mint az a zab. De meg ne mondd ám apádnak, édes szívem, szép szerelmem! hogy én adtam neked ezt a tanácsot! mondjad, mintha álmodtad volna az egészet!
Ugy is volt. A lyány nagy örömmel mondja el az apjának, hogy mit álmodott. Ott is volt oszt öröm meg öröm.
Kirakták a teknőket mindjárt, mindegyikbe más-más zabot öntöttek, várták az Olenburisz király fiát, a csikókkal. Meg is jött az nemsoká, hozta magával a gyönyörű szép három pejcsikót. Azok meg a hogy a zabot meglátták, nem volt maradásuk, mentek egenyest a teknőkre. Az egyesztendős csikó a tavalyi zabra, a kétesztendős a kétesztendősre, a háromesztendős a harmadévire. A király csak mutogatta az Olenburisz király fiának, hogy ez ilyen, ez meg ilyen idős! Ugy is volt az igaz! mert mind annyi volt, a mennyinek mondta. Azt mondja akkor az Olenburisz király fia:
– Hát ezt szerencsédre kitaláltad! De majd küldök én holnap egy botot, ha meg nem mondod, hogy melyik vége a töve felől, melyik meg a teteje felől való, háborúval jövök az országodra!
Volt nagy elszomorodás megint. A király lánya viszi az ételt megint, de éppen olyan szomorúvan, mint azelőtt. Azt mondja neki a Varga-gyerek:
– Édes szivem, szép szerelmem! már megint olyan szomorú vagy? mi lelt?
– Hej! nagy a mi bajunk megint! mondta a lyány. Az Olenburisz király fia azt mondta az apámnak, hogy küld neki egy botot, ha meg nem tudja mondani, melyik vége a töve felől s melyik a teteje felől való, háborúval jön ránk!
– No! az még nem baj! mondta a Varga-gyerek. Vegyetek elé egy kádat, öntsétek tele vízzel. A botot tegyétek bele a vízbe, a melyik vége hamarabb ér a fenekére, az a vége a töve felől való! De el ne árulj apádnak, mert végem van, ha megtudja, hogy én élek! csak ugy mond el, mintha ezt is álmodtad volna.
Megy a lány, elmondja az apjának, mit álmodott. Az meg kapott rajta, mint éhtyúk a taknyon, úgy tett, a hogy a lánya mondta. Ki is kerűlt a csávából most már másodszor.
De nem nyughatott az Olenburisz király fia. A harmadik nap egy tizenkét mázsás buzogányt hajított a király udvarába, egy emberétől pedig azt üzente, hogy ha valaki még az nap ebéd alatt vissza nem hajítja és a poharat a kezéből ki nem lövi, vége az egész országnak. Ezzel adta már rá az ijesztet! A vén király majd megbolondult, majd hogy hova nem volt. Ki teszi már azt meg? ő vén meg gyámoltalan már ahhoz!
Hanem ott volt a lánya! Épen vitte az ebédet a Varga-gyereknek nagy szomorúvan, mikor megszólítja:
– Ejnye, ejnye! szívem szép szerelme! mi már a baj, hogy újfent olyan szomorú vagy?
Elmondja oszt a lyány, mit üzent az Olenburisz király fia. Azt mondja arra a Varga-gyerek:
– Ez már bajos dolog egy kicsit, de ha ügyes vagy, minden jó lesz. Eredj, mondj el apádnak mindent, hogy be van itt falazva egy legény, ha azt kiereszti, az megmenti az országot.
A lyány szót fogadott, bement az apjához, elmondott mindent sorba. De a király már alig emlékezett valamire, olyan régen volt, mikor a Varga-gyereket befalaztatta. Azt mondja a lyányának:
– No! jól van, ereszszék ki azt a legényt, de ha nem váltja be a szavát, két halállal hal meg.
Egyéb se kellett a legénynek, csakhogy kieresztették! Odament a tizenkét mázsás buzogányhoz, próbálgatta emelni. De nem nagyon birta. Fogta magát, jóllakott, mindjárt úgy pergette a kis ujján, mint az asszonyok az orsót. Mikor az ebédidő elérkezett, felkapta, úgy vágta az Olenburisz király házára, hogy mindjárt kidőlt egy fala. Azután elévett egy rozsdás puskát, mikor az Olenburisz király fia épen a zájához emelte a poharát, úgy kilőtte a kezéből, mintha ott se lett volna. Erre már azt mondta maga az Olenburisz király fia is, hogy már akárki volt is segitségére a vén királynak, de jó karja lehet meg jó szeme.
A vén király megszabadúlt a háborútól, látta is, hogy milyen szép, derék gyerek ez a Varga-gyerek, nem gondolkozott tovább egy cseppet se, összeadta a lyányával, a birodalmának felit meg egyenest neki ajándékozta.
Alig múlt el a lagzi, tán harmadnappal rá elment a kigyókirály udvarába a rossz csikóért meg a nyeregért. Ott találta a zsombék alatt, a hogy betakarta. Vitt magával három zsák zsemlyét, három akó bort, azt megetette, megitatta a csikóval, mikor az utolsó kortyot nyelte, a kis ló megrázta magát, lett belőle olyan aranyszőrű paripa, hogy azon a járásföldön nem volt nála szebb. A Varga-gyerek akkor rátette a nyerget, de alig hogy a ló hátához ért, az is olyan szép lett, mint az új. Avval felült a szép lóra s ment haza a maga birodalmába.
Otthon kiválogatott vagy tizenegy legényt, de épen olyanokat, mint ő volt, még ruhával is olyannal látta el őket, mint a milyen neki volt, lovat adott mindegyik alá s elindúlt az Olenburisz király fiát meglátogatni. Az meg már régtől fogva haragudott rá, mert megtudta, hogy ő hajította vissza a tizenkétmázsás buzogányt, fel is tette magában, hogy hacsak lehet, elveszti.
Ment, mendegélt a tizenegy legény a Varga-gyerekkel, nemsokára a tetthelyre értek. A kapuban az Olenburisz király fia várta őket. A hogy odaérnek, azt mondja a királyfi:
– Melyik köztetek a Varga-gyerek? jőjjön ide!
Igen ám! de össze voltak már beszélve, nem árulta el senki, hogy melyik köztük a Varga-gyerek, az meg nem magától nem ment oda, mert az Olenburisz király fia mindjárt megölette volna. Látta a királyfi, hogy se nem rendül, se nem mozdul de egyik se, abbahagyta a dolgot s behivta őket, hogy szálljanak meg écczakára, ne fagyoskodjanak odakint.
Volt ott egy öregesszony, a ki mindennap bejárt az udvarba sepreni, azt mondja az Olenburisz király fiának:
– Felséges királyfi! bizd csak rám a dolgot, majd kitudom én, melyik a Varga-gyerek! Este a szobában elbujok s ha megösmerem, a kabátja aljának a szögletét lenyirom, másnap reggel majd könnyebben megösmerheted!
Úgyis volt. Az öregasszony belopódzkodott a legények közé, elbújt az ágy alá, onnan vigyázta a Varga-gyereket. Mikor megtudta, melyik az, elévette az ollóját s lenyikkantott a kabátjából egy darabot. A legények még nem is sejditették, hogy kutya van a kertben. Másnap a hogy felkelnek, a Varga-gyerek is öltözik, hát látja, hogy-a kabátja csonka. Megkérdezi a többit is, hogy olyan e az övék, de bizony azokénak semmi hibája nem volt. Mindjárt tudta, hol itt a bibi: a többiek kabátjáról is levágatott ugyanolyan darabot. Mikor az Olenburisz király fia megnézte őket, hoppon maradt, mert most is mind egyforma volt. E felett olyan mérges lett, hogy lófarkára köttette az öregasszonyt, a mért ilyen csúfosan elámította.
A Varga-gyerek meg látta, hogy biz ott nekik nem sok keresni valójuk van, hazament meg a tizenegy legény is. Útközben talált egy zsiros inget meg egy zsiros gatyát, felvette magára, de még hétszerte erősebb lett benne.
Úgy két hét mulva ki látogatja meg a Varga-gyerek házát, mint az Olenburisz király fia. A Varga-gyerek épen aludt, mikor ez odaért, a király lánya meg kível ült a lóczán. Olyan szép volt, hogy Olenburisz király fia megszerette. Azt mondja neki:
– Hallod-e, szivem szép szerelme! én az ettéd, te az enyém! most alszik az urad, hogy járhatnék én a végire?
Már akkorra a király lánya is megváltozott, nem nagyon szerette az urát, azt mondja:
– Hát majd kihozom a zsiros ingét meg a zsiros gatyáját, ha azt felveszed, hétszerte erősebb leszel, oszt könnyen végire járhatsz.
Úgy is volt. Kihozta a zsiros inget meg a zsiros gatyát, az Olenburisz király fia magára vette, kezibe kapott egy kardot s odaállt a Varga-gyerek ágya mellé.
– No! kutya, ha olyan hires vagy, hát gyere, birj meg velem!