Arra felébredt a Varga-gyerek. Nézett maga körül, de nem találta a zsiros ruháját. Azt mondja az Olenburisz király fiának:
– Most már megölhetsz, ha akarsz. De ha megölsz, olyan apróra vagdoss, mint a kolbászbavalót, azután köss egy zsákba s akaszsz a lovam nyakába.
Úgy is lett. Megölték a szegény Varga-gyereket, apróra vágták, a húsát egy zsákba kötötték, oszt a lova nyakába akasztották. A lovat meg elcsapták, menjen, a merre lát.
Az asszony meg az Olenburisz fia összeálltak, oszt éltek együtt.
Hanem az aranyszőrű ló okos volt ám! Hogy elcsapták, tartott egyenesen haza a kigyókirály udvarába. Mikor belépett az udvarra, a kigyókirály mindjárt tudta, hogy oda a szegény Varga-gyerek. Belefújt egy sípba, a sípszóra csak hempergett elé a sok féreg, utóljára meg gyött a százötvenesztendős béka.
– Itt vagyok, uram! – mondja a béka – mivel szolgálhatok!
– Forraszd össze ezt a testet!
Nekiállott a béka, egy-kettőre összeforrasztotta a Varga-gyereket. Az meg mikor fellélegzett, csak annyit mondott:
– Ejnye, de elaludtam!
– El ám! mondja a kigyókirály, megmondtam, hogy ne vidd el azt a lovat, mert megöl, hát meg ölt, mert te most olyan apróra voltál vagdosva, mint a mák. Hanem a lovat többet nem adom oda, mert megint rosszul jársz vele, eredj, keress magadnak szolgálatot valahol. Hogy mégis legyen valamid, a kantárt neked adom, kerits rája lovat.
Elindúlt a szegény Varga-gyerek, magában, mint az újjam. Útközben találkozott egy koldússal. Megkérdezte:
– Hova mégy, szegény koldús!?
– Megyek a vásárra, uram!
– Hát hol lesz a vásár? – kérdezte a Varga-gyerek.
– Hát az Olenburisz király fia apósánál, te nem is tudod?
– Bizony csak most tudtam meg.
De jutott az eszibe valami a Varga-gyereknek, azt mondja a koldúsnak:
– Hallod-e, barátom! ha ráhallgatsz, a mit mondok, gazdag ember lehet belőled.
A koldús ráállt mindenre.
– Tudod-e, mit? mondta a Varga-gyerek. Itt van ez a kantár, csapd a fejemhez, gyönyörü szép ló lesz belőlem, de ne ijjedj meg, hanem ülj rám, oszt vezess be a vásárba; én addig ugránczozok, addig kényeskedek, mig az Olenburisz király fia meg nem lát. Az majd odajön és alkudik rám. Ha az áramat kérdezi, csak azt mond annyi arany, a mennyi két oldalról a marjáig felér. Biztosan megvesz, a pénz pedig mind a tied lehet.
Szénégetőnek tőkén a szeme, a koldus kapott a szép szón. A kantárt fejéhez csapta a Varga-gyereknek, lett belőle olyan szép ló, hogy madarat lehetett volna róla fogni. Avval a koldus lovagol be a vásárba. A ló viczkándozik, ugrál, szedi a lábát, karikába vágja a nyakát, nemsokára meg is látta az Olenburisz király fia. Odamegy a koldushoz.
– Annyi arany, a mennyi két oldalról a marjáig felér! – mondta a koldus.
Alku sem volt, az Olenburisz király fia abban a szentben kifizette, a lovat meg vitte haza.
Alig ér haza az Olenburisz király fia, alig kötik be a szép lovat az istállóba, azt mondja az asszony az urának:
– Hallod-e, fiam! én félek ettől a lótól, ez a Varga-gyerek, az én hites uram! Tedd el láb aló, mert nem jót tart!
Gondolta az asszony, hogy a kölcsönkenyér visszajár, azért beszélt igy. Az Olenburisz kiráy fiának nem sok kellett, hogy megijedjen, kivezettette a szép lovat mindjárt s agyonüttette. Mikor a legény a fejszével szegény Varga-gyereket, mert ő volt a ló, homlokbavágta, annak a fejiből kiugrott egy csont, oszt másnapra egy gyönyörű körtefa nőtt belőle. Olyan körték csüngtek róla, mint az öklöm! Mintha most is látnám!
Mondják a királynénak másnap, hogy tudja-e, mi ujság? körtefa nőtt az udvaron, olyan körték vannak rajta, hogy majd megszólalnak a szépségtől! A királyné mindjárt tudta, hogy no! a Varga-gyerek nem halt meg, körtefa lett belőle. Kivágatta abban a minutában. A fáját tűzre hordták a legutolsó forgácsig.
Egy szolgáló szedte össze kosárba a forgácsot, már épen az utólját csipkedte, kapta magát egy szálkányi forgácsot belehajitott a halastóba, az meg rögtön aranykacsáé változott.
A királyné majd meghalt ijedtében, mikor ezt látta, mert az ablakból nézett mindent, mit csinál a szolgáló.
Ment is az urához.
– Hallja-e, ha Istent ösmer, pusztitsa el már egyszer azt a Varga-gyereket, ne szíviszakadoskodjak itten! a hol e, már aranykacsa lett belőle, ott uszkál a halastóban!
Az Olenburisz király fia a tóhoz ment, a partján levetkezett, a zsiros inget, zsiros gatyát is levetette, azután usgyi be a tóba a kacsáért, hogy majd megfogja. Már ott volt a kezében, mikor a kacsa lebukott s uszott ki egyenest a partra a zsiros inghez meg a zsiros gatyához. Az Olenburisz király fiát mindjárt átlépte a halál.68)
– No! most van végem vagy soha!
Az aranykacsa megrázta magát, a Varga-gyerek lett belőle, gyorsan magára kapkodta a zsiros ruhát, oszt azt mondta az Olenburisz király fiának:
– No! kutya! te engem kivégeztél, a feleségemet elszeretted, most már véged, gyere ki!
Az Olenburisz király fia tele volt borzongással. Kiment a vizből s azt mondta a Varga-gyereknek:
– Ha már megölsz, vagdoss apróra, mint a kolbászbavalót, köss egy zsákba, oszt akaszsz a lovam nyakába!
Azt hitte, hogy ha a ló nyakába kötik, ő is majd úgy feléled, mint a Varga-gyerek, de messze járt ő attól.
A Varga-gyerek összevágta, zsákba tette, a ló nyakába akasztotta, de úgy, hogy a földig csüngjön. Avval elcsapta a lovat. Vitte a ló, vitte, mig csak zsákostúl együtt szét nem taposta. Azután meg a kutyák csaptak belőle délebédet.
A királynéból koldus lett. A szolgálót pedig, a ki a forgácsot a vizbe dobta, elvette a Varga-gyerek, király lettek meg királyné, de oly boldogok lettek egymással, hogyha azóta meg nem haltak volna, tán még ma is élnének.
Eddig volt, több se volt, tán igaz se volt!
Mező-Tárkány, Heves vármegye. Németh János, 40 éves parasztembertől. 1905. február.
68. A síró-nevető szemű király.
Hol volt, hol nem volt, Csakugyán innen volt, Palóczónián túnan vót, kis ház mellett nagy ház, nagy ház mellett kis ház, abban lakott egy öreg király. Olyan király volt az, hogy olyat még az öreg János bácsi se látott, mikor Mántovába katonáskodott: az egyik szeme sírt, a másik nevetett. Különös egy király volt.
Volt neki három fia. Azok nem tudták elgondolni, mi lelte az öreget! az egyik szeme mindig úgy sír, mint a folyóvíz, a másik szeme meg úgy nevet, mint a tót rózsa. Összebeszéltek, hogy ők akárhogy! de megtudják, mért van az? aztán meg az öreg király olyan morcsos-haragos volt mindig, hogy nem birták állani, a kutya is megúnta volna már, hát annak is a nyitjára akartak jönni.
A hogy megbeszélték, úgy is cselekedtek.
Másnap reggel a legöregebb királyfi bemegy az apjához.
– Kedves apám! az Isten áldjon meg! mondd már meg, mért sír az egyik szemed s mért nevet a másik? osztán mért haragszol te úgy mi ránk?
A király nem szólt semmit, csak felkapott az asztalról egy kést és vágta a fia felé. Annak is az volt a szerencséje, hogy félreugrott, máskép kampecz lett volna az életinek! ment is kifelé esze nélkül. Odaki már várták. De nem nagyon örültek meg az újságnak, a mit a bátyjok elmondott.
Másnap azt mondta a középső királyfi, hogy majd végire jár ő a dolognak, neki majd csak elmond az apja mindent.
Úgyis volt, bement. De ő se járt jobban, mint a bátyja, úgy vágta feléje az apja a kést, mintha egyben meg akarná ölni.
El voltak búsúlva nagyon. Már azt hitték, hogy vége a vállalkozásnak, ott vannak, a hol elindultak: nem tudnak semmit.
De a legkisebb királyfi nem hederített a rossz hírekre, hogy az apja így meg úgy… a kést hogy vagdossa utánok… mi egymás… biz ő bemegy, feltette magában, ha az apja az ördöggel határos is!
Be is ment. Elmondta ő is, a mit a bátyjai, az öreg király most is kapott egy kést, úgy vágta a legkisebb fia czombjába, hogy mindjárt megállt benne. De a királyfi nem szaladt ki, ha kihúzta a kést a lábából, az asztalra tette az apja elé.
– Kedves apám! ölj meg! szabad vagy velem, mert a fiad vagyok, de mondd meg nekem, a mit kérdeztünk már tőled mind a hárman!
Az öreg ekkorra már megcsendesedett, szünt a mérge egy kicsit. Azt mondja a fiának:
– Kedves fiam! úgy látom, te vagy a legbátrabb fiam, te neked elmondhatom minden bajomat. Az egyik szemem azért sír, hogy olyan két gyáva fiam van, a másik meg neked örül. A szomorúságom meg onnan van, hogy félek a haláltól. Ha te elhoznád nekem az élet meg a halál vizét meg a szépen szóló madarat, nem is halnék meg, meg szomorú se lennék többet!
Hallotta ezt a kis királyfi, jól eszibe véste. Eltökélte, hogy az élet meg a halál vizét meg a szépen szóló madarat megszerzi a föld alól is.
Másnap feltarisznyázta magát, vágott egy jó bunkósbotot az útra, avval elindúlt.
Megy, megy, mendegél, magában mint az Isten madara. Talál egy öregasszonyt. Elmondja neki ügyét-baját, ezt meg ezt szeretné ő megkeríteni! Az öregasszony adott neki egy lókefét meg egy korsót s csak annyit mondott:
– Eredj a hegyen túnan, ott van az öreganyám, az bizonyosan többet tud!
A kis királyfi oda is elért. Ott is kapott egy lóvakarót, egy korsót meg azt a szót:
– Eredj a hegyen túnan, ott lakik az öreganyám, az bizonyosan többet tud.
Elment ő oda is, a harmadik öregasszonyhoz. Mikor elmondta, mit akar, azt mondta neki a vén boszorkány:
– Jól van, ha azt akarod, de ember légy magadért! van én nekem hét lovam, három nap egy esztendő nálam, ha azt a hét lovat egy esztendeig meg tudod őrzeni, jól lesz minden.
Beállott béresnek. Mindjárt bement az istállóba, megvakarta, megkefélte a lovakat, azok mindjárt szelidek lëttek. Ereszthette aztán akárhova őket, estefelé mindig együtt voltak. Harmadik nap alkonyatkor, mikor ballagott a királyfi már hazafelé, azt mondja neki a legkisebb ló:
– Hallod-e, kedves gazdám! ha az asszonyunk valamivel meg akar fizetni, el ne fogadj egyebet annál a rossz csikónál, a ki a szemetdomhon hempereg! tudod-e?
A királyfi megköszönte a kis ló jótanácsát, mikor hazaértek, nem szólt az asszonynak se fejéret, se feketét, ha odament a szemétdombra, talpraállította a kis szőrmók csikót, megvakarta, megkefélte, az istállóból egy kötőféket a fejére húzott, a kis rossz csikóból egyszerre csak olyan szép aranyszőrű ló lett, hogy olyan a királynak sincs. Akkor bement az öregasszonyhoz.
Elmondta, hogy őneki szolgálata fejében ne adjon egyebet, csak azt a rossz csikót, a ki az ól előtt a szemétdombon hentereg. Az öregasszony ácsánkodott először, de utoljára – végre mit volt mit tenni, a királyfi annyira kötte az ebet a karóhoz, hogy odadta neki.
– No, fiam! ha már van lovad, tanácsot is adok. Eredj, eredj az erdőben, míg csak egy aranyvárra nem találsz. Annak az ablaka mindig nyitva van. Kösd fel a lovad farkát jól s ugrass be valamelyik ablakon, de vigyázz, hogy az aranyvár meg ne zendüljön, mert a sok sárkány meg fenevad, a ki odabe van, felérez és szétszaggat! Eredj aztán a tizenegyedik szobába, ott találsz egy szépséges királylányt, meg ne csókold valahogy, mert baj lesz, ott folyik az élet meg a halál vize, merítsd meg a korsókat, a szépen szóló madarat kalitkástúl együtt akaszd le a szegről, aztán újra jól felkössed a ló farkát, hogy észre ne vegyenek.
Elbúcsúzott a királyfi, felült a lóra. Az aranyszőrű ló egyet ugrott, hármat szökött, ott álltak az aranyvár előtt. A királyfi leugrott, felkötötte a kis ló farkát, aztán beugrajtott az egyik ablakon. Bement a tizenegyedik szobába, ott ült a karosszékben a szép királylány, mellette meg két oldalt az élet és halál vize. A lyány olyan szép volt, nem birta megállni, hogy meg ne csókolja. Úgy ám! de az is javából volt a vászonnak, nem hogy kurját ütött volna a házban, még vissza is csókolta a királyfit, bevezette a tizenkettedik szobába, ott telemerítették a három korsót, leakasztották a szépen szóló madarat, avval irdócz! mentek. A hogy kiugrajtottak az ablakon, a ló farka nem volt jól felkötve, a vár megzendült. Felébredt a sok fenevad meg a sárkány, utánok. Már száz lépésre se voltak egymástól, mikor a királylány azt mondta a királyfinak:
– Hajítsd el a lókefét!
Eldobta a királyfi. Lett is belőle utánok olyan vadont ezüsterdő, hogy nem lehetett rajta átlátni.
De nem sokáig mehettek, mert a sárkányok a sarkukban voltak. Akkor a lány eldobatta a lóvakarót. Abból meg egy aranyerdő lett. De azon már senki emberfia keresztül nem tudott menni, olyan sűrű volt, így osztán békességben mehettek egy darabig. Az öregasszonyoknak bevitték a korsó vizüket s tartottak hazafelé. Otthon az ország határában már várt rájok a két öregebb testvér. Se szó, se beszéd, odamennek az öcscsükhöz, megkötözik s viszik haza. A kirákisasszonyt vitték magukkal az élet- és halálvizével meg a szépen szóló madárral együtt, de a lovat bekötötték az apjok istállójába s a kis királyfit meg bezárták egy kamrába. Mikor az öreg király kérdezte, hogy hát a legkisebb fia hol van? azt mondták, hogy meghalt még az úton.
Hej! ha tudta volna az öreg, majd adott volna!
Idő múlik, nap halad, egyszer a király csak látja, hogy a szépen szóló madár meg az aranyszőrű paripa nagyon sehogy sincs. Kérdezősködik mindenütt, de senki se értett a dologhoz. Fogta magát megkérdezte magát a szépen szóló madarat, hogy mi baja?
– Mi a bajom! hogyne volnék én szomorú, mikor a szép királykisasszonyt a legöregebb királyfi vette el, a legfiatalabb királyfi meg, a ki minket az aranyvárból elhozott, ott szenved a kamrában. Szalmán fekszik és kenyéren, vizen él!
Az öreg király csak nagyot nézett. Felnyittatta a kamrát mindjárt s a legkisebb fiát csakugyan úgy találta, a hogy a madár mondta.
A két legnagyobb fiát mindjárt négyfelé hasíttatta, a legkisebb fiával meg elvetette a szép királykisasszonyt, a fele birodalmát neki ajándékozta, az egyik szeme már nem rítt úgy, mint a hogy másik nevetett, szomorú se volt már, csak vígadtak nap-nap után. Még most is élnek, ha meg nem haltak.
Eger, Heves vármegye. Schmied Sándor mészárosmestertől. 1905. január.
69. Szegény János.
Egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyeken túl, de még az óperencziás tengeren is túl, a hol a kis kurtafarkú disznó túr, reczeficze fékető, ugyan mi lesz még ebből? Gallér híjján köpenyeg, toldd a mesét, ha lehet, hazudjunk, mert van kinek. Mikor az én subámat szabták, hét vég posztó kimaradt, de gallérja nem telt.
Volt egyszer egy szegény ember. Annyi adósságot csinált, hogy sohse birta kifizetni, elköltötte volna a jövő hetet is, ha lehetett volna. Egyszer meghalt. A holt tetemét elvitték a templomba, ott ki is terítették. Mikor az adósai megtudták a halálát, odamentek s hogy máskép a pénzüket nem birták rajta megvenni, el kezdték püfölni, mint a kétfenekű dobot. Már majdnem szétverték, odalép hozzájok egy legény, azt mondja nekik:
– Halljátok-e, emberek! ha már ez a szegény ember nem fizetett meg nektek, ne így álljatok rajta boszút! mondjátok meg, mivel tartozott, én kifizetem!
Az adósok rögtön abbahagyták az ütleget, azt mondták:
– Háromszáz forinttal!
– Háromszáz forinttal? no jó! épen van annyi pénzem, hát netek, itt van, aztán többet ne bántsátok!
A halott békén fekhetett tovább, nem bántották többet.
A legény meg, hogy odadta minden vagyonát egy halottnak a nyugodalmáért, mit vót mit tenni? elindúlt vándorolni.
Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Útja egy nagy hegynek vitt. A hogy ment, az út szélén látott egy fél daruszárnyat, gondolt egyet, jó lesz még ez valamire, ha egyébnek nem, tolluseprőnek! betette a szűre újjába. Alig haladt el pár lépést, látott egy rozsdás kardot, felvette azt is. Nemsokára találkozott egy öregasszonynyal, a ki egy nagy hát vesszőt hozott az erdőről, de el volt már fáradva, rimánkodott a legénynek, hogy vegye le a hátárúl egy kicsit, mert má majd megszakad alatta. A legény segített szívesen. Mikor már az asszony lélegzett eleget, a legény újra feladta neki a fát, de a szívességéért – szegény asszony nem tudott egyebet adni – kapott egy kéve vesszőt. Gondolta, hogy jó lehet még az valamikor, vállára kapta, oszt ment tovább.
A hogy ment, mendegélt, már régen hallotta, hogy a háta megett kajtat69) valaki. Hátranéz, hát kit lát? Szegény János ballagott utána, a kit a templomban püflegeltek az adósai.
– Hova megy kend, János bácsi? – kérdezte a legény.
– Hozzád szegődök, fiam! hogy a jótéteményedért én is jóval fizessek!
– No jó! hát ballagjunk együtt!
Ballagtak együtt. Egyszer egy városba értek, abba lakott egy király a lányával. A palota előtt állott kilenczvenkilencz karó, arra rá volt szúrva kilenczvenkilencz emberfej.
Kérdezősködtek a városban, hogy minő király lehet az, a kinek a palotája előtt kilenczvenkilencz emberfej van karóra húzva? Ott aztán elmondták, hogy annak a királynak van egy lánya, de nem akar férjhez menni senkihez, a ki kérőbe megy hozzá, mindnek találós kérdést ad fel, s a ki arra megfelelni nem tud, karóba húzatja a fejét. Az a kilenczvenkilencz emberfej kilencvenkilenc kérőnek a feje.
Erre félrehítta Szegény János a legényt. Azt mondta neki:
– Tudod-e mit? barátom! tudom már én, mi fán termett ez a királykisasszony. Ez a denevérkirálynak a szeretője, minden éjjel ott hál annak a barlangjában s ott találgatják ki ketten a találós kérdéseket. Hanem majd! te bemégy most kérőnek, megmondod, hogy te el akarod venni a király lányát, aztán akárhogy ijesztgetnek, vissza ne riadj semmitől, majd tudom én, mit csinálok. Ha odabent végeztél, gyere vissza hozzám!
A legény bement, elmondta a szíve szándékját, azzal jött ki. Akkor azt mondja neki Szegény János:
– No! most add ide a daruszárnyat meg a rozsdás kardot meg a kéve vesszőt, aztán menj aludni! jókor reggel majd felzörgetlek!
Úgy is volt, a legény ment aludni.
Mikor eljött az este, Szegény János vállára kapcsolta a fél daruszárnyat, a kardot az oldalára kötötte, a kéve vesszőt meg a hóna alá csapta, odaállott a királykisasszony ablaka alá. Várakozott, míg kijön a királylány, hogy a szeretőjéhez siessen.
Nem várt sokáig. A hogy kinyílt az ablak, a királylány szállt egyenesen a hegyek felé. Szegény János utána. Verte ám a kéve vesszővel úgy, hogy mind leszakadt a hátáról a ruha, mire a barlanghoz ért. Ott a lány, mint a ki már jól tudja a járást, csak be egyenesen a szobába. Szegény János kível maradt. Hallgatódzott az ajtón. Odabent a lány elmondta, hogy új kérője akadt, valami nagyon szegény ember, mit kéne neki feladni? A denevérkirály azt mondja:
– Tudod-e, mit? írd a levélbe azt, hogy – gyűszű! ne félj, azt nem találja ki sohasem!
Jól van, megegyeztek. Szerelmeskedtek még egy jó darabig, azután a lány jött. Szegény János azon mód, mint menőben, hazafele jöttükben is a lány nyomában volt mindég s úgy püfölte a hátát, csakúgy porzott.
Mire otthon az ablak alá értek, a lány besuhant, lefeküdt s elaludt. Szegény János meg ment a legényhez, hírül adott mindent.
Másnap reggel kel a legény, megy a palotába. A kirá meg a lánya már várták.
– No! szegény legény! találd ki, mi van írva ebbe a levélbe! – kérdezte a király először is.
– Hát mit teketóriázzak, – mondta a legény – gyűszű!
– Jól van, fiam! derék ember vagy! ezt kitaláltad, csak aztán a többinél is nyomon járj!
Eljött megínt az este. A legény lefeküdt, de Szegény János talpon volt. A féldaruszárny már a vállára volt kapcsolva, a kard az oldalán, a kéve vessző a hóna alatt, ott várt a királykisasszonyra az ablaknál.
Épen, mint az első este, mikor a lány a denevérkirályhoz igyekezett, most is kikapott ő kelme, Szegény János nem kímélte a hátától a vesszőt, csak úgy ropogott, a hogy hátba-hátba sózta. Alig is várta már a lány, hogy a tetthelyen legyen, csak úgy zuhogott rá a nemszeretem símogatás.
Mikor beért a szeretőjéhez, az volt az első:
– No! még ilyen jégesőt! soha életemben! azt hittem, hogy az egész felhő a nyakamba szakad! még így nem verte meg a hátam az eső!
Azután hozzáfogtak szerelmeskedni. Szegény János meg az ajtón várt, hallgatott. Azt mondja egyszer a lány a denevérkirálynak:
– No! édes szívem, szép szerelmem! még olyan legényt nem láttam, mint a ki most kéret! kitalálta, mi volt írva a levélben! mondd má, mit írjunk másodszor? hadd járnék a végére! mert még egyszer csakugyan az ő feleségének kell lennem!
– Legyen most papucs! – mondta a denevérkirály.
A lány fogta magát, összekapta magán a nagykendőt, készült haza.
Alig fordúlt ki az ajtón, Szegény János készen állott a vesszővel, verte is, míg haza nem értek. Otthon a lány lefeküdt, aludt volna is, ha tudott volna, úgy kikapott. Szegény János meg ment egyenest a legényhez, elmondta, mit látott, mit hallott?
Másnap reggel nem győzött eleget csodálkozni a király, mikor a legény nagy fittyommal70) kimondta, hogy a levélbe ez a szó van írva: papucs.
– No! lányom! ez a legény szerencsés fűre tapodott, kitalálta már a másodikat is!
– Majd nem találja a harmadikat! – felelte a lány nagy kevélyen.
Alig esteledett be, már a legényt majd hogy a hideg nem lelte, úgy gondolkozott. Kérte az Istent, hogy csak még egyszer segítené meg, minden jól lenne!
Setét volt már, Szegény János ott áll harmadszor is az ablak alatt. Jön a lány is, száll, mint a szálló madár. Szegény János utána. De úgy még sohse verte, mint most. Még a vessző is eltöredezett, úgy püfölte. Mikor a tetthelyre értek, a lánynak csupa vér volt a háta. Panaszolkodott is a denevérkirálynak, hogy nem tudja, mit akar az idő, de az mégis sok, hogy így esik!
A denevérkirály vígasztalta, hogy majd elkíséri most ő hazáig, megtudja, milyen is hát az a jégeső, a melyik ilyen kegyetlenű elmegy az emberség mellett! Azután ölibe kapta a lányt, jól megölelgette, azután kérdezte tőle:
– No! hát a másodikat kitalálta-e a legény?
– Ki-e? ki bizony! ördöge lehet annak!
– Megállj! – mondta a denevérkirály – harmadszorra nem találja ki! tudod-e, mit írj a levélbe? azt, hogy – a denevérkirály feje. Azt csak nem tudja kitalálni!
Szegény János hallotta ezt, várt is az ajtónál, mikor jönnek már? Egyszer hallja, hogy nyílik az ajtó. Elől a királykisasszony, utána a denevérkirály, hogy majd hazakíséri a szeretőjét. Szegény János a kardjához kapott, de nem csinált semmit, majd otthon! gondolta. Azzal azok kezdtek repülni, János utánok. Mire a ház elejbe értek, a kéve vesszőből csak annyi maradt, a mennyit meg tudott fogni, mind elverte rajtok. Az ablaknál megállottak, a lány bement, a denevérkirály meg megfordúlt, hogy majd hazamegy, János se volt rest, ki a kardot! úgy vágta le a fejét, mint a semmit. Betette a tarisznyába s ment a legényhëz. Elmondott mindent, aztán odadta a fejet tarisznyástúl együtt. A királylány meg odabent nem tudott aludni, csak izzadt, mint a kömlei halott.
Eljön a másnap reggel. A királykisasszony biztos volt a felől, hogy a legényt most az egyszer cserben hagyja a tudománya, már helyet is nézett a karónak, a hová a legény fejét kiszúrják. De rosszúl számított. A legény abban az órában felment hozzájok, a mikor máskor, vitte magával a tarisznyát is.
Kérdezi a király:
– No! fiam, ez a harmadik feladat, ezt találd ki, tied a lányom!
De a legény nem szólt semmit, csak leakasztotta a nyakából a tarisznyát, kivette a denevér király fejét, elejbök vitte s csak annyit mondott:
– Ez ni!
A lány kékűlt-zöldűlt, majd hogy hova nem lett ijedtében. De mit volt mit tenni? most már vége mindennek, a legény felesége lesz. A király meg azt mondta:
– Derék ember vagy, fiam! megérdemled a lányom! csak már azon igyekezzetek, hogy egyek legyetek, mert érzem, hogy nemsoká meghalok, a királyságom nem akarnám árván hagyni, hanem a te gondodra bíznám!
Örűlt a legény nagyon, mint Vak Laczi a félszemének, már vőfélyeket is fogadott volna, hogy hívogassanak a lagziba, mikor Szegény János azt mondja neki:
– Öcsém! nem addig van a! nem lagzizunk olyan hamar! tudod-e te, hogy az a lány a denevérkirálytól teherben van? úgy nem veheted el, a hogy van, mert nagyon megrontana! hanem tanácsolom neked, hogy keríts egy kád forró édes tejet, a királykisasszonyt vagdald apróra, mint a mákszem, vesd bele a tejbe, oszt hogy abban egészen meg ne főljön, tégy hozzá még egy darab jeget is. Ha onnan elevenen kikerűl, elveheted! No! most Isten áldjon meg! én elbúcsúzok tőled, köszönöm az eddigi jóakaratodat is!
Szegény János elment. A legény meg egy bárddal úgy összemetélte a királykisasszonyt, mint a kolbászhúst. Akkor betette a forró édes tejbe, tett egy darab jeget is hozzá, hát a lány még hétszerte szebb lett.
Mindjárt lagzit is csaptak, olyan jó ételek voltak, ha rágondolok, még most is fut a nyálam érte. Még most is élnek, hogyha meg nem haltak.
Eger, Heves vármegye. Újj János parasztlegénytől. 1905. január.
70. A négy egytestvér.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy szëgény embër, annak vót négy fia.
Aszonta ëcczër nekik:
– Gyerëkejim! én sëmmitlen embër vagyok, nektëk kënyeret nem tudok annyi, idáig neveltelek bennetëkët, mos má mënnyetëk, tanúllyatok mesterségët, oszt éllyetëk a magatok lábánn!
A négy ëgytestvér mëgértëtte a szót, el is indútak szépenn ëgymásutánn.
Az első csillagvizsgálóhó jutott, attú kapott ëgy szép fájín messzilátót, a másogyik tolvajok közé kerűt, az ügyességët tanút, a harmagyik vadászná át el, am mëg olyan puskát kapott, hogy avval akar czélzott, akar së, mindég tanát, a nëgyegyik szabó lëtt, am mëg olyan tőt kapott, hogy az puhánn, keményënn ëgyaránt kërësztűmënt.
Mikor minnyájoknak lëtelt az idejik, hazamëntek. Otthonn mëg épen nagy gyász vót, mer a kirá lyányát elrabolta ëgy sárkány.
Bemëntek ők ehhë a kiráho. Elmonták minnyájan, hogy mit tudnak, ők szeretnének a kiráho szógálatba beállanyi. A kirá aszonta nekik:
– No! jó! Hát te csillagász, nézd mëg, ott a fa tetejibe kőt ëgy madár, hány tojás van alatta?
A csillagász odanézëtt, aszonta, hogy: »Öt!«
– Jó van! de most má, tolvaj! të mëg lopd ki alólla, hogy a madár eszre në vëgye!
A tolvaj ëgy-kettőre ott vót az öt tojással, a madár mëg csak ült szépenn, eszre së vëtte, hogy tojás nincs alatta.
– Ez is jó! – monta a kirá. – Most má, te vadász! lőtt szét ezëkët a tojásokot ëgybű!
A vadász ëgy lövésbű szétlőtte mind az öt tojást.
– Em mán fájín! De mos má, szabó! varrd össze a tojásokot úgy, hogy në lácczassék mëg rajtok, hogy el vótak törve!
A szabó nekiesëtt, úgy járt a kezi, mint a motóla, a tojásokot ëgy-kettőre összevarrta olyan szépen, hogy nem lácczott azon sëmmi repedés.
– No! má látom, hogy tuttok valamit, de ha a lyányom valamëllyitëk mëgszabadítaná a sárkántú, annak annám feleségű!
Válalkoztak ők arra is.
A csillagász a lyánt mëllátta a sárkány ölibe, a tolvaj kilopta, úgy hogy a sárkány csak akkor vëtte eszre, mikor má a négy testvér a tengërënn vitte a lyánt ëgy csónakba. Szát is utánnok mingyá mindën erejibű.
Lë akart rájok csapnyi, mint a csirkére a hélya, de a vadász abba a szentbe lëlőtte, úgy, hogy dögölve húllott a csónakba. De hogy a sárkánnak nagy dëbëlla testyi vót, a hogy lëesett, a csónak mëgrepedt.
Most dógozott ám a szabó, ha láttátok vóna! én úgy láttam, mint most! nincs az a gép, a ki új járjék, mint az ő kezi. Be is varrta a csónakot ëgymásután.71)
Akkor hazavitték a lyánt az apjáho. Csakhogy négyiké nem lëhetëtt, hát a kirá ëgy-ëgy tarisznya pézt adott nekik, a mivel mind a négyenn hazamëhettek, oszt hóttyig eléhettek belűlle.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyűrő Klári parasztmenyecskétől. Lejegyzési idő: 1904. márczius.
71. A gazdag kalmár.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy szëgény mëg ëgy gazdag kalmár. Az ëgyik olyan szëgény vót, hogy allyig tudott ényi, a gazdagnak mëg száz bóttya is vót. Kilenczvenkilenczet másnak adott kezelésbe, magának csak ëgyet tartott mëg.
Ez a gazdag ëcczër kimënt az erdőbe sétányi.
Sétálásában mëglátott ëgy szép lyánt, a ki a kútra mënt épenn. »Hova mégy, te szép lyány?« – kérdëzte. – »A kútra! hova mënnék másübe!?« – felelt a lyány vissza. Mikor a lyány visszagyövet ára mënt mëgint, a gazdag kalmár elkísérte egészenn a gunyhóig, a hun az apja is lakott, mer az apja erdőkerüllő vót.
A gazdag kalmárnak mëttecczët a lyány, apjostú ëgyütt mëghítta magáho ebédre.
Külön szobába terítëttek nekik. Az apja magába, a lyány mëg a gazdag kalmárral ebédëlt.
Mikor ebédëltek, az apja is gyugott el a zsebibe valamit a lyányának mëg a lyány is az apjának.
Az ebéd soká tartott, úgy, hogy az erdőkerüllő má sokállotta, oszt kérdëzte, hun van a lyánya?
Nem soká várakozott, elejbe vezették a lyányát, talpig selyëmbe fël vót őtözve, olyan vót, mint ëgy kiráné. A gazdag kalmár őtöztette fël.
Akkor aszongya a gazdag kalmár az erdőkerüllőnek, hogy odaggya-ë neki a lyányát, mer ő elvëszi. Az öreg szíves-örömest beleëgyezëtt: »oda hát, mé në!?«
Igy a lyány oszt a gazdag kalmár feleségi lëtt, az öreg mëg visszamënt az erdőbe kerüllőnek. Ők mëg éltek boldogann.
Ëcczër nagy mulaccság vót az erdőbe. Vót ott temérdek nép, még annyit! mint a kutyába a bóha. Ott vót a gazdag mëg a szëgény kalmár is.
Hát úgy mulaccság közbe fëlgyön mindën, a gazdag kalmár elkezgyi dicsírnyi a feleségit, hogy minő jó asszony a! minő szép! mëg minő hűségës! Hallgatták ott a dicsekëdést minnyájan, a szëgény kalmár is. Ëcczër aszongya a szëgény kalmár: »hallod-ë, öcsém! nincs az az asszony, a kit mën në lëhetne csalnyi, a kit el në lëhetne csábitanyi!« »No, bátyám, – monta a gazdag kalmár – ha kend azt el tuggya csábitanyi, hát magáé az egész vagyonom! ha pegyig nem tuggya, akkor magátú, a miji van is, elvëszëm!« »Jó van, hunczut, a ki bánnya!« – monta a szëgény kalmár – »én ura vagyok annak, a kit montam!«
De úgy beszéték mëg, hogy három nap alatt biztos hírt këll annyi ëgymásnak, azonn túnat nem áll az alku.
Mënt a szëgény kalmár ëgënyest a gazdag felesëgihë. Ott ëcczërre ölelnyi, csókolnyi akarta ő az asszont, de az úgy eltaszitotta, hogy hetet bakázott.
Má ëgy nap elmút, a szëgén kalmárt nagy gond ütte mëg: micsinállyék má most?
Ösmert ëgy öreg asszonyt, a ki elébb ott szógát a gazdag kalmárná. Elmënt ahho mëgkérdeznyi, hogy hova lëgyék most má? Az öregasszon mingyá tanát ki valamit. Aszonta neki: »majd belebújtatlak ëgy ládába, oszt valahogy majd bevisznek a gazdag kalmárné szobajába! në fé sëmmit, jóra gyön minden!«
Úgy is vót. Belebújtatta ëgy ládába, azután elmënt a gazdag kalmárného, hogy összeveszëtt az urával, engeggye mëg, hogy a ládáját, a mibe az a kis hómija van, odavitethesse! A gazdag kalmárné ráát, mëgengette, de annak eszibe së vót sëmmi, hogy mi lëhet e!
Az öreg asszony mingyá fogadott is két embërt, azok fëlfogták a ládát, vitték, be ëgënyest abba a házba, a hun a gazdag kalmár feleségi szokott hányi.
De ebbe beletelt ëgy nap.
Harmagyik nap écczaka a szëgény kalmár kibújik a ládábú, odamëgy az ágyho. Az asszonnak nagyon nagy melegi lëhetëtt, ki vót takaródzva a mellyi. A szëgény kalmár is csak azt kereste, hogy micsoda jegyët taná rajta, odanézëtt a mellyire, hát ëgy gyönyörű szép aranhajszálat látott. Avval visszabújt a ládába, vigyázva, hogy në zörögjön, mer ha az asszony fëlériz, akkor baj lëssz.
De nem érzëtt fël.
Másnap jókor rëggel az öreg asszony elmënt a azdag kalmárného, hogy kibékűt az urával, mos má hazaviszi a ládáját. »Jó van« – monta az asszony Még két embërt adott is hozzá, hogy në czipekëggyék vele maga, az a szëgény, öreg asszony.
Mikor a ládát hazavitték, a két embër elmënt, a szëgén kalmár mëg kibújt a ládábú, mënt ëgënyest az erdőbe. Nagy örömibe maj hasra is esëtt ëgy fa gyükeribe.
Mëlláttya a gazdag kalmár, má előre asz hitte, hogy: »no végi a szëgény kalmárnak, a mi kicsiji vót is, elvesztëtte!« Mikor az odaért, odakiátott neki: »No, mi ujság!?« Aszongya rá a szëgény kalmár: »hát az az újság, hogy elcsábítottam a feleségëdët! ha akarod tunnyi, azt is mëmmondom, hogy ëgy aranhajszá van a mellyinn! Mos má enyim mindën vagyonod!«
A gazdag kalmár úgy mëgihëtt erre a szóra, hogy azt hitte: elsillyed mingyá! »Hűnnye no! hűnnye no! az az asszon! má azt hittem: ő benne bizhatok! de má ő benne së!« A vagyonát mind odatta a szëgény embërnek, neki magának csak a feleségi mëg a puskája maratt. A puskáját is odatta a feleséginek, »mos má as së lëgyék!«
Elindútak világnak. A mére mëntek, három út vezetëtt, ëgyënn elindút az asszon, a másikonn mëg az embër.
Az asszon bekerűt ëgy erdőkerüllőhő, ott hogyún jó tudott lőnyi, fëlvëtték jágërnak. Nemsoká be is őtözött jágërruhába.
Onnat, mer olyan puskája vót, hogy a mire ráfogta, mind lëlőtte, bekerűt ëgy kirá udvarába. Szépnek lácczott ember ruhába is, hamarosann mëgszerették.
A kirá még hozzá is akarta annyi a lyányát erővel, de ő ëcczër a lyánnak mëmmutatta magát, hogy ő is asszony, hát nem vehetyi el. Elmonta oszt az életyi sorát tövirű-hëgyire. A kirá lyánya oszt elkezte sajnányi, hogy ő is erre a dalra jutott, pegyig ez az asszon egész mást érdemëlne!
Ott së vót soká maradása, ëgy másik kirá udvarába jutott. De ott má nem lëhetëtt neki kibújót keresnyi, mer alkalom së vót rá, a kirá elvëtette vele a lyányát. Csak épenn, hogy még nem esküttek mëg.
Mer háború ütött ki, a hova őt is elkűtték, azé halasztották el az esküvőt. Ott vitézű harczolt, mëgáta a helyit fájinú. De a többi harczosok közt mëgösmerte az urát is, a ki ott vót a háborúba.
Gondolkozott sokáig, hogy tuggyék má ő mëszszabadúnyi a kirá udvarátú? gondolkozott, gondolkozott, még ëcczër kitanáta.
Mire hazaértek az udvarba, aszongya az apóssának, hogy ő neki most okvetetlenű haza këll mënnyi a birtokára, de két nap múva itt lëssz! Most akarhogy, de muszaj neki mënnyi! A kirá aszonta: »jó van, fiam! de elébb esküggyetëk mëg! oszt mëheccz!« De a vitéz – má mint az asszony – kötte az ebet a karóho, hogy ő visszagyön, de most muszaj neki az elmënetel! Végre oszt ráhatta a kirá is. Fëlőtöztették szép, fényes kiráfinak, a kire a fébirodalom vár, attak melléje ëgy regemënt katonát, ëgy aranyos szép hintóba úgy hajtatott el.
Mikor mënt az útonn, látott ëgy obsitos katonát. »Győjjön, üllyék fël!« – monta neki. Sënki ëgyeb nem vót az az obsitos, mint a saját tulajdon ura. De az nem ösmerte mëg őt, ő mëgösmerte.
A katonákot mëg hazakűtte, az obsitossal magányosann mënt haza a régi városba.
Ott mëgát a hintó ëgy bót előtt, a ki azokelőtt az övék vót. A kiráfi – má mint az asszon – hitta a katonát, hogy mënnyék be a bótba, de az rëstelkëdëtt, hogy ő ilyen szëgény embër mëg olyan szëgény embër, nem illetyi az őtet ilyen fényës kiráfival ëgy hêre beülnyi.
Nagynehezen azé oszt bemënt.
A bót a szëgénybű lëtt gazdag kalmáré vót. A kiráfi ott mëgitt az obsitossal ëgy puhár pályinkát, oszt el kezdëtt kérdëzgetődzenyi a bótostú, hogy »de szép bóttya van! hogy jutott hozzá? Juss-ë vagy csak maga szërzëtte?«
A szegénybű lëtt gazdag elmonta előttök a csalást, hogy ő az asszont, a kit el këllëtt vóna neki csábitanyi a vagyoné, nem birta elcsábítanyi, csak a mellyit látta, azt is véletlenű. Hát így jutott ő a vagyonho.
Az obsitos mëgösmerte a szegénybű lëtt gazdagot, csak kékűt, ződűt a helyinn mérgibe, de a kiráfi előtt nem mert szónyi.
Ëcczër csak a kiráfi lëvette a ruhát, az obsitosnak – má mint az urának – mëmmutatta magát, hogy »ládd-ë, të mindënt elhitte rúllam, a mit ez a gazembër mondott, hát hiszëd-ë mos má, hogy ártatlan vagyok?« »Mos má elhiszëm!« – monta az obsitos, a vót gazdag kalmár.
Akkor a szëgénybű lëtt gazdagnak vissza këllëtt annyi mindën vagyont, még a magamagáét is elvesztëtte, elmënt, fődönnfutó lëtt, a gazdagbú lëtt szëgény mëg újra mëgesküdött a feleségivel, még most is boldogann ének ëgyütt, ha mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő: 1903. deczember.
72. A tót diák.
Vót ëcczër ëgy tót gyiák. Az së nem tanút, së nem dógozott, kërësztűszalmát së csinát sosë, ëgyszóval sëmmire së vót jó, nem ényivaló embër vót.
Otthon a házáná má az apja is mëgúnta tartanyi, elcsapta. A tót gyiák mëg hóna alá kapott ëgy nagy latin könvet, kimënt a piaczra, oszt elkezdte ott olvasnyi.
A népek körűáták, hallgatták, mit olvas e? Ëcczër ëgy öregasszony aszongya neki:
– Má én mëgkérdëzëm, lelkëm! mit olvas maga? mëg kicsoda maga?
– Ez az a könv, a mibű én a gyövendő mondok, én mëg gyövendőmondó vagyom.
Ott vót a kirá is, hallotta, hogy ez az embër jövendőmondó, fëlhítta magáho, oszt mëmmonta neki, hogy az ő lyányának a gyűreji elveszëtt, ha mët tunná mondanyi, hun van, ad neki száz forintot.
A tót gyiák válalkozott, hogy ő mëgmongya. Akkor a kirá bekűtte hozzá a szakácsot, kérdezze mëg, minő étel mëg ital këll, csak kérjën, mindën mëllëssz!
Be is mëgy a szakács, oszt kérdëzi, hogy mi këll?
Aszongya a tót gyiák:
– Ako leves, ako bab, ako pëcsënye, ako bor,72) nekem mindegy!
Kimëgy a szakács, oszt mëgparancsollya, hogy vigyënek be ëgy akó levest, ëgy akó babot, ëgy akó pëcsënyét mëg ëgy akó bort.
Vót a kirának három inassa, ëgy szőke, ëgy vërës mëg ëgy feketeképű.
Viszi be a levest a szőke inas. Aszongya rá a tót gyiák:
– No! të, szőke, itt vagy!
Mëgy be a babbal a vërës inas, annak is aszongya:
Harmacczorra beállít a feketeképű, annak is úgy szól:
– No! te, fekete, itt vagy!
Mëgijedt a három inas szörnyenn, mer nállok vót a gyűrő. Sugdostak odaki, hogy mit csinállyonak? ha a kirá mëttuggya, fëlakasztyák őköt!
Bemëntek a tót gyiákho. Aszongyák neki:
– Jaj! csak në mongya má mëg, hogy mink loptuk el a gyűrőt, mer fëlakasztonak bennünket! Adunk ezër-ezër forintot mëg a gyűrőt is odaggyuk, csak në szóllyék sëmmit!
A tót gyiák mëgörűt, hogy ilyen könnyen rátanát a gyűrőre! monta is magába: no! të, Szücskő! (mer úgy hítták!) szërëncsés vagy!
A mit az inasok mondtak, szívesenn beleegyezëtt.
Elvëtte a háromezër forintot, a gyűrőt mëg beadta kënyérbélbe ëgy nagy pulykának.
Estére kérdëzi a kirá:
– No! mëg van-ë má a gyűrő?
Aszongya ő:
– Mëg bizom! a pulyka bëgyibe mëgvan!
A kirá csudákozott: hogy kerűhet az a pulyka begyibe? De a tót gyiák csak bizongott, hogy ott van a!
Fëlbontották a pulykát, hát a gyűrő csakugyan a bëgyibe vót.
A kirá mingyá ki is fizette Szücskőnek a száz forintot.
Azután lëmënt hozzá a kirákisasszony, elvitte magával a kerbe. Ott a fődönn fogott ëgy szücsköt,73) oszt aszongya a tót gyiáknak:
– No! ha olyan okos vagy, hogy të mindënt kituccz tanányi, tanádd ki hát, mi van a kezembe, adok nekëd száz forintot.
A tót gyiáknak eszi ágába së vót, mi lëhet a kirákisasszony markába. Csak a fili tövit vakarta.
– No! të Szücskő mëv vagy szorúva! – monta magába.
– Az az! – kiátott a királyány – ördög vigye el a dógodat, hogy ezt is ki tuttad tanányi! Ne a száz forint ë!
A tót gyiák oszt hazamënt, a sok pézbű akar hóttyig elélhetëtt.
Eger, Heves vármegye. Özv. Bozsik Imrénétől. Lejegyzési idő: 1904. junius.
73. A furfangos czigány.
Vót ëcczër a világonn ëcz czigány. Annak annyi fia vót, mint a rostán a lyuk. Má së a házba nem fértek, së ënnëk nem birt annyi az apjok.
Az öreg czigány ëcczër gondolt ëgyet, elindú ő világot próbányi, ki győzné ënnyivalóval azt a sok rajkót! csak a lelkit veszítyi velëk! maj csak lëssz valahogy!
El is mënt. A gyerëkejit mëg mind otthatta.
Elért ëgy pusztára, annak a közepinn vót ëgy juhodály. Bemëgy, hát odabe a juhász épen fejt. Odaszól neki a czigány: »hallod-ë juhász! aggyá nekëm ëgy kis tejet!« De a juhász aszonta, hogy a tejbű nem ő rendëlkezik, mer an nem az övé, ha ëgy borzasztó sárkányé, ő abbú nem adhat.
Hát ez a szó a czigánnak nem sokat ért. Vót nálla ëgy nagy czipó, csak belenyomta ëgy dézsa tejbe úgy, hogy a dézsába sëmmisë maratt, a czipó mind fëlszítta.
»No! mëgá czigány, maj lëssz nekëd kapsz, csak ideérjën a sárkány!« »Lëss? lëss-ë hát? izséllye ű mëg azs annyát, majd adok én neki!«
»Accz-ë hát!« hallacczik ëgy nagy kiátás az ajtónn. Odanéznek, épen gyött a sárkány. Mëgihett a czigány is, majd elejtëtte a czipót a kezibű. »Adok ám! mi vagy te! hê! te egy rongyos sárkány vagy! de én a világerejű czigány vagyok! gyere hát ide, de új járs, mint ezs a kődarab: tejet csavarok bëlülled!« A sárkány mëcczondollott erre a kemény beszédre.
»No! pajtás, ha olyan erős vagy, gyere el nálunk, ott hóttyig tanáhaccz jó kënyeret!« »Jó van no! elmënëk, vágjon sét a zsizs, te büdöss! de úgy lëgyék ám, a hogy én parancsolom!« Henczëgëtt a czigány nagyon, mintha ő vóna a kiskirá.
Mikor a sárkány házokho érnek, a sárkánt férehítta az annya, oszt aszonta neki, hogy »vidd ki ezt a czigánt a kertünkbe, të tudod, hogy van ott ësz szép csërësznyefa, kűggyed ahho, csërësznyét szënnyi, majd elbányik av vele!«
Ki is mëntek. A sárkány odavezette a morët a csërësznyefáho, hogy ëgyék belülle. De allyig ért hozzá a czigány, úgy elvágta, hogy hetet bakázott. Mikor esëtt lë a fűbe, ép ëgy nyúlra esëtt, am mëg elkiátotta magát, hogy: más! »Nem más, izsédd mëg az anyádot, én vagyok Jónás, a csigány!«
Má akkorra a sárkány is odaért. Monta a czigánnak, hogy »no most má vót, a mi lëgyőzött!« »Lëgyőzsött!? engëm!? ennye! hogy a fricsinyavalya törjön ki, hát má hogy győzsött vóna lë! mëlláttam a kis öcsémët itt a fűbe, la! ehhë ugrottam oda! Né! hogy fogna má rám valamit! Ne gondold, büdös, huzszsun össe a gercs!«
A sárkány elhitte, a mit a czigány mondott.
Mëntek befele. De útközbe a sárkány aszonta, hogy elhiszi a czigány nagy erejit, de ő mëg szalannyi tud jobban. Aszongya rá a czigány: »Jobban!? tëë?! is’ a kis öcsém is jobban tud të nállad, te nyavalyás! hát próbállyuk mëg, no!«
A sárkány beleëgyezëtt, el is indút a mucival versent, de ëgy ürgelyukba úgy hasravágódott, hogy a mucit itiletnapig së tutta vóna má utóérnyi.
A sárkány má látta, hogy nem fog ki a czigányonn. Az annyátú kért tanácsot. Az aszonta neki: »tudod-ë, mit? mënnyetëk el az erdőre, hozzatok fát. A ki többet tud hozni, al lëssz az erősebb!«
El is mëntek ők. Rakott a sárkány olyan hát fát, hogy a czigány mingyá mëddöglött vóna alatta. A czigány mëg kivitt ëgy szörnyű hosszú kötelet, kerítenyi akarta vele az erdőt. Látta ezt a sárkány, mëkkérdëzte, hogy »mit csinász, te bolond!?« »Mit?! fëlkötöm azs egés erdőt, ost hazsavisëm, ráhajítom a házsatokra, hogy fordúllyék fël azs a büdös anyád! Én nem sajnálom!«
Még a sárkány fogta könyörgőre a dolgot, hogy így në tëgye, úgy në tëgye, má csak az annyát kimillye mëg.
De a czigány nem akart tágitanyi. Ő viszi, nem bánnya, hagy dögöllyön mëg az a vén kutya!
Utóllyára oszt mégis engedëtt, nem vitte haza az egész erdőt, nem vitt ëgy mákszëm fát së, mig a sárkány vitt olyan háttal, hogy el nem birná ëgy fé falú.
Mikor hazaérnek, a sárkány elpanaszollya az annyának, hogy járt, hogy a czigány az egész erdőt el akarta hoznyi, oszt a házra boritanyi. Akkor aszongya neki az annya: »fiam! horgyatok vizet! a ki többet tud hoznyi, al lëssz az erősebb!«
A sárkány vállalkozott.
De a czigány ott is az eszivel élt. A Duna mellett kezdëtt ő ëgy árkot ásnyi árafele, a mére a sárkány lakott.
»Micsinász të avval, hé!?« – kérdëzte a sárkány.
»Hát elvisëm azs egés Dunát mëg a bennevaló vizset mind, hagy dëgëllyen mëg bennë azs a kutya anyád! fúllyék mëg! én nem sajnálom!« A sárkány mëgihett most is, mer fétëtte az annyát, hogy ez a bolondos czigány még mëttëszi, a mit mond. Rimánkodásra vëtte a dógot, hogy csak haggyon fël a dologgal, má láttya, hogy ő a vitézebb! »Vitézseeebb!? mëghisem ast! kösönd annak, hogy sépenn kérté, máskép végi lëtt vóna annak a tetyves anyádnak! hogy a zsizs rágjon séjjel, olyan apróra, mint a mák!«
Mikor mëgérkëznek, mongya a sárkány az annyának, hogy nem lëhet evvel sëmmire së mënnyi. Olyan vitéz.
Másnap láttya a sárkány, hogy a czigány zsákokba horgya a csutkát a házok mellé. Mëgkérdëzte: mit akar? A czigány ép akkor gyútott a pipájára: »Mit akaroook!? rátok gyútom a házsat, ha nekëm nem accs ëgy zsák pést mëg engëm hazsa nem visël! Sebësenn ast a pést, mer ha mëhharaksok, nincs azs a pézs, a mé innet elmënnék. Üssön el a ross!«
A sárkány hamarosan mëttőtött ëgy zsákot pézzel, arra a czigány ráterítëtte a szűrit, annak a tetejibe mëg fëlült maga. Úgy vitte a sárkány a czigánt haza a falujába.
Mikor betérnek az udvarra, a sárkány lëvetyi a vállárú a nagy zsák pézt, úgy hogy a czigány háza mingyá szërte-szét szakatt.
»Micsinátá, sárkány!?« – mongya neki a czigány – »mé dőtötted sét azs én házsam!? rëskess tűllem, mer mëgëslek, te kutya! – Gyerëkëk, gyertëk csak elé, pofozzsuk fël est a samár sárkánt!«
Azok elégyöttek, vótak elëgendővenn, úgy fëlpofozták a sárkánt, hogy az ihettyibe táng mém most is szalad.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Tinger Jóska czigánykovácstól, a ki nem vándorol, hanem ipart űző helybeli lakos. Lejegyzési idő: 1903. deczember.
74. A három örökség.
Hun vót, hun nem vót, vót a világon három gyerëk. Az a három gyerëk háromfélit kapott az apjátú örökségbe: a letnagyobb ëgy macskát, a közepső ëgy kakast, a letkisebb mëg ëgy sóstülköt.
Hát biz ez egyik olyan nagy valami, hogy mëg is lëhetne belülle ényi, elindútak vándollanyi, világot próbányi.
A letöregebb olyan házho ért, a hun annyi vót az eger mëg a potykán,74) hogy a házba allyig lëhetëtt tűllök laknyi. Panaszolkodtak is a legénnek, hogy minő keserves az ő sorok ilyen helyzetbe. Aszongya a legény:
– Hát ha az a baj, van nekëm olyan macskám, hogy kifogja a világ egerit.
– Van?
– Van bizony!
– Hát hogy aggya el? – kérdëzgették, faggatták a legént.
– Hát mënnyit annak érte?
Adtak érte ötezer forintot, a mivel a legény mëg is elégëdëtt.
A közepső is elindút a kakassal. Beér ëgy faluba, de szörnyű setét vót. Abba a faluba hat ökrönn hordták a hajnalt, oszt soká virradt mëg. Aszongya ëcczër ott valakinek, hogy:
– Ha az én kakasom kukorikol, má tudom, hogy nem messzi van a hajnal.
A népek elkezdtek ezënn is csudákoznyi. Hát hogy lëhet a? mint lëhet a?
A legény oszt elmongya, hogy ha a kakas elsőt kukorikol, az jelëntyi a hajnalnak, hogy mëgy, a másogyik kukorikolás azt jelëntyi, hogy a kakas má a hajnalná van, a harmagyik mëg azt, hogy má itt van a hajnal, fël lëhet kelnyi!
Összenéztek az embërëk, ilyent ők még nem pipátak. Aszongyák ott ëgymásnak, hogy:
– Vëgyük mëg!
Aszongyák a legénnek:
– Hát hogy anná a kakast?
– A mennyit adnak érte!
Adtak is a legénnek valami tizezër forintot. Hát mëgélhetëtt a kakasbú az is tisztësségësenn!
A harmagyik ëgy sóstülköt kapott, de nem lëtt vóna má aj jó kutyát ütyni së!
Fogja magát a legény, mëghallotta, hogy a pokolba fogva van ëgy királyány, elmënt a pokol elejbe, oszt elkezdëtt rémisztővenn tülkölnyi. Kigyönnek az ördögök, kérdëzik, hogy:
– Mit akarsz të itt, hé!?
– Aggyig tülkölök, még a pokol össze nem szakad.
– Jaj! në tülkölly má aggyig, inkább adunk, a mit kérsz!
– Hát aggyátok ide a királyánt mëg ëgy kád aranyat hozzá!
Az ördögök as së tutták örömikbe, mit csinállyonak, hogy ilyen könnyű szërrel szabadútak! Vitték is a lyánt mingyá a kád aranynyal ëgyütt. A legény befogott ëgy rossz kocsiba, fëltëtte az aranyat mëg a királyánt, oszt ballagtak.
Allyig mënt ëgy kicsit, utánna szalad ëgy ördög:
– Hallod-ë, hé! nem viszëd ám el olyan könnyen a szép lyánt mëg az aranyat! a mëllyikünk jobban tud szalannyi, azé lëssz.
– Jó van! beleëgyezëtt a legény is. De hallod-ë, ördög, elébb tróbádd mëg a kis öcsémmel, maj mëlládd, azt së tudod lëgyőznyi, nem még engëm!
Avval ëgy bukorho vezette az ördögöt, abbúl kiugrott ëgy kis muczi, de olyan futásnak eredt, hogy az ördög hármat së lépëtt, mikor ő má a másik határba járt.
Az ördög szégyënszëmre hazamënt.
A legény mëg ballókázott tokább.
Allyig mënt ëgy darabonn, mëgint mëgállíttya ëgy ördög.
– Hallod-ë, legény! nem ettéd ám még a szép lyány!
– Hát kié? – mondta a legény.
– Azé, a ki a vizbe nagyobbat tud buknyi! – felelt az ördög.
Vót ott ëgy patak, de nagy vót mëg mély, abba bukott az ördög. Beletelt ëgy félórába is, még fëlgyött. Aggyig mëg a legény fogott ëgy vadkacsát. Mikor az ördög fëlgyött, aszongya neki:
– Ládd-ë, komé! nekëm ez a húgom! mëllásd: minőt bukik e! hátha még én buknék!
Avval behajitotta a vadkacsát a vizbe. Lëbukott az úgy, hogy a fene győzte vóna bevárnyi, még fëlgyön. Az ördög is otthatta.
De a legény még most së mëhetëtt békével. Gyött a harmagyik ördög is. Am mëg aszonta, hogy a ki nagyobbat tud kiátanyi, azé legyék a szép lyány mëg a kád arany!
A legény ebbe is beleëgyezëtt. Kiátott az ördög olyant, hogy a ló is majd elszaladt a kocsival, a legénnek mëg maj berekedt a fili. Akkor aszongya a legény:
– No! ördög! maj kiátok én olyat, hogy a fejed is mëghasad! jó lëssz, ha előre beabroncsozod!
Az ördög sihetëtt a fejit jó előre beabroncsolnyi. Behúnta a szëmit, oszt úgy várta a kiátást.
A legény mëg fëlfogott ëgy nagy követ, úgy vágta az ördög fejihë, hogyha mëg nem lëtt vóna abroncsolva, csakugyan szétesëtt vóna.
Látta az ördög, hogy evvel nem lëhet sëmmire së mënnyi, otthatta, csak annyit mondott:
– Nem bir tëveled még az ördög së!
A legény mëg elvitte a kád aranyat mëg a szép lyánt. Mëgesküttek, lagzit laktak, faggyút sz....k, anná világítottak. Boldogok lëttek. Még most is ének, ha még mëg nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Borcsa öregasszonytól. Lejegyzési idő: 1904. június.