75. Nem igaz!
Az egyszeri czigány egy urasághoz elszegődött inasnak. A czigány nem kötött ki magának semmi bért, csak azt, hogy hazudhassék kedvire, de az uraságnak semmire se szabad azt mondani, hogy »nem igaz«!, máskép az uraság fizet a czigánynak egy véka ezüstöt. Megegyeztek.
De a czigány kapta magát, mindjárt előljárójában nem ment szolgálatba vagy három napig. Mikor megkerűlt, megkérdezi az uraság:
– Hát te hol voltál, te akasztófáravaló?
– Jussoltam, nagyságos úr! Kaptam az apámtól három lovat: egy keheset, egy kaptást meg egy kapcsost.75) Az egyikre felültem azután, oszt kimentem a dinnyeföldünkre, a hol az apámék épen szüreteltek. Mihelyt megláttak, elbújtak egy nagy dinnyébe. Kaptam magam én is, meglátok egy görgöt,76) beleugrajtok. De nem álltam ám meg, hanem szalajtottam tovább. Útközben egy meredekhez értem, hát a hogy ugrajtanám, már odaát is voltunk, akkor vettem észre, hogy az én lovam derékon kettészakadt. Ugyan mit csináljak most már? Volt egy nagy kerek fűzfa, arról kipkedtem-kapkodtam le egy pár galyat, avval kötöztem össze a lovam. Akkor mentem árébb. Hát egyszer hátranézek, látom, hogy a lovam oldalából egy égig érő fa nőtt ki. Fogtam magam, a lovat otthagytam, felmásztam a fán az égbe, ott elszegődtem az Úristenhez béresnek. A legelső dolgom az volt, hogy kölest biztak rám, azt kellett őrzeni. De nem jól őriztem, az Úristen úgy a faromra vágott a botjával, hogy otthagytam a bérességet is meg a mennyországot is. Csüngött ott egy kötél, azon leereszkedtem a pokolba, hátha majd ott jobb szolgálatot találok. A hogy beértem, hát mit látok, – az úrnak az apját épen akkor nyomták nyakig a szurokba.
– Nem igaz! nem igaz! – kiáltott rá az uraság. – Hazudsz, kutya czigány!
Avval a czigány feláll, meghajtja magát az uraság előtt s azt mondja:
– Ugyan, nagyságos úr! nem fizetné ki a véka ezüstöt?
Az uraság akkor vette magát észre, de már későn. A czigányt jól összeszidta s azután kifizette.
Eger, Heves vármegye. Fónagy József parasztlegénytől. 1905. február.
76. Czene.
Hát tuggya, lelkëm! hun vót, hun nem, de vót, – bá në lëtt vóna az olyan, – vót ëgy embërnek olyan feleségi, hogy az akarmit csinát vele, oktatta, hun szóval, hun a dohánzsacskóval mëg ëgyeb jó fűszërszámval: kapanyellel, piszkafával, ázott kötellel, biz annak hijába vót. Nem ért az ëgy irgalmas kiátást së. Buta vót, rossz vót, lusta vót, mindën vót az a világonn, csak jó nem.
Az ura má nem tudott vole micsinányi, beatta az ëskolába, hátha az maj fog rajta valamit. Járt is az asszon naprú-napra, lógott a tarisznya a nyakába tele könvvel, de azé csak am maratt ő, a ki vót. Mer a hogy ëcczër gyött haza az ëskolábú, ép javába rítt, mer mëvverte a tanító, lát az útonn valamit. Fëlvëszi, hát ëgy zsacskó péz.
Viszi haza, mutattya ëgënyest az urának. Hű! az is mëgörűt nagyonn, elvëtte Czenétű mingyá, oszt magáná tartotta. Ëcczër, mikor gondolta, hogy a feleségi, Czene nem láttya, elásta a fődbe. Mer úgy gondolta, hogy ez az istenszamara még kituggya: hova tëszi?
Öhön! de mëllátta ám Czene! Aszongya az urának, hogy »mit gyugtá të oda, hë!?« Aszongya az ura, hogy »ëgy kis hájat, nagyonn avas vót má!«
Az ura elmënt hazúrú, gyött ára ëgy fazëkas nagy kocsi fazékkal, kiabáta, hogy »fazëkat vëgyëneek!«
Czene ezt mëhhallotta. Usgyi! mingyá a pézé.
Fëlásta, mëvvëtte a sok fazëkat mind. Ësz szályig. Fëlaggatta szépenn a kapura. De ëgy kis bögrének nem jutott hely, nem tudott hova lënnyi nagy gongyába: hová tëgye má ő azt a kis bëgrét? Végre oszt kitanáta.
Kapta, lëverte a kapurú a többit mind, így oszt jutott hely a kis begrének is. De në nevessék, hallya-ë! mer maj kaphat mém maga olyan feleségët!
Ott gyönyörködött ő, Czene, abba a kis bëgrébe, minő fájin helyet tanát ő annak. A hogy ott áll, nevet, mint ëgy fakutya, elejbe áll ëgy úr, aszongya, hogy ő elvesztëtt ëgy zacskó pézt, nëm tanáta-ë mëg? Czene nagy acsorian aszongya, hogy tanát biz ő valamikor, még ëskolába járt! »Vén bolond!« – monta neki az úr – »isz mikor vót má a! ez nem olyan régënn törtint!« De úgy mëhharagudott Czenére, hogy többet szóba së át vele.
Este hazagyött az ura, éhënn vót, mint a kutya, szini is vátozott ëgy falat ënnyivalóé, am mëg jó elcsátyizta Czenét, mer azé, hogy egész nap a határba dógozik, mint a bolond, oszt ételt mëg nem visz neki. Hász’ mëg is érdemlëtte Czene.
Akkor aszongya neki az ura: »hallod-ë, Czene! ereggy të ki dógoznyi, maj viszëk én nekëd ételt! Jó lëssz-ë?« Czene nem bánta, ő mindënre ráát.
Másnap débe viszi a kantárba az ura az ételt, hát láttya, hogy Czene alszik ám, nemcsak, de ugyancsak! Aszongya neki az ura, de fëlkőtenyi is allyig birta: »Hallod-ë, Czene! így mëgy-ë em mindég? én hordom az ételt, të mëg nem dógozol, ha mëg én dógozok, të nem hordasz ételt? igy nem lëszünk jó!« Czenének annyi vót e, mintha simogatták vóna, nem szót rá sëmmit.
Utánna való nap az embër débe kivitt ëgy fazék meszet mëg a Czene dunnáját, Czene akkor is alutt javába. Az ura fogta, lëvetkëztette szűzanyameztelenre, bekente a testyit mészszel, azután behempërgette a tollyúba. Azutánn otthatta, mënt haza. Czene mëg olyan vót a tollyúba, mint a valóságos ördög. De ő vele lehëtett vóna akarmit csinányi, hogy maj fëlérzëtt vóna!
Má jó este vót, mikor ámábú fëlkelt. De szörnyenn mëgütődött, mikor magamagát mëllátta. »É! hát én vagyok-ë én? vagy ki vagyok hát? ha mëcscsipëm magam, érzëm, hogy fáj! ha kiátok, hallom a magam rekett hangját! de azé méssë én vagyok én! De iszën! mëttudom. Hazamënëk, ha a kis kutyánk mëgösmer, akkor én vagyok én, de ha nem ösmer mëg, az ablakra mënëk, bekiátok a gyerëkëknek, hogy: elé van-ë anyátok? ha azok aszongyák, hon: nincs, akkor is én vagyok én!«
Úgy is vót. Otthon a kis kutya majd elrágta a lába szárát, hiába monta neki, hogy: Pufi ne! Pufi ne! az csak ugatta. Mikor az ablakra mënt, kérdëzte a gyerëkëkët: »elé van-ë anyátok?« Azok má jó be vótak tanitva, aszonták, kikiátották, hogy: »elé!«
Má Czene maj mëbbolondút, pegyig azelőtt së vót ott, a hun az embër eszit osztogatták, nem tutta kitanányi sëhossë, hogy vallyon ki lëhet ő?
Nasz szomorúságába elmënt a szomszéd kertyibe, ott bebújt ëgy méköpűbe. Ára mëg zsiványok jártak, elvitték a méköpűt Czenével ëgyütt. Panaszolkottak is, hogy jaj! de nehez, jaj! de nehez! de hát csak azt tutták, hogy a méz benne a nehez!
Ëcczër, a hogy vitték, Czene elkezd huggyoznyi, hallyák a zsiványok, aszongyák, hogy »vigyük lassabban, mer má hull a méz!« mikor mëg más baja vëtte elé Czenét, aszonták, hogy »állyunk mëg, mer má a sejt is putyog!« Mëg is átak, ép a kántor kertyibe vótak.
Ott letëtték a zsiványok, hogy má nem is viszik továdabb ezt a csudanehez köpűt, mëbbeszéték, hogy lopnak ëgy birkát, oszt ott a kerbe mëffőzik. El is mëntek.
Akközbe rëggel lëtt, Czene kibújt a köpűbű, a kántor mëg ahogy lëmënt a kerbe, mëllátta, de maj kitörte a nyavallya, úgy mëgihett tűlle. Szalatt ëgënyest a papho, hogy szentëllye fël az ő kertyit, mer abba az ördög tanyázik.
De jókor vót, a pap lábán mëg nem vót még czipe, aszonta, hogy elmëgy, ha a kántor a hátára vëszi, oszt úgy viszi el. A kántor még abba is beleëgyezëtt.
Viszi a kántor a papot, viszi, Czene má messzirű látta, azt hitte, hogy a zsivány hozza a birkát, odakiát neki: »hozzad, hozzad! a farka maj jó lëssz a káposztába!« A pap mëhhallotta, mint kit a puskábú kilőttek, úgy mënt haza, mezitláb. A kántor mëg utánna.
Czenét mëj jó elverték, úgy kerüt haza.
Besenyőtelek. Heves vármegye. Szabó Éva parasztasszonytól. Lejegyzés ideje: 1904. január.
77. Futyika77) János.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy Futyika Jankó. Az ëgyebet së tëtt egész nap, csak szalatt, nem is fogatták mëg bérësnek sëhova. Pegyig máskép mëg fájin embër vót.
Ëcczër beállított ëgy gazdáho, aszonta neki: fogaggya őt fël napi háromszori szaladásra! azé ő dógozik mindënt, csakhogy napjába háromszor szaladhasson, a hova kedvi tartya.
A gazda először csak nevetëtt rajta, de gondolt ëgyet:
– Isz ússë vót mén nekëm ilyen furcsa cselédëm, eh! Isten neki fakërëszt, ha eltörik as së lëssz! – fëlfogadom!
Fël is fogatta. A bér av vót, a mit mëgëszik.
Hát a letelső nap is kimëntek szántanyi. Má jó csomót szántottak, elgyött a früstök ideji. Futyika Jankó a helyëtt, hogy ëtt vóna, olyan szaladásnak atta magát, a gazdája azt hitte, hogy mëg van a bolondúva, nincs ki neki a tizënkettőre.
De iszën vót Jankónak eszi. Ëgënyest hazaszalatt a gazdája házáho. Ott aszongya az asszonnak:
– Azt üzente gazduram, hogy a pinczébe a hordókot mind ki këll forróznyi, mer jód mëddohosogyik.
Ütölt-hatolt az asszony, még a képi is szint vátott erre a szóra. Igën ám! mer a pap járt hozzá, oszt ő mëg, hogy a bérëssik mën në lássa, a hordóba bújtatta.
De azé beleëgyezëtt, azt hitte, hogy azt a hordót maj csak elkerűlyik. Futyika Jankó nagyon jó tutta a dürgést, hogy az asszonho pap jár, a nagy kanta forró vizbű beöntött valahány hordó vót, mindbe, még csak valaki ëgybe el nem kiátotta magát.
– É, tán borférëg van ebbe a hordóba! forrózzuk csak ki jobban!
Oszt jót löttyentëtt a hordó szájába. Nagyot kiátott a pap, mer hát bizony rosszú eshetëtt an neki.
Beszól Futyika Jankó:
– Én!
– Ki az az »én«!?
– A pap!
– Aha! a pap!? Hát majd lëssz magának a mënyecskéhë járnyi! Maj mëmmondom a gazdámnak!
– Jaj! jaj! lelkëm! csak mën në mondd, nem gyövök többet ide! úgy-ë, lëlkëm! nem mondod mëg! Në ë!
Avval odacsúsztatott neki ëgy százast.
Aszonta arra neki Futyika Jankó:
– Hát jó van! most az ëcczër nem mondom mëg, de ha még valamikor itt tanálom, Istenszentuccsëg! mëmmondom!
Azután eltëtte a százast, oszt mënt kifele a fődre, mint a forgószé.
A gazda épenn akkor nyelte lë az utóllyát, mikorra ő odaért. Hozzáfogtak szántanyi, mënt a dolog, délyig mës së állottak.
Mikor delet húzták, kifogták az ökröt, Futyika Jankó nem várt sëmmit, ha szalatt mëgint haza.
Mos mëg aszongya a gazd’asszonyának:
– Azt üzente a gazduram, hogy a fészërbű hánnyam ki a szalmát, mer a még ott kárt csiná!
– Hát jó van, hányd ki!
Fëlvësz Futyika Jankó ëgy nagy vasvillát, szurkállya bele a szalmába, ëcczër csak nagyot pisszen valaki. A pap vót.
Futyika Jankó tutta, hogy av van ott!
Odaszól neki:
– Ki a!?
– Én vagyok, a pap!
– Hát nem mëmmontam má én magának, hogy ide be në tëgye a lábát!?
– Nem gyövök többet, jaj! nem gyövök többet!
– No! hát má mindëgy, hiába fogadkozik, én má mëmmondom a gazdámnak.
Jankó annyira beszét, hogy tán el së át vóna a szava, ha a pap mëgint ëgy százassal be nem gyugja a szájját.
De még akkor is neki állott fëllyebb, mer aszonta:
– Ide në győjjék többet, mer jaj az életyinek! mëgölyi a gazdám!
Jankó nem bánta së a papot, së az asszont, csak hogy a péz nálla vót!
Akkor mënt kifele újra, úgy danolt mëg süvűtött, mint a rossz! mëg úgy szalatt, mint a firjóka.
Mulasztanyi nem mulasztott ő a dógábú sëmmit, de a má gazdája nem birta mëgányi, hogy mën në kérdëzze:
– Hun jársz të ilyenkor, hé!
– Mëmmëg ott! Mit keresi! a hun jártam, ott jártam! jó helyënn jártam!
– Jó van no! monta a gazda, de kényës vagy, az ebatta!
Avval mëntek szántanyi.
Mikor elgyött az uzsonna ideji, Jankó mëgint nyaka közé kapta a lábát. Az embër mëg mosolyogva nézëtt utánna, oszt csak úgy magába monta, hogy:
– Bolond!…
Jankó most aszonta az asszonnak, hogy azt üzente a gazda, hogy a kádbú ki këll a pëlyhët dőtenyi, hasz szíjja mëg a nap, mer má nemsoká úgyis el këll annyi!
A kád pëhëly a komrába vót. Odamënt Jankó, kihempërgette az udvar közepire, ott leótta rúlla a nagy kendőt, oszt zuhi! borította fël!
Kigurút a pap is. A hogy kiesëtt, úgy vágta szét a tenyerivel a tollyút, mint ëgy lapát.
– Hát maga újfënt itt van? ennye! ennye! no! vigyázzék a bőrire! ha még mos së mondom mëg!…
De a pap tutta az orvasságát most is, elévëtte a bugyëllárissát, odatta a harmagyik százast is Jankónak.
Szép napszám ëgy nap alatt! – háromszáz forint!
Jankó mëgigirte, hogy nem árollya el, de kikövetëlte, hogy a pap többet oda në mënnyék.
Avval kimënt újra, otki is maratt, még aznapra a szántást el nem végezték.
Másnap, a hogy kimëntek szántanyi, látták, hogy szánt javába a pap is.
Futyika Jankó törte is a fejit mingyá, mit csinállyék most vele? de nem tudott kitanányi sëmmit.
Débe az asszony ételt hozott nekik, mikor mëgëttek, a maradékot a gazda a papnak szánta.
– Vidd el ezt a bogácsát, Jankó! a papnak, mondd, hogy én kűttem!
Szalatt is Jankó a bogácsával. Mikor a szántásonn mënt, lë-lëhajolt, mintha rögekët vënne fël, pegyig a bogácsát hajingálta el.
Mikor a papho ért, aszongya neki:
– Hallya-ë, ha a gazdám êre gyön, szëggye össze a sátorfáját, mer nem jó végi lëssz. Aszonta pegyig, hogy gyön mingyá!
Avval mëgfordút, mënt vissza a gazdájáho.
Annak mëg aszonta:
– Gazduram! tisztëlyi a pap, köszönyi a bogácsát, azt üzente, hogy mënnyék át, de fejszét is vigyék, mer az ekéjinek baja van!
Az embër kapta a fejszét, oszt mënt ëgënyest a pap fele.
Mikor ezt látta a pap, csak a hogy a lába engette, elkezdëtt szalannyi. A gazda nem tutta mire vélnyi a szaladást, ő is utánna, oszt kiabáta:
– Állyék mëg! állyék mëg!
Jankó ezt látva odafordút az asszonho is:
– Ha kedves az életyi, szalaggyék maga is, még szépenn van!
Szalatt is az asszony.
Az ura látta, hogy most má az asszony is szalad, nem a pap után, hanem a feleségi után iramodott.
De sosë tutta elgondolnyi ezt a szaladást.
Mikor utóérte a feleségit, am mán ëgënyest azt hitte, hogy agyonütyi az ura, ríva rimánkodott neki:
– Jaj! csak në üss agyon! a papot többet nem eresztëm be a házba. Igazán mondom: nem eresztëm be!
Az embërnek szívi ágába së vót a feleségit bántanyi, de nagyon mëghőkűt, mikor a feleségi beszéggyit mëgértëtte.
– Mit beszész të?
Az asszony rimánkodott tovább, hogy csak në báncsa, a pap nem jut többet a házba.
– Hát mellyik?
Az asszony elmonta.
No! ezé má oszt úgy elverte a baltanyellel, hogy kék maratt a helyi.
– Ne ë! majd adok én nekëd papot!
Az asszony is, a pap is hazaszaladt.
Este a gazda mëg Futyika Jankó is hazaértek.
Az asszony el vót szontyorodva, de azé adott nekik vacsorát.
Az embër lëfekütt hamar, de Jankó ámatlankodott sokáig.
A hogy fekütt a legény, heverésibe hallott valami sugdolódzást. Az asszony mëg a pap vót.
Azt beszéték, hogy az embërt is mëg Jankót is el kék vesztenyi, mëg hogy el is vesztyik, oszt mint másnap bemënnek a várasba, vésznek mérëggyükeret.
Futyika Jankó ezt mind hallotta végig.
– Mëgállyatok! – monta magába, – maj kibánok veletëk!
Fëlőtözött mint vándollónak, ásott a szomszéd kertyibű vagy háromfajta répát, oszt elindút arra az útra, a mellyik a várasba vitt, ott lëfekütt az árokba.
Má jókor rëggel gyött ára ëgy kocsi, ketten ültek rajta: a pap mëg az asszony.
Mëgállította őköt.
– Vigyënek be a várasba, mëgadom az áldomást!
– Üllyék fël no!
Azok nem ösmerték mëg.
– Hát mit árol maga?
– Répát, mérëggyükeret mëg affajtát!
– Igazánn-ë hát!?
– Né!… igazánn hát!
– Hogy aggya?
– Ki micsodás!… Az ëgyik drágább, mint a másik. Van olyan, a kitű bókol az embër, mint a ló, az száz forint; azutánn van olyan, a kitű haldoklyik, az kétszáz forint; a harmagyiktú mëg ëgënyesenn mëghal, az háromszáz forint.
Összenézëtt a pap mëg az asszony.
– Mëvvëgyük-ë?
– Hát vëgyük mëg!
Mëvvëtték, ki is fizették. Jankó mëg lëszát a kocsirú, oszt mënt, a mérű gyött. Amazok mëg visszahajtottak a faluba.
Dére Jankó is hazakerűt azé.
Otthonn aszongya a gazdájának:
– Gazduram! minkët mëg akarnak ölnyi, në haggyuk magunkot! Majd a feleségi ad vacsorára háromfajta répát, ha azt ëszük, maga csak tëgyék úgy, a hogy én! Ëgy tiz csombékos ëstráng má akkorra a vizbe lëssz, ha aszondom, hogy – hajcsa ki a kecskékët, verje ki őköt, a hogy birja!
Az embër mëgigirte, hogy úgy tësz.
Mikor elgyött a vocsora ideji, Jankó mëg a gazda lëültek az asztalho.
Nemsokára hozták is az első tál ételt.
Mëgëtték. Nézi a gazda Jankót, hát am má úgy rázta a fejit, mint al ló, mikor melegi van. Elkezdëtt ő is úgy csinányi.
Kivël a konyhába összebútt a pap az asszonval, hogy – nécscsak! ott van má!
Beviszik a másogyik tál ételt is. Jankó úgy rángatta magát mëg tátogtatta a szájját, mintha haldoklana. A gazda, mikor látta, szintazonszerint cselekëdëtt.
Mikor előttök vót a harmagyik tál étel, Jankó mëkkóstolta, oszt csak úgy vágta magát hanyatt, hogy maj szétesëtt a feji.
A gazda látta, de magába aszonta, hogy ő mán vigyáz, arra hogy nagyon mën në üsse valamijit. Avval ő is elvágódott.
Az asszony mëg a pap most má csakugyan azt hitte, hogy végire járt a két embërnek. Négykézlábra átak mind a kettenn, oszt a pap elkezte:
– Bak, bak, bak, bak, bak, bak!
Rá az asszony:
– Be e e, be e e, be e e!
Jankó akkor hirtelen odaszólt a gazdájának:
– Gazduram! hajcsa ki a kecskét!
Fëlugrik a gazda, ëgënyesenn a kádho. Elévëszi őköt az ëstránggal amúgy istenigazába, csihi-puhi, êre is, ára is, ne neked! tënekëd is! Azok úgy mëgijettek, hogy szaladóra vëtték a dógot, oszt ha mëg nem átak valahun, tán mém most is szalannak.
Puszta-Hanyi, Heves vármegye. Molnár Lojzi dohányosbojtártól. Lejegyzés ideje: 1904. április.
78. Egy helyett százat!
Vót ëcczër ëgy katona. Az annyátú kapott ëgy aranyat, oszt effelëtt való nagy örömibe, hogy ő neki ilyen nagy pézi van, bemënt a templomba hálát annyi az Istennek!
Mikor beért a pap épen akkor rógyikáta, hogy a ki ëgy krajczárt ad a szëgénnek, száz krajczárt kap érte az Istentől, a ki ëgy aranyat ad, annak száz aranynyal fizet vissza az Isten! Mëgörűt nagyon, allyig várta, hogy kimëhessënek a templombú. Mikor kimëntek, ott át ëgy vak kódús az ajtóba, benyút a zsebbe, annak a markába nyomta az aranyat.
Avval mënt tovább. De allyig lépëtt ënnëhányat, má mëbbánta. Mënt visszafele, hogy maj visszakéri, de má a kódús akkor nem vót ott, hazamënt.
Kitudokáta, hun lakik a kódús, oszt tartott oda.
Kérte ő az arannyát, de a kódús aszonta, hogy ő nem látta az arant, Isten ucscse! a hogy csakugyan igaza vót, mer vak vót! De a katona követelte ám nagyon. A kódús esküdözött égre-fődre, hogy ő visszaanná szívesenn, de ő neki fussék ki a szëmi, ha tud rúlla!
– No! jó! mëgá! gondolta a katona, úgy tëtt, mintha kimënt vóna: mëgnyitta az ajtót, de vissza betëtte, oszt odbe maratt a házba.
A vak kódús azt hitte, hogy kimënt a katona, aszongya a pajtásának, ëgy másik vak kódúsnak:
– Hát hounë! maj bolond vagyok vissza annyi! minek atta akkor!
Elmonta oszt, hogy van ő neki arannya anná több is, az ágy alatt van ëgy szakajtóba.
– Bolond kend! – mondja a másik kódús, – mé tartya szakajtóba, onnat könnyen ellopják! lássa! én sipkába tartom!
Avval elévëtte a sipka aranyat:
– Emellye csak mëg!
De a kódús helyëtt a katona emelte mëg, így oszt könnyen el is emelhette.
Otki mëgolvasta, hát épen száz vót.
Az Isten ëgy helyëtt csakugyan százat adott neki.
Eger, Heves vármegye. Özv. Bozsik Imrénétől. Lejegyzés ideje: 1904. augusztus.
79. Jézus, Szent Péter, Szent János.
Ëcczër összekerűt három vándolló. Vót azoknak mindënik a szélësatta világonn, csak pézik nem. Törték a fejiket: hot tëhetnének rá szërt?
Aszongya ëcczër az ëgyik:
– Tuggyátok-ë, hogy lëssz? Maj lëszëk én Krisztus, valamellyitëk lëgyék Szent Pétër, valamëllyitëk mëg Szent János. Hallottam ide nem messzi a révésznek sok pézi van, elmënnyünk oda! Kerítünk valahonnét ëgy szép nagy halat, ëgy jó magosra sült nagy kënyeret mëg ëgy kupa jó bort! A többi maj lëssz valahogy.
Úgy is vót. Bemëntek a halász gunyhójába, onnat ellopták mind a hármat. Akkor oszt indútak a templom fele. Onnat ellopták a nagy selyëmpalástot, két fejíringët, a palástot Jézus vëtte magára, a letöregebb vándolló, az ingëkët mëg a két másik. Süvegët mëg papírbú nyírtak, azt tëtték a fejikre.
Elindútak oszt a révészhë.
Bekopogtatnak. Szabad vót bemënnyi.
Az asztalonn égëtt ëgy kis mécsës. Jézus mëgát az asztal mellett, Pétër az ajtóba, János mëg a pitarajtóba. Elmonták oszt, hogy kik ők?
– Én Jézus vagyok, ez itt Pétër, az apostolom, a harmagyik mëg: János, otki áll a pitarba.
Összecsapta a két kézit a két öreg: a révész mëg a feleségi. »Szent Isten! honnat érdemëllyük mink ezt a nagy tisztësségët, hogy a mi hajlékunkba elgyön a Krisztus két apostolával! – Siessék mán, hozzék valamit! – Jaj! lelkëm, Jézus Krisztus! në haraguggyék má, hogy nem tugyuk78) këllően kiszógányi!«
Akkorára begyött az öreg révész, hozott ëgy hitvány halat a feleséginek, hogy süsse mëg.
De aszongya Jézus Krisztus:
– Aggyák csak ide! – Pétër! vidd ki ezt a halat Jánosnak, mongyad, hogy ággya mëg!
Pétër kivitte, de mikor begyött, a nagy hallal gyött be, a kit a halásztú loptak.
Az öregek majd elestek, annyira csudákoztak a szép halonn.
Azt oszt nemsokára mëgsütték, elég lëtt mind az ötyiknek.
Vocsora közbe kënyeret hozott az asszony, de olyan szëgény vót, mint a főd.
– Pétër! vidd csak ki Jánosnak: ággya mëg!
Pétër a szép nagy kënyeret hozta be.
Az öregëk méj jobban csudákoztak.
A vocsora utánn elévëtt az öreg révész ëgy rossz kancsót, abba vót ëgy kis bicskanyitogató, avval kínáta mëg Jézusékot, de Jézus nem itt belülle! azt is mëgáldatta Jánossal; mikor Pétër begyött, vót bor ëgy nagy kupával, ihattak hasig!
No! arra mán csakugyan elhitték, hogy Krisz tussal mëg a két apostollal van dógok! allyig mertek szónyi.
Ëcczër az asszony odafordú az ura filihë:
– Hallya-ë, kend! van ott nekünk az a szakajtó aranyunk, në áldatnánk azt mëg? most, még itt van a Krisztus!?
– De – mondta az öreg nagy hangosann – jó vóna biz a!
Az öregasszony be is hozta mingyá a szakajtó arampézt.
– Ereggy, Pétër, monggyad Jánosnak: ággya mëg azt a kis pézt!
János vót a letjobb szaladó köztök, szalatt a pézzel mingyá. De Pétër ëgy kicsit kívël maratt.
Aszongya odbe Krisztus:
– Mënnézëm má, oszt mëgáldom magam is, hátha hasznosabb lëssz az én áldásom!
Kimënt Krisztus is, de mikor a pitarajtóba ért, ő is csak azt nézte, mére van a másik kettő? Akkor aló! vesd el magad! utánnok a palástba, ammëg úgy a lába közé verődött, mindég hasra akart benne esnyi.
Sokállották má az öregëk az áldást, kinézëtt az embër: ugyan mit csináhatnak má?
De ő is úgy látta őköt még ëcczër, akar én! nem vót ott sënkiféli, még ëgy lélek së.
Szalatt be mondanyi a feleséginek, hogy:
– Jaj! jaj! nincs péz! elvitte a Krisztus! elvitte a Krisztus! még ilyen zsivány Krisztust.
Aszongya neki a feleségi:
– Në káronkoggyék kend! hát ha a Krisztus adta, a Krisztus elvëtte! mit ugat kend annyit a Krisztusra?
Bëzzëg nem bánta má a három vándolló legény, akarhogy szitták, csakhogy a malaszt velëk maratt!
Eger, Heves vármegye. Özv. Bozsik Imrénétől, 70 éves. Lejegyzés ideje: 1904. augusztus.
80. Krisztus és Szent Péter.
Mikor Krisztus az embërt teremtëtte, ott kajfërtoskodott79) mellette Szent Pétër is.
Kapta magát Szent Pétër, fëlütött benne a ke, fëltëtte, hogy ő is csiná má embërt.
Csinát is. Nagy hëgyësenn vitte Krisztus elejbe az embërt. De mikor Krisztus mëllátta, olyant nevetëtt rajta, hogy még a könnyűji is hullott bele.
– Hát mit nevet? – kérdëzte Pétër.
– Azt, te szërëncsétlen! hogy a fejit mëffordítva tëtted a nyakára!
Pétër elszégyëllëtte magát, hogy nem tud sëmmit, de azután maga is nevetëtt rajta. De azé nem törte össze, ha odaszót Krisztusnak:
– No! Uram! azé jó lëssz ek kötelesnek!
Igy teremtëtte Szent Pétër a kötelest.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Ragó Jánostól. Lejegyzés ideje: 1904. julius.
81. Ne mindig mondj igazat!
Mikor még Krisztus Urunk a fődönn járt, vele járt Szent Pétër is.
Szent Pétërnek vót ëgy szamara, a kit hordozott ő a vásárra ide-oda, de mikor árolta, mindég igazat mondott. Elmonta, hogyha kérdëzték: van-ë valami baja az állatnak? – elmonta, hogy biz a kehës, nem húz, kényës, hát hogy ëgyszóval nem jó a szamár.
Hogy vëtték vóna mëg!?
Elkezdëtt Krisztusnak panaszolkonnyi, hogy a szamáronn sëhogysë bir túlannyi, nem tuggya, mé!?
Aszongya neki Krisztus:
– Hát azé nem tudod elannyi, mer igazat mondol rúlla, gyalázod! Dícsírnyi këll agyba-főbe! nëfé! majd eladod akkor!
Pétër letközelebb úgyis tëtt, oszt minőt csudákozott, hogy elatta!
Innet mongyák azt, ha valaki igazmondásáé rosszú jár, hogy – új járt, mint Szent Pétër: igazat mondott.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Rago Jánostól. Lejegyzés ideje: 1904. február.
82. Isten áldása nélkül hiábavaló a munka.
Valamikor, mikor még Jézus meg Szent Péter a földön járt, két asszony kiment a búzát aratni. Meleg volt, sütött a nap tizedmagával, de a két asszony vágta a búzát, oda se hederített a hőségnek. Épen javában aratnak, arra megy Jézus meg Szent Péter. Odaszólnak az egyikhez:
– Adjon Isten jó napot! van-e jó termés!? le lesz-e már?
– Majd csak le lesz már ez! – mondta az asszony.
– Le, fiam, ha a jó Isten segít! – mondta rá Jézus.
– Le lesz már ez, ha nem segít is! – vágta vissza az asszony, mert már alig volt vagy két lépés a búzája.
– No! majd meglátjuk, – mondta Jézus. Azzal tovább mentek a másik asszonyhoz, az is már majd a végén volt a dolgának.
– Adjon Isten jó napot! le lesz-e már!?
– Le, ha a jó Isten segít, mindjárt! – mondta az asszony, de csak vágta tovább a búzát.
– No! fiam! – felelt Jézus, – ez már biztosan le lesz!
Úgy is volt, az első asszony mëg másnap is vágta az életet, a második meg már akkorra el is felejtette, hogy aratott.
Eger, Heves vármegye. Ujj Sándor parasztlegénytől. Lejegyzés ideje: 1905. január.
83. A légy meg a bolha.
Ëcczër a légy mëg a bóha elindútak világot próbányi.
Azt kérdëzi a bóha a légytű:
– Hallod-ë, pajtás! mé van nekëd olyan nagy külűszëmed?
Aszongya a légy:
– Hát azé, hogy mikor a kopasz embër fejire szállok, mëgcsípom, oszt ő haragjába engëm agyonn akar ütynyi, de nem engëm, ha a fejit ütyi mëg, azonn én olyan jóézűt nevetëk, hogy kidűlled a szëmem is. A sok nevetéstű van nekëm nagy szëmem!
Ezënn még a bóha is nevetëtt.
Akkor aszongya a légy:
– Hát nekëd, pajtás! mé olyan görbe a hátad?
Aszongya a bóha:
– Hát bíz acs csak attú van, hé! mer én a letnehezebb embërt is fël birom emelnyi. Ezt tëszi a sok emelgetés!
A légy ezënn olyant nevetëtt, hogy a szëmi méj jobban kidülledt.
Gyöngyös, Heves vármegye. Emlékezetből. Lejegyzés ideje: 1903. augusztus.
84. Mit mond a varnyú nyáron meg mit mond télen?
Nyáronn nagyon kényëss a varnyú, csirkehússal, mivel él, oszt hogyha mëlláttya az útyi micsodát, csak aszongya: Ka-ka! Ka-ka!
De télënn, mikor egészenn sëmmitlen, fëlkeresi a szántófődekënn a ganajrakást, belevágja az órát, oszt aszongya: Ko-lács! Ko-lács!80)
Illyen az embër akkurát, mint a varnyú!
Besenyőtelek, Heves vármegye. Néhai édes Atyámtól. Lejegyzés ideje: 1902. január.
85. A kis kakas.
A kis kakas kapirgát, kapirgát, ëcczër kakás lëtt a lába.
Mënt az írëmhe, de az nem akarta letürűnyi.
»Hallod-ë, írëm! türűdd lë lábam kis kakáját, mer mënëk a báránho, oszt majd mëgësz!« Aszongya az írëm: »ereggy, mit bánom én!«
Mëgy a báránho, eléaggya a panaszszát. »A szëmetënn kapirgátam, kapirgátam, a lábam kakás lëtt, mëntem az írëmhe: türűllye le a lábam! fenëgettem, hogy maj mëgëszëd të, de ő aszonta rá: »mit bánom!« Ereggy, oszt ëdd mëg!«
A bárány aszonta, hogy ő nem mëgy.
»Ëdd mëg, bárány, mer mënëk a farkasé!« »Mit bánom én, ereggy!« – monta a bárán.
A kis kakas akkor mënt a farkasho. »Hallod-e, farkas! a szëmetënn kapirgátam, kapirgátam, a lábam kakás lëtt, mëntem az írëmhë: türűllye lë a lábam! nem türűte. Fenëgettem, hogy maj mëgëszi a bárány. Mëntem a báránho, hogy ëgye mëg az irmët, aszonta, hogy nem mëgy, montam neki, hogy elgyövök tëérted, de ő aszonta: »mit bánom én!« Ereggy, oszt ëdd mëg!«
A farkas is aszonta, hogy ő nem mëgy.
»Ëdd mëg, farkas! mer mënëk a puskáé, oszt mëllő!« »Nem bánom én, de nem mëk!« – monta nagy fittyen a farkas.
A kis kakas mënt a puskáho. »A szëmetënn kapirgátam, kapirgátam, a lábam kakás lëtt, mëntem az irëmhë: türűllye le a lábam! nem türűte. Mentem a báránho: ëgye mëg az írmët, nem ëtte, mëntem a farkasho: ëgye mëg a báránt, as së ëtte, most elgyöttem hozzád: lődd mëg a farkast!«
De a puska aszonta, hogy ő nem lövi.
»Lődd mëg, puska! mer mënëk a sulyoké!« »Ereggy, mit bánom én!« – monta a puska.
Akkor mënt a sulyokho. »A szëmetënn kapirgátam, kapirgátam, a lábam kakás lëtt; mëntem az írëmhë: türűllye lë a lábam! nem türűte; mëntem a báránho: ëgye mëg az írmët; nem ëtte; mëntem a farkasho: ëgye mëg a báránt; nem ëtte; mëntem a puskáho: lőjje mëg a farkast; nem lőtte! most elgyöttem hozzád: törd össze a puskát!«
A sulyok aszonta, hogy bizon nem töri ő.
»Elmënëk a tűzé, oszt mëgéget! törd össze!« »Nem töröm ën!« – monta újfënt a sulyok.
A kis kakas elmënt a tűzhö. »A szëmetënn kapirgátam, kapirgátam; a lábam kakás lëtt; mëntem az írëmhë: türűllye lë a lábam! nem türűte! mëntem a báránho: ëgye mëg az írmët! nem ëtte; mëntem a farkasho: ëgye mëg a báránt! nem ëtte; mëntem a puskáé: lőjje mëg a farkast! nem lőtte; mëntem a sulyokho: törje össze a puskát! nem törte; most má hozzád gyüttem: égesd mëg a sulykot.«
De a tűz is csak aszonta, hogy ő nem égetyi.
»Égesd mëg, tűz! mer elmënëk a vízé!« »Ereggy, mit bánom én!« – monta a tűz.
A kis kakas mënt a vízhë. »A szëmetënn kapirgátam, kapirgátam, a lábam kakás lëtt; mëntem az irëmhe: türűllye lë a lábam! nem türűte; mëntem a báránho: ëgye mëg az írmët! nem ëtte; mëntem a farkasho: ëgye mëg a báránt! nem ëtte; mëntem a puskáho: lőjje mëg a farkast! nem lőtte; mëntem a sulyokho: törje össze a puskát! nem törte; mëntem a tűzhö: égesse el a sulykot! nem égette; mos má hozzád gyöttem, ócsd el a tüzet!«
A víz mëg kötte magát: ő nem mëgy!
»Ereggy, víz! mer mënëk a bikáé!« »Ereggy!« – monta a víz.
Mënt is a kis kakas. »Hallod-ë, bika! a szëmetënn kapirgátam, kapirgátam, a lábam kakás lëtt; mëntem az írëmhë: türűllye lë a lábam! nem türűte; mëntem a báránho: ëgye mëg az irmët! nem ëtte; mëntem a farkasho: ëgye mëg a báránt! nem ëtte; mëntem a puskáho: lőjje mëg a farkast! nem lőtte; mëntem a sulyokho: törje össze a puskát! nem törte; mëntem a tűzhő: égesse mëg a sulykot! nem égette; mëntem a vízhe: ócscsa el a tüzet! nem mënt; mos má hozzád gyöttem: idd mëg a vizet!«
De a bika ën nagyot bődűt, hogy ő nem iszsza.
»Bika! idd mëg a vizet, mer mënëk a mészárosé!« »Ereggy, Isten hírivel!« – monta a bika.
A kis kakas mënt a mészárosho. »Hallod-ë, mészáros! a szëmetënn kapirgátam, kapirgátam, a lábam kakás lëtt; mëntem az írëmhë: türűllye lë a lábam! nem türűte; mëntem a báránho: ëgye mëg az írmët! nem ëtte; mëntem a farkasho: ëgye mëg a báránt! nem ëtte; mëntem a puskáho: lőjje mëg a farkast! nem lőtte; mëntem a sulyokho: törje össze a puskát! nem törte; mëntem a tűzhő: égesse mëg a sulykot! nem égette; mëntem a vízhë: ócscsa el a tüzet! nem ótotta; mëntem a bikáho: igya mëg a vizet! nem itta; most má, mészáros! hozzád gyöttem: öld mëg a bikát!«
A mészáros ölte a bikát, bika itta a vizet, a víz ótotta a tüzet, a tűz égette a sulykot, a sulyok törte a puskát, a puska lőtte a farkast, a farkas ëtte a báránt, a bárány ëtte az írmët, az írëm a kis kakasnak lëtürűte lába kis kakáját!
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Éva parasztasszonytól Lejegyzés ideje: 1904. január.
86. Hogy mentem én mennyországba?81)
Hát azt tuthassátok tik is, hogy az én apámnak száz járás főggyi vót mëg hogy hat ökör járt ki az udvarábú. Gazdagok vótunk mink. Szükségët nem szënvedtünk, az, hogy néha ëgy harapás kënyér së vót a házunkná, nem vót nagy baj, mëgesëtt má a sokkal szëgényebbekné is, mint mink vótunk.
Hát ëcczër is olyan bővibe vótunk a kënyérnek, hogy az anyám nem tudott mibű sütyni. Écsapám veszekëdëtt, hogy ott a hambár, tele búzával, oszt olyan gyámoltalanok vagyunk, hogy még sajtalan bogácsát së tud sütynyi az anyánk.
Nem tuttam hallgatynyi, ha écsapám veszekëdëtt, befogtam a hat ökröt, rátëttem a szekerre tizënkét zsák buzát, oszt elindútam a malomba, écsapámék mëg mëntek a Budahátra szántanyi.
Hát a hogy mënünk az útonn, tudhassátok, hogy még abba az időbe Abanyonn nem vót csinátút, a Laskóná a hat ökör a szekerrel elakatt. Olyan sár vót, hogy az ökör mës së birt mozdúnyi.
Micsinállyak má? otthagygyam a búzát, oszt győjjek haza ököré? nem birtam okos lënnyi benne. Ëcczër csak eszëmbe jutott, hogy isz’ láttam má én ezt másoktú is: kifogtam az ökröt, a szekerrű lëhántam a búzát, az ökröt fëlraktam a szekerre, a zsákokot mëg befogtam a járomba. Ha némëllyik kötelőczködött, olyant vágtam a hátára a járomszöggel, hogy mingyá mëszszelidűt!
Akkor elévëttem az ökörhajtó ostort, végignyútottam rajtok, úgy kihúzták az én szekeremët a sárbú, mintha ott së lëtt vóna.
No! hál’ Istennek! eggyig má vótunk!
Akkor lëhajingátam az ökröt, a zsákokot fëlraktam vissza, oszt ballagtunk a malomba. Ott köszönök, aszongya a mónár, hogy várjak ëgy kicsit, mer a malom nincsen itthonn, odavan eprésznyi!
Hű! a kutyafitta! – mondtam magamba, – mit csinálok én most? Hát azt csinátam, hogy elmëntem, mëgkerestem a malmot! Ott ëtte az eprët ëgy nagy fa tetejibe. Montam neki, hogy győjjék lë, mer hat a beteg, hét a halott, oszt sihetëk! De csak a vállát húzogatta, oszt aszonta, hogy aggyig ő nem gyön, méj jó nem lakik!
Mit vót mit tënnëm? – vártam. Ott átam má sokáig, de més së gyött lë. No! – mondok magamba, – engëm në tëgyék bolondá! Az ostort a kezembe hortam, kaptam magam, lëszúrtam a fődbe, oszt fëlmëntem én is. Eprészëk, mondok, én is!
Jólaktam oszt otfël a malommal ëgyütt.
Ëcczër má oszt a malomnak së këllëtt az epër. Aszonta, hogy mëhetűn!
Lë is gyöttünk, má fël is tëttem a garadra a búzát, mikor eszembe jutott, hogy hát az ostorom!?
Kerestem mindënütt, de rá nem birtam akannyi.
Eccër csak mëppillantottam ëgy nagy jegënyefánn, ott lógott az ostorom a tetejibe. De a nyelit nem láttam.
Hát akkor mongya a mónár, hogy táng a szëmitű nem láttya, hogy a jegënyefa vót a kend ostornyeli? – Akkor néztem csak mëg jó! hát a disznókutya úgy elámitott, hogy csak akkor ösmertem rá. Ez a! csakugyan ez a! az én ostorom nyeli! oszt hogy mëgnyőtt! Tele vót má galylyal mëg levellel, a dërëka mëg olyan vastag vót, allyig birtam két kézzel átérnyi!
Má, mondok, az ostorom més së hagyom itteng!
Fëlmásztam a fára. Útközbe mëg eszrevëttem, hogy tele van az a fa seregélyfészëkkel, fogtam magam, mëgóttam a gatyám madzagját, oszt arra kötözgettem a seregélyëkët lábokná fogva. Gondoltam, hogy maj mëssütyi otthon écsanyám, jó lëssz vocsorára! Mikor mán elëget kötöztem fël, mëntem tovább az ostoromé.
De láttyátok-ë, micsinát velem az a disznófogonású seregély? A hogy másztam fëlfele, az ágak, galylyak verdësték őköt, eszre së vëttem, mikor elszátak velem a fárú. Szátak velem a Laskó82) irántyába. Abba mëg mosott a sok asszony. Mikor engëm mëlláttak, mind csapdosta össze a kézit, oszt elkezdte kiabányi: deó grácziász! deó grácziász! De én úgy értettem, hogy: te, ódd mëg a gatyád! te, ódd mëg a gatyád!… Hát nem tudom, mé kéritëk! mëgóttam oszt nekik. Ez épenn a Laskó fëlëtt vót.
Mikor a gatyám mëgóttam, no! csak gondollyátok-ë, mi történt velem? még olyant! A seregélyek a gatyámmal elszátak, én mëg zu! be a Laskóba! Ki is üttem a farom csimájával a vizbű olyan halat, hogy három szeker së birta haza Besenyőre!
Allyig birtam onnat a malomho vánszorganyi.
Ott mëm má vártak javába. A liszt régënn mëv vót pitléve.
Befogtam, oszt gyöttem haza.
Itthonn kérdëzte écsapám, hogy: no! fiam! mit hoztá?
– Mitacskot!
Ű! fiam! de jó mëffelelté apádnak, oszt vágott úgy filtövönn, hogy mém mos së vënném fël ëgy ötvenesé!
Ott bőgtem odbe a sutba. Ëcczër csak kérdëzi écsapám:
– Hány óra?
– Ëgyik së hánnya a másikát! – szótam nagy mérgesenn a sutbú.
Écsapám mëmmëg jó eldahutolt.
Vót oszt magam mé jó kibőgnöm!
Má este vót, mikor kimëntem a konyhába. Écsanyám épen a gomolyát gyúrta. A hogy gyúrta, a hogy gyúrta, az ajtón csak szalatt be ëgy farkas. Écsanyám nem fét tűlle, csak fogta a filit, oszt gyömöszölte be a gomolyába. Azutánn oszt én së fétem!
Écsanyám még gyúrta a gomolyákot, de mink mán lëfeküttünk, mer écsapám aszonta, hogy rëggel jókor lëmënnyünk Tepére,83) vágjuk má lë azt a kis sarnyút, në vénüllyék mëg a naponn!
Fël is keltünk jókor. Écsanyám betëtt a tarisznyánkba ëgy fékënyeret mëg ëgy gomolyát, avval elindútunk.
Mikor lëértünk, lëpakoltunk a kocsirú, hát én aszontam az embërëknek:
– Embërëk! nem vóna-ë jó, most mingyá kënyereznyi? Ha most elvettyük a gongyát, akkor egész nap kaszáhatunk!
Az embërëk aszonták, hoj – jó van!
Én vágtam ëgy kis sarnyút alánk, oszt lëültünk kënyereznyi. A kaszák mëg csak úgy vótak körülöttünk szanaszét.
Kivëttem a tarisznyábú az ennyivalót ëcs csëppig avval a szándékkal, hogy nem hagyunk mink abbú ësz szikurdumot së!
Letelőször is a gomolyáho nyútam.
A hogy fëlszegëm, hát ëgy nagy lompos farkas csak kiugrik belűlle (écsanyám felejcségbű azt a gomolyát atta ide), el akar szalannyi. De a fara beleakatt ëgy kasza hegyibe, oszt úgy ugrát végig a farkas mëg a kasza a sarnyúfődönn, úgy, hogy mikor mënnéztük, hogy mit csiná az a farkas, akkorára úgy össze-vissza rángatódzott a kaszával a fődönn, hogy a sarnyúbú ëcs csëpp së vót lábonn.
Hogy mëgörűtünk mink ennek!
Aszondom oszt az embërëknek, hogy:
– Láttyák-ë, kentek! de jó hogy elébb kënyereztünk, nekünk estyig mëttartott vóna vágnyi, igy mëg má lë van. Együnk sebësenn, oszt dologra.
Mikor mëgëttünk, akkorára a sarnyú mëszszáratt, úgy, hogy ëgënyest gyűtenyi mëg boglyáznyi lëhetëtt.
Én raktam a boglyát, a többiek mëg ki gyűtött, ki adogatta nekëm fël a villával.
Hát jó nagy boglyát raktam! mikor má ëcs csëpp së vót odalë, egészenn az égig ért.
Gondolkoznyi kezdtem: hogy mënëk én lë innet? mére? de nem tuttam a móggyát kitanányi.
Ëcczër csak eszembe jutott, hogy lakik nekëm az égbe ëgy nagynéném, mos közel vagyok hozzá, mondok, mos mëllátogatom.
Nem törtem rajta a fejem sokáig. A garádics épenn előttem vót, csak ráléptem, oszt mëntem. Hanem nagy az a mënnyország, az embër könnyenn eltévedhetne benne, én së tanátam mëg mingyá a Kata néném házát.
Az útonn kérdëztem ëgy kis gyerëkët, hogy tuggya-ë, hun lakik az én Kata néném? Aszonta: maj mëmmutatom!
El is vezetëtt szépenn.
Benyitok hozzá, hát épenn a pitarba lëncsét válogatott Kata néném. Odaköszöntem neki, oszt mëmmontam, hogy ösmer-ë még engëm, Kata néném?
– Hát honnë ösmernélek! hát hun jársz të itt, hé!? Ülly má lë no, lelkem! ülly má lë no! elfárattá, úgy-ë!
Oszt úgy összeölelt, összecsókolt, azt hittem, hogy fébe së akarja hannyi.
Kérdëzősködött osztang, hogy hogy van écsapám? écsanyám? még kentëkët is kérdëzte, de kentëkrű nem tuttam mit szónyi, akkor odavótak a Tiszahátonn.
Hát ott tartózkodtam én igën úgy három napig, nagyon jó mënt az idő, még alunnyi së tuttunk, annyit beszégettünk.
Nëgyennapra oszt én mondtam Kata nénémnek, hogy mënnék má haza, mer sosë gondollyák, hun járok.
Elbúcsúzkottunk, oszt gyöttem. De mikor a garádicsrú lënéztem, a nagy boglya olyan kicsi lëtt, annyira lësüppedt, hogy allyig lácczott.
Vakartam a fejem. Hogy mënëk én most haza? Lë nem ugorhatok, mer kitörik a nyakam, innet mëg út nem visz lë. Hát kíntelen-këlletlen vissza këllëtt mënnyi a nagynénémhë tanácsé.
Mikor benyittam hozzá, mém most is nevethetëm, aszonta:
– Tán itt felejtëtted a dohánzsaczkódot?
– Nem felejtëttem én, Kata néném! ha nem birok innet lëmënnyi, a boglya, a minn idáig fëljuttam, olyan kicsi lëtt, hogy nem lácczik abbú annyit së, mint ëgy lëesëtt mákszëm!
De nagyonn el vótam szomorodva.
Aszongya arra Kata néném:
– No! maj segíjjünk a bajonn! Van még ëgy kila84) korpám, majd fonnyunk abbú kötelet, oszt lë birsz jutynyi.
Úgy is vót. Mëssodrottuk mink a korpát kötelnek, de nem vát be. Mer ëgyrétësenn nem ért lë a fődre, kétrétësenn mëg még össze is gyűrődött a fődönn. Szóval nem vót elég hosszú. Korpája mëg má nem vót a nénémnek! – Mit csinályum má!?
A néném azt is kitanáta.
A szomszédtú lopott ëgy véka korpát még, azt a kötelhë hozzásodrottuk, így oszt vót kötelünk, a főgyig érő.
Elbúcsúzkottunk újfënt, én mëg ereszkëttem lëfele.
Még az igaz korpánn gyöttem, csak vót valahogy, de mikor a lopott korpábú sodrott kötelhë értem, törje ki a rossz! lëszakatt alattam.
Én mëg estem, estem lëfele. A boglya tövibe vót ëgy nagy kő, arra estem. Úgy mëg tanátam ütnyi az ülepëmmel, a kő mingyá czikrát hajított, olyant, hogy az egész boglya lëégett rúlla.
Igy kerűtem vissza a mënnyországbú.
Besenyőtelek, Heves vármegye. A közlő: Vasas Palkó parasztgazda. Lejegyzés ideje: 1903. deczember.
87. Tréfás mese.
Gyerëkkoromba écsanyám kikűdött a libát őrzenyi, de én elaluttam, a liba elveszëtt, écsanyám mëg jó mëvvert, oszt elkergetëtt hazúrú.
Én mëg mëntem, mëndëgétem, olyan hideg vót, majd mëffattam. Rám akatt két betyár. Az ëgyik aszonta: »öllyük mëg!« – de a másik fogott mellettem, aszonta, hogy: »në öllyük mëg! tëgyük ëgy hordóba!« Úgy is vót. Betëttek ëgy hordóba. Azutáng fogtak ëgy farkast, annak a farkát begyugták a lyukonn, én mëg nem tuttam, hogy micsoda? csak mëffogtam. A farkas mëg szalatt, szalatt, mës së át a házunkig.
Igy gyöttem én haza!
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Éva parasztasszonytól. Lejegyzés ideje: 1904. január.
88. Az egyszeri lyány meg a halál.
Vót a világonn ëgy embër mëg annak ëgy lyánya.
Az az embër ëcczër elmënt a vásárra, a lyány magába maratt. Monta az apjának, hogy »ha kend elmëgy, én kivel hálok? magamba félek!« »Hát, lyányom! hí valakit, oszt majd nem fész!«
Úgy is vót. Az embër elmënt, a lyány magába maratt.
Estefele kiáll a kapuba, elkezgyi: »Hé, valaki! gyere velem hányi!« Messzirű odaszól ëgy hang: »tëgyé fël vizet!«
A lyány mënt a konyhára, tüzet rakott, fëltëtte a vizet. Várta, hogy maj csak gyön má valaki. De nem gyött. Mëgúnta a várakozást, kiállott a kapuba mëgint. »Hé! valaki! gyere velem hányi!«
A hang most aszonta: »öncsd a teknőbe!«
Beleöntötte, de a »valaki« mém mos së gyött.
Mëgint kiáll a lyány. »Hé, valaki! gyere má velem hányi!« A hang közerrű aszongya: »mënëk!«
Má a másik pillantásba a pitarba vót a sárgalábú halá. Odamëgy a teknőhö, a vizbe tëszi a lábát, aszongya a lyánnak: »gyere ide, lyányom! mosd mëg a lábamot!« A lyány odament, mosta is, de nagyon sárgállotta a lábát. »Ennye, bácsi! de sárga a maga lába!« Aszongya rá a halá: »bizony, lyányom! sok sírba besoppatt má a!«
Mikor a lábával végezëtt, aszongya a halál: »mosd má mëg, lyányom! a körmömöt is!« A lyány azt is mëmmosta, de azt is rëttentő sárgának látta. »Ennye, bácsi! de sárga a maga körmei!« »Bizony, lyányom! sok halottakot kikapart má a!«
A hogy a körmit megmossa a lyány, aszongya a halá: »gyere má lyányom! mosd mëg a fogamot is!« A lyány mosta azt is, de az még sárgább vót, mint a lába, vagy a körmi. »Ennye, bácsi! de sárgás a maga foga!« Aszongya rá a sárgalábú halá: »bizony, lyányom! sok halottakot is bekapott má a! Ham! tégëd is bekaplak!«
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Éva parasztasszonytól. Lejegyzés ideje: 1904 január.
JEGYZETEK.
1. Este, Éjfél mëg Hajnal. A főthémát illetőleg l. Gaal 1. 77. l. Die Speckfestung.
Gaal 2. III. k. 46. l. Három királyleány.
U. o. III. k. 72. l. A szalonnavár.
Majláth 3. 187. l. Vas Laczi.
U. o. 318. l. A rózsát nevető herczegnő.
Erdélyi 1. III. k. 319. l. Juhász Palkó.
Arany 130. l. Fehérlófia.
Merényi. D. I. k. 98. l. Világszép Sárkány Rózsa.
Kriza. l. 436. Mirkó királyfi.
M. N. Gy. VI. (Vikár) 335. l. Lófia Jankó.
U. o. 343. l. Medve Jankó.
M. N. Gy. VII. (Majland), 489. l. Hajnal, Vacsora és Éjféle.
Nyr. II. k. 370. l. Mese a Lófi Jankuru.
U. o. VII. k. 37. l. A veres juhocska.
Kálmány: Sz. II. k. 115. l. Tehén fijú, szép vitéz Jankó.
Istvánffy. 11. l. Babszem Jankó.
Pintér. 67. l. Juhaczi Pétërreő mëg a Heecsin szakállaó ördögreő.
U. o. 120. l. A sëteet ország királyáraó.
A teherbeesés csodáját illetőleg:
Gaal 1. 313. l. Dér rothe Hund.
U. o. 364. l. Dér Schlangenprinz.
Gaal 2. II. k. 29. l. Nemtudomka.
U. o. III. k. 81. l. Babszem Jankó.
U. o. 86. l. A kigyó királyfi.
U. o. 112. l. Kökény Matyi.
U. o. 186. l. Könnykeresztség.
Erdélyi 2. 42. A mosolygó alma.
U. o. 87. l. Az aranyhajú ikrek.
U. o. 155. Tamás kocsis.
Merényi. E. I. k. 5. A kígyóbőr.
U. o. 83. l. Vízi Péter és Vízi Pál.
Merényi: S. I. k. 149. l. Az aranyfogú testvérek.
Nyr. VII. k. 37. A veres juhocska.
Kálmány: Sz. I. k. 126. l. Gyöngyike.
Pintér. 67. l. Juhaczi Péterreő stb.
U. o. 163. l. Mesë jë szëgeeny embërreő mëg ezeő juhászáraó.
Ezeken kívül l. még ezen gyüjtemény 1., 23., 33., 38., 40., 42., 47., 58. és 65. sz. meséjét is! M. N, T. II. Cosquin I. és LII. Köhler 292–296. és 543–446. A vak házaspár szemeinek visszatételére nézve v. ö. a 13. sz. Vörös vitéz cz. mese hasonló részletét a 104. l. s mindakettőhöz l. a Gesta Romanorum 76. fej. és Grimm 118. meséjének jegyzetét.
2. A feneketlen kút. L. ezen gyüjtemény 1. sz. meséje irodalmát. Továbbá:
Merényi: S. I. k. 1. l. Az ólombarát.
Nyr. V. k. 419. l. czím nélkül.
Kálmány: Sz. I. k. 118. l. A Tűz madár.
U. o. II. k. 118. l. Tündérszép Ilona.
Istvánffy. 86. l. Hamupipőke.
3. A kis rák. L. ezen gyüjtemény 1. sz. meséjét s a hozzá írt jegyzetet. Továbbá az elkárhozott királyleány megváltására nézve:
Gaal 2. I. k. 104. l. A szökött katona.
U. o. 138. l. A zöld dragonyos.
U. o. II. k. 214. l. Egy szegény halászról.
U. o. III. k. 133. l. Kincskeresők.
Erdélyi 2. 20. l. A fekete kisasszony.
U. o. 26. l. Az elátkozott királykisasszony.
U. o. 105. l. János vitéz.
Merényi: S. I. k. 202. l. A mészároslegény.
Nyr. I. k. 376. l. Az elátkozott borbély.
U. o. XVII. k. 278. A huszárkatona meg Fejér Rozália.
U. o. XVIII. k. 186. l. Az opsitos katona.
U. o. XVIII. k. 234. l. A kis sündisznó.
U. o. XXVIII. k. 418. l. A fekëte kiráj-kisasszony.
Kálmány: Sz. I. k. 134. l. Az elkárhozott leány.
U. o. I. k. 135. l. A cigány kiráj.
Istvánffy. 97. l. Bolondos Jankó meg az ördög.
Pintér. 133. l. A feesz kereseő.
4. A tetejetlen fa. Majláth 3. 225. l. Tündér Ilona Erdélyi 1. III. k. 241. l. A pelikán madárról.
U. az 2. 7. l. A hajnalkötöző királyfi.
Merényi: D. I. k. 3. l. A három aranygyűrű.
Merényi: S. II. k. 1. l. Szép Miklós.
Nyr. VI. k. 370. l. A nagy fa meg a kanászgyerek.
U. o. XIV. k. 375. l. Kirájmese.
Kállmány: Sz. I. k. 131. l. A beteg király.
M. N. Gy. VI. k. (Vikár.) 320. l. Jankó.
U. o. VII. k. (Majland.) 435. l. Borsszemvitéz és szép Julia, a ki erdőt ződít és fűvet virágoztat.
U. o. 489. l. Hajnal, Vacsora és Éjféle.
L. még ezen gyűjt. Rózsa és Viola cz. meséjét s a hozzá írt jegyzetet.
5. A Hollóferjős király. L. e gyüjt. 4. sz. meséjét s annak irodalmát. Továbbá:
Gaal 2. I. k. 111. l. A testvéri átok.
U. o. II. k. 214. l. Egy szegény halászról.
U. o. III. k. 234. l. Halászmese.
M. N. Gy. VII. (Majland.) 467. l. Átkozott rucza.
A Hollóferjős név alighanem a bibliai Holofernes elferdítése.
6. A kis kondás. Költői tárgya miatt is figyelmet érdemel. Turandot-féle tipus.
7. Csinos Ágrágyi. Majláth 3. 187. l. Vas Laczi.
U. o. 343. l. Pengő.
Erdélyi 1. III. k. 225. A három királyfi, a három sárkány és a vasorrú bába.
Merényi: D. I. k. 98. l. Világszép Sárkány Rózsa.
Merényi: S. I. k. 1. l. Az ólombarát.
U. o. I. k. 149. Az aranyfogú testvérek.
Nyr. VIII. k. 375. l. Cserneki.
U. o. XXIX. k. 534. l. A szép királyfi.
Kálmány: Sz. III. k. 160. l. Nap, Hold, Csillag kiszabadítása.
Pintér. 120. l. A sëteet ország királyáraó.
Az Ágrágyi névben az Árgirius királyfi nyomát sejthetni.
8. Az aranykőles. L. e gyűjtemény 2. sz. meséjét s az ennek jegyzetében felsorolt meséket. Továbbá: Gaal 1. 77. l. Die Speckfestung.
Gaal 2. I. k. 138. l. A zöld dragonyos.
U. o. III. k. 72. l. A szalonnavár.
Majláth 3. 49. l. A három királyleány.
Erdélyi 1. II. k. 367. l. Hamupipőke.
Erdélyi 2. 26. l. Az elátkozott királykisasszony.
V. ö. Apor: Metamarphosis Transsylvaniae. Kiadta Kazinczy G. 1863. M. Tud. Akadémia. 380. l. [M. N. T. III. B.]
9. A próbára tett királyfi. L. Kálmány: Sz. I. k. 118. l. A Tűzmadár. V. ö. a Bucsánszkynál megjelent Vénusmadár cz. ponyvairodalmi termékkel.
10. Hamupipőke. L. Erdélyi 1. II. k. 355. l. A három királykisasszony.
Nyr. XII. k. 524. l. A bába és az öreg ember.
U. o. XXIV. k. 189. l. A Hamupipőke. [M. N. T. III. A.]
11. Királylánya Euczella. L. a 10. sz. mesénél fölsorolt irodalom mellett még:
Gaal 2. II. k. 133. l. Hamupepejke.
U. o. III. k. 15. l. Egy tátosról.
Merényi: E. II. k. 4. l. A Hamupipőke.
Arany. 211. l. Zsuzska és az ördög.
Nyr. III. k. 279. l. Mese a Hëlënárul.
U. o. XVIII. k. 330. A gyikiñfonyó.
Pap. 75. l. Hamishitű Jancsi.
Istvánffy. 68. l. Jankó meg az aranyhajú leány.
Pintér. 91. l. Mesë.
M. N. Gy. VI. (Vikár.) 320. l. Jankó.