3. A kis rák.
Ëcczër vót, hun nem vót, vót ëgy szëgény özvegyasszony, annak vót három fia. Az asszony annyira szëgén vót, hogy a betévő falattya is allyig vót mëg.
Ëcczër elkűtte a letkisebb fiát az erdőre fáé.
A gyerëk el is mënt. De ő nem tudta, hogy abba a határba lakik a hétfejű sárkány.
A hogy szëgyi a fát, má szëdët ëgy jó háttal, nagyon mëszszomjazott. Hová mënnyék innya? bemënt az erdőbe a kastélyba. Ott látott egy öreg asszont, attú kért vizet.
Aszongya neki az öreg asszony, má mint a sárkány annya – mer az vót! –:
– Mé gyötté ide, te szërëncsétlen! az én fiam a hétfejű sárkány! ha hazagyön, mingyá véged lëssz. Minek gyötté ide?
– Në ríjjék, kend, öreganyám! majd elbújok! – monta a gyerëk, oszt be is bújt az ágy alá.
Abba a szentbe gyött a hétfejű sárkány.
– Anyám! idëgen szag van itt! – ki van nálunk!?
– Sënki! – monta a sárkány annya.
– De én érzëm! add ide, mer véged lëssz.
A gyerëk akkor kibújt az ágy aló, hogy majd elszalad, de a sárkány meffogta, agyonütte, oszt fëlakasztotta a kéménybe.
Otthon a szëgény özvegyasszony nem győzte má a fiát várnyi, elkűtte a közepsőt: hozzék má fát, mer annyi sincs otthon, a mënnyivel ëgy kis kemémmagos levest főzhetne!
A közepső is útnak indút, de mëgszomjazott az is, bemënt a sárkány palotájába, oszt ott is maratt: fëlakasztották a kéménybe az öcscsi mellé.
Azt së győzte má várnyi az annya, elkűtte a letöregebb fiát is. Csakhogy az së járt jobban, mint a két öcscsi, ő is a kéménybe kerűt.
Rítt a szëgény asszony, mikor má ëgy fia së gyött mëg, mint a záporeső, maj kirítta a lelkit, annyira mëg vót szomorodva.
Elmënt ëcczër mosnyi. A hogy mos, a hogy mos, ëgy kis rák odafarol a lábáho.
– Mé szomorkodol, édës anyám!? – kérdëzi az asszont.
– Honnë szomorkodnék! az uram mëghalt, három szép fijam mëg a sárkány palotájába van mëgölve! – panaszolkodott az asszony.
– Hátha én tunnék segítenyi!
– Hogy tudná të engëm mëgsegítenyi, mikor të csak ëgy kis bogárka vagy!
– Fogaggyon el édës anyám! fiának, oszt mëgszabadítom a gyerëkejit. Hanem elsőbbet csinátassék nekëm ëgy buzogányt mëg ëgy páczát!
Az asszony elfogatta fiának a kis rákot, oszt mikor mënt hazafele, má a kis rákkal ëgyütt mëntek.
Másnap az asszonynak fára vót szükségi, kit kűggyék érte? elkűtte a kis rákot. Szëdëtt a kis rák annyit, hogy tán haza së birta vóna, de mëgszomjazott ám ő is, mint a többi, kíntelen vót neki bemënnyi a kastélyba.
Ő rá is ráripakodott a vén sárkánné, hogy hogy mer oda belépnyi, mikor ott a hétfejű sárkány lakik, oszt mëgöl mindenkit, a kit taná.
– Eh! az ő haragja nem számos, mint Szent János! monta a kis rák, – majd elbánnyunk vele!
De az öreg sárkánné azé elbújtatta.
Gyött hazafele a sárkány is nemsoká.
– Pfö! pfö! Anyám! idegën szagot érzëk, ki van itt? Add elé, mer jaj nekëd is!
Akkor a kis rák elégyött az ágy aló. Mëlláttya a sárkány, aszongya neki:
– Mit akarsz të, te kis rákfiú!?
– Elgyöttem a testvérjeimët mëszszabadítanyi!
Erre má nevetëtt a sárkány.
– Hajaha! barátom! nem mëgy ám az olyan könnyen, hogy »kiszabadítom«! Elsőbbet gyere, oszt ëgyünk.
Az öregasszony hozott be mingyá kőkenyeret, fakést, ëgy kis puharat, mëg ëgy akós hordót.
– No! a ki ebbű a kőkënyérbű többet ëszik, evvel a fakéssel nagyobbakat szeg mëg ebbű az akós hordóbú többet iszik, azé lëssz a három testvér!
Hozzá is fogtak oszt ennyi amúgy Magyar Miskásann. A sárkány úgy gyúrta-gyömörte magába, mintha csak napszámba ëtt vóna. De a kis rák is kitëtt magáé: a sárkány má régënn lëtëtte a fakést, mikor még ő olyanokat nyelt, mint a gólya kívël a nagyfenekbe! Nemsoká jólakott ő is, oszt hogy látta, hogy a sárkány má jómagatëhetetlen, elé a buzogánt, olyat vágott a sárkányraa, hogy az mëntënn fëlfordút.
Mikor a fejejit is mind lëvágta, mënt a kéménybe, a három testvér ott lógott akkor is, mindëgyikre ütött ëgyet-ëgyet a páczájával, azok fëlébrettek mingyá. Lëgyöttek a kéménbű, mëgtisztákottak, oszt tartottak haza mind a négyenn.
Allyig mút el otthon ënnëhány nap, kimëntek az erdőre fáé mind a négyenn. Hogy a három ëgytestvér mëgharagudott a kis rákra, ha még8) ő is ott ëszik velëk, fëltëtték, hogy elvesztyik.
Úgyis vót. Mëffogták a kis rákfiút, odakötözték ëgy nagy vastag gyiófáho, hogy haza në birjék mënnyi, ők mëg mërrakottak fával, oszt mëntek haza.
Azt hitték, hogy majd ott vesz a kis rák a nagy gyiófáná, de nem lëtt ám úgy. Aggyig erőködött, aggyig erőködött a kis rákfiú, még a gyiófát tövestű ki nem csavarta! mikor kicsavarta, nagyot lélegzëtt, oszt olyat ganajlott kínnyába, hogy ëgy négylovas hintó elakadt vóna benne. Azután hazamënt, a gyiófát is húzta maga utánn, otthon elbúcsúzott a nevelőannyátú, a gyiófát lëótta magárú, oszt elkeserëdve indút hetedhét ország ellen.
Mënt, mëndëgét. Tanákozott ëgy kőtörővel. A buzogánynyal jót ütött a hátára. Aszongya neki a kőtörő:
– Jaj! në báncs, inkább elmënëk én is oda, a hova të!
Mëntek ëgyütt. Úttyok ëgy fekete várasba vitt, a hun gyászba vót mindënki.
– Mé gyászolnak itt? – kérdezte a kis rákfiú.
– Azé, mer a kirá letkedvesebb lyánya el van kárhozva. A templomba van kiterítve, oszt akarki mëgy őrzenyi, mindënkit széjjelszaggat!
Itt a kis rák ëgyet gondolt magába. »Maj mëgőrzöm én!«
El is mënt a kiráho, oszt jelëntëtte neki, hogyha eggyig a lyányát sënki mën nem birta őrzenyi, maj mëgőrzi ő, csak aggyonak sonkát, bort mëg kenyeret, oszt ereszszék be a templomba.
Mindën úgy történt, a hogy ő kivánta. A kirá nagyonn mëgörűt, hogy akatt valaki a lyányát mëgőrzenyi. Adatott neki mindënt, a mit kért, kinyittatta neki a templomot, hogy »no! végezze Isten nevibe!«
A lyány ott feküdt a templom közepinn kiterítve.
A hogy elgyött az éfé, kikelt a lyány a koporsóbú. A kis rák úgy mëgijett: ëgy krajcár së maratt a zsebibe, bebújt az oltár mellett ëgy szentbe. A lyány mëg szaladozott le s fël a templomba, oszt mindég azt kiabáta:
– Hun vagy! hun vagy!
A kis rák fét nagyonn, nem birt többet mondanyi anná, hogy: – Itt!
De a lyány arrú nem igën tanáta mëg! az ideji eljárt, oszt vissza këllëtt neki fekünnyi.
Másik écczaka éfékor kikelt a lyány a koporsójábú mëgint. Elkezdëtt szaladoznyi a templomba idestova, keresëtt vóna valakit, ha tanát vóna, mikor az ideji elgyött, mënt, hogy fekszik vissza a helyire. Hát a kis rák mëg ott vót má a koporsóba. Kérte őt a lyány Istenre, szentre, Máriára, hogy csak győjjék ki onnat, de a kis rák mëg së mozdút, még ëcczër a lyány ideji elgyött, a mikorra oszt mël lëtt szabadítva az elkárhozástú.
Akkor fëlugrott a kis rák, karonfogta a királyánt, oszt mënt vele haza. Otthonn, mikor az apja a lyánt mëllátta, örömibe-ë? mibe-ë? úgy mëgijett, hogy mingyá mëhhalt.
A kis rákfiú mëg elvëtte a királyánt feleségű, övé lëtt a kiráság is, csaptak olyan lagzit, hogy Inczidátú Bonczidáig folt a sárga lé. Boldogok lëttek, mém most is élnek, ha mën nem haltak.
Eger, Heves vármegye. Mészáros Ferenc kapástól. Lejegyzés ideje: 1904. aug.
4. A tetejetlen fa.
Hun vót, hun nem vót, vót a világon, az üveghëgyekënn is túl, az ópërënciás tengerënn is túl, a hun a kis kurtafarkú disznó túr, de még azonn is túnann vót ëgy magos fa, a kinek az allya olyan vékony vót, mint ëgy pípaszár, azonfëlü mëg, mint a vastag újjam, még azonn fëlű, mint a kezem szára, a hun mëg má olyan vót, mint a dërëkam, fël së lëhetëtt látynyi. Annak a fának a tetejibe vót ëgy rincziránczos nagy vërësbarkét szoknya, annak vót hetvenhét ráncza, a hetvenhetegyikbe vót ëgy kis könyv, annak a tizënnëgyegyik levelinn olvastam ezt a kis mesét, a ki hiszi, hiszi, a ki nem hiszi, mëg üljék a hiszëm farkára.9)
Vót a világonn ëcczër ëgy kirá, nagyon gazdag vót. De akarminő gazdag is vót, més së tudott tanányi olyan embërt, a ki a kertyibe való nagy arancsërësznyefát mët tutta vóna másznyi. Tele vót annak a fának az ódala olyan töviskëkkel, hogy a ki mászott vóna rajta, a tövisk mind agyonszurkáta. Sok halottya vót má annak a fának.
Egész nap ott szót alatta a siralmas, húszták a czigányok, a kiket az öreg kirá odarendelt. Mëvvót nekik parancsolva, aggyig húzzák, míg aszt a fát valaki mëg nem mássza.
Azonn a környíkënn, a hun a kirá lakott, vót ëgy kanászlegény, Jánosnak hítták. Ez odaszól az annyának: »Ésnyám! süssék nekëm kënyeret, készíjjék nekëm gúnyát vagy hat párt, mer elmënëk, nem tom, visszagyövök-ë még, de maj mëssegít a jó Isten!«
Az annya mëgtőtötte a szőrtarisznyát kënyérrel, szalonnával, a sok gúnyát batuba kötte, avval »Isten álgyon mëf fiam!« útnak eresztëtte a legént.
Mëgy a legény, mëndëgél, beállít a kirá udvarába: »Fëlségës kirá! gráczia fejemnek, én kanász vagyok, szeretnék fëlmënnyi a csërësznyefára, mënnézném, hogy mit tart!«
»Jó van, fiam! jó! ereggy, ha má az a számításod, de félëk, hogy beletörik a fogad! Ereggy Isten hírivel, ha fëlérsz a tetejire, hají lë három szëm csërësznyét, abbú mëttudom, hogy të életbe vagy, – mëg hogy a lyányom, a ki a fa tetejibe lakik, az is él!«
A kanász mëgígírte, hogy úgy tësz.
Avval mënt ki a kerbe, nekiőtözött, hozzáfogott a mászásho.
Mënt a kanász, szëtte a tövisk a ruháját, mintha kézzel szaggatták vóna rúlla. Mikor ëgy hétyig mászott, a baltáját belevágta a fába, arra ráült, ott pihent ëgy hétyig. Mëgint mászott, mëgint pihent ëgy hétyig, még10) elért a galyakho. Szép terepély fát látott, zöld ágakkal, közbe mëg a tengër arancsërësznyét. Eszibe jutott, mit ígírt a kirának, leszakajtott három szëmet belűlle, lëvette.
Újra mënt, mëndëgét, hallotta, hogy a cigányok odalë má abbahatták a siralmast, a kirá is ugrándozott örömibe, hogy él a lánya.
A hogy fëllyebb mënt, hát látott ő ëgy gyönyörű kastét. Bekopogtat. Tanál ëgy királyánt (vagy mit? csakhogy szép vót!), annak eléatta a szíviszándékját, hogy ő szëgény embër, szógálatot keres, mi ëgymás!11) A kirákisasszon fëlfogatta, mëgmutatta az ëstállóba három gyönyörű lovát, szërszámot, mindënt.
»Al lësz a dógod, hogy ennek a három lónak ënnyi, innya adsz, nekëm magamnak mëg ebédët készítesz!«
Evvel a kanász a kirákisasszonho beszegődött.
Épen vasárnap vót, a királány a templomba mënt.
János, a kanász is, bemëgy az ëstállóba, hogy maj hamar elvégez otki is, mëg odbe is az ebédkészítésné, hát az első tátos (mer mind a három ló avvót!) odaszól neki: »Kedves gazdám! itt a filembe van ëgy aranyruha, vëdd fël magadra, ereggy el a misére, az első padná tovább në mënny! oszt úrfëlmutatáskor hadd ott az egész czeremóniát, gyere vissza, mer baj lëssz!«
Úgy is vót. János felőtözik, elmëgy a templomba, az első padná mëgáll. A kirákisasszony is ott vót, ránézëtt Jánosra, de nem ösmerte mëg. Nézte, nézte, beleszeretëtt. De nem tutta elgondolnyi, ki lëhet. Gyött az úrfelmutatás, János is sürdűt ëgyet a sarkán, ki a templombú, mënt ëgënyest haza.
Otthon má akkor mindën rendbe vót, a ház végig tiszta, az ebéd a konyhán megfőve.
Végi a misének, gyön a kirákisasszony, megebédël, nem szól sënkihë së sëmmit. Csak a szép aranyruhás legény járt az eszibe.
Elmúlyik ëgy hét, itt a vasárnap, a kirákisasszony misére kászalógyik.
A hogy elmëgy, bemëgy a kanász az óba, hogy majd a lovaknak ënnëk ad, mëgszólal a másogyik ló. »Hallod-ë, kedves gazdám! itt a filembe a gyémántruha, vëdd fël magadra, ereggy el a misére, az első padná árébb në mënny, oszt úrfelmutatáskor hadd ott a templomot, de tovább në maraggy, mer bajod lëssz!«
János fëlőtözött, a tanácsot mëhhallgatta, mëg is fogatta, mënt a templomba.
Az első padná a hogy megáll, rátapadt a gyémántruhás legényre a királyány szëmi, lë nem tutta vóna rúlla vënnyi száz forinté. De nem soká tarhatott a gyönyörűségi, mer elgyött az úrfelmutatás ideji, a szép legény eltűnt, mënt haza.
Az ebéd má akkor készenn vót, a ház kisöpörve, a királyány, mikor a misérű hazagyön, rendbe tanát mindënt. De nem ért a neki sëmmit, nem vót helyinn a szívi. Së az nap, së az egész hétënn nem ëtt semmit, nagyon odavót a legény után.
Elgyön a harmagyik vasárnap is. János bemëgy az óba mëgint, a harmagyik tátos is mëgszólíttya. Az mëg má ezüstruhát adott neki, de olyan tanácscsal látta el, hogy mos së maraggyék ám úrfelmutatás után.
Mëgy János. A kirákisasszony má várta, fël is tëtte magába, hogy akarhogy-akarmint, de ő neki mëg këll tunnyi, ki az a szép embër, mëg hovavaló? kieszëlte, hogy a mikor az elmëgy a templombú, ő utánna mëgy.
Úrfëlmutatáskor kigyön a legény, mëgy haza.
A kirákisasszony mëg hogy-hogy nem? elfelejkëzëtt, má csak akkor vëtte magát eszre, mikor az ezüstruhás legény nem vót sëhunsë.
Hazamëgy oszt, az ebéd készen várta má, de nem vót odbe nyugodalma. Kiment az ëstállóba, hogy má mënnézi a lovakot, csutakollya-e? jótartja-e a kocsis? Hát ki gondolná, mit tanát? a dikó alatt mëgtanáta a három szép ruhát, az aranyat, a gyémántot, mëg az ezüstöt. Hivattya a legént, kérdezi, hun vëtte ő ezëkët? A legény elmongya, hogy a három tátos adta neki ajándékba, a templomba szokott bennëk járnyi. Ránéz a kirákisasszony. »Én az tijéd, të az enyím! szívem szép szerelmi! ásó, kapa választ el egymástú!« Megölelte, megcsókolta a legént, az is ölelte, csókolta oszt! nemsokára egybekeltek, hetedhét országra szóló lagzit csaptak.
Má úgy félesztendeig lakhattak együtt, a mikor feleségi aszongya neki: »hallod-ë, hé! én most kimënëk ëgy kicsit sétányi, itt a kasté tizënkét szobájának a kúccsa, vigyázz, két szëmed minden!12) mind a tizënëgy szobát mënnézhetëd, de a tizënkettegyikbe valahogy be në mënj, tudod-ë? mer akkor nekëm is, nekëd is, de végünk lëssz!«
Valahogy elmëgy a feleségi, szöget ütött a fejibe a tilalom. Mé nem mëhet ő be a tizenkettegyik szobába? mi van ott? Nem bánnya ő, akarmi, de má ő mënnézi, ha ördög is! Úgy is tett.
Odamënt a tizenkettegyik szoba ajtajáho, kinyittya. Mit látott? ëgy nagy sárkánt. Má iszën utálatos csesznye vót. Három abroncscsal vót ëgy kerek asztalho odakötözve, az asztalonn vót ëgy üveg bor, mëg ëgy puhár.
Mëgszólal a sárkány. »Kedves barátom! aggyá nekëm ëgy puhár bort, megáld az Isten!« Olyan szépen könyörgött a sárkány, János öntött neki ëgy puhárral. A sárkány a szájáho emelte, kiitta mind. Utánna csak lepattan rúlla ëgy abroncs. »Barátom!« mongya a sárkány mëgint, »aggyá még ëgygyel maj mëghalok szomjan!« János újfënt öntött neki. Lepattant a másogyik abroncs. A sárkány harmagyikszor is kért, János akkor is adott, mos má lëpattant rúlla a harmagyik abroncs is.
Akkor aszongya a sárkány Jánosnak: »Jótét helyibe jót várj, két életët kapsz még të éntűllem ezé a három puhár boré!« Avval mënt be a házba, a hun a kirákisasszony, de mos má a János feleségi vót, ölibe kapta az’ asszont, elvitte.
János olyon szomorú, olyan csëndës lëtt, hogy mákot lëhetëtt vóna mellette vetynyi.13)
Kitámolygott az óba. Ottan aszongya neki az első tátos. »Tudod-ë, mit? kis gazdám! ülj fël az én hátamra, majd hazahozzuk mink a szép asszonyt!«
János këgyetlenű mëgörűt. Vette magát a ló hátára, avval mëntek, mint a szél. Hamarosann oda is értek.
Egy szép nagy kastély előtt átak meg. A szép asszony épen az ablakonn nézëtt ki. Odaszól neki János. »Szívem szép szerelme! elgyöttem érted, gyere, viszlek!« »Dehogy mënëk, dehogy mënëk, jó uram! a sárkány minkët utóér, engëm visszahoz, tégëd mëg mëgöl!« »Ne törőggy vele, csak gyere!« Az asszony lëmënt a kastébú, az ura mellé ült a lóra, avval mëntek sebësenn.
A sárkány mëg épen alutt. Ëcczërcsak lódobogást hall. Az ëstállóba verte a hídlást a lábával a kamutërderesló.14) Kimënt a sárkány. »Hő te! szénaabrak előtted, folyóvíz melletted, ëheccz, ihaccz. Mi a bajod?« »Ëhetek is, ihatok is, de oda má a szép asszony!« »Czo fël, te! hát én ëhetëk-ë még!?« »Ëheccz még tísis, még akkor is utóérjük!«
A sárkány bement, harapott valamit. Avval fël a kamutërderes hátára, allyig mëntek, allyig szátak, má utóérték őköt. A sárkány elvette a szép asszont, Jánosnak mëg aszonta: »no! az első puhár boré mëgkëgyelmezëk!«
A sárkány vitte haza a szép asszont, János mëg ballagott haza a maga lován.
Otthon a másogyik ló biztattya fël az útra, János ráadta a fejit. A szép asszont megint elhozták, de a kamutërderes eszrevëtte, a sárkány elfogta őköt újra. »No má lëtelt mind a három puhár bor!« monta Jánosnak, de a szép asszonyt vitte magával.
Má János azt hitte, hogy a feleségi odaveszëtt örökre. Mit csinállyék má ő? Otthon a harmagyik tátos mondja neki megint: »Gyerünk el, édes gazdám! maj mëlládd, hogy visszahozzuk a feleségëd!« Jánosnak mit vót mit tënnyi, ëgyebbe nem vót reménségi, mëppróbákozott a harmagyik úttal is. Pegyig tutta, hogy ha most el nem hozza az asszont, hát végi.
Jóvan. Elindúnak harmagyikszor is.
Elérnek a kastého, lóra csallya János a feleségit, mënnek is, mint a szél.
De a kamutërderes së alutt ám az óba, kaparta a hídlást, fëlérzëtt a sárkány.
Kimëgy az óba, aszongya a lónak: »Hő te! szénaabrak előtted, folyóvíz melletted, ëheccz, ihaccz! Mi bajod?« »Ehetek is, ihatok is, kedves gazdám, de nincs szép asszon, elvitték!« »Hát én ëhetëk-ë még?« »Ëheccz még tísis!«
Mikor mëgëtt a sárkány, fëlül a kamutërderesre, allyig mëntek valamënnyit, utóérték Jánosékot. A sárkány ölibe kapta az asszont, Jánost mëg së irgalom, së këgyelëm! összeaprította. Avval szát haza a kastéllyába.
A hun mëg a János húsa össze vót aprítva, ott libapaskom vót. A libapásztorok épen tüzet akartak raknyi, tüzrevalót keresgétek. Szëttek össze mindënféli töviskët, gallyat, ëgy helyënn mëgtanáták a kondás szívit is. Fëlvëtték azt is, tëtték a tűzbe. Sül a szív javába, csak úgy sërsog, ëcczërcsak kipattan belűlle ëgy gyönyörű szép embër. János vót, de mos még szëbb vót, mint annakelőtte. Összeszëtte magát, elindút, mënt, mëndëgét hetedhétország ellen.
Tanát ëgy vénasszont, a kinek elmondott mindën ügyit-baját, azután meg hogy szógálatot szeretne keresnyi.
Az tanácsot ad neki. »Eregygy el ide mëg ide, ott lakik ëgy öregasszon, anná csak három nap ëgy esztendő. Három ló lësz a kezedre bízva. Ha kitőtöd az esztendőt, sëmmi ëgyeb bért në kérjé, csak azt a csikót, a mit a szëmétdombonn má hét esztendeji rág a pondré!«
Jó van. János elindút. Mëgy soká, árkon-berkënn, kërësztű-kassú, ëcczër odaér, a hun az öregasszony lakik.
Bekopogtat, beköszön. Elmongya, hogy mi járatba van. Hát fëlfogatták.
Másnap rëggel mëgy János a három csikóval a mezőre. Mikor kiért, leült kënyerezni. Ahogy kënyerez, odaszáll ëgy czélla. »Aggyá ëgy kis ënnyivalót, maj mëghalok éhënn!«
János lëvágott ëgy kis pille kënyeret, odatta neki. Mikor a czélla mëgëttë, ëgy sípot adott Jánosnak. »No, ha bajod lëssz, csak fújjá ebbe a sípba, maj segítëk én rajtad, ha tudok!« János eltëtte a sípot, kënyerezëtt tovább. Allyig hogy elvégezte a früstököt, oda akar mënnyi a lovakhoz, azok ráfújták az álomszellőt, a mitű János úgy elalutt, mint a tej.
Mikor fëlériz, láttya, hogy ëgy csëpp ló sincs. Odavan mind. Mëgijett. Mit csinállyék mos má? Eszibe jutott a síp, a mit a czélla adott. Belefújt. Rögtön mëjjelënt a czélla. »Mi bajod, édës gazdám?« »Elveszëtt a ló ëgy szályig!« »No, ha csak az a baj, akkor në fé! Amott van ëgy fertő, abba úszik három arankacsa. Az a három arankacsa nem ëgyeb, mint a három lovad. Ne ë ëgy kötőfék, itt ëgy lesgüdör, ebbe ülly bele, én majd a fertő fëlé szállok, oszt feléd hajtom a három arankacsát, de të légyé eszëdënn, mihent közel érnek hozzád, a kötőfékët csak vágd annak a fejihë, a kit előtanász!«
Úgy is vót. A czélla szát a tó fëlé, János mëg elhelyhezte magát a güdörbe. Hajtya a czélla a három kacsát, János is tartya a gyeplőt. Mikor odaérnek, csak vágja a fejikhë a kötőfékët. A három arankacsa ëcczërre három lójé vátozott. Avval rávette magát az ëgyikre, este is vót mán, vitte őköt hazafele.
Otthon nagyot nézëtt az öreg asszony, mikor látta, hogy János hozza a lovakot. Akkor vocsorát adott neki, oszt lëfeküttek.
Másogyik rëggel is viszi János a csikókat. A hogy a mezőre ér, lëül kënyerezni mëgint. Odamegy hozzá ëgy róka. »Aggy ënnëm ëgy falat kenyeret, majd elveszëk éhënn!« János adott ennek is. Hála fejibe sípot adott ez is.
Mikor a róka lëmënt, János is mëgkënyerezëtt, a három ló ráfújta az álomszellőt, János elalutt mélyenn.
Mikor fëlériz, hát láttya, hogy a ló mind odavan.
Belefújt a sípba, gyött a róka. »No, mi baj van, édës gazdám?« »Elveszëtt a három ló, hogy kék azt mëgkerítenyi?« »Ha csak az a baj, akkor nincs baj! Látod-ë azt a tábla búzát? Abba van három nyúl, az a te három lovad! Ne, itt van ëgy kötőfék, majd én feléd hajtom őköt, të mëg bújjá el, ha odaérnek hozzád, csak vágd a fejikhë, në fé, akkor mëgvan a të három lovad!«
Úgyis vót. A róka hajtotta, János vigyázott, a három nyúl, a hogy a kötőféket hozzájok vágta, mingyá lójé vátozott.
Akkor fëlült az ëgyikre, vitte őköt. Az öregasszony má mérges vót, hogy nem tud kifognyi a fiatal embërënn. De azé adott neki vacsorát.
Harmagyik rëggel újfënt ez vót a kötelességi Jánosnak. Kiviszi a lovakot, mint másszor, most is kënyerez. Mos mëg odamënt ëgy mókus. »Aggy ennëm valamit, mer majd elveszëk!« János ennek is adott. »No, jótét helyibe jót várj, ne ez a síp, ha bajod lëssz, csak fújj bele, itt termëk ëcczërre!«
A három ló mëgint ráfújta Jánosra az álomszellőt, el is alutt estyig.
Akkor mëgint csak nem tanát a három lóbú ëgyet së. Elévëszi a régi segíccségët, a sípot, belefúj. Ott van a mókus. »Na mi baj, édes gazdám?« »Oda a három ló, oda, hogy keríjjük azt mëg?« »No, ha csak az a baj, az még nem baj! Ne ez a kötőfék. Ereggy haza. Otthon a fészerbë látsz ëgy tyúkot, az az öregasszony, az alatt van három tojás, az a három ló. Ingëszteld fël a tyúkot valamivel, hogy fëlüllyék, oszt mikor a tojás gurúnyi kezd alóla, csak vágd szét a tojást a kötőfékkel, në fé, mëllësz a három lovad!«
János úgy tëtt. Mënt haza, ëgënyest a fészërbe. Láttya, hogy ëgy nagy csesznye tyúk ott ül ëgy sarokba. Csatarász előtte a kötőfékkel, a tyúk fëlül, a tojás mëg gurúnyi kezd alólla. A hogy gurút a tojás, ő mëcscsak oda neki, – mingyá mëllëtt a három ló. A tyúk mëg azalatt átvátozott öregasszonyé. Mikor a fészërbű vezetyi ki János a lovakot, az öregasszony má a pitarajtóba várta. Mérges vót! De nem szót sëmmit, azt is lassan monta.
János mikor bekötte a lovakot, bement a pitarba. »No, öreganyám, kitelt az esztendőm, hát fizessék ki, a hogy illyik, a bérbe aggya nekem azt a rossz csikót, a kit má hét esztendeji túr a pondré a ganajonn!«
Aszongya az öregasszony: »Hát mëg vagyok veled elégëdve, de még ëgyet tëgyé mëg! Vidd el ezt a három lovat, vasaltasd mëg! Akkor oszt majd mëgëgyezünk!«
Hunczut vót az öregasszony, nem hiába, hogy boszorkány vót! Mindenáron el akarta Jánost vesztenyi.
Fël is ült ő a lóra. A hogy mënt a kovácsho, tanákozott avval a vénasszonval, a ki ő neki a boszorkányos asszont komendáta, aszongya neki az asszony: »hallod-ë, hé, ha gyösz vissza avval a lovakkal, karikát csiná velëk a lebëgőbe, mer máskép lëvetnek, oszt véged!«
Mëg is fogatta János.
Mikor gyött vissza a kovácstú, viczkándozott alatta a három ló, má lë is vette vóna, ha az öregasszony mëg nem láttya, oszt rá nem kiát a lóra, mer János nem tudott velëk a lebëgőbe karikát csinányi. Igy oszt mëgszabadút a bajtú. A lovakot hazavitte.
Eléáll az asszonnak, a boszorkánnak, hogy hát má ezt is mëttëtte, ideji vóna, hogy kifizesse.
Az asszony sëhossë akart ráányi arra, hogy a rossz csikót odaggya, igírt ő ezüstöt, aranyat, mindënfélit, de János nem tágított a csikótú, ő csak azt kívánta.
Nagynehezenn oszt mégis beleegyezett a vén satrafa.
János fëlvëtte a csikót az ölibe, vitte.
De nagyon nehéz vót ám. Lëhajította az ölibű. De csak újra fëlvëtte. De csak belefáratt. Lëvette másocczor is, harmacczor is, de má mikor harmacczor lëvágta, felugrott a rossz csikó, gyönyörű aranszőrű tátos lëtt belűlle. »No, édës gazdám! jó van má! csakhogy az öreganyámtú mëgszabadítottá. Mos má elhozzuk a szép asszont. Mer tudd mëg, hogy ez az asszony nekem nagyanyám, az anyám mëg a sárkánná van, a kamutërderes. – Nézz csak hátra, kis gazdám! mit látol?«
Má ekkor János a hátánn ült. Visszanéz, mëgláttya az öregasszont. A tátos mëg lëhajította a hátárú.
»Mit láttá?« »Az öreganyádot!«
Mënnek továdabb, mëgint mongya a kis ló: »nézz csak hátra, kis gazdám! mit látol?«
Hátranéz János. »Piros az égallya nagyon!« mongya János. »Hű! de haragszik az öreganyám!« De másocczor is lëvette Jánost.
Kisvártatva harmacczor is mëgszólal a tátos. »Nézz csak hátra, kis gazdám! mit látol?«
János visszafordú, aszongya: »Kék lángot látok!« »No, dúl-fúj akkor az én öreganyám!« de Jánost harmacczor is lëvette.
János mëg má nagyon haragudott, hogy biz őt në vetëgesse lë mindég, ő má nem ül a hátára többet.
De a tátos szabadkozott, hogy nem má többet, csak üllyék fël, ezután nem vetyi lë.
A tátos mëg is tartotta a szavát, nem vette lë többet.
»No, mos má mëhetünk a szép asszonyé, në fé, emménk lëssz má!« monta az aranszőrű tátos.
Mëntek, szátak, repűtek, olyan sebësenn, mint a gondolat.
Odaérnek a kastéhó, az asszony épenn az ablakonn lesekëdëtt. Mëgláttya János. »Szívem szép szerelme! szép galambom! mos má gyere, elviszünk, në fé nem ér má utó a kamutërderes!«
Az asszon csak eltátotta a száját, mikor az urát mëglátta. Maj mëhhalt örömibe. Mënt ëgënyesenn az uráho, össze-vissza csókolta, felült mellé a lóra.
Akkor János »no, Jézus álgyon mëg! gyerünk!« mëntek oszt, a hogy tudtak.
Zörgést hall a sárkány, fëlijed, kinéz az óba. »Hő te! szénaabrak előtted, folyóvíz melletted, ëheccz, ihaccz, mi a bajod?« »Ëhetëk is má én mëg ihatok is, nincs szép asszony, elvitték!« »Hát én ëhetëk-ë mé?« »Dehogy ëszël, dehogy ëszël! Ülly a hátamra, oszt gyerünk, de ussë érjük má mink azt utó!«
Rávetyi magát a sárkány, buzogánynyal veri, két sarkantyúval szoríttya, csak úgy lőtt a ló ódalábú a vér, de hun jártak má azok az aranszőrű tátosonn?
Egyet nyerít a kamutërderes fiának az aranszőrű tátosnak. »Á mëg, fiam!« Rányerít vissza a János lova: »nem állok!« Kérdezi János a lótú, hogy mit nyerített a sárkány lova? Az mëmmonta neki.
Nyerít a sárkány lova másogyikszor is, hogy »á mëg, fiam!«, de az csak azt nyerítette vissza, a mit az elébb.
Szoríttya a sárkány a lovát, mëgy is a, de hasztalan, az aranszőrű tátost nem birták utóérnyi.
Nyerít a kamutërderës harmagyikszor is. »Nem vársz mëg, fiam!?« »Megvárlak, anyám, ha a sárkánt fëlhajítod olyan magosra, hogy ha lëesik, hát kulimász lëssz belűlle! Máskép mëg hozhatod utánnam, míg a világ!«
Mikor ezt mëghallotta a sárkány lova, nagyot hajított magánn, fëlvette a sárkánt olyan magosra, hogy mire lëesëtt, azonnal kulimászé vát. Onnan horgyák a tótok azt a sok kulimászt!
A tátos mëgvárta az anyját, a kamutërderest, János a két lovat ëgymásho kötte, ő felült a sárkány lovára, a feleségit meg a tátosonn hatta.
Úgy mëntek osztann, még haza nem értek.
Otthon János mëg a feleségi újra mëgesküttek, lakzit csaptak, ott ének még most is a szép kastéba, ha még mëg nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Németh László, mezőtárkányi legény szájából. Lejegyzés ideje: 1903. dec.
5. A Hollóferjős király.
Hun vót, hun nem vót, az ópërënciás tengërënn is túnann vót, vót ëgy kirá. Annak az udvarába vót ëgy olyan fa, a kinek së a levelit, së a gyömőcscsit, de së a tetejit nem látták sosë. Hírű is tëtte a kirá az országba, hogy a ki mëgmássza azt a fát, annak aggya a láynyát.
Vót azonn a környíkënn ëgy kis kondás. A hogy ëcczër délbe tizënkét órakor őrzi a nyáját, közel hozzája három galamb repűt le, ketteji féreát, a harmagyik közelebb ment hozzá, mërrázkódott, csudaszép lyány lëtt belűlle.
A kis kondás épenn szalonnát sütött. Odamënt a lyány, oszt kért. A kondás adott. Akkor a csudaszép lyány kivëtt a zsebibű ëgy ezüstkendőt, odatta a kondásnak jegybe.
Igy mënt e három napig. A másogyik nap arany; a harmagyik nap gyémántkendőt adott a szép lyány a kis kondásnak. De mikor az utóssót is odatta, aszonta neki a szép lyány: »én jegybe attam nekëd azt a három kendőt, össze lëhet azt gyűrnyi mind, a hogy akarod, még a csizsmádba is fëlhúzhadd, de mën në próbádd mondanyi valakinek, hogy ki a te szeretőd, mer akkor én többet vissza nem gyövök, tudod-ë!?« A kondás igírkëzëtt, hogy így, hogy amúgy, nem mongya mëg. Avval a legszëbben elvátak ëgymástú.
Nemsokára báldot tëtt a kirá, a kondás is hivatalos vót. Igën ám! mer a királyány nagyon mëgszerette, szeretëtt vóna hozzámënnyi, oszt az apja így akarta őköt összehoznyi. De hiába, mer a kondás ússë szerette a királyánt!
Hát a báldra elmënt a kis kondás is. Rá së nézett ő ëgyikre së, még a királyányára së, pegyig az úgy kaccsangatott rá, hogy mindënki eszrevëtte, de a kis kondás mintha nem is látta vóna. Fogta magát, azé is fëlkért a tánczra ëgy idegëny kirákisasszont, letalább má ha ott van, tánczollyék is. De az idegëny királyány mécs csak annyit së szót hozzä, hogy: papucs! csak elfordút tűlle. Nem mënt el vele tánczolnyi. Rémísztőenn mëhharagudott a kis kondás, lëvette a csizsmáját, a sok szép kendő kapczának vót fëlhúzva, lëbontya a lábárú, oszt mënmutatta: »nézzëtëk ë! nekëm a kapczám is arambú, gyémántbú van szőve! hát kik vattok tík!? különb szeretőm van nekëm, mint tík, mer az tündérlyán! azé, hot tik engëm lënéztëk!« Nagy haragjába ezëket monta a kis kondás, de nem gondolta mëg, hogy má elárulta: ki a szeretőji!
Végi lëtt a báldnak, azaz hogy ő be se várta, haragjába hamarabb elgyött. De má hiába várta a nyájná a szeretőjit, nem gyött többet vissza.
El vót szëgény keserëdve. Elszánta magát, akar hol lëssz, de ő fëlkeresi a szeretőjit, még a pokolba is.
Másnap elmënt a kiráho, mëjjelentëtte neki, hogy ő fël akar mënnyi a fára, csinátassék neki három vasbocskort, három hosszú vasnyelre baltát mëg három vassipkát.
A kirá szót fogadott, mëcsinátatta neki mind hamarossann.
Mikor mind készenn vót, magáho vëtte a kis kondás, oszt kezte másznyi a tetejetlen fát.
Mëgy, mëgy, mászik nagy keservesenn. Mikor fëlért odáig, a hun a fa kétágú vót, belevágta a baltát. A hova belevágta, a fába ezüstvár támatt. Oda bemënt, szétnézëtt. Bemënt az ëstállóba is, ott vót három ezüstszőrű ló. Azok úgy szótak hozzá: »ëtess mëg, itass mëg bennünköt!« Ő mëg is ëtette, mëg is itatta.
Akkor lëhajított egy bocskort, ëgy baltát mëg ëgy sipkát.
Akkor mënt tovább. Mikor mëgínt odaért, a hun két ágat eresztëtt a fa, belevágta a baltáját. Ott mëg aranvár nyít mëg.
Bemënt oda is, a három aranylovat mëgëtette, mëgitatta, ëgy baltát, bocskort mëg sipkát lëhajított, avval mászott fëllyebb.
Mászott, mászott, a fa ëgy helyënn mëgínt két ágra nyút. Belevágta a kis kondás a baltáját harmacczor is. Ott mëg gyémántvár vót. Akkor lëhajította még a mi nála vót, mind, a bocskort is, a baltát is mëg a sipkát is. Úgy mënt be a várba.
Az ëstállóba három gyémántszőrű lovat tanál, azok is azt kérték tűlle, hogy ëtesse, itassa mëg őköt! Mëttëtte szívesen. De oszt nem ment továdabb, ott maratt a lovakná, a kik ëgy kirákisasszonyé vótak.
Ëgy vasárnap aszongya neki ëgy kis ló: »ne ë! vëdd fël az ezüstruhát, ereggy a templomba, de vigyázz, hogy a kirákisasszony mën në lásson!« El is mënt a kis kondás, vigyázott, a kirákisasszony nem látta mëg.
A másogyik vasárnap a kis ló ëgy aranyruhát adott neki, de úgy, hogy a királyány valahogy mën në lássa!
De má ekkor mëllátta, csak az vót a kis kondás szërëncséji, hogy hamarabb hazaért, lëvethette a ruhát, oszt nem akadhatott nyomára a kirákisasszony.
A harmagyik vasárnap gyémántruhát adott neki a kis ló. Elmënt a kis kondás a templomba, de a királyány má szëmmel tartotta. Mikor kigyöttek a templombú, odamënt, mëgfogta a királyány, oszt kérdëzte, hogy »kicsoda maga!?« Ő mëgösmerte, hogy az ő tündérszép szeretőji, mëmmonta, hogy ő mëg az a kis kondás, a kit a fődönn otthagyott. Vót oszt öröm, lëhet gondolnyi.
Másnap má ëgybe is keltek, hetedhét országra szólló lagzit csaptak.
Má boldogann étek jó darabig, mikor az asszony aszongya, hogy: »ne ë! itt van tizenkét szoba kúcscsa, én elmënëk sétányi, de a tizënharmagyik szobába be në mërd tënnyi a lábad, tudod-ë!?« A kis kondás ígírte, hogy dehogy tëszi, dehogy tëszi, ha ëcczër mëmmongyák, hogy nem szabad.
De allyig mënt el a feleségi ëgy kis darabonn, fëltörte az ígíretët, benyitott a tizënharmagyik szobába.
Ott vót leabroncsolva a Hollóferjős kirá három nagy abroncscsal ëgy asztal mellé.
Mikor belép, aszongya neki a Hollóferjős kirá: »aggyá nekëm ëgy puhár vizet, adok nekëd ëgy életët!« A kis kondás nem tutta mire vélnyi ezëkët a szavakot, de azé adott neki. Mikor az megitta, mëgint kért. A kondás tőtött. De má akkorra két abroncs pattant lë rúlla. Kért még harmagyikszor is, aszonta, hogy azé is ad ëgy életet! A kis kondás öntött harmacczor is. Az abroncs mind lepattogott a Hollóferjős királyrú.
Akkor az fëlkelt, kiszát az ablakonn, a szép asszont a karja közé kapta, a ki őt abroncsba verette, mer nem akart a feleségi lënnyi, – oszt vitte haza, a maga tanyájába.
Mëgijett a kis kondás nagyonn. Mikor a Hollóferjős kirá kezibe látta a feleségit, akkor szánta-bánta má a bűnit, hogy mé is mënt ő be a tizënharmagyik szobába, de ha má be is mënt, mé adott vizet annak a kutyának! De má késű vót.
Bemëgy az ëstállóba, kérdëzi a kis ló: »mi bajod, édës gazdám!?« A kondás elmongya oszt, hogy micsoda: »Gyere, ülly fël a hátamra, hátha el tunnánk hoznyi!«
A kis kondás fëlült, nemsokára a tëtthelyënn vótak. A feleségi épenn a kútná mosogatott. Kicsalta szépenn, fëlültette a kis lóra, avval szátak.
A Hollóferjős kirá lova mëg nyihogott, kapát odbe az óba. Odamëgy a Hollóferjős kirá. »Kutya ëgye a testëdët, főd igya a vérëdët! nincs ënnëd, nincs innod? mi baj?« Aszongya a ló: »Van én nekëm ënnëm is, innom is, de nincs szép asszony! De az nem baj! hozzá fël ëgy zsák gyiót, azt mëgtörjük, mëgësszük, ëgy hordó bort mëg is iszunk rá, mégis utóérjük őköt!«
Hozott a Hollóferjős kirá ëgy zsák gyiót, mëgtörték, mëgëtték, ëgy hordó bort mëg is ittak rá, mégis utóérték. Az asszont hozták vissza.
De a kis kondás nem nyughatott, a kis lóval elindút másocczor is. Az asszony most az udvart sëprëtte. De hasztalan vitték el, a Hollóferjős kirá mëg a lova mëgtörtek még ëgy zsák gyiót, ëgy hordó bort mëgittak rá, elfogták a szép asszont megínt. Akkor aszonta a Hollóferjős kirá a kis kondásnak: »no! még mos së vëszëm el az életëd! kécczër megkímítelek a három puhár vízé, de má harmacczorra nem këgyelmezëk!«
Mënt haza a kis kondás a kis lóval. Lëcsüngesztëtte a fejit, odavót egészenn.
Akkor aszongya a kis ló: »má látom, hogy velem nem mégy sëmmire. De mondok ëgy tanácsot. Van nekëm ëgy rokonom, ëgy ló; ëgy öreg asszonná van, azonn elhozhatnád a feleségëdët! De sok bajjal tucc ám hozzájutnyi. A főd alatt ëgy esztendeig këll mënnëd, még az asszont mëttanálod. Ott këll szógánod, de nem soká, mer csak három nap az esztendő!«
A kis kondás mëkköszönte a kis ló tanácsát, avval mënt, kereste az utat.
A fődönn bozontok mëg sövényëk közt mëg is tanáta. Tellyes ëgy álló esztendeig këllëtt neki mënnyi, még odaért. Mëlláttya az öregasszont, odaköszön: »aggyon Isten jó estét! öreganyám! szógálatot gyöttem vóna keresnyi, ha fëlfoganna!« »Szógálatot?« – monta az asszony – »nem látod, hogy kilenczvenkilencz fő van itt má karóba? ettéd lëssz a százagyik! De ha bízol magadba, fëlfogallak!« A kis kondás be is szegődött.
Másnap rëggel rábíz az asszony három lovat, hogy őrízze mëg, este mëg hajcsa haza.
De allyig vezette ki a lovakot a kis kondás, az erdő alatt mind eltűnt.
Kereste ő, de nem tanáta sëhun.
Ëgy öreg embër állította mëg. Aszonta neki: »ne, itt van ëgy kantár, amott van ëgy kotló csirke, vágd hozzá a kantárt, në fé! mëllëssz a ló!«
Úgy is vót. A kis kondás a kantárral mëffogta a három lovat. Estére vezette őköt haza.
Otthonn az asszony ëgy teknő zsarátnak tüzet tëtt elejbëk, a páczájával mëg jó végigvert rajtok, a mé hatták magokot mëfognyi. De azok elmonták, hogy nem tehetnek ők rúlla!
A követkëző rëggel kivezette a kis kondás a lovakot, de mëgínt új járt velëk. Eltűntek. Ha az öreg embër ki nem segítyi, nem tanállya mëg. Most mëg három nyúl vót a bukorba, azokho vágta a kantárt, a ló mëllëtt mëgint.
Vezette haza.
Harmannap mëmmeg odavan a ló. Akkor az öreg embër aszonta, hogy »amott van ëgy kotló, az az öregasszony, alatta három tojás, az a ló, vágd hozzájok a kantárt, mëgint mëttanálod a lovadot, në fé!« Úgy is vót. Mëllëtt a három ló, az asszony mëg duzmatt, maj mëgëtte a mérëg.
Eltelt mind a három nap. Nëgyegyik nap kérte a kis kondás a bérét, monta, hogy neki csak a kis csikó këll. Az öregasszony nem akarta adni, de a kis kondás aggyig beszét, hogy odadta neki nagy keservesenn.
Mëgy a kis csikóé a kondás, de az oly erőtelen vót, hogy a vállán këllëtt vinnyi. Ëcczër mësszólal a kis csikó, visszakéreczkëdëtt: »kedves gazdám! eressz vissza ëgy kicsit, hogy szopom ki az anyámnak minden erit, në fé! akkor majd én viszlek a hátamonn!« A kondás visszaeresztëtte.
Mire visszamënt a kis csikó, csak hátára kapta a gazdáját, mënt vele, mint a szél, ëgënyest a Hollóferjős kirá palotájáho. Az asszony épenn kályhát puczolt.
Së szó, së beszéd, csak ültették a lóra, oszt vitték.
Nyihog ám mëg kapál a Hollóferjős kirá lova odabe.
Bemëgy a gazdája: »Hozzak-ë gyiót vagy bort?« Aszongya a ló: »hozhaccz má, nem érjük má utó!«
Mëntek is úgy, a hogy tuttak, de a Hollóferjős kirá lova nyomába së léphetett a kis csikónak.
Odanyerítëtt a kis lónak: »várjá meg!« de az azt nyerítette vissza: »vesd le a Hollóferjős kirát, akkor mëvvállak!« Lë is vëtte a ló úgy a Hollóferjős kirát, hogy a tengër, a hova esëtt, csak úgy tajtékzott tűlle. Akkor oszt mëvvárta.
A kis kondás az asszonyt, a feleségit hazavitte s újra lagzit tëttek. Mëghíttak grófot, bárót, hercegët, nagykalapú hübërnáti tótokot, válogatott cigállegényëkët, hóhért, papot, vaskalapot. A pap eskette, a hóhér sëprőzte, az istennyila összepüfögtette, cënzuráré-pënzuráré, folt a sárga lé.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje: 1904. febr.
6. A kis kondás.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn, az ópërëncziás tengërënn túnann vót, az üveghëgyekënn innen vót, kidőt-bedőt kemënczének ëgy csëpp ódala se vót, ahun jó vót, ott rossz vót, ahun rossz vót, ott jó vót, mégis mëgsült benne hetvenhét tepsi bogácsa. Ára mënt három meztelen czigángyerëk, mind az ingi elejibe hánta a sok bogácsát. Hát enné má nagyobbat nem hazudhattam vóna, csak azt, a melyikët most akarok elmondanyi.
Vót ëcczër ëgy szëgény asszony, annak vót ëgy fia. Malaczot őrzött vóna, ha őrzötte vóna, de csak kárt csinát mindenütt, nem tutták hasznát vënnyi, nem vát be kondásnak. Hiába tróbát vele az annya akarmit, mindëgy vót annak, avval a gyerëkkel ugyan nem tuttá vóna semmire së mënnyi, ha angyalú kukoríkoltá vóna së. Valami hasznavehetetlen kölyök vót.
Hát ez a tëddlënëroncsd kondásgyerek mëghallotta ëcczër, hogy a kirá annak aggya a lyányát, a ki úgy el tud bújnyi, hogy az ő lyánya nem tanállya mëg.
»No, kis kondás! – monta magába, – most vágd ki a balingújjat, sokat nyerheccz ëgy kis ügyességvel!«
Fël is szëdelőczködött, süttetëtt mingyá ëgy tarisznya hamubogácsát, nyakába kanyarította a cifra szűrit, avval elindút.
Mënt, mënt, mëndëgét árkon-berken, hëgyën-vőgyön keresztű, hun erdőbe, hun síkfődön, a bogácsa is fogytán vót má, de ő még nem tanát a kirá kastélyára. Mëgyën ëgy álló hétyig, má az utóssó bogácsának is a s...ire vert, de nem lát még së sëmmit. Szomjann is vót má, olyan vót a nyelvi a nagy szárasságtú, mint ëgy fëlvert haluska.
Mit csinállyék má? hát gonoszú vesszën? esztudva ő el së indút vóna!
A hogy mëgy, hát sokára taná ëgy kutat, a vállóján ült két fejír galamb.
Odamëgy. »No, két fejír galamb! én mos má tiktëkët mëgëszlek, mer maj mëhhalok éhënn!«
Aszongya a két fejír galamb: »Në ëgyé mëg, kis kondás! inkább húzzá nekünk ëgy vëdër vizet, szomjann vagyunk nagyon, jótét helyibe jót vársz!«
Úgy rimánkodott neki a két galamb, hogy nem ette mëg. Odament a kút kávájáho, húzott nekik ëgy vëdërrel, azután maga is jólakott a jó hideg vízzel.
Avval ment tovább.
Hát má nem vóna szomjann, de a hasa, az morgott mint ëgy lánczos kutya.
Valahun, ëgy nagy pusztaságon való mënésibe, bődörgésibe, taná mëgint ëgy sánta rókát. »No, sánta róka! akarmi lëgyek, ha tégëd mëg nem ëszlek!« A sánta róka könyörgött, hogy në ëgye mëg, a kis fiának visz ëgy kis ënnyivalót, de »jótét helyibe jót várj, kis kondás! maj segíhetëk én még tërajtad!«
A kis kondásnak má düllett a szëmi a nagy éhségtű, de nem bántotta. Gondolta, hogy maj visszafizetyi még az az ő jóságát!
Csütylyik-botylyik a kis kondás, szántáson, vetésënn, tallón, pallagon vitt az úttya, összekotorászta mán a legutóssó morzsát is a tarisznyábú, azt mëgëtte. De mi vót az annak az éhës hasnak, jobbra dőt, balra dőt, má asz hitte, hogy sosë ér oda, a hova akar.
Úttyába má messzirű lát ëgy nagy tót. Má ő mëgnézi, hátha lësz ott valami, valaki. Lëmëgy a partyára, hát ott láttya, hogy a víz szélyibe verdëk egy kis hal. Odakap nagyhomonn,15) fëlvëszi a vízbű a kis halat. De az aszongya neki: »Ne ëgyé mëg kis kondás! mëgszógáhatom még én nekëd a të jóságodat!« Nézte a halat soká a kis kondás, szép pót nagyon, a pézi csakúgy ragyogott, a hogy rásütött a nap, megsajnáta, oszt visszatëtte a vízbe.
Huncut dolog az az éhség, elmëgy az emberség mellett, a kis kondás is bánta má, hogy útra kelt.
De má mindëgy, ha ég főd is összeszakad is, ő má nem fordú vissza. Mënt, mënt továdabb. Hát taná mëgint ëgy kutat vállóval, a vállón két fejír galambot. »No, má nem tesztëk bolondá, nem nézëk má én së Istent, së embërt, én mëgëszlek bennetëkët!«
Rimánkodott a két fejír galamb, hogy csak most az ëcczër në ëgye mëg őköt, maj megszógállyák még ők az ő jóságát! »Ëhën ám! tik mindég ki akartok rajtam fognyi, én mëg, mint a bolond, hallgatok rátok, de oszt aszt nem keresitëk, úgy-ë, hogy én má móta maj fëlfordúlok éhënn!«
Mëg akarja fognyi a galambokot, de azok csak rimánkodnak, esenkënnek neki, utóllyára oszt nem bántotta, húzott nekik ëgy vëdër vizet, nyelt ő is ëgy nagyot a vëdërbű, avval ment.
De má asz hitte, hogy nem vallya meg. Ebbe az éhségbe el këll pusztúnyi!
Má maga së tutta, móta? csak asz tutta, hogy nagyon régën úton van má. Beletörődött a sorsába, mos má kárësz-kúrësz, a hol lész, úl lësz!
Nagysokára oszt elért a kastélyho.
A kapuba ott át a kirá. A kis kondás illendőven odaköszön, a kirá is elfogaggya. »Hát hun jársz të êre, te kis kondás! a hun még a madár se jár? mi keresnyivalód van itt?« Elsorolja oszt a kis kondás, mi végrű jár ő êre, mëg hogy bizony ide is igyekëzëtt, mer hogyím hallotta, hogy a kirá annak aggya a lyányát, aki el tud búnyi előlle, hát megpróbákozik ő is, hátha lënne valami sikeri a válalkozásának. »Jó van, fiam! jó van! – monta a kirá, – de ládd-ë, itt van kilenczvenkilencz embërfej karóra húzva, të lëszël a százagyik, ha nem tuccz elbúnyi!« A kis kondásba nem szalatt bele a madzag, csak aszonta, hogy »maj lësz valahogy!«
Akkor osz bemëntek, a kis kondás eléadta a panasszát, hogy bíz ő mán nagyon éhënn van, vessënek neki ëgy kis maradékot. Attak oszt neki annyit, a mënnyi belefért.
Másnap a hogy fëlkelt, ment be hozzá a kirá, hogy bujjék má míg a lyánya fël nem kel, mer ha fëlkel, nem igen tud tűlle elbújnyi.
Kászalógyik a kis kondás, kászalógyik, ecczer csak valahogy odanéz az ablakra, ott láttya az első két fejír galambot. Kinyittya az ablakot, azok aszongyák: »Gyere rögtön, majd elviszünk mink!«
A kis kondás së húzódozott soká, rájok bízta magát, azok meg usgyi! mentek vele, mint a szél, ëgënyest a nap háta mëgé.
Felkészűt a kirákisasszony is, lëmënt a kerbe, leszakajtotta a letszëbb rózsát, akkor ëgyet sürdűt a sarkán, »gyere elé, kis kondás! ott vagy a nap háta mëgëtt!«
Hű! ëtte a mérëg a kis kondást, mëg fét is, de micsinállyék? kibujt a nap hátátú, oszt mënt ëgënyesenn a konyhába.
Mëvviratt a másnap, fëlkel a kis kondás, ránéz az ablakra, a sánta róka má ott ágaskodott, várta. Felkészű hirtelennyibe, nyittya ki az ablakot, mënnek ő a rókával.
A róka elvitte őt a főd hét csinnyára.16)
Kimëgy a kirákisasszony a kerbe, leszakajtya a letszëbb rózsát, ëgyet sürdű a sarkán. »Gyere elé, kis kondás! a főd hét csinnyán vagy!«
Mit vót mit tënnyi, a kis kondás elébújt onnan is.
Harmannap a kis halho ment el a tóba, az lëvitte a tó ëgyik szögletyibe. »No, má ide nem ér el a szëmivilága ússë, itt tanállyék hát më!«
De a kirákisasszony a hogy lëmënt a kerbe, leszakajtotta a letszëbb rózsát, ëgyet sürdűt a sarkán, mingyá hítta elé a kis kondást a tó fenekirű.
»Hát végem van! av van! má enyím a százagyik karó! – mondogatta a kis kondás, – má ha háromszor megtanát, nëgyegyikször së tudok má én úgy elbújnyi, hogy rám në akaggyon!«
Lëfekütt, hogy majd alszik, kipihenyi magát, de nem bírt ám së alunnyi, së pihennyi, csak hánkolódott, veczkelődött.
Másnapra viradóra ott lát az ablakába két fejír galambot. A hogy őt meglátták, az egyik mingyá elszát, a másik ott maradt.
Beeresztyi a galambot. Az aszongya neki: »Gyere sebësen, të vátozzá egy szép rózsáé, én is azé vátozok!«
Úgy is lett. Má délelőttre minden bimbó gyönyörűen kifoszlott, ittis-ottis a kerbe szëbbné szëbb virágok virítottak.
Lëgyön a kirákisasszony, keresi a letszëbb rózsát, hát kettőt ëgyfurmának taná. Leszakajtya mindakettőt. Szúrta a mellyire.
Akkor ëgyet sürdűt a sarkán, de má nem látta a kis kondást. Sürdű még ëgyet, akkor së láttya.
»No, apám! nem látom má a kis kondást, elbújt, hogy nem tanálok rá!« »Dehonnem, dehonnem! sürdű még ëgyet a sarkadon, hátha mëglátod!«
Sürdűt a lyány harmagyikszor is, de sürdűhetëtt vóna má ő akarhanyat, ússë tanáta vóna mëg a kis kondást.
Akkor csak a lyány mellyirű az egyik rózsa galamb képibe elszát, a másik rózsa mëg átvátozott a kis kondásé.
A királyány csak nagyot nézett, hogy maga előtt látta a kis kondást.
Akkor a kis kondás magáho ölelyi a lyánt. »Szívem szép szerelme! én az ettéd, të az enyím! ásó, kapa válaszszon el ëgymástú!« mëgölelték, mëgcsókolták ëgymást, a kis kondásbú még hécczërte szebb legény vát, olyanok vótak ott egymás mellett, mint a bukrétába kötött virág. Azután lakzit laktak, boldogok lëttek, a kis kondásbú olyan fáin embër lett, hogy mán ë párja, a lyánbú mëg szép asszony, még most is élnek, ha mëg nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Éva öregasszony előadása után. Lejegyzés ideje: 1904. jan.
7. Csinos Ágrágyi.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá, abba a városba mëg lakott ëgy szëgény embër, annak vót három fia.
A kirá országába sëtéccség tanyázott, nem vót ott së nap, së hód, së csillag. Gyërtyáná vettek, gyërtyáná szántottak, mëg gyërtyáná arattak is. A nap tizënkétfejű, a hód kilencfejű, a csillag mëg hétfejű sárkányná vót. A kirának vót gyönyörű szép három lyánya, a nas sëtéccségtű nem mënt oda kérőbe sënki, má a kirá azt hitte, hogy otthon vesztek valamënnyien.
A szëgény embërnek a letkisebb fia, a Hamupipilyke, a sutba őllötte a hamut, ëcczër aszongya az apjának: »écsapám! mënnyék el a kiráho, mongya mën neki, hogy eléhozzuk mink hármann a napot, hódat, csillagot, ha a három lyányát hozzánk aggya feleségnek!« Az apja el is mënt mingyá. Elmonta a kirának, a mit Hamupipilyke mondott. A kirá szívesenn beleëgyezëtt.
Mëvviszi a szëgény embër a hírt, hogy »körű hát Bangyi a boglyán! állyá a sarkadra, a kirá odaggya mind a három lyányát, ha csakugyan úl lëssz, a hot të mondod!«
Hamupipilyke – akarom mondanyi: Csinos Ágrágyi – mer má így hítták, elmënt a kiráho, mëgkérdëzte, hogy van-ë kovácsa? A kirá aszonta, hogy van ëgy, de má an nem lát jó, de van neki háromszáz legénnyi. Aszongya arra Csinos Ágrágyi: »hát csinállyék mindën legény három-három pár kardot!« Azutánn azt kérdëzte: »hát lova van-ë?« Aszongya a kirá: »van három ménësëm, az ëgyik harmadfű, a másik nëgyedfű, a harmagyik mëg ötödfű!« »Vezessék be!« monta Csinos Ágrágyi. Bevezették.
Csinos Ágrágyi odamënt mindhë, farkáná fogva mëghúzta valamënnyit, de mind ëgy mákszëmig seggre rántotta. Aszongya Csinos Ágrágyi: »uram! ezëk nem jó lovak, ëgy së! máshonnat hozassék!« A kirá bosszús vót nagyonn, hogy három ménësbű nem tanákozik ëgy jó së. Akkor jutott eszibe, hogy van ő neki három lova, a kikre akkor néztek a bérësëk, ha eszikbe jutott. Azokho vezette be Csinos Ágrágyit. Próbáta oszt, de nem birt velëk. Akkor mëhhatta a kirának, hoz zabollyák, ezëk jók lësznek!
Mikor evvel mëvvót, kitróbáta a kardokot. De ëgy së vót jó belűlle, ëgy csapásra mind átvágta. Ha mëghatta, hogy az öreg kovács csinállyék hármat, hátha az mëgállya a helyit. Úgy is vót. Az öreg kovács csinát hármat, olyant, hogy hét országra hallacczott a pëngésik. »No! em mán jó lëssz!« – monta Csinos Ágrágyi.
Akkor a három lovat, a három kardot a három testvér elosztya magok közt, elindúnak.
Mënnek, mënnek, mëndëgének, má nagyon sokáig mëntek. A testvérjei is elkeztek zúgolódanyi, hogy ők má nagyonn éhënn vannak, kënyerezni kék, állyonak mëg! de Csinos Ágrágyi aszonta: »csak gyerünk, maj tudom én, hun kënyerezzünk!«
Nem sok idő telt má bele, hogy ëgy rézhídho értek. Ott Csinos Ágrágyi lëszál a lórú, aszonta, hogy: »no! ha akartok, hát itteng kënyerezhettëk!« Mëg is kënyereztek mind a hármann, azutánn a két legény elalutt, Csinos Ágrágyi mëg lëmënt a híd alá, a kargyát kiütötte a hidbú, oszt ott várakozott.
Ëcczër gyön a hatfejű sárkány, a lova lába mëbbotlott a hídonn a Csinos Ágrágyi kargyába. »Czo fël, të! főd igya a vérëdët, kutya ëgye testëdët! tán az a kutya Csinos Ágrágyi van itt?!« – dörmögte a sárkány. Kiugrott a híd aló Csinos Ágrágyi: »Ah hát! mi bajod vele!? Ölre gyössz-ë vagy kardra!?« »Gyerünk kardra!« – monta a sárkány.
Összemëntek, de nem soká vagdalódzottak, mër Ágrágyi úgy összeaprította, mint a kompért. A sárkány lovának ódalánn vót a csillag, mihent a gazdája fëlfordút, a csillag szát fël ëgënyest az égre.
Akkor fëlkőtötte a testvérjeit, oszt mëntek tovább. Amazok mëgint elkeztek këgyetlenű éhëznyi, de Csinos Ágrágyi tűresztelte őköt, hogy »nemsoká odaérüm má, a hun ëhetünk, csak në lëgyetëk má tűrhetetlenëk!«
Oda is értek nemsokára az ezüsthídho. Mëgkënyëreztek, a két testvér mëgint elalutt, Csinos Ágrágyi mëg lëmënt a híd alá, a kargyát kiütte a hídbú mëgint.
Gyön a kilenczfejű sárkán, a lova olyant bakott a kardba, hogy majd elesëtt. »Czo fël te! főd igya a vérëdët, kutya ëgye testëdët! tán az a kutya Csinos Ágrágyi van itt?« »Ah hát!« – kiátott neki – »mi bajod? ölre gyössz-ë vagy kardra!?« »Kardra!« – monta a sárkány.
Mëntek oszt kardra.
Csinos Ágrágyi nem nagyon játszott vele, mintha csak kótábú olvasta vóna, úl lëszëtte a sárkán fejét. Mikor az utóssót rugdosta, a lova ódalárú këgyesenn szát fël a hód az égre.
Akkor Csinos Ágrágyi fëlkőtötte a testvéreit, oszt mëntek továdabb mind a hármann.
A hogy mënnek, a két nagyobb újfënt panaszolkogyik, hogy ők ehënn vannak, má ők nem mënnek aggyig a szentnek së, még nem ësznek! de Csinos Ágrágyi jó odabeszét nekik, oszt elhallgattak.
Ëcczër elérnek az aranhídho. Mëgának, kënyëreznek, a két nagyobb testvér lëfekszik, Ágrágyi mëg lëmëgy a híd alá, a kargyát mëg kiütyi a hídonn.
Nem këllëtt neki soká várakoznyi, gyött a tizënkétfejű sárkán, olyan nagy dëbëlla testyi vót, mint ëgy kemëncze.
A lova beleütte a lábát a kardba. »Czo fël te! – kiátott oda neki – főd igya vérëdët, kutya ëgye testëdët! tán az a kutya Csinos Ágrágyi van itt!?«
Csinos Ágrágyi mëg csak kiugrott a híd aló, »ah hát! mi bajod velem!? ölre gyössz-ë vagy kardra?« – monta a sárkánnak. A sárkány kardot választott.
Vagdalódzottak ők fájinú, de nem birtak ëgymással, szakatt rúllok a víz patakba, de nem ért az sëmmit.
Aszongya a sárkány: »tudod-ë, mit? Csinos Ágrágyi! vátozzá të fakó kereké, én maj tüzes kereké vátozok, jó?«
De Csinos Ágrágyi nem ëgyezëtt bele. Aszonta: »nem jó lëssz az úgy, hé! të vátozz tüzesé, én is tüzesé, vagy të is fakójé mëg én is fakójé!« Mëgëgyeztek, mind a ketten tüzesé vátoztak.
Egymásnak mëntek, viaskottak. Má ëgy holló ott nézte ëgy fárú, hogy mëlyik esik má el, hogy a husábú ëhessék. De hasztalan várt, mert mém mos së tuttak ëgymással sëmmire së mënnyi.
Akkor Csinos Ágrágyi odaszól a hollónak: »hallod-ë, te holló! hozzá nekëm ëgy süveg vizet! mëgkapod a jutalmát!« A holló elszát, hozott is neki ëgy süveg vizet. Csinos Ágrágyi kapta magát ráöntötte a másik tüzes kerekre, a sárkány ëcczërre fëlfordút. No! lakmározhatott a holló kedvire!
A nap mëg, mint a hód, a ló ódalárú fëlszát, de Csinos Ágrágyi mëgkapta, mint a csillagot mëg a hódat, oszt a tarisznyájába tëtte.
A testvérjei mëg má mindënáronn szerettek vóna hazamennyi, hogyím a három sárkánnak má végi vót. De Csinos Ágrágyi nem engette. »Hallyátok-ë, a sárkányoknak él ám még a feleségik mëg az apjok mëg az annyok, mén nem mëhettëk haza! Várjatok még!«
A hogy mënnek az útonn, ehënn vótak má mind a hármann, látnak ëgy gyönyörű szép körtefát. Aszongya az ëgyik tesvér: »ëszëk én abbú!« De Csinos Ágrágyi aszonta neki: »maj mëllátom én, hogy ëhetël-ë?« avval a kargyát tövig belenyomta a körtefába. Dőt utánna av vér, mintha dézsábú gyött vóna. Ev vót a hatfejű sárkán feleségi, ki csak azé vátozott kőrtefáé, hogy ëgyënek belűlle! mind ëcscsëppig mëgmérgezte vóna őköt.
Árébb mënnek, akkor mëg ëgy kutat tanának. Az ëgyik nagyobb testvér ép innya akart, de Csinos Ágrágyi a kútágasba vágta a kargyát. Dőt a vér abbú is. Ez mëg a kilenc fejű sárkány feleségi vót, ez is mëgakarta őköt mérgeznyi.
Harmacczorra ëgy nagy pépsarat tanátak, de hosszú vót, az mëg a tizënkétfejű sárkán feleségi vót. Csinos Ágrágyi kihúzta a kargyát, oszt a mére mëntek hasította a sarat mindënütt. A kard nyomába csak úgy öklöndözött fël a vér.
Mikor má evvel is elbánt, Csinos Ágrágyi aszonta a báttyajinak, hogy: »no mosmá mëhettëk haza, netëk a nap, a hód mëg a csillag, vigyétek haza a kirának! mongyátok mëg neki, hogy tisztëlëm!« avval a tarisznyábú elészëtte a nagy fényësségëkët, odatta, oszt ki êre, ki ára, elindút.
Csinos Ágrágyi elmënt világot próbányi, oszt úttyába ëgy hêre beát kovácslegénnek.
Mëttutta ezt a sárkán feleségi, az öreg sárkányé, odamënt, aszongya: »no, Csinos Ágrágyi! hát itt vagy most!? gyere csak, hagy nyellyelek el!« oszt úgy kitátotta a száját, hogy ëgy ház is elfért vóna benne. De Csinos Ágrágyi épen ëgy véka szurkot mëg ëgy véka ólmot olvasztott. Aszongya a sárkán feleséginek: »várjon! mingyá mënëk, csak ezt hagy végzëm má el ë!« Mikor mindakettő jó fëlolvatt, beöntötte a sárkány feleséginek a torkába, am mëg ëcczërre kampësz lëtt tűlle.
Csinos Ágrágyi mos má ëgyet gondolt, azt, hogy mëgölyi az öreg sárkánt is, ha csak lëhet.
Elmënt nyúl képibe, hogy maj mënnézi az öregët, micsiná? hun lakik? mi egymás! de az mëgösmerte, ha el nem szalatt vóna, biztosann mëffogta vóna. Másnap Csinos Ágrágyi tarka macska képit vëtte fël, hogy így maj csak nem ösmerik mëg. De mëgösmerték mëg mëg is fogták.
Aszongya neki az öreg sárkány: »no! véged most kutya! három fiam, három mënyem mëg a feleségëm a të kezed által mút ki, most én járok végedre!« Csinos Ágrágyi könyörgőre fogta a dógot, hogy akarmit mëttësz, csak këgyelmezzën az életyinek. Az öreg sárkán nagy sokára ráatta magát, aszonta: »ha a kirá letfiatalabb lyányát, a kit magadnak szántá, elhozod, akkor mëkkegyelmezëk!« Csinos Ágrágyi még a gyövő hetet is mëgígírte most, úgy mëvvót ihedve.
El is mënt. Fëlült ëgy hajóra, azt telerakta sok szép portékával, a királyánt rácsalta, el is vitte. De a hajón kimutatta neki magát Csinos Ágrágyi: kiski ő? azután mëg fëlokosította, hogy tuggya më, »mibe van a sárkánnak az a nagy ereji?« A lyány mëgígírte.
Mikor odaértek, örűt a vén sárkány a fiatal pëcsënyének. Ágrágyinak mëg is këgyelmezëtt.
Ëgy nap a lyány aszongya a sárkánnak: »no! sárkány! ha mán ettédnek këll lënnëm, mondd má mëg: mibe van nekëd az a nagy erőd?« De a sárkány vonakodott, nem akarta mëmmondanyi. Utollyára oszt mégis mëmmonta.
Aszonta, hogy »van a tengër szögletyibe égy vaddisznó, ha azt mëllövik, mëg ha a fejirű azt az ëgy aranhajszálat lëszakíttyák, akkor végi mindën erőmnek!«
A lyány ezt mëmmonta Csinos Ágrágyinak, az mëg fogta magát, mënt, lëlőtte a vaddisznót, a tüdejibű, májábú ëtt, a lyány, mer vele szökött az is, lëszakajtotta a fejirű az aranhajszálat.