Népvilág: Elbeszélések

Ez a szó megdöbbenté Endreffyt. Ő más választ várt.

– Nekem tízezer forinttal tartoznak.

– És annak a kamataival; tudom.

– Azt az összeget itt hagyták önnél?

A pap szekrényébe nyult s kivette a tárczát. Endreffy még jobban kezde csudálkozni.

– Az egész összeg ott van-e?

– Én nem néztem, mi van benne? szólt a lelkész, de meg vagyok győződve, hogy benne van.

– Ah, ez eredeti. Ön meg sem nézte, hogy van-e benne valami? s azt állítja, hogy tele van pénzzel, pedig meglehet, hogy kopott papirosokkal rakták tele. Ah, tisztelendő úr, ön mégis nagyon sokat hisz az ilyen embereknek.

Bertalan felnyitá a tárczát. Benne volt az egész összeg. Az utolsó forintig. Odaszámlálta azt az urak elé a hosszú asztalra.

Endreffyt ez nagyon boszantá. Ő nem pénzért jött, hanem azért, hogy jót kaczagjon, majd ha a pap zavarba jön elszökött barátja miatt.

– Nem mondaná ön meg, hová utaztak innen? kérdé a lelkésztől.

Bertalan e kérdésre olyat ütött öklével az asztalra, hogy úr és agár ijedten ugrott fel helyéről.

– Nem mondom meg! Tessék a pénz…

Az úrfiak vették észre, hogy itt nem jó lesz tréfálni.

Endreffy csak nem nyult a pénzhez, hanem a helyett egyik gavallér társához fordult s azt mondá neki:

– A minap ezer forintért kértem az agaradat, azt mondtad, nem adod. Ha kell érte tizezer forint, szedd fel a pénzt, ott van.

A gavallér kezet adott a friss alkura. – Endreffy úr füttyentett az agárnak s odább ment vele. Az eladó pedig összesepré a bankjegyeket s két zsebébe tömte.

Így használták a pénzt hajdanában – és még most is.

… A bujdosó család pedig sietett hegyen-völgyön át, gyalog, éhezve és fázva, záporeső elől magányos fák alá rejtőzve, csekély holmiait vállán czipelve; minden vagyonuk azon nehány arany volt, a mit Bertalan gyűjtögetett, hogy azt majd egykor menyasszonyi jegypénzül adja az ő szíve szerettének.

* * *

Sok idő elmult ezután. Bertalan várta, hogy majd tudosítni fogja őt János későbbi sorsa felől, várt egy hónapig, várt egy esztendeig, s hogy akkor sem kapott felőle semmi hírt, maga irt levelet tokaji lelkésztársának, hogy tudakozódjék e család után.

A lelkész azt válaszolta vissza, hogy Kalaposék nem mentek Tokajba és ottani rokonaik sem tudnak semmit felőlük.

János csak azért mondá Tokajt jövő czéljául a lelkésznek, hogy az meg ne tudja többet, hová rejték ők el magukat; így majd talán el fogja őket felejteni s boldog ember lesz belőle.

Bertalannak minden fáradozása mellett sem sikerült megtudni valamit a felől, hová lettek? mely föld nyelte el őket? Úgy el tudták magukat temetni ismeretlen világ tengerébe. Sok az ember, olyan könnyű két-három boldogtalannak elvegyülni közte!

Bertalan ez időtől fogva egész lelkét átadta magas hivatása kötelességeinek.

Nemcsak a szószéken volt a nép papja, hű és okos vezére volt annak a közéletben is. Az ő buzdítására új iskolaház emelkedett, a nép saját erejéből építé fel azt, s meg sem érezte a terhet; a lelkész segített az oktatóknak, kis könyvtárt szerzett a község számára s nem volt a faluban senki, a ki annak hasznát ne tudta volna venni. Parlag földeket gyümölcsfákkal ültetett be, megtanítá az ifjakat oltogatni, s a gyümölcsös hasznából gyarapodott iskola és könyvtár, abból kaptak jutalmakat évenkint hűséges cselédek, erényes hajadonok. Így vitte át az életbe a hitbölcseség tanait, így nevelte maga körül a népet s gyönyörűsége volt benne, ha látta, mint épül, szépül az egész helység, milyen boldogok az emberek mindenütt, mint vetkőznek ki rögzött hibáikból s áldás, békesség telepszik meg a házakban és a lelkekben. És a midőn arra gondolt, hogy ez a kis maroknyi nép, oly távol rokonfajától, kiszorítva idegen elemek közé, mint szilárdul meg nemzete iránti szeretetében, mint érez, eszmél, gondolkozik azon magas tárgyakról, a miket elfeledni egy földművesnek sem volna szabad, mert hiszen ő van legközelebb a földhöz és annak a földnek neve «édes haza», akkor… meg volt elégedve magával… Boldog, a ki ezt magáról elmondhatja!

A legközelebbi években történt az, hogy Isten újra elbocsátá szófogadatlan fiai ellen az ő öldöklő angyalait. A cholera végig söpörte csunya irtó seprüjével a földet. Sokan elhagyták ezt a szép világot, a kik még szerettek volna itt maradni, olyanok is elegen, a kik nem találták ezt a világot olyan szépnek. – A halál nagy democrata: nem hivogatja maga elé külön az urakat, külön a szegényeket.

Bertalan előre elkészíté híveit e közelgő veszélyre, mely rendes útat tesz, mint valamely ellenséges tábor s sorról-sorra járja a falukat, városokat. Tudatta velük, hogy a cholera ellen semmi sem olyan jó óvszer, mint a tisztaság; tisztaság testben és lélekben, a testnek a hideg víz, a léleknek a nyugodt öntudat legjobb védelme e járvány ellen.

Rézpatakon nem is jelent meg e rettenetes vendég. A csapás egészen kikerülte a helységet, pedig egyszerre négy szomszéd faluban ütötte fel rettentő itélő székét, százával szedve be a koporsók adóját.

A meglátogatott falvak lelkészei buzgón teljesíték szomorú kötelességüket, vigasztalták, ápolták a betegeket s temették a halottakat.

Egyszer megtudja Bertalan, hogy a szomszéd Tollvár lelkésze maga is megbetegült s most már nincs, a ki helységében az utolsó vigaszt nyujtsa a haldoklóknak, nincs a ki a sírok fölött imádkozzék.

Rögtön kocsira ült ő maga s minthogy saját egyháza ment volt a veszélytől, azon szándékkal ment át Tollvárra, hogy ott marad addig, míg a dögvész meg nem szünik.

Nyomorult, piszkos hely volt az egész Tollvár; a házak fából összetákolva s sárral kitapasztva, az egészségtelen szobákat télen-nyáron nem szellőztették soha, együtt lakott azokban ember és házi állat.

E miatt azután, ha egy házba beszállt a cholera, addig onnan ki sem pusztult, a míg az egész családot kicsinytől nagyig föld alá nem vitte.

Az észszerű rendszabályok helyett a babonás köznép otromba vajákolással védte magát e láthatlan ellenség ellen; megégette a csuma rongyalakját a falu végén, körülszántatta házait mezítelenre vetkőzött gyermekekkel, s itta a pálinkát vederszámra.

Bertalan nem átallotta sorba járni a piszkos gunyhókat, s a hol lehetett, jó tanácscsal, orvosszerekkel segített a szenvedőkön; a haldoklókat részesíté lelki malasztban, s a halottakat kikisérte a temetőbe. Oly nagy volt a nép iszonyata e napokban, hogy gyakran a lelkész kisérte egyedül a koporsós szekeret a temetőig. S midőn az imát elvégezte, fogta a kapát s ő is segített a sírt betemetni.

Egy este, midőn épen három halott temetéséről jött haza, künn a falu végén egy siránkozó gyermeket lát az árok mellett. Odamegy hozzá. Nyájas, szelid szóval kérdi tőle, hogy miért sír?

A gyermek elmondta neki, hogy az apja, meg a bácsi a mult héten elaludtak, és aztán nem lehetett őket többé felkölteni, szekéren kihozták őket a temetőbe s leereszték valami szűk verembe. Most az édesanyja is aludni készül, és ő úgy fél, azért jött ki, hogy haza hívja az apját, meg a bácsit, mert az anyja olyan nagyon sír; aztán senki sem akar neki felelni onnan a föld alól.

Mentül tovább nézte a lelkész az árva leányka arczát, szép kék nagy szemeit, annál nehezebb emlékek kezdtek szivében támadni. Mintha e szemek nem volnának ő előtte idegenek.

Mondá a gyermeknek, hogy vezesse el őt oda, hol édes anyja lakik. A leányka piszegve nyujtá kezét a lelkésznek s elvezetve őt a kertek alatt egy kis alacsony viskóig, belépett vele annak ajtaján.

Szegény kis hajlék volt az, minden bútor nélkül. Keskeny szalmaágyon a nyirkos fal mellett feküdt egy halavány nő, görcsösen összehúzódott kezekkel – halottan.

Ez is elaludt, úgy, hogy nem lehete fölébreszteni többet.

Bertalan egy ismerős arczot láta e halálfehérítette vonásokban, az volt az ő szivének első és egyetlen szerelme: Julia.

Hogy került ide családjával együtt, nem mentek-e tovább, vagy úgy tértek vissza? Készakarva telepedtek-e meg e faluban, gondolva, hogy Bertalan legkevésbbé fogja őket ily közel keresni? arra nem tudott felelni senki. A velük egy házban lakók csak annyit mondhattak, hogy a szegény nő, a ki itt lakott, nagyon sokat szenvedett s jól tett vele az úr Isten, hogy őt magához szólította.

Midőn koporsójába áttették, ott találták ágya fejénél a kis bőrerszényt, és benne az ötven aranyat. Soha semmi nyomorúság rá nem vehette a nőt, hogy abból egyet elköltsön, mert Czenczi megmondá neki a pénz igazi küldőjét.

Bertalannak még azt is meg kelle tehát érni, hogy Juliát eltemesse. Nem kellett neki szégyenlenie könyeit, midőn halotti imáját elmondá a koporsó fölött; mert hiszen nem volt rajta kívül más jelen, csak a gyermek és a sírásó.

Szegény Julia! Ő eskette őt össze, ő temette el; – milyen boldog lehetne még most is ott abban a kis lugasban.

A mint fel volt hantolva a sír, Bertalan ölébe vette a kis gyermeket; bágyadtan a sírástól és a nélkülözéstől hajtá az le fejecskéjét a lelkész vállára. A lelkész haza vitte őt kis lakába, Czenczi néni érzékenyen tekinte a kis árvára, midőn Bertalan ölébe tette és azt mondá:

– Ápolja e szegény kis árvát. Tekintse úgy, mintha az én gyermekem volna.

Legalább ezentúl van a szegény lelkésznek miért küzdeni a munkaterhes életen keresztül!

TARTALOM.

• I. Kedves atyafiak 3
• II. A falu bolondjai 92
• III. A világ vége 107
• IV. A népdalok hőse 127
• V. Keselyeő Péter 146
• VI. Kötél áztatva jó. (Komáromi mendemonda.) 161
• VII. Emberek és kétlábú állatok. (Orbis pictus.) 169
• VIII. Sic vos non vobis 179
• IX. A hazajáró lélek 190
• X. A rézpataki lelkész 209

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.