JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXXII. KÖTET

NÉVTELEN VÁR. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

NÉVTELEN VÁR

TÖRTÉNELMI REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

ELSŐ RÉSZ.1)
CYTHERE DANDÁRJA.

I.

A hó olyan sűrűen esett, hogy a ki ezt a csendes utczát látta, azt hihette, hogy Szentpétervárott van; pedig ez a rue des Ours, a St. Martin út egyik mellékutczája.

Az utcza egészen üres, a minek talán csak az az oka, hogy a párisi nem szeret a hóesésben kóborolni. Lehet, hogy még egyéb oka is van. A rue des Ours különben sem igen járt hely, s maga a St. Martin főút is arról van megjegyezve, hogy hét órától fél tizenkettőig tökéletesen csendes, a míg a szinházból hazatérő hintók el nem kezdenek rajta végig robogni. Gázvilágításnak még híre sincs.

Egy pislogó olajlámpa küzd a széltől lobogtatva a sötétséggel, egyike előtt azoknak az ódon házaknak, a mik még a régi Párist képviselték. Az alacsony kapubejárat előtti mély fülkében látható még annak a boldogságos szűznek a kőszobra, melyet egy katonája a Frondenak, abbeli dühében, hogy minden pénzét elvesztette koczkán, tőrével meghasított. Természetesen szörnyű halált halt az istentelen, a hogy az a «madonne aux medaillons» öt emlékpénzén meg van örökítve. Mikor a szél arrafelé lobbantja a lámpa lángját, előtünik egy pillanatra az időtől megbarnult szobor. Mikor pedig a másik oldalra lobbantja a szél a lámpavilágot, akkor egy didergő kis leány alakját tünteti elő, a ki reszketve húzza meg magát a kapumélyedésben. Egész alakja egy durva, veresből megfakult gyapot nagykendőbe van burkolva, a mi elég nagy arra, hogy még a lábait is betakarja.

Egyszer-egyszer a hópelyhek ködfátyolából egy durva szövésű blouseba öltözött férfi alakja merűl fel, de soha sem kerül egész a lámpavilágig; hanem a mint a kapu közelébe ér, megfordúl, s visszamegy. Azután megint előjön. Ugyan különös időt választott a sétálásra.

Az órák tizet ütnek. Ilyenkor minden hazafi és becsületes honpolgár, a ki a St. Martin negyedben lakik, otthon van már s olvassa a «Moniteur»-ből azokat az erős czikkeket, a mik az angolokat oly kegyetlenűl letromfolják; ha jön is egy pár elkésett vándor valahonnan, azoknak a léptei nem hangzanak a friss hóban s közeledtüket csak a kezükben hozott kézilámpás teszi észrevehetővé, a mi nélkül tisztességes ember e század elején nem szokott kimenni, s ha a kávéházból hazatért, elővette a zsebéből, felnyitotta, meggyujtotta benne a viaszgyertyát, s ez által igazolta, hogy nem bolt-feltörő és nem összeesküvő.

Az egyik férfi magas, széles vállú alak, szabályos vonásain kemény zárkózottság kifejezésével. Simára borotvált állán gömbölyű gödröcske. Szemöldei igen sűrűk és egyenesek; arczába kétfelől félhold alakúra idomított pofaszakál vág be. Fején bozontos szőrű magas kásztor-kalap van, lábain letűrt szélű fénymázos csizmák, abban a kezében, a melyikkel a vállán keresztülvetett köpenyét felemeli, tartja egyúttal a rézlámpást, s a másik kezében egy hatalmas görcsös fütyköst csóválgat, a minő ezen időkben általános divat volt.

A másik férfi, a ki az első nyomában lépeget, alacsony, köpczös ember, fején csókaorru kalappal. Hosszú redingotja alul még hosszabban kinyúlik a sarkátverő frakk két szárnya, a kifityegő selyemzsebkendővel. A hátulsó férfinál meglátszik az az igyekezet, hogy az előtte menőnek a sarkára tudjon lépni, míg az első mindent elkövet, hogy azt meg ne engedje történni.

A mint a lámpavilágtól belobogtatott kapu elé ért a magasabbik polgártárs, ott úgylátszik mindkettőjük versenyfutása véget ért, s kezdődtek az előintézkedések a kapun bemenetelre. Még akkor nem voltak azok az álmatlanságra elitélt gályarabok feltalálva, a kiket kapusoknak nevezünk: legfeljebb az úri palotáknál. Tisztességes ember magával hordozta a kapukulcsot, s maga nyitotta ki a kaput.

A szegletbe huzódott kis leány ekkor elkezdett szöpögni.

– Nézze csak! Szólt a magasabb férfi. Valami kis leány.

– A bizony. Hát mit akar ön itt kicsike? kérdé az alacsonyabb férfi, lámpájával törekedve megvilágítani a gyermek arczát.

Az pedig most már hangos sírásba tört ki.

– A mama! Én a mamához akarok!

– Hát ki az ön mamája? kérdé a magasabb férfi.

– Az én mamám a grófné.

– Hogy hívják? Micsoda grófné?

– Azt nem tudom.

– De hát hol lakik?

– A palotában.

– De micsoda utczában?

– Azt nem tudom.

– Igazi párisi leány, dörmögé közbe az alacsonyabb férfi. Azt tudja, hogy anyja grófné és palotája van; de hogy kinek hívják s melyik utczában lakik? azt fölöslegesnek tartották neki betanítani.

– De hát hogy kerül ön ide, kis comtesse? kérdé ismét a magasabbik.

– Hát a Diána tudja.

– Kicsoda az a Diána?

– Ki volna? A mamának a Diánája.

– Engedje csak, szólt az alacsonyabb férfi. Én hadd kérdezem ki. Az a Diána valaki, a ki önt öltözteti, nemde?

– Ellenkezőleg. Ő vetkőztetett le. Nézzék csak. Nincs rajtam egyéb, mint ez a cotillon, meg ez a csunya nagykendő.

S azzal széttárva a veres nagykendőt, a mibe burkolva volt, megmutatta, hogy milyen könnyen van azon alul öltözve. Valóban nem volt rajta egyéb, mint az a fehér öltönydarab, a miben nem szokás az öltöző-szoba küszöbén átlépni, s a minek a nevét, eddigelé ki nem nyomozható okokból, a mai világban a füzértáncz számára találjuk lefoglalva.

A gyermek lehetett valami nyolcz esztendős; azon idők divatjában a kis leányok is épen olyan hosszú, testhez símuló szoknyákat és ingeket viseltek, mint a nagymamáik.

– Ah, szegény gyermek, szólt erre egészen elérzékenyűlve az ifjabb férfi, s meglátva, hogy a kis leány vékony szattyán czipőcskéi egészen el vannak merülve a hóban, hirtelen felvette a didergő teremtést a karjára s beburkolva azt a nagy veres kendőbe, elkezdte nyájasan gyügyögtetni: Ne féljen ön semmit! Ah, hogy át van fázva!

– No de az a Diána, mért vetkőztette önt így le? kérdezé tovább az öreg férfi. Hogyan kezdődött ez? mondja csak.

– Hát a mama egy pofont adott ma reggel a Diánának.

– Aha! Tehát mégis szolgálattevő személy az a Diána.

– Hát persze az; mi lenne más?

– No mert lehetne istenasszony is, vagy vadászkutya.

– Aztán ma este a mama elment az operába, s a Diánának azt parancsolta, hogy engem meg vigyen el a gyermekbálba a marquisékhoz. Szépen felöltöztessen az új selyemruhámba, s aranyfüggőmet, karpereczemet és nyaklánczomat is feltegye. A Diána a helyett elhozott ide ebbe az utczába, itt kiszállított a kocsiból, lehúzta rólam a selyemruhámat, elvette a karpereczemet, nyaklánczomat, függőimet, s én nem tudom mért hagyott itt a kapu alatt. Hisz itt nincs zene. Aztán hova lettek a szép ruháim?

– Az ám. Még jó, hogy azt az ócska nagykendőt rádobta önre, különben a mamának nem volna holnap kis comtesse-e, mondá az öregebb úr, s aztán társához fordult, dörmögve: «már most mit csináljunk mi ezzel a történettel?»

– Itt az utczán csak nem hagyhatjuk ezt a szegény gyermeket. Az embertelenség volna, szólt az ifjabb.

– Pedig magunkhoz vinni is bajos.

– Ah, csak nem tartunk talán egy kis ártatlan gyermektől, a ki még az anyja nevét sem tudja.

– Azt elhiszem, hogy nem tudja, hanem ha tart az anyja két három szeretőt, fogadom, hogy mind valamennyinek a nevét tudja. Ismerem a párisi gyerekeket.

– De hát mit tegyünk vele?

– Jó lenne, ha felvinnők a conciergeriebe?

– Azt hiszem, hogy nekünk nagyon jó a rendőrséget nem háborgatnunk, mikor alszik.

Ez a szó «nekünk» különös hangnyomattal volt kiejtve.

– No de fel nem vihetjük a szállásunkra; hiszen tudja ön!

– Eh! Egy jó ötletem támadt. Ezt az ártatlan teremtést a gondviselés küldte most utunkba. Két jó tettet követhetünk el egyszerre.

– Topp! Ez igaz! Szólt az öreg. Megértettem önt. Tökéletes igaza van. Engedjen előre mennem. A míg ön bezárja a kaput, én előre sietek s rendbe hozok mindent. Hozza csak magával azt a kis teremtést. Ne féljen semmit kis grófnécska. Nem lesz semmi baj. Holnap majd eszébe jut önnek a mama neve, vagy a mama keresteti fel; most pedig a gyermekbál helyett menni fogunk a jó tollasbálba.

– Az ám, szólt a gyermek durczásan; pedig milyen szépen fel van sütve a hajam!

Azzal lehúzva a nagykendőt fejéről, a leggyönyörübb gyűrűkbe szedett aranysárga hajfürtöket engedte előomlani, a minőket csak kis comtessek viseltek valaha.

Az öregebb úr tehát kinyitá a kaput, a fiatalabb hátramaradt azt bezárni, az öregebb azalatt előre sietett egy erősen kikoptatott falépcsőn fel az emeletre; míg a fiatalabb csendesen követte, mint a ki fél, hogy gyöngéd terhével eltalál esni, vagy valamibe beleütődni.

Mire a lépcsőre nyiló ajtóhoz ért a kis leánynyal az ölében, az öreg úr már jött reá szemközt s azt mondta, hogy minden rendben van.

A sötét folyosóról egy még sötétebb előszobába léptek, onnan egy ódon faragványokkal czifrázott szárnyajtó egy boltozatos, régi szőnyegzetü szobába vezetett, melyet a karos tartóban meggyujtott két szál argandi faggyugyertya sem bírt világossá tenni.

A kis vendégnek csak itt jutott eszébe megijedni.

– De hallják önök, nem fognak önök engemet megölni?

– Hahaha, kaczagott fel az öreg úr. Ön csak nem nézi valamelyikünket a «croque mitains»-nak, a ki kis gyermekeket eszik?

– Talán önöknek is van kis leányuk?

Az öreg úr meghökkent.

– Nem, kedveském: nekünk még feleségünk sincsen, hát kis leányunk sem lehet.

– A mamának sincs férje, kottyant bele sebesen a kis leány.

– Jaj, kedveském, az más dolog. – Hanem azért mi is értünk hozzá, hogyan kell egy kicsi leányt jól ellátni.

Az alatt lehúzta a kis leánynak a czipőit és átázott harisnyáit, megdörzsölgeté a lábait egy flanell-darabbal s lefekteté az ágyba, mely felvetve állt az alkoveben, beárnyékozva nehéz, szinehagyott damasztfüggönyökkel.

– Ejnye, milyen meleg ez az ágy! mondá a kis leány, mintha valaki most hagyta volna el.

Az öreg úr zavarba jött.

– Hát hiszen megmelegítettem a serpenyővel.

– De hol vette ön hozzá az égő parazsat?

– Ejh, milyen kiváncsi egy kis portéka ez! Dörmögé az öreg úr. – Mondja csak kedveském: szokott ön imádkozni, mielőtt elalszik?

– Nem én. Mama azt mondja, hogy erre ráérünk, majd ha megvénülünk.

– Derék, felvilágosodott asszonyság! Hanem egy findzsa tojásos punch úgy hiszem nem lesz önnek a meggyőződései ellen. Még talán egy kis piskóta is el fog kelni, meg egy szeletke pástétom.

A véletlen vendég egészen megvigasztaltnak mutatta magát, a míg a csemegézésről beszéltek előtte; a punchot, mit a fiatal úr főzött s a pástétomot, czukorsüteményt, mit az öreg úr szedett elő zsebeiből, engedte jól esni. Később nyügösködött, hogy miért nem adják mind neki, a mi a tányérban van? minek viszik át a punch és csemege egy részét a másik szobába? a hogy elkényeztetett gyermekek szoktak. S hogy nem tették meg a kivánságát, elkezdett sírni; keservesen hangoztatta a «mama! oh kedves mama! egyetlen szeretett mama!» nyafogásokat. A két férfi minden módon iparkodott, hogy kibékítse. Utoljára a fiatalabb valahonnan előkerített egy szép, nagy felöltöztetett bábut; azt vitte oda neki. Arra aztán egyszerre ketté lett vágva minden sírás, a gyermek nagy kedvteléssel kapott a játékszer után: «ah be kedves szép buba! Jaj, de aranyos bubika!» Azt azután addig gyügyögtette, ölelgette a kebléhez, addig altatta, maga mellé rakva a fejét, dudolgatva neki a dajkadalt, míg egyszer csak szerencsésen elaludtak mind a ketten. (Azaz hogy a bubiról jól állhatunk egész bizonyossággal, hogy az aludt.)

– Alszik már! Suttogá az öregebb úr, összehúzva az ágyfüggönyöket s aztán lábhegyen visszatért az ifjabb úrhoz, ki a kandallót szítá fel ez alatt s a tüzet turkálta a vas szénvonóval.

– Ideje! dörmögé az ifjabb. Itt tovább nem maradhatunk. Tudja ön, mi történt a herczeggel?

– Tudom: halálra itélték. Holnap fogják kivégezni. Hát ön mit fedezett fel?

– Oroszlánnyomon rókát, szólt az ifju kedvetlen felsóhajtással. Az, a ki annyi hiú reményt költött fel egyszerre, nem más, mint egy csaló: egy St. Leu-i szabónak a fia, Leon Maria Hervagault; az igazi dauphin, XVI. Lajos fia csakugyan meghalt, miután három esztendeig volt csizmadia-inas Simon mesternél, s mint a magas kiküldött bizottság constatálta, természetes halállal, s hogy ne is kutathasson utána a késő ivadék, oltatlan mész közé temették el a Szent Margit kápolnában.

– No a «Monsieur»2) iránt nem voltak ilyen scrupulosusok, monda az öreg úr, nyugtalanul járkálva alá s fel a szobában. Most kaptam ügynökömtől levelet a Rhénus mellől; azt irja, hogy a Monsieurt Dillingenben orozva fejbelőtték.

– Őt is! Akkor csak…

– Csitt! Mintha az a gyermek most sem aludnék.

– Ejh, hisz mit érti az, miről beszélünk?

– Szeretem mégis, ha vigyázunk, szólt az öreg, abba hagyva a járkálást. Itt most mindennek vége. Nekünk a kincsünket biztos helyre kell vinnünk. Eddig jó gondolat volt az, hogy épen az oroszlán barlangjának a torka előtt rejtettük el. Mindenütt keresték, csak a közelben nem. De azt nem lehet tovább koczkáztatni. Önnek még az éjjel el kell vele menekülnie innen.

– Tudom. A terv napok óta kész a továbbfutásra. A legnehezebb ebből a házból kijutni vele. Ezt éjjel nappal őrzik. Hanem a véletlen egy igen jó ötletet adott.

– Értem önt.

– Mi ketten ki szoktuk találni egymásnak a gondolatjait még mikor országok választanak is el bennünket. De most a nagyobb kérdés az lesz, hogy hová rejtőzni vele? Ellenségeink keze mindenüvé elér, s a hol a szemeik meglátják a mit kerestek: ott az el van veszve. Még Anglia sem biztos menedék. A dillingeni golyó odáig is elhat.

– Ez a legnagyobb gond, szólt az ifju. Mert ha olyan országba visszük a kincsünket, a hol jó rend és biztosított társadalmi élet van, ott azután rendőrség is van, s a hol rendőrség van, ott minden titoknak nyomára jönnek. Ha pedig olyan helyre visszük, a hol nem avatkozik semmi rendőrség a világ folyásába, ott meg olyan veszélyeztetett állapotok vannak, hogy nem lehet a letelepedést koczkáztatni.

– Mondok önnek valamit. Én tudok egy országot Európában, a hol jó rend van és nincs semmi rendőrség, a hol tökéletes biztosság mellett senkit sem háborgat a hatóság; és a mi legfőbb, egy olyan hely, a mi «extra ictum» esik: lőtávolon kívül.

– No erre kiváncsi vagyok, hol lehet?

– Vegye ön elő a térképet. Majd rávezetem erre a helyre, s azután kicsináljuk az útvonalat pontról pontra, a merre ön akadálytalanúl odajuthat.

A két férfi kiteríté a nagy európai térképet az asztalra, s azután belekönyökölve, elkezdtek azon nagy figyelemmel jegyezgetni, halk, alig érthető szavakat suttogva közben.

Végre megállapodtak valamiben.

«Ez nagyon jó lesz!»

A tervvel nagyon megvoltak elégedve. A térképet megint összehajtogatták s azt a fiatalabb tette zsebébe.

– Tehát még ez éjjel; mondá az utóbbi.

– Ön magával fogja vinni az aczélszekrénykét. Átadom a kulcsát. Abban vannak minden okiratok. Azután hat darab ingecske, a mire maga az anya hímezte az ismeretes jelvényt. Azonkívül egy millió frank angol bankutalványokban. Hanem ezeket csak utolsó szükségben fogja ön felhasználni. Minden hónapban fog önnek küldeni három ezer frankot a tudvalevő bankárház. Az önöknek a legszükségesebbekre elég lesz. Ha a helyzet kivánni fogja, használjon ön fel nagyobb összeget is. Ön tudja, hogy mi forog koczkán. A saját vagyonát tartogassa meg nehezebb időkre. Az jó helyre van elhelyezve: a kamat nevelni fogja a tőkét. Értesítve van két hívünk?

– Ők mindennap várnak rám, helyüket el nem hagyva.

– Mihelyt túl lesz ön Frankhon határán, értesítsen a tudvalevő utakon. Addig nyugtalan leszek. A mig ön nem tudósít, mindennap álmodni fogok önökről, kártyát rakok ki, abból találgatom, mi történt? Valóságos vén asszony leszek. Sajnálom, hogy nem mehetek önnel tovább; de én már nagyon meg vagyok jegyezve. Ön még új ember; nincsen beirva a fekete könyvbe. Átveheti az én eddigi szerepemet. Engem rögtön elfognának, a mint megkisérteném helyemből megmozdulni. Pedig én tapasztaltabb vagyok.

– Bízzék ügyességemben, szólt az ifju, előkeresve a finom aranyczifrázatú aczél szekrénykét.

– Abban nem kételkedem. Azonban ez a feladat nem fiatal embereknek való. Gondolja meg ön, hogy mi sors vár önre!

– Számot vetettem vele.

– Ön el lesz temetve: olyan jól, mint a hogy valaha embert eltüntettek a világról. S a mi legiszonyúbb: a saját börtönének önmaga lesz az őre.

– Szigorú porkoláb leszek.

– Bohó fiu! Alig huszonhat esztendős még! Aztán ki tudja, meddig tarthat ez az elátkozott sors?

– Oh, az iránt nem aggódom. A kik most fölül vannak, azok mind alul fognak kerülni egyszer.

– De önnek addig a maga körül húzott bűvkört elhagyni nem lesz szabad.

– Megvénülök; de meg nem halok addig.

– Az, hogy megvénül ön: még a kisebbik baj. De majd ha az, a ki most csak tizenkét éves, három-négy év mulva felserdült hajadon lesz, elragadó szép és tele szívjósággal: mi történik akkor? Most is nagyon ragaszkodik önhöz: akkor meg fogja önt szeretni; lehetetlen, hogy ezt kikerülje. És önnek nem lesz szabad e szerelem viszonzásáról még csak álmodni sem. – Gondolt-e már ön erre?

– Egy idegen planeta lakójának fogom magamat tekinteni.

– Nyujtsa ön a kezét. Ön nagyobb hőstettre szánja el magát, mint a fogoly lovag, ki elvágta a saját lábát, hogy hozzálánczolt fejedelme futását lehetővé tegye.

– Szót se én rólam többet! Alszik-e a gyermek?

– «Ez» idekinn alszik; hanem «az» odabenn ébren van. – Jerünk be hozzá és értesítsük.

Az egyik férfi felvette a kétágú gyertyatartót, a másik becsukta a kandalló vasajtaját, s azzal mind a ketten átmentek egy mellékajtón az oldalszobába, mire az elhagyott szobában sötét lett.

«Ez» a gyermek azonban nem aludt; hanem ágyában félkézre emelkedve, figyelmesen hallgatózott az ágyfüggönyök mögül, s a másik kezével a viaszfejű buba nyakát tartá összeszorítva, mintha azt is óvni akarná, hogy meg ne nyikkanjon.

A két férfi eltávozta után néhány pillanatig sötét lett a szobában. Csak a kulcslyukon át szűrődött végig a sötétben egy világsugár.

A gyermek felugrott az ágyból s odafutott az ajtóhoz, vigyázva, hogy zörejt ne keltsen, s bekémlelt a kulcslyukon.

Egyszer aztán léptek közeledtek az ajtóhoz. Mire az felnyilt, már a gyermek ismét lélekgyorsan visszasuhant az ágyba s magára rántotta a takarót.

Az öregebb úr jött be.

Nem hozott magával gyertyát; csak az ajtót hagyta nyitva, a miből elég világosság derengett ide által.

Épen az alkovenhez ment, halkan, lábhegyen.

Széthúzta a függönyöket s azt nézte, hogy alszik-e «az» ott?

Minthogy szemei nem győzték meg felőle a félsötétben, a fülét tartá oda a gyermek arczához.

Az csöndes, hosszú lélekzetvételével nyugtatá meg a felől, hogy alszik.

Akkor az öreg úr elvett valamit a székről az ágy mellől.

A leányka látta lassan felnyitott szempillái alól, hogy az a veres gyapot nagykendő az, a mibe ő volt burkolva. Azt átviszi a másik szobába.

És azután visszahoz ugyanonnan egy szép új skót szövésű gyapju shawlt, s azt teszi le az ágy melletti székre.

Hiszen a csere nem válik a meglopottnak a kárára.

A mint az öreg úr másodszor is visszamegy a szobába, már nem húzza be maga után az ajtót. Hanem a mellékszobában egyszerre eloltják a gyertyákat s arra azután egészen sötét lesz.

A sötétségben halk suttogás támad. Valami férfi-hang csendesen zokog. Egy másik azt mondja «szszsz!» Arra mély csöndesség lesz.

Hanem a figyelő leánynak úgy tetszik, mintha e nagy csöndben valaki végig lopóznék a szobában; oly óvakodva, hogy lépése meg ne halljék, hanem a parkett koczkái mégis elárulják, egy-egy halk nyikorgással recscsenve meg a ránehezülő lábhegy alatt.

Valaki elszökött innen.

A kapuajtó nyilik és csukódik; bármily óvatosan, mégis felhangzik az is.

Akkor azután a teljes sötétségben elkezd egy férfi hangosan, keservesen zokogni; s hallik, a mint a homlokát üti a tenyerével.

Azután megint oly csönd támad, mint mikor minden élő lény hallgatózik. Az utczán szóváltás támad: rövid ideig tart, s aztán csendesen tova vonul. Felváltja egy közeledő s megint eltávozó kocsi zörgése.

Ekkor a vegytani gyujtószer meglobban. A mellékszobában a gyertyákat meggyujtják s kijön onnan – az öreg férfi – egyedül.

Nem sír itt senki.

Az egyedül maradt úr felhúzza ismét a kandallóról az ajtót s újra tüzet szít benne.

És azután sajátszerű foglalatosságot talál ki magának.

Először mindenféle papircsomagokat hajigál a tűzbe. Ez még hagyján. Hanem azután következnek mindenféle leányruhák. A minőket három évestől tizenkét évesig való gyermekek viselnek. Azokat kiterjeszti egyenkint maga elé, aztán összegöngyölve a kandallóba dobálja. Szép drága szövetű ruhácskák, kihímezve, felcsipkézve. Mit vétettek, hogy a tűzbe jutnak?

Utoljára nem marad más, csak egy pár selyem harisnyácska.

Azt megsajnálja: eldugja a keblébe.

Aztán elkezd nyugtalanul járkálni a szobában alá s fel, az ajtótól a befüggönyözött ablakig meg vissza. Utoljára odalép a kandallóhoz, kirántja azt a selyemharisnya-párt a kebléből, felitatja vele a könyeit, a mik az arcza barázdáin végig csorognak, s aztán – azt is a tűzbe hajítja.

Aztán leveti magát a karszékbe: feje az ölébe hanyatlik, s úgy marad mozdulatlanul.

II.

A fiatalabb úr kilépett a kapun. A világosság elé érve, ugyanazon öltözet látszott rajta, a mi az imént, s a karján emelve egy leánykát hozott, ugyanabba a színehagyott vörös gyapot kendőbe burkolva s biztató dédelgetéssel beszélt hozzá: eléggé fenhangon, hogy akárki hallhatta.

– No hát, kis comtesse, mégis csak rá tudna találni a mamának a palotájára? Egy szökőkút van előtte? Azon egy kőember háromágú villával, meg egy halfarkú kőkisasszony. Na erről majd rátalálunk. Mindjárt a mamánál leszünk!

Erre a szóra a beburkolt elkezdett sírni.

– Az Istenért! ne sírjon! suttogá neki a férfi.

De mikor olyan nehéz azt megállni egy kis leánynak, hogy ne sírjon, mikor azt mondják neki, hogy «mindjárt a mamánál leszünk!» – mikor az a mama rég elment már az égbe! És milyen úton ment el!

Azonban egy durva blouseba öltözött férfi jött rájok szemközt, begyűrt sipkával a fején, kurta pipával a szájában. Részegnek tette magát és dülöngélt.

Az ifju úr a falhoz húzta magát, hogy útat engedjen a szemközt jövőnek. Azonban az is a falhoz tartotta magát s beléje kötött részeg módra.

– Nos? Mi az? Ön le akar engem szorítani a járdáról? Ön azt akarja, hogy én lépjek bele a csatornába? Azért, mert önnek a la bouccanier csizmája van, nekem meg csak faczipőm? Olyan polgár vagyok, mint ön! Nem vagyunk-e egyenlők?

Az ifju úr tudta jól, hogy kivel van dolga? Ez az ő embere. A rendőrség álczázott kéme, kinek az a feladata, hogy ő rá vigyázzon és belé csimpajkozzék, mint a bojtorján.

– Nem vagyunk egyenlők, polgártárs, monda neki nyugodt hangon. Mert először is az én karomon egy gyermek van, a ki a mellett még szerencsétlen is, mert eltévedt az anyjától. Már pedig a franczia tiszteli a gyermeket és a szerencsétlenséget. Igaz-e? Honneur au malheur!

– Önnek igaza van polgár. Erről beszélgethetünk, szólt a blouseos, megfogva az ifju úr köpönyegét.

– Minthogy azonban hideg van, szólt az ifju, s a szegény gyermeknek sietős a hazajutás, annálfogva tegyen ön inkább egy szivességet a szerencsétlennel, s szaladjon el a legközelebbi utczaszögletig s hívja el onnan azt a bérkocsist, a ki éjszaka ott szokott állomásozni. Mi addig itt fogunk várni.

A blouseos ember nem távozott el messzebbre, mint a honnan szem előtt tarthatá az embereit; ott sajátszerű fütytyentést hallatott s arra nem sokára hallható lett a bérkocsi gördülése. A bőrrel fedett redőnyös ablakú jármű a három lépcsős felhágóval nemsokára a kapu előtt állt.

– Köszönöm önnek a szivességét polgártárs, monda az ifju, egy húsz sous-s pénzdarabot nyomva a blouseos ember markába. Nem volna önnek ideje velünk jönni és segíteni a házkeresésben – jó borravalóért?

Ha nem kérte volna erre az ifju, a blouseos ember bizonyosan megtette volna azt; de így furfangot gyanított az ajánlatban. Azt hitte, azért akarják innen elcsalni most szép ürügy alatt, hogy e közben a másik férfi eltünhessen a szemmeltartás köréből.

– Nem tehetem, polgár! A feleségem vár oda haza. Az asszony nagyon veszekedő. S én szeretem a házi békét. Csak bízza ön magát erre a bérkocsisra. Ez igen ügyes fiu. Ugy-e Peroquin? Sok éjjeli járást tettél te már Párisban. Jól megszolgáld a húsz frankodat egy órára Peroquin!

Az a bérkocsis is a titkos rendőrség szolgálatában állt. Tudta ezt az a fiatal ember jól.

A blouseos férfi aztán barátságosan megrázta az ifju úr kezét.

– Adieu! Ha megbántottam, ezer bocsánat. Most visszavonulok. Hova vonulok vissza? Vagy a feleségemhez, vagy a korcsmába. Ki tudhatja a jövendőt? Ezt a húsz sous-t vagy a feleségemnek viszem, vagy a liqueurbódésnak. A sors határozzon. Fej, vagy irás? Ha fej, haza viszem, ha irás, megiszom.

Azzal fölvetette a pénzt, a mi azonban élével esett a hóba, s nem volt se fej, se irás. Nem is ment a blouseos ember se a feleségéhez, se a korcsmába; hanem a mint az ifju úr a leánykával beült a bérkocsiba, meghúzta magát a lámpásos házzal szemben egy kapu alá, s onnan figyelt arra a mozgó árnyékra, mely a kivilágított ablak függönyén megjelent s újra eltünt.

– Hát tulajdonképen hová megyünk? kérdé a bérkocsis.

– Hja, polgár, ha én azt tudnám, hát akkor minden jó volna. Hanem hát épen csak ez hiányzik. A kis comtesse eltévedt a mamájától s nem tudja sem az utczát, sem a házszámot; csupán annyira emlékezik, hogy a ház egy téren van, a hol egy szökőkút áll. Már most hát nekünk sorba kell járnunk minden szökőkutat.

A bérkocsis nem kérdezett többet, felült a bakra, s elkezdett hajtani.

Igazi példánya volt a párisi fiacrenak. Kiborotvált rezes arcz, burnóttól fekete orrlyukakkal, a fülében arany lencsefüggő, a fején kopott piszkos paróka, lenyomatva zsíros carmagnol kalappal, a nyakán egy véghetetlen vászonpólya, melybe az egész álla a fültövéig s az alsó ajkáig el van takarva. Egyéb termetét burnótszín köpeny takarja, melynek hét egymásra következő gallérja van, s hosszú ujjai, a mik felölteni valók.

Tehát elindultak Párisban szökőkútat keresni.

Az első két szökőkút nem volt az igazi.

Akkor az ifju úr mondott valami utczát a bérkocsisnak, a min keresztül a valószinűleg igazi helyes czélponthoz legbiztosabban el fognak jutni.

Az pedig egy szük, kanyargós utcza volt: a rue des blancs manteaux.

Egy földszinti ház elé érve, a fiatal úr meghúzta a zsinórt, a mi a bérkocsis karjára volt kötve, s azt mondta, hogy itt egy perczre ki akar szállni.

A mint a kocsi megállt, a földszinti ház ajtaja rögtön felnyilt s azon egy hórihorgas, csontos, vállas férfi lépett elő, futársarukban, egy sarkában következő kövér, tenyeres-talpas hölgy kiséretében, a ki az egyik kezében gyertyát tartott, a másiknak pedig a tenyerét tartotta eléje, hogy el ne fújja a szél.

– Te vagy Raoul? Szólt ki a kocsiból a fiatal úr.

Erre a kérdésre nem felelt semmit a hosszú ember, hanem felugrott egy szökéssel a bérkocsis mellé s annak egy tapaszszal beragasztotta a száját. Mire a bérkocsis védelemre gondolhatott volna, már akkor a kocsiból kiszökött ifju úr megragadta a két karját, azzal lerántották az ülésből, s oly hirtelen bevitték a házba, hogy meg se nyikkant.

A markos hölgy pedig kiemelte a reszkető leánykát a hintóból s a férfiak után vitte.

A bérkocsis izmos ember volt; de két megtámadója még izmosabb.

Egy szobába vitték, a minek az ajtaja a kapu-bejáratra nyilt: ott megkötözték, betömték a száját, lehúzták a köpönyegjét, leoldozták a nyakravalóját s aztán farkasgúzsba illesztették s úgy ültették fel az ágyra.

Mikor aztán ártalmatlan hallgatóvá lett téve, akkor ugyanarra az ágyra, a melyen ő a falnak támasztva guggolt mozdulatlanul, egy toilette-tükröt helyeztek el.

– Ne féljen semmit, polgár! mondá neki a futárcsizmás férfi; nem lesz önnek semmi baja. Csupán csak le akarják festeni. Tudja, a szépsége végett.

Azzal az ifju úr odaült a tükör elé s a saját két pofaszakállát lenyírta, azután mindenféle pamacsokkal épen olyan rezes arczot, burnótos orrot festett magának, mint az előtte ülő eredeti, a fülébe oda csiptette a függőt, a rossz parókát föltette a fejére, tetejébe a carmagnol kalapot. Azután a nyaka körül csavarta azt a terjedelmes nyakravalót, elborítva vele az annyira ismertető állat. Végre felölté magára a hétgallérú köpenyeget, míg tökéletesen hasonló nem lett az előtte lebegő eszményképhez.

– No most, polgár, legyen nyugodt és ne féljen semmitől, biztatá a megkötözöttet a hosszú férfi a futársarukban. Legfeljebb holnap ilyenkorig visszakapja ön a kocsiját, lovait, köpenyét, nyakravalóját és minden egyéb jogos tulajdonát; a miknek a használatáért, egy napra óránkint húsz frankot számítva, itt hagyunk önnek ötszáz frankot, húsz frank a borravaló. Ide lesz dugva a mellénye zsebébe. El ne felejtkezzék róla. Holnap reggel tizenegy órakor be fog jönni önhöz a tejhordónő; az majd kimenti önt e kényszerhelyzetből s annak majd elmondhatja ön, hogy mit álmodott? A rendőrbiztosnak ne mulaszsza ön el átadni a legszivesebb üdvözletet két ismeretlen tisztelője részéről. Addig pedig viselje ön magát helyzetéhez méltó nyugalommal és hideg vérrel. Hogy jól tudjon ön aludni, szépen bekötjük a szemeit, s ha még sem tudna ön elaludni, kezdje el magában a kétszerkettőt mondani: én is mindig úgy teszek, s mire a hétszerhéthez érek, inkább elalszom, mint hogy kitaláljam. Jó éjszakát, polgár.

A mellékszoba ajtaja kinyilt s azon az említett köpczös asszonyság lépett ki – egy fiucska kapaszkodott a karjába. A kis leányból már fiu lett.

Az asszonyság már nyusztprémes bársony wicklerbe vala öltözve, struccztollas kalappal; a kis fiucska pedig à la polonaise, bő nadrágba, hosszúszárú csizmákkal, prémes bekecsbe, a minek a gallérja fel volt hajtva, a fején egyike azoknak a festőietlen alakú sipkáknak, a miknek a felhajtóját ha lehúzzák s az áll alatt keresztül kötik, az embernek nem kell messze menni, hogy eszkimót lásson; azonfelül a gondos «mama» egy szörnyű nagy shawlt kötött az ifju úr nyaka körül, a mitől annak csak az orrahegye és szemei látszottak elő.

– Készen vagyunk, mondá az asszonyság.

A két férfi oldalzsebeibe dugta a pisztolyait. A fiatal úr egy bőrtokba rejtett ládikát bízott a futárcsizmásra, mit az gondosan a nyakába csatolt. Azzal a hölgy és kis úrfi felültek a hintóba, a két férfi fel a bakra, s a hintó tovább gördült. Most már tudta a kocsis, hogy hová?

A gyermek a bezárt hintóban mélyen aludt, a hogy gyermekek szoktak, ha éjjeli félbeszakított álom után kocsira ültetik őket.

Vajjon álmodott-e azokról a helyekről, a miken keresztülvitték?

Mikor a nehéz kocsi végig döczögött azon a nagy téren, a hol még beleütődött a tengelye egyikébe azoknak a szétszórt szögletköveknek, a mik egy király szobrának az alapját képezték, s a melynek helyén most egy szomorú faalkotvány van felállítva, két czölöp között egy harántos élű ekevas (a halál ekéje, a guillotin), míg a tér közepén egy megkezdett óriási oszlop talapzata terpeszkedik, a mihez a hozzávaló rézburkolatot még ellenséges ágyúk képezik, (a Vendome-szoboré) – nem jelent-e meg ott álmában egy halavány hölgy alakja, vörös vonallal a nyaka körül, hogy homlokára lehellje hideg csókját? – Mikor keresztül gördült a jármű azon a Szajna-hídon, mely még egyedül volt házakkal beépítve, nem kiáltott-e fel hozzá a Szajnából egy kardal: «maradj itt!» – gazdátlanúl tovaúszó fejek kardala? – Mikor a hófuvatban elrekedt a kocsi az előtt a várkastély előtt, a minek «bagatelle-vár» volt a neve, nem visszhangzott-e még a falak között álmában az a hymnus, a mi e nyolcz nap alatt épült tündérkastélyt fölszentelte? Aztán meg a játszó gyermektársak kaczagása? – S mikor az előtt a kis templom előtt megálltak Saint-Leuben, a hol kocsit és négyes fogatot váltottak a nagyobb sietés végett, nem csendült-e meg érkezésére az a kis lélekharang, a minek kivették a nyelvét, azóta, hogy egy szerencsétlen asszonynak a halála napján gyászimára merte hívni az embereket! s megbüntették magát a templomot is; eladták kótyavetyén, megvette nyolcz aranyért Ottovairi nevű kereskedő s csinált a templomból salétrom-raktárt. Nem mondta-e álmában ez a harang: «gingalló!»

A gyermekek olyan jól alusznak.

Hanem az, a ki ébren volt, s a lovakat hajtotta: az talán álmodott mindezekről?

III.

Az egyedül maradt öreg úr csak reggel tíz óra felé látogatta meg vendégét. Az ezúttal már valósággal aludt, s csak arra ébredt fel, mikor az ablak és ágy függönyei szétvonattak, s egyszerre világosság hatolt szempilláira.

A gyermek ezúttal igen szeretetreméltó volt, mint szoktak a gyermekek, ha jól kialhatták magokat.

– Ah, uram, az nagyon szép öntől, hogy fölébresztett. Igen jól aludtam. Ez igazán olyan jó kis ágy, mint odahaza. Milyen jó, hogy nem hallom a nevelőnőt zsémbelni. Ugy-e ön nem szokott zsémbelni? Pedig megérdemleném ám; nagyon rossz voltam az este. Nem akartam elaludni. Pedig önök olyan jók voltak hozzám. Még tojásos punchot is adtak, a mi nagyon jó volt. Nézze csak. Egy pohárral megmaradt még tegnapról. Azt bizonyosan ön hagyta ott. Az jó lesz nekem reggelire. Én szeretem a hideg punchot. Meg nem engedem, hogy ön fáraszsza magát a csokoládéfőzéssel.

Azzal felugrott az ágyból, s egy nyolcz éves gyermek ártatlan naivságával odafutott a csemegéző asztalhoz, felkuporodott a szófára, hosszú alsó öltönyével betakarva a meztelen lábait, s megkinálta magát az otthagyott hideg punchchal, a mibe piskótát kezdett mártogatni.

– Nagyon jó! Apropos! A mama nem kerestetett még?

– Nem biz az, kicsikém. Hanem majd mindjárt neki indulunk mi őt fölkeresni. A grófné nem is tudhatja még, hogy ön elveszett. Hisz ő azt hiszi, hogy ön a marquisnőhöz ment gyermekbálba, s igen természetesnek találja, ha onnan éjszaka nem bocsátják haza a kis tánczosnőket, hanem lefektetik szépen s azután a nagyok folytatják a tánczot reggelig. Ön után ma délig nem is fognak tudakozódni.

– Ejh, ön csakugyan szeretetreméltó. Ez nekem nem jutott eszembe. Féltem, hogy a mama haragudni fog, magánkívül lesz s olyankor olyan rút. Máskor meg nagyon szép. Oh igen szép! Majd meglátja ön. Ugy-e eljön velem a mamához? El fogja mondani, hogyan talált rám? De azt ne mondja el, hogy milyen makranczos voltam. Meg, hogy azt kérdeztem, hogy nem akar-e ön megölni? Este mindig nagyon félek. Jőjjön ide, hadd csókoljam meg. No ezt a másik csókot meg vegye át a barátja számára. Őt nem csókolnám meg, mert nagyon szép ember. De ön meg olyan jó. Azt szeretném, ha ön az én atyám volna.

Az öreg úr a könyekig engedte magát elérzékenyülni.

– No de kedves kicsikém, monda kis vendégének, ebben a nem utczára való öltözetben csakugyan nem mehetünk ki várost járni, a mamát is megijesztenők vele. Én azt teszem, hogy elmegyek a pipereárushoz, önnek valami kész öltözetet hozni. Mondja csak: körülbelül milyen forma öltözet volt az, a mitől önt megfosztották?

– Oh! Abukir-szín gros de Naple grêcque, elől csipke trompeuszel és rövid újjakkal.

– Nem felejtem el. A míg odajárok, addig senki se jön ide.

– Oh én szeretek egyedül lenni. Nappal nem félek semmitől.

– Addig mulassa ön magát a bubával.

– Nagyon szép buba! Az éjjel együtt aludtunk, a hányszor fölébredtem, mindig megcsókoltam.

– Önnek fogom adni, ha úgy megteszett.

– Ah! Köszönöm. Ez bizonyosan valami kedves leányáról maradt önre, a ki meghalt.

– Úgy van. Szólt az öreg úr szomorúan.

– Ah, akkor nem fogok vele játszani. Elteszem az üvegszekrényembe, karszékbe ültetve. Nem szabad neki a földön heverni. Philinenek fogom hívni. Az az én kis hugom volt, a ki meghalt. Ide üljön mellém szép Philine. – Azt nem is mondtam önnek, hogy engem hogy hínak? Lássa, milyen ostoba vagyok! Csak a keresztnevemet tudom: «Amelie». – Lássa: a polgár leányoknak könnyű megtanulni az anyjuk családi nevét, mert azokat, ha keresi valaki, azt kérdezi: itthon van-e Pomponetné? Köszöntetem Rigolmichonné asszonyt! De az én mamámat minden ember csak úgy híja, hogy «la comtesse!» hát honnan tudnám, mi a családi neve? Én csak úgy hívom, hogy «mama Themire»: s azt hittem, hogy az minden házban van egy.

Az öreg urat még meg is nevettette a kis bohó portéka.

– Hát talán valami könyvet adhatnék önnek, hogy el ne unja magát?

– Ah, haha! nevetett a kis leány, tenyereit összecsapva. Az volna nekem csak kedves! Hiszen még csak most tanulom az alfabetet s sehogy sem tudok kibékülni azzal a gondalattal, hogy a kétágu villát «i grec»-nek hivják.

– Kedves kis ártatlan bohó! mondá az öreg úr. Hát a virágokat szereti-e ön?

Azzal eléje hozott egy porczellán virágvedret, a miben egy narczisz volt. Egy évtized előtt a salonok divatvirágja.

Ennek a szirmai hófehérek voltak rózsaszín hegygyel, a belső pilise sötétzöld, narancssárga kehelylyel. A virágkedvelők emlékeznek rá, hogy ennek valaha a kertészeti katalogusban Marie Antoinette neve volt.

– Ah, be gyönyörű szép virág! csodálkozék rajta a gyermek. Jajh, ha egyet szabad volna róla leszakítanom!

– Tessék!

A kis leány leszakított egy virágot s azt gyermek kaczérkodással az inge szalagcsokrába tűzte.

– Mi a neve ennek a gyönyörű virágnak?

– Narczisz.

A gyermek e szóra felugrott helyéből örömre gyúlt arczczal.

– Ah! Nézze ön! Erről a szóról eszembe jut, hogy hol lakunk! Hát a palais des narcissesban! Tudja ön, hol van az?

– Hiréből ismerem.

– Akkor egyenesen hazavihet ön, kérdezősködés nélkül. – Oh drága, kedves virágom!

S azzal megcsókolta a gyermek hálateljesen azt a virágot, mely megmondta neki az anyja palotájának a nevét.

– Már most sietni fogok önnek az öltönyét elhozni.

– Én meg addig elmesélem Philinenek Gargantua történetét.

– Zárja be ön belülről az ajtót; s csak akkor nyissa ki, ha nevemet mondom: Alfred Cambray.

– Oh, azt a másikat én elfelejtem: csak azt mondja, «papa Alfréd». Azt megtartom!

A míg az öreg úr a lépcsőn aláhaladt, a gyermek fenhangon kezdé el a dajkamesét mondani a képzelt hallgatónak. Egyedül hagyott gyermekek félnek, azért lármáznak.

A mint azonban a kapudörej jelenté, hogy az öreg úr eltávozott, a gyermek felugrott helyéből s elkezdett kutatni a szobában. Mindent össze-vissza fürkészett. Aztán benyitott az oldalszobába: minden fiókot kihúzogatott, mindent összemotozott. – Hiszen ez is gyermekszokás, kutatni – idegen helyen. Mit találna a kiváncsiság valami érdekeset, valami furcsát? – Egyszer aztán, a mint a kutatásból visszatért az első szobába, észrevette, hogy a padlószőnyegen apró papirdarabkák vannak elszórva. Azokat összeszedte s azután megkisérté összerakni az asztalon, míg a tépett rongyokból lassankint kikerült az egész papirlap.

Akkor azután azt, a mi arra írva volt, szépen elolvasta. Pedig meglehetősen kúszált férfiírás volt az. Volt rá ideje; az öreg úrnak egész a passage Colbertig kellett ballagni, hogy divatos ruhatárt találjon.

A mint a visszatérő öreg úr léptei hangzottak a lépcsőn, leszórta az asztalról a papirdarabkákat, s elébb, mint az zörgetett volna, futott eléje kinyitni az ajtót; s mikor az megmutatta neki az elhozott öltönyt, magánkívül volt örömében, tánczolt, keringőzött, kaczagott, csókolta az ajándékhozó kezeit.

– Épen ilyen volt az én bálruhám! Egészen ilyen. – De ez még annál is szebb!

Cambray úr felöltöztette a kis leányt a magával hozott ruhába, oly ügyesen, mintha nagyon sokat foglalkozott volna ilyen feladattal; mikor készen voltak, körültekintett; meglátta az elszórt levélrongyokat a szőnyegen, azokat összesöpörte s beledobta a kandalló tüzébe.

Cambray úr is megpróbálkozott azzal, a mit rajta kívül már olyan sokat megkisértettek: hogyan lehet az ember eszének egyszerre két külön úton haladni? Mintha két ellenkező hippogryph volna fogva a szekerébe s az egyik erre, a másik arra akarná vinni. Mikor a déli tizenkét órát harangozták, az egyik eszmejárás az eltávozott szökevények után ragadta: vajjon megmenekültek-e szerencsésen, s ha a párisi banlieun túl vannak, elég nagy egérútat nyerhettek-e tizenkét óra alatt a nyomukba kerülő üldözők elől? A másik nyugtalanító gondolatja meg odaragadta a névtelen grófnőhöz, a kinek már ezóta mégis meg kellett tudni, hogy a leánya elveszett. A harangütés bimbam szava hol az egyik, hol a másik aggodalmat hozta eléje, mintha az ő szíve is egy harang volna, a mit két oldalt dönget a vaskoloncz.

Hanem az az első hippogryph, a melyik az eltávozottak után húzott, mégis erősebb volt a másodiknál, úgy, hogy Cambray úr, mikor a kis leánynyal együtt beszállt a bérkocsiba, arra a kérdésre, hogy hová hajtson? olyan helynevet mondott a kocsisnak, a minek hollétéről az semmit se tudott, valami idegen ország kimondhatatlan departementjának a nevét, s csak a nagy elbámulására a kérdezőnek tért vissza a jelen helyzethez, megmondva neki, hogy a «palais des narcisses»-hoz utaznak.

A bérkocsis azt kérdezte, hogy melyik oldalára a palotának? mert ez négy utczára szolgál.

Erre azután a kis leány adott utasítást: a «hol a sétány van».

A palais des narcissest hajdanában Soubise herczeg építteté – a szép Guimard kisasszony számára. A hirhedett tánczosnő egyedül lakott benne: maga és hozzátartozói.

A forradalom e palotát is elfoglalta, s az is a kalapács alá került: elárvereztek, azaz, hogy kisorsolták. Egy úrhölgy nyerte el azt 120 frankos sorsjegygyel.

Akkora úrhölgy azonban nem született a világra többé, a ki egy egész palotát be tudjon tölteni egy magával: a nyertes eladta Perigault bankárnak; a megvásárló ügyes vállalkozó volt: a nagy palotát felosztotta kisebb lakásokra, a méltóságos nagy termeket vékony falakkal átidomíták sok szakaszú lakosztályokká: egy teremből kitelt salon, antichambre, boudoir és vestibule. A palota a divaturacsok kedvencz lakóhelyéül lett fölkapva, a kiket egy évben «narcissoknak» híttak, a hogy hítták később «incroyablesoknak», «lyon»-oknak, «petits crèvèes»-knek: innen maradt e háztömegen a «palais des narcisses» elnevezés.

A sétány alá érve, már egészen jól tudta magát tájékozni a comtesse.

– Itt, ennél a kapunál álljunk meg, parancsolá a kocsisnak: aztán ön elmehet. A marquis úr a mama equipageán fog visszatérni.

Cambray úrnak meg kellett engedni, hogy a kis comtesse őt marquisnak czímezze. Ezzel az ártatlan hazugsággal tartozott a kis grófnő saját rangja méltóságának. Egy «pékin»-nel csak nem utazhatott egy kocsiban. A szegény Favras, a kit felakasztottak azért, mert ő volt az «utolsó marquis», hiába szenvedte ki a vértanuságot: a császárság új marquiskat teremtett.

Azzal a kis comtesse kisérője karjába kapaszkodva, vezette azt egész otthonias jártassággal.

– Ne menjünk a főlépcsőn, monda neki, ott minden cselédet föl kellene lármáznunk. Van itt egy melléklépcső, a melyen én önt egyenesen a mama boudoirjába fogom vezetni. Meglepjük őt.

Cambray úrnak tetszett ez az ötlet. Volt benne gyermeki gyöngédség: nem rémíteni meg az anyát szokatlan lármaütéssel; s azonkívül az aristocrata kék vérnek a veleszületett óvatossága: nem bocsátani közhirré, hogy a család nyolcz éves kisasszonyát mily megszégyenítő bántalom érte, s hogy a megmenekülést mily véletlennek köszönheti?

Cambray úr maga is régi nemes volt; régibb talán, mint a ki e palotát építetté: talán nem is Cambraynak hívták mindig. Hanem ezt hagyjuk el most. – A kis comtesse egész észrevétlenűl vezette fel a kapus által felnyittatott rejteklépcsőn oltalmazóját. A vasrácsajtó titkos nyitját is jól ismeré már a kis leány. Egy ódon ruhaszekrényekkel még szűkebbre szorított tornáczon át egy öltőzőszobába vezette Cambray urat. Ott nem volt senki.

Innen átléptek egy boudoirba, melyben egy asztalon himzések és képes albumok voltak kiterítve. Ott sem volt senki, egy rikácsoló kakadún s egy orfintorgató kapuczinus majmon kívül.

Hanem az innen kivezető szárnyajtón keresztül lehetett hallani egy harmonion méla hangját, melyben Cambray úr megismerte Beethoven «Les adieux, l’absence et le retour,» symphoniáját s egy perczre megállt azt hallgatni.

– Ezt a mama játsza, suttogá a kis leány. Ön lépjen be elébb; én hátramaradok. Mondja el neki, hogy elhozott és nincs bajom. Vigyázzon, mert a mama nagyon ideges.

Cambray úr csöndesen benyitá az ajtót és azután meglepetve állt meg.

Egy pompás nagy termet látott maga előtt, mely tele volt fényes közönséggel.

A grófnőnél épen «matinée» volt.

A jó társaság kedvencz mulatóideje volt ez évben a déli tizenkét óra. Akkor tartották a hangversenyeket.

Csupa meghivott vendégek voltak, grand toilettben. A hölgyek mind fiatalok és szépek; azon kor erényes divatja szerint kebleik betakarva himzett kendőkkel; az öltönyökön drága himzet és brüsseli csipke, a hajfürtökben igaz gyöngyök; a férfiak is csupa salonöltözékben: tökéletes magyar nadrághoz rövid derekú frakkok, nagy, fényes érczgombokkal, a himzett mellény széles leffentyűi a frakk mellére két felől kihajtva; a bodros himzett ingelőben ragyogó melltűk, s a széles fehér nyakravaló oly magasra föltekergetve, hogy az eldugott áll kényelmesen mozoghasson benne; a nadrágzsebből a zsebóra láncza fityeg le mindenféle csengő-bengő hiábavalóságokkal.

És az egész társaság közt a ki a központot képezi, maga a háziasszony, a szépség eszményképe: maga Cythere; ott ül a harmonion előtt, hosszú aranyhaja csodaszép gyűrűkben vállára omolva.

Mikor e fényes társaság közepett megjelent Cambray úr, egyszerű barna téli felöltőjében állig begombolva, fénytelen csattos czipőkben, s fekete keztyűkben, s még hozzá a boudoir felőli ajtón, a mi nincs a közönség számára nyitva: mindenki bámulva tekinte rá. – Maga a zenéző úrnő, valami sértett méltóság kifejezésével kelt föl a harmonion mellől s bámulva szólítá meg az idegent: «uram!»

E pillanatban azonban egy ezüstös bérruhás inas törte magát a főajtón át valamennyi vendégen keresztül s minden tekintetet félretéve rohant oda a grófnőhöz, valamit súgva a fülébe, a mire a grófnő ez önkéntelen kiáltásba tört ki:

– Az én leányom elveszett?

Az inas pantomimicájából érthető volt, hogy sehol sem találtatik.

A vendégek felugráltak helyeikről; zúgás támadt.

Ekkor Cambray úr megszólalt.

– Én megtaláltam önnek a leányát, grófnő s ime visszahoztam.

Azzal kézen fogta a leányt s oda vezette.

A szép úrhölgy elfeledte az egész előadást, a jelenlevő fényes társaságot; térdre esett a karjai közé rohanó gyermek előtt, sirógörcsöket kapott s utoljára elájult. Fölemelték, kivitték a teremből. Két orvos rohant utána, érvágó tárczáját tapogatva oldalzsebében, míg a hölgyek flaconjaik tartalmát öntözték az elájult arczába.

Azután, hogy az ajtó becsukódott, egyszerre az egész társaság mind Cambray urat vette körül. A szép hölgyek megfogták kezeit; oda erőszakolták, hogy üljön le közéjük a kerevetre, egy szőke delnő jobb felül, egy creol szépség bal felül, a férfiak egymás vállain keresztül törekedtek neki a kezeiket nyújtani szorongatásra. Mind szép deli ifjak voltak. Csupán egy volt közöttük idősebb úr, de az is délczeg alak: büszke, hódító arcz, magasan hordott sasorral, hegyesen összemenő szemöldökkel, megigéző mosolylyal ajkain. A haja, az akkori férfidivattól elütően, nem volt a homlokára szemöldig lehúzva, hanem büszke csigában felcsavarítva. Ez kötelességének tartotta magát a jövevénynyel megismertetni. «Én de Fervlans Lyonel marquis vagyok.»

– Én Cambray Alfréd.

– Ah, legyen olyan jó, mondja el nekünk, a grófnő barátainak, hogyan történhetett ez? Valami rendkívüli eset!

Cambray úr aztán elmondta sorba, a mi a gyermekre vonatkozott. A legmélyebb figyelemmel hallgatták; a kiváncsi hölgyfejecskék egymás vállain keresztül néztek rá bámulatra felnyilt szemeikkel. Egy szép szöszke princesse a kis himzett zsámolyra ült le a lába elé, úgy hallgatta. Mindenki meg volt illetődve. Többen sirtak. Mikor vége volt a történetnek, marquis de Fervlans oda ment Cambray úrhoz, megszorította mind a két kezét; szemei teli voltak könynyel; szemöldei vonaglottak és álla remegett.

– Köszönet! köszönet önnek; derék férfi. Ezt soha nem fogjuk elfelejteni.

– Mennyi gyöngédség! suttogá a szép szöszke a Cambray úr mellett ülő barna szépségnek hallhatólag. Ugyanolyan öltönyt szerezni a kis leány számára, a milyentől megfosztották.

– Igazi nemes szív.

Ekkor az egyik orvos visszajött a mellékszobákból, finom pedanteriával árulva el, hogy a nagy veszély már túl van a válságon, s azzal odament Cambray úrhoz.

– A grófnő óhajt önnel szót váltani.

S azzal kezét karja alá dugva, átvezette az öreg urat a boudoirba.

A grófnő egy persa szövetű ottomanon feküdt, eszményien oda omolva a dagadó kerevetre, s ölében tartotta a kis Amelie fejét, gyöngéden simogatva annak selyem hajfürteit; a kis leány viszont a kis buba fejét tartá úgy az ölében s annak hizelkedett hasonlóul. Az egyik orvos a félkezével a grófnő üterét vizsgálta, a másikban egy zsebórát tartott; az alsó ajkát erősen előre pittyeszté, s a szemeivel a saját szemöldökeit igyekezett meglátni.

Az alkoven függönyei mögött egy komornaféle tartott a kezében egy drága porczellán medenczét, szótlan pantomiával élénk szemrehányásokat látszott tenni az inasnak, ki hebehurgyaságával okozta ezt az egész ijedelmet, míg az bűnbánó képpel látszott imádkozni hálaadást az éghez.

A grófné elragadó bűbájjal tekinte Cambray urra, s azzal mindkét kezét feléje nyujtá, megfosztva azokat az orvos diagnosisától, s a leánya selyemhajának érintésétől, hogy kapcsolatba hozza Cambray úr fekete keztyüivel, a mik még mindig szarvasbőrből voltak.

Alig tudott suttogni.

– Nem bírom önnek megköszönni uram. Engedje mondani «barátom». Hálát fogok ön iránt érezni, a míg élek. Amelie csókold meg ezt a kezet! Nézd meg jól ezt az arczot. Szivedbe vésd; soha el ne felejtsd. Ő téged az életben a legnagyobb veszélytől szabadított meg.

Cambray úr pedig hallgatott is, nem is, ezekre az ömledezésekre. Az ő erősebbik hippogryphje azok után a menekülők után ragadta őt már. Szerette volna megtudni, ha megszabadulhattak-e? s a szép grófnő hálálkodásai alatt is az jutott eszébe, hogy mennyi sopánkodás a miatt, hogy egy kis comtesseről lehúzták a ruhát, s kinn hagyták az utczán; pedig van egy másik leány, a kivel még annál sokkal nagyobb kegyetlenséget követtek el.

Rövid választ adott.

– A kis grófnő igen kedves volt.

Ekkor a szép grófnő egy nagy elhatározásra vette magát. A nyakában függött fekete zsinóron egy medaillon. Nem értékes külső, csak elefántcsont, hanem szétnyitva, remek miniature festésben, a kis Amelie mellképét engedi látni.

– Ha kedves önnek a kis talált gyermek emléke: fogadja el ezt tőlem, s gondoljon kis védenczére – néha.

Ez igazán nagyszerű ajándék volt. A grófnő azt adta oda, a mi saját magának legkedvesebb volt.

Cambray úr azonban nem tette azt a keblébe; gondolta magában: az eleven alaknak átadtam ugyan az igazi kedvencz jó meleg ágyát; de ebben a meleg szívben nem fog az ő helyette pihenni.

Megköszönte az ajándékot, megcsókolta a grófnő kezét; azután a kis Amelie arczát, a mit ez pirosra gömbölyített mosolylyal kinált eléje; – meghajtá magát s eltávozott.

A terembe érve elhalmoztatott gyöngéd szemrehányásokkal:

«Ah, már el akar bennünket hagyni? Megfoszt kedves jelenlététől? Nem engedi magát marasztaltatni.»

Határozott szándéka volt az elmenetelre. Pedig Beethovent is emlegették előtte. Ejh, azt a disharmoniát, a mi most az ő lelkében kavarog, nincs zeneköltő, a ki symphoniába szedje.

– Adieu hölgyeim! uraim!

Akkor azután a fölött támadt nemes vetélkedés, hogy melyik uraság ajánlja fel az utczán sorba állított hintók közül a magáét, a nemes szabadító hazaküldésére?

– De ezt nem engedem magamtól elvitatni! hatalmaskodék a parancsoló tekintetű marquis. Ez a jog és kötelesség engemet illet. Lehessek olyan szerencsés, uram!

Azzal karját az öreg úré alá öltve, saját magas személyében kisérte őt ki egész a vestibuleig, a hol vörös ruhás svájczi bérhuszárja állt a többi inas urak csoportja közt; annak parancsot adott, hogy járassa elő a hintaját. Azután mindkét kezével megfogva Cambray úr kezét, háromszor fölemelte s háromszor lenyomta azokat; akkor hármat hátrafelé lépett, még az újjai hegyével az ajkaitól. egy üdvözletet vetett felé s addig be nem ment az előterem ajtaján, a míg Cambray úr el nem távozott a vestibule ajtaján.

… A mint pedig Cambray úr kilépett a grófnő boudoirjából a terembe, s az inas, Jocrisse úr, becsukta az ajtót a háta mögött: a szenvedő grófnő felugrott a kerevetről s csipkezsebkendőjét arcza elé tartá, hogy kitörő nevetését elfojtsa vele. A kis Amelie anyjának az öltönyébe temette az arczát, úgy kaczagott, a szobaleány a markába vihogott, s Jocrisse úr, az inas, két tenyerével a hasát fogta, fejét a térdeig hajtá, vállainak rázkodásával jelezve elfojtott jókedvét; maga a gyógykezelő ordinarius is mosolyra vonta szét az ajkait s burnótszelenczéje tetejére peczczentve két újjával, kinálta azt oda collegájának, ki elfojtott kaczagás hangján magába befelé nevetett.

– Ezt ugyan jól adtuk!

A hintó gördülésére aztán teljes chorusban tört ki a jókedvű kaczaj.

Belépett a parancsoló tekintetű marquis: az azután mindenkit kiküldött a szobából s egyedül maradt a grófnővel és kis leányával.

… Cambray urat pedig vitte a marquis hintaja, úri kocsiknál szokásos gyorsasággal Páris utczáin végig.

Cambray úr el volt merülve gondolataiba; nem igen nézegetett ki a kocsiablakon. Az sem volt valami nagyon kedvére, hogy ő most egy úri hintóban kocsizik, a mi egy olyan nagy úrnak a tulajdona, a kinek ő soha se hallotta a nevét. Azon volt, hogy mentül jobban behúzza magát a hintó mélyébe. Azonkívül is a hó oly sűrűn esett, hogy nehéz lett volna megkülönböztetni, hogy a rue St. Martinon, vagy a tölcséralakú rue Mouffetardon gördül-e végig a hintó?

Egyszer aztán az lepte meg, hogy a hintó egy kapubejárat alá gördül be.

Az ő lakása kapuján nem lehet hintóval bemenni.

A bakról leugró svájczi huszár siet kinyitni a hintó ajtaját, s a belépő Cambray úr egy kivont kardú sergeanttal találja magát szemközt.

– De hisz ez nem az én szállásom; szól az öreg úr.

– Nem ám, felel a sergeant. Ez a Saint Pelagie börtön.

– De hát mi közöm ehez? Az én nevem Cambray Alfréd.

– Épen önre vártunk…

… Most aztán Cambray úron volt a sor, hogy kaczajra fakadjon!

* * *

Cambray urat, miután zsebeit kimotozták s azokból minden gyanús és életveszélyes tárgyat elkoboztak, fölvezették egy második emeleti szobába s oda bezárták.

Volt ideje körülnézni magát hevenyészett szállásán.

Úgy látszik, annak sok nevezetes lakója volt már. A falak tele voltak írva nevekkel; némelyek fölé alkalmi strófák is voltak jegyezve, egy-egy a silhouettjét örökíté meg a falon, többen pedig azoknak a torzképeit, a kik őket idehozták; a guillotine is ott szerepelt az illustratiók között. (Ez az a bizonyos.)

Az új lakó nem igen volt meglepetve. Úgy vette a dolgot, mint a tengerész, ha zátonyra kerül. Nem kellemetes helyzet; de készen lehet az ember rá, ha a koralszigetek archipelagusán utazik keresztül.

Csak az összefüggést nem értette még az események között. Hogyan lehet az, hogy a háladatos grófnő palotájából az elérzékenyült marquis hintaja hozta őt ide?

Estig törhette rajta a fejét. Csak egyszer nyitotta rá az ajtót egy vén mogorva porkoláb, a ki valami levesfélét és kenyeret hozott a számára.

– Köszönöm. Már ebédeltem. Monda neki Cambray úr.

– Mikor?

– Még tegnap.

A porkoláb azért csak letette az asztalára a levest és a nyolcz lat kenyeret.

– Figyelmeztetem önt, polgár, monda egykedvűen a foglyának, hogy ha ön netalán abban a gondolatban járna, hogy éhen ölje el magát, mi az orrán keresztül fogjuk önbe beletölteni a levest.