– «Katona vagy rózsám, az lettél,
Nekem ugyan nagy bút szereztél.»…
– «Gyere pajtás katonának.
Nem megyek én, mert levágnak.»
– Sírhat az az édes anya,
Kinek katona a fia,
Mindig van annak halottja.
Éjjel-nappal sirathatja.»
– Huszárnak állottam, bakancsosnak tettek,
Hej, a ki lelke van, már mindjárt rászedtek.

A népdal kifejezi az általános hangulatot. Az ágyutöltelék kedv nélkül ment a harczba. Megtette az engedelmes gép szolgálatát.

De mit ért ez olyan hadsereggel szemben, melyet egy nagy nemzeti öntudat alkotott meg; melyben egy lánglelkü nép színe-java volt elvegyülve, mint a mór kardvasban az arany, melynek minden egyes tagja büszke volt a sasos zászlójára, s jobbnak tartotta magát a világ minden emberénél.

A hajdani magyar hős mondakör úgy el tudott mulni, mintha a kuruczvilágot, mintha a hét éves háboru Niebelungen-harczát mesemondási nagy idő választaná el. Hová lettek a hős nemesi banderiumok, a mik egykor fél Európát beszáguldozták? Senki sem beszélt róluk többé. Hatszázezer nemes, virága a magyar nemzetnek, tétlenségre volt kárhoztatva. A professionatus katonák lenézték a gyakorlatlan nemesi hadat; s a professionatus diplomaták féltek tőle. Nem akartak fegyvert adni a nemesi sereg kezébe; inkább otthon hagyták.

Ezt tudta Vavel jól. Pedig az ő eszméinek ez volt az igazi tábora.

A század óriását csak hősökkel és hazafiakkal lehet leküzdeni: zsoldos had azzal meg nem mérkőzhetik.

Megmutatta Spanyolország, hogy mire képes a feldühített hazaszeretet? Minő jelenetet a népháborúnak! Az ellenség közeledtére üresen marad falu, város, s éjszaka rajta ront az alvó táborra az erdőben elbujt nép, késsel, kővel, üszökkel. Vadállati kegyetlenséggel pusztítja a betörőket.

A foglyoknak nem ád kegyelmet, a sebesülteket kivégzi. Pavetti ezredest mészégető kemenczébe dobták. René tábornokot két deszka közé kötve fürészelték két felé. Asszonyok, leányok, megannyi fúriák! A lovag mögé odaül a hölgye a nyeregbe s vele együtt harczol, dühöng, marczangol, bőszíti szavával a kűzdőt, visszatartja a hátrálót, megmenti a sebesültet. És azok, a kik elvérzenek: francziák, Vavel rokonai. Az ő vére fecskendi köröskörül az egész földrészt. S egy ember parancsára.

S nem elég az iszonyat a déli félszigeten, a franczia vérnek be kell még festeni az északi hómezőket is. Az eylaui ütközetben huszonnyolczezer franczia esett el. Miért? Semmiért! Oly halommal feküdt a hómezőn a hullatömeg, hogy a lovassági rohamokat feltartóztatta. A lovak nem akartak neki menni a holttest-garmadáknak.

S volt egy franczia tábornok (Lannes), a ki a győztes óriásnak az ütközet hevében szemébe merte mondani: «te azt hiszed, hogy nagy ember vagy, azért, mert térdig gázolod a vért s sógorod (Murat), ez a czifra kakas, diadalt kukorikol hozzá!»

Mikor ezeket olvasta Vavel, mint a kalitkába zárt tigris, járt-kelt magányos szobájában egyedül, perlekedve a sorssal és az istenekkel, a kik azt eltürik.

S a mi még százszorta jobban fájt a kiontott vér veszteségénél, az volt annak a gyülöletnek a szemlélése, mely Európa népei között mind meszszebbre kezdte vetni árnyékát a franczia nép felé. A szabadság nemzetét a zsarnokság táborának nevezték már. A civilisatió előharczosai egyszer belekeveredve az írtó háborúba, maguk is oly vadakká fajultak el, mint a mongol, az indián. Egy franczia tábornok napiparancsában e szókra fakadt katonáihoz: «legyetek hát emberek, és ne vadállatok!»

S minő sértő gúnynyal köpdösték le dicsőségterhelt zászlóikat. Ez a ráköpött mérges tajték még fájóbb volt a vérnél. Vavel Lajosnak megküldé a könyvárusa azon éveknek dívó irodalmi terményét, a spanyol pasquillokat, a miktől hemzsegett egész Európa, s neki olvasnia kellett mindennap, hogyan gyalázzák, csúfolják, átkozzák azt a nemzetet, a kit ő imád. És mindezt «egy» ember nagyravágyása miatt!

Ilyenkor, mint a circusok carcerébe zárt nubiai fenevad, tombolt egyedül, sötét falai közt Vavel, a ki várja a «biafora!» kiáltást, a mikor rekesze rostélyát felhúzzák s ő rohanhat elő, kikeresni magának az ellenfelek leghatalmasabbikát.


És e közben ama másik foglya a Névtelen várnak minden reggel, korán, mikor a madarak ébrednek, kinyitá az ablakot s oda az ablak erkélyére kihinté azt az eledelt, a mi megholt kegyenczének, az énekes madárkának mindennapi étekül kijárt; hogy a mit az el nem költhet többé, megvendégelje vele az erdők vad madarait.


Lábjegyzetek.

1) Jegyzet. Jelen regényemnek történelmi alapeszméinél Bülau Frigyes «Titokteljes emberek» és I. D. A. Temme «Magasból jövő bűnök» emlékiratait használtam kútforrásul.

J. M.

2) A provencei gróf, később XVIII. Lajos.


TARTALOM.

ELSŐ KÖTET.


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

40 Es mi módon És mi módon
66 mint a «gróf« mint a «gróf»
93 skülönféle nótákat s különféle nótákat
162 ajtón kereszül ajtón keresztül
191 Es ez is És ez is
199 On nekem nagy Ön nekem nagy
259 Ejjel-nappal sirathatja Éjjel-nappal sirathatja