HÁZASSÁG ÉHSÉGBŐL.
(Elbeszélés.)
LORD MAC-MILLAN DAGOBERT.
Lord Mac-Millan Dagobert valóságos ujabbkori Krözus volt. Hozzá adva még Dáriust és Polykratest is, a kiknek elvesztegethetlen mennyiségű kincseik valának. S ha még Midást is hozzávesszük, a kinek a keze érintésére minden aranynyá változott: akkor mindent kimerítettünk, a mit a mythologia és história hasonlatosságok dolgában kezünk ügyébe engedett.
És mégis rajta kellett megtörténni a házasságnak – éhségből.
A mylord a zöld sziget lakója volt; törzsvagyonát irlandi fekvőségei képezték, de azokon kívül Skócziában is voltak anyai örökül kapott uradalmai; Londonban egész utczája bérházakból. De azonkívül is értett a pénzcsináláshoz, s mindenben szerencséje volt. Bankokat és tengeri hajózási társulatokat alapított; üres, elhagyott telkekre piaczokat épített; kőszénbányákat nyitott; versenyparipák számára idomító istállót tartott, a lóversenyeken mesés összegekkel állta a fogadást; kávé-ringeket, gabona-ringeket csinált, szövetkezve a termelőkkel s fölcsavarva az árát az élelmi czikkeknek. És minden sikerült neki – soha sem vesztett rajta a vállalatain. Mint a jó gyereknek, csak a csizmáit kellett kitenni az ablakba este, hogy a Mikulás reggelre telerakja ajándékkal.
Ő maga nem látott az ügyek után: azokat végezték a bankárjai, ügynökei, csendes társai. A mylord, mint igazi nagy úr, csak a pénzelköltéshez látott s abban azután valódi virtuóz volt.
Szüntelen utazott, a legnagyobb kényelemmel. Még akkor nem voltak vasuthálózatok a kontinensen, a század első felében. Mindenüvé a saját fogatain járt. Hordott magával orvost, házi káplánt, felolvasót, titkárt, szakácsot, komornyikot, zenészt, rajzolót, vadászt, szerecsent.
A hol megtelepedett, első dolga volt jótékonyságot gyakorolni; a szegények leghamarább megtanulták a nevét. Rendesen egy olyan házat vett a városban (soha sem bérelt lakást, mindig megvásárolta a házat), a mely magányosan állt, kert közepén; azt saját kényelmére átalakíttatá, kápolnát is rendezett bele, a hol reggelenkint a káplán misét tartott, melyen minden utitársnak ott kellett lenni, a szerecsent kivéve, a ki magát Mohamed hívének vallotta.
Myladyje is volt a mylordnak, a ki csak lefátyolozott arczczal volt látható a nagy világban; mindenütt a mylord oldalán: hintóban, szinházi páholyban, lóversenytéren. Bizonyos, hogy nagyon szerették egymást, vagy nagyon féltékeny volt a kettő közül valamelyik a másikra.
Csak az volt a feltünő, hogy nő-cseléd még sem volt az egész utazó háztartásban.
LENORMAND ASSZONY.
Lenormand asszony világhirű egyéniség volt; még híresebb, mint napjainkban dr. Falb, mert ő nem az időjárást jövendölte meg, hanem az embereknek az életsorsát. Magasabb rendű kártyavetőnő volt. Egész mythoszi legendakör van róla följegyezve: hogy jósolta meg kiváló nagy alakoknak a sorsfordulatait, mely jóslatai mind bámulatosan beteljesültek.
Ez időben Mac-Millan Dagobert lord Párisban ütötte föl pompás tanyáját. Valami világgyűlölő hagyatékából vásárolt meg egy palotát, azt idomíttatá át a maga izlése szerint. Addig nem is hozta oda a myladyt, a míg annak a lakosztálya is be nem volt rendezve.
Az alatt eljárt a klubokba kártyázni, a szinházakba, a turfra; mindenütt ismerős alak volt. Délczeg termete, jól edzett izmokkal; magasra bodrozott gesztenyeszín haja, szokatlan szabású öltözetei, kiváltképen nőiesen fehér-piros arcza, egy látásra ismerőssé tették. Az árnyékáról még jobban ismerték: az volt a bőkezüsége.
Párisban egész legényéletet élt; nem vetette meg a mulatságokat, melyeknek érdekesebb részét a hölgyek képezik.
Egyszer rá hagyta magát beszéltetni, hogy meglátogassa a hirhedett jövendőmondónőt rue de vivienne-i palotájában.
Egy héttel elébb be kellett magát jelentetnie a jósnőnél; mert annak az ideje el volt foglalva, s üléseket csak éhomra szokott tartani délelőtt.
Lenormand asszony megcsinálta a horoskópot s ezt a jóslatot olvasta ki belőle Dagobert lordnak:
– Ön, mylord, a legközelebb lefolyó év alatt meg fog házasodni.
Dagobert lord nagyot kaczagott erre a jövendőmondásra.
– Hát nem tudja, madame, hogy én nekem már van feleségem?
– Tudom jól. Nem egy felesége van önnek, hanem hét. Van szőke, barna, fekete, veres hajú; kékszemű, feketeszemű; van alacsony és magas termetű, karcsu és molett; egyet elvett ön Lyonban, azt elhagyta Sevillában; a másikat elvette Madridban, azt elhagyta Genuában; a harmadikat elvette Rómában, s elhagyta Bécsben, és így tovább: meridianusok szerint körülrakta a földglóbust elhagyott feleségekkel. És azok – csodamódon – nem szaladtak ön után, hogy soknejűség miatt bepereljék, hanem teljesen meg vannak elégedve sorsukkal. Mylord ügyesen el tudta velük igazítani a dolgot.
Dagobert lord elejté a szemüvegét s nem is vette fel, hanem rátaposott. Igy tán jobban látni?
– Ki mondta azt önnek, madame?
– Hát a kártyák. Az én kártyáim.
– No, hát legyünk jó barátok, madame. Én lefizetem a taksát. Úgy, a hogy eddig megházasodtam, valószinű, hogy ez év folytán is meg fogok házasodni.
– Nem úgy van, mylord. Ön legközelebb olyan házasságot fog kötni, a mely az egész életre felbonthatatlan marad.
– Hiszen az is meg fog rajtam esni. Csakhogy az a hölgy, a ki erre a balsorsra ki van jelölve, még nagyon fiatal: nincs tizenkét éves.
– Azt is tudom. Önnek ezelőtt tizennégy évvel egy csodaszép fiatal német herczegnőt kellett volna nőül venni: akkor ön azt mondta, hogy «eh, mit? menjen férjhez máshoz, majd ha aztán leánya lesz, elveszem azt.»
– Egészen úgy van. Ez az a kiszemelt mátka. Hanem erre még legalább öt esztendeig várnom kell, s így nagy sajnálatomra nem szolgáltathatok igazat az ön kártyáinak az idén.
– Az én kártyáim nem hagynak magukkal alkudozni. Én így látom, így mondom. Itt a horoskóp. Önnek ez évben házasság áll.
– De hát miféle házasság? Mert a házasságnak vannak különféle alapokai, formái, módjai. Vannak házasságok szerelemből, érdekből, becsületből; van pénzházasság; van kényszerházasság; van művészházasság; van házasság dicsvágyból, kétségbeesésből; köttetnek házasságok magasabb politikai tekintetből; de mi kényszeríthetne engemet arra, hogy szivemet, kezemet, nevemet holtomiglan lekössem, mikor az elsorolt kategoriák közül egyiket sem találom magamra alkalmazhatónak?
– Sajnálom, mylord, hogy még ezt is meg kell önnek mondanom: de a kártyák nem ismernek irgalmat. Ön meg fog házasodni – éhségből.
De már az olyan bolond jóslat volt, hogy Dagobert lord felcsapta a kalapját a fejére a jósnő előtt, s kaczagva hagyta ott a szobáját. Még az utczán is kaczagott. «Éhségből megházasodni!»
DONNA IDÓL.
Abban az időben, hogy lord Dagobert a párisi palotáját tette rezidencziájává, az új Ninivében egy spanyol tánczosnő volt a szinpadi csillag: Donna Idól.
Nem a közönséges iskolázott ballerinák svadronjához tartozott, a kik lábújjhegyen szaladgálnak, s körben forognak; inkább jellemtánczosnő volt; nemzeti tánczokat adott elő; hanem azokat aztán ördögi tűzzel járta. A Saltarellában olyan szökéseket tett, hogy az már repülésnek is bevált volna, mintha szárnyak volnának a lábain; tündéri termete minden mozdulatában új ingert fejezett ki, s olyan pokoli eleven volt az arcza is; csábító varázsló mosolyában, duzzogásában, negédességében; hát még az epedésben! És azok a nagy fekete szemek! Azoknak a kacsintása volt az igazi fekete villámlás. – Mikor megint a seguidillában előjött, sarkig érő fekete palástba burkolva, mint egy gyászoló alak, s aztán egyet fordulva, szétbomlott rajta a sürű palást, nem volt az egyéb, mint a saját dusgazdag hajzata, még a földet is söprötte a nyomában. S e szétszórt felhő közül úgy kelt ki ő maga, mint egy napszülte tündér! – Nem csoda, ha minden férfi bolondult utána.
De hát hiába bolondultak; mert Donna Idól senkit sem tett okosabbá. Udvarlókat nem bocsátott magához közel, ajándékokat nem fogadott el, egyetlen ékszere egy kis fekete zománczú arany kereszt volt, a mit zsinórra kötve viselt a nyakában. A mi leveleket küldtek hozzá, azokat a duegnájával olvastatta el, az pedig egy élemedett apácza volt. Az utczán mindig ennek a társaságában lehetett őt látni, lesütött szempillákkal és összetett kezekkel, a legegyszerűbb öltözetben; s más útja nem is volt, mint a templomba.
Valami költő meg is énekelte: «Egy tánczosnő, a kinek nincsenek gyémántjai.»
Az egész fiatalság, a 17 évestől kezdve a 71 évesig, kétségbe volt esve a miatt, hogy Donna Idól csak imádtatni engedi magát, de szerettetni nem.
Mikor az utczán járt, valóságos hadkisérete a keresztes és kereszt nélküli lovagoknak taposott a nyomába, egész a templom ajtóig, – de beljebb már nem követték. A duegna világosan tudtára adta az udvarlóknak, hogy Donna Idól pártáját csak a menyasszonyi koszoruért adják cserébe. – Ez mégis magas ár volt! Hogy a virágvásáron legdrágább a myrtus!
Azt a legendát is elhiresztelték Donna Idólról, hogy a térdszalagja mellé tűzve visel egy aczél gyilkot, melynek hegye vipera-méreggel van zománczolva, azzal egy karczolás elég, hogy női erényének durva megtámadóját holt emberré tegye. S elég castiliai vére van hozzá, hogy azt elkövesse.
ABBÉ SEVERUS.
Egy péntek napon tiszteletreméltó látogató lett bejelentve Donna Idól jól őrzött lakásán, díszes soutanba öltözött egyházi személy.
Elfogadták.
Hanem azért annak elébb a purgatoriumon kellett keresztülmenni, a társalkodónő szobáján, a ki őt egyedül fogadta.
A látogató nemcsak jól táplált termete és kenetteljes, mosolyra derülő arcza által bizonyítá be, hogy ő valóságos abbé, hanem a folyékony latin konverzácziója által még inkább, mely nyelven egyedül értheték meg egymást a duegnával, a ki ezenkívül csak a legeredetibb baszk nyelvet beszélte.
– Én vagyok abbé Severus, – mutatá be magát a látogató.
– Ha te Severus vagy, akkor én Severa vagyok, – mondá kőhideg arczkifejezéssel a duegna. (Mind a kettő hím és nő-nemben azt teszi, hogy «szigorú».)
Abbé Sever aztán előadá az ügyet, mely őt idehozta.
Patronusa, az istenfélő lord Mac-Millan Dagobert, a ki világszerte ismeretes arról, hogy óriási vagyonát a keresztyénség terjesztésére fordítja, a ki e czélra missziókat tart fenn Khinában, Lapponiában, a pattagonok és a chippewasindiánok földén, a kinek évenként százezer guineáját eszik meg a missziónáriusok, s száz missziónáriusát a kannibálok; ez a kegyes férfiú elvégre meghódolni kénytelen annak a magasabb sugallatnak, hogy ős nemzetsége fentartásáról gondoskodjék. S miután a kerek világot beutazva, arra a tapasztalatra jött, hogy a földlakó leányok mind valamennyien csak a hivalkodásban serények: egyes egyedül Donna Idól az, a ki egy áhitatos lélek eszményképének tökéletesen megfelel, annálfogva szent elhatározása, hogy Donna Idólt feleségül megkéri, egész szabály szerint.
Ez már megfontolásra érdemes ajánlat volt.
Azonban a duegna nemcsak hogy diákul tudott, hanem a szokásos rendszabályokat is ismerte, melyek megtartandók, a midőn egy finemen levő ifjú egy nőnemen levő fiatallal egy párt képezni kiván.
Hol fognak esküdni?
A mylord saját kápolnájában. A párisi templomok neki nem elég áhitatosak.
Ki lesz az eskető pap?
Maga abbé Severus.
És a tanuk?
Az egyik lesz sir Flibbertiggibet Erazmus, a mylord major domusa; a másik lord Knickerbocker, a mylord kebelbarátja.
A nyoszolyó leányok: miss Kelly és Milly. Mind a kettő az első arisztokrata-családok leánya. Az egyik világoskék, a másik rózsaszin öltözetben.
A móring, melynek lefizetésére a vőlegény kötelezi magát, huszezer font sterling.
Azonkívül a duegnának évenkénti kétezer frank rente viagère.
Hozzáértetődik természetesen a nagyszerű trousseau (kelengye), ékszerek, toilettek, a melyekről gondoskodni a vőlegény kötelessége. Obligát nászút Itáliába. Nyáron biarritzi, vagy trouvillei fürdők. Palota, ekvipázs, páholy az operában.
És a mi mellékes dolog: tizezer frank penále kifizetése az Odeon direktorának, a kinek Donna Idól még ötven fellépéssel tartozik, melyek természetesen a férjhez menetele által mind elmaradnak. Mylady Mac-Millan gazdag hajpalástja nem söpörheti többé a szinpadot.
Mindezek az előföltételek kellő pontossággal meg levén hányva-vetve az abbé és a duegna között, – elvégre meg lett engedve az abbénak, hogy magával a donnával is ismertesse meg az ajánlatot.
Donna Idól az első hallásra öngyilkosságot akart elkövetni; kést akart szúrni a szivébe; rettenetesnek találta azt a gondolatot, hogy ő egyedül ebédeljen és vacsoráljon egy emberrel, a kinek szakálla van; de miután megnyugtatták a felől, hogy leborotváltatja a szakállát és soha a keztyűjét le nem fogja húzni a kezéről, mikor vele egyedül értekezik: nagy nehezen ráhagyta magát beszéltetni, hogy ősanyái példáját követve, legyőzze hajadoni iszonyatát a házasság ellen s másnapra, azaz szombatra halaszsza a boldogitó «igen» kimondását.
A NÁSZ NAPJÁN.
Háromszori kihirdetés előzte meg az esküvőt, három vasárnapon, és a közbeeső két hét alatt a Palais royal legelső piperekereskedésének kirakatában közszemlére volt kiállítva a Donna Idól mennyasszonyi kelengyéje. A csipkék és himzések értékét a hozzáértők negyvenezer franknál alább nem becsülték.
Maga az egyházi szertartás a mylord saját házi kápolnájában ment végbe; a megnevezett násznagyok és nyoszolyó leányok, valamint a kegyes duegna jelenlétében. Severus abbé pompás casulában, drága infulával a fején végezte a czeremoniát s áhítatos szónoklat előre bocsátása mellett, megáldá a bársony vánkosokon térdeplő boldog párt.
Azután pedig megírta annak rendén a szabály szerint végbe ment házasságról a hivatalos bizonyítványt s azt átadta a duegnának, a ki e becses okmányt eltette az imádságos könyvébe s azt háromszorosan körülcsavarta kendőjével, hogy jól megőrizze.
Akkor aztán következett a mennyasszony és a duegna közötti bucsuvételi jelenet, a mi nem történt meg sürü könyhullatások nélkül. Végre is el kellett egymástól szakadniok, s Donna Idólnak átvenni a háznál az urnői birodalmat.
A két nyoszolyó leány átvezette őt az öltöző szobájába, a hol levették fejéről a mennyasszonyi koszorút és fátyolt: kiszabadíták a mindenféle selyem és csipke pánczélok közül; azok helyett felékesíték a fejét a pántlikás csepeszszel, ráadták a himzett pongyolát, melynek patyolatát a Mac-Millan családi czímer griffmadarai ékesíték. Azután szerényen visszavonulának.
Utánuk belépett, elébb az ajtón kopogtatva a boldog vőlegény, az előleges megegyezés szerint keztyüvel a kezén s myladynak szólítá a mennyasszonyát, engedelmet kérve tőle, hogy a kezét megcsókolhassa.
Ezt elnyerve, finom gyöngédséggel a karja alá vonta Donna Idólnak a kezét s suttogva beszélt hozzá.
– Mylady! Madonna! Ez az egész palota az öné. Ön itt korlátlan hatalmu urnő. Nem óhajtja birodalmát szemügyre venni?
Hogyne óhajtotta volna!
Lord Dagobert aztán végig hordozá Donna Idólt a pompás szalonokon, couloirokon; megmutogatta neki a ritkaságokat, az ékszereket, az órákat és szekrényeket, a régi mesterek festményeit, a melyek Donna Idólnak mind nagy gyönyörűséget szerzének.
Azután elmondá neki, hogy az egész belletage az asszony rendelkezésére áll; a parterre a férfi lakosztály, a souterain a valetaille tanyája és a konyha.
Végre bevezette az urnőt a legérdekesebb szobába, melynek a nevét csak a száj elé tett kézzel szokás kimondani: ez a boudoir, a hálóterem.
A fal csupa selyemszőnyeg, nehéz damaszt függönyök borulnak rejtek zugok fölé. Kinálkozó kerevetek között egy gömbölyű asztal japán terítővel letakarva.
– Ez a mi boldogságunknak az édene – suttogá a vőlegény mennyasszonya fülébe s feltárta minden kényelmét a tündéri szobának. Megmagyarázta a chemiai lámpagyujtó gép mesterségét; betanította, hogyan kell a trombitaalakú szócsövön át a cselédeknek, meg a szakácsnak parancsolatokat osztani. A nagy damaszt függöny félszárnyát is félrehuzta, azok mögött volt látható a remekbe készült kettős nyoszolya.
– Ah! uram – suttogá a mennyasszony szemérmesen visszahátrálva, s hasztalan kecsegteté a vőlegény azzal, hogy ez a fekhely a hirhedett lady Hamilton ágyának a mintájára készült, melyben titkos zenemű van elrejtve, mely az álomra készülő terhe alatt megszólal s édes fuvolahangokon a «Di tanti palpiti» és az «Ah, la gioja» melodiáit sipolja végig. A mennyasszony nem akart róla hallani; se a nyoszolyáról, se a nótáiról.
Akkor a boudoir átelleni oldalára vezette lord Dagobert lady Idólt. Ott egy alacsony ajtócska volt, fényes veres rézből, remek vésésekkel kiczifrázva; benne volt a zárban az aczél kulcs; az ajtó közepén volt egy kerek ablak, kristályüveggel fedve, akkora, mint egy embernek a feje.
Lord Dagobert felnyítá az ajtót, mely befelé nyílt. Ott pedig egy fürdő szoba volt; keleties pompával feldiszítve, aranyozott fürdő medencze, vízokádó sárkányok, illatozó fűszerlámpák.
Innen meg már épen iszonyodva szökött vissza lady Idól.
Micsoda vakmerőség!
– No, ezt szeretem – mondá lord Dagobert. Menyasszony, a ki még az esküvő után is szemérmes. Ez hiányzik Mohamed paradicsomából. Ez a borban a bouquet! Ivott már mylady bort valaha?
– Soha!
– Pedig nászlakoma a nélkül meg nem esik. Ha én az ön egészségére fogok toasztozni, akkor csak koczint velem?
– Akkor igen.
– No és aztán az első pohár hozza maga után a másodikat, s a második az utolsót.
– De én sehol sem látok itt előkészületet a lakomához. Az egész lakosztályomban sehol sincs fölterítve.
– Majd mindjárt lesz – szólt lord Dagobert, megsimogatva hölgye kezét. – Mi nem hódolunk annak a rossz divatnak, miszerint a házaspárok meg a násznép az esküvő után egész parádéban negyvenedmagukkal végig ülnek egy hosszu asztalt; a hol mindenki jól lakik, csak a mennyasszony, meg a vőlegény maradnak éhen. Mi csak kettecskén – tête à tête fogjuk a nászlakomát elkölteni.
– Ez nekem is jobban tetszik! kapott rajta lady Idól.
– Ugy-e bár? Isteni asszony! Az ember ehetik, ihatik, a hogy akar. És közbe talán?… Nono? Nem mondtam ki azt a rossz szót, csak a szájammal mutattam: Ön már asszony, mylady. S nem feszélyezi a lakománál sem a corsette, sem az etiquette.
– De szeretném tudni, hogy hol van az a lakoma?
– Mindjárt megjelenik. Úgy van ez minálunk, mint Aladin szultán palotájában. A dzsinek szolgálnak fel. Látja mylady itt a kerevet előtt azt a gömbölyü asztalt? Egy titkos rugó nyomására az rögtön lesülyed s alászáll a konyháig. Ott az étekfogó megrakja ételekkel és palaczkokkal s a gép megint feltolja elénk az asztalt mindennel ellátva. S ha valami kivánságunk van: a beszélő trombitán keresztül leszólunk; az asztalt alá eresztjük, s az ismét visszatér azzal a tárgygyal, a mit kivántunk!
– Hisz ez olyan, mint egy tündérmese!
– Mint a tündérmesében! A mit kivánunk, rögtön itt van. S a mi legszebb benne, az, hogy alkalmatlan emberek közelléte nem háborit bennünket. Az egész lakosztályban minden ajtó zárva. Senki be nem jöhet. S a cselédeim, az egész háznépem tudja már jól a szokást, hogy ilyenkor legalább három nap három éjjel nem szabad nekik bennünket háborítani.
Lady Idól nagyot bámult lord Dagobert szeme közé.
– A «szokás?»… «Ilyenkor?»… Hát szokott ön többször is megházasodni?
Lord Dagobert egész szabadjára ereszté a nevetését.
– Minden esztendőben, mylady! De becsületemre mondom, hogy az esztendőt pontosan megtartom.
– Hisz akkor ön a valóságos «kékszakállú herczeg!» S mit csinál ön a feleségeivel egy esztendő mulva? Megöli őket?
Lord Dagobert még jobban nevetett: «Dehogy ölöm, dehogy ölöm! Mind élnek és vigan vannak, a hányan csak vannak».
Donna Idól azt hitte, hogy neki is nevetni kell: ez valami tréfa!
No természetes! Ha a férj nevet, akkor a nőnek is illik nevetni. Ez benne van az esketési formuláréban.
– Donna Idól, – mondá lord Dagobert, maga mellé vonva a dagadó kerevetre hölgyét – én nagyon szeretem, ha ön nevet. Imádom ezeket a megnyiló korallajkakat, bámulom ezeket a gyöngysor fogakat, s mikor így összehuzza a szemeit nevetés közben, az olyan, mintha a villámtüzet konczentrálnák egy gyujtó-üvegben; hanem ezúttal mégis azt tanácslom önnek, hogy ne nevessen. Ez a mi mai esküvőnk csak tréfa volt.
Ez a tréfa szó csakugyan komolylyá tette a hölgyet.
– Tréfa volt? S ön engem «Donna» Idólnak szólít?
– Bizony Donna Idól ön és nem lady Idól. Ön nem szerzett kellő ismereteket párisi vendégszereplése alatt a francziaországi törvényes szokásokról. Itt csak a polgári hatóság előtt kötött házasság bir törvényes jelleggel; az egyházi szertartás meg van engedve, mint czeremónia, de semmi érvénynyel nem bir Francziaország területén.
Donna Idól vállat vont.
– Hát bánom is én! Nem akarok Francziaországban maradni. Átmegyek Angliába, s ott a pap előtt kötött házasság el van ismerve törvényesnek. Ön pedig Angliában van otthon.
– Az ám. Csakhogy isteni Donna Idól! egy illuziótól kénytelen vagyok önt megfosztani. Ha emlékezetem nem csal, ez a bizonyos főtisztelendő Páter Severus üres óráiban az én lovászmesterem, egy megszökött skoláris, a ki tudtommal soha sem volt papnak fölszentelve, csak hogy épen jól megtanulta a litániát. Ön nem az első és hiszem, hogy nem is az utolsó azon hölgyek között, a kik ez álpapnak az áldása által fel lettek szentelve az én hitvestársamnak. De mondhatom önnek, hogy egynek sem volt ellenem panasza.
Erre aztán bekövetkezett az a jelenet, a mi rendesen következni szokott. A kétségbeesés, ájuldozás, átkozódás a rútul rászedett, a kelepczébe csalt ártatlan hölgy részéről, melynek lord Dagobert ugyanannyi mennyiségü esküdözést, engesztelést és végül kiméletlen erőszakot vetett ellen. Hiszen ez volt ránézve a gyönyörnek a hatványozása. Holmi csendes, szelid átadás, türelmesen nyujtott kegyek az ő vágyait nem elégitették ki; neki az áldozatul esett ártatlanság vergődő kétségbeesése szaporítá a gyönyöreit. Azért sietett a hölgyet felvilágosítani a helyzetéről mindjárt a kezdetén az egyedüllétnek.
Donna Idól e felfedezés után azt tette, a mit a többiek, sirt, könyörgött, átkozódott, küzdött; hasztalan! A viperamérges tőr nem volt már a kezeügyében. Menekülni nem volt hová. Az ablaktáblák mind bezárva, az ajtók csukva, a palota távol a lakott házaktól, a házi cselédség betanítva és megszoktatva már az efféle jelenetekhez.
Végső kétségbeesésében bemenekült azon a kis rézajtón.
– No, hiszen ide futottál a legjobb helyre! – kiáltá lord Dagobert, áldozatát utolérve.
Onnan nem volt hová menekülnie.
Itt azonban a hajdani akrobata nő, kinek izmai a gyakorlattól aczéllá voltak edzve, egy hatalmas taszítást adott az üldözőjének, a mitől az, sulyegyent vesztve, hanyatt esett a vízzel telt medenczébe. Donna Idól pedig egy gazellai szökéssel keresztül ugrott a fürdőmedenczén, ki az ajtón, azt hirtelen becsapta maga mögött, bezárta a kulcscsal, s a kulcsot eltette a zsebébe.
Kis idő mulva aztán megjelent a rézajtó gömbölyü ablakában lord Dagobertnek, az önkénytelen vett fürdőtől, de még inkább a haragtól lángvörösre duzzadt arcza.
Igazán tréfás látvány! Egy haragos emberarcz, a kinek se keze, se lába.
– Donna Idól! Ezért ön kegyetlenül meg fog lakolni!
– Gondolja, lord Dagó?
– Ne hijon engem Dagónak, hanem ereszszen ki innen azonnal!
– S ha nem ereszteném?
– Ki fogom törni az ajtót.
– Nem lehet; mert csak befelé nyilik.
– De hát itt csak nem hagy?
– Bizonyos, hogy nem hagyom ott. A férjemet! Csak van eszem!
– No hát ereszszen ki innen.
– Nem addig, a míg ön a jegyzőt ide nem hivatja s a franczia törvények rendeletei szerint velem szabályszerü házasságot nem köt.
– Ah, az botor beszéd! Arról ne is álmodjon, Donna Idól.
– Hát majd meglássuk: monsieur Dagó.
– Hát mit akar ön? El nem futhat innen, mert a szobája ajtajának a kulcsa nálam van, s a cselédjeim ki nem eresztik.
– Eszembe sincs innen elfutni. Nagyon jó itten. Önnek a cselédjei ismerik már a szokásokat. Három nap, három éjjel föl sem jönnek az emeletre. Nem háborítják a paradicsomi boldogságot. Én tudok várni, csak ön is tudjon. Dörömbözni szabad az ajtón. Az ön hozzátartozandói már ismerik az eféle zajgást. Good bye mylord.
Azzal Donna Idól odament a kerevethez; megnyomta az asztalkán a titkos rugót; arra az lesülyedt s rövid időn ismét fölemelkedett, megrakva étkekkel, csemegékkel és palaczkokkal.
Donna Idól felnyitogatta az ételes tálak födeleit s inyencz gyönyörrel mustrálta a drága étkeket, a melyekhez aranynyomatu papiron mellékelve volt az elnevezés.
– Ah, potage à la Montesquieu! Ez az én kedvencz levesem! Micsoda fölséges illat! Szarvasgomba pástétom! Az én ideálom! «Petites timballes à la chasseur!» Ennek még hirét sem hallottam. Valami jó lehet. «Zephyr des poulardes aux pointes d’asperges!» Zefir! kappan és spárga! Fölséges valami. Galantine! Macedoine! Ez még épen egy fajdtyúk suprêmeje! Fejedelmi lakoma! Ilyent csak Aladin szultán asztalára hordnak a dzsinek. Nos, uram! hát nem tart ön velem?
S azzal neki könyökölt a dús lakomának s tömte a két piros orczája duzzadtáig a drága jókat a szájába.
Lord Dagobert pedig onnan a kis kerek ablakból káromkodott s rugdalta az ajtót.
– Ez a bor is fölséges, annyit mondhatok! szólt Donna Idól, felhörpentve egy pohár chablist. Követte egy pohár sherry. Hanem a bordeauxi nagyon erős! Szereti ön a bordeauxit, uram?
– Az ördög vigye el önt a bordeauxival együtt! orditá Lord Dagobert a rézajtó közepéből.
– Vigyázzon! Most ugrik a dugó! Még egy pezsgős palaczkot is felnyitott Donna Idól, a minek a dugója kicsiny hija, hogy orron nem találta a haragos vőlegényt.
– Donna Idól! Most már elég volt!
– Nem, uram! Még egy pohár chartreuse következik. Csodálom, hogy ön meg tud vetni egy ilyen válogatott vendégséget. Ön valódi aszkéta. Bámulom a mértékletességét.
– Ön egy valóságos ördög, Donna Idól.
– Ismeri ön Tantalusnak a meséjét Dagikám? Azt hiszem, hogy ha Tantalusnak azt mondták volna, hogy hivassa a jegyzőt, mindjárt elhivatta volna.
– Azt nem fogja ön kidaczolni tőlem!
Donna Idól aztán, mikor jól megvacsorált, odament a lefüggönyözött alkovenhez, széthuzta a damaszt kárpítokat, s éji toillettjét végezte a lepihenéshez s hogy a boldog vőlegény lássa, mit veszitett, égni hagyott minden gyertyát.
A varázsnyoszolya muzsikálta az olasz áriákat; Lord Dagobert pedig káromkodott négyféle nyelven, a ketreczébe bezárva.
A PIRÍTOTT SZALONNA.
Lord Dagobert végre mesterére talált.
Donna Idól elfogadta a tervezett komédiát, csakhogy megfordította a szerepet.
Ha a férj dörömbözött az ajtón és szitkozódott, a hölgy elkezdett rimánkodni és segítségért kiabálni. A házbeliek azt hitték, hogy ő az ostromolt fél. Hozzá voltak már szokva az ilyen jelenetekhez.
Ha lord Dagobert nagyon ordított, akkor Donna Idól előre-hátra szaladgált a szobában s döntögette a székeket, asztalokat egymásra – mintha kergetnék.
Mikor pedig a szócsövön át a szakácsnak küldött le izeneteket a konyhába, akkor lord Dagobert hangját utánozta remekül.
A lordnak át kellett látni, hogy nyomorultul meg van fogva a saját csapdájában.
De még sem akart kapitulálni.
Donna Idól ott reggelizett, ebédelt és vacsorált az orra előtt, s neki csak az ételeknek a szaga jutott.
A mi legjobban ingerelte, az volt, hogy hát a kártyavetőnő jóslatának be kell teljesülni. Egy ostoba jósnő, a kinek a jövendölésére okos ember csak a furcsaság végett lehet kiváncsi, kimond egy lehetetlen dolgot, egy abszurdumot. És ime az a lehetetlenség közel van hozzá, hogy beteljesüljön.
Két napig kiállta az éheztetést. Már könyörgésre is fogta a dolgot: «Ön kegyetlen dæmon! Meg hagy halni egy embert éhen! Egy Mac-Millan lordot, utolsó sarját a nagyhirü családnak!»
– Ön maga tartja magát fogva, ön maga kárhoztatja el magát erre a kinzásra. Egy Mac-Millan lord! Ha ön egy bookmakernek szavát adja, azt megtartani becsületbeli kötelességének ismeri: hát egy ártatlan hajadonnak adott szavát kijátszani gavallérhoz illőnek tartja? Hogy hamis oltár, hamis pap előtt lett adva az a szó? De a mylord igazi gentleman: angliai earl, a Bath-rend lovagja, s adott szava csak puszta lég volt? Én életemben eleget éheztem azért, hogy a becsületemet megőrizzem: ön most azért éhezik, hogy a becsületét kijátszsza.
A harmadik nap reggelén azt gondolta ki Donna Idól, hogy a közlekedő asztalkával egy darab szalonnát hozatott fel magának.
– Ejh, meguntam már azt a sok mindenféle drága körömfaladékot. Nem kell több osztriga meg pástétom: vágyom a szalonna után. A hogy hajdan szoktuk, mikor faluról falura kóboroltunk, s kinn tanyáztunk a sátor alatt.
Azzal oda kuporodott a kandalló elé, melyben maga megrakta az illatos olajfából a tüzet, s elkezdte a kenyérszeletet, aztán meg a szalonnát pirítani a tűznél.
Azt pedig mindenki tudja, hogy nincs invitálóbb illat a világon, mint a pirított szalonnáé. A pirított szalonnaillat képes egy kikoplalt emberrel a hitét megtagadtatni.
– Irgalom! ordítá az ajtó ablakán keresztül lord Dagobert. – Feleségül veszem önt, csak abból a szalonnából adjon egy harapást.
– Komolyan mondja ön?
– Komolyan mondom.
Arra aztán megszánta Donna Idól; vagy talán nem is szánta meg: kitelik tőle, hogy csak kiszámított furfang volt. Odavitte a piritott szalonnát és kenyérszeletet az ablakocskához s egy falatra valót levágott belőlük, azt rózsás ujjai közé csiptetve, odadugta lord Dagobert szájába.
Egy percz alatt lenn volt.
De többet aztán nem adott neki belőle.
Az pedig, hogy egy agyonéhezett embernek «egy» falatot adjanak a szalonnából, többet nem, tultett Arbuez minden torturáin.
Lord Dagobert szemei kék-zöld karikákat hánytak a dühtől.
– Hivassa ön a jegyzőt, – mondá neki Donna Idól.
– Kivel hivassam? Mikor nem mehetek ki.
– Irja meg neki a nyilatkozatot, hogy házasságot akar kötni velem.
– Mivel irjak? Hisz nincs irószerem.
– Dehogy nincs, én már arról is gondoskodtam. A varázsasztal mindent felhozott.
Azzal odavitte az ajtóhoz az irószereket s azokat a csiptetővel benyujtá a fogolynak.
Aztán diktálta neki, hogy mit irjon? Valóságos kapituláczió volt az, kényre-kegyre.
Lord Dagobert jól tudta, hogy a törvények értelmében már ennek a levélnek az erejénél fogva is el fogják marasztalni, ha a házassági igéretét be nem váltja, legalább is a móringolt huszezer fontba; de már ezt nem bánta. A levél Donna Idól kezében volt már.
– No, már most bocsásson ki.
– Dehogy bocsátom! Előbb összekelünk. Adja ide a szobám kulcsát, hogy a jegyzőt a tanuival együtt bebocsáthassam.
Még ennek is meg kellett történni.
Donna Idól a sülyedő asztallal leszállítá a jegyzőnek szóló levelet, s a szócsövön át lekiáltá az utasítást, hogy mit tegyenek vele.
A legrövidebb időhaladék mulva ott volt a jegyző a két hivatalos tanuval.
A kis asztal már terítve volt a nászlakomához.
– Hol van a vőlegény? kérdezé a jegyző az elfogadására siető mennyasszonytól.
– Ott van, – szólt Donna Idól a rézajtóra mutatva, melynek ablakán lord Dagobert sáppadt arcza tekintett ki. – Nem volt már veres.
– Uram! kiáltá a jegyzőnek. – Ön látja, hogy én rajtam itt erőszakot tesznek. Engem akaratom ellenére bezártak.
– Azt látom. Ki zárta önt be?
– Az az ördögi nő ottan.
– Ah! Donna Idól? – Hát Donna Idól hozta önt ide erőszakosan, vagy ön hozta ide Donna Idólt?
– Én hoztam ide.
– Csalás által? Megesküdött vele álpap előtt? De furcsa helyet választott ön magának a mézes napok eltöltésére mylord!
– Választott az ördög! Ő csukott be ide.
– S most nem ereszti önt ki addig, a mig ön a Code civil értelmében törvényesen egybe nem kél vele.
– De ez a házasság erőszakolva van.
– A miatt tessék majd a biróhoz fordulni. Az előzmények rám nem tartoznak.
– De én protestálok ellene.
– Hát az az ön dolga. Akarja ön az egybekelést végrehajtani, vagy nem akarja? Ha nem akarja: én megyek a dolgomra. Ön fizet százötven frankot a hiába idefárasztásért.
– Nem! Maradjon! Hol a szerződés? – Irom alá!
Mindent megtett már, a mit csak kivántak tőle.
A jegyző és a tanuk hitelesíték a házassági levelet s átadták Donna Idólnak.
Akkor aztán Donna Idól kibocsátá a csapdából a – boldog férjet. Most már csakugyan férj volt: s annyiban boldog is volt, hogy rögtön neki eshetett – a terített asztalnak, hol hatalmába kerített egy egész suprême de fajdkakas pástétomot, s azt oly mohón betömte, hogy a vendégeknek még csak kostolót sem hagyott belőle. Ivott is a mellett, a legnagyobb poharakból, a melyek csak az asztalon voltak. Egy szót sem szólt senkihez. Mikor aztán egyszer pihenőt tartott, azt mondá neki a jegyző: «No most mylord, ősi szokás szerint úgy illik, hogy a vőlegény mondjon egy toasztot a menyasszonyára». – «Várjunk egy cseppet, – mondá lord Dagobert – úgy megterheltem a gyomromat, hogy addig nem tudok többet inni, a míg a «pastilles digestives de Bilin»-eimből be nem veszek.» Azzal felkelt, kiment a szobából s soha se jött többet oda vissza.
A LOVAS KOLDUS.
Lord Dagobert nem indított pert lady Idól ellen. Tudhatta jól, hogy nem fogja megnyerni – erőszak alapján. Egy férfi, a kit erőszakkal vesz el egy nő – a saját házánál! Még ki is fogják nevetni. Sőt tetejébe még maga kaphat egy kellemetlen processust az egyházi szentségekkel való komédia-játszás miatt. Kifizette a móringot a myladynek s aztán úgy tett, mintha ő csapta volna el az asszonyt magától. Csak azt tiltotta meg neki, hogy a míg az ő nevét viseli, a szinpadon tánczoljon.
Azután lefolyt valami tíz esztendő. Ez alatt lord Dagobert az ő óriási vagyonának tökéletesen a nyakára hágott. Őrült pazarlások, vakmerő vállalatok, meg a szép asszonyok iránti szenvedélyei tönkre juttatták. Az ősi vagyonának utolsó részét elnyelte egy skót banknak a bukása, a hol neki kellett helyt állani az igazgatók által elsinkófált összes betételekért.
Ekkor aztán lótott-futott a világban, hogy a hajótörött vagyon roncsaiból valamit megmentsen; de mind sikertelenül. Az a bizonyos házasság is kárbaveszett rá nézve a hajdani imádottja leányával. A lady Idóllal kötött törvényes viszonya azt lehetetlenné tette.
Mikor aztán az utolsó fonala is elszakadt a reménységnek s nem maradt a zsebében több egy louisdornál, egy reggel szépen megborotválkozott, felkötötte tükörből a nyakravalóját, gomblyukába tűzte az ibolya-csokrot s a legujabb áriát dudolgatva a Donizetti operájából, megindult a Szajna hídja felé, azzal a szándékkal, hogy a vízbe öli magát.
Útközben azon gondolkozott, hogy mit csináljon azzal a megmaradt egy aranynyal?
A Szajna hídja előtt találkozott a lovas koldussal.
Ez egy ismeretes alakja volt a párisi életnek. Egy invalidus, fél lábú, a kinek az az ötlete volt, hogy ő lóháton fog koldulni Páris utczáin. Szerzett magának egy rokkant gebét, azzal a vak lóval botorkálta végig a boulevardokat. Jó üzletet csinált. Az emberek nevették, szidták, de észrevették. Egy koldus, a ki lóháton koldul a gyalogjáróktól!
Lord Dagobert szembe találkozott a lovas koldussal. Az már messziről rázta eléje a levett kalapját s panaszolta a Waterloónál kiállott hős tetteit.
A mylord odadobta a koldus kalapjába az utolsó aranyát s aztán ment a híd felé.
Egyszer csak «klipp-klapp, klipp-klapp», koczog utána erősen a lovas koldus a sánta lovával, s a mint utoléri, elkezdi szidni tele torokkal:
– Szégyen gyalázat! Egy ilyen úrtól! Hamis louisdort adni a szegény koldusnak. A lovas koldusnak! A kinek magán kívül még a lovát is kell tartani: azt a lovat, a ki a waterloói ütközetet látta s azóta nem akar látni semmit. – Szégyelje az úr magát! Itt van a hamis louisdorja! Tegye vele bolonddá Tortonit, de ne a szegény lovas koldust.
Ez a szó egy eszmét adott Dagobertnek. «Tortoni!»
Eszébe jutott, hogy tegnap elfelejtett ebédelni, ma pedig még nem reggelizett. Éhomra kellemetlen érzés lehet a vízbe fulni.
Visszafordult Tortonihoz.
Ott ő sok szép pénzt elpocsékolt néha napján: ez az utolsó arany is hadd menjen oda. Hamis arany ugyan: de a vendéglős azt nem nézi, s ha felismeri is, elhallgat vele. Régi ismerőse ott minden pinczér.
Igaz, hogy husz frankért Tortoninál nagyon mértékletesen lehet reggelizni; de a fődolog az, hogy az utolsó reggelijét Tortoninál költötte legyen el. Fütyölve ment odáig.
JOBB HOLNAP EGY TUZOK, MINT MA EGY VERÉB.
Lord Dagobert helyet foglalva egy asztalkánál, tanácsot tartott a pinczérrel, hogy miféle lakomát lehetne csapni húsz frankból?
Lássuk csak! Mi a legkisebb vad, a mi tíz frankért kapható?
– Helyes. Süttessen nekem két verebet; de jó vastag szalonnát piríttasson hozzá.
(Átkozott emlék! Azzal a pirított szalonnával!)
– Miféle ital az, a miből sokat lehet inni öt frankért? (Tortoninál.)
– Egy pohár bokk.
– No, hát egy pohár bokkot. És aztán egy vajas kenyeret.
– Az három frank.
– Marad még önnek borravaló egy louisdorból két frank.
– Köszönöm mylord.
E közben két hölgy telepedett le a szomszéd asztalhoz. Az egyik délczeg, élte virágában levő delnő volt, a másik éltesebb; olyan társalkodónő forma. Mind a kettő elegáns öltözetben.
A fiatal hölgy elég fenhangon rendelt meg pástétomot fajdtyuk suprèmeből.
(Fajdtyuk suprème! Fatális emlékek!)
A pinczér megjegyzé, hogy fajdtyuk suprème pástétomot nem szolgáltatnak adagonként; hanem csak egészben.
– Úgy volt értve. Aztán egy palaczk Cliquot-t.
S annak a két hölgy magában meg akar felelni.
Lord Dagobert odainté magához a pinczért.
– Ki ez a hölgy a szomszéd asztalnál?
A pinczér nagyot nevetett.
– Ez a hölgy? – Ez a hölgy önnek a felesége, lord Mac-Millan: Lady Mac-Millan.
A név említésére a hölgy is odatekintett.
– Ah! Lord Dagobert! Milyen véletlen találkozás! Hát mit csinál ön?
– Az utolsó louisdoromat fogyasztom. S akkor aztán készen vagyok a világgal.
– No, lássa ön, én jobban gazdálkodtam. Én a húszezer fontomat szerencsés spekulácziókkal felszaporítottam százezer fontra. Most már visszavonultam s a rentéimből élek. Van nyolczvanezer frank jövedelmem és semmi adósságom.
– No – adósságom nekem sincs már.
– De igen is van, lord Mac-Millan. Nekem adósom ön még azzal a bizonyos toaszttal. Tudja ön, mikor kiment megkeresni a pastilles de Bilint? Megtalálta ön már a gyomormegterhelés elleni lapdacsait?
– Most már semmi szükségem rájuk.
– No, hát most leróhatná ön az adósságát, lord Dagobert: itt a pohár!
Lord Dagobert végig gondolta a dolgot. Itt van egy szép asszony, még most is nagyon szép, nyolczvanezer frank évi jövedelemmel. Aztán el se kell venni, mert már meg van. – Fogta magát, otthagyta a két mai verebet s átült a másik asztalhoz a fajdtyuk pástétom mellé s aztán elmondá a tartozásban maradt felköszöntőt.
«Ezt a poharat az én kedves feleségem egészségére. Mylady Mac-Millan cheers!»
… És így lord Mac-Millan másodszor is megnősült – éhségből.
BABSZEMEK.
Egy szóval: nem tudok dolgozni.
Megvolna hozzá minden: sima papiros, kék tinta, jó irótoll; gondolatom is volna, a mit leirjak s a mi fődolog: volna abszolut magányosságom, a hol senki sem háborgat; hozzá nyári napok; a nappal együtt kelek fel. Mégsem tudok dolgozni. Olyan szép ez a világ, hogy nem kerül sor a «sorra».
Először ez a gyönyörü panoráma, a mit innen a gunyhóm ajtajából látok. Nincs a világon ehhez fogható szép! Alattam terjeszkedik az ifjudad testvérváros, keresztülszelve a hatalmas Duna szigetektől szakgatott, kettős medre által. Negyven esztendő óta nézem innen erről a helyről, hogyan nő, hogyan emelkedik, hogyan foglal tért, hogyan hódít ez a szép Budapest. A magasan kiemelkedő bazilika most már egész világváros-képet ad neki s a központi pályaudvar homlokzata úgy tünik föl, tőlem nézve, mint egy óriási diadalkapu, melyen át dicsőség, gazdagság, nemzeti életerő özönlik be a szétdagadó fővárosba. Uj palotasorok a két parton és be a Rákos felé, melyek már Kőbánya házcsoportjaival összeérnek s a széles erdősor a város körül szintén tele van házakkal, de azokat még eltakarják a fák: csak egy nagy kupola, egy-egy háztömb jelzi, hogy ott is világ van. Az én időmben e paloták, ez erdők helyén csak homoksivatag volt, melyről minden szél porfelleget zudított a városra.
Az előtérben meg az ős Buda, a királyi várral s az új palotákkal, a Mátyás templommal. A százablaku Ferdinánd-kaszárnya mellől a tulparton versenyző magasra emelkedik a monumentális országház, maga a Gellérthegy is bástyakoronájával beillik kontrasztnak e felséges képbe.
És aztán tovább az a végtelen nagy alföldi sikság, melynek láthatárát csak napfelköltén látni, a mikor még az ég aranyból van: nappal az már összeolvad az éggel. S e meleg síkságot az Istenkéz himezte ki rét zöldjével, kalászaranynyal. Szebb ez a tengernél! Mennyi színpompa! Milyen vakmerő ellentétek az ég és föld koloritja között! A Duna azurjában gyorsan siklanak fel és alá a karcsu gőzösök s a mezők sík tábláján fehér gőzkigyókat huz maga után a távozó vagy közeledő vonat, melynek dübörgése ide hallik hozzám. Ez a kép mozog és beszél.
De sok órámat elvitte már ez a felséges panoráma! De szivesen adtam!
(No lássunk komolyabb dolog után, mert panorámanézésből meg nem élünk. Vár az iróasztal!)
Igen, igen; de előbb körül kell járni a szőlőkertet. Máskor is szerettem a szőlőt elnézni. Ezt az isteni növényt, mely az olyan elátkozott földben, a melyben a burgonya nem adja meg a vetőmagot, vigan tenyészik és ontja az emberi kedély örökké gyógyító panaczeáját, a föld lelkét: a bort. Máskor is kalaplevéve jártam közötte. Hát még most! A mikor az a pokolbeli szörnyeteg, az ördögök legapróbbika, kinek neve nem «légió», hanem «trillió», az egész szép budai hegységet sivataggá tarolta már, a melyen egész hegyoldalonkint nem látni mást, mint kutyatejet, farkasalmát, méregsalátát, bűzlabodát, elpusztuló szőlők szomorú bozotját s e boszorkány-avar közepett, úgyszólván, még az én kertem az utolsó oázis, a hol buja zöld szőlőket látni, megrakva tömött fürtökkel. Védelmezem őket a gonosz ellen szénkéneggel, műtrágyával. A hol a fillokszéra már kipusztított egy-egy telket, azt beültettem ujra amerikai szőlővel és hazai fajokkal. Ezeket mindennap tanulmányozni kell. Mert nagyon különböző az amerikai szőlőknek a hivatása, rendeltetése, habitusa és természete. A riparia sauvage (két éves) harmadfélöles vesszőket hajt, s felkapaszkodik a fák tetejére, gyönyörü piros a venyige, korallból vannak a kaccsai, a levele sötétzöld; de ez csak venyigét szaporítani lesz jó, a bogyója tintának való, nem bornak: ezt be kell ójtani, ha megerősödik. A Jaquez, a Solonis, a Vialla meg a Herbemont már iható bort is ád, de nagyon későn érik. Ezeket már az idén beójtottam s szépen megmaradtak az ójtások. De már ezeket forró napokon öntöztetni kell; azután az ójtás helyéig feltakartatni, a nemes galyról a harmadgyökereket s az alanyról a fattyuhajtásokat levagdalni s megint betakarni. Ezt mind magamnak kell elintézni, mert én tanultam ezt. Az «Othello» aztán már egészen jó és korán érő gyümölcsöt hoz, néhány már meg is vallja a termését: már augusztusban egész feketék a fürtök. Van azután idei ültetésü, amerikai gyökérbe ójtott, hazai szőlőből is egy táblám. Szegénykék, már most a földön futnak, mint a földi szeder s már egy része fürtöket hozott, fehéret, rózsaszínüt, finomat. Javában érik, régi tőke, új ültetés gyümölcse; aranyért nem adnám.
Csakhogy vannak, a kik aranyat nem adnak érte, hanem ingyen kérik. Ez a sok sárgarigó!
Madarat persze az én kertemben meglőni nem szabad; hanem jó nevelést kell nekik adni. Egész esztendőn át ők segítik nekem a hernyót pusztítani s én jutalmul átengedem nekik az összes eperfáim termését. De a fügéimet, meg a szőlőimet nem szabad bántani. Az is mesével határos, hogy a Svábhegyen füge teremjen; pedig hát nálam kitünő terem: jobb az olasznál; valóságos balkáni szultánfüge. Ezeket én úgy védelmezem, hogy mikor a gyümölcs az éréshez kezd nőni (három nap alatt megnégyszereződik az alakja), akkor tűllből zacskókat huzatok rá: így aztán se madár, se bogár nem bántja. A szőlőnek pedig ilyenforma a védelme nálam. Hosszú spárgákat huzok keresztül-kasul egyik karótól a másikig s erre a spárgára négyfelé hasitott hirlapokat akasztok. Rendesen a Pesti Naplót használom rá. A Nemzettől nem félnek a rigók. Tudják, hogy az még a madárnak sem vét. Hanem az idén már a Pesti Naplótól sem ijednek meg: más strategémát kellett kigondolni. Egy-egy fára hatalmas ürükolompokat akasztottam fel; ezeket aztán hol magam, hol a vinczellérem meg-meg kongatjuk s a kolompszótól azután riad szét a rigó, seregély nagy visitozással.
(No de már most elég volt a rigók tragédiájából; menjünk az asztalhoz – dolgozni.)
Kezemben már a toll! Kezdem már! Csak a hegedüt stimmolom.
Ekkor elkezdtek az ablakon koczogtatni.
Ki az? Mi az?
Két czinege. Egy kékfejű, bóbitás, meg egy fekete fejű.
Hja! Igaz! Erről bizony meg is feledkeztem. Ez ugyan a piktor fiam kötelessége volna, de ha ő ma el van foglalva a kartonjaival, hát ez is én reám vár. Még ma nem kaptak a czinegék diót. Hja bizony, a ki czinegét akar tartani, az gondoskodjék róluk.
Ezt mi úgy csináljuk: a rózsafák közé tüzdelünk le hosszú mogyorófavesszőket. Azoknak a hasított vége közé odaszoritunk egy fél diót. Arra aztán előjön tiz-tizenkét czinege, a ki már ott czinczog a májusfán, lármáz, követeli a maga ángáriáját; rákapaszkodik a pálczákra, egyik a másikat kergeti: összevesznek, hajbakapnak úgy, hogy leesnek a földre. Ezeket már mi mind ismerjük, mint a jó policzáj a maga gyanus csavargóit: ez a fekete fejű, ez a bóbás, az az öreg, ez a fecskefarku, az a sánta lábu (a legvakmerőbb veszekedő valamennyi között). Ez a mi mindennapi konczertünk. Néha aztán odavetődik vendégszereplésre közéjük egy-egy harkály is: van egy feketehátu, veresfejű, piros bugyogóju, aztán egy zöld hátu, veres begyü; aztán meg egy barnán pettyegetett, veres bóbitás, a mit a székelyek «tarka Jézus»-nak neveznek, s az is ott produkálja magát a dióevésből. Egy cseppet sem zsenirozza magát egyik sem, hogy mi ott járunk-kelünk.
De hát ezek hogy nem repülnek világgá a kolomphangtól? Úgy, hogy ezeknek jó lelkiismeretük van. Ők bogarakat, hernyókat szedegetnek, beérik a napraforgó tányérbelével, a mi az ő számukra van is ültetve; tudják jól, hogy ők az én kosztosaim.
(No de már most igazán menjünk ám dolgozni!)
Mi is a czím? Ha én azt tudnám!
Már megint micsoda lárma van odakinn? Kinézek az ablakon. No ez már hallatlan! Most meg a «mókus!»
Tudniillik, hogy ott ütött tanyát nálam még tavaly egy mókuspár. Azok már az idén családot is alapítottak. Éppen a ház mellett van egy jókora iharfa, azon van egy nagy sárgarigó-fészek; ezt a fészket a mókuspár kisajátította magának s egyszer csak előjön belőle három kis fiók mókusával. Persze, hogy ezek is egészen a családhoz tartozónak tekintik magukat. Ott játszanak napestig a fán, soha czirkuszi bohóczok ezeknél tréfásabb saltimbankokat nem csináltak, mind a hárman belefogóznak egymásnak a farkába s így kergetőznek alá s fel a fa derekán; majd meg szembeszállnak, pofozzák, harapják egymást s mikor elfáradtak, akkor végighasalnak egy faágon s nézik, hogy hát mi mit csinálunk? Időközben diót majszolnak.
No hát én kiadtam nekik a konvencziót. Nézzétek: itt van tizenegy diófa, ez a ti örökségtek; a mi ezen termett, azt elhordhatjátok; hanem az egyetlenegy körtefámnak, a min az idén termés van, békét hagyjatok.
Hanem hát ilyen a gyerek! Nem éri be azzal, a mit megengedtem neki. Mit csinál? Leszáll a fáról s a féldiókat, a miket én a czinegéknek raktam a karóra, azokat lopja el. Ezt jöttek bepanaszolni a czinegék az ablakomra.
Ki kellett mennem, elejét venni diplomácziai úton a kitörésre készülő czinege-mókus-háborunak. Nem tréfa dolog! A czinegék a fa tetején is megtámadják a mókust, s ha öt-hat körülcsiripeli, megfutamítják.
Erre a mókusherczeg nagy mérgesen felfutott egy vadgesztenyefára. Lekapott egy gubót s elkezdte sebesen tisztogatni az apró fogaival. – Én váltig intettem őt jóakaratu tanácscsal: «Pirincz! Az vadgesztenye. Az nem mókusnak való; ne fáraszd vele magad!» A fiatalságnak hiába beszél az ember. Egyszer aztán, mikor beleharapott a vadgesztenye belébe, érezte, hogy az csunya, fanyar, keserű, úgy a fejemhez vágta, csak úgy koppant! S aztán megugatott. Ez a hála!
(Hát lehet az embernek itten valamit dolgozni?)
Mire mégegyszer leülök az iróasztalhoz, delet harangoznak s nálunk igazhivőknél az a rituális szokás, hogy tizenkét órai harangszóra betálalnak. Azaz, hogy kitálalnak, mert a verandán ebédelünk. A czinegék odajönnek az asztal széléig, a korlátra ülnek.
Már most aztán mondja meg valaki, hogy gulyáshus, zöld bab csuspájz, meg palacsinta után, meg egy – két – három–négy pohár svábhegyi sajáttermésű bor után lehet-e, illik-e, szabad-e dolgozni?
Abszurdum! A délutáni dolgozást hitem és vallásom tiltja.
Ilyen nonpossumus állapotban látogat minap meg az én kedves öcsém, Tóth Béla, a Budapesti Hirlap munkatársa.
– Mit hoztál, kedves öcsém, Béla?
– Nem hoztam én, kedves bátyám, hanem vinni akarok. Nem volna valami?
– Jaj, kedves öcsém, az idén nem termett se alma, se szilva, se poézis a Svábhegyen. Nem termett egyebem, mint három métermázsa babom (prima qualitét). Abból két zsákkal eladhatok.
– Nem kell nekünk zsák számra bab, édes bátyám, hanem ha ád el kelmed belőle szemenkint, azt megveszszük, hanem hogy minden szem babhoz irjon valamit, akármit.
Így támadtak a «Babszemek.»
Előre is megmondom, hogy ezekben semmiféle poézis nincsen, mert ezek mind olyan megtörtént dolgok, a miket egyszer-másszor feljegyezgettem magamnak! S biz ezek nem is érnek többet, mint egy «babot.»
I. A FURCSA DRÓTOS TÓT.
Volt egyszer egy hatalmas miniszter Bécs városában, a kit úgy híttak, hogy Metternich. Az ő engedelme nélkül semminek sem volt szabad történni a nagy császárvárosban s ha valaki prüsszenteni akart, elébb engedelmet kellett neki rá kérni a policzájtól s letenni érte a taksát. Nagyra is volt a miniszter a policzájával, hogy olyan nincs több a kerek világon, mert az még azt is megtudja, hogy ki mit álmodott az éjjel?
Volt azonban a hatalmas miniszternek egy veje, a ki magyar gróf volt, a leghiresebb lovas a világon, a kinek lóháton elkövetett kalandjairól egész könyvet irtak: hogyan ugratta keresztül a paripájával az útjába akadt szekeret a benne ülőkkel együtt; hogy szöktetett alá a bástyáról, hogy lovagolt fel a budai várba a földalatti lépcsősikátoron. De gyalog is túljárt annak az esze a másén.
Egyszer azt mondja a gróf az apósának:
– Ugyan öreg, ne légy olyan nagyra azzal a te bécsi rendőrségeddel. Én fogadok veled, hogy legközelebb elfogatom magamat itt Bécs város közepén a te policzájoddal; pedig semmit sem fogok tenni, a mit becsületes, jól nevelt gavallérnak megtenni nem illik, se olyan öltözetet nem fogok felvenni, a milyenben nem szokás az utczán járni, se olyan helyre nem megyek, a hová nem szabad mindenkinek belépni, se olyan szót ki nem mondok, a mi akár a törvényt, akár az illendőséget megsértse, és mégis vasra fognak verni s úgy hoznak ide tehozzád, négy szuronyos katona közé fogva, lánczon.
– Tartom a fogadást, mondá a miniszter. Mibe fogadjunk?
A miniszter kapott rajta, parolát adott rá. Előre örült neki, hogy lesz valahára olyan csodaeset a világtörténetben, hogy egy após kap pénzt a vejétől.
A policzájának pedig erősen meghagyta, hogy ugyan duplán vigyázzanak e napságtól fogva az ő kedves vejére, hogy valami Stikk4) ne essék rajta.
Volt akkoriban egy hires vendéglő Bécsben, a mit úgy híttak, hogy Matsakkerhof. A nevét Csák Mátétól kapta, a hatalmas magyar dinasztától, a ki Róbert Károly idejében ellenkirály volt. Ő építteté azt a máig is hires házat Bécsben, nevének dicsőségére, a mit fenn is tartanak a jó borok, a miket a vendéglőben mérnek. Idejártak akkoriban a Magyarországról jövő uraságok.
Egy délben beállít a fényes étterembe egy drótos tót, az egész világon jól ismert fakó gubájában, derekán rézcsattos tüsző, oldalán pitykés szeredás. Arra akasztva egy karika sodrony, meg egy pár drót egérfogó; lábai drótosdivatszerű bocskorokba fűzve, kezében egy hűséges vasasvégű somfa czelőke.
A drótos körülnéz, meglát egy üres asztalt a szegletben, a mellé letelepszik, a botját a székhez támasztva s a szurtos kalapját a bot végére tűzve. S azzal elkezd csengetni a kés fokával a poháron.
A pinczérek rohannak hozzá, hogy mit akar?
– Ebédelni.
– De itt drága ám az ebéd!
– Az a jó, a mi drága. Mi a legdrágább?
– A fáczán-pecsenye.
– Azt kell hozni. – Hát az mi, a mit ott a másik asztalnál békateknőből szürcsölgetnek?
– Az meg osztriga. Tuczatja két forint.
– No hát három tuczatot belőle. – Azután jöhet a fáczán. Bor is kell hozzá. Milyen van?
– Van gumpoldskircheni: három forint a flaska.
– Az nem kell! Nincs más? Drágább?
– Tetszik Johannisberger? Az nyolcz forint.
– Két flaskával.
A drótos szép nyugodt lélekkel megebédelt. Tudta, hogy mire való a szalvéta. Nem ivott a palaczkból, hanem rendén pohárba töltötte a bort, nem szopta le az ujjait a fáczánpecsenye után s nem törülte a kést a bocskorához, a csontokat sem dobálta el a földre.
Még azután fekete kávét is hozatott, s a kávéhoz kikereste a legdrágább likört, a «mandarint.»
Mondták neki, hogy abból egy forint egy kupiczával.
– Akkor hát kérek egy egész üveggel.
A fizető pinczér nagyon vakarta a füle tövét: a különös vendég számlája felment száz forintra.
– Ki fizeti ezt meg?
– Magam vagyok az az úr, mondá a drótos s azzal felkapcsolá a tüszője négy csatját egymás után, kivett belőle egy bugyellárist, szép piros bőrbe kötött bugyellárist, aranyos czímerrel a hátán. Elkezdett a pénzben válogatni. Biz abban nem volt kisebb bankó ezresnél. Kivett egyet a sok közül s odanyujtá a fizető-pinczérnek: «nyek sza lubi!»
Az bocsánatot kért, hogy annyi pénzzel nem rendelkezik, hogy vissza tudjon adni; majd mindjárt elfuttat a bankhoz, ott felváltják.
A drótos ráért várakozni; azalatt iszogatta a drága likőrt poharankint, mint a ki ilyenhez van szokva.
Egyszer csak jön ám a pénzváltó pinczér vissza; de nem egymagában, hanem egypár fogdmeg és egy biztos kiséretében.
A rendőrbiztos felszólítá a drótost, hogy minden ellenkezés nélkül adja meg magát s kövesse őt a rendőrségre. Nagyobb tisztesség kedvéért egy pár vaskarpereczet is kapcsoltak a két kezére.
A drótos engedelmeskedett, hagyta magát a rendőrfőnök elé vitetni. Ott megvizsgálták a tüszőjét s megtalálták benne a kérdéses pénztárczát. Sőt még többet: egy muzsikáló arany tubákos pixist, egy arany repetir órát, meg egy briliántos gyűrűt. Semmi kétség. Itt vannak a bűn-tanujelek! Nagy rablógyilkosság van itt!
A hatalmas miniszter éppen maga is ebédnél ült: neki csak «pakene händli» járta, egy pfiff vözlaui mellett. A miniszter mindig panaszost eszik. Még sem hizik. A midőn betoppan hozzá maga a rendőrfőnök, sápadt arczczal.
– Herczegem! Gonosz hírt hozok. Önnek a vejét meggyilkolták, a gyilkost elfogtuk. Megtaláltuk nála a gróf pénzes tárczáját, tele sajátkezű jegyzeteivel és egyéb ékszereit. Itt hozzák a gonosztevőt, vasraverve, négy katona között.
Akkor kezdett el csak «szakramentezni» a hatalmas miniszter, mikor meglátta a vasravert drótost.
– No ti szépen kirántottatok a zsebemből kétezer aranyat! Hisz ez a drótos maga az én vőm, gróf Sándor Móricz!
A fogadás minden pontjában meg volt nyerve.
A gróf semmit sem tett, a mit becsületes gavallérnak nem szabad megtenni; mert a Matsakkerben ebédelni nincs tiltva. Nem viselt olyan öltözetet, a milyenben az utczán nem szokás járni; mert drótos tót mindig ilyen öltözetben jár az utczán. Nem mondott, nem tett semmit, a mi törvény és illendőség ellen van; mert jó bort inni s ezressel fizetni se nem bűn, se nem illetlenség; és mégis vasraverték.
A gróf megkapta a kétezer aranyat, a policzáj meg egy hosszú nagy bolond orrot, ezt viselhette, a míg benne tartott.