Pesti album: Krúdy Gyula feljegyzései és elbeszélései

Az állami színházak, a gyönyörű Nemzeti Színház és a ragyogó Opera zárva, holott a világ minden nagy városában, a háborús országok területén is, a színházak épen oly kedvvel és méltánylással végzik nemes hivatásukat, mint a háború előtt. Csupán a magyar kultuszminiszter óvakodik a műintézetek megnyitásától, kiszámíthatlan kárt és kellemetlenséget okozván ezzel úgy a színházaknak, mint a művészeknek. A magyar kultuszminiszterek mindig híresek voltak arról, hogy – egy-két kivétellel – annyit sem értenek a kulturához, mint hajdu a harangöntéshez. Bús dolog ez, hogy a kultuszkormányzat rendelkezik a két gyönyörű magyar színház felett, az egyetlen drámai és a világhírű énekes színház felett, amelynek személyzete páratlanul tehetséges, rátermett és a legjobb a magyar színészek világában.

A Nemzeti Színház, amelynek szolgálatában lehetni minden jóravaló színésznek álma és az Operaszínház, amely az új intendáns alatt Európa egyik legjobb színházává emelkedett, hűtelen lett a közönséghez, amely az utóbbi években szinte újjáébredve támogatta kedves két színházát. A Nemzeti például lelkes közönséget toborzott az új és régi honi darabok látogatására. Hová jár most az a közönség, amely oly szeretettel figyelte kedves íróit és művészeit a bársonyszékekből? Hová lett a Nemzeti híres, intelligens karzati publikuma és a páholyok mélyéből a legjobb budapesti publikum, szentképarcú előkelő úrhölgyek, valóban művelt úri férfiak? Ennek a közönségnek nem tudnak máshol játszani, csak a Nemzetiben. Ez a közönség még megbecsüli a színdarabíróknak magyarságát, a művészek régi tradiciókon felépült játékát, a magyar kulturát, a történelmi multat, a hazaszeretetet. A Nemzeti közönsége szinte egyenes atyafiságban van azzal a régi magyar közönséggel, a honleányokkal és hazafiakkal, akik Döbrentei Gábor idejében oly meghatott szívvel mentek a színházba, mint a magyar kultura templomába. Ennek a közönségnek érdemes volt Shakespearet játszani és ennek írt Kisfaludy és Szigligeti. A mindinkább idegenszerűségek felé hajló pesti színészetben a magyar kulturának, nemzeti multunknak, fajszeretetünknek szinte utolsó, de hatalmas vára volt a Nemzeti Színház. A magyar nyelv ünnepélyesen, szinte harangbúgással hangzik a művészek szájáról, gyönyörűség, hogy tudnak itt magyarul és művészileg játszani, egy nagy és gazdag nemzeti büszkeség a színház némely előadása… A színészek hónapokon át ácsorogtak, reménykedve, hol csüggedten a színház kiskapuja mellett. Várták a miniszter döntését. A miniszter pedig azt döntötte, hogy bocsássák szélnek a színház művészeit, kétheti felmondással! Miután patrónokon nem lehet takarékoskodni, takarékoskodjunk a kulturán. Holott az ország mostani háztartásában, midőn milliárdokat hoz mozgásba a háborús állapot, a szegény művészek fizetése bizonyára jelentéktelen helyet foglal el. Később új, úgynevezett háborús szerződést kaptak kezükbe az aktorok, de a színház kapui tovább is zárva maradtak a közönség előtt.

Tudjuk, hogy mit jelent az: színésznek játék nélkül élni? A színészet természete az, hogy nem állja a hosszadalmas parlagon heverést. A színész nem szántóföld, amelyet hében-korban pihentetni szükséges. A színész nem pihen a munkátlanság idején, hanem csügged, felejt, fárad, elkeseredik. A színésznek szerepkönyv kell a kezébe, az alakítás láza, a színjáték szenvedélyes izgalma, a nézőtérről felhangzó taps és a jóakaratú kritikus bírálata: ez a színész élete. Furcsa élet, de általában a színészek mindig furcsa emberek voltak, midőn még Shakespeare idejében a királynő előtt játszottak és udvari színészek valának, sem voltak ők rendes emberek. Az éhséget még csak elviseli valamiképen az aktor, de hogy estvére ne léphessen a lámpások elébe, akár Faust bársonyköpenyegében, akár a sírásó bőrsüvegében: ezt a színész nem tudja elviselni.

Körülbelül ez a magyarázata annak az új vállalkozásnak, amely a napokban kezdődött el Budapesten. A Nemzeti Színház büszke tagjai, a gőgös Irving-ek egy mozi-igazgató nem tulságosan előkelő, de élelmes vállalkozásába hajtották nemes homlokukat és egy mozi-előadás keretében színjátékot játszanak. A háború sok mindenféle csodálatos változásában megmutatta azt a lehetetlenséget is, hogy Tóth Imre úr kitünő aktorai, Shakespeare és Molière felkent papjai, régi, pompázatos Bánkok és Zrinyi Miklósok egy olcsó és tradiciómentes, modern üzleti vállalkozás keretében keresik helyüket. Szegény száműzött hercegek! Cipőfoltozással töltik idejüket a sanyarúság napjaiban. Bajba jutott peleskei nótáriusok egy idegen városban.

A közönség, amely nagyon szereti a romantikát, bizonyára megbocsátja kedves hercegeinek a számüzetést és felkeresi a messzi idegenben drága ideáljait, mulattatóit, regényes hőseit, ha tollas barett helyett üzlet-irodai feketesapkát húztak is fejükre.

*

Bizonyára kevésbé érti a dolgok üzleti részét a kultuszminisztérium, mint valaha is hittük, holott finánc-zsenik sohasem ültek a hold-utcai palotában. Az állami színházak óvatos vezetősége félti színházait a jövedelmezőség lehetőségétől; félti a közönséget, hogy nem látogatja majd kellő lelkesedéssel és odaadással kedves színészeit, – lehet, hogy az óvatosságnak van igaza; – a magánvállalatok azonban mindenesetre teljes eréllyel megkezdték a munkálkodást. A közönséget épen azért kell mulattatni, vígasztalni, kedvre deríteni, mert zord idők járnak felettünk, – mondják ők és eddig nem is nagyon csalatkoztak a színházlátogató közönség lelkesedésében.

A Tisza Kálmán-téri nagy színházat valamelyik estve zsufolásig láttam megtelve emberekkel, Carment játszották, Szamosi mély, meleg hangja zengett és egy vendégművész énekelte a tizedest, nem is oly rendkívüliséggel, mint amilyen a híre.

A lipótkörúti színház bizonyára egy napig sem reszkirozná a világítást és a fűtést, ha nem látogatná a közönség. Komoly, meggondolt üzletemberek vezénylik a színházat, akik nem tréfálnak a legbecsesebb portékájukkal, a pénzükkel.

És ma estve az óvatos, menekült Beöthy László is visszatér honába, ahonnan a háború első, rémhíres napjaiban elfutott. Átveszi ismét a gyeplőszárat kettősfogata fölött, hogy több-kevesebb szerencsével felvegye a küzdelmet a közönség kegyéért. Az ujonnan épült színház elég tetszetős, fehér cukrásztorta és a világítása pazarló. Az egyik legjobb magyar színész, Hegedüs Gyula már kezében tartja szerepkönyvét a kulisszák mögött, mire e sorok megjelennek. Izgalom, láz a vasfüggöny mögött és előtt. Diadal vagy vereség? A színésznő szép lába nyomán vajjon feldördül a taps, amelynek kartácspattogásából az ujonnan átépített színháznak a jövendő sorsát figyeli a függönyök mögött az igazgató?

*

Tél van, karácsony felé gurul a kalendáriumbeli szekér, az emberek mintha beleilleszkedtek volna a világháború impozáns kereteibe. Megszoktuk a rossz hireket, valamint a diadalokat. A csüggedt, nehéz hónapok elmulóban vannak, az emberek mintha megtalálnák elveszett lélekjelenlétüket, hidegvérüket, nyugalmukat. Rájöttünk, hogy az élet nem lehet mindig egyforma, csendes, polgárias, olajozott gépezetű. Ilyen is lehet az élet, mint a mostani, a háborús, az ijesztő, az álmatlan éjszakás, gyászos és diadalmas. Lehet, egyik nap a földre vetni magunkat a bánattól és másnap újra emelt homlokkal nézni a csillagokba.

A színházak, amelyek az elmult esztendőkben csaknem a könnyűvérűség, léhaság és felületesség hajlékai lettek, midőn ordináré és nem mindig jószagú emóciókkal izgatták a közönséget, ostobán bohózatos, máskor idegenszerűleg hűvösítő színdarabokkal nevelték a pesti közönséget annak, ami lesz: ízléstelennek, mostanában bizonyára óvakodni fognak az irányzattól, amely lassan eltávolította őket a nemzeti állapottól. Próbálkozzunk a nemzeti eszmékkel, hisz ideje most már tán elkövetkezett volna a magyarság öntudatébredésének!

(1914.)