A hölgy csodaszép volt, a mit különben fölösleges megjegyeznem.
– Signora, mondám neki, ezt a kicsikét én hoztam ide. Nekem egy fraj adta át annak a háznak a kapujában, a mely előtt visszatértemben a verekedő urakat találtam. Azt kérdezte tőlem: én vagyok-e Giuseppe?
– Igen. Ez Alfonzo megbizottjának a neve. A nő, az én cselédem volt, s önt tévedésből másnak nézte.
– E szerint ön az a Cornelia, a kit a cseléd említett, hogy vissza kell hozzá térnem?
Erre a kérdésre fölemelkedett a hölgy s nyugodtan felelt.
– Marchese. Önre rábizhatom a titkomat. Én vagyok Parente Cornelia herczegnő. Mi régen szeretjük egymást Alfonzó herczeggel; de családaink ellenezték egybekelésünket. És ime szerelmünket hamarább megáldotta az ég, mint az egyház. Ezt minálunk szégyenfoltnak nevezik, a mit csak vérrel lehet lemosni. Bátyám és süveim halálra keresnek bennünket: Alfonzot és engemet.
– Legyen nyugodt herczegnő. Mondám neki e bizalmas nyilatkozat után. Fogadja el lakásomat. Én reggelig ajtaja előtt fogok őrt állani: senkit be nem bocsátok. Reggel pedig majd felkeresem vagy Alfonzo, vagy Lorenzo herczeget, s megkisértem a kibékítést. Ezt nem szabad karddal megoldani.
Ebben szépen megnyugodott a herczegnő, s én meghagytam a gazdasszonyomnak, hogy gondoskodjék róla; magam pedig az inasom fekhelyét foglaltam el reggelig a verandában. Az a karczolás a vállamon magától behegedt. A diákéletben megszoktuk ezt.
Reggel korán felkeltem s kimentem a városba.
Gyakorlatból tudtam már, hogy tíz óra tájon az egész úri világ ott szokott sétálni a Piazza Maggiorén; különösen a Neptun szobra melletti Piazza Neptunon. Bizonyosra vehettem, hogy ha én a piaczon hemzsegő gavallérok közé elegyedem, azok mindannyian rá fognak ismerni az Alfonzo kalapjára, s valamelyik közülök megszólít érte, attól azután majd tovább kérdezősködöm.
Jól számítottam. Alig haladtam a Laureti hires kútjáig, a midőn egy gavallér utamat állja s elébb udvariasan üdvözöl, azután megnevezi magát:
– Én vagyok Parente Lorenzo herczeg.
– Én pedig San Carlo Giuseppe őrgróf. Volt már szerencsém találkozni a herczeggel: az éjjel egy kicsit összeütögettük a kardjainkat.
– Ah. Ön volt az? Ez a kalap azé az úré, a kit ön megvédelmezett.
– A sietségben elcseréltük. Parente Alfonzo herczegé.
– Honnan ismeri őt?
– Nem ismerem. Csak a nevét tudom.
– Ki mondta meg önnek a nevét?
– Parente Alfonzo herczeg mátkája, Cornelia herczegnő.
– Az én hugom? Hol van ő?
– Azt nem mondom meg, a míg Alfonzoval nem beszéltem.
– Alfonzo elcsábította az én hugomat. Meggyalázta a családom czímerét. Nem elég ok-e az arra, hogy őt megöljem?
– Valóban elég, s ha Alfonzo nem fogja rögtön helyrehozni a vétkét: én magam is ellene fogom fordítani a kardom hegyét, mert Cornelia herczegnő az én védenczem. Menjünk őt felkeresni.
Erre Lorenzo megszorítá a kezemet s még egy barátját maga mellé véve segédül, hárman elindulánk Alfonzo herczeget felkeresni.
A palotájában nem találtunk rá: a cselédei azt mondták, hogy kilovagolt a Certosa felé. Virágokat vitt az anyja sirjára.
Mi rögtön mind a hárman lóra ültünk s vágtattunk eléje.
A porta San Isaia előtt találkozánk a szembejövő Alfonzóval.
Én kértem Lorenzot, hogy engedjen engemet előre vágtatni, hogy elébb szólhassak Alfonzóval.
Ez rögtön fölismerte bennem a mult éjjeli védelmezőjét; különösen a fejemen levő elcserélt kalapjáról. Elkezdett hálálkodni.
– De én most nem védelmezni jövök önt, hanem elégtételt kérni az ellenfele nevében, a kit ön becsületében megsértett. Ön elcsábította Lorenzo herczeg nővérét. Önnek meg kell verekedni életre-halálra, előbb Lorenzoval, azután én velem, ha a gyalázatot le nem törli azzal, hogy Cornelia herczegnőt rögtön hitvesévé teszi.
Erre a szóra Alfonzo nagy örvendve kiáltá:
– Hiszen régen tettem volna azt, ha Lorenzo beleegyezik.
– Most már beleegyezik.
– Akkor szent a béke.
Erre kezet szorítottunk; a mit Lorenzo meglátva, maga is türelmetlenül odavágtatott hozzánk s azzal a két halálos ellenség egymás karjaiba borult: összecsókolóztak, egymást cognatonak nevezték s mindent kölcsönösen megbocsátottak.
Én aztán elvezettem őket a lakásomig; ott megtalálták a könnyekben felolvadó Corneliát s lett belőle idylli összeölelkezés. Végül pedig mindannyian kivonultunk: a férfiak lóháton, a menyasszony és az apa gyaloghintókban a Madonna di Santa Luca kolostorához, a hol szabad a a házasságot, előleges teketória nélkül, megkötni «in extremis.»52) No ez pedig valósággal in extremis volt. Én voltam principessa Cornelia násznagya. Ezért kerüli azt a társaságot a szép Cornelia, a hol én jelen vagyok, a ki jól tudom, hogyan lett ő belőle Mirasassi herczegnő.
A hölgyek el voltak ragadtatva ez elbeszélés által. A férfiak nagy hallgatással fogadták azt.
Csak György nem tudta magát tartóztatni, hogy az észrevételét ki ne mondja rá:
– Ha én jutottam volna ily kényes titokhoz, mint marchese di San Carlo, nem meséltem volna el azt, mint Jäger Seppl, egy egész paraszttársaság előtt.
Minden férfi önkénytelen fejbólintással fogadta ezt a szavát a fiatal bölcsnek. Giuseppének észre kellett venni a szemrehányó tekinteteket, a mik feléje villantak.
Nem értette a dolgot. Hiszen az egész világon, a hol csak jó társaság gyülik össze, mindenütt szivesen szokták fogadni az érdekes pletykákat. Ez pedig olyan társaság volt, a hol a titoktartás alapszabály.
– Jól adtad ezt, «jó Fülöp,» vágott vissza hetykén Györgynek.
Ezért a szóért Io a szájára ütött a tenyerével. Egy pár férfi pedig elkaczagta magát; mások a fejüket csóválták; Lodoiszka a homlokáig elvörösödött.
György ide-oda tekintgetett, bamba képpel.
– Mért mondta ez nekem «jó Fülöp?»
– A te szavad itélet volt a marchese fölött. Önkénytelenül az asphaleia verdiktjét mondtad ki.
– De miért mondta azt, hogy jó Fülöp?
– Eredj. Kérdezd meg tőle.
Egy marchal-jelmezes lakáj porczellán kagylóforma medenczében bonbonokat hordott körül. Kétféle volt: rózsaszín czukorból és barna csokoládból.
Giuseppe, mintha tudná, hogy ebből neki nem kell venni, felkelt az asztaltól, s kiment a tornáczba.
György utána ment, s rövid időn visszatérve, Wammanát is kihivta magával.
A bonbonokat az alatt az inas körülhordta. Mindenki vett belőle egyet. – Mindenki rózsaszinűt vett ki. Annyi piros és barna csemege galacsin volt a kagylóban, a hány tagja a társaságnak. Csupa fekete golyók maradtak a medenczében.
Szavazás volt ez.
Arra szavaztak, hogy felavassák-e marchese di San Carlot az asphaleia társaságába? Egy szavazatot sem kapott rá. A ki ily könnyen kifecsegi a gavallértársai titkait, az nem való ebbe a szövetségbe.
Mikor Wammána és Giorgio visszajöttek az étkezőbe, már akkor asztalt bontott a társaság, s egyes párok és csoportok félrevonultak a szögletekbe, bizalmas beszélgetésre. Pompás festményű spanyolfalak voltak rendetlenül elhelyezve, a mik mögé diskrét nyilatkozatok tételére el lehetett rejtőzni.
Wammána és Lodoiszka egy ablakmélyedésbe huzódott, a selyem függöny takarta őket.
– A két marchese szerencsésen összeakaszkodott. Mondá Wammána.
– Mi fölött?
– Giuseppe dühös, hogy leszavazták a kandidaturáját: Giorgionak tulajdonítja a kudarczát. Giorgio pedig követelte tőle annak a magyarázatát, hogy miért nevezte őt jó Fülöpnek? Giuseppe aztán elmondta neki az apocryph commentatorok adomáját, miszerint Burgund fejedelme «Jó Fülöp» a kedvese levágott aranyszinű hajtincsei emlékére alapította az aranygyapjú rendét.
– S mi sértőt talált ebben? kérdé affectált hidegen Lodoiszka.
– Én, lelkemre, nem találok benne semmi megsértőt, ha velem ismétlődött volna ez az anecdoton; de Giorgio eltűrhetetlennek találta, hogy az ő istennőjét összehasonlításba hozzák a Burgundi Fülöp kedvesével s kihívta egy szál kardra Giuseppét.
– És az elfogadta?
– Azonnal el is távozott, kartellhozókat keresni.
– Verekedni fognak? A két testvér?
– Holnap reggel. A Spinnerin am Kreuz mellett. Életre halálra. Jól főztem ezt ki?
– Őrültség volt, a mit cselekedtél!
– Madonna? Megtértünk? Szentek leszünk?
– Mondom, hogy őrültség volt, a mi történt. Ezt a párbajt csináld vissza!
– Sajnáljuk a kis Abrekhet? Ne féltse őt; – nagyon jól vív. Én tanítottam rá.
– Nem tudod, miről van szó? Most értesültem Lembergből, hogy a külföldön levő összeesküvők Lengyelország felől akarnak betörni. Ott mindig van párt, mely kalandokra kész. Az öreget nem hozhatják el a Bosporus mellől. – Maga sem jönne: eleget tapasztalt. – De a két fia közül az egyik megkapható. – A bécsi országos vásár kedvező alkalom rá. – Csoportostul vannak itt lengyelek, magyarok: vásáros népek. A magyarok egész méneseket hajtottak fel. – De azok között vannak nyereg alá betanított paripák. – A csikósok az összeesküvők megbizottai. – Vezetőjük a kutyás ember. – Hatalommal nem lehet ellenük semmit tenni; mert bizonyítványaik vannak, hogy ők Harucker ménesének a csikósai, s ez most nagyobb hatalom, mint a kanczellár. Aztán oltalomlevelük van Mercytől, a ki gratissima persona a császár előtt. – És igen jó a tervük. – Minden lépten-nyomon kerülgetik a fejedelemfiakat s ha egyszer oda csalhatják maguk közé, hirtelen lóra ültetik, s akkor aztán az egész szilaj ménest maguk előtt hajtva, elvágtatnak hegyen, völgyön, folyókon keresztül. Mire a nehéz lovasság utánuk ered, rég túl vannak a lengyel határon. Olyan egyszerű ez, mint a gordiusi csomó ketté vágása.
– Erről mind tudomásom van.
– Akkor átláthatod, hogy az összeesküvők kezére dolgozol épen, mikor mind a két fiút összehozod, hajnalban, a Spinnerin am Kreuz előtt. Ott épen kezükbe adod a magyaroknak mind a kettőt.
– Ne féltsen engem. Az én pókhálóm erősebb, mint hogy azt egy darázs keresztül szakítsa. – Asszonyi szemek sugaraiból van az szőve. A kutyás embert én elvállalom: – Abrekh az ön rabja. – Ma éjjel Méte ünnepet hirdetünk. – Most pedig megyünk a vásárba s felkeressük a csikósokat.
Az egész társaság egybegyült a czímerteremben.
Ott ki lett adva a jelszó, a mit minden hölgy annak a férfinak a fülébe súgott, a kit kisérőül választott magának: «Méte – es – is. Ma este. Komédia után.»
Csak Io nem sughatta azt senkinek.
– Nekem nincs párom. Monda Wammánának. Az én legényemet kidobtuk a korcsmából.
– Majd lesz, mikor visszajövünk. Most kapaszkodjál te is a Gyuricza karjába.
Györgyöt egyfelől Lodoiszka fogta karon, másfelől Io.
Minő hatalom tudná őt ebből a rabságból kiszabadítani?
Conspirálhattok nyalka kuruczok!
– Én leszek Delila. Suttogá Io balról a fülébe.
– Én leszek Anais. Lehellé jobbról Lodoiszka.
Melyik örvénybe merüljön alá?
Hát még ez az észháborító sugás.
Ezt Lodoiszka súgta.
Egész teste végig remegett bele.
De a gyönyör káprázata közepett is, a mámor előálmában is ébren maradt nála egy csodaérzés. A gyémánt az érzések között. – A becsület. – Nem! – Ez keményebb, mint a gyémánt, mert a gyémánt megég az összetett napfény hőkörében; de a becsület még a szerelem tüzében sem ég el.
– De csak reggelig. Súgá vissza álmai királynőjének, mert reggel vissza kell jönnöm, ha mindjárt a paradicsomban leszek is, s arkangyalok őrzik is az ajtót. Egy becsületszó kényszerít megjelennem.
– Hogy véredet ontsd értem?
– Nem tehetek jobbat, mint hogy meghaljak, ha egyszer ölelhettelek.
Wammána rendező jelszava közbeharsogott.
– Hiatzt Buam un Diandln, machtz eng afdi Haxn; und haltz eng tzamm imma fidél.53)
Azzal megindult a tarkabarka parasztlakzi a palota márvány lépcsőin, nevetve, jodlirozva, dévánkodva, mint a kik a legjobb gaudéhoz készülnek.
XIII. FEJEZET.
A KUTYÁS EMBER.
A bécsi vásár utolsó hetében egyik mulatság a másikat tolta ki a helyéből: a tarka méhraj, a nyüzsgő néptömeg folytonos forrongásban volt tartva az élvezetek változatos fajai által s nem tudott belefáradni. Policzájnak hire sem volt a nagy sokadalomban; mégsem volt semmi zűrzavar. A népkedély tartotta fenn a rendet. Az emberek nevettek, danoltak, tréfálkoztak. A harag csak parodiának vált be, s az összeszólalkozás maradt a szóharcznál: ökölre nem került a dolog, kést nem rántottak soha.
Egyedül a vásári biróság osztott igazságot. Annak voltak eszközei hozzá. Veszekedő hajlamok elrettentésére ott volt a Beiszkacze, a piacz közepén. Két olyanforma gömbölyű épület, mint a katona-silbaknak szolgáló faköpönyeg, volt egymással szembe állítva. Azokon csak egy akkora lyuk, hogy egy emberfő kifér rajta. Ezúttal is volt két lakója, két kofa: egy sovány, meg egy veresképű. Azokat oda zárták be, büntetésül lecsillapíthatatlan veszekedésvágy miatt. De ott is folytatták. Mind a kettő kidugta a fejét a lyukon. Olyan közel voltak, hogy csaknem az orruk érte egymást. De nem haraphattak. Csak a nyelvük pergett. Abban nem engedtek egymásnak. A melyik egy perczre elhallgatott volna, vagy a fejét a faköpenyeg lyukán visszahúzta volna: le lett volna győzve. A publikum jött-ment körülöttük s heczczelte őket: «Beisz Kacze!»
A komédiásbódék előtt verték az öregdobot, a marionette szinház Paprika Jancsija trombitálva hitta a műpártoló közönséget az előadásra, a vademberek ordítottak vadállati módon; a dohányos török teveháton verte a két oldalra akasztott üstdobokat, az orosz kürtösök körbe állva fújták búskomor nótáikat, a vándor charlatán, római lovag jelmezében árulta a csodagyógyszereit hintója bakjáról, meg nem szünő ékesszólásával, melyet szaporított a két famulusa csengetyü szóval és trombita recsegéssel; közbe hangzott az állatmutogató oroszlánjainak bömbölése; a boros, sörös sátrak alatt kiki a maga nótáját danolta, palaczkfenékkel verve hozzá a taktust. De mind ezt elnyomta a nagy publikum érdeklődésének változatos öszhangja. «Ott megy már!» – «Ingadozik.» «Most mindjárt leesik!» – «Vivát! odafenn van.» – A mi szólt annak a kötélentánczolónak, a ki egy szál kötélen, melynek egyik vége a földhöz, másik a minoriták tornyának a keresztjéhez volt megerősítve, egy talyigát tolt fel, a miben egy kis leány ült.
Majd meg csengő török muzsika nyit utat a zsibongó tömeg között a lovaslegények számára. Ezek a «scharlachrennen» lovasai, a kik bevégzett verseny után zárt hadsorban térnek vissza a st. marxi síkról. Elől a győztes dalia, fején zöld koszorúval, az elnyert skarlatvörös posztó a termetén körülcsavargatva. Leghátul pedig a ki legutolsónak maradt; az is kapott jutalmat: egy eleven malaczot; azt úgy kell neki végig vinni, a sokaság gúnykiabálása között, hazáig. A közönség borral, serrel kinálja a legényeket, a kik alig ülnek már a lovaikon, a sok áldomástól. A győztes megfelel minden felköszöntésnek; de olyan rekedt már, hogy a beszédét nem lehet hallani.
A mint ezek elhaladtak: jön nagy sípszóval egy másik csoport. Csupa leánynép. A versenyfutásban résztvett Hübschlerinek: térdig érő szoknyákban, felbontott hajjal. Tudva van a kharakterük, mert hiszen czéhet képeznek: joguk van a Bodenhasét, a ki czéhen kivül űzi a mesterséget, a városból kiüldözni. De senki sem dévánkodik velük. A kurta sárga mantill a vállukon tudatja, hogy ezek «ne bántsd virágok» palam et publice. A ki tudja is egyikmásiknak a nevét, világért sem kiáltaná el magát. Végig vonulhatnak háborítatlanul a sokaságon.
Ökörvontatta szekereken érkeztek meg a vásárba Lodoiszka herczegnő és asztaltársasága.
«Ezek az igazik!» ujjongott a közönség.
Katonaurak a donnáikkal!
Ezeknek nem kell muzsika, hogy utat nyisson előttük a tömeg. A dragonyos, a kürazir, meg az arkebuzir előtt mindig nagy volt a respektus. Aztán markotányosnéjuk is van.
A csaplárosok lélekszakadva rohannak eléjük s hivogatják őket a csárdáikba. A katonák jól fizetnek.
De a vajda büszkén int, előljárva, a hatalmas ezüst buzogányú botjával: takarodjatok, mi a fürdőházba megyünk.
«Áh! a fürdőházba! Ezek jól sarczolhattak valahol! ott belépti dijat fizetnek s csak lepecsetélt borokat isznak.
A nagy vásár idejére egy élelmes vállalkozó a fürdőpavillont is fölépítteté a vásártérre; azon módon, a hogy azt a flórenczi tudós Poggi leirta. Most is olyan nagy kelete volt, mint hajdanában.
Egy közös fürdőmedencze, langyos vízzel töltve, melybe folyvást új vizet okádott négy réz sárkánykigyó, képezte a díszes társaságok kedvencz találkozó helyét. Ez volt a polgári osztály legjobb mulatsága. Szép hölgyek, fiatal szűzek, csak egy patyolat öltönyben sereglettek össze a nagy tükörfürdőben, s ott fogadták az ismerős férfiak látogatását, a kik szintén hasonló vászonköntöst viseltek; ott beszélgettek, adomáztak, énekeltek; uszóasztalokat hozattak maguk elé, s azokon kártyáztak, ostábláztak. A fiatal lánykák tánczra kerekedtek, úszókantusaikat a vizszínén lebegtetve, hogy magával Venus Anadyomenével versenyezhetének bájaik tekintetében. És ebben senki semmi furcsaságot nem talált. – Ellenben a közönségnek az a része, mely nem fürdeni, csak nézni és mulatni jött ide, helyet foglalhatott a körülfutó karzatokon s ott gyönyörködhetett az olympi látványban. Az előkelő urak virágokat és koszorúkat hajigáltak alá a karzatokról a szép kisasszonyoknak, a miket azok a köntöseikkel igyekeztek elfogni, a mi sok tréfás megjegyzésre adott alkalmat. – Sőt maguk a tisztelt hajadonok is felszólíták a nézőket, hogy pénzdarabokat hajítsanak le hozzájuk s ha azt nem tudták röptében elkapni, a víz fenekére esett pénzt egészen alábukva buvárkodták elő. És senkinek nem jutott eszébe, hogy e mulatságban valami szégyenelni valót találjon. – Kegyes atyák a leányaiknak, jámbor férjek a feleségeiknek, vőlegények a menyasszonyaiknak minden megbotránykoztatás nélkül engedték ezt a kedélyes tréfálkozást: épen úgy, mint mai napság a csárdást és walzer tánczolást.
Csak épen hogy a papoknak és barátoknak volt megtiltva e társalgásban való részvétel. (No meg a hebræusoknak átalában.) De már az apáczák nem voltak tőle eltiltva.
Lodoiszka herczegnő és társai ezuttal azonban csak mulató közönségül jöttek a fürdő pavillonba s a mint a koszoru és pénzdobálás kedélyeskedését elvégezték, ismét továbbmentek. Fölültek a hatökrös társzekereikre s nagy ostorkongatás mellett megindultak a marhavásár felé, a hol a minden országból felhajtott tulkok csordái deleltek, kettős korláttal elválasztva a ménesektől: a két korlát között járhatott a vásárolni kivánó közönség. A magyar telepet messziről jelezé a magas póznára felvont háromszinű zászló.
Az a tér, melyet a bécsi vásárbirák a szilaj ménesek számára kijelöltek, bátran vetekedett Hortobágygyal. Épen olyan laktalan, míveletlen puszta, melyet a nagy ostrom alatt a megszálló török had letarolt s melyet azóta sem telkesíthettek meg. Két nagy úr tilalma feküdt rajta: az egyik a főhadifortificatio, mely az előretolt ravelin sánczai körül bombavetésnyi távolban minden építkezést megtiltott, a másik pedig a Duna folyam, mely minden évben kétszer elárasztá a rónát, beterítve azt kavicscsal és nádgyökérrel. S a hová a Dunaár el nem jutott, ott pedig irtatlan bozótok lepték el a lankát, a miket népies névvel «görögberek»-nek hittak. – Az unokák csak a nagyapáiktól hallák, hogy ott valamikor, Kara Mustafa előtt, gyönyörű szép gyümölcsös kertek valának, kedélyes mulató kolnákkal, s hogy az a nagy tér, a mit «Sziget»-nek neveznek, hatvan év előtt a zsidók városrésze volt, a hová azoknak este a bástyakapuk bezárása előtt a belvárosból haza kellett takarodniok; a szerteszét heverő veres téglák most is mutatják még a szűk utczák helyeit, düledező sirkövek a hajdani temetőjüket.
Valami emberriasztó vidék az egész, a Wiener Wassertől a dunai Lakenekig.54) Még legelőnek is rossz, a vadvizek miatt. Aszott páfrány, rőt rekettyebozót verte fel a kavicsos, nyirkos földet, a tocsogókban nádberek, a partokon bűzös labodák burjánerdeje; a legregényesebb része vadszeder szövevény, sündisznók tanyája s a mocsárlég bűzös ködében csorvás lázak és patécsok leskelődnek az emberre.
Nem is ismeri azt a vidéket más, csak a vadászok, a kik hódra (castor) lesnek. Még az is tanyázott bőven a metropolis alatt. De a vadászok is csak csapatokban mertek az ilyen expeditióra vállalkozni, mert az erdő mélyén ott volt a gonoszhirű «Trausnicht» (ne higyj neki) malom. Ökör hajtotta taposó malom volt. Ezt nem pusztította el a török, szüksége volt rá. Ez idő szerint pedig úgy volt elhirhedve, mint rablók, utonállók tanyája, a kik onnan intézték vakmerő támadásaikat a főváros környékére, s ha üldözőbe fogták őket, a sűrű bozótban könnyen menekültek.55)
Ezt a nagy sivatagot kapták meg vásártelepül a magyar csikósok, a kik, írott igazságaik szerint, Harucker ménesét hajtották fel a bécsi vásárra, az egész Békésmegyét felvásárolt új földesúrét.
Más ember, más ló el is pusztult volna ezen a helyen mind egy lábig; de az alföldi csikósnak, meg az ő ménesének ez a kedves tájék! Annyival kedvesebb, hogy itt nem bántja a sok bögöly- és légysereg, mint a Hortobágyon.
Az országos vásár idejében ez a nagy sivatag is betelepítődött. A magyar csikósok megmutatták, hogyan lehet hevenyészni tőzeg vályogból karámot (a hol a gúnyáikat tartják), aztán meg nádkévékből «vasalót», a hol a tőzegparázsnál nemzeti ételeiket készítik, s a lovak védelmére sövényből font cserényt. Sírkutat is vájtak, s ahhoz vályút készítettek az itatáshoz. A többiről gondoskodik a zöld mező.
S a hol gulya, ménes letelepszik, ott azután a czigány is otthon van. Egész putrisor támad a közelben, szellős sátorokkal, gyékényfödeles kordékkal kiegészítve s végül a kunyhóváros temploma is megterem magától: a csárda.
A bécsi népnek mind ez mulatság volt, seregestől jártak a megnézésére, s divatba jött a városban a csikósokról beszélni.
Nem is olyan emberek azok, mint más. Úgy ülnek a lovon, hogy a nyergük nincsen terhelővel a ló hasához szorítva, s még sem potyognak le róla. Egy füttyentéssel megállítják, egy ostorkongatással megtérítik a nagy sokaság szilaj lovat. Van közöttük egy fiatal legény, a ki kevélyebb egy őrgrófnál. Rá se néz a szép menyecskékre, a kik megszólítják: pedig csak úgy bolondulnak érte. Barna piros az orczája, mint az érett kormosalma; s a fekete göndör haja a két vállát veri. Az a másik csikós, a kinek a szürke haja szironyok közé van fonva, úgy csüng le a két füle mellett, bizonyosan az apja lehet, mert a mint egyet kiált a legénynek, az egyszerre engedelmeskedik, vissza nem felesel.
Hát még aztán maga a számadó csikós! Az a megbámulni való alak: öles a termete, széles a válla, hosszúk a karjai. Nem fiatal már; de azért az életkorát nehéz volna kitalálni: az arcza épen olyan rézbarna, mint a két karja, mikor a lobogós ingujj végig csúszik rajta. Komoly, méltóságos tekintetet tart. Sűrű szemöldökei, mik az örök égnézéstől, távolba vigyázástól, előre vannak huzódva, szinte mogorvának tüntetik fel, a keményen kiviaszkolt hegyes bajuszpár sem arra való, hogy röhögésre tánczoljon.
A másik kettő nem tud más nyelven, mint a mit az anyatejtől tanult; hanem ez a harmadik jócskán töri a németet, francziát, lengyelt, a latinhoz is vagdal. Bizonyosan világlátott ember. Írni, olvasni is tud s kalendáriumot hord a tarisznyájában. Csak a napok rendje végett, de nem az időjárásért. Jobban ismeri a meteorologiát a pásztorember, mint a csillagvizsgálók!
A vásár három első hete alatt több, mint felét eladták a magukkal hozott ménesnek a csikósok. Igazi eredeti vér magyar lovak voltak. Nem nagy termetűek, de serények, kitartók: könnyen találtak vevőkre.
A vásárlátogató jelmezes úri csoportot már közeledtében fogadta az eléjük futott czigánygyerekek csoportja. Fiúk, leányok mind olyan őszinte megjelenésben, a hogy a természet megalkotta: tánczoltak, czigánykerekeztek az ökrös szekerek mellett tenyereiket tartogatva, s kapkodták a dobált filléreket, ki egyet elkaphatott, dugta a szájába, hogy a testvérek el ne vegyék.
A csikós karám előtt leszálltak az uraságok. A kutyás ember eléjük jött, a három komondor tisztelettávolban kisérte.
A csikós ott hagyta a süvegét a karámban. Inkább nem tette fel, hogy le ne kelljen neki venni.
Nem is kezdett semmi selim alejkumot. Megvárja, míg a látogató köszönti őtet.
Lodoiszka ki akart tenni magáért. Ő tud a csikósok nyelvén. Hogy lefőzi ezt a vadembert egyszerre, a mint annak hazája nyelvén megszólal.
– Isten jó nap, csikós bácsi!
– Fogadj Isten, szép nagyasszony.
E közben egymásra néztek.
Ezek az éles szemszögzések, ezek a szemöldlehúzások! Két ellen kémszemléje volt ez!
Mind a kettő azt vizsgálta: mi lakik ebben a másikban? Mind a kettő megtudott valamit az első tekintetre.
– Hát édes csikós bácsi, abban járunk, hogy egy paripát szeretnék venni ennek az én uramnak; ne lenne többé hajdú, hadd lenne belőle huszár: magyar menyecskéhez való!
A csikós fejét ingatta, botjára könyökölve.
– No hát nincs az uram számára való lova kegyelmednek?
– Ló van elég. De kegyelmed nem magyar paraszt menyecske.
– Miért gondolja?
– Nem gondolom, hanem tudom. Ha én egy rátekintésre meg tudom mondani a lóról: ez telivér, ez félvér, ez arab, ez spanyol, ez mokány ivadék; hát egy szép asszonynak az arczáról hogyne tudnám megmondani, ha ránézek, hogy miféle nemzet? Hogy pedig nem paraszt, azt kimutatja, hogy a legénynek a jobb karjába fogódzik. Így az uraknál szokás, a kik balfelől hordják a kardot. De a paraszt a jobb kezében hordja a furkós botot, annak az asszonya a balkezét fogja az urának; annak is csak a hüvelykujját, mikor egymással mennek.
– Ejnye csikós bácsi, de haragos!
– Nem vagyok én haragos, se rátartós, csak szemes. Sokszor jönnek ám ide hozzánk ilyen parasztnak öltözött urak, asszonyságok, a kik magyarul beszélnek, azt gondolják, majd azzal lefőznek. De nem oda Buda! Tudom én azt jól, hogy lóvásárnál csalni gavalléros dolog. De a kiről én észreveszem, hogy engem meg akar csalni, azt én csalom meg. Azt mondják, hogy a római pápa csalhatatlan: jöjjön csak ide hozzám lovat vásárolni, majd akkor tudja meg, hogy igaz-e az?
Lodoiszka nevetett a tréfán.
De a csikósnál nem volt abban semmi tréfa.
– Kegyelmed kálvinista, úgy-e?
– Az én. Pedig kemény nyakú. A ki igaz hozzám, ahhoz igaz vagyok. Aztán azt a magyar szót se erőltessük, princzesz! A kiejtéséről megtudom, hogy lengyel. Én tudok németül. Hadd értsék ezek a többi Herschaftok is, hogy miben alkuszunk meg?
György elmélázva hallgatta ezt az idegen nyelven folytatott társalgást, s rajta feledte a szemeit az ismeretlen alakon. Idegen, ismeretlen volt előtte a szó és a beszélő ember. És mégis valami álmatag gyönyör lepte meg a szivét ez alatt, vagy inkább édes fájdalom. Mintha valaha álmaiban, vagy az élet előtti időkben hallott, látott volna ehhez hasonlót. És ez a vadon pusztaság, ezek a vágtató paripák, a fehér ebek mintha egyszer megjelentek volna már előtte.
Wammána közbeszólva véget vetett az ábrándozásnak. Ő is megmutatta, hogy járt Magyarországon, németül szólt a csikóshoz, de fűszerezve magyar ékesszólással.
– No hát csikós gazda, az ebadta, produkálni azt a kutyát, ad ugrandum, itt a pénz, kutya teremtette!
S odacsörgette a csikós orra elé a dénárokkal telt hólyag zacskót.
Ez hát világos beszéd volt. «Kutya ugat, pénz beszél.»
– Ejh! dörmögé a csikós, azt az ugrabugrát csak a poltrás publikumnak produkáljuk. Ilyen úrias társaságnak majd valami más mesterséget mutassunk.
A három komondor ott ült a gazda háta mögött bothosszúságnyi távolban, a két hátulsó lábán, mind a három egyforma poziturában.
A gazda csak a fejét fordítá hátra s odaszólt a kutya trias felé – diákul.
– Quæras hungarum.56)
Erre mind a három egyszerre felugrott.
Hanem a középső, (ez lehetett a többieknek az apja) egy-egy csahintással oldalba kapta a másik kettőt (mit ugráltok ti ostobák!). Azok aztán megszontyolodva hasrafeküdtek. Ő maga értette a classicus nyelvet.
A nagy fejét jobbra balra lóbálva, oda sompolygott a gazdájához s annak a lábszárához törölgette a fekete orrát, valamit mormogott is hozzá s aztán felnézett az arczába s elkezdett lihegni, hosszú piros nyelvét csillogó fehér fogai között kitologatva s a közben végig nézte az egész úri társaságot, mely őket körülállta, azután egy nagyot ásított, mint mikor a kutyának nincs a rábízott feladathoz kedve.
– No hát quæras hungarum. Ismétlé a parancsszót a gazda.
Erre aztán a Bodri felczihelődött s kénytelen kelletlen léptekkel oda czammogott a látogató uraságokhoz. Úgy iparkodott mosolyogni azzal a jámbor buta pofájával. Azon volt, hogy megnyerje maga iránt a jó elővéleményt. Nem harap. A farkát csóválva közelít. Azután végig szaglászsza az emberét: akkor nagyot prüsszent, a fejét megrázva. Ez nem az ő embere. Tovább megy a másik alakhoz. A hölgyeknek megengedi, hogy a fejét megczirógassák; de ha férfi nyul hozzá, felhúzza a fogáról az inyét s csendesen morog. Mikor odakerül Wammanához, egyszerre hátratoppan: szétfeszíti mind a négy lábát s a két fülét előre hegyezi. Wammána valami tréfát fundált ki. A háta mögé tett kezében egy virslit rejt. Azt odatartja a kutya orra elé. Rettentő megsértés! Egy pusztai komondorról azt föltételezni, hogy az meg hagyja magát vesztegetni. Először is azzal fejezi ki elutasító véleményét, hogy a két hátulsó lábával hátrakapar, azután pedig hangosan megugatja az ajándékkinálót. Hatalmas, farkaskergető ugatás az. A két szeme rubinfényt szikrázik, a farka csapkodja a két oldalát. «Taceas!» kiált rá a gazda. Erre aztán elkussad, de még sokáig elmorog magában. Minő nagy gyalázat! Lodoiszka engeszteli: «No no, Bodri. Juhozz Bodri! Csiba ne!» Erre a szóra megint nevetésre szalad Bodrinak az ábrázatja; udvarolni kezd a szép menyecskének, féloldalt fordítja a fejét, a két fülét hátracsapva: úgy kinálja, hogy vakarja meg; aztán leheveredik a földre, hanyatt vágja magát, egyik oldalról a másikra fordul; aztán megint talpra ugrik, megrázza a bundáját, hogy csak úgy zörög a szeges örv a nyakán. Hanem azért fanyalogva fordítja hátra a gazdája felé a buksiját s azt mondja: «nyám-nyám-nyám» (sokat tud a kutya beszélni, csak legyen, a ki megérti). Ez sem az igazi neki.
Ekkor Györgyre kerül a sor. A mint a komondor az alakját meglátja, a szimatját elfogja, a vadállat párája egyszerre az emberlélek értelmét veszi fel: hasmánt csúszik felé, hizelkedve nyihog, könyörgő szemekkel néz fel reá, s a féllábát felemeli hozzá, mintha kezet akarna neki nyujtani s mikor aztán az ifju lehajol hozzá, hogy megveregesse a fejét, akkor egyszerre, orozva, nagyot nyal a kezén, ha az egyiket visszahúzta, a másikat nyalja meg, s akkor aztán elkezd tánczolni, csaholni. Ilyen táncz, ilyen csahintás az, a mivel a kutya azt szokta mondani: «Megjött a mi urunk!» s aztán körben forogva tánczol, csahol, odafut a gazdájához, körülnyargalázza, folyvást csaholva. A két fiatalabb, nyakát magasra felnyujtva, üvölti hozzá a chorust.
A csikós botjára támaszkodva, s félpofáját a tenyerébe nyugtatva nézi azt a szép sugártermetű ifjút. Aztán hátrafordul. Nem szabad senkinek észrevenni ezt az akaratlan szemébe lopózott könnyet.
– Fordítsd meg azt a ménest, héj! kiált oda a lovon ülő bojtárjainak.
Azután odakiált a kutyáknak: «ad equinam».57)
Arra mind a három komondor, nyilegyenesen vágtat a síkon elszéledt ménes felé, folytonosan tartó morgással. Tudják már a regulát. Mikor a bojtárok egyfelől kongató ostorral terelik a ménest, másfelől a komondoroknak szembe kell a lovakkal futni. A ló nem olyan, mint a szarvas, a kit hátulról meg lehet támadni, az agyon rugja a kutyát. Az öreg komondor dolga a vezérmént, a kolomppal a nyakán, úgy megtéríteni, hogy a vásárló urak felé vezesse a ménest.
Mikor aztán mind együtt vannak, a komondorok hátramaradnak s elmennek ürgészni. Ismerik már a színdarabot; nagy felvonásköz van, nekik nincs szerepük.
A száznál több paripa össze van terelve egy tömegbe; oda lehet közéjük menni uraknak, hölgyeknek tartózkodás nélkül. Ezek nem is félnek tőlük: mind előkelő asszonyok és urak, a kik ismerik a lovak természethistoriáját, mindig azt tanulmányozzák. A «vad» ló «szelid». Ez még nem ismer korbácsot, sarkantyút. Ez még azt tudja magáról, hogy ő a teremtés remeke, a kiért ez a föld lett alkotva s lenézi az embert.
A karcsu nyakú szilaj mén olyan udvariasan veszi el Lodoiszka tenyeréből a czukorgalacsint, mintha két hopmester tanította volna a kézcsókolásra.
Más állat, ha nagy csoportban van együtt, bömböl, üvölt, röfög, a ló méltóságteljes hallgatással van a gyülekezetben; csak a vezércsődör nyerítése hangzik fel egyszer-egyszer.
Lodoiszka kiválasztott egy gyönyörű rézderes harmadfű mént a csapatból. Egészen vad volt az – az ő izlése szerint.
Meg is lett az alku a paripára: száz forintban, meg egy pint borban.
Hanem a vásár nem megy ám itt olyan könnyen, mint rendesen a marhapiaczon, a hol a megvett paripának a kötőfékét odanyomják a vevő kezébe s az vezetheti a lovát rögtön a szekeréhez s odakötheti a saraglyához. Próbálná meg csak valaki a vadménes közepéből egy csikót kötőféken kivezetni. Sohse látná az többé a napot!
A lovat megjegyzik s ezzel az urak félrevonulnak a látványt nézni. Az öreg csikós meg a fiatal bojtár az egész összeverődött ménest hangos ostorpattogással kergeti végig a síkon. Maga a csikós gazda gyalog megy a vágtató ménes elé, két kezében a tekercsbe fűzött pányva kötéllel. Elébb azonban a közelben settenkedő kovács czigánynak két betüt kiált oda: «G. S».
A mint aztán a sebesen vágtató ménes a közelébe jut, egyszerre gyorsan odaveti közéje a pányvát. A kötélhurok csoda pontossággal oda talál a kiszemelt rézderes fejébe, s egyszerre a nyakára fojtódik. A többi száz ló vágtat odább, ez az egy ott marad. Eleinte ficzkándozik, a fejét rázza, a földhöz veri magát, meg újra felugrik magasra; de az a vasember kötve tartja s a pányvánál fogva közelebb húzza magához. Mikor ez az ember ott áll a síkon, két lábát megvetve, bő ingujját a válláig feltűrve, olyan, mintha egy gladiator bronzból öntött szobra volna. Minden izmában őserő. Egy maga meg birja fékezni azt a szilaj nemes mént. Hosszu karjaival egyre rövidebbre vonja a pányvát, míg egészen oda húzza magához a lovat. Annak már akkor az egész teste reszket s szakad róla a tajték. Akkor odavonja a ló fejét magához s a fülébe sugdos. A ló megáll nyugodtan, mint a bárány. Erre a két bojtár is előkerül. A ménes legelészik tovább. A elfogott mén nyakáról leoldják a pányvát, s arra az nyugodtan engedi a kötőféket a fejére s a száján keresztül köttetni.
– Ez betanított ló. Vigyázzunk, sugá Wammána Lodoiszkának.
A paripa engedé magát szeliden végtől végig dörzsöltetni szalmacsutakkal, míg a tajtéktól egészen felszárították.
Ez alatt a kovácsczigány elkészült a billogozó vassal. Csak két betüt kellett neki belenádalni, a mik készen voltak. A billog szív alakú volt. Már meg is volt tüzesítve.
Ekkor aztán a három csikós egy percz alatt lekapta a vad mént a négy lábáról, legyűrték a földre. Egy a fejét szorította le, kettő a lábait, hogy meg se tudott moczczanni. Erre a kovács czigány oda ugrott a fehéren izzó billogvassal s rányomta a tulajdonos G. S. betüit a csikó tomporára, mialatt az fájdalomtól nyerített és hörgött keservesen.
Akkor azután fel hagyták állni s megitatták egy sajtárból.
A paripa az alatt is, a míg ivott, folyvást felrugdalt a két hátulsó patájával.
– Nem! Erre a lóra nem fog ülni senki, sugá vissza Lodoiszka Wammánának.
– Jól van gazda, mondá Wammána, szarvasbőr keztyűs kezével a csikós vállára ütve. Meg vagyunk elégedve a paripával.
– Meg vannak elégedve? monda fél vállról nézve végig a dragonyoson. Hiszen még ki sincs próbálva.
– Mit tesz az?
– Hát még most csak azt látják az urak, hogy szép lovat vettek, szemrevalót, de azt nem tudják, hogy jó lovat vettek-e? Nincs-e valami erkölcse? Hátha merev nyakú, kemény szájú? Hátha megtörik a dereka a lovas alatt? Hátha megroskad mind a négy csülke, mikor felülnek rá? Hátha cseberbelépkedő? Hátha nem akar a dobogóra rámenni? Hátha csökönös? Hisz az uraknak a szemét is kicsalja holmi lócsiszár.
Wammána boszús volt ezért a leczkéztetésért, ő azt hitte, hogy senki a világon nem ért olyan jól a lovakhoz, mint ő.
– De hát ki az ördög ül rá erre a most billogzott vad csikóra, hogy kipróbálja?
– Eredj fiam, Bandi, mutasd meg az uraknak.
A fiatal csikósbojtár ezzel oda ment a paripához, megtörülgette annak a szemét a ló saját sörényével, a bal kezével befogta az orrlyukait, a jobb tenyerét a ló hátára tette s arra egy szökéssel fenntermett a lovon.
A vad mén eleinte el kezdett ágaskodni, felhányta a farát, szügyébe vágta a fejét, horkolva fújta a forró gőzt az órrlyukain keresztül, a bojtár úgy ült rajta, mintha hozzá volna nőve. Ekkor aztán más furfangot talált ki, – elkezdett sebesen neki iramodni az avarnak, vitte a lovasát vizen, tüskén keresztül, csak úgy duzzadtak a széltől, mint a vitorlák, a bő ingújjak, gatyaszárak. Akkor aztán egyszerre rögtön megállt a ló, megfeszítve a négy lábát. De a lovas nem repült keresztül a fején, a csikós a két lábszárával fogja a ló derekát, azt nem veti az le ilyen cselfogással. Most aztán a sarkantyu ösztökélte tovább a futásra. Úgy elnyargalt, hogy néhány percz mulva még a porát sem láthatták.
Mikor aztán megint visszatérni látták, már akkor szép rendes ügetésben koczogott a paripa a bojtár alatt. Pedig annak nem volt egyéb regulája a számára, mint a két térde, meg az a rongyos kötőfék. Azt is csak balkézzel fogta, mert a jobb kezében a süvegét tartá. Az levén a csikónak az utolsó mesterfogása, hogy egyszer-egyszer hirtelen felkapta a fejét, azzal a szándékkal, hogy a lovasának felüsse az álkapczáját. Ilyenkor a bojtár hirtelen rácsapta a süvegét a csikó fejére, attól aztán ez is felhagyott a rossz tréfájával s midőn az urak elé visszakerült, már akkor úgy engedte magát vezettetni, akár egy kezes paripa. A csikós gazda szavára csendesen lépkedett, vagy apró koczogáshoz kezdett, azt is megmutatta, hogy milyen a rövid galopp. S utoljára végső próbatétül még egy dobogó hidon átrobogott, a nélkül, hogy vissza torpant volna. És hogy a szerepe végén bemutassa, mi lakik benne? a nagy nyargalózás után úgy jött vissza az úri társaság elé, hogy többet járt a két hátulsó lábán, mint mind a négyen, s olyan kevélyen hordta a fejét, mint a ki tudja, hogy megilleti a dicséret.
– No ifjú uram, hát most mondja meg, hogy mit szól a paripájához? mondá a csikós gazda, Györgyhöz fordulva, a kiről föl se tette talán, hogy nyalka kurucz hajdu létére egy szót sem ért abból.
Mégis megértette az, hogy mit mondtak neki.
S nagy kedve lett volna megtenni a próbát a szilaj paripán, hisz neki is szenvedélye volt fékezetlen lovakat nyereg alá betörni.
Hanem az a két hölgy kétfelől nagyon belecsimpajkodott a két karjába, azok nem ereszték. Ne koczkáztassa a drága életét.
– Ez a mi emberünk, dörmögé Wammána Lodoiszkához.
– «Mienk» lesz. Sugá vissza Lodoiszka.
A csikós úgy tett, mintha nem ügyelne rájuk. Kifizettette magának a száz forintot, meg egy dénárt az áldomásra, kettőt a czigánynak a billogért.
– Megálljunk csak gazda, még egy szóra, kötődék Wammána. A vásárban azt dobolták ki, hogy kend olyan jól tud a botviadalhoz, hogy a ki kendet bottal meg tudja ütni, a nélkül, hogy kend visszaütné az ellenfelét, annak száz forintot fizet. Hátha a ló árát vissza tudnánk nyerni.
A csikós egyet sodorintott a bajuszán.
– Állok szolgálatjukra kegyelmeteknek. A ki meg akar mérkőzni velem, annak egy magyar forintot kell letenni az én százam ellen. Aztán jöhetnek rám ketten, hárman.
– Majd csak egyesével megyünk.
– Pedig jobban szeretem, ha hárman jönnek, mert akkor az egész «zsinórt» behúzom.
Azzal előhozott a karámból egy nyaláb fustélyt, mind egyformák voltak, jó szivós árva csáthi tölgyből, a bunkós végük beöntve ólommal.
– Tessék belőlük válogatni.
Magának azt tartotta meg, a melyiket ott hagytak.
Azzal feltűrte a jobb karján az ingujját egész a válláig s kiállt a gyepre. Az ólmos fütyköst közepén markolta meg, azzal hárította el a feléje intézett ütéseket. Úgy pörgött a kezében, mint a fergetyü. Egyenlőtlen volt a viadal, mert ő vissza nem üthetett s csak az az egy esélye volt, hogy az ellenfele botját kiröpítse a kezéből.
Sorra próbálkoztak vele az úri parasztlegények, biz azok sem mentek vele többre, mint az igaziak. Mind, valamennyinek kirepült a markából a fütykös.
Többen nem vettek részt az athletai mulatságban, sem a vajda, sem Wammána, sem György.
A vége az volt, hogy szokás szerint a csikós beseperte a forintokat s megmentette a maga száz forintját.
Végül az egész úri társaság nevében Lodoiszka üdvözlé a porond hősét.
– Kend ugyancsak legény a gáton, csikós gazda. Vannak-e még ilyen derék ficzkók többen is odahaza?
– Hohó! A kik odahaza vannak, azok még csak az igaziak. Én csak olyan vakarcs vagyok hozzájuk képest.
– De hátha valaki karddal állna szembe kegyelmeddel, ahoz mit szólna?
– Biz attól sem ijednék én meg.
– Egyet mondok: kettő lesz belőle. Mutassa meg kend egy válogatott úri társaság előtt, hogy milyen hatalmasan tud védekezni bottal kard ellenében. Száz forint lesz a jutalma. Teszem fel ezzel a dragonyossal itt mellettem.
Wammána állt mellette.
A csikós egyet sodorintott a bajuszán s hegykén visszafelelt.
– Száz forintért meg nem teszem, – hanem egy szép asszony csókjáért megteszem.
Lodoiszka egyet taszított a könyökével Io herczegnőn.
– A szép asszony itt volna hát.
– Helytt állok magamért! szólt a csikós, odalépve Io elé s a bal karját nyújtva felé. A jobb kezében a fegyverét tartá.
Io belekapaszkodott, dévajul nevetve.
– No látod, hogy már van párod! Szólt enyelegve Wammána.
Lodoiszka fülébe pedig odasúgá:
– Van már Koráx.
György is meghallhatta ezt a szót.
XIV. FEJEZET.
NOSTALGIA.
Hát hiszen «van». – Létezik. – Gyakran előfordul. – Nincsenek alóla kivéve sem az öregek, sem a fiatalok. – Tapasztalható mind a két nemnél. – Néha halálos kimenetelű. – A kórtünetei mindig azonosak.
Az orvosok úgy hiják, hogy «nostalgia». A poéták s más efféle laicus emberek, a kik még az ókori fogalmak közt élnek, úgy hiják, hogy «honvágy, hazaszeretet».
Voltaképen nem lehet eltagadni, hogy ez az ideges affectio realiter létezik. Hanem azért szinpadra hozva, a nevetségesnek a hatását gyakorolja – a parterre közönségre. Mint minden idegbaj, úgy ez is ragályos, néha endemicussá válik. Egész népet is meglep, s olyankor az a nép csodálatos extravagantiákra hajlandó. S ezekből csak erős érvágások képesek kigyógyítani. Azonban örökölhető is ez az ideges passio. – Több rendbeli észleletek alapján konstatáltatott, hogy ez a nervózus ragaszkodás egy tájék, egy népfaj iránt a dédapákról az unokákig leszármazik. – Nemkülömben suggestio utján is felkölthető ez a hajlam. Vannak ügyes delejezők, a kik (többnyire izgató beszédek által) a médiumokat, a kik erre fogékonysággal birnak, a honszeretet fluidumával extatikus állapotba hozzák s egy képzelt, ideális bálvány irányában (a kit azok hazának neveznek) az idiosyncrasiának egy nemét tudják felkölteni, a melynek táplálására elég egy kimondott szó, egy ételnek az ize, egy megérzett szag.
Egy ecclatans példa van erre nálam följegyezve a praxisomból.
Egy magyar nagybirtokos főúr, a ki a legutóbbi magyarországi politikai küzdelmek után a külföldre menekült és Schweitzban élvezte a menedékjogot, daczára annak, hogy Schweitz regényes tájai, magnetikus jéghegyei, ózonteljes levegője teljes kárpótlást nyújthattak neki azokért az unalmasan lapályos és egészségesnek nem nevezhető rónákért, a melyeket elhagyott, még is azon az extravagantián hagyta magát ismerőseitől rajta kapatni, hogy esti sétái közben a mezőről fölszed egy-egy darabka száraz marhatrágyát, azt zsebében hazaviszi, s otthon a szobájában meggyújtja s a míg ennek a füstjét beszivja, ettől az illatnak nem nevezhető szagtól az egész magyar alföldi rónát vissza tudja idézni képzeletébe, legelésző gulyáival, nyargaló méneseivel, délibábjával és pásztortüzeivel, a mely tüzek ilyen «árva» tőzegből vannak szítva, s hallgatja, hogy mit beszélnek a szittya rokonok egymás között? – Ezt nevezik hallucinatiónak.
Gyakran előforduló eset, különösen az izlandiaknál és magyaroknál. (Az én emberem belehalt ebbe a betegségbe.)
Nem tudjuk elhatározni, vajjon az az öröklött vércsepp, melyre kútforrásunk példálózik, az a specziális Rákóczy-virus ébredt-e fel azzal a spasmatikus hatással Giorgio szivében, midőn maga előtt látta azt a pusztát, a karámokkal, a cserényekkel, a vágtató ménessel, az idegent a honostól megkülömböztető kutyákkal, s azzal a fogékony ifjú beleesett egyszerre a nostalgiát jelező pyrecticus állapotba? vagy pedig annak a rejtélyes embernek (a kit eddig csak a kutyás embernek ismerünk) hypnotizáló suggestiója igézte-e meg? Az egész kedélye átváltozott utána.
Olyan embereket, olyan állatokat látott maga előtt, a minők a megszokott fogalmakba bele nem illenek. Vad emberek, a kik nem tanultak semmit, de a maguk dolgát, azt nagyon jól tudják. Vallást nem tartanak, bálványt sem imádnak, de azért tudják, mi a becsület? Daczolnak az elementumokkal. S az élet szükségeit nem ismerik. Jó ágyuk van a puszta földön s gyönyörűségük a zivatarban.
Milyen világ lehet ott, a hol ezek az emberek laknak?
Kivált ez a vezéralakjuk, ez a mesebeli vasgyuró, a ki bőrmellényt visel, s otthonszőtt inget és a mellett okosan beszél, mint egy biró, az idegenekkel németül, francziául, a kutyáival latinul. Hát még az az ismeretlen nyelv, a mit otthon tanult! Kiejtése oly erőteljes és mégis sima, harmoniás, hangzatos.
Hogy tud bánni a fegyverével! Azzal az ősember fegyverével, a bottal! S még hegykén elő mer állni, hogy a botjával kard ellen is megvívjon. S kivel fog megvívni? Wammánával, a hirhedett athletessel. – De nem fogadásból, nem a kinált bérdijért. Azt kevélyen elutasította magától. – Hanem egy szép asszonynak a csókjáért.
Milyen öntudattal, milyen délczegen vetette ezt a szót oda!
Pedig tudta, kitalálta, hogy ezek a népies öltözetű menyecskék itt mind úri hölgyek. – S azok előtt ő csak egy zsíros paraszt. – S még nem is valami fiatal legény, nem is szép. – S mégis azt merte mondani előttük.
S milyen hódító hatása volt a vakmerő szavával! Rögtön akadt szép asszony, herczegasszony, a ki azt elfogadta. A szép Io herczegnő olyan kész volt a cserére! Marchese di San Carlo helyett – a kutyás ember! – Nem példátlan a hölgyeknél az ilyen anæstheticus aberratio, vagy mondjuk hystericus allotriophagia.
S most ez a vademberek vezére kész azért a szép asszony csókjáért itt hagyni a rábizott ménest, a karámot, kész kiállani a szinpadra s veszedelmes komédiát játszani a Méte ünnepélyen csak azért, hogy azt mondhassa arról a tündérnőről: «csókoltalak!»
Hajh milyen magasan állt az a parasztcsikós a fiatal ember előtt az ismert emberalakok fölött!
Hát még ha azt tudta volna, hogy ki az az ember? S mért megy az most oda, a hová őt hivják?
Hogy ez a csikósgazda Rákóczy Ferencznek hajdani legvitézebb ezredes kapitánya, Pelargus, a ki azért jött ide, hogy fejedelme fiát elvigye magával.
Azt sejtik, a kik magukhoz hiják. Ő pedig szintén sejti, hogy ő neki oda kell menni, s koczkára tenni életet élet ellen, hogy őt megszabadítsa.
Ha bilincscsel volna meglánczolva a fejedelem fia, azt könnyen összetörné, de a mi ezt kötve tartja, az a háló, erős háló, szép asszony szerelmes szavából van szőve. Varázshős legyen az, a ki azt eltépi.
Ezek pedig, a kik hivták, csalogatták, azt mondták magukban, «majd kapsz te szép asszony csókját, de annak a szép asszonynak a neve «Machaira».58)
Visszatérett Giorgionak nem lehetett szavát venni. Minden ereiben ott volt már a nostalgia előláza. – Ezt úgy hivják, hogy incubatio. A kik értenek a magasabb pathologiához.
XV. FEJEZET.
HA BÉCS MULAT.
Az asphaleia szövetségnek egészen kapóra jött az alkalom.
A vásár utolsó napja a népmulatságé volt. – S ilyenkor egész Bécs az utczán van s minden embernek a kezében van egy palaczk. Az idegenek úgy is hitták a bécsi népet, hogy «Flaschenträger».
Aztán a nép napján minden bolondság meg van engedve az utczán.
Más hely nincs is, a hol mulatni lehessen, csak az utcza.
Nincs még se Nobel-Prater, se Wurstl-Prater. Annak a neve még most «Császári vadaskert». Körül van kerítve az egész erős rácsozattal s kivül-belül puskás strázsák őrzik, hogy valami vadorzó be ne lopódzon. Ezek a ficzkók olyan okosak, hogy nem puskával lövik a császári vadakat, mert az nagyot durran, hanem számszeríjjal, a mi nem ad hangot. Ha rajta kapatnak, két fülük bánja meg. Csupán elegáns úri hintóknak engedtetik meg a vadaskert kapuján begördülni, de kiszállni azokból sem szabad, még csak egy tavaszi ibolyának a leszakítása végett sem. A Märzveilchen-szedés különben is a felső-ausztriai uralkodó herczegek felségi jogai közé tartozik.59)
A bécsi népnek tehát nem volt kertje, a hol mulasson, mulatott az utczán.
Ott aztán volt tarka élet.
Erre a napra minden polgárnak meg volt engedve, hogy a saját házában bort mérjen és harapni valót hozzá. Minden kapualja kedélyes csárdává volt átalakítva, s ki hová egy két széket és arra egy vasaló deszkát tehetett, azon árulta a kedvencz virslit, kvarglit és a méhsert.
Minden utczaszegleten énekeltek, muzsikáltak a vak hárfások és szemes hárfásleányok, a kiket külömben tulénekeltek a járó-kelő dalárok.
Hanem aztán minden kivánni valót felül multak az «Aufzug»-ok vagy a hogy a magyarok mondják «proseczcziók».60)
Nagy énekléssel járt a diákok felvonulása, kik nemzetségek szerint voltak dandárokra felosztva (a «magyar» nemzetség zászlója alatt egyesültek a csehek, morvák, illyrek). Kivont karddal valamennyi, úgy dalolták lelkesülten a «Gaudeamus igitur, juvenes dum sumus» zsolozsmáját. A csapat közepén jöttek a muzsák, hat ló vontatta díszszekéren, Minervával együtt. Ezek is mind diákok voltak.
De még fényesebb volt a pékek parádéja, a kik a török ostrom alatt mivelt hőstettek emlékére különös szabadalommal birtak a pompás utczataposásra. Császári lovasság kisérte őket elől hátul, közben czéhzászlókat emelve, s a hirhedett pékbillikomot ürítgetve, járultak a daliás péklegények nagy muzsikaszóval, s minden pékbolt előtt riadó tust huzattak, égre emelt kardokkal esküdve, hogy míg a nap az égen jár, nem lesz a világon párja a bécsi császárzsemlyének és perecznek!
E komoly és lélekemelő látványok után következtek a tréfásak.
Minden czéh iparkodott a másikon túltenni, elsajátítani a népélet hagyományos alakjait. A halászok díszszekerén látható volt az aranyhajú és halfarkú Donauweib. A csizmadiák tolták előre, kerekekre téve, a csunya nagy sárkánykigyót, melynek hátán egy czipészlevente ült, annak az emlékére, hogy hajdanában az egész Bécs városát rettegésben tartó tűzokádó sárkányt egy bátor csizmadialegény ütötte agyon.
A szabók népies alakja volt a hirhedett «Dame mit dem Todtenkopf». Egy dúsgazdag herczegnő, a kinek halálfeje van, s a ki férjet keres, – segélyül híva a hatalmas szabómesterség varázsát, mely pompás öltözetek által még azt a halálfejet is kellemesen elfeledteti.
A mosónők felvonulásának központját képezte a megkoszorúzott «rózsakirályné», a mészárosok ellenben kövér tulokkal, melynek szarvai aranyozott gombokat viseltek, jelképezték hivatásuk titkát, a kit követett a «Riesen Michel», egy nagyfejű óriás. Ennek az alaknak meg kellett hajolni, mikor a Burg kapuján keresztül vonult a menet.
De mindvalamennyin túltett aztán a hernalsi kertészek «Eselsritt»-je.
Ez a gúnyos felvonulás a Bécs alól elvert Kara Mustafa futásának a parodiájául volt évről-évre megujítva.
Elől jött egy csapat rongyos ember, ezek képviselték a szegény keresztyén rabszolgákat, kisérve kegyetlen janicsároktól. Kezükben perselyt csörgettek, a mikben könyörfilléreket gyűjtének az utczai közönségtől. Ha szép lányt találtak, annál nem érték be a Schinderlinggel61), hanem annak csókkal kellett magát a török rabságból megváltani. A török muzsikát harsogtató banda után lovagolt, a kapható legnagyobb szamáron, a lehető legkövérebb kertész, Kara Mustafa czifra kaftánjában, fején a nagy méhkasforma turbán, kezében kard helyett egy tehénfark, a mivel a szürkéjét gyorsabb haladásra ösztökéli. Azután a szekereknek egész hosszú sora, megrakva rogyásig mindenféle maskarás néppel, két oldalt banderium helyett a «Kakaslovagok» (Hahnreiter).
Ebbe a derendócziába éppen beleillettek a Lodoiszka herczegnő és kiséretének ökörvontatta társzekerei, a nélkül, hogy valami felötlést keltettek volna. Attól sem kellett tartaniok, hogy felismertetnek, mert az meg épen a bontonhoz tartozott, hogy az úrirend részt vegyen a népmulatságban.
Az általános vigasságriadalban, belevegyülve a népszerű gassenhauerek kardalába, együtt ujjongva pokulálva az utczarekesztő sokasággal, eljutottak valahogy a társzekereikkel egy utczaszegletéig a Fleischmarktnak, a hol aztán megrekedt az egész kocsisor. Legokosabb volt leszállni és gyalog vergődni tovább a sokaságon keresztül a kitűzött czélig.
Ez volt a Bafomet-templom. A Hanswurst-szinház.
A mai dicsőséges napon Freitheater volt. A magistratus kegyéből, a ki a szinházdirektornak búsás recompensatiót fizetett.
Ennélfogva aztán permanens volt a szinházi előadás.
Egyik komédiát elvégezték, a másikat elkezdték, utána szünet nem tartódott.
A közönség nem fizetett. A ki jött, letelepedett, a hol helyet talált, vagy várt, a míg hely üresedik, páholyban, vagy karzaton. A parterre zsufolva volt, ott ájuldoztak a közbe szorult fehér személyek.
Az asphaleia tagjai minden feltünés nélkül mehettek be a titkos helyiségükbe. Senkinek sem volt feladata más embereknek a jártát-keltét ellenőrizni. Készen tartott kosarakban szállíták magokkal a lakomához való ételeket. Ma nem lesz mult századbeli múmia-vendégség.