– Gondoljunk már a hazatérésre, herczegem. Elsőt doboltak a várban.

– Hadd doboljanak! Az a misére szól. Én nem tudok imádkozni.

Az özvegynek az arcza e szóra a legőszintébb ijedelmet fejezte ki. Összecsapta a kezeit.

– Nem tud imádkozni? (Aztán egyszerre a szánalom jelent meg az arczán.) Szegény kis herczeg! Hát aztán mikor valami nagy baja van, mikor veszélyben forog: mit csinál, ha nem tud Istenhez fohászkodni. No én megtanítom kegyelmedet imádkozni. Az lesz a legelső. Holnap mindjárt.

– Ide jöjjek?

– Nem. Hanem a Panajia görög kápolnába. Ott van az én áldott férjem eltemetve.

– Megtanulok kegyelmedtől imádkozni magyarul.

Mikes Kelemen ugyancsak zsurolta már a talpával a padlót. Ideje volna már az elmenetelnek.

Az özvegy olvasta az arczáról a kamarásnak a nyughatatlanságát, de eléje vágott:

– Oh bizony addig, a míg ozsonnát nem adtam kegyelmeteknek, tőlem el nem mennek. Az volna szép! Ha a látogatók egy magyar asszonynak az asztalától megvendégeletlen távoznának.

Mikes Kelemen hasztalan szabódott, hogy ők most végezték az ebédet; meg hogy az alikői keserűsós kúra után még hat hétig kell dietát tartani: Zsuzsika minden válaszszal készen állt.

– Tudom én, hogy mit szabad és mit használatos az alikői fürdő után az asztalra hozni. Betanított engem arra az én megboldogult nevelőanyám, a drága jó Krisztina grófné. Nem lesz más, mint töltött galamb, gyömbér befőttel. Ez a gyönge gyomruaknak való.

A töltött galamb, meg a gyömbér befőtt pedig szintén a gyöngéje volt Mikes Kelemennek. Ezzel vissza lehetett tartani. És aztán el kellett néznie, hogy a Zsuzsika valamennyi galambmájat mind a György tányérára szedegeti. Azt pedig ő is szerette: t. i. a galamb máját. De az ő porcziója keserű volt. Bizonyosan rábocsátotta az epét a szakácsné! Azok a galambmájjal kinálkozó kétágú villák mind az ő szivén jártak keresztül. Ez alatt is egy csomó magyar szót tanult meg a herczeg: «kérem, – köszönöm, – elég, galamb, – kés, – villa, – pohár, – bor, – áldomás, – «szállok kendnek!» – «állok elibe!» Ha ez így megy, a grammatica vivában nagyon hamar a «gyakorlatokra» fog kerülni a sor.

Még soha ilyen jó étvágygyal nem látták enni a herczeget.

De hát kitünő konyhája is volt az özvegy grófnénak.

A rövid ozsonna, melyben nem volt más, csak töltött galamb, meg gyömbér befőtt, természetesen hétféle fogásból állt, alig akart vége szakadni, s az mind egyszerre kedvencz étele lett a herczegnek. A drága jó levelen sült, meg a húsos pite különösen megnyerte tetszését, s miután azoknak a készítésmódját is előadta a háziasszony, annálfogva folyvást annak a beszélő száját kellett nézni, hogy a kiejtését a szavaknak jobban felfoghassa.

Zsuzsika grófné, magyar asszonyok szokása szerint, kifogyhatatlan volt a kinálkozásban. A mellett egyik perczben könyezett, a mikor eszébe jutott, hogy ez volt az ő szeretett Miklósának is a kedvencz étele, meg hogy ezt a liktáriumot a felejthetlen Krisztina grófnőtől tanulta; a másik pillanatban megint jó kedve volt. Mikes Kelemennel is sokat évődött, úgy téve, mintha ő járna utána, s az játszaná a bibliai Józsefet.

Az meg aztán boszújában annál többet evett.

– No ha mink az éjjel tüzes tatárokkal nem álmodunk, hát soha sem, dörmögé a kamarás úr, az ozsonna végén szürcsölve a meggypálinkát a hosszúnyakú egyesből.

Egyszer mégis csak vége szakadt a rövid ozsonnának. Az urak búcsút vevének a háziasszonytól, megajándékozták a cselédeket, s aztán felülének a lovaikra.

Györgynek a paripája azt követte, hogy egyre oldalt fordulva lépegetett előre, ez által kényszerítve a gazdáját, hogy folyvást visszanézzen, a míg csak láthatja azt a házat, a melynek a tetejéről kendővel integetnek utána búcsúüdvözletet.

Mikor aztán a szűk utczák elnyelték a lovagokat, György egyszerre nagyon beszédessé vált. Nem tudott kifogyni a dicséretéből ennek a csodahölgynek, a kihez hasonló asszonyt ő soha sem látott. Ezzel lehet tréfálni, enyelegni, minden szót fölvesz, semmi meg nem sérti és azért mégis olyan tiszteletet tud maga iránt fentartani, mint egy királyné.

Mindenképen jó kedvre volt hangolva a herczeg. Előre vágtatott s a szemközt jövő vásárosokat a saját nyelvükön üdvözlé: a törököket «szelim alejkum»-mal, a görögöket «pola téti»-vel; egyszerre olyan nagy lingvista lett.

A hátra maradt két kisérő ógott-mógott.

– Bolond dolog lesz ebből!

– Hogy elfelejtette egyszerre a szép Iót!

– Pedig az azon kezdte, hogy a nyakába ugrott s összecsókolta.

– S megesküdött vele a holdvilágnál.

– Pater Oloferno áldása mellett.

Mikor aztán megint a tengerpartra kijutottak, akkor meg bevárta a kisérőit György s elragadtatással beszélt nekik a tengerről.

– Van-e ennél fölségesebb látvány? Nézze kegyelmed azt a végtelennek látszó sima tükröt! Mennyi változatosságot mutat. Amott zöld, mint a pázsit, itt meg már biborszínű, ni ott a tulsó partnál meg egészen sötétkék. Azok a halászbárkák a fehér vitorlákkal olyanok, mint valami nagy hattyúmadarak.

Itt egyszerre elhallgatott. De mind a ketten kitalálták a titkos gondolatját: «Milyen gyönyör lehet egy ilyen halászbárkán «párosával» ama tündérvilág fölött végig repülni».

Bizony vacsorára doboltak már a fejedelem kastélyában, mire hazaérkezének.

A fejedelem nem tett semmi szót az elmaradás miatt. Csak a vacsoránál, a midőn látta, hogy György hozzá sem nyúl az ételhez, a két kisérő úr is csak tisztesség végett majszol valamelyest foghegyen, mondott annyit, hogy «előre tudtam, hogy majd jól tartja a fiút galambmájával a menyecske!»

(Hiszen ha csak a májával tartotta volna jól!)

A vacsora utáni «amabilis confusio» alatt úgy eltűnt a herczeg az étkesteremből, hogy senki sem vette észre.

Csak a társaság szétoszlása idején, mikor Pelargus kereste, hogy hazavigye, akkor jöttek rá, hogy az új ruhái mind le vannak rakva a tornáczban, egész a szattyán csizmáig. A herczegnek tehát mezitláb, «in puris indusiis et perisomatibus» kellett valamerre elosonni.

De senki sem látta, hogy merre osont el.

Nosza futott szét az egész társaság herczeget keresni! A fejedelemnek tudtul sem merték adni a dolgot, minthogy már aludni tért vala. Azon okból doboltatni, trombitáltatni sem mertek, hanem szaladgáltak szerteszéjjel, kérdezősködve okostól, bolondtól, nem látta-e a herczeget, vagy a hogy a magyarok mondják: «keresték őt égen, földön és padláson». Ő azonban egyik helyen sem volt található, mivelhogy vacsora után leszökött a tengerpartra, ott felbérelt egy kaikdzsit, attól leczkét vett a csónakkal való vitorlázásból, csak éjfél felé került vissza; azalatt nagy vizeket bejárt a Propontison.

Szegény Mikes és Pelargus uraimék majd megőszültek ez alatt a nagy rettegéstől.

Mikor aztán György herczeg visszakerüle, csurom víz, nagy csatakosan, térdig és vállig felgyűrkőzve, akkor erélyesen remonstrálának előtte, hogy ilyen bolondságokat többé ne cselekedjék!

Akkor aztán még neki állt feljebb! Hogy «hiszen ha megigértem a szép Zsuzsikának, hogy elviszem a tengerre vitorlás-csónakázni, hát akkor okvetlenül kell értenem a vitorlás-csónakázáshoz! Ez már csak egész syllogismus!»

Erre aztán a két philosophus azt mondá neki: hogy «majorem concedo: minorem nego!» nem kellett volna megigérni a szép özvegynek a vitorlás-csónakázást.

De hát van is a fiatal emberrel szemben a logikának hatalma!

Másnap reggel a mint a misére hivó dobszó harmadszor is elhangzott, György minden értekezés nélkül elhagyta a kastélyt s elindult gyalog a Panajia görög kolostort felkeresni.

Könnyű volt arra rátalálni a görög negyedben, ámbátor tornya nem volt. Harangozni nem szabad a muzulmán városokban, azért toronyra sincs szükség: egy keményfatábla, melyet két kalapácscsal ütögetnek, hivogatja össze isteni tiszteletre a hivőket.

Mikor György megérkezett a kápolnához, már akkor annak nyitva volt az ajtaja; egy nagy süveges és nagy szakállas barát már ott várta az ajtóban; kevéssel beérte: egy piaszter elég volt neki, s onnan egyenesen odavezeté Bercsényi Miklós befalazott síremlékéhez.

Az özvegy már ott volt a márványkő-sarcophag széles talpazatán térdepelve.

Némán inte a herczegnek, hogy foglaljon mellette helyet.

György is odatérdepelt a szép özvegy mellé.

Bercsényiné aztán elkezdé halkan, érthető szóval elmondani a Miatyánkot, összetett kezeit a márványkoporsó párkányára támasztva.

György figyelmesen nézte az asszony imádságos kis száját s igyekezett utána mondani – a nem értett szavakat.

(Az, a kihez e szavak felküldetnek, bizonyosan megérti azokat.)

Azután elimádkozá az özvegy az «Ave Máriát», majd a «Credót», mind magyar nyelven.

A hátuk mögött ott állt a görög kalugyer, s görögül mondta utánuk a litániát.

Akkor megint elől kezdte az özvegy a Miatyánkon, folytatta az Üdvözleten, végezte a Hiszekegyen s ez így ment tovább.

György azt hitte, hogy ez mind az ő oktatására történik.

Mikor már tizedszer is elrecitálta a szép ajkak által eléje diktált szent mondatokat, azt mondá a szép Zsuzsikának:

– De már most elég lesz, édes lelkem! Isten ugyse, könyv nélkül tudom már mind a hármat!

Erre szelid, áhitatteljes arczczal néze a szemébe az özvegy s halkan szólt hozzá:

– Ne gondolja azt a herczeg, hogy az imákat a kegyelmességed oktatására mondám fel: én az én megdicsőült uramnak a lelki üdvösségéért imádkozom.

S még kétszer mondta el mind a hármat. Tizenkettő volt a fogadalom. Akkor állt fel a térdéről az asszony.

S már akkor másfél éve volt annak, hogy Bercsényi örök álmát aludta a márványkő alatt.

Mikor kijöttek a kápolnából, a szentelt vizet kölcsönösen egymásnak nyújtva, azt kérdezé György az özvegytől:

– Így megy ez mindennap?

– Bizony így megyen minden nap.

– Hát ilyen hosszan tart a magyar nők hűsége?

– Édes herczeg. Mi magyarok, a kik itt a Propontis partján száműzetésben élünk, már tíz év óta lakunk itten. Engem nyolcz éves koromban hozott el a hazámból az én nevelőanyám, Krisztina grófnő; annak már tizenhat esztendeje mult. Hátha mi mindannyian e tengeridő alatt hűségesek voltunk ahhoz, a kinek az arczát nem láthatjuk, a kinek a szavát nem hallhatjuk, a magyar hazához, hogy ne volnék én hűséges ahhoz, a kinek mindig csak a szeretetét láttam s jó szavát hallottam?

György most kezdett elbámulni.

Ez az asszony nem a Lodoiszkák s nem az Iók képmása. Ez valami másforma lény! Érthetetlen valami!

Majd megismeri még jobban is s akkor meg fogja érteni.

– Ne kisérjen kegyelmed haza! Térjen vissza a fejedelmi kastélyba.

György elmerengve tért vissza a kastélyhoz.

Ebéd után, mikor felálltak az asztaltól, ő maga kezdte el az imádkozást s szép tiszta kiejtéssel mondá el magyarul az Úr imáját.

A fejedelem keblére ölelte a fiát, s az urak oda tódultak hozzá, s kiki ott csókolta, a hol érte. Olyan jól esett nekik, hogy a fejedelemfi az ő apáik nyelvén imádkozik!

Csak Mikes Kelemen vakarta a füle tövét, odadörmögve Pelargushoz:

– Ez nem történik Isten hirével!

György másnap már nem a görög kápolnában kereste a találkozót a szép özvegygyel, hanem rábeszélte a két Mentorát, hogy a franczia etiquette szabályok szerint, ha az ember valamely uri háznál vendégségben volt, ott – intra octavam – vizitet tenni tartozik. Ezt így tanította dicső mestere, Wammána. Annálfogva ismét látogatást tevének Bercsényinénél, de ezúttal csak rövidet; úgy, hogy lovaikat be sem kötötték az akolba.

Magyar szavak tanulásáról természetesen szó sem volt ez alkalommal. György diplomatai furfanggal mind csak azt akarta kitudni, hogy minő életrendet tart naponta a szép özvegy?

Aztán szép illedelmesen visszatértek a város tulsó végére.

Mindenkinek feltünt, hogy György egyszerre átváltozott: jókedvű, kötekedő lett, mindenkit bátyámuramnak czímzett; de még jobban feltünt az, hogy egyszerre olyan nagy barátja lett a vadászatnak. Nemcsak hetenkint kétszer, a mikor a fejedelemmel együtt az egész udvar cserkészni indult, követte ő is a dicséretes példát s lőtt a nyulak után, a hol meglátta őket, a mitől azok még jobban futottak: – hanem naponkint felkapott a paripára s két agarat véve maga mellé, elindult egyedül agarászni.

Mikesnek nagyon gyanus volt ez az agarászás.

Annál inkább, mert György soha sem hozott haza nyulat, pedig félnapig is odakóborolt.

Egyszer, hogy hogy nem, eszébe jutott Mikesnek, egy szóra ellátogatni Bercsényiné lakására. Hát a mint belép az ajtón, egyszerre csak a nyakába ugrik mind a két agár (régi ismerősök lévén).

Nem is ment aztán be a házba, hanem visszafordult.

Most már bizonyos volt, hogy György szerelmes, az egyetlen szép asszonyba, a kivel a bújdosó szóba állhat ez idegen földön.

De bele szeretett volna az Zsuzsikába a nélkül is.

Igazi ős typusa volt az a magyar asszonynak, a milyenek voltak a magyar férjhez ment nők (még aztán sokáig; még e század első felében is), szabadszájú, tréfát megértő: a ki előtt minden bohóságot, a mi megtörtént, el lehet mondani, semmin meg nem botránkozik, nagyot nevet rajta; hanem aztán a min elbeszélve nevet, azt titokban meg nem teszi. Nem biráskodik az a mások erkölcse fölött, csak a saját magáét tartja rendben. Nem kell azt félteni: saját magát félti. Tudja jól, mi a rossz, s megtartja a jót.111)

Egyszer az egyedül folytatott társalkodás közben azt kérdezé György Zsuzsikától:

– Meddig fogja még kegyelmed ezt a gyászruhát viselni?

– Holtig.

– Ki kényszeríti rá?

– Az a név, a mit én viselek, nem olyan, mint a gyászfátyol, a mi a viselésben megfakul, hanem olyan, mint az ősz haj, a mi évről-évre fehérebb lesz. A Bercsényi nevet nem lehet fölcserélni.

– De hát egy még fényesebb névvel!

– Ne mondjon ilyen szót, édes herczeg: ez nem tréfálni való.

– Nem tréfálok. Komolyan mondom.

– Akkor nem ismeri kegyelmed azt, a kiről beszél.

– Magamról beszélek.

– Azért mondom, hogy nem ismeri.

– Hogy én nem ismerem magamat?

– Nem! Majd ha egyszer ki fog kegyelmed lépni a nagy világba: akkor egyszerre meg fogja tudni, hogy kicsoda? Kegyelmed nem az a mindennapi halandó, a kit a többiek mértékével taksálnak. Kegyelmednek külön sorsa van. Más embert ha a szive megindít, mehet arra, a merre a szive indítja. De kegyelmednek szabott útja van, a melyről se jobbra, se balra le nem léphet.

– Nem értem ezt.

– Világosabban megmondom. Kegyelmed, ha egy nőt megszeret: legyen az grófnő, herczegnő, marquisnő: feleségül nem veheti, csak balkézre. No hát ez szokás külföldön, de a magyaroknál ez nincs bevéve.

– Ki mondta ezt kegyelmednek?

– Volt itt Rodostóban, a bujdosók táborában egy hölgy, a kitől ezeket a szokásokat tudom. Eszterházy tábornok második házasságbeli felesége: egy lengyel nő. Ez is balkézre volt a gróffal megesküdve. Igen derék asszony volt. A gróf minden társaságba elhordta magával, Bercsényinénél is sokszor megfordult. De soha ahhoz a többi asszonyságok egy szót nem intéztek. Ha Bercsényi grófnénak volt valami szava hozzá: nekem mondta meg, általam izenteté meg neki, ha mindjárt ugyanabban a szobában voltak is. Még mikor a nagy pestis kiütött is Rodostóban, hogy az egész fejedelmi udvar kényszerült távol a várostól sátorokat ütni fel, azokban tanyázni: a többiek mentek keletre a fejedelemmel, Eszterházy a lengyel feleségével annál távolabb nyugatra, ott meg is halt pestisben. S mikor az özvegye odajött hozzánk a férje halálát bejelenteni, éjnek idején gyalog, meg sem hagyták ott pihenni: visszaküldték a halottjához azonnal. Ettől tudtam meg, hogy milyen veszedelem a magasan született uraknak a szerelme. Kegyelmed csak balkézre házasodhatik: így is kaphat franczia marquisnőt, de magyar grófnét nem.

– De hát mi kötelez erre engem, ha én nem úgy akarom?

– Édes herczeg! A kegyelmed sorsában annyi az irigyelni méltó, mint a szánakozásra való. Kegyelmedet kötelezi a születése. Nem az atyai vérnél fogva. Rákóczy Ferencz dicső alak: egy nemzet vezére, Erdély fejedelme; de azért mégis csak hűbéres fejedelem; hanem az édes anyja egy kicsiny német uralkodóháznak a leánya, a ki rokonságban áll a Bourbonokkal: ennek a «vére» nemesíti meg az ön szivét annyira, hogy azt másnak nem ajándékozhatja, mint uralkodó fejedelmi sarjnak. Az lehet kancsal, csámpás, görbe, mégis az öné. Más között nem válogathat.

– Hát a franczia király nem vette-e el Leszczinszka Máriát? a lengyel bújdosó szegény leányát?

– De az a bújdosó egy elűzött király! Korona nélkül is felséges úr. Fogadja kegyelmed a sorsát: örüljön az életnek, s ne rontsa el a másét.

Az ellenállás még csak jobban fokozta György szenvedélyét.

Reggel korán már a lovára vetette magát s este került haza, kergette a fenevadak legkegyetlenebb fajtáját: a kielégítetlen szerelmet. Mikor este hazakerült, habzott a ló a tajtéktól.

Később már a lovon nyargalászás sem elégítette ki; kibérelt egy vitorlás bárkát, s bekalandozta vele a kis-ázsiai partokat; a legnagyobb szélben, viharban koczkára téve az életét.

A fejedelem úgy tett, mintha mindezekről tudomást sem venne. Kevés beszédű volt, gondolatait nem mondta el, hanem leírta. A mi ideje maradt az ájtatoskodásból, azt délelőtt irással, délután kézi munkával tölté. S mikor ott ült az asztalfőn étkezés alatt elmerengő tekintettel, senki sem merte őt megszólítani. Ha valakire megharagudott, azt azzal bünteté, hogy nem szólt hozzá.

A mióta Bercsényiné határozottan arra kérte Györgyöt, hogy ne látogasson el többet hozzá, a szerelmes ifju megtartá ugyan a tilalmat: azonban minden reggel elment a Panajia-kápolnába, elébb, mint az özvegy odajövetelének az ideje volt, s oda annak a síremléknek a márványtalapjára, a melyen ő térdepelni szokott, egy kis nefelejts koszorút tett le; azután tovább ment.

Ezt tudták a kamarás urak is.

Egy napon bátorságot vőn Mikes Kelemen, hogy a hallgató fejedelmet megszólítsa abból az alkalomból, hogy a franczia hajó indulni készül vissza Marseillebe: tehát ideje volna azt a franczia királyhoz küldendő gratulatiót útnak indítani.

A fejedelem szó nélkül felnyitá az iróasztala tetejét s kivette a kéziratot, családi pecsétjével lezártan s egy erszény pénzt mellékelt hozzá.

– Adja kegyelmed Pelargusnak.

– Pelargusnak parancsolja átadni a megbizást?

– Kegyelmed tanácsára cselekszem.

– Megfontoltam azóta a dolgot. «Sapientis est consilium mutare in melius». Mégis tanácsosabb lenne György herczeget bízni meg ezen missióval. Pro primo: ő felsége XV. Lajos sokkal jobban megtisztelve érezné magát az által, ha e gratulatiót vérbeli rokona adná a kezébe, mintha egy simpla nemes teszi azt le a trónja zsámolyára. Pro secundo: György herczeg egyúttal szót emelhetne a fejedelem ügyében is a királynál, a ki most épen kedvező indulatban fog lenni. Pro tertio: Pelargus nem is tud jól francziául, ellenben György herczeg úgy beszéli azt, mintha anyanyelve volna. Pro quarto: György herczegnek az itteni lézengése valóságos siralom és kínlódás. Se ifju korához méltóan mulatozni, se elmetehetségéhez megkivántatólag pallérozódni bizonyára itt a mi számkivetésünk helyén semmi alkalmatossága nincsen. Pro quinto: a franczia udvarnál a herczegünket rangjához illő nevelésben fognák részesíteni, hogy egykor aztán mind a tudományokban, mind a katonai ismeretekben tökéletesülve, mint hazájának megszabadítója állhatna elő, ha annak az ideje eljön.

A fejedelem arczán szelid mosoly derengett. Azt mondta rá:

– És «pro coronide»: a szép Zsuzsika is felszabadulna a tüzes ostrom alól.

A kamarás úr a szeme fehéréig pirult, hogy a fejedelem így kitalálta a legvégső gondolatját.

– Bizony ez is megjárja egy argumentumnak.

– No hát erre a gondolatra vadászunk még előbb egyet, mondá a fejedelem, visszatéve az iratot és az erszényt az irószekrényébe. Most hozták nekem hirül, hogy a hegyek közül egy párducz vetődött a tanyák közé s az a nádasba vette magát, a honnan kiszáguldoz a legelőkre s sok birkát leöldösött már, holnap érte megyünk, felverjük és elfogjuk.

– De a franczia hajó holnap már indul.

– Tudom, de nem egyenesen Francziaországba, hanem elébb egy utat tesz Odesszába: valami szállítmánya került. Onnan még egyszer visszatér s akkor azután felveszi a mi követünket, a ki a királyhoz írt levelemet elvigye. S ha György fiamnak kedve lesz hozzá, hogy ő vigye el, akkor rábizhatjuk, bárha nehezére fog esni a szivemnek, hogy tőle ismét megváljak. Én azonban semmi erőltetést nem használok.

– Bizony pedig nem ártana! Mert az ilyen fiatal sziv, a maga gerjedelmében mindenféle veszedelmekbe képes hanyatthomlok ragadni az emberét.

– E felől legyen megnyugodva kegyelmed. Semmi baj sem fog történni.

– Én csak a magyar példabeszédre hivatkozom: «a mit a jobbkéz ád, azt ne tudja meg a balkéz». De hátha a «balkéz» talál valamit adni, azt jó lesz megtudni a jobbkéznek.

A fejedelem elérté a metaforát.

– Csak maradjon kegyelmet békében. «Fata viam inveniunt,» ez volt Apafi Mihály jelszava. Nekünk se lehet más. György fiamnak az erényére ugyan ne adjon kegyelmed egy réz oszporát se zálogba; hanem a szép Zsuzsikának a tiszta kharakteréért a tüzbe teheti kegyelmed a kezét.

Ennek a mondásnak még egy fejcsóválással sem volt szabad ellentmondani.

Mikes Kelemen tudatta az urakkal az örvendetes vadászhirt, hogy holnap egy kóbor párduczot fognak felverni a nádasból. Ez még Györgynek is örömet okozott. Az az állat, mely kosokat tép szélylyel, csak nem lehet vadmacska.

A vadászat neme is egészen új volt: lóháton, dsiriddel, hajító kelevézzel.

Másnap kivonult az egész úritársaság, valamennyi csatlóssal, lovászszal, a nádas felé. A párducz épen akkor hurczolt el egy toklyót a hosszuszarvú nyájból, lehetett látni a csapáját a sűrű nádbozót között, a honnan a kopók nagy hamar fölverték. Györgynek kedvezett a szerencse: az ő kelevéze találta el a dúvadat a lapoczkáján. Annak még akkor is volt annyi ereje, hogy vissza tudott fordulni a vadászára s felugrott a lovának a nyakára, szügyébe vágva a körmét. Itt azonban György a vadász késével leszúrta s aztán nagy diadallal hozták haza a troféumot.

Györgyöt a fejedelem is megdicsérte. Az gyönyörű kelevézhajítás volt. Tizenöt lépésnyiről.

– Mernék fogadni egy erszény pénzbe egy dinár ellen, monda Mikes Kelemen Pelargusnak, hogy ennek a párducznak az irháját a Zsuzsika fogja viselni palástgallérnak.

No ugyan elveszítette volna szépen a fogadását!

Mikor a vadásztársaság visszatért Rodostóba, épen akkor hangzottak a búcsúlövések a franczia hajóról, mely a magas tengeren tova vitorlázott. Az urak hazaérkezve a fejedelmi tanyára, még sokáig néztek utána perspectivával.

A jól megszolgált vacsora után, György azt mondá, hogy ő most azonnal elviszi a lovát, melyet a párducz megsebesített, a zsidóhoz, a kitől vette, s ott hagyja nála ápolás alatt, s addig is cserébe mást hoz el helyette.

Azonban dehogy ment ő a lovával a zsidóhoz: begyógyul az a seb magától is; átkoczogott a város végére, Bercsényiné lakásához. A mai nagy felhevülés után egész jussát tartotta hozzá, hogy hőstettével eldicsekedjék a szép özvegynek.

Szép holdvilágos volt az éjszaka. No hiszen a ház ajtaján be nem eresztik ilyenkor; de azért beszélhetnek egymással: ő maga a nyeregben ülve, a szép asszony meg a ház párkányán.

De már messziről megdöbbenté, hogy a ház ablaktáblái mind tárva vannak. Mikor odaért, benézett egy ablakon: üres volt végül-végig valamennyi szoba, a holdvilág keresztül sütött rajta.

Az a szállítmány, a mit a franczia hajó ezuttal Odesszába vitt, a szép Zsuzsikának a háztartása volt. Bercsényi özvegye elköltözött Lengyelországba.

Már előtte való nap tudatta ezt bucsuvevő levelében a fejedelemmel. Elfutott a nagy kisértés elől. Ezért mondta Rákóczy Mikesnek, hogy bizony tűzbe teheti a kezét a szép Zsuzsika erényeért.

A másnapi ebéd nagy hallgatás között ment végbe. Senkinek sem volt kedve a szót megkezdeni. Mikes Kelemen úgy nézte végig az ételfogásokat, mintha fogadott bőjtje volna. György pedig azt jelenté, hogy nem jól érzi magát a tegnapi vadászat után. A fejedelem küldött is neki egy ejtel alikői keserű sós vizet, s később a borbélyát is megbizta, hogy nézzen utána, használt-e a fiának a panacea. A borbély visszatérett örvendezve referálá, hogy nagyon is meghasznált a keserű víz a herczegnek; mert egyszerre kiugrott az ágyából; de még jobban bevált a vizet vivő inasnak; mert annak hideg fájás volt a tomporában, sántított, de a mint a herczeg a hátához vágta a keserű vizes flaskát, egyszerre kiállt a lábából a fájás, úgy elszaladt, mint egy nyúl. Szerencse, hogy a flaska nem cserépből volt, hanem kobakból.

Az ebéd utáni rövid ájtatoskodást végezve, a fejedelem rendes szokása szerint az esztergályozó mühelyébe ment. Egy olyan széket fundált ki, a mi darabokra szétszedhető s tábori ágynak is elnyujtható. Mikor az eszterga kerekét hajtotta, a forgácspattogástól alig hallotta, hogy valaki belép a műhelyébe. Különben is mehetett hozzá bejelentés nélkül olyankor boldog boldogtalan.

Csak akkor vette észre, hogy György áll a háta mögött, mikor egy perczre az eszterga megállt.

Az ifjunak az arcza olyan halavány volt, mintha valami nagy lázból kelt volna fel.

– Jobban vagy-e, fiam?

– Egészen jól vagyok.

– Mit kivánsz tőlem?

– Azt, hogy taníts meg engem is esztergályozni.

Ebben az egy szóban annyi kétségbeesés volt kifejezve, annyi keserűség összegyüjtve, annyi jajszó elmondva, hogy a fejedelemnek a szive elszorult. Az a nagy sziv, mely egy ország keservét be tudta fogadni: nem volt elég ennek az egy szónak! Keblére ölelte a fiát, s erős mellének görcsvonaglásai éreztették, hogy a kitörni akaró zokogást fojtja vissza.

«Taníts meg engem is esztergályozni!»

– Nem! fiam. Te nem fogod az apádnak a mostani mesterségét megtanulni. Hanem bele fogsz okulni abba, a miben apád mester volt hajdan. Jer velem az irószobámba.

Azzal a fejedelem lesimítá dús szürke szakálláról a belehullott faréjt, felölté a kabátját s a fia vállát átölelve, bevezeté őt maga mellé, s iróasztala fiókját felnyitva, elővett abból egy ezüst tokot, abból kikeresett egy pergament s átnyujtá neki:

– Olvasd el ezt.

Az volt II. Rákóczy Ferencznek a végrendelete.

György felnyitá az irást, s meglátva annak a czimét, megcsókolá az aláirt nevet s ismét összehajtva a pergament, visszanyujtá az atyjának.

S aztán a keblébe nyulva, elővevé annak az iratnak a másolatát.

– Szivem fölött hordom a mását; de még a szivemen belül is.

– Tehát még is átadták neked a bécsi pártfogók? Ezt még Pelargus sem mondta el nekem.

– Nem tudta.

– Miért nem mondtad meg neki?

– Féltem, hogy el fog szomorodni rajta.

– Nem, fiam. Az én végrendeletem ne szomorítsa el az én hazám szülötteit. Csak az én életemnek a zárószava ez, nem annak az ügynek, a melyért éltem. Én érzem, hogy el vagyok mulva; de Magyarország, de a népszabadság nem mulik el soha. Isten küldött, Istenhez térek vissza. Majd fog küldeni mást, a mikor az idők teljessége eljön. Sujtja most azokat, a kiket szeret, mint a jó apa megvesszőzi a szeretett gyermekét; de ha a próbát kiállta, fel fogja emelni és jobbjára ülteti. Megláttad, a mit látni óhajtál: apádat és a bujdosók telepét. Szomorú egy tanya. Még a romjai sincsenek itt már a hajdani hatalomnak, dicsőségnek. Elmondta előtted Pelargus szabadságharczunk történetét. Megérthetted belőle, hogy az a had, mely Magyarország és a szabadság zászlóit diadalról-diadalra vezette, s melyet csak Isten keze törhetett meg véletlen csoda által, nem egy gyülevész volt, hanem rendezett hadsereg: vezetve, kormányozva tapasztalt hadvezérek által, kik a hadi tudományokban a császári hadseregnél és csatamezőkön lettek kimívelve. Nincsenek már velem. Elhaltak, elhagytak. A ki fiatal volt, fegyverfogható férfi, az mind elment az ifjú Eszterházy és Bercsényi vezetése alatt Francziaországba, most franczia zászló alatt szolgál. A kik velem maradtak, ez a maroknyi hű csoport, mind a világból kimaradt ember, jó keresztyén, becsületes hazafi: de ezekkel én, még ha hivatnám is, hadjáratot nem kezdhetnék. Hát a kik otthon maradtak, gondolnak-e még rám? Igen is gondolnak! Egy törvényczikket hoztak, mely számkivetésemet kimondja. A hatalmasságok, a kik hajdan szövetségeseim voltak, most még a nevemtől is elfordulnak. Nagy tetteim, erős dolgaim, a miket az ő javukra tettem, ma már bűnszámba mennek. Bizom az Istenben, ha megengedte, hogy eltemessenek, meg is enged halni. De te örökében maradsz az én nevemnek és az én lelkemnek. Áldom az Urat, hogy megengedett látnom, hogy megismerhettelek. Saját ifjú alakomra ismerek benned. Dicsérendő és elvetendő indulatok mind oly számban vannak a te ifjúi szivedben, mint az enyimben voltak. Ugy kell azokat fogadnunk, a hogy adva vannak. Tökéletes emberek nincsenek a világon; de tökéletesíthetők mindannyian. Neked most el kell hagynod ezt a mi szomorú tanyánkat, a hol számodra se öröm, se munka nem kinálkozik. Fájni fog a szivemnek, hogy ismét elszakadsz tőlem; de kötelességem a fájdalmat megtagadni.

György sirva borult atyja lábaihoz, annak a térdeit átölelve.

A fejedelem nyugodtan folytatá.

– Én tégedet elküldelek a francziák királyához, ki téged fejedelmi jó indulattal fog elfogadni. Azt a lehetetlenséget, a mi apádnak utját állja minden határon, te nem fogod magad előtt találni. Mint fejedelmi rokonnal, úgy fog veled bánni a király, a ki magas lelkű, erényes és vidám ifjú férfi. Tudom, hogy meg fog szeretni és méltóan kitüntet. Egy új világot fogsz magad előtt találni, mely az első tekintetre szédületbe fog hozni. Az udvar pompája, az úri rend fényüzése, a mit Versaillesben és Párisban látni fogsz, el fogja kápráztatni a szemedet; de a lelkedet ne csábítsa el. Mindent megtudtam Pelargustól, a mi veled otthon történt. Minő titkos Babylonba vezettek átkozott nevelőid. De a veled született ős erkölcs ott is fenntartá a jogát és kitört belőled. Tiszta maradtál, mikor a sár közepébe dobtak. De a Babylont ott is megtalálod, s a Circék ott nem keresik a sötétséget; fényt csinálnak maguk körül. Vigyázz, hogy a gyöngyöktől ne ragadjon rád a lepra, a mi a szemétből rád nem ragadt. Örülj az életnek, a mi a fiatal napoké; de a sziveddel ne légy adakozó. A kinek a fején koszoru vagy korona van: annak kell vigyázni a lépteire, nehogy megbotlásában fejének disze lehulljon. Te meg fogod azt őrizni. Neked nem kell mentor, gondviselő, udvarmester: az vagy te magad magadnak, parancsolód, birád, oltalmazód saját személyedben. Nagyobb úr a milliók uránál, a ki ura önmagának.

Már ekkor Rákóczy György nem térdelt, de büszkén felemelt fővel állt az atyja előtt; olyan magas volt épen, mint az atyja.

XXXV. FEJEZET.
CLIO VÉTÓJA.

A következő napokról annyit jegyez föl a fejedelem kamarása, hogy «egy kevés sirás volt a bújdosók telepén, a fejedelemfi hajóra kelt, s elvitorlázott Francziaország felé. Atyja nehezen vált meg tőle; hanem hát jobb volt neki innen elmenni!»

És soha semmi hírt nem jegyez fel többé Mikes Kelemen az eltávozott Rákóczy Györgyről.

Történetíróink azt a marginális jegyzetet közlik felőle, hogy Rodostóból eltávozása után tizenöt év mulva került sorára, hogy a párizsi török követ biztatására elinduljon Belgrádba, a török hadsereghez, mely újból betörni készül Magyarországba s e czélból előre ment ágyasának testvére, a helyzetet elkészíteni számára a törököknél.

Ez a két nagy ecsetvonás: a tizenötévi vesztegelés, midőn közben két nagy háborúja volt a franczia királynak Ausztriával és az «ágyas» nyilt beismerése, az egész eddigi arczképet lerontja.

Talán jobb lett volna neki ott maradni Rodostóban? Vagy elmulni szép idylli megsemmisülésben az Aetna vidékén? Vagy ott maradni Bécsben, a míg férfiuvá erősödik? Páris, Versailles, Rambouilles: a Trianonok és az Oeil de Boeufok nem voltak jó iskolák egy magyar ifjú szivének.

Megvallom őszintén, ki ezt a regényt írom, hogy e minden lelkesedést lehangoló száraz adatok helyett én inkább választottam volna Rákóczy György élettörténetének befejezéseül azt a traditiót, hogy a nagyravágyó ifjú olyan merész társaktól ösztönözve, mint Pelargus és Jávorka, a saját szakállára vállalkozott megkezdeni a szabadságharczot ugyanazon az uton, a melyen atyja megindítá azt Lengyelország felől. A hagyomány «Bujdosó György»-nek nevezi a népvezért. E betörés azonban balsikerű vala. A nemzet hidegen fogadta a fegyverre hivást (épen mint később Rákóczy Józsefét), a maroknyi harczos népet szétverték, a vezért elfogták s bezárták Munkács várába. Onnan egy zivataros éjszakán megszökött s futásközben az őrök agyonlőtték.

Egy történetíró barátom, ki a Rákóczy-korszak minden adatait legjobban ismeri, legújabb kutatásai nyomán, mind a história, mind a hagyomány adatainak felhasználásától letiltott Clio kérlelhetetlen vétójával.

Ez újabb adatok szerint Rákóczy György Francziaországban maradt mindvégig «Terislawi gróf» czíme alatt. (Az atyjától ráhagyott lengyelországi hűbériség neve után.) A kit a históriaíró «ágyas»-ának nevez, az hites felesége volt: Bethune marquis, egykori nagykövet leánya. A krónikást az hozhatta tévedésbe, hogy Rákóczy Györgynek, mint a király vérszerinti rokonának, rangján aluli nővel csak «balkézre» volt szabad házasságot kötni; de az a házasság valóban egyházi szertartás mellett volt kötve s el volt fogadva az udvarnál törvényesnek. György mint prince de Sang holtig apanaget kapott a franczia királytól.

Így csak azt ismételhetem róla, a mit történeti könyvemben irtam: «élte világát – és nem voltak magyar fájdalmai többé.»

Szebb volna bizonynyal a hagyomány szerinti megoldás. Bujdosó György betörése, megöletése sötét, csillagtalan éjszakán.

Csakhogy e sötétséget még növelné az a másik sötétség, a mibe a nemzet burkolózott lészen. Hogy a csillagok nem ragyogtak a betörő Rákóczy György elé, az még nem olyan szomorú kép, mint az, hogy senki egy gyertyát sem tett ki az ablakába a hazatérő fejedelemfi üdvözlésére.

Ha igaz volna, azt is megírhatnám egész rideg szomorúságában, de költeni ilyen hangulatot, – nec poetis licet!

Inkább leszek rossz regényiró, mint rossz magyar.

Rákóczy György, mint Terislaw gróf, hosszan és boldogan élt és elmult csendesen.