XXI. FEJEZET.
A PHRÁL.
A feljáró kútnál várt Györgyre a Kammesierer.
– Ugyan sietnünk kell a hidhoz, hogy idején ott legyünk. Sok időt ellegyeskedtél a Miriklóval! Már hallani a minoriták kis tornyából a harangszót. Ez a szegény bünösök lélekcsengetyűje. Most csak torony irányában siessünk.
Ez alatt azt értette a Kammesierer, hogy nem a lakások tömkelegén át vezette Györgyöt, hanem a kerítéseken másztak keresztül. Azok ugyan mindenütt felálló szegekkel voltak szegélyezve, hanem okos ember tud magán segíteni. Összegöngyölíti a köpönyegét, azt ráveti a szeges párkányra s szépen keresztül hág rajta.
A mint azonban a vásártér közelébe értek, nagyhamar észrevették, hogy ezen az úton a hidhoz el nem jutnak. Az utczák tele voltak már rakonczátlan csőcselékkel, mely áthatolhatatlan tömeget képezett: ordított, üvöltött. Rongyos, szurtos alakok, a minőknek létezéséről a városlakónak sejtelme sincsen, mintha a föld alól bújnának elő, s mint a patkányok táborszámra, lámpákat, ablakokat törve, kerítéseket pusztítva. Egyszer-egyszer egy csapat lovas katona vágtatott közéjük: azt kőzáporral fogadták, s aztán nagy üvöltéssel rohantak szerteszéjjel, elbujva a pinczékbe, a kerítések mögé. Aztán megint elől kezdték.
– Neked pedig, törik-szakad, ott kell lenned, mert a te jeladásodra vár mindenki, mondá a Kammesierer. Átkozom a szép szemeit annak a Miriklónak! Várj! Valami okosat gondoltam ki! Itt van közel a part. Fussunk a csatornához: ott találunk egy csónakot.
Jól számított. A csatornán mindig ott őgyelegnek a «wasserpirát»-ok: a hajósok, tutajosok utonállói. Egy füttyentésre rögtön előevezett egy marczona ficzkó, keskeny lélekvesztőjével a szennyvíz kanális boltozata alól. György és a Kammesierer gyorsan beleugrottak a csónakba, s evezőkre kapva, sebesen siklottak tova a megáradt csatorna hátán: a magas part eltakarta őket.
Mentől jobban közeledtek a hid felé, a népzaj annál nagyobra nőtt, a lélekharang csengésébe közbeszóltak a félrevert harangok, az égen füstfelleg kezdett feltolakodni. A zavargók bizonyosan felgyujtották a hentesek sátorait.
A csatorna hidjánál György és a Kammesierer kiugráltak a csónakból s a labodával benőtt szemetes parton felkapaszkodtak a mellvédig.
Itt olyan sűrűn verődött már össze a tömeg, hogy egyik váll a másikat érte. Az ember kénytelen volt a szomszédjának a zsebébe nyulni.
A hidfőnél lehetett látni a diákok csoportját: fehér tollas süvegeikről meg lehetett ismerni őket. A Kammesierer utat tört odáig György számára.
«Itt a princz: itt a Jiló!» ez a jelszó futott át egyszerre a tömegen.
Györgyöt a diákok fölemelték vállaikra.
«A princznek vörös toll kell a süvegére!» kiáltá egy hang a tömeg közül.
«Statim erit!»
Egy diák már kapott a dulakodás közben egy sebet a fejére. Az jó volt piros festéknek. Mikor újra felemelték Györgyöt a vállaikra, már akkor piros toll lengett a süvegébe tűzve.
A csavargók felkapaszkodtak a hídfő oszlopára s készen tartották a hegyes lábhorgokat, a miket a lovas katonák elé kell majd szórni.
A trombitarecsegés jelenté, hogy közeledik már a szomorú menet. A vásártérről az égő sátorok zsarátnokát hordta idáig a szél. Zürzavaros ordítozás hangja kavargott egybe: káromlás, segélykiáltás, bestiális röhej; vérszomjú gyávaság adta ki tele torokkal a hangját, a mint egy-egy új sátor gyuladt meg s a felhalmozott zsiradék lángja oszlopként emelkedett a veres füstfelleg közé.
Ilyen temetési pompát szerzett a Malach az ő első szülöttének.
A lovas katonaság zárt csoportban nyomult a híd felé. Császárdragonyosok voltak; bivalybőr pánczélban. Egy svadrony a szekér előtt, a másik utána. Két sor lovas a szekér mellett.
György, a diákok vállára emelve, láthatá a szekéren ülő Csercsent. Fehér ing volt rajta, kék szalaggal, a két keze hátra kötve. Szemközt vele a capucinus, feszülettel a kezében; mellette a bakó, a ki a kötél végét tartá a markában, a mely az elitélt nyakára volt hurkolva.
– Ott a Csercsen! Az a phrálod! kiáltá a Kammesierer Györgynek.
– Ez az én phrálom? hebegé György elképedve.
Az ő képzeletében annak a lovagnak az alakja élt, a kit ő még egy nappal előbb versenytársának tartott: a délczeg marchese di San Carlo, a kit gyűlölt, halálos párbajra kihivott, azért mert az ő ideáljához meri felemelni a szemeit – és a kiről aztán megtudta, hogy ez az ő édes testvére: fia az ő atyjának, Rákóczy Ferencznek, a lázadók fejedelmének. Azzal a gondolattal volt tele a lelke, hogy minő diadal lesz az, a midőn ő, a kisebbik testvér, a bátyját kiszabadítja az ellenség kezéből s ekkor megismerteti magát vele: «marchese di San Carlo! ölelj meg! Testvéred vagyok, San Christina lovag!»
Igy képzelte azt el magában.
S ime itt hoznak eléje egy ismeretlen ficzkót, a kit ő soha sem látott. Micsoda ábrázat! Barna, mint a diófa s még azon kivül ragyaverte, a himlőhelyek még feketebbé tették az arczát, s a felső ajkának az egyik oldalán kiirtották a bajuszát, úgy hogy csak félbajusza van, az is tüskés, mint a hiuzé, szemei veres karikák közé szorítva, aprók és ravaszul hunyorgók, sűrű bozontos haja a homloka közepéig lenőtt, s a két füle messze eláll a fejétől, mindegyikbe egy ezüst karikafüggő akasztva.
S ez akar San Carlo József lenni! Az ő bátyja!
Először a bámulat, azután az ijedelem, utoljára a düh vett erőt a lelkén.
Hiszen ha az nem az ő phrálja, akkor a Mirikló sem volt az ő phénája!
A méreg felforrt szivében!
Ő otthagyja a szerelmes tündérke barlangját, letépi ölelő karjait, eltiltja mámorító csókjait – azért, hogy idejöjjön a vérét ontani egy ilyen gézengúz ragyabunkó miatt, a ki az ördögnek a bátyja, de nem ő neki.
– Nos! Jiló! kiáltá rá a Kammesierer, most hajítsd fel a süvegedet! Itt a phrálod!
György lekapta a fejéről a süvegét; de nem hogy felhajította volna, hanem a földhöz vágta s oda kiáltott a diákoknak.
– Ez nem az én bátyám! Ez nem Rákóczy fia! Ez egy tolvaj lókötő. Fussatok innen!
Erre aztán futott az egész gyülekezet, a merre látott. Az volt a legokosabb, a ki a híd alá menekülhetett.
Csak György maga nem futott el.
Ott maradt egyes egyedül; magára hagyatva mindenkitől.
S a mint a lovasság élén közeledett a dragonyos kapitány, György eléje lépett, kihúzta a kardját s markolatával nyujtá át a tiszt felé.
– Kapitány úr! vegye át a kardomat. – Foglya vagyok.
A kapitány pedig, a helyett, hogy elvette volna György kezéből a kardot: örvendező kaczagással kiálta fel.
– Beim blauen Herrgott! Serenissime! Ez aztán az ostoba szerencse! – Ön engem őrnagygyá tett!
György azt hitte, hogy gúnyolódnak vele. Folyvást felajánlva nyujtá a kardját a tisztnek.
– Csak tolja a hüvelyébe azt a kardot, serenissime. Mondá a tiszt s aztán üljön fel egy lóra s csatlakozzék ide mellém.
Azzal egy vezényszóval megállítá a svadronyt a híd előtt: a dragonyosok leugráltak a lovaikról; két ember közül egy a két ló kantárát fogta, a másik pedig a karabélyát vette a kezébe s gyalog sorakozva vonult a híd felé.
A zendülők erre nem számítottak. Hogy a dragonyos gyalog is beválik. Egyszerre megtisztult a hid; a csavargó had leugrált a vízbe s igyekezett a partra kiúszni. A gyalog csapat tisztára seperte a hidat. A szekér átmehetett akadálytalan. A kisérő svadronyból is leszállt nehány rota a lóról s azok is puskával a kézben vonultak a szekér után. Ez nagyon jó intézkedés volt, a csatornán túl következő terület tőzegvermeivel a lovasságra nézve veszedelmes terep volt: onnan csak a puskások verhetik föl a lesbe bujt czinkosokat. A hidfőn innen maradt lovasság pedig visszatartá a tömeget a hídon átkeléstől.
A kapitány ismételt felszólítására György felkapott egy üres nyeregbe.
– Ön nem ismer rám? kérdé a tiszt.
– Ah! A carrousselben találkoztunk? Mondá György.
– Igen. De én nem mint résztvevő. Csak mint intéző. Sietek tiltakozni. A carroussel társasága nem jó Sippschaft.
– Hogyan?
– Még ön kérdi, hogyan? hiszen ön verte tönkre az asphaleiát. Azok mind ülnek.
– Hol ülnek?
– Bizony nem a diványon. De hol járt serenissime azóta? Úgy keresik mindenfelé, mint a három napkeleti bölcsek a kis bambinót.
– Engem keresnek?
– Legfelsőbb rendeletből. Ha czivil találja meg, száz arany jutalmat kap; ha militér, egy rangfokkal előléptetést. Gratulálok magamnak. Engem serenissime örnagygyá tett. De hol bujdokolt serenissime azóta? Az egész politzájnak ideája sincs felőle.
György elmondhatta volna az egész csodapalota történetét s azzal megint nagy szolgálatot tett volna a jó rend embereinek. Nem is tartozott annak a titkát őrizgetni. A mióta a Csercsent meglátta, bizonyosra vehette, hogy rászedték a csavargók. – Dühös is volt rájuk. – Hogy a magasrangú urak és delnők alakosdit játszottak vele: ezt is zokon vette; de hogy még a tolvajok és koldusok is megcsalják! Ez már keservesen esett. – Kinek higyjen még az ember?
De még sem árulta el őket.
Eszébe jutott a Mirikló.
Hisz a czigányleány nem csalta meg. Ennak a csókja igazi csók volt: annak a marasztalása igazi marasztalás volt. Az ő hozzá igazán jó volt. Meg is siratta, mikor elvált tőle.
A Miriklóért megbocsátott az egész csodapalotának.
– Nem mondhatom meg, hogy hol voltam.
– Ahán! Értem. Szép hölgynek a titka áll az útban.
– Igen is. Szép hölgynek a titka.
– Akkor nem kérdezősködöm felőle, serenissime.
– De mért czimez engem a kapitány úr serenissimének?
– Hát hiszen már nyilvános titok, hogy marchese di San Christina nem más, mint Rákóczy Ferencznek a fia.
György most kezdett már igazán megzavarodni.
Hát akkor a Malach még sem csaló! Akkor ő még is igazságtalan volt iránta, ha ez csakugyan az ő apja. S akkor a Mirikló megint csak az ő huga lesz.
– Mondja csak kapitány úr: ismeri ön azt a szót, hogy «phéna?»
– Soha sem hallottam: ki sem tudom mondani.
– Úgy hiják az én apámnak a leányát.
– Az ön apjának a leányát úgy híják, hogy «Aspremont herczegnő.»
Mindezek úgy jöttek György lelke elé, mint egy megterhelt gyomor álmai: összefüggetlen, képtelen viziók.
Ez alatt megérkeztek a sappeurök, az égő sátrak tüzét eloltani, sorkatonaság vonult ki a vásártérre, kordont húzni; a lovasság parancsot kapott a visszatérésre.
– Most megyünk egyenesen a Burgba, mondá a kapitány.
– A császári Burgba?
– Ott kell önnek jelentkeznie a cancellárnál. És így tovább.
– Merre tovább?
– Azt majd meg fogják önnek mondani.
XXII. FEJEZET.
«IO, EL RE.»
Az udvari cancelláriában első műtét volt, a min Györgynek keresztül kellett esni, hogy a diák öltözet helyett egy eddig soha nem látott jelmezt adtak rá, mely egészen a termetére volt szabva.
Azután két Hofcharge közé fogva felvezették a Schweizerstiegén keresztül, az uralkodók arczképgallériáján végig a nagy gobelinok termébe, melynek falait remekbe készült szőnyegek fedik; a nagy Savoyainak diadalait megörökítő képekkel. Egy kép Erdély meghódolását ábrázolja a Habsburg-ház királya előtt: az akkori időbeli boncsokos, kaftányos magyar főurak korhű alakjaival.
A teremben csak egy ülőhely van: az a mennyezetes trón. A király számára. A többiek állnak.
A teremben díszruhás főurak, mellvértes katonák, hermelines főpapok voltak együtt, halkan suttogva egymás közt.
A két udvaroncz odaállítá Györgyöt a trónnal szemközt.
A kamarások botjának kopogtatására mindenki rendbe állt félkörben a trón előtt: az oldalajtó megnyilt, s belépett, cancellárjaitól kisérve – a király.101)
Komoly, halavány, indulatnélküli arcz; szürkülni kezdő szakállal és bajuszszal; viselete egyszerű, fekete selyem spanyol öltözet, rövid gallérpalásttal, fején lapos barét, nyakában az aranygyapjas rend láncza.
A főurak fejüket mélyen meghajtva álltak, míg a király trónján helyet foglalt.
Az uralkodó alig emelve föl szempilláit, tekinte az előtte álló ifjura, ki az udvaroncz sereg közül délczeg magatartása által kivált, s halk, melancholikus hangon szólt hozzá.
– Lépj közelebb, hivünk, Giunchi György gróf.
Erre a szóra merészen emelte fel a homlokát az ifju s halkan, de hallható hangon mondá:
– Én, György, Rákóczy Ferencz fia vagyok. Atyámat: a koldusok fejedelmét meg nem tagadom.
A képtelen elszörnyedés hangja zúgott fel egyszerre a magas gyülekezetben.
A király egyet inte csillapítólag, keskeny, lágy hajlású kezével; arra csend lett s aztán három ujjával az ifjura mutatva így szólt:
– Úgy van. Rákóczy György vagy. Fia Rákóczy Ferencz fejedelemnek. De nem annak a Bécs városi koldusok királyának, a ki e fényes nevet bitorolja. A te atyád Erdélyország nagyfejedelme volt; a ki a nevét a történelem legfényesebb lapjaira irta fel. Mint őseimnek ellensége, nyilt csatában harczolt ellenünk: Isten úgy akarta, hogy mi győzzünk és ő bukjék el. De a midőn minden fényes czimét elveszté is, megtartá a legfényesebbet: a «jó keresztyén» czimét. Távol e világrésztől a Fekete tenger partján él a te atyád, egy maroknyi hivével együtt, kiket isteni félelemben egyesít. – És te igaz fia vagy a te nagynevű atyádnak, velünk anyai ágról vérrokon: kedvelt hivünk, kit születésének kitünő fénye, s jeles lelki tulajdonságai felette ajánlanak s kit már gyermekkorától fogva felséges házunk gyámságába s pártfogásába vettünk s ki hűséges magaviselete, engedelmessége s jó akarata által kegyelmes indulatunkat magára vonta; – s a kinek mi kiváló érdemeiért két hübért adományozunk, mint Sicilia királya, melyek egyikét Del Contrasto, másikat Valle di Giunchinak nevezünk. Ez utóbbit siciliai grófsággá teszszük s adományosát a siciliai grófok minden előjogaival felruházzuk: s ez adományt annak minden törvényes utódaira kiterjesztjük. Azonfölül 2500 scudi évdijat adományozunk a birtokhoz, mely hivünket Rákóczy Györgyöt Di Giunchi grófot s minden utódait elidegeníthetlenül megillesse s az alkirály engedelme nélkül még ideiglenesen is zálogba ne vétethessék.102)
A király szavainak elhangzásával örvendező suttogás támadt a főuri hallgatóság közt.
Az egyik udvaroncz, a consiliarius, Györgynek a vállára tette a kezét, lefelé nyomva az ifjut.
De a fejedelemfinak vasból vala a térde, nem tudott meghajolni. Ennyi kegyosztás után sem!
Pedig odatették már a kezébe a huszonnégy pergamentlapra terjedő donatios levelet.
Ekkor a király még egy pecsétes levelet vett elő. Ezt már a palástja zsebéből.
– És azonkivül én, mint nevelő atyád, még egy ajándékkal bocsátalak el. Ime atyádnak a végrendelete, melyet hozzánk küldött, azzal a kérelemmel, hogy azt fiának adjuk át, vedd kezünkből. Ez az atyai örökséged.
Most azután nem volt többé vasból a térde Rákóczy fiának.
XXIII. FEJEZET.
A KÉT TESTVÉR.
A király leszállt a trónról s visszavonult a lakosztályába.
A hátramaradt főurak siettek Györgynek jókivánataikat kifejezni.
A consiliárius ott maradt mellette s sugdosta a fülébe, hogy melyiknek milyen titulaturával szolgáljon? «Durchlaucht.» – «Excellencz.» – «Eminencz.» – «Serenissime.» – «Reverendissime.» – «Illustrissime.» «Euer Hochgeboren.»
Ugy hozta magával az udvari etiquette, hogy ők ketten maradjanak utoljára.
Mikor a császári kincstár lépcsőin aláhaladtak, a következő discursus fejlődött ki közöttük, lépcsőfokról lépcsőfokra.
– Ugyan édes magnifice, nem tudná ön nekem megmondani, miféle nagy érdemeim lehetnek nekem, a mikért én manapság e fényes megjutalmaztatásokban részesültem?
– Serenissime azt legjobban tudhatja. Ön detegálta egy ő Felségéhez irott levelében a status és societás corruptiójára coaleált asphaleia ligának a gonosz attentatumait; mely társaság tagjai in flagranti meglepetve, részint elfogattak, részint proscribáltattak s ez által egy nagy morális mételytől szabadult meg a főváros és a birodalom.
– S ezt én fedeztem volna fel, – egy a királyhoz irott levélben? – Hiszen én nem tudok irni.
A consiliárius a két tenyere közé hajtotta le a fejét.
– Serenissime. Non faciat sculptile! Méltóztatik velem tréfálkozni. Hiszen emlékezhetik rá serenissime, felettébb jól, hogy én voltam a praesese annak az examináló commissionak, a mely serenissime proficientiáját in studiis de semestri ad semestrim contemplálta. Én nekem méltóztatott respondeálni ex historia hungarica, s a calligraphiai exercitiumait suppeditálni, melyek felől én a testimoniumát manupropria infrascribáltam. Csakhogy akkor méltóztatott serenissimének pisze orrának, szőke hajának, görbe lábainak lenni, a mi azóta nagy præferentiájára diametraliter megváltozott.
György nem állhatta ezt meg nevetés nélkül.
– Tehát legyen úgy, hogy én irtam ezt a levelet a császárnak. De hát mi történt azután?
– Hiszen jól méltóztatik tudni a dolgot. Circumstantialiter méltóztatott denunciálni az egész Méte-festivitas peripetiáit. – A politzia azonnal interveniált s detenálta az egész collegiumot. Pro dolor, hogy a fő totumfac, a Wammana nem volt többé confrontálható. Az letaliter affligálva maradt ott a theatrumon. A többiek az inquisitionak lettek átadva.
György a lépcső alján bucsut vett a consiliariustól, az azonban még azon túl is vele maradt. S ő rajta kivül még két polgári öltözetű férfi maradt az urfi sarkában, a kik egész a régi szállása kapujáig elkisérték.
Ott ismét bucsut vett a consiliariustól. A mire az felkisérte Györgyöt egész a szállásáig. Ott azután tudtára adá, hogy ő neki legmagasabb utasítása van György herczeget nem hagyni magára egész addig a pillanatig, a míg Genuában hajóra nem fog szállni, Siciliába utazandó.
Az a két kisérő is arra van rendeltetve, hogy György úrfi felett őrködjék. Csupán azon czélból, nehogy a denunciált asphaleia társaság valamely merényletet kövessen el a nagy protectioban részesült ifju ellen. Sok az ellensége! Egyfelől az asphaleia, másfelől a mirákelpalota. No meg egyebek is. Superflua cautela nunquam nocet.
György megköszönte szépen ezt a gondoskodást s nem talált benne semmi kifogásra méltót.
A Künzli Pétert otthon találta, s a régi jó pajtási viszony rögtön újra össze lett kötve.
Péter sok mindenféle pletykát tudott, a mik azóta jöttek forgalomba, hogy egymást nem látták.
György megigérte neki, hogy ha elmegy Siciliába, őtet is magával viszi.
A Péter tudatá Györgygyel, hogy a mai napon két fiatal úr járt a szállásán, utána tudakozódva. A neveiket fölirták a fekete táblára.
György elolvastatá Péterrel a két nevet, s aztán azt mondá neki, hogy ha az a két úr ismét visszajön, vezesse őket hozzá. Ezek a marchese di San Carlo segédei voltak.
Az esteli órákban jelenté a Péter, hogy az a két uraság ismét itt van.
György most eléjük ment.
Az egyik segéd így szólt hozzá.
– Uram. Mi marchese di San Carloval együtt ma reggel a megállapodás szerint megjelentünk a Spinnerin am Kreuz előtt a rencontrere, ott vártunk egy óráig. Ön nem jött el.
Györgynek a válasza ez volt.
– Force majeur volt, a mi visszatartott. Egyébiránt is, ha megjelenheték vala is: én marchese di San Carloval meg nem verekedtem volna. Elismerem, hogy hibáztam és ok nélkül cselekedtem, a midőn a marcheset megsértettem és provocáltam. Nemes emberhez illő módon a sértést megkövetem s a kihivást visszavonom. Kérem az urakat, vegyék ezt tudomásul.
A két lovag tudomásul vette a nyilatkozatot.
Erre az egyik egy lepecsételt levelet vett elő a kalapjából s átnyujtá azt Györgynek.
– Marchese di San Carlo küldi. Olvassa ön.
– Uram. Én nem tudok irást olvasni.
– Hát törje fel a levelet, majd én elolvasom.
György feltörte a levelet s átadta a lovagnak, az felolvasá.
«Marchese di San Christina. Én elismerem, hogy hibáztam és önt ok nélkül sértettem meg. Lovaghoz illőn megkövetem önt a sértésért s ezzel adok önnek elégtételt. Marchese di San Carlo».
Györgynek egyszerre megtelt a szeme könynyel.
József ugyanazt írta Györgynek, csaknem szó szerint, a mit György izent Józsefnek.
Ki diktálta egyszerre, mind a két fiunak ugyanezeket a szavakat?
Talán ugyanannak az anyának az áldott szelleme, a ki akkor, midőn mint kis gyermekek egy ágyban aludtak, éjjel felkölt a fekhelyéről s betakargatta őket. Talán még most is fölkel örök fekhelyéről, mikor a két fiának rossz álmai vannak: s ismét betakargatja őket.
XXIV. FEJEZET.
SICILIÁBAN.
KÉT VÉGTELENSÉG.
György még soha sem volt túl Bécs város határán. Testi és lelki látköre oda vala összeszorítva egy város sánczai közé. Van-e még e szűk utczákon, a sok emeletes házakon, a bástyakapukon túl valami más világ, és abban más népség, mint az a «palaczkhordó» kedélyes polgárság? arról még csak álma sem volt.
A szándékosan elferdített nevelés miatt magából Bécsből is csak azt ismerte meg, a mi az oda összesereglett idegen kalandvadászok bizarr ötlete volt: a titkolt orgiákat, a carousseleket; – aztán meg a koldusok csodatanyáját; de a nagy császárvárost a maga komoly nevezetességeivel, udvari és diplomatai körével, tanintézeteivel, császári ritkaságtáraival, kereskedelmi forgalmával, katonai rendszerével soha sem ismertette meg vele senki. Nem volt sem az aulában, sem a kaszárnyában. Csak annyit tudott, mint minden nyárspolgár, hogy «nincs több, csak egy császárváros, nincs több, csak egy Bécs!»
És most egyszerre áttették őt Siciliába.
Mintha csak egy más planétába tették volna át.
Egyszerre történt: mert tengeren szállították oda.
Erre jó oka volt a bécsi udvarnak.
A szárazi út Olaszországon visz keresztül, s Olaszországban könnyen el lehet tévedni annak, a ki – maga is hajlandósággal bir az eltévedésre.103)
Minden császári, királyi és atyai kegyosztás mellett is György csak egy beczézett fogoly volt. A hajó a legbiztosabb börtön, s a tenger a leghívebb porkoláb.
Arra is szükség volt, hogy mielőtt György Siciliába megérkezik, a császári staféta őt megelőzze, a palermói viczekirálynak küldött utasításokkal. És azután még «valaki más.»
Hogy az akkori közlekedési eszközök mellett hamarább lehetett a szárazföldi uton Siciliába jutni, mint hajón, az nem annyira az olasz diligence kitünőségében keresendő, mint inkább a hajózás természetében. A Triesztből kiinduló kereskedelmi hajónak az egész keleti olasz part hosszában minden kikötőnél meg kellett állani, árúczikkeket kirakni és felvenni, s friss ivóvízzel ellátni a népét. Mikor aztán Olaszországnak végét érte, akkor nem vitorlázott a hajó egyenesen Messinának; hanem lelódult Maltába, mert oda volt irányozva a legfőbb rakodmánya: a styriai vas és az istriai butorfa; csak azután került fel megint nyugatnak, míg szerencsésen megállapodott a sziget éjszaki oldalán, Palermo kikötőjében. Ott pedig tizennégy napig vesztegzár alatt kellett maradnia, a mért Maltát érintette, a mi már a Kelethez tartozik.
Györgynek ez út alatt bőséges ideje jutott ezt a két végtelenséget tanulmányozni: a tengert – és az atyja végrendeletét.
Tengert sem látott még soha. Volt alkalma rá, hogy megismerje ez istenarczot jó kedvében és haragjában: a sima tengert, mely a napot eltemeti, s a holdat megszüli, s a háborgó tengert, mely a zivatarral harczol, s e harcz közben a nyomorult gályát hullámboltozatok alá temeti: az alvó tengert, melyen teljes szélcsend alatt a lomha járómű egyik oldaláról a másikra dülöng s a világító tengert, mely csodás éjjeleken illuminátiókat rendez oda alant az azurkék mélységben, millió fantasztikus alakú meduzáival, salpáival, vénusöveivel.
Egy kisérőt adtak mellé az eddig ismeretes világból: egykori lovászát, Künzli Pétert. Az «alter ego» nem igen volt «másik én»-je az urának, a kit az iskolában képviselt. A tenger és a szél irgalmatlanabb examinatorok, mint a bécsi mixta commissio urai voltak. A Péter minden erősebb hajómozgásnál tengeri betegséget kapott, s akkor nem lehetett szavát venni: csak jajgatott és a szenteket invokálta. Györgyre pedig semmi hatása sem volt a hajó ingásnak. Tűrte, mint egy gyakorlott tengerész. A legnagyobb zivatarban az volt a gyönyörűsége, hogy felmászott az árboczkosárba s ott hintáltatta magát – és kaczérkodott a villámokkal.
A csendesebb napokon aztán, mikor a Péter a rendes emberi állapotba visszazökkent, elővették az á-bé-abot s a mit Wammána elmulasztott, Péter igyekezett helyrepótolni: Györgyöt irásjegyek formálására tanítá.
Gyors esze volt, hamar megtanulta. Nem sokára annyira vitte, hogy a mit örökségül kapott a királytól, atyjának végrendeletét elolvashatá. – Francziául volt az irva: megértheté.
Ekkor nyilt meg azután előtte egy új látó határ: a tengernél is véghetetlenebb.
Maga a czím, mely a végrendeletet megnyitja, oly ünnepélyesen nagyszerű.
«Én Ferencz, a Te kegyelmességedből oh Istenem, Erdély országának Keresztyén Fejedelme, Rákóczi-fejedelem, s a Római Szent Birodalom fejedelme, Magyarország Részeinek Ura, Székelyek Grófja, Munkácsi és Makoviczai Herczeg, Sárosmegye örökös Főispánja stb. stb.»
Tehát nem csavargó gyülevész vajdája! A hogy a «studium»-ban volt leirva.
És nyomban e fényes czímek után következik a még nagyszerűbb lemondás.
«Te adtad e minőségeket és czímeket nekem óh Uram, részint egy szabad nemzet választása, részint születésem által.»
«Távol legyen tőlem, hogy én e hiú minőségekkel és czímekkel dicsekedjem: megvallom az én szívemnek alázatosságában, hogy én csak a haragnak gyermeke: por és hamú vagyok.»
S folytatja a porrá és hamuvá változást önvád szavaiban.
Elismeri, hogy nagy Isten-adományait és tehetségeit Isten ellen és önmaga ellen fordítá: magát a «háladatlanság utálatos szörnyetegének» nevezi. – Isten büntetésének – nem: könyörületességének nevezi azt, hogy tőle elvette a fejedelemséget és a világi javakat, hogy őt meglátogatta mindenféle szomorúságokkal, melyeket a világ nagyjaitól szenvedett. S megköszöni Istennek azt, hogy őt egy olyan országba száműzte, a hol büszkeségét megtörve, lemondva az emberi elme hiú számításáról és a földi hatalmakban való bizalomról, egyedül az Isten irgalmába vesse reményét.
Soha sem beszélt ez ideig senki György előtt Istenről. Azt tanulta eddig, hogy a templom csak a pap kedvéért van, s a pap maga gúny tárgya.
Atyjának a végrendeletéből kezdé sejteni először, hogy mi a «hit»?
Az a hit, mely a porba hullott nagyságot az égig fölemeli.
Igy látta az atyját égig emelkedő nagyságában lelke előtt megjelenni.
Nem tudott neki élő arczot adni, még is megismerte: előtte állt.
Bűnbánatot érzett, hogy e fényes alak helyett, (ha csak egy napra is,) egy olyan fintorképet tudott atyjául elfogadni, mint a csavargók királya.
A következő sorokban egyre emelkedik az ájtatos hangulat.
A száműzött fejedelem igazolja magát Isten előtt (csak az Isten előtt), hogy miért írja meg e végrendeletét. A Keleten dúló ragályos mirigy ösztönzi erre, melynek legjobb hívei már áldozatul estek. Aggódik a többi hiveiért, a kik az ő halála által mind nyomorra jutnak, a kiket pedig úgy szeret, mint saját gyermekeit. És azután ezekért a gyermekeiért. «Szívemnek ömledezésével szólok hozzád én Istenem, miután már annyi évekig szólottam az emberekhez, a kik meg nem hallgattak engemet!»
«Nem panaszkodom reájok, Uram! és ne vedd olybá, mintha gonoszat akarnék azoknak is, a kik óhajtják vala, hogy a keresztyén fejedelmek birodalmaiba való belépés el legyen én előttem zárva: mivel a Te itéleteid voltak azok fölöttem s az emberek csak végrehajtók valának. És látod is én Istenem, hogy én mindnyájokat szeretem, a Te szerelmedben. Kérlek, bocsáss meg azoknak, a kik engem leginkább üldöztek és rágalmaztak, mert bizonyára azt hitték, hogy igazságosan cselekesznek.»
Dávid király zsoltárai nem szebbek ezeknél!
Az ifju, a hogy szemeivel elnézte a végtelen tengert, melynek láthatára összefoly az éggel, épen úgy látta lelke előtt elterűlni azt a másik végtelenséget: atyjának szellemét. Hát még ha ennek a partjait meg fogja ismerni: ha egyszer jön valaki, a ki elmondja élőszóval előtte, mik voltak a tettei a világtörténetben ennek az ismeretlen alaknak?
POSTHUMUS GONDOLATOK.
Talán jó is volna itten befejezni ezt a regényt?
Ha rajtam állna, én azt tenném.
Egy nemes szívű fejedelemfi, ki szép lelkének méltó sorsát megtalálja! s él, azontúl a világ legboldogabb édenében.
Egy nagylelkű uralkodó, ki ellensége gyermekét boldoggá teszi.
Két testvér, kiket a rosszakarat egymásnak halálos ellenségévé mérgesített, kibékül egyszerre a halálban is elenyészhetetlen anyai szeretet sugallata által.
Ez volna a legideálisabb megoldás.
Csakhogy a mai kor empyricus szelleme mind ezt nem fogadja már be.
Idylli önelenyésztetés! Fejedelmi nagyszívűség! – Dicsőült szellemek mysticus befolyása a földi eseményekre! – Mind ez elavult régi poézis. A mai kor igazságot követel. Nem mulatunk, nem élvezünk, nem gyönyörködünk; hanem analyzálunk.
Igaz-e az, a mi megtörtént? s ha igaz, miért igaz? hogy történhetett meg?
Maga a pergamen sem elég bizonyíték már! Hátha falsum?
S ilyen pergamen is csak kettő van a kezünkben.
Az egyik Mikes Kelemen naplója, melyben az van írva az ifjú Rákóczy Györgyről, hogy «a mi herczegünknek semmi neveltetése nem volt: – azon igyekeztek, hogy semmit ne tanuljon: azt véghez is vitték. És én azt csodálom, hogy írni tud, ha rosszul is. Legnagyobb fogyatkozást azt találom benne, hogy magyarul nem tud. De az nem az ő vétke. Németek nevelték, a kik csak a Miatyánkot sem engedték volna, hogy magyarul megtanulja.»
A másik pergamen pedig a III. Károly király adománylevele, melyben a gyermek ifjú felmagasztaltatik, jeles lelki tulajdonságaiért, s olyan kiváló magaviseletért, mely egy Siciliai grófság s hatalmas pénzbeli apanage adományozására méltó.
Hogy tartja fenn ez a homlokegyenest ellenkező két okirat egymás ellenében az igazait?
Ha III. Károly király Rákóczy Ferencz fiát ki akarta tüntetni ily fényes adományozás által, miért nem tette ezt az elsőszülöttel, Józseffel; a ki valóban fényes tehetséggel, előkelő műveltséggel, tudománynyal birt; miért az ifjabbal, a gyermekeszűvel, a jelentéktelennel?
Mi befolyása lehetett itt a nőtestvérnek, Rákóczy Juliának?
Mi szerepet játszott itt Pelargus: a kurucz vezér?
Mi lett Pelargusból az után a jelenet után, a melyben Györgyöt futásra bírta s maga hátramaradt, az ifjú menekülését fedezni?
Ki volt az, a ki Károly királynak György nevében megirta a veszedelmes asphaleia társaság mysteriumait? A mely felfedezésért aztán a király Györgyöt ily fényesen kitünteté?
Egy megoldást szabad sejteni a jogosan kételkedő kérdésekre.
Hátha Rákóczy József, a bátya, volt ebben az egész regényben az igazi vezéralak?
Hátha Rákóczy József nem volt az a léha kalandhős, a milyennek őt a névtelen iró jellemzi; hátha nem illett rá az a kifakadás, a mivel őt Mikes Kelemen megbélyegzi: «az apa felől elmondhatom, valamint egy régi nagy ember felől mondták volt, hogy ha született, bár soha meg ne halt volna; a fia felől pedig: hogy ha a nyomorult világra nem jött volna, semmit sem vesztett volna rajta.»
A hogy József végnapjai fellobbanásában előtünik: ennek az ellenkezője volt.
De testileg beteg volt már.
Már ifjan öreg volt. Egész életszervezetét megrongálta a korai kicsapongás: a mire bő alkalma volt mindig. Tüdővérzése volt.
Érezte, hogy e miatt ő maga vezéri szerepre képtelen. Hogy azt a hivatást, a mit tőle vár a szabadságáért rajongó nemzet, nem képes betölteni.
Talán ő volt az, a ki az öcscsét, a testben lélekben romlatlan, erőteljes ifjút, az ő neki szánt szerepre felavatta.
Neki már tudnia kellett azt, hogy van egy öcscse: mert nagy fiú volt, mikor tőle elszakiták; nem úgy mint az, a ki bölcsőben volt még: ki bátyja létezéséről nem tudott.
Talán épen József volt a közvetítő Pelargus és György között.
Talán épen azért kereste József az asphaleia szövetségét, hogy az öcscsét kiszabadítsa annak megrontó hálói közül.
Akkor ő lehetett az is, a ki a királynak megírta György nevében a titkos szövetség üzelmeit.
De hát ő honnan tudhatta azokat meg; holott nem volt beavatott tagja a társaságnak?
Hogyan vállalkozhatott Pelargus arra a vakmerő koczkázatra, hogy mint komédiás akrobata a titkos társaság ünnepélyére elmenjen? Honnan tudhatta azt, hogy arról a helyről el lehet menekülni? Kitől kapott tájékozást? Ki ismertette meg a helyiséggel?
Vaktában történt volna mindez?
A véletlen: a Deus ex machina működött tán e történetben?
Ezt a mai kor kritikus szelleme nem fogadja el többé.
Követeli, hogy keressük az igazságot.
Azt kell hinnünk, hogy ebből a lánczból hiányzik még egy szem.
Lehet, hogy az az egy szem is a kezünkben volt már, de kiejtettük belőle.
Talán a történet további folyamán rátalálunk megint. S akkor az egész világos lesz előttünk.
Talán az új mese, mely most kezdődik, megoldást fog szogáltatni a befejezett mesének.
E végrendeletnek minden sora tágította azt a végtelen látóhatárt György előtt. Megtudta belőle, minő összeköttetései voltak atyjának a világ leghatalmasabb uralkodójával, XIV. Lajossal: hogy az még számüzetése helyén is fejedelmi udvart tart s a franczia kormánynyal érintkezik.
És a mi legcsodásabb hatású volt ránézve, az a gyöngéd gondoskodás, a melylyel György fia iránt viseltetik. Csak Györgyről beszél, Józsefet nem említi soha. Györgyre ruházza át lengyelországi nagy jaroszlavi uradalmát, melyet XIV. Lajos vett a számára; Györgyöt diszíti fel ez uradalommal járó «Makoviczai herczeg» czímével. (Hányadik czíme ez már!) György kezébe bocsátja át a franczia kormány által az apa javára kötelezett 6000 livre évi járadékot. Őt ajánlja francziaországi rokonai magas pártfogói kegyelmébe. Miért szerette úgy Györgyöt? és egyedül őtet, a kit csak a bölcsőben látott utoljára? a ki még semmit sem tett, semmit sem tudott? Miért halmozta el ezt a fiát szeretetének egész összeségével?
Ez a gondolat még végtelenebb volt, mint a tenger!
XXV. FEJEZET.
EGY MÁS PLANÉTÁN.
Manapság a földet körülhajókáznák annyi idő alatt, a mennyibe került Györgynek Bécstől a palermoi alkirályi palotáig eljutni. No de végre még is csak eljutott.
Az alkirály azóta megkapta már, Olaszországon keresztül, a bécsi kormány utasításait, s rangjához illő tisztességgel fogadta a fejedelemfiut.
Serenissimének czímezte, a mi a mediatizált herczegeket megilleti. Az alkirály palotájában volt elszállásolva, s annak a hintaján járta be a várost. Miután mindent megszemlélt, a mi látni való volt: az alkirály megismertette őt a helyzetével.
– Serenissimének két dominiumot ajándékozott a római császár ő felsége; kit a békekötés Siczilia uralkodójává tett. Az egyik uradalom a Giunchi grófság, a melynek nevét egy ideig viselte is a serenissime. Ez itt fekszik Palermo közelében: dúsan termő földje ontja a gabonát, jó szüretet ád a borból és gyapotból, szorgalmas, munkás népség lakja. Hanem egy nagy maleficiuma van. Az idegent, a mint letelepül azon a vidéken, rögtön felkeresi a szigetláz. Makacs, hosszas betegség, a melyből a keleti fajok még csak kilábolnak valahogy: a spanyol, görög; legfeljebb, hogy egy sárgafakó szín marad meg az arczukon örökre; hanem a kiben egy csepp német vér folyik, az okvetlenül halállal végzi a sicziliai patécsot.
Már pedig Györgynek meg kellett vallani, hogy az ő ereiben felesen lüktet a germán vér: anyja német herczegnő volt. Aztán útitársa, a Künzli Péter pedig telivér helveta.
– Akkor maradjunk a Del Contrastonál. Az is igen szép vidék. Buzatermeléssel ugyan ott már nem foglalkoznak; gyapotot és czukornádat sem mivelnek; mert ahoz sok emberkéz kell: hanem vannak rajta a helyett egész erdők gesztenyefákból: a szentjánoskenyér, a granátalma, a narancs, czitrom vadon terem, egész pagony számra, az egész mezei munka az ingyen termő gyümölcs leszedéséből áll; a melyet aztán zsákokban szállítanak el a kikötőig, a hol biztos piaczuk van. Egy rendes, megbizható bérlő gondozza az egészet, a ki szintén fekete czukrot is főzet a bozótszámra termő édesgyökérből. Legbecsesebb jövedelmi ága azonban a birtoknak az olajfa-telep, mely fallal van körülvéve, a mely fal felmegy egész a várkastélyig; a melynek terraszáról felséges kilátás nyilik a hegyszakadékok által környezett völgyre.
– Tehát vár is van a birtokon?
– Még pedig ősrégiség. Még a görög uralomból való. Gyönyörű dóriai oszlopcsarnokkal. Egykorú a taorminai romokkal. Lakásra azonban a legközelebbi tulajdonosai sem használták már régóta, hanem odalenn laktak a völgybe épített villában.
– S miért nem laktak fenn a várban?
– Azt majd megtudja serenissime, ha ott lesz. Látta serenissime a tengerről az Aetnát?
– Láttam. Pompásan füstölög.
– Most csak füstölög: egy idő óta nyugodtan viseli magát. A Del Contrasto birtok ott fekszik az Aetna tövében.
– Ah! Az nekem nagyon kedves fog lenni.
– Nagyszerű látvány lesz mindenesetre: kivált ha egyszer kitör. Kevésbé kellemetes lesz serenissimére nézve a Malandrinik és a Fuggitivik közelsége, kik a körülfekvő erdőségekben tanyáznak.
– Kik legyenek azok?
– A Malandrinik olyan uraságok, a kik maguk nem dolgoznak semmit; hanem a mit más ember összegyüjtött, azt erővel elveszik. Szokásaik közé tartozik az utazók kifosztogatása: nevezetes embereket el szoktak ragadni magukkal, s nagy váltságdíjért szabadon bocsátani. Ha meg nem kapják érte a váltságdíjat: elébb a füleit vágják le, utoljára a fejét, azt küldik be a késedelmező rokonoknak. A Fuggitivik pedig olyan menekültek, a kik nincsenek megelégedve az idegen kormányzattal; a kik összeesküvés, pártütés miatt proskribáltattak, a jószágaik elkoboztattak, s a kik szintén ott tanyáznak az Aetna környékén, a hegyszakadékok között, a hol sok az elhagyott ház, a hozzájárulhatlan barlang, s időnkint onnan törnek elő jól fegyverzett csapatokban vásári népet, bérlőket megadóztatni, kormány postaszállítmányait elrabolni s egész harczokat vívnak a kisérő katonasággal. Ezek nem olyan kegyetlenek, mint a malandrinok; hanem vitézebbek.
– Talán az én birtokom is egy ilyen elkobzott jószág?
– Temészetes dolog. Üres föld lehet Amerikában, de Sicziliában nincs. Ha itt a császár egy dominiumot el akar ajándékozni egy hívének, azt csak úgy teheti, hogy egy hűtlentől elveszi a birtokot. Mind a két uradalom, a Giunchi völgyi ép úgy, mint a Del Contrasto völgyi egy proskribáltnak a hűbére volt: külömbség csak az a kettő között, hogy a Giunchi völgy birtokosa már meghalt, a Del Contrasto völgyié pedig még él.
György nagyon magába szállt e felvilágosításra.
Az alkirály félreértette a fiatal herczeg megilletődését.
– Ne legyen serenissimének aggodalma e miatt. Ezekkel minekünk bizony számolnunk kell. Mind a két elődje megkisérti az új birtokost az ágyában megfojtogatni: a mi dolgunk, hogy megvédelmezzük őt ellene. Csakhogy az, a melyik már meghalt, veszedelmesebb: az, a ki láthatlan alakban mint malaria lopózik be a hálószoba ajtaján s csontujjaival összeszorítja az áldozata torkát, vampyr szájával kiszívja a vérét. Ez ellen nem tudjuk az új hűbérest megvédelmezni. De a másik ellen igen. Tizenkét jólfegyverzett zaffo fogja önt az uradalmáig kisérni, s azok ott maradnak a serenissime körül, mint testőrség. A zsoldjukat a kormány fogja fizetni. Serenissime csak az élelmezésükről gondoskodik. Ez legfeljebb kétszáz scudiba fog kerülni évenkint, az olcsó élelmi szerek mellett.
György egyre hallgatott, mélyen elmélázva.
E szerint ő egy számüzöttnek a birtokát kapta meg adományul. Egy nemes emberét, a kit kivertek ősei kastélyából, azért mert a hazáját szerette!
– Ha kevesli ön a tizenkét fegyverest, monda az alkirály, megduplázhatom; adhatok huszonnégyet.
Az a gondolat, hogy gyávának tartják, felkölté Györgyben a daczolást.
– Ellenkezőleg. Sokallom a tizenkét zaffót. Elég lesz nekem hat.
– Nem lesz elég. Mert mikor serenissime kisétál a pagonyban, két zaffónak kell előtte járulni puskával, kettőnek pedig illő távolságban követni a lépteit. Négy zaffónak ez alatt otthon kell maradni a kastélyban, mind a négy oldalán egynek; alattomos megrohanás ellen őrködve. Négynek pedig kell fenntartva lenni az éjszakai szolgálatra.
Ezt el kellett fogadni Györgynek föltétlenül.
Az alkirály kategorikus beszédéből azt is megértheté, hogy a tizenkét zaffó, a kik közül négy minden sétájában kisérni fogja, arra is nagyon alkalmatos lesz, hogy a serenissime maga is valahogy el ne szökhessék a szigetről.
Palermotól Messináig hajón is lehetett volna utazni Györgynek; de az alkirály utasításában az volt, hogy a szárazföldi uton szállíttassa oda. Egy negyedévre kifizette neki az apanageát, s aztán a tizenkét fegyveres zaffó kiséretében útnak bocsátá.
Az út unalmas volt egész Messináig; nem a tengerpart mentén visz az, hanem a hegyek között, emberlaktalan, növénytelen vidékeken keresztül, hegynek fel, hegynek alá. Két öszvér hátára kötött zsöllye volt a jármű.
Mikor a Scala hegy ormait eléri az út, ott aztán egyszerre megnyilik az igazi sicziliai tájkép. A dusgazdag keleti növényzet, minőhöz európai szem nem szokott, az aloék, kaktuszok, mint sövénykerítés, a virító oleander, mint útféli bozót, a pálmák, a mandulafenyővel összekeveredve, a granát-almák és narancsfák sötétzöldje felváltva az olajfaligetek szürke lombozatával, maguk a kopár sziklák benőve kápri bokrokkal és babérfával. És ez óriási kert teleszórva az ezredévek építési remekeivel; a mik között az a legszebb, a mi már rom.
Bécs után Messina!
György kezdett hálát érezni azon jóltevő kéz iránt, mely őt ide átvarázsolta.
Ez az egész tájék úgy tünt föl előtte, mint egy ébren látott álom. Az embert az a gondolat fogja el, hogy milyen jó lesz ezt tovább álmodni, még tovább álmodni, s aztán végképen elaludni.
A messinai népet is nagyon kedve szerint valónak találta. Vidám, gondatlan faj az, összekeveredve göröggel, arabbal, normannal, spanyollal, francziával, a melyik felváltva uralta a várost. S e városnak harczi eseményekben gazdag története van. S arra minden lakosa visszaemlékezik.
Györgynek nem volt szabad ebben a városban soká mulatni, ott semmi jót sem tanult volna. Azzal siettették, hogy ebben az időszakban eső szokott esni Sicziliában, s ha a Fiumárák megdagadnak, nem tud majd eljutni a kastélyába, a mi Messinához még jó két öszvérjárta napi távolban esik.
A sirokko csakugyan meghozta az esőt. Zivatar, mennydörgés, villámhullás következett be György utazására. Volt abban jó is, meg rossz is. A jó az volt, hogy Messinából kivonulása alkalmával elmaradt a nyakáról az a csoportos koldushad, mely az országutakat megszállva tartja s valóságos plágája az utazónak; csak egy csuklyás barát maradt meg állandóul az üldözésében, a ki szamárháton ülve árult szent szobrocskákat s még a megáradt Fiumárát is átusztatta, s nem tágított addig, a míg az alamizsna dénárt meg nem kapta.
Lucskosan, agyonázva jutott el a karaván a Del Contrasto völgy villegiaturájáig. A zaffóknak a puskacsövei szinültig voltak vízzel; azok ugyan egyet sem tudtak volna lőni, ha megtámadta volna őket valaki. György az egész bevonulás alatt semmit sem látott a tájékból a zápor miatt.
Megérkezésekor a bérlő fogadta, ki előreküldött futár által értesítve volt az új földesúr megérkezte felől.
A bérlő az urasági villa földszintjét lakta; az emelet fenn volt hagyva a magas uraságok és a denevérek számára.
Esős időben roppant nagy tűz volt rakva a kandallóban. Úgy látszik fa van itt elég; a tűz közepén volt lánczra akasztva a nagy bogrács, melyben kecskehús főtt csicsókagyökérrel. A körül telepedett le az uraság, a katona, meg az öszvérhajtsár jó egyetértésben.
A bérlő maga is csak aféle bennszülött sicziliai nép fia volt, a ki hetenkint egyszer borotválja le a bajuszát s kecskebőr harisnyát hord.
A rengeteg nagy földszinti teremben jó friss páfrán volt kiteríve a fal mögé: az volt a fekhely. A terem szögletében volt egy nagy sziklába vágott verem, abban állt a bor. Becsületes sicziliai veres karczos. Őszszel beletöltik mint mustot a verembe, letakarják egy nagy lapos kővel, s aztán meregetik kobakkal, a míg benne tart. Pincze is, hordó is, egy személyben.
A mint az utazók és a házbeliek lassankint elfeküdtek a jó puha haraszt ágyba, s a bérlő és György egyedül maradtak a kandalló hamvadó parázstüze előtt, a fittajuolo sinczerizálva ismerteté meg a földesurát a birtoka előnyivel és hátrányaival.
A Del Contrasto uradalom, jó gesztenyeterméskor, behoz kétezer ötszáz skudi jövedelmet. (Skudi = római tallér.)
Ennek fele illetné meg szerződés szerint a földesurat, másik fele a bérlőt. Azonban vannak mulhatlan kiadások, a melyek a jövedelmet megrövidítik. A bérlő és a földesúr kénytelen megosztozni, testvériesen, a birtok jövedelmén, egyfelől a nagyon tisztelt malandrini urakkal, másfelől pedig a becsülésre méltó fuggitivi uraságokkal; mindegyiknek kiszolgáltatván a birtok átlagos jövedelmének egy negyedrészét. Ilyenformán a földesúrnak és a bérlőnek marad tiszta jövedelemképen ezerkétszázötven skudi. Ebből hatszázhuszonöt jut egy-egy részre. E szerint, ha az új földesúr még tizenkét gesztenyefogyasztót is hozott magával, fegyveres zaffók alakjában; miután ezek kizárólag az ő becses személyének a védelmére vannak rendeltetve, s annál fogva azoknak az élelmezése ő rá tartozik, marad neki magának az egész Del Contrastói dominium jövedelméből négyszázötven scudi.
Hát ez bizony nem valami herczegi jövedelem. Azonban olyan helyen, a hol nincs mire elkölteni a pénzt, ez is elég sok.
Reggelre megszünt a zápor. György, a mint kitekintett a szőlőlugassal befuttatott veranda alól, egy mély üregbe látta magát bezárva, melynek boltozatát egy sűrű, lomha szürke felhőtömeg képezte. A kastély körül óriási vén gesztenyefák, sötétzöld lombjaikkal, miknek némelyikét még a saraczénok ültethették. Koronáikat az átvonuló felhő seperte.
Később a felhőkárpít emelkedni kezdett: a panoráma tágult; a szemközti hegyoldalból vidámzöld szentjánoskenyérfa-liget kezdett előtünni, vegyítve haragos zöld ernyős piniákkal. A felhő még feljebb vonult, elfoszladozva egy felfutó bástyafal felül, mely ezüstzöld olajfaberket látszott körülfogni. A fal egyre följebb vonult, az olajfák egyre emelkedtek egymás fölé, végre előtünt nagy magasságban egy párkányozott bástya, a fölött egymás fölé hágó terrasszok, végre egy oszlopcsarnok; egy egész vár. Ez a Del Contrastói várkastély. Mögötte sötétzöld háttér örökzöld cser és ilex erdőkből. Ég nem látszik még sehol.
A felhőkárpít vonul fölfelé.
A tölgy és ilexrengeteg az égbe látszik felnyúlni, míg lassankint helyt ád a lúczfenyőnek; azután következik a törpefenyő, a veres bogyójú boróka, a tiszafa. A hegy még egyre tart.
A felhőkárpit tovább göngyölödik; a sziklaoldalakat már csak az őszbecsavarodó rozmarinok, gyopárok takarják. Azoknak is vége szakad; következik a nagy fekete sivatag görgeteg, melyen semmi tenyészet nem látszik; a láva uradalma. Egymásra torlódott formátlan tömegek, likacsos, szivacs alakú kolosszok.
De az ég még mindig nem látszik sehol.
A felhő kurtina egyre följebb emelkedik; csúcsos sziklakúpok tünnek elő, párázó odúkkal; gránit bástyák, melyek összefutnak, vápáikban hóval fedve (odafenn a záporból hó lett) utoljára egy nagy széles körönd, zegzugokra tépve, oldalai kénsárgák, veresek, hamuszínüek; közepéből lenyomott füsttömeg gomolyog alá; nagyobb mint egy templomégés füstje, a mi a felhővel összevegyül.
Ez az Aetna.
Ez is György uradalmához tartozik.
György úgy el volt merülve az «élő hegy» bámulatában, hogy meg sem hallotta a házi gazda unszolását, a ki a reggelit elkészítette a számára.
– Én oda fel akarok menni. Monda György a gazdának.
Az a szeme közé nevetett egész tele torokkal.
– Oda? fel? A pokolba? Az volna a derék!
– Hát ön talán még soha sem volt odafenn.
– A milyen igaz, hogy a nevem Bonaventura Calzolaio.
– Hát mért nem ment oda fel?
– Először, mert semmi keresetem sincs odafenn a pokoltorkában; másodszor mert nem lehet. Szebb azt innen alulról nézni.
György hozzá látott a reggelihez. Volt finom póré hagyma, tatárkapolenta tejjel és lépes méz.
Azután megint rátért a kedvencz tárgyára: az Aetna hegyére. Ezuttal a zaffókhoz fordult.
– Ti fogtok engem kisérni párosával a sétáimon?
Kérdésére rögtön előállt négy zaffó és fogta a kezébe a puskáját.
– Velem fogtok jönni oda fel a hegy tetejére.
Erre mind a négy zaffó visszatámasztotta a szögletbe a puskáját, s megint elnyújtózott a lehevert alomban.
– Hát nem fogtok kisérni?
– Oda nem!
Signore Bonaventura aztán olyan szépen elmagyarázta neki, hogy nem érdemes az az egész Aetna arra, hogy az ember a csizmatalpát elszakgassa miatta; sétálni való hely van itt sokkal szebb elég; végig a gesztenyefa erdőkön; szebbnél szebb kertek, ligetek váltogatják egymást, egyik villa és mulatóhely a másikat éri; a tűzhányó hegy úgy van körülfogva házakkal, kertekkel, mint egy szép nymfának a dereka virágból font övvel. Csak sétáljon ő herczegsége itt a puha gyepen, az árnyékban; ez sokkal egészségesebb mulatság, s ha már épen szép kilátást akar élvezni, ballagjon fel a saját várkastélyába, a gyönyörű Del Contrastóba. Annak a terrasszáról el lehet látni Taormináig; ott nem is tarthat semmitől; mert a vár, az olajfák kertjével együtt, magas kőfallal van körül kerítve.
György belenyugodott a jó tanácsba. Két fegyveres zaffó elől harmincz lépésnyi távolban, kettő hátul kisérte a sétája közben.
Mint egy rabot.
A Péternek semmi hasznát sem vehette, mert annak az egész életszervezetét összezavarta az olasz konyha.
Először is végig járta azokat a csodálatos gesztenyeerdőket, miknek fái olyan terebélyesek, hogy egy század lovas elférne alattuk; a kérgeikbe görög és arab betűk vannak bevésve, évszámokkal, a mik a saracénok uralkodására emlékeztetnek.
A völgy lapályos részeit narancsligetek, fügefagesztek szaggatják koczkákra, a hol a fák összevissza vannak vegyítve piniákkal, pálmákkal, mandulákkal, a mély televény talaj el tudja táplálni valamennyit, s minden liget körül szőlőlugassal befuttatott házak kandikálnak elő: a legtöbbnek nincsen födele, sima teteje csak esővizfogásra való.
Az emberek, a kikkel sétájában találkozott, többnyire szamáron jártak: csupa férfi; asszonyféle nem mutatta magát. És mindegyiknek oda volt a nyergébe fektetve keresztbe a hosszúcsövű puska. Mintha az egész világ mind vadászni járna.
Pedig itt a vad ugyan nagy ritkaság: az őzet, nyulat még tán a görögök lenyilazták; a vadkannak pedig jó dolga volt itt a gesztenyeerdőkben, meg odafenn a makkosokban, de az is régen kipusztult már innen. Nem ismernek itt más vadat, mint vándormadarakat, a mik Európa felé huzásukban a szigeteken megpihennek. Itt nem is élnének meg, mert ennek a paradicsomkertnek nem jutott a kertek átkából, a kárttevő hernyókból, a mi az énekes madár tápláléka. A sicziliai kertész csak azokat a bogarakat ismeri, a mik hasznot hajtanak s azokat gondozza, tenyészti: a méhet, a selyemhernyót, a cochenillát, a cantharidest.
Dolgozó embert sem látni sehol, se igavonó barmot.
Itt nem szántják, nem ássák, nem kapálják a földet: terem az magától; a szőlőkben a kecske a vinczellér: az lelegeli a gazt, a fákról a fattyuhajtásokat; a magtermő növénynek a hol elhullott a szeme, ott újra kikel s jó szántából ismét aratást ád. Húst az ittlakók csak ünnepnap fogyasztanak: akkor gödölyét ölnek; mészáros, hentes ismeretlen mesterember itten. Hanem hal van elég. Azt ontja a tenger, s azzal minden ház el van látva bőven.
Ez első sétájában utitársul szegődött hozzá signore Bonaventura.
Elmagyarázta neki, hogy meddig terjed az uradalma. Elvezette a majorsághoz, a hol apró tehenkék és tyukok vannak. Ott tartották az öszvéreket is. Kettőt felnyergeltetett a bérlő, s aztán azokon folytatták a sétát a hegyi úton, fölfelé a várkastélyig.
Egy magas tömör fal vette körül a kastély kertjét, mely százados olajfákkal volt tele: tornyos kapu, felvonó hiddal vezetett a kertbe. Ott is szabadjára volt hagyva minden. Ide még kecskéket sem bocsátottak be, s annálfogva a tarka levelű acanthus, s az árticsóka dúsan burjánzott a fák alatt mindenütt, a vadszőlő keresztül-kasul nőtte az utakat. A kastély ravelinja előtt leszálltak az öszvérekről s folyvást a négy zaffo kiséretében felmentek a hosszú egyenes lépcsőzeten az első mellvédig. A második mellvédhez vezető lépcsők már összevissza voltak düledezve. A földrengés rongálta így meg. De a lépcsők közül olyan buján sarjadzott elő a babérfa, hogy könnyű volt rajtok felhatolni. Ott következett azután a nagy terrassz, körül ölelve egy gyönyörű árkáddal, melynek üres fülkéiben valaha márvány szobrok álltak.
A kastélynak nem volt már sem ajtaja, sem az ablakain redőnyök. A vas drága a szigeten: az ajtókat értékesítették s az ablakfák elrohadtak. Most szabadon repkednek keresztül a termeken a denevérek.
S milyen pompa, mennyi fenkölt izlés látszik még most is e meztelen falakon! A csigás koronázatú dóriai oszlopok, körül fogva babérfüzérekkel, acanthuslevelekkel: az ökör koponyás homlokzatok, a rovátkolt pillérek. «Hja, a kik ezt építették, azok még nagy urak voltak!»
Az utódjaik már nem birták a monumentalis épületet fentartani s leköltöztek a völgybe, egy téglaépítménybe, melyben egy tető alatt van a raktár, a pincze, az istálló a salonnal.
A Del Contrasto vár háttal fekszik az Aetnának: a szemközti kilátás a völgyre nyílik.
Észak felé, az erdőség közül emelkedik ki valami hosszú oszlopsoros építmény, közepén egy óriási, pyramisalakú hiddal.
A bérlő elmondá az új földesúrnak, hogy ez a roppant építmény a hajdani birtokos herczeg, duca di Arragona műve, egy vízvezeték, mely az Aetna hóolvadékait a tengerbe ereszti alá. Ma már úgy hívják, hogy Ponte di Caracci.
Minő úrnak kellett annak lenni, a ki az Aetnától a tengerig építtetett egy aquæductot, melynek minden oszlopa nagyobb egy templom tornyánál.
Az utódja egy pajtában tanyázik, együtt a fegyvereseivel s osztozik az erdei zsiványokkal a gesztenyetermésen.
A delet az egész vidéken jelenté a harangszó. Minden falu, zárda harangja megszólalt, azzal az egyes kongatással, a mi az olasz harangozás sajátsága.
Lefelé elég gyorsan jutott el György a kisérőivel a villához, ott várt rájuk már a halleves, meg a tatárka-kása, rizike-gombával összefőzve. Mindnyájan egy közös asztalnál ebédeltek: úr, bérlő és zaffók.
Hanem a Pétert nem lehetett előkeríteni. Az úgy jól tartotta magát fügével, meg szentjánoskenyérrel, tetejében meg méhsört ivott, hogy aztán elfeküdt tőle, úgy összehúzódva, mint a tüskés borz, s nyomorultnak vallotta magát. A bérlőné főzte neki a mindenféle ezerjófű herbatékat, de azoktól még nyavalygósabb lett.
Az ebéd utáni időt minden ember alvással tölti. Egész estig okosabbat tenni nem lehet. A nap forrón süt s a mult napi zivatar után minden szikla úgy párolog, mint a befűtött kemencze.
Ez lesz itt a mindennapi mulatság.
A mint aztán a nap eltünik a hegy mögé, akkor egyszerre harmattá válnak a forró ködök, s rögtön hideg lesz a völgyben. Akkor megint a hűs levegő miatt van tiltva az idegennek a szabadban ácsorgás. A természet rabja az, a kit ide küldtek.
Mivel lehet itt eltölteni az időt?
A kecskepásztor tud dudálni s a béresek értenek valami tánczhoz. De a zene épen olyan csúf, mint a hozzá való táncz.
Női alak is mutatja magát: egy szolgáló, de annak olyan nagy golyvája van a nyakán, hogy irtózat ránézni.
György rendbehozatta magának az emeleten a kiszemelt hálószobáját, mely az ideig foghagymaraktárul szolgált.
Hozott magával szarvasbőrterítőt és pokróczot, két szapuló bakon keresztül fektetett tragácsból hamar össze lett állítva a nyoszolya.
Hanem a míg az erkélyen bámulta az ezernyi ragyogó csillagot, s az azokat el-elfátyolozó vulkánfüstöt, az alatt az ágyát úgy ellepték a kakerlakok (vulgo: sváb bogár), hogy mikor visszatért a szobájába, azt hitte, medvebőrrel van leterítve az ágya: fekete volt az egész terítő. Persze: odaszoktak a sok foghagymától.
Megpróbált velük harczba keveredni. Hasztalan küzdelem: ha egy lepedővel kiszórt az ablakon ezret, jött helyette másik ezer. Hozatott vizes csebreket, azokba állíttatta bele az ágya lábait; hát akkor meg felülről a gerendákról potyogtak le hozzá. Végre készítettek a számára négy rúdra kifeszített mennyezetet gyékényből, akkor aztán a folytonos bizsergésből a feje fölött értesült a nagy számú hálótársai ébrenléte felől.
Ezt bizony meg kell szokni: ez együtt jár a paradicsom gyönyörüségeivel.
Mikor végre nagy nehezen elnyomta az álom, akkor meg egyszerre puskaropogásra riadt fel.
Felöltözötten, a hogy feküdt, kisietett az erkélyre s kérdezé az udvaron sétáló Bonaventura úrtól, hogy mi van odakinn?
– Semmi baj, mondá az. Csak a malandrinik bolondoznak.
Hanem a lövöldözésre előrohantak a földszintről a zaffók. Mindenik hozta a puskáját magával.
Nagy vitájuk volt a bérlővel: követelték, hogy nyissa ki nekik a kaput, hadd menjenek malandrinit fogni.
Signore Bonaventura váltig csitította őket: hogy nem kell e miatt oly nagy indulatba jönni. Majd ő maga beszél azokkal az urakkal, ha ide jönnek. De hát nagy volt a zaffókban a vitézség és a kötelességérzet. Ők erőszakosan kirontottak a kapun s mentek az erdőnek zsiványt fogni.
Arra aztán nem sokára keletkezett a gesztenye-erdőben egy hatalmas puffogtatás: keverve lárma, káromkodás hangjaival. Azt lehetett hinni, hogy nagy ütközet van ott.
Rövid idő mulva aztán tömeges lépések hangja hallatszott a láva-talajon, melyből a vén gesztenyefák kinőttek, s a szép holdvilágnál nem sokára kibontakozott az egész harczi társaság. Elől jött a tizenkét zaffo, hátul ugyanannyi malandrino. A zaffóknak hátra volt kötve a keze: az ő puskáikat is a malandrinók hozták. Mindegyiknek két puska volt a vállán.
– No hát nem megmondtam ezt előre? dünnyögé Bonaventura úr. A malandrino csak malandrino s a zaffo csak zaffo.
S azzal sietett kinyitni a kaput az idetartó uraságok előtt.
– Ah! Ő az, maga a Fra Barbarigo! mondá felismerve a brigantik vezérét. Csak tessék nyugodtan maradni a szobájában, serenissime. Majd elvégzem én magam a signorikkal az elvégzendőket.
– De én akarom látni azt a tisztelt haramiavezért, s magam akarok vele egyezkedni.
– Egyezkedni? Az uram, nem lehet. A malandrinóval nem lehet alkudozni, mert az kegyetlen szerzet. Az csak úgy értekezik az emberrel, hogy a puskacsövét a mellének szegezve tartja.
– No majd én megpróbálok vele másképen értekezni; csak hozzon ön fel ide hozzám bort és poharakat.
– No ez már okos gondolat.
A rablók nagy diadallármával jöttek be a villa udvarára; maguk előtt hajtva a lefegyverzett zaffókat, a kiket menten bezártak egy üres gesztenyeszárítóba.
A mi cseléd, hajtsár volt az udvaron, annak rögtön hasra kellett feküdni, az arczát a két karja közé rejteni és úgy vesztegelni, a míg az urak itt maradnak.