XXVIII. FEJEZET.
IO LAKODALMA.
A sziklalépcsőkön hangzott a felhágó alakok lármája. Hárman voltak; mind népies viseletben, kecskebőr mellényekben, lábszáraikon szijjal körül csavart irhabőr; fejükön nagy karimájú hegyes kalap, körül tűzködve szent képecskékkel. Derekukon széles öv, abban tőrmarkolat, pisztolyagy, elefántcsontból; vállukon hosszú csövű puska, gyöngyházagygyal, arany veretű betükkel.
Az egyik közülük volt Domenichino; a másik kettő szintén valami futó nemes.
Io bebocsátá őket a csapóajtón.
Nagy lármával mentek be a házba, olyan fenhangon beszéltek, hogy György minden szavukat meghallhatá a pinczeajtón keresztül.
– Elszalajtottuk a madarat, szólt az a vékony tenor hang, mely Iót, mint hugát üdvözlé.
– Bizonyosan elvert benneteket! Kötődék vele Io.
– Ahá! elárulta a kelepczét előtte valaki; visszafordult a ficzkó fele úton Taormina felé; de ott meg a Satturno kezébe fog esni. Egérfogóban van már.
– Hát a többiek hol maradtak?
– Odalenn a völgyben pecsenyét sütnek a lakodalomhoz.
– Ti lőttetek valami vadat; hallottam a lövést.
– Igen. Én lőttem meg.
– Tán marmota?
– Nagyobb.
– Talán vad kecske.
– Annál is nagyobb. Egy vad öszvér.
– Vad öszvér?
– No igen; gazdátlan legelt a forrásnál; tehát vadnak kellett neki lenni. A pajtások most darabolják fel és megsütik. Pompás lesz a lakodalomhoz.
(No derék sógor! Mondhatom. Gondolá magában György. Meglövi a háztűznéző vőlegénynek az öszvérét s azzal tartja ki a lakodalmat.)
Io nagyon jót nevetett a vadászkalandon.
– A sülthöz való polentát a Satturnónak kell magával hozni, beszélte Domenichino, s azt is elmondta, hogy milyen nehéz ahhoz hozzájutni. Az átkozott görög nem akar már hitelbe adni lisztet; a zecchinok pedig az utolsóig elfogytak.
– Még ma megkapjátok a pénzeteket, s aztán lesz minden elég.
– Kitől kapjuk meg?
– Hát kitől mástól, mint az én vőlegényemtől.
– Ha a Satturno el tudja csipni.
Ismét lövés hangzott a völgyben. Ezúttal a Satturno bátya érkezett meg a maga csapatjával.
Annak bassus hangja volt. De csak eleinte. Mentül tovább beszélt, annál vékonyabb lett.
– Hoztál polentát? kérdé Domenichino.
– Én? Azt gondoltam, hogy ti hoztok.
– Hát egy tömlő bort?
– Azt útközben megittuk.
– Hát a contét elfogtad-e?
– Én? Hiszen ti lestetek rá.
– Hát akkor mit hoztál?
– Egy barátot.
– Hát azt hol hagytad?
– Odalenn van a henteseknél; kolbászt tölt.
– Testa di madonna! No ez szép dolog! Pecsenye van; de polenta nincs hozzá. Pap van az esketéshez, de vőlegény nincs hozzá!
Io nevetett a bátyjai kétségbeesésén.
Mikor két sicziliai egymással beszél, akkor az nem párbeszéd, hanem párdal (nem dialog, hanem duett). Egyszerre beszél mind a kettő. Mire a füle meghallotta, már a nyelve felelt rá. S ha az egyik elhallgat, akkor a másik is elhallgat.
Egy ilyen pauzát felhasználva, közbe szólt Io.
– No ha ti olyan élhetetlenek voltatok, hogy tized magatokkal nem tudtátok elfogni a princzipét: én ügyesebb voltam; mert én elfogtam őt egy magamban.
Azzal felnyitotta a pinczeajtót s lekiáltott Györgynek.
– Herczegem, jöjj elő.
A két bátyának tátva maradt szeme szája a bámulattól, a mint ezt az idegen alakot meglátták a sülyesztőből kiemelkedni.
A Domenichino egy nyurga, keskeny vállú legény volt; hosszú nyaka, kiálló Ádámalmacsutkával, sápadt arcza, ritka szakállal, de nagy szemekkel és szemöldökkel, a haja simán borult le a két fülére. Derékban elég hosszú lett volna, de a lábai voltak rövidek; mikor állt is, úgy nézett ki, mintha ülne. A Satturno ellenben tömzsi legény volt, széles vállakkal és hosszú karokkal; s úgy be volt az arcza nőve szakállal, bajuszszal és szemöldökkel, hogy a míg meg nem szólalt, nehéz volt kitalálni, hogy melyik a képes fele?
A két előkelő nemes, a mint tudomására jutott annak a nagy gyalázatnak, hogy a nővérének a boudoirjában egy férfi volt elrejtve, éktelen haragra förmedt s rárohant czimerének meggyalázójára. Domenichino puskát fogott rá, Satturno pedig a tőrét rántotta ki. Csakhogy az a puska olyan hosszú volt, hogy a csőnek a vége túl ment Györgynek a fején s a szűk szobában nem lehetett vele hátrább menni. Satturnónak pedig György egy csavarintással kivette a kezéből a tőrt s a háta mögé dobta, s aztán félkézzel megkapta a kecskebőrénél fogva s úgy odaültette a kőpadra, hogy fájhatott neki, mert mind a két kezével odakapott.
– Maradj veszteg! Mondá neki György. Te meg ne hadonázz azzal a puskával, mert kiütöd a fogadat az agyával. Én lovagias szándékkal jöttem a várkastélyotokba. Üdvözöllek Abulfeda di Giunchi grófok.
A várkastély, a grófi czím megtette a hatását. Aztán meg Györgynek a két hatalmas ökle.
– Én mint kérő jöttem ide a jegyesemért, folytatá György. S ha a móringon megegyezhetünk, azonnal fizetek, s hozhatjátok a papot.
A «fizetek» szó épen varázshatással birt. A puskákat szegletbe támasztották.
György adta a grand seigneurt.
– Azt tudjátok, hogy én ki vagyok. Nővéretek az én jegyesem, jól ismeri fényes eredetemet. Atyám után fejedelem, anyám után rokon a franczia királylyal és a római császárral. Nevem principe di Rákóczy. Nem szorultam rá, hogy a ti grófi czímetekkel ékeskedjem. Nem is egyébért fogadtam el a ti családotoktól elkobzott uradalmak donátióját, mint hogy annak a jövedelmét ti nektek, a kik száműzve vagytok, átadjam. A mi a bérlőtől, s a malandrinoktól megmarad: az legyen a tietek. Azonkívül moringolok az én menyasszonyomnak ezer skudit, a mit a kincstáratokba deponálok.
De már ekkor mind a két bátya a nyakában volt.
– Ti többiek pedig ne tátsátok itt a szátokat, hanem lássatok utána, hogy becsületes lakomát készítsetek, itt a pénz! Hozzatok a görögtől a mi jó és drága.
Azzal odadobott egy marék pénzt a kőasztalra, a min a fuggitivik röptiben megosztoztak, s futottak nagy versenykiabálás közt ki a házikóból, futtában czímezve az inyenczségeket, a mikkel a mai lakodalmat gazdagítani szándékoznak. «Cannelloni! mortadella! prosciutto! susamiello! formaggio! cipolle!» Nagy vendégség lesz ma itten. Az albergo csak egy futamodás, a hol mindezt megkaphatni, csengő pénzért. S éhes embernek gyors a lába.
– Küldjétek fel a barátot! kiálta utánuk Satturno bátya.
– Akkor aztán csak négyen maradtak a házban.
– Az eljegyzéshez azonban két gyűrű is kell, mondá Domenichino.
– Nekem van egy, mondá György; de ez az apámról rám hagyott czímeres gyűrű, a melyről megfogadtam a Boldogságos Szűznek, hogy soha más kezére nem adom, a midőn visszaváltottam az uzsorás zálogából.
– Jó lesz ahhoz az én két függőm, monda Io, lecsavarva a füléből a nagy karikafüggőket, a miket gyűrűnek is lehet használni.
– Azonban a házassági szerződést is meg kell írni! Erősködék Domenichino.
– Jó lesz, mondá György. Ird meg te, sógor Domenichino.
– Én tudok jól írni, de csak szemüveggel, azt pedig eltörtem. Menté magát az ifjabb bátya.
– Hát talán te Satturno?
– Hah! Én nekem meg épen csoda irásom van! De most épen írógörcs van a kezemben; nem tudom a tollat fogni.
Io közbenevetett.
– No akkor ki van egészítve a társaság, mert a princzipe meg épen nem tud írni, a hogy én sem.
– No majd megírja a barát.
– Ha van tintája, papirosa?
– Hogy ne volna? A nélkül nem oszthatna gyónó czédulákat.
Jött már a barát. Lehetett hallani a kőlépcsőkön a faczipője csattogását. Olyan könnyedén ugrált, mint a kecske.
György örvendetesen volt meglepetve, mikor a barátot meglátta. Az ætnai vezetőjére ismert benne: Páter Olofernora.
– Hát téged hoztak ide erővel, szent atyám?
– A gondviselés újjmutatása volt ez, fiam.
György tudatta vele, hogy most rögtön egybe akar kelni ezzel a grófkisasszonynyal, egyházi szertartás szerint.
Oltárt rögtön lehet minden olasz háznál felállítani. Viaszgyertya is volt.
– De elébb a házassági szerződést kell megírni.
A barát arra is készen volt. A csuhája zsebéből előszedte a papirost, tollat, kalamárist. A két bátya két oldalt diktálta neki, hogy mi legyen a házassági szerződésben.
Akkor aztán következett, hogy a vőlegény és a menyasszony irják alá a szerződést.
A barát nem kérdezte tőlük, hogy tudnak-e írni. Hanem megfogta a vőlegénynek a kezét, a három ujja közé szórította a tollat s úgy vezetve a kezét oda rajzoltatta vele az írás alá szép öreg betükkel: Giorgio di Rákóczy de Felsővadász.
Azt senki sem tudta (Io sem) hogy György a tengeri utazás alatt megtanult Pétertől írni.
György az alatt, a míg a barát a kezét vezette a papiron, elolvasá az okiratot.
Egy sympathetikus reczept volt az a sáskák ellen.
György furcsán nézett a barátra.
Az pedig ő utána a menyasszony kezét fogta meg, s azzal iratta alá a nevét – a sáskareczeptnek. A barát kiverte a tollát s átadta az írást Satturnonak.
Io az egész műtét alatt folyvást nevetett.
Györgyöt bosszantotta ez a nevetés. Egy menyasszony! Mikor a házassági szerződést aláírja. Mi nevetni való van azon?
– Mit nevetsz ezen az íráson? kérdezé Iótól német nyelven.
– Nem az íráson; hiszen nem tudom olvasni; hanem ennek a barátnak a pofáján. Nézd csak ezt az arczot!
– Én nem találok semmi nevetni valót rajta.
– Nézd meg jobban, te golyhó. De jól megnézd!
– Akár hogyan nézem, én ezt a barátot egy tisztességes jámbor arczú férfiúnak találom, mondá György.
– Hát hisz «azon» nevetek épen!
S nem birt magával a menyasszony. Mentül ünnepélyesebbé vált a menyegzői ceremonia, annál nagyobb lett a csiklandozó inger nála a nevetésre. Mindig félreforgatta a fejét.
– Az ördög látott ilyen menyasszonyt, káromkodék Satturno bátya. Más jámbor menyasszony sír, mikor esketni viszik. Ez meg röhög!
Io, még akkor is, mikor a szerzetes elé letérdepelt György mellé, csak úgy tudta a nevetés vágyát leküzdeni, hogy a félöklét a szájába sajtolta, mi végre a két grófi bátyát olyan felgerjedésbe hozta, hogy a tőreiket emelték föléje, gyilkoló halállal fenyegetve, ha egész illendő komolysággal nem mondja el a pap után az esketési formulárét.
Csak páter Oloferno arcza maradt nyugodt és hivatásának megfelelő. Folyvást következetes ájtatossággal végzé a szent szertartást, úgy olvasá fel a breviáriumból a benediktiót, úgy köté össze a kopulált párnak a kezeit a kordájával, szemeit ég felé forgatva, s arczának megnyúlt kifejezést adva. Igazi mintaképe volt egy missionáriusnak, a ki a vad emberek között hirdeti az igét. Mikor fejét lehajtá, lehetett látni a tarkóján a kopasz pilist, melyet a tonsura képezett.
Megáldá az ifju párt s kötelességükké tette, hogy egymást szeressék.
– No! A nyakában van már a princznek a gúzs! monda Satturno Domenichinónak; a mint vége volt a ceremoniának. Legyen neki az ő hite szerint! dörmögé Satturno.
Akkor aztán sietett kezet szorítani a boldog vőlegénynyel és gratulált neki a menyasszonyhoz.
Domenichino bátya mingyárt megismerteté a süvét a sicziliai menyasszonyok szokásaival.
– No most sógor, magadra hagyunk a mátkáddal. Egyedül maradsz vele. Mi megyünk le a völgybe a lakomát vezetni, mert az a násznagyok kötelessége. A te dolgod a menyasszonyt megszelidíteni. Nem tréfa dolog ám ez. Előre megmondom. A sicziliai mátka, mikor a nász estején a vőlegénye hozzá akar nyúlni, először is felszalad előle a háztetőre; aztán elbújik a pinczébe, bemenekül a sütőkemenczébe, onnan kell előhúzni. Akkor pedig rúg, harap és körmöl. Nagy szerencséről fogsz beszélhetni, ha holnap reggel mind a két szemedet felnyithatod. A hajadat jó volna előre tőből levágatnod. Különösen az Io hugomnál nagyon kell vigyáznod. Mert ez a milyen vad erényes, megteszi azt, hogy leugrik a párkányról a mélységbe, ha nagyon szorongatod. Egy tigrist kaptál feleségül, szegény Giorgio! Egy párducz nőstényt. Kést ne hagyj a közelében, mert megöl. Ha letalál verni, csak nekem kiálts, én majd fölszedlek.
Most már aztán Giorgio volt az, a ki nem állhatta meg, hogy féktelen kaczagásban ne törjön ki. A mit a két bátya nem vett jó néven. Ez a legnagyobb sértés. Kételkedni abban, hogy a menyasszony kikaparja a vőlegény szemét.
Szerencsére a barát felfogta a helyzet komoly természetét. Őtet nem zavarta az meg, hogy a menyasszony folyvást nevet az esküvő alatt, sem az, hogy a vőlegény nevet az esküvő után. A csuklyájában volt egy nagy zseb, az tele volt amuletekkel, a minőknek a hatása az ilyen alkalmaknál mindig bebizonyult. Egyet azokból a menyasszonynak a nyakába akasztott, másikat a vőlegényébe. Az első arra szolgál, hogy a menyasszonynak engedelmességet, a második pedig, hogy a vőlegénynek szeretetre való erélyt kölcsönözzön. És ime a szent jeleknek a csodája azonnal nyilvánult, mert azoknak az erejétől a menyasszony szeliden borult a vőlegénye keblére, s elszivelte, hogy az egy hosszú, forró csókot szívjon az ajkairól.
– Oloferno! Te csodatevő férfiu vagy! Mondá erre Domenichino, s azzal a két bátya, a baráttal együtt magukra hagyá az egybekelt szeretőket. Talán még sem fogják egymást legyilkolni.
A czimborák ez alatt nagy tüzet raktak odalenn a völgyben; azonkivül szurok fáklyákat gyujtottak meg, s elkezdtek a dudaszó mellett szilaj kecsketánczot járni. A lakomához valót összehordták, a tömlőket megnyitották, nagy danolást és lövöldözést míveltek egész reggelig; a völgy világos lett a tűz és fáklyafénytől, a sziklák visszhangzottak a daltól és fegyverropogástól.
A szerelmesek mind nem láttak, mind nem hallottak abból semmit.
… Hanem egy kérdésére még sem tudott György választ kapni Iotól.
– Miért nevettél te olyan bomlottul az esketés alatt?
– Azt majd megmondom neked egyszer; – de már akkor sirni fogok.
XXIX. FEJEZET.
A JÉGHAJÓ.
György bizonyára nem számlálta a napokat, a mik ezután következtek.
A földön kívül nincsen idő. S a kik szerelmesek és boldogok, azok nem élnek ezen a planétán.
Az a sziklai barlang kastély, a maga csodálatos függő kertjével, az volt az ő egész világa.
Az uccelaio, a gesztenyék, a fügefák, a cardik, az articsókák kiszolgáltatták a mindennapi lakomájukat, a melyet Io tündérkeze izletessé tudott varázsolni. Mindig fedezett föl hol egy spárgatelepet, hol egy csiperkefészket, a mivel a lakomát változatossá tegye. A narancsfák, a granátalmák, meg a hulló forrásvíz: aztán meg a hulló csókok. Mi kell a szomj eloltására több?
Milyen derék dolog egy olyan kicsi kis asteroidban élni, mint Sicilia szigete! Annak egy akkora kis tartományában uralkodni, mint a Val del Bove! S ott egy akkora kis mennyországot fogva tartani két kézzel, mint a minő Iónak az istennői termete, a kondor hajától elkezdve a rózsaszinű körme hegyéig. – Hajh, milyen geographia!
És a mellett minden nap más nő. Egyszer sem az, a mi tegnap volt. Mindennap új meg új alak. Olyan a szenvedélye, mint a csodás tengeri medúza szinei: öt perczig rózsa, azután liliom, majd arany; éjszaka világító fény! A szivárványnak hét szine van, a szerelmes nőnek hétszer annyi.
Egy fejedelem nem gondolhatott volna ki nászörömei számára pompásabb menhelyet, mint a milyen Io sziklafészke volt.
Magasan túlemelkedve a ragályos gőzkörön, a tömjénillatú havasi növények mondhatlan illatárja között, egy Hesperidák kertje, s annak a háta mögött egy óriási barlang kupolaboltja, melynek párkányzatáról folytonos csergéssel hull alá a jégolvadás permetege, átlátszó kárpitot képezve a nagy alkoven előtt. Nappal ez a biztos menedék. Künn rekkenő meleg van, a délszaki fák kövér leveleiről csepeg az izzatag harmat; a mannafán jegeczczé válik a gyógyerejű mézga. Ez az álmok ideje. A vízkárpit mögött hűs levegő van.
Emberhang nem téved e helyre; de az ezernyi énekes madár zenéje meg nem szünik. A délvidék vándorai most huznak nagy csapatban a tengeren át s Sicilia a pihenő helyük. Itt találnak tápszert az arbutus erdők mindig érő szamóczáiban. S adót is fizetnek a madárfogó tőrökben.
Este van a lakomázás ideje. Akkor jó a házba bemenni. Naplement után egyszerre hideg lesz a lég s csak később enyhül fel ujra; de a házikót langy melegben tartja a solfatarától elpárolt víz a pinczeodúban. Itt már fel van találva a gőzfűtés.
A jó etyepetyével108) elköltött lakoma után jön a tündéri éjszaka, a mit a lapos háztetőn szoktak elkölteni. Fölöttük a mélyen sötétkék boltozat, tündöklő csillagaival. Majd feljön a félhold az égre s behinti ezüsttel a komor sziklákat.
Io meséket mond a szerelmesének, miket dajkájától, anyjától, leánytársaitól hallott. A mesevilág e népnek a története, a vallása, a poezise.
György áhítattal hallgatja az új Sheherezádét, míg mind a kettőnek a szemeit lezárja az éjfél s fut a hold csónakja fölöttük odább; a fülemülék versenyeznek egymással, egyik csalitból a másikba. Fölébresztik őket a rigók, meg a pacsirták: a hajnal énekesei.
György észre sem vette, hogy átalakult sicziliaivá. E csodálatos föld és e csodálatos ég befolyása alatt minden nyugtalan vágy, minden erőteljes ösztön elaludt lelkében: a szerelem édes örömei folytonos mámorban tartották egész idegzetét. A legszebb halál neme – a kéjben elolvadni.
Talán úgy elmult volna itten, hogy a történetiró fel sem jegyezte volna a nevét.
Egy éjjel, mikor ott az égmennyezet alatt feküdtek, arra ébredt fel György, hogy Io karjait a nyaka köré fűzve elkezdi őt a lapos háztetőn végig hengergetni magával együtt.
Szoktak így mulatni pajkos gyermekek, hogy a földön fekve összeölelkeznek, aztán legurulnak a pázsitos lejtőn; hol az egyik van felül, hol a másik. S a szerelmesek is a gyerekek sorába mennek.
A háztetőnek magas párkánya volt; nem eshettek le róla. Legfeljebb, hogy György jól odaütötte a hátát a falhoz.
A másik perczben aztán ő hengergette vissza a tulsó oldalra Iót, akkor meg az érintkezett gyöngédtelenül a mellvéddel.
De erre ismét még sebesebben gurigázta vissza Györgyöt Io s annak a feje is nagyot koppant ezuttal a falon.
– Hallod-e, ezt a játékot én nem szeretem. Panaszkodék György.
– De én még kevésbé szeretem. Válaszolt rá Io.
– Hát akkor minek csinálod?
– Nem én csinálom; hanem te!
– Dehogy csinálom; hiszen én aludtam.
– Én meg álmodtam is. Ott jártam veled az égben.
Erre mind a ketten fölnéztek az égre.
– Nézd! Nézd! Suttogá György. Hát ki lopta el a holdat az égről?
– Aztán meg a csillagokat?
Azért mégis világított az ég: csakhogy az a fény tűzveres volt.
Egyszer aztán megszólalt az, a ki ezt a játékot csinálta velük: egy erős, taszító dördülés a föld alatt, mely úgy megrázta alattuk az egész házat, hogy minden idegük elzsibbadt bele.
– Mi ez? kiálta fel György, elijedve.
– A hegy háborog. Monda neki Io. Sokszor megjön ez.
A mi az égről letörülte a holdat és a csillagokat, a monte Frumento kráteréből kitóduló füstfelleg volt, megvilágítva a tűzhányó aknájából kitörő tűzoszlop által.
– Ne félj! biztatá Io Györgyöt. Ez csak a Monte Frumento.
Ez csak a kis öcscse az öregnek. Nem ő maga haragszik.
De Györgynek ez is elég volt.
A háztetőről láthatá, hogy abból a tátongó sziklahasadékból, mely a völgyi utat elnyelni látszik, valami rózsaszinű fény kezd felderengeni, mely egyre jobban tért foglal el, majd izzóvá lesz. Onnan egy lávafolyam tör elő.
Sietett magával levinni Iót a háztetőről.
Az egész ház recsegett, ropogott: de ellentállt. A kik azt építették, már akkor számításba vették, hogy ez a szikla él és mozogni szokott.
De azért még sem lehetett a házban megmaradni. A solfatára kürtője oda alant a pinczében oly erővel veté föl a gáztömeget, hogy kidobta az elzáró üstöt s azzal az egész épületet megtölté fojtó kéngőzzel. Ezt a pokolpárát nem lehetett embernek kiállani.
Vége volt a paradicsomnak; itt volt az angyal a lángpallossal az ősembert kiverni a maga boldogságából.
Az a csendesen hulló csermely sugár ott a barlang előtt szintén átalakult harsogó zuhataggá s az aláomló víz fekete volt.
És aztán elkezdett hullani valami eső. De az nem enyhített, áztatott, hanem égetett. Hamueső volt. Azon forrón, a hogy a tűzokádó gyomrából kikerült, hullott alá a tűzveres égből. Fekete eső.
– Fussunk innen, kiálta Io, megragadva György kezét. – Meneküljünk Taorminába, míg a láva utól nem ér.
S azzal gyorsan, a hogy csak a rémület sokszorozta a testi erejüket, rohantak alá a hosszú lépcsőgádoron a háztól a völgybe, beburkolva a fejüket kendővel, hogy a hamuzápor meg ne fojtsa.
Az égre emelkedő tűzoszlop megvilágítá a völgyet.
Veszedelem volt a futás: mert a sziklaoldalokról óriási kolonczok rohantak alá, miket a földrengés ledöntögetett.
Io csakhamar elfáradt a futásban, lábait égette a forró homok.
– Hagyj engem magamra itt a forrásnál, lihegé, midőn a sziklaforrást elérték. Te menekülj magadban.
De ez a forrás is iszapot okádott most tiszta víz helyett.
György nem szólt semmit, csak az ölébe kapta a szerelmesét s úgy futott vele odább.
A hamuesőtől azonban olyan sűrű sötétség volt előtte, hogy a sziklás uton maga is csak bukdácsolva tudott előre hatolni. Azt sem tudta, hol jár?
Ha világos lett volna, találhatott volna valami hegyi ösvényt, mely a lankákra fölvezet: de ebben a vak sötétségben kénytelen volt találomra botorkálni előre.
S a hamueső kezdett már borsónagyságú kősalakkal vegyülni.
– Dobj el, és hagyj itt vesznem! nyögé Io.
György annál jobban szorítá magához.
Most egyszerre egy minden érzéket megbénító zuhaj hömpölygött végig a föld alatt s egyszerre tűzfény borítá el a vidéket.
Maga az öreg szólalt meg: a Monte-Gibello s azzal együtt egy égostromló tűzoszlop lövelt fel a magas kráterből.
Ezzel a hamueső megszünt: a sötétség is elmult.
A szűk sziklavölgy véget ért, s kiszakadásánál lehetett látni a régi csinált utat, mely Taormina felé visz.
– Az úton vagyunk már! Rebegé György, ne félj, megmenekülünk.
– Várj csak. Mondá Io. Majd megtudod nemsokára, hogy minő menekülés ez?
A hol a forró hamutalaj véget ért, ott már Io leszállhatott György öléből s a maga lábán futhatott tovább.
Mind a kettőjüknek fekete volt az arcza, mint az ördögé. Iszonyat volt egymásra nézni!
Nem sokára bekövetkezett az, a mitől Io tartott.
Fenn a légben elkezdett valami tompa bőgés, búgás támadni, mely nem hasonlít a villámsugár dörgéséhez, annál huzamosb. Az Aetna által az égbe felhányt kődarabok kezdtek visszahullani a földre. Még tüzesek voltak, mikor leestek. Lehetett őket látni, mint ív alakban lehulló vérveres csillagokat. A hová leestek, sziporkázva ásták be magukat a földbe.
György két karját tartá Io feje fölé. – Mintha védelem volna az egy ilyen pokolbeli meteor ellen!
Az izzó kövek egyre sűrűbben hullottak.
A szép (római időből való) viaduct mellett, volt egy csinált kút. A sziklába volt vágva egy kis fülke, s annak a közepéből folyott a tiszta víz egy meduzafőn keresztül egy kagylóalakú márvány medenczébe.
Ennél a kútnál megállítá Györgyöt Io.
– Nem futunk tovább. Meg kell halnunk. Igy is jó lesz. Itt mossuk meg az arczainkat, hogy ne menjünk ilyen ördögpofával a mennyországba.
Azzal letérdeltek a kút medencze elé s megmosták az arczaikat, szép fehérre pirosra.
Törülközőjük nem volt: felszárították egymásnak az arczát a csókjaikkal.
Akkor aztán nem féltek többé.
A mint az ki volt mondva, hogy «meghalunk», csodamódra elmult a szivükből minden rettegés. A nagy kataklyzma nem volt rájuk nézve többé más, mint egy felséges látvány.
Az isteni tűzbálvány, mely siet elfoglalni a helyét a biborral bekárpitozott égben; a rózsaszinű jégkúp, a skarlát-piros sziklák, s a tűzfelhőkből alá szálló aranyveres csillagok: – és mind ez vissza ragyog két szempár tükrében! Az ember nem tudja, melyik felségesebb? a valóság-e, vagy a tükörkép.
Átölelve tartották egymást. Szeretve, csókolózva meghalni! Hát lehet ennél nagyobb gyönyörűség? Mikor egy-egy óriási olvadt kőtömeg a közelükben lecsapott, szikraözönt szórva maga körül, bravot kiáltottak neki, s ha jött egy kén-gomoly, olvadt ércztömeg, hosszú fényfarkat húzva maga után, sisteregve vonult el a fejük felett: azt megtapsolták.
Melyik van hát nekik szánva?
És aztán közben elmondták egymásnak, hogy milyen boldogok voltak. Elmesélték ujra a tündéri örömöket, a szerelem százféle bohóságait, s ujra kezdték a szerelmi esküdözést: milyen szép vagy! szeretlek, imádlak! Provokálták a bömbölő Aetnát a dévaj kaczagásukkal, inzultálták a mennydörgő felhőket csókjaik csattogásával.
Hahaha! Ha ti csókolóztok, hát mi miért ne csókolóznánk?
S az égből alázuhanó kövek, az égő meteorok, a lángoló kéngomolyok szépen kikerülték őket leestükben. Itt két szerelmes ölelkezik: – oda nem eshettek.
Még a vén föld Isten is hozzájárult a tréfáikhoz. Ők ott ültek a kútmedencze párkányán: a föld egy lökést adott nekik s azzal leestek a kút mellé. Akkor aztán csak úgy is maradtak. Jó az ember fejének a földön.
– Hallod ezt a morajt? Monda György Ionak. Ez egy corricolónak a dübörgése.
– Oh te bohó! A földrengést a kétkerekű talyiga görgésének veszed.
– De bizony corricolo gördülése ez, jól hallom.
A mint aztán felemelték a fejüket a földről s kikémleltek a kútfülke alól, akkor látták, hogy csakugyan kétkerekű jármű döczög az egyenes úton feléjük, melyet két szamár vontat; az ülésben egy barátforma alak ül; csuklyája a fejére húzva. Az égi tűzfényben ember és állat feketének látszik, hosszú éles árnyék vonul utánuk az úton.
– Nézd! ott jön az ördög, a ki elvisz bennünket! szólt dévaj nevetéssel Io.
Csakugyan a földalattiakkal kellett szövetségben lenni annak az élő teremtésnek, a ki ezen a réméjszakán kétkerekű laptikájával meginduljon fölfelé azon az uton, mely az Aetna felé vezet. A ki Istennel van, az menekül innen inkább, a hogy a szamarai futni birnak.
Ez pedig közelebb jön.
Már odaért a kút elé. A szamarak érzik a víz szagát s ösztönből is odafutnak corricolostól a vízmedenczéhez.
Az a csuklyás alak pedig, a szekéren, a mint meglátja az ifjú párt, leugrik a kocsiról s mély dörgő hangon szól:
– Ah! Io! Giorgio! Értetek jöttem!
Annak még fekete az arcza a hamuesőtől: csakugyan olyan, mint Belzebub.
– Ki vagy, mit akarsz velünk? kiált György, merészen eléje állva a félelmes alaknak. Mi neved?
– Pater Oloferno.
– Padre Oloferno! Kiálta kétségbeesetten Io. Mondtam ugy-e, hogy a sátán jön értünk, a ki elvisz bennünket.
– Legyen eszed! Hiszen Pater Oloferno nem a sátán.
– Én tudom kicsoda padre Oloferno! meg hogy kicsoda a sátán. Padre Oloferno nem a sátán, hanem mégis a sátán jött értünk.
Pater Oloferno mérgesen kiáltott rájuk.
– Valamennyi szentekre: ne disputáljatok most a sátánról, hanem kapjatok fel a corricolóba; aztán siessünk Taormina felé.
De Io makacskodott.
– Nem! Nem! Én nem hagyom a Györgyömet tőlem elszakítani. Mi megegyeztünk, hogy itt halunk meg. Most akarunk meghalni együtt. Mikor legjobban szeretjük egymást. Ugy-e Giorgio?
S olyan erővel csimpajkodott bele, hogy György mozdulni sem tudott.
– Ejh! Bolond gyerekek! Dörmögé Pater Oloferno, s nem sokat teketóriázott velük; hanem felnyalábolta mind a kettőt, a hogy egymást átölelve tarták s mint két ölbeli babát, odavitte a kétkerekű szekeréhez, behajította s azzal ráhúzott a két szamarára a fustélyával, s maga gyalog futva mellettük, vitte a kétségbeesett szerelmes párt – igazán úgy, mint a kiket veszteni visznek.
Io egyre kiabált és sírt, hogy mért nem engedik meghalni? s biztatta az égből hulló köveket, hogy oda sujtsanak le az ő fejére, de a mit azok hallatlanná tettek.
Az Aetna lángoszlopa egész felleget támasztott maga körül. Pluto beleártotta magát Jupiter hivatalába. S a pokolbeli felhő is villámokat szórt és mennydörgött.
Egy erős szélroham, mely a tenger felől jött, egyszerre félretaszítá a lángveres füstkárpitot, melylyel az ég be volt terítve s átverte az Aetna déli oldalára.
Az ég egyik felét ismét elfoglalták a csillagok; a hold vékony ezüst sarlója ott úszott a sötétkék boltozaton. Véletlen csillagtalálkozás folytán épen ott ragyogott a holdsajka fölött a Jupiter fényes csillaga.
Io nagyot sohajtva mutatott fel az égre.
– Nézd! Monda Györgynek. Ott van az égi jel, a mi teneked szól. Tudod, mi az a félhold, azzal a csillaggal?
– Nem tudom.
– Az Törökországnak a czimere.
– Azt meg épen nem tudom, hogy mi dolgom van nekem Törökországgal?
– Azt sem tudod? No majd megtudod nem sokára.
A corricolo a két szamárral szerencsésen eljutott a taorminai gesztenye-erdők közé, a hol már kevesebb volt a veszély.
Ezen az oldalon tiszta volt az ég, az óriás fák zöld boltozatain keresztül kandikáltak a csillagok, s a bokrok közt repkedtek a fénybogarak.
Mikor hegynek fölfelé vitt az út, a két szamár csendesen czammogott: a kocsivezető szerzetes maga is segített tolni a szekeret. György beszédbe ereszkedett vele.
– Isteni gondviselés volt az, atyám, hogy te értünk jöttél most ezzel a corricolóval.
– Az volt fiam.
– Honnan jöttél?
– A kolostorból.
– De hisz az nagyon messze van ide.
– Még tegnap este indultam útnak.
– Hogy mi értünk jőjj?
– Hogy «te érted» jőjjek.
– De hiszen tegnap este még csendes volt minden a földön. Mi a kaszáscsillag feljöttéig ébren voltunk és beszélgettünk. A tűzhányó nem nyugtalankodott. Csak egyet-egyet mordult; de azt már megszoktuk. Hogyan sejtetted te azt meg, hogy minket a tűz ki fog zavarni a fészkünkből?
– Nem tűz zavar ki téged a boldog fészkedből, édes fiam: hanem a jég.
– A jég? szólt elbámulva György. Hát hol van itt jég?
Io értette már ezt.
– Hát nem érzed, hogy itt van a jég a mi sziveink között.
– El is fog akkor ott olvadni, mondhatom.
– Bizony nem fog elolvadni, kedvesem: akármilyen forró legyen is a mi szivünk.
Mire a corricolo feljutott az út legmagasabb pontjára, már akkor virradni kezdett.
Csodálatos hajnal! Keleten sárgul az ég alja, majd biborszínbe megy át, a tenger azurkék, a jónai hegyek olyan közel látszanak, délnek veres kárpittal van behúzva a firmamentum, melyet tűzoszlopként támogat az Aetna kitörő lángja. A hegyrepedésen egy világító sáv kigyózik alá: a kiömlő láva. A sűrű gesztenye-erdő alatt vidám mulató-lakok falai ragyognak a hajnalpírban. Alább Taormina felséges romjai tündöklenek a hajnalfénytől. Az öbölben egy két-árboczos gálya áll horgonyon, behúzott vitorlákkal. S fenn az égen még látszik a félhold, közepében a fényes csillaggal. Annak a hajónak az árboczán ugyanazt a jelt lobogtatja a veres zászló.
– Látod azt a hajót ottan? szól Io, erősen megszorítva Györgynek a kezét.
– Látom. Két-árboczos török schooner.
– Hát mi közünk nekünk egymáshoz? Nekem meg a jéghajónak.
– Kérdezd meg csak padre Olofernotól.
Pater Oloferno kérdezetlen is felelt.
– Emlékezzél rá fiam, hogy a midőn az Aetna tölcséréhez felvezettelek, te voltál, a ki azt kieszelted, hogy a kúpot ellepő jégnek nagy vásárt lehetne szerezni olyan országokban, a hol a jeget csemegének használják s messzeföldről hozatják öszvérháton. Hajóval könnyebben el lehetne szállítani.
– Tudom. A költséget előre át is adtam a perjelnek, a mibe egy hajó kibérlése kerül.
– Azt a pénzt most visszakapod, nyereséggel. Egy smyrnai hajós elvállalta a jégszállítást, s megvette készpénzen a jeget. Innen ő azt Konstantinápolyba fogja szállítani.
– Hát az igen derék dolog. A te kolostorod is nyer vele, meg én is.
– A hajó már meg van terhelve az egész jégrakománynyal. S indulásra készen áll.
– Hát csak szedje fel a vasmacskáit, feszítse ki a vitorláit, s aztán induljon Isten hírével, vagy ha török hajó, hát Allah hírével, a maga útjára.
– Azt még ma tenni fogja: csak te rád vár.
– Én rám vár a hajó? – Hát miért vár én rám?
– Hogy elvigyen magával.
Ezen már meg épen nagyot nevetett György.
– Hogy én is elmenjek a jéggel? Hisz nem akarok én sorbetet, meg fagylaltot készíteni Stambulban.
– Hát elfelejtetted már, a mit nekem mondtál odafenn a Monte-Gibello kúpján?
– Bizony nem emlékszem már semmire.
– Mikor választ követeltél a tűzhányótól ama kérdésre, hogy miért vagy te itt most?
– Kérdeztem volna? Hiszen nagyon jól tudom.
S azzal hangos csókot czuppantott Io könnyező szemére.
– Nem ezt a választ kaptad a kérdésedre, fiam. Hanem, hogy olvasd el azt a levelet, melyet magaddal hoztál, czímzet nélkül: s a mit abból a levélből megtudtál, az annyira kétségbe ejtett, hogy bele akartál rohanni az Aetna kráterébe.
– Emlékezem rá. Az volt abban a levélben, hogy engem azért küldtek ide, hogy holtig el legyek temetve, hogy ez a sziget rám nézve egy börtön: öröm nélkül, szerelem nélkül.
– És akkor fordultál a másik elementumhoz, a jéghez, tanácsot kérve, s attól jött az a gondolatod, hogy az Aetna jegével kereskedést lehetne űzni a keleti tartományokba, s akkor te magad is elszökhetnél innen egy jégszállító hajóval.
– Igaz, hogy azt mondtam, mert akkor nagyon el voltam keseredve. De most már nem tartom ezt a szigetet börtönnek: nem akarok innen menekülni. Itt van nekem a menyasszonyom, az én kis feleségem. Most már boldog ember vagyok, s csókolom a kezét a császárnak azért, hogy ideküldött. Kibékültem minden ellenségemmel. Senkivel sem vagyok haragban. Egészen itthon vagyok már. Eszemben sincs, hogy innen elszökjem.
Pater Oloferno most már kemény hangnyomattal szólt.
– De hogyha a hazád szólít?
– Hazám? Hát van én nekem hazám? Hogy hivják ezt az országot?
– Magyarország.
– Aha! Ismerem azt a patriát: onnan jönnek a csikósok, a hajtsárok, meg a drótos tótok Bécsbe. Nem vágyom utánuk.
– Nem azokból áll a te nemzeted! Az délczeg, vitéz, nemes faj, a ki századokon át védbástyája volt a keresztyénségnek, hős lovagja a szabadságnak s most nyög az idegenek uralma alatt.
– S hogyan segíthetnék én ezen a nemes népfajon?
– Úgy, hogy ha most innen elmenekülsz, felhasználva a kedvező alkalmat, a mikor a kémeid nyomodat vesztették, s aztán elvitorlázol oda, a hol dicső atyád számüzetésben él. Az ő neve, a Rákóczy név maga egy tábor. Ha egy Rákóczy a haza földjére leteszi a lábát, a föld megrendül alatta, s ha az ébresztő szót elkiáltja, a halottak föltámadnak: egy egész halott nemzet s összetöri lánczait.
– Hát miért nem megy az atyám oda?
– Azért, mert egész Európa minden hatalmasai kötést csináltak ellene, hogy őt fogva tartsák a pogányok földjén. Atyádnak, a nagy fejedelemnek meg van tiltva bármely keresztyén országba belépni. S a ki menhelyet, védelmet adott neki, a török szultán, az egyúttal az ő börtönőre, a ki vigyáztat rá, hogy menhelyét el ne hagyhassa. De ha te odamégy az atyádhoz, hogy ő átadhassa neked a maga hatalmát örökségül, s rád ruházhassa azt a nagy küldetést, a melytől ő maga el van zárva: azzal te megjelenhetsz Francziaországban, odaléphetsz a király elé, a kivel rokonságban állsz, s megújíthatod vele azt a szövetséget, a melyben dicső atyád állt az ő nagyatyjával, s hadsereg élén térhetsz vissza hazád felszabadítására.
– Különös beszéd egy paptól. De hát ki hivott engem? Én nem hallom a hívást.
– De hátha én küldelek? Ha én mondom azt, hogy eredj!
Ezt Io mondta Györgynek.
György nagyot bámult kedvesére.
– Te küldesz engem?
– Én! Giunchi Albufeda Io! A mór fejedelmek utóda; a ki nem felejtettem el soha, hogy hazám szabad volt s nemzetségem úr volt e kis hazában. Én mondom, hogy eredj! Vége van a csókolózásnak: kezdődjenek a kardcsattogások. Én, a ki szeretlek, a ki imádlak! A ki Bécsben is megszabadítottalak ellenségeid hálójából, a ki ide is utánad jöttem, itt is elrejtettelek, sziklaodúmba; megkötöztelek a szerelemmel, hogy látható ne légy, életjelt ne adj. Én mondom neked: most nyitva van a börtönöd ajtaja! Csak egy napra! fuss innen! És aztán végezd el, a mire a sors elhivott. Szabadítsd fel hazádat! Akkor az én hazám is felszabadul.
– Velem jösz-e?
– Hova gondolsz? A hová neked menni kell, ott nincs szükség szerelmes leányra. Oda nem kell boldog ember. Abban a perczben én sem vagyok többé nő: férfivá változom át s fegyverrel a kezemben megyek ellenséget irtani.
– Hát elhagyjalak hűtlenül? Az esküdt feleségemet? Hisz megver az Isten.
Io most gyöngéden borult György vállára.
– Kedvesem. Első és utolsó szerelmem. Nem ver meg téged az Isten, ha engem elhagysz. Engem se, ha tőled elválok. Nem voltunk mi hitves társak soha.
– Hát nem esketett bennünket össze az oltár előtt pater Oloferno?
Io mosolygott, de már a szemeiben ott ragyogtak a könnyek.
– Emlékezel úgy-e, drágám, milyen nevetés lepett meg engem egyszer, mikor valamit kérdeztél tőlem? Aztán megint, hogy nem tudtam magammal birni, mikor az esküvőnk szertartása lefolyt: egyre nevetnem kellett, s mikor te unszoltál, hogy mondjam meg, miért nevetek folyvást? akkor azt mondtam neked: «majd megmondom neked egyszer, hogy miért nevettem: de már akkor sírni fogok.»
Zokogott már.
Ekkor meg azt nem értette György.
Végre aztán a sírást kaczagással keverve rikácsolt fel Io.
– Hát te vaksi! Hol van a két szemed, hogy nem ismertél rá? Együtt jártál vele a Monte-Gibellon: s tőlem kérdezed, hogy hová lett? Hisz ez Padre Oloferno a te megmentőd, a te védelmeződ, Pelargus.
György ekkor ébredt a való tudatára.
Valóban ő az: csakhogy Bécsben délczeg csikós volt, athleta termetű, sodrott bajuszú, hosszuhajú magyar, itt pedig szakállas, bajusztalan olasz barát, görbe hátú, lecsüngő fejű, kurtára nyirt hajjal és kiborotvált pilissel.
A kuruczvezér nagy mestere volt az átalakításnak: hajdanta is megjárta Bécs városát álczázottan, s ő fogta el a híres Ocskait, Rákóczy áruló vezérét, a tábora közepén, a ki az oláh czigány alakjában nem ismerte fel hajdani kenyeres pajtását.
Mikor aztán Oloferno kiegyenesíté előtte összegörnyesztett termetét, akkor ráismert.
És akkor aztán a nyakába borult.
– Én vagyok Pelargus; mondá az álszerzetes. Atyád vezére egykor: a te őröd, védelmeződ gyermekkorod óta. Engem biztak meg az ország elégedetlen fejei, hogy téged kiszabadítsalak s atyádhoz vigyelek. Most itt a szabadulás percze. Ne tétovázz. Kövess. Én is veled megyek.
A gályáról felhangzott a hajótülök szava, mely az indulásra készséget jelenté.
– Siess! kiálta Io. Nem vagyok feleséged.
De György nem állhatta meg, hogy még egyszer át ne ölelje kedvesét.
Io visszatiltá.
– Vége van! Ez a könny volt rajtam az utolsó, a mi asszonyi! Letörültem! – Mától fogva férfi vagyok.
S hogy erős lelkéről bizonyságot tegyen, kirántá övéből azt a kést, melynek markolata mindkét végén pengével van ellátva. A tőr egyik hegyét a saját szivének, a másikat kifelé irányzá.
– A siciliai leányok így szokták a csókot visszautasítani.
A hajótülök másodszor is szólt. Oloferno megkapta az ifjú kezét s vas erővel ragadta magával le a parti lejtőn. Io alakja eltünt tőle örökre. S az egész boldogság szétfoszlott, mint egy édes álom.
Percz mulva ott ültek a csónakon, mely őket a hajóhoz szállítani készült.
XXX. FEJEZET.
«SZEMEMBŐL KÖNYPATAK CSOROG.»
«Mohabbet» volt a török gályának a neve, mely Györgyöt Pelargussal együtt felvette. Két árboczos török hadihajó: tizenkét ágyuval és százhúsz tengerész katonával ellátva. Arnot lovakat szállított Törökországból Messinába, a császári lovasság számára, egyenesen a kormány megbizásából.
Ez azonban nem akadályozá a hajós kapitányt, hogy mellékesen a saját erszénye kedveért is egy kis üzletet csináljon. Ballastnak jeget vett föl, azzal rakta meg a hajó fenekét. Arról is volt valami sejtelme, hogy az a két utazó, a ki busás vitelbért fizetett előre, valami politikai menekültféle; az egyik barátcsuhában: ez törökül is beszél. A török politikának a hegedüje mind a két oldalon fel volt húrozva.
A vitorlákon kívül még más mozderőt is hordott magával a gálya, a mi tengeri ütközeteknél, más hajók üldözésénél nélkülözhetetlen: evezőket. Huszonhat evezőlapát volt a két oldalán, s azokat hetvenkét férfi húzta. Három sor pad volt a számukra egymás fölötti sorokban alkalmazva. Gályarabok voltak. Az egyik lábuk oda volt békózva hosszú lánczczal a gályapadhoz. Azon ültek, azon háltak: arról el nem távozhattak messzebbre, mint a mennyire a láncz bocsátotta. Igen kegyelmes láncz volt: öt lépésnyire is mehettek miatta.
A kiindulásnál nem volt szükség az evezőkre: a nélkül is elég erősen hajtotta a szél a vitorláknál fogva a hajót, s a pilóta útmutatása mellett erősen ügyelni kellett, hogy a gálya neki ne menjen azoknak a tengeralatti kolonczoknak, a miket Poliphémosz hajigált Ulyszszesz hajói után.
György naphosszant ott ült a hajó farában, szótlanul, az elhagyott szigetre bámulva, melynek városokkal megrakott partjai egyre messzebb tüntek el szeme elől. Alkonyatra nem látszott már belőle egyéb, mint az Aetna. Naplement után a narancssárga égen, mint egy fekete felhő, mely gyökeret vert a tengerbe, úgy látszott a füstje a láthatáron.
Csak ez a füst emlékeztette még Iora.
Ez volt egyetlen és igazi szerelme.
Csodálatos teremtés! A ki feláldozza mindenét a szerelemért, s aztán feláldozza a szerelmét a hazájáért. Azért a hazájáért, mely tűzesővel, kőzáporral, lávafolyóval veri őt ki utolsó menhelyéből.
Te rettenetes bálvány! Te haza!
Mire az éj leszállt, már akkor a láthatáron csak egy gyönge tűzpír jelezte, hogy hol van az ő elvesztett paradicsoma.
Pelargus gyökeres orvoslás alá vette az ifjú kedélyét. Mit? Szerelem? Az még ebben a korban csak játéknak való!
Előfogta és tartott neki nagy előadásokat hazája történetéből. Hogy harczoltak, mennyit szenvedtek a magyarok hazájuk szabadságáért.
Györgynek elég gyors felfogása volt, hogy megértse, mit jelent az: egy ország, melyet őseink elfoglaltak, abból rendes államot alkottak, a minek törvényei vannak, a melyen egy nemzet él, mely a saját nyelvén beszél, ír, prédikál, tanít; a hol az, a ki derék tettekkel kitünteti magát, nemes emberré lesz; s ennek a nemes embernek beleszólása van abba, a mit az országnagyok tesznek, fel egész a királyig. S a kin törvényellenes igazságtalanságot elkövetni nincs megengedve a hatalmasoknak; mert fölöttük áll egy még hatalmasabb, az egész nemzet. S ez a szabadság.
György egészen fölmelegedett a szabadságért. Megértette, hogy azért, hogy egy egész nemzet szabadsága meg legyen tartva, olyan kiváló alakoknak, a kiket az a nemzet vezérül megválaszt, a veszedelmekkel, sőt magával a halállal is szembe menni dicsőséges feladat. Csak meg kellett gyújtani a lángot: égett az aztán magától is. Volt olaja elég abban a szívben!
Azonban egyszer csak megállt a szél, a vitorlák lelohadtak: a hajó nem ment előre.
A hajóskapitány jelt adott éles sípszóval. Arra az őrök felrugdalták fektükből a gályarabokat s megkezdődött az evezés.
György először látott ilyent. Azon a kereskedő hajón, a melyen ő idejött, nem voltak evezősök.
Nehéz munka!
A harmadfél öles evezőlapátot három ember emeli és húzza, a kik három egymásfölé emelt karzatra vannak felosztva. Egyszerre kell mind a két oldalon a huszonhat lapátnak felemelkedni és lecsapni a vízbe. Mikor felemelik a lapátot, akkor az evezősök mind fölugranak a helyeikből s előre toppannak, akkor aztán lemerítik az evezőt lapjával élesen a hullámba s hirtelen hanyattvetik magukat az evezőpadra: az emberek nagyot nyögnek, a feszített evező megrántja a karjaikat kegyetlenül s a visszahulló láncz nagyot csördül. A hány evezőcsapás, annyi nyögés, annyi lánczcsörgés khorusban. S ez így megy szakadatlanul, a míg újra bele nem kap a szél a vitorlákba. Hátuk mögött jár a porkoláb, a ki ügyel rájuk, hogy mindenki jól megmarkolja az evezőt s az izmai feszüljenek. A ki nem jól húz, annak a hátát eléri a hosszú rinoczeroszbőr korbács.
S az izmok munkáját jól lehet ellenőrizni, mert ing nincs rajtuk: az egész felső testük meztelen, övön alul is csak rongy az öltözetük. Hozzá vannak már edzve a tengeri légtől. Hanem aztán táplálékot eleget kapnak. A gályarab munkájához erő kell, s a gályarab gazdájának ügyelni kell rá, hogy igás marhája el ne csenevészszen. Mindennap háromszor kapnak húst rizskásával! – Hát mi panaszuk lehet?
Nincs is. De nem szabad lenni. A gályaraboknak meg van tiltva az egymás közötti beszéd. A ki megszólal, azt ütik. Rab dolga a hallgatás.
Hanem azt nem lehet tőlük megtagadni, hogy néha-néha, mikor pihenő óra van, ne danoljanak. Az éneklés szabad. Sőt azt meg kell engedni a gályarabnak, azért hogy a tüdeje táguljon.
Vannak közöttük görögök, örmények, olaszok, francziák. Minden csoport a maga nótáját énekli.
György hallgatja ezeket a dalokat a födélzetről.
Egy este valami különösen mélabús dalra gyújtottak rá az evezősök, a miben fájdalom, vágy van kifejezve, hogy Györgynek a szemébe szökött a köny, mikor azt meghallá.
Elszégyenlette magát Pelargus előtt ezért a gyöngeségért s letörlé a könnyet a szeméből.
Hanem akkor aztán azt látta, hogy Pelargus barázdás arczának a mély redőin is végig csorog az a csodálatos víz, a minek a kútforrása a szívben van.
– Ez egy magyar dal. Monda Pelargus szomorún.
– Hát e rabszolgák közt magyarok is vannak? kérdé elbámulva György. Hogy kerültek azok a török gályára?
– Hát mint hadi foglyok.
– Én azt hittem, hogy ezek mind gonosztevők, a kik gyilkosságért lettek gályarabságra elitélve. Érted te azt, hogy mit danolnak?
– Régi magyar dal, mindenki ismeri.
Az evezősorból ez a dal hangzott fel chorusban: