JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXXVIII. KÖTET

SÁRGA RÓZSA * A KRÁÓ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

SÁRGA RÓZSA

PUSZTAI REGÉNY

A KRÁÓ

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898

SÁRGA RÓZSA

REGÉNY

I.

Még akkoriban nem szelte keresztül a Hortobágyot a vasut; még nem is volt az Alföldön semmiféle vasut. – A Hortobágy vize sem volt lecsapolva: a két kerekü malom vigan kelepelt a kis folyamon, a nádasban jó dolga volt a vidrának.

A legelső hajnalhasadásnál egy lovas legény poroszkál a sík Zámi pusztán, mely «tul» esik a Hortobágy vizén. (Debreczent véve a világ közepének.) Honnan jön? hová tart? azt nem lehet kitalálni; a pusztán nincs ösvény; kocsinyomot, patkónyomot menten benő a fű. A végtelen láthatárig nincs más, csak fű; egy élőfa, egy kutágas, egy kunyhó nem zavarja meg a fenséges zöld sivatag országát. A ló megy az ösztöne után. A lovasa alszik, bóbiskol a nyeregben, hajladozik hol erre, hol arra, de azért a lába ki nem esik a kengyelből.

Gulyásbojtárnak kell neki lenni, mert az ingujja elől össze van kötve: a lobogós ingujj a szarvas állatok közt akadékos volna. Kék a mellénye, fekete a gombos rajthuzlija, fekete a szűre is, selyem virágokkal kivarrva, csattos szijon lóg le a félválláról. Balkezében a lazán eresztett kantárt fogja, jobb keze csuklójára akasztva a karikás ostor, nyeregkápájába dugva a hosszú ólmos fütykös.

Széles, feltürt karimáju süvege mellé tűzve egy sárga rózsa.

Mikor egyszer-egyszer felkapja a ló a fejét, a sallangos csótárt megrázva, a bóbiskoló legény is felneszel egy pillanatra. Első mozdulata az, hogy a kalapjához kap: megtapintja a rózsát, nem veszett-e el? aztán leveszi a fejéről a kalapot, megszagolgatja a sárga rózsát nagy gyönyörűséggel (pedig annak nincs is rózsaillata) aztán megint féloldalra nyomja a süvegét a fejébe s hátra veti a nyakát. Azt hiszi, hogy akkor meg fogja látni a kalapján azt a rózsát.

Aztán dudolni kezdi a kedvencz nótáját (tán az ébren tartja):

Aztán megint csak előre huzza a feje s bóbiskol tovább.

Egy zökkenőnél ijedten veszi észre, hogy a kalapja mellől elveszett a sárga rózsa.

Nosza visszafordítja a lovát s megtér a rózsáját keresni a tenger fűben, pedig az is tele van mindenféle sárga virággal, most nyilik a pimpó, sárma, meg a vizi liliomok. De azért az elveszett rózsáját azok közt is megtalálja, s megint feltüzi a süvege mellé, aztán dudolja tovább a nótáját:

Ujra elalszik s ujból elveszti a rózsáját. Megint visszafordítja a lovát, megkeresni az elveszettet. Ezuttal egy szépen virágzó nagy bogáncs piros virágbugái közt találja azt meg. Hogy összerugdossa csizmasarokkal azt a bogáncsot! Még az mer az ő rózsájával csókolózni!

Arra ismét felkap a nyergébe.

Ha babonás volna: nem tűzné fel harmadszor is a süvege mellé a sárga rózsát. Ha értené a madarak nyelvét, kitalálná, mit csicsereg az a száz meg száz pacsirta, mely a kora hajnalt üdvözölve mind odafenn jár a magasban, a hol szem nem látja; azok mind azt mondják neki: «ne tüzd fel, ne tüzd fel a sárga rózsádat». De hát a hortobágyi legény «vastag nyaku»: nem ismer se babonát, se félelmet.

Pedig sok időt eltarisznyázott a rózsakereséssel, talán még többet a rózsa megszolgálásával; hajnali itatáskor ott kellene neki lenni a zámi puszta karámjánál. Majd káromkodik a számadó gazda.

Hát hadd káromkodjék! A kinek egy olyan sárga rózsa van a süvege mellett, az még a számadótól sem fél.

Egyszer aztán a lovának a nyerítése ébreszti fel. – A hóka szemközt jövő lovast vett észre. A holdas pej régi ismerőse: azt köszönti messziről.

A pej paripa lovasa csikós bojtár. Meg lehet azt tudni a lobogós ingujjáról, a tulipános, fehér szűréről, a félvállán átvetett pányváról; de leginkább arról, hogy a nyergének nincs terhelő szija, a mi a ló hasát átszorítsa: csak úgy van lazán a hátára vetve.

Nem csak a két paripa, hanem a két lovas is ráismer egymásra jó messziről s sebesebbre fogva az ügetést; odarugtatnak egymáshoz.

Mind a kettő valóságos ősmagyar arcztypus, noha egymástól merőben külömböző. Ilyenek lehettek az első magyarok, mikor Ázsiából idekerültek.

A gulyásbojtár széles vállú, csontos termet, vastag nyakkal, köpczös derékkal; arczvonásai duzzadók, két orczája piros pozsgás, álla, szája, szemöldöke csupa hetykeség, kis bajusza hegyesre kipödörve; gesztenyeszin haja kerekre levágva; a szemei dióbarnák, de első látásra azt hinni, hogy zöldek.

A csikósbojtár alakja pedig karcsu derékban, de vállban és csipőben kifejlett, hatalmas domboru mellkassal; arczszine olyan, mint az aranyozott bronzé, monyoru metszéssel; tökéletes szépségű száj, orr és szemöldök, ragyogó kis fekete szem; fekete bajusza magától kunkorodik fölfelé; szénfekete haja is természetes langos csigákban borul a két vállára.

A két paripa összeröhögve köszönti egymást. A csikósbojtár üdvözli a pajtását elébb.

– Isten jó nap, czimbora! De korán ébredtél! Tán nem is aludtál?

– Fogadj Isten, pajtás. Hát volt a ki elaltatott, volt a ki fölébresztett.

– Honnan jösz most izibe?

– Csak innen a mátai pusztáról; a lódoktornál voltam.

– A lódoktornál voltál? Akkor csapd agyon a hóka lovadat.

– Mért csapnám agyon a hóka lovamat?

– Azért, hogy meg hagyta magát kerültetni a lódoktor gebéjétől: van egy félórája, hogy láttam a doktort a két kerekü laptikáján a mátai karám felé baktatni.

– Hát ne firtasd te ezt, pajtás. A te holdas pejkódat is sokszor megveri a számadó juhász szőke szamara.

– Ej ha! De szép sárga rózsa van a süveged mellett, czimbora!

– Hát van annak, a ki megszolgálja.

– No csak aztán meg ne bánja, a ki megszolgálta.

Ezzel fenyegető mozdulattal emelte magasra az öklét a csikósbojtár, hogy a lobogós ingujja a válláig omlott, napbarnította atlétai karját meztelen mutatva.

Azzal mind a ketten sarkantyuba kapták a paripáikat s vágtattak tova a maguk utján.

II.

A gulyásbojtár ügetett a karám felé; a zámi halmok meg a kis akáczerdő kezdettek kilátszani az ég aljából; közöttük a hármas kutgém. De jó futás esik még odáig. A gulyáslegény levette a süvege mellől azt az árulkodó sárga rózsát; beletakargatta a piros kezkenőjébe s kezkenőstől együtt lecsusztatá a bekötött szüreujjába.

A csikósbojtár pedig irányt váltott s a hol a nagy tengersík pusztán a földre lapuló kékes köd mutatta a Hortobágy folyását, arra felé sarkantyúzta a paripáját; ő meg sietett annak a sárga rózsának a termőfáját felkeresni.

Mert csak «egy» sárga rózsa van az egész Hortobágyon, az is a csárdabérlő kertjében. Valami idegen hozta oda, azt mondják, Belgaországból; csodálatos rózsa, egész nyáron nyilik, pünkösdkor elkezdi s még adventben is teli van fakadó bimbóval. Olyan sárga a virága, mint a termés arany, az illata meg inkább a muskotály boréhoz hasonlít, mint a rózsáéhoz; hej de soknak a fejébe ment már ez az illat, a ki azt a rózsát megszagolta!

Aztán annak a leánynak is csak «sárga rózsa» volt a neve, a ki abból a rózsából szakítani szokott; nem is magának.

Ezt sem tudni, hol vette az öreg csapláros; felesége nem volt. Úgy felejtette ott valaki. Megtartották, felnevelték; szép karcsu virágszál lett belőle. Nem volt annak az arcza piros, mint a többi leányoké; hanem valami átlátszó hamvassárga; azért még sem volt az beteg szin, alatta ragyogott az élet s a mikor mosolygott, mintha tűz sugárzott volna ki belőle. Aztán az a nevetésre álló szája a fölfelé huzódó szegletekkel, úgy illett a két nagy kökény szeméhez, a kiről nem tudta az ember, hogy kék-e vagy fekete? mert ha belenézett, azt is elfeledte, hogy a világon van. A haja is fekete volt, egy varkocsba sárga pántlikával összefonva: langos volt az magától is, nem kellett birsalma nedvével kenni, hogy göndörré legyen, a hogy más leányok teszik.

Hej de sok nótát tudott! De szépen el tudta dalolni, a mikor akarta. Ha jó kedve volt is danolt, ha busult is danolt; van arra mindenikre nóta. Parasztleány nem élhet dal nélkül; nóta mellett könnyebben megy a munka, jobban telik az idő, megrövidül az ut.

Kora hajnalban már, mikor még csak pirkad, hallani a nótafikálását, a hogy a kertben gyomlál.

A vén korcsmáros nem törődik már a csaplársággal, az egész vendéglátás a leányra van bizva, az ád bort, az főz, az számol. Az öreg a méheit lesi, a kaptárok most rajzanak.

Pedig az udvaron lódobogás hangzik, a kutyák ugatnak és még azon a csahintó hangon, a mivel ismerőst szoktak üdvözölni.

– Klári! Eredj előre! Nem hallod? Kutya ugat, vendég jött. Lásd el rendén.

A leány leereszti a gyomlálásnál feltűrt tarka viganóját, felhuzza a pillangós czipőit; megmossa a kezét a gyomlálás után az öntöző kannából, aztán megtörli a felső kötényében, azt leveti, van alatta tiszta kétszél kötény, annak a korczában lóg a söntés kulcsa; a tarka kendőt leveszi fejéről, a megnyálazott tenyerével a halántékához simítja a haját, de előbb leszakít egy rózsát arról a mindignyitóról s a füle mellé tűzi.

– No már megint téped azt a rózsát? hátha csak egy pandur?

Mit tesz az, hogy «csak». Tán hogy a pandurnak nem lehet a csákójához tűzni a rózsát? vagy hogy az nem érdemes rá? Pandurja válogatja!

De bizony nem pandur volt az, a kit ott talált a leány az ivószoba hosszú asztalának a legvégén ülve, hanem a legnyalkább csikósbojtár: a Decsi Sándor.

A csikós az asztalon heverő üres palaczk fenekével dobol keményen s mogorva méltósággal kiált a leánynak: «hozz bort!»

A leány elsikoltja magát, mikor a legényt meglátja s összecsapja a két kezét.

– Decsi Sándor! Hát megjöttél? Sándor. Lelkem. Édes.

– Azt mondtam, hogy hozz bort! mordul rá a legény s az öklére támasztja a félredűtött fejét.

– Hát ez a «szép jó reggel» annyi idő után?

Arra a legény észre veszi magát: tudja ő, hogy mi a becsület. Leveszi a kalapját s az asztalra teszi.

– Jó reggelt kisasszony!

– «Me-e!» mond erre a leány, piros nyelve hegyét kidugva a szájából s azzal durczás vállvonitással megy a söntésbe, két csipőjét jobbra-balra riszálva; vissza jön a borral s a legény elé teszi, aztán elérzékenyült hangon szól hozzá:

– Mért mondtad nekem azt, hogy «kisasszony?»

– Azért, mert az vagy.

– Máskor is az voltam, de te még sem mondtad.

– Az másik máskor volt.

– No hát itt a borod. Kell-e még valami?

– Köszönöm. Majd aztán.

A leány boszusan csettentett a nyelvével s aztán leült melléje a hosszú pad végére.

A legény felvette a tele palaczkot s a szájához vitte s addig le sem vette, a míg fel nem hajtotta. Akkor aztán a téglapadlóhoz vágta a palaczkot, hogy ezer darabra tört.

– Miért törted össze ezt a palaczkot? kérdé szeliden a leány.

– Azért, hogy ne igyék belőle utánam más.

Azzal nagy kevélyen odadobta az asztalra a három kutyanyelvet. (Ez volt a népszerű neve a papiros tiz krajczárosnak.) Kettő a veresborért, egy a palaczkért.

A leány engedelmesen fogta a czirok-seprüt s összetakarította az üvegcserepeket. Aztán, tudva a regulát, visszament a bormérő rács mögé s hozta a másik palaczkot, oda tette a legény elé.

Megint odaült melléje: a szemébe szeretett volna nézni.

A legény csak azért is lehúzta a szemére a kalapját.

Akkor aztán a leány azt tette, hogy levette a bojtár fejéről a kalapot; s azt kezdte vele, hogy a hajába tüzött sárga rózsát a kalap selyemszalagja mellé illeszsze.

A legény észrevette azt, s kikapta a leány kezéből a kalapját.

– Csak tartsd meg a rózsádat annak, a ki érdemesebb reá.

– Sándor! Meg akarsz ríkatni?

– Az is hamisság lesz. Még az imádkozásod is az. – Hát nem most hajnalban vitte el a rózsádat a süvege mellett a Lacza Ferkó?

A leány arcza nem hogy pirosabb lett volna e szóra, de még haloványabb lett.

– Sándor! Bizony Isten, mondom, nem…

Nem hagyta neki tovább mondani: hirtelen befogta a száját.

– Ki ne fujd az Isten nevét hamisságra! Hát ez az aranyfüggő hogy került a füledbe?

A leány elnevette magát.

– Óh te buksi! Hisz ez tulajdon az az ezüst függő, a mit te hoztál nekem, csakhogy én megfuttattam aranynyal az ötvösnél Ujvárosban.

Ekkor a legény megfogta a leánynak mind a két kezét s szeliden, lágy szóval beszélt hozzá.

– Klári édes! Nem mondom már hogy «kisasszony». Kérlek igen szépen; ne hazudj én nekem. Semmit sem utálok úgy, mint a hazugságot. Azt mondják «hazug kutya!» Pedig a kutya nem hazudik. Másképen ugat, ha tolvaj jár a tanyán, másképen, ha a gazdája jött meg, vonít, ha veszedelmet érez: de soha meg nem téveszti a maga ugatását. A kutyában van becsület. Csak az ember tud hazudni. Az az igazi ugatás. Engem soha nem vitt rá a lelkem. Nem fordul rá a nyelvem a hazugságra. Nem is bajusz alá való az! Csunya dolog az, mikor egy bajuszos szájból hazug szó jön ki: mint egy tacskó kölyökéből, a ki fél a veréstől. Látod, mikor a mult őszszel itt voltak az asszentálók, minket is mind beállítottak a pusztáról. A nemes város itthon akart minket bojtárokat tartani a gulya, ménes mellett; mert azoknak nehéz sora van. Előre megkenték a deputácziónak a markát. A felcserek kinek-kinek megsugták közülünk, hogy micsoda testi fogyatkozást valljon magára, a miért «untáglik»-nak ereszszék. A Lacza Ferkó, az ráállt a fortélyra. Azt hazudta magára, hogy süket, mint a fekete föld, a trombitaszót se hallja meg. Nekem majd a szemem égett ki miatta. Haza eresztették, pedig olyan jól hall, hogy éjjel a sötétben a marha bőgéséről meg tudja mondani: bitang marha keveredett-e a gulya közé, vagy tehén hivja az eltévedt borját. Tudott hazudni a czudar! Mikor aztán én reám került a sor, engem is össze-vissza vizitált a felcser s azt sütötte ki felőlem, hogy a szivem rendetlenül dobog. «Hát ha rendetlenül dobog, azt mondtam rá, annak nem a szivem az oka, hanem az a sárga rózsa ott a hortobágyi csárdában!» Az urak mind ösztökéltek, hogy hagyjam rá, a mit a doktor mond: «szívtágulásom van.» «De biz az én szívem nem tág! Nem fér el abban több egyetlen egy iczi-piczi kis leánynál! Nincs nekem semmi hibám a világon.» Be is soroztak katonának. De azért megbecsültek ám: még a hajamat sem vágták le; elküldtek Mezőhegyesre a méneshez katonacsikósnak. Mig aztán fél esztendő mulva a nemes város letette értem az ezer forint váltságot, hogy visszaszerezzen a czifra méneshez, a hol nagy szükség van rám. Hát azt az ezer forintot én majd megszolgálom a két kezemmel; de nem szolgáltam le a hazug szájammal, a hogy az a másik.

A leány ki akarta huzni-vonni a két kezét a legényéből s tréfával akarta elütni a dolgot.

– Ejnye Sándor, lelkem, de szépen megtanultál prédikálni ott a császár kenyerén. Ennyi ékes szóval legátusnak is eljárhatnál Balmaz-Ujvárosba vasárnaponkint.

– No csak ne mórikálj! Ne tedd magad! Tudom én, hogy mi van a begyedben. Gyönge nép a leány, azt gondolod, nincsen más fegyvere, mint az, hogy hazudni tud. A nélkül megfognák. Nyulnak a gyors lába, madárnak a szárnya, az a mi a leánynak a hamis szája. De hát látod, én olyan ember vagyok, a ki a nálamnál gyengébbet soha meg nem bántom. Felőlem nyul ott maradhat a bokorban, madár a fészkében: én fel nem riasztom. Leányt sem bántok meg, a ki igazat mond, egy rossz szóval, egy rossz nézéssel sem. De ha te én nekem hazugságot mondasz, azért úgy megitéllek, mintha ezt a te szép, tiszta, halovány orczádat kikennéd pirosra bécsi rongygyal. Nézd el ezt a rózsát a kezedben, még most alig fakadt ki, de ha ráfujom a forró lehelletem, egyik levele a másik után kifeslik. Légy te nekem ilyen sárga rózsám, nyisd ki a lelkedet, nyisd ki a szivedet előttem, akármit vallasz meg, nem haragszom érte, megbocsátok érte, akár hogy összetöröd vele a szivemet.

– S aztán mit adsz érte?

– A mim megmarad belőle.

A leány tudta a szokást; hajnalban bor mellé szalonnát eszik a legény, paprikával, fehér czipóval. Eléje tette. Nem is vetették meg. A bojtár előhuzta a csizmaszára mellől a csillagos nyelü hegyes kését, szelt magának a czipóból, szalonnából s hozzálátott.

A nyitott ajtón bejött a komondor s nagy farkcsóválva odament a bojtárhoz, a fejét odatörölte a két térdéhez s aztán leült eléje, a szeme közé nézve, egyet morgott s nyájasan ásított nagyot.

– Még a Bodri is rád ismer.

– A kutya csak megtartja a hűséget; de a leány elfelejti.

– Hej Sándor, Sándor! De rosszul tetted, hogy nem tudtad kimondani azt a kis hazugságot, a mit kellett volna: akkor nem vittek volna el Mezőhegyesre katonacsikósnak! Nem jó a leányt egy magára hagyni; nem jó az orgonafának a kerítésen kihajolni, a mikor virágzik, megkivánják, szakítanak róla.

Erre a szóra csak kifordult a falat a legény szájából! oda dobta a kutyának: az bekapta.

– Ezt igazán mondtad.

– Hát tudod a nótát: «ha a zápor eső a lányt megáztatja, a legény subája bizony betakarja.»

– Tovább is tudom: «utána ment lassan a leány a legénynek; mert tulipános subája volt szegénynek.» Czoki kutya! Te is mindenkinek csóválod a farkad, a kit szalonnázni látsz.

A paripa odakünn az udvaron nyeríteni kezdett; a leány kiment s idő vártatva visszajött.

– Hol jártál?

– Bekötöttem a lovadat az istállóba.

– Ki mondta, hogy kösd be?

– Hát mindig azt szoktam.

– De most más a szokás. Megyek iziben odább.

– Hát nem falatozol? Nem izlik a szalonna, fehér czipó? Jobbhoz szoktál a császár kosztján? No megállj! Majd mást hozok.

Azzal kinyitotta a fali szekrény ajtaját s kivett onnan egy tányér rántott csirkét. Tudta, hogy ez a kedves csemegéje a bojtárnak, rántott csirke hidegen.

– Hát ez kinek a maradéka? kérdé a legény gyanusan.

– Mit kérded, ha eszed van? Csárdába vendégek járnak. Annak rántok csirkét, a ki megfizeti.

– Hát úri vendégek voltak itt az éjjel?

– Ugyan voltak: két úr Bécsből, kettő Debreczenből. Éjfél után két óráig fenn mulattak; akkor útra keltek. Ha nem hiszed, itt van a vendégkönyv: megláthatod benne a neveiket.

– Elhiszem hát.

A bojtár hozzálátott a kedvencz ételéhez.

A nagy czirmos kandur addig ott mozsdózott a kemencze padkáján, most egyet gondolt, fölkelt, nagyot nyújtózott, görbe hátat csinált, azután leugrott, odament a bojtárhoz, megmérte a két talpa körmével a csizmaszárán, milyen magas lesz a hó a télen; aztán felszökött az ölébe, oda törlészkedett a kezéhez, nagyokat taszítva rajta a fejével; egyenkint megnyalogatta mind az öt ujja hegyét: aztán lefeküdt az ölébe s elkezdett dorombolni.

– Látod? Ez a macska is hogy hizelkedik neked.

– Nem is kérdem én a macskától, hogy kinek az ölében dorombolt tegnap? Hát mit fizetek a «pakene hendliért?»

– Te semmit. Megfizetett érte más. Hát hova sietsz olyan ló halálában?

– A mátai pusztára viszek levelet a doktornak.

– Azt ugyan nem találod otthon, mert az hajnalban három órakor ment itt keresztül, a vendég urakat kereste, aztán hogy megtudta, hogy azok már elmentek, maga is utánuk baktatott a laptikájával a zámi pusztára. A bécsi urak gulyát vásárolni jöttek a debreczeni uraktól. Az egyikük egy morva grófnak a tiszttartója, a ki a mi alföldi fajta marháinkat akarja otthon tenyészteni, a másik német úr valami piktor. Engem is lerajzolt a kis könyvébe, aztán meg a gulyásbojtárt is.

– Hát a gulyásbojtár is itt volt?

– Hát persze, hogy itt volt, azért küldték, hogy vezesse a hortobágyi pusztán keresztül az urakat a zámi karámig.

– Az ám a furcsa, hogy a gulyásbojtár egy órával később ment el innen, mint azok az urak, a kiket a zámi karámhoz kellett neki vezetni.

– Ejh no! Bizony úgy tudsz vallatni, akár egy szolgabíró! Hát bucsúzni jött hozzám. Úgy elmegy vidékünkről, hogy soha sem látjuk többet.

Hogy igazat mondott, bizonysága volt rá az a ragyogó könycsepp, a mi a szemébe szökött, akárhogy titkolta.

A bojtár nem is haragudott azért a könyért, hiszen igaz volt. Inkább félre fordította a fejét, hogy ne lássa, mikor a leány megtörli a szemét. Szájába dugta a kurtaszáru pipáját. Az a szájba szoritott pipa tilalom a csókra.

– Hát aztán hová megy a gulyás olyan messze?

– Elviszik Morvaországba, számadó gulyásnak a mellé a gulya mellé, a mit ma kiválogatnak a zámi pusztán. Ott lesz neki hatszáz forint fizetése, kőháza, deputátuma. Egész úr lesz ottan. Meg is becsülik ott, mert a magyar gulyával csak a magyar gulyás tud bánni.

– S te nem mégy el a Ferkóval számadó gulyásnénak?

– Tudod te azt, gonosz, hogy nem megyek. Mennék, ha lánczra nem volnék kötve ehhez a pusztához, meg te hozzád. Tudod te azt jól, hogy csak téged szeretlek igazán. A te rabod vagyok.

– Ez sem ugy van, a hogy mondod. Tudod te azt jól előre, hogy a kit egyszer a te két szemed megigézett, visszatér az hozzád az óperencziáról is. Beadtál neki valamit, a mitől rád kénytelen gondolni. Elvarrtad az ingujjába egy szál hajadat, annálfogva visszahuzod, a mikor már ott jár, a hol a csillag sem éri utol. Velem is ugy tettél! Mikor belelőttél a szemeddel a szemembe, attól lettem a bolondod.

– Hát én nem voltam elég bolondod? Kérdeztem én, hogy mi lesz belőlem? Hivtalak én ólmot önteni karácsony estéjén? Nem viseltem-e a selyem kendődet, pedig azt sem mondtad, hogy jegykendő lesz-e? Leskelődtem-e én utánad, mikor más lánynyal tánczoltál az ujvárosi bucsun? mikor ugrattad a kaczki menyecskéket?

– Csak azt a sárga rózsát ne szúrtad volna a kalapja mellé!

– Hát hisz itt a párja, ha ideadnád a kalapod, mindjárt rajta lenne.

– Nem! Én nekem az a rózsa kell, a mit a gulyásnak adtál. S nem nyugszom meg addig, a mig az a kezembe nem kerül.

A leány összekulcsolta a kezeit, ugy rimánkodott a legénynek.

– Sándor! Szentem! Ne mondj ilyet. Én nem akarom, hogy ti egymással összeakadjatok. Én miattam! Egy sárga rózsa miatt!

– Az pedig el nem marad, ha még egyszer összekerülünk. Vagy én őtet, vagy ő engem; de egyikünk összetöri a másikat.

– Ezért mondjon valaki igazat? Hát nem azt igérted-e, hogy nem haragszol meg rám?

– Te rád nem. A leány nem tehet arról, hogy elfelejt, de a ki férfi, annak legyen emlékezete!

– Ugy áldjon az Isten, a hogy soha sem felejtettelek el.

– A hogy a nóta mondja: «akárki ült az ölembe, mégis te voltál eszembe». No hát ne mondd, hogy nehéz ember vagyok. Nem jöttem hozzád veszekedni. Csak azért jöttem ide, hogy megmondjam, hogy még élek; nem haltam meg. Tudom, hogy örülnél rajta, ha úgy volna.

– Sándor! Azt akarod, hogy masinát vegyek a boltban?

– Masinát ugy-e? Egyébbel sem tudtok ti leányok megfelelni, mint ha beleestek a gödörbe, vesztek három pakli masinát a zsidónál, forró kávéba dobjátok, aztán megisszátok. Pedig jobb volna, ha nem járnátok arra, a merre gödör van.

– Ne juttasd eszembe! Mikor legelőször találkoztam veled, azt játszottuk, hogy «kutba estem». «Ki huzzon ki?» «A Decsi Sándor.» Akkor ugy-e, hogy kihuztál?

– Ha tudtam volna, hogy nem magamnak huzlak ki! Ejh! Régen volt az! Akkor még a «dorozsmai malom» nótáját se dalolták.

– Uj nótát hoztál? kapott rajta a leány. S azzal oda kuporodott a legény mellé a padra. Dalold el nekem, hadd tanulom meg tőled.

Az már fele utja a kibékülésnek, ha a legényt rá lehet birni, hogy dalolja el az új nótáját.

Decsi Sándor a falnak vetette a hátát s az egyik kezét a kalapjára, a másikat az asztalra téve, rákezdé azt a mélabús dallamu nótát, mely úgy hozzá illik a vers tartalmához:

Ez is olyan pusztában termett nóta, mint a katangkóró, a mit kitép a szél s aztán végig tánczoltatja határról határra.

A leány utána próbálta dalolni a nótát. Egyszerre a fülébe ment az: a hol nem tudta, a legény kisegíté, szájába adta a hangot; máskor is így tették; azután együtt dalolták, mig belétaláltak, s ha készen voltak vele, megcsókolták egymást: az volt a vége.

Most azonban Decsi Sándor csak megint a szájába dugta a makra pipáját, mielőtt Klári az utolsó taktust elénekelte.

– Hát már azt a csunya pipát megint a szádba kellett dugnod? mondá duzzogva a leány.

– Magam is olyan csunya vagyok.

– Az már igaz. Czudar, förtelmes vagy. Ilyen legény, mint te, csak guzsalyszárnak való: az is az ajtó mögé támasztani való.

S egyet taszított rajta a könyökével.

– Hát akkor mit söntörködöl körülöttem?

– Én söntörködöm körülötted? Kellesz is én nekem! Tuczat számra árulnának, akkor se vennék belőled. Bolond voltam, vak voltam, a mikor szerettelek. Olyan legényt, mint te, kapok minden ujjamra kettőt.

Olyan elevenen adta a perlekedőt a leány, hogy még a Bodri kutyát is megtévesztette vele. A komondor azt hitte, hogy asszonya igazán haragszik arra a csunya emberre s felugrott és keményen megugatta.

Erre a leány aztán elnevette magát.

De a legényre se magától nem jött a nevetés, se a leányról nem ragadt el rá. Csak ült ott nagy komolyan, az agyarára vágott pipát szortyogtatva. Pedig nem is égett. Meg sem volt tömve.

Akkor aztán a leány elkezdte körülczirógatni.

– Úgy! úgy Gyönyörűségem! Tudod te, hogy milyen szép vagy. Világért el nem rontanád a szépségedet azzal, hogy elnevetnéd magadat. Ez a te két bogárszemed, hogy összehuzódna; ez a te piros szád, hogy kétfelé törne; ha nevetni találnál: elveszne a szépséged bele.

– Nem is azért fizet engem Debreczen városa, hogy szép legyek.

– De én azért fizettelek. Nem jól fizettelek? Kevés volt a béred?

– De olyan sok volt, hogy másnak is jutott belőle.

– Már megint ott kezded? Azon az egy szál sárga rózsán. Hát már irigykedel a jó pajtásodra? A kenyeres társadra. Mit tehet róla szegény? Ha egy városi gavallérnak megfájdul a szive a rózsákra: ott áll előtte az egész virágos kert, válogathat benne: fehér rózsa, piros rózsa, sárga rózsa, tejszín rózsa, százféle fajta. Nem tudod a nótát: «De a parasztlegény baján – Nem segít csak a parasztlány.»

– Még pártját fogod?

– Hát ki a hibás? A leány-e, a ki azt dalolja: «Tunná róla, tönné róla! Hogy ha tunná, tönné róla.» Avagy a legény, a ki ezt megérti?

– Még magadra veszed a hibát.

– Azt mondtad, hogy megbocsátasz.

– Tartom a szóm.

– Hát szeretni fogsz?

– Majd.

– A «majd» nagy szó.

– Most is szeretlek.

– Igy szeretsz, a hogy mutatod?

Erre a legény felállt az asztal mellől s a makrapipáját a kalapja magas karimája mögé tette. Aztán átölelte a leánynak a vállát, úgy beszélt a szeme közé nézve.

– Tudod galambom, kétféle a hideglelés: forró láz, meg hideg láz. A forró erősebb, a hideg tartósabb. Kétféle a szerelem is. A forró erősebb, a hideg tartósabb. Az egyik elmulik, a másik visszajár. De hát nem czifrázom a szót; magyarán beszélek. Én voltam a hibás. Ha én rá nem leheltem volna a sárga rózsára, nem nyilott volna ki, más sem szagolgatta volna az illatát; darázs, lepke meg nem szállta volna. Most másképen kezdelek el szeretni: eljárok én hozzád hűségesen, mint a harmadnapos hideglelés s «olyan igaz leszek hozzád, mint tulajdon édes anyád.» S a mint egyszer számadó csikós leszek, megyünk együtt a paphoz. S aztán élünk nagy hűségben. De ha addig itt találok valakit körülötted legyeskedni, annak, Isten engem úgy segéljen, ha az édes apám legkedvesebb fia lesz is, betöröm a fejét! Itt a kezem.

Decsi Sándor odanyújtá a kezét a leány elé. A leány azzal felelt rá, hogy kiakasztá a füléből az arany függőket s odatette a legény tenyerébe.

– De csak viseld, azt mondtad, az én vettem ezüst függők ezek, megfuttatva arannyal. Hinnem kell a szavadban.

A leány ismét feltette a függőit s azokkal együtt a szívébe az tért vissza, a mi eddig ott lakott.

Nem volt kedve szerint való ez a harmadnapos hideglelés képében ellátogató szerelem. A forró lázhoz volt az szokva.

Egyet gondolt. Levette a szűrt a legény nyakából s beakasztá a söntésbe, mint mikor zálogban ott fogják a fizetni nem tudónak a szűrét.

– Ne siess hát. Ráérsz. A doktor délnél hamarább nem kerül haza a mátai tanyára; mert elébb az eladott marhákat kell neki vizitálni s passzust irni róluk. Csak a vén gazdasszonyát találnád meg otthon. Itt is jó helyen vagy, nem ázol meg. Se a zápor nem ér, se a szeretőd könyhullatása. Látod, milyen jó kedvet csináltál azzal, a mit most mondtál? Egész nap az lesz a fejembe.

– Hát hogy lássad, milyen messziről gondoltam én arra, a mit most mondtam neked, imhol én is hoztam neked egy ajándékot. Ott van a szűröm ujjában; eredj, keresd ki belőle.

Volt abban a szűrujjban sok mindenféle: aczél, kova, bükkfa-tapló, dohányzacskó, pénzes erszény; a sok között rátalált a leány az ujra. Selyempapirosba volt takarva. Mikor kibontotta, akkor látta, hogy az egy hajfeltűző fésű, sárga teknősbékahéjból.

A leány arcza ragyogott az örömtől, mikor ezt meglátta.

– Nekem hoztad ezt?

– Hát kinek másnak?

Mikor a parasztleány a befont haját feltűzi a fésüre, az már azt jelenti, hogy van vőlegénye, akkor az már nem «édesmindnyájunké», azt már nem illeti meg az a nóta, hogy «azt sem tudom, ki babája vagyok?»

A tükör elé állt, feltűzte a haját kontyba a fésüre.

Igy aztán még szebb volt.

– Hát most sem csókolsz meg?

Maga kinálta a csókját, a két karját is széttárta.

A legény kezével visszatartá.

– Majd ha melegem lesz. Mostan fázom.

A leány összehuzta a szemöldeit. A visszautasítás megszégyeníté. Valami forrott a szivében.

Erőtette a nyájasságot, szelídséget. Pedig inkább-inkább harag és szerelem forrott a szivében. Harag a szerelem miatt.

– Hát a míg a halat kisütöm, eldaloljam a kedvencz nótádat?

– Nem bánom.

A leány a tűzhelyhez ment; a haltartó hordóból kivett a Hortobágyban fogott kárászok közül egyet, a konyhakéssel száz vágást tett a két oldalán, behintette sóval, paprikával s aztán cserepcsikra szúrva odatűzte a parázs mellé s a mellett elkezdett szép csengő hangon dalolni:

Valami megragadó rokonszenves nóta ez a pusztáról, melynek dallamától az ember maga előtt látja a végtelen sikságot, délibábos látkörével. Kihallatszik belőle a mélázó tilinkó, a buslakodó tárogató.

«Ha zsandár jön… nekünk hirül adja kend!»

Benne van a betyárélet költészete.

Mikor megpirult a hal, odahozta a leány a legénynek.

Nem szokták azt tányérról enni. A cserepcsik nyelét a kezébe fogja az ember, s bicsakkal szedi le róla a halat. Úgy izlik az.

Hát bizony azzal mutatja ki legjobban a leány az igaz szerelmét, hogy halat süt a kedvesének.

S aztán gyönyörködik benne, hogy az milyen jó izün falja, nyeli az ő keze sültét.

S azután fülébe dudolja a nóta másik versét:

Máskor ezt a nótát együtt énekelte a leánynyal a legény s annál a sornál, hogy «bevágtat a délibábos pusztára!» felhajította a süvegét a gerendáig s az öklével ütött az asztalra. Most meg rá sem hederített.

– No hát már a kedves nótádat is megveted? Már az sem tetszik?

– Hogy tetszenék? Nem vagyok én betyár! Semmi dolgom a tolvajokkal. Derék emberek a zsandárok. Kötelességüket teszik. A komisz betyár meg szolgálóval strázsáltatja magát s a mint meglátja egy zsandár sisakjának a hegyét, utczu! Ott hagyja a sült halat, czitronyos bort, korcsmárosnét s még hogy kurjongat nagy dicsőségében, hogy ő elszaladt a délibábos pusztára. Gyáva pimasz!

– Jaj de megváltoztál, a mióta a császár kenyeréből ettél.

– Nem én változtam meg, hanem az időjárás. A bunda sem változik meg azzal, hogy kifordítják. «Mégis bunda a bunda.»

– No már hallod-e, nagyobb megbántást nem követhet el valaki a szeretőjével, mintha ilyen ócska közmondásokkal fizeti ki: «mégis bunda a bunda».

– Ha nem tudok jobbat. Talán azok a debreczeni urak, meg a morvaországiak, a kik az éjjel itt mulattak, jobb tréfákkal mulattattak?

– Mulattattak hát! Nem is úgy ültek ám itten, mint egy fancsali feszület. Kivált az a piktor ugyan eszemadta legényke volt. Csak egy pirinyóval volna magasabb. De éppen csak az államig ér.

– Összemértétek magatokat?

– Össze la! Még csárdást tánczolni is megtanítottam. Úgy ugrált, mint a két hónapos kecske a szérün.

– S az a gulyás! Elnézte azt, hogy veled tánczol a német piktor? nem tekerte ki a nyakát?

– Dehogy tekerte ki. Bruderschaftot ivott vele.

– Bánom is én. Adj még bort! De jobbat, mint ez a karczos. Muszáj még egy ócska közmondást megeresztenem: «átkozott a hal a harmadik vizben».

– Ez már dupla gorombaság! Hát az én borom víz?

– Nekem pecsétes üveget adj!

Ez volt a Decsi Sándornak a veszte, hogy pecsétes palaczkot kért. Olyanféle, városból hozott palaczkot, a mi zöld spanyolviaszkkal van lepecsételve, az oldalán aranybetüs, tulipiros, hupikékes papiros. Olyan uraságoknak valót. Telik az a császár lénungjából!

A Klárinak úgy dobogott a szíve, mikor a pinczébe lement, egy palaczkot felhozni abból az uri vendégek számára való borból.

Eszébe jutott, hogy egyszer járt itten egy kártyavető czigányasszony, a kinek ő ócska limlomokat ajándékozott jövendőmondásért. Háladatosságból az egy bizodalmas tanácsot hagyott rá.

«Ha egyszer a szeretődnek a szive hideg lesz irántad s azt akarod, hogy lángra kapjon, ne tégy vele egyebet, mint azt, hogy adj czitronyos bort neki s abba a borba áztasd bele azt a gyökeret, a kit úgy hínak, hogy «nadrágujjas emberke»: ettől úgy felforr annak a szerelme, hogy még a falat is keresztül ássa érted».

A leánynak eszébe jutott, hogy meg lehetne azt most próbálni.

A «nadrágujjas emberke» ott van a ládafiókban eldugva.

Egészen olyan az a gyökér, mint egy kis ember, van buksi feje, dereka, két lábszára, mind fekete.

A hajdani világban sok mesét tartottak erről a gyökérről.

Azt tarták, hogy mikor a földből kihuzzák, a gyökér olyan sirást kezd, hogy az ember meghal bele, azért kutyával huzatták ki, annak a farkához kötve. Hogy Circe ezzel bódította el Ulysses utitársait őrült szerelemre.

Hiják azt a «nadrágujjas emberkét» a patikárusok, a kik hasznát tudják venni, «atropa mandragorának». (Magyarul «bódító nadragulya».)

Mit tudta a leány, hogy az méreg?

III.

Korán, hajnal előtt utra keltek a hortobágyi csárdában megszállt uraságok.

A hortobágyi csárda, azért, hogy csárdának hivják, nem valami bagolyrugta nádfedelű ház, a milyennek a piktor képzelte: hanem egy tisztességes téglaépítmény, zsindelyfödéllel, kényelmes vendégszobákkal, uri konyhával és pinczével ellátva; beillenék akármely város közepébe. A virágos kertje alatt folydogál csendesen a Hortobágy vize, partjai nádassal, fűzfákkal szegélyezve. Az országut nem messze a csárdától egy monumentális kőhidon visz keresztül, mely kilencz boltozatos ivoszlopon nyugszik. A debreczeniek azt állítják, hogy azért olyan szilárd az a hid, mert az építéséhez való meszet tejjel ojtották meg; az irigyeik ellenben azt mondják, hogy a debreczeni homokszőlők borával lett az a mész megojtva, az huzta úgy össze.

A korai utrakelésnek egy ideális és egy praktikus oka volt. Az elsőnek a festőművész örült előre: meglátni a napfölkeltét a pusztán, a miről annak, a ki azt élő szemével nem látta, még csak sejtelme sincs. A praktikus ok pedig az volt, hogy a megvásárlandó teheneket csak korán reggel lehet a gulyából kiszakítani. Tudniillik, hogy a mátai karámnál ezerötszáz tehén van egy rakáson. – Tavasz idején a legtöbbnek kis borja van. Ha korán reggel, mikor még a borjuk nem szoptak, a bojtárok a gulya közé mennek s a kiválasztott tehénnek a fiát megfogják, kiviszik a nagy tömeg közül, annak az anyja önkényt utána megy. Az idegent, az erőszakoskodót ugyan összedöfölnék ezek a vad állatok, a kik a pásztoraikon kivül soha embert nem látnak. Azokkal ellenben már összeszoktak.

Tehát az idegen urak két könnyű csézán indultak neki a hortobágyi puszta legismeretlenebb részének, melyben még a pusztán lakók is csak kalauzzal járnak. A két debreczeni kocsis azonban ismerte a tájékot vezető nélkül is. A gulyáslegényt, a kit értük küldtek a karámból, hagyták még mulatni. Azt igérte, hogy a karámig utól fogja őket érni.

A piktor hires tájképfestő volt Bécsből, a ki sokat járt Magyarországon tanulmányozás végett, beszélte a nép nyelvét; a másik bécsi úr pedig a morvaországi nagybirtokos, Engelshort grófnak a lovászmestere volt. Okosabb dolog lett volna ugyan a lovászmester helyett valami oekonomust küldeni, a ki a szarvasmarhákhoz ért, mert a lótudósnak az egész esze lovakba van verve; hanem ennek az a nagy előnye volt a többi uradalmi tisztviselők fölött, hogy tudott magyarul. Dragonyos hadnagy korában sokáig feküdt Magyarországon; itt a magyar menyecskék megtanították rá. Azonban kiséretül két uradalmi hajcsár volt mellé adva; derék, markos legények, mindkettő forgópisztolyokkal ellátva.

A debreczeni urak közül pedig az egyik volt a városi biztos, a másik pedig az az érdemes polgár, a kinek a tehéncsordájából kellett kiválasztani a huszonnégy tenyészállatot, a megfelelő himnemű példánynyal együtt.

Az indulás órájában még fenn volt az égen a fogytán levő hold s a csillagok fényesebbjei, míg a keleti égen már a hajnal perczent.

A tősgyökeres polgár magyarázta a festőnek, hogy az a a csillag ott a magasban a «bujdosók lámpása», ehhez szoktak a «szegény legények» felpillantani, s ha felsóhajtottak: «Isten segíts», nem fogták el őket a marhalopásnál.

A festő el volt ragadtatva ettől az eszmétől: «Shakespeari gondolat!»

Még jobban meghatotta aztán a végtelen puszta képe, mikor fél óra mulva a vágtató szekerekkel eljutottak oda, a hol az ember nem lát egyebet, mint eget és fűtengert. Egy repülő madár, egy békászó gólya sem zavarja a felséges egyhanguságot.

– Milyen hangulat! Milyen szinegység! Mily felséges harmonia az ellentétekben! Rajongott a művészet fölkentje.

– Még mostan megjárja, mondá rá a gazda, a míg a bögölyök és szunyogok elő nem támadnak.

– Ez az üde pázsitszőnyeg, azokkal a sötét oázokkal!

– «Tocsogó»-nak hijják azokat erre mi felénk.

E közben megzendült a légben az a meseszép pacsirtazengés.

– Nagyszerű! Fölséges! Ezek a pacsirták!

– Még mostan soványak, de majd ha a buza érik!

Lassankint megvirrad; az ég biborszine aranysárgába megy át: a látó határ felett ott ragyog már a nap kengyelfutója, a hajnali csillag; a harmatos fűben szivárványos dicsfény fut együtt az emberek árnyékaival. A négyes fogatok gyorsan röpítik végig az uttalan zöld mezőn a két könnyű kocsit. A látóhatáron kezd valami sötétleni, egy ültetett erdő; az első akáczpagony a fátalan pusztán s egyes kék pupok domborodnak elő.

– Azok ott a zámi tatárhalmok, magyarázza a debreczeni polgár az utitársának. Valaha falu volt ott; a tatárok elpusztíták. A templom romjai még most is kilátszanak a fűből. Sok embercsontot kaparnak ki a kutyák a dombokból, mikor ürgét ásnak.

– Hát ez ottan miféle Golgotha?

– Az nem a Golgotha; hanem a csordakut hármas kutgémje. Közel vagyunk már a karámhoz.

Az akáczerdőnél pihenőt tartanak. Összebeszélés szerint itt várják be az állatorvost, a ki a mátai pusztáról döczög fel egylovas talyigájával.

Ez alatt a festő vázlatokat fest az albumába s egyik extazisból a másikba esik. «Minő thémák! Minő motívumok!»

Utitársa eleget noszogatja, hogy ne azt a veszekedett sok bogáncsot fesse le; inkább azt a szép egyenes akáczfát!

Végre jön feléjük rézsutos irányból a doktor lektikája.

A doktor meg sem áll, csak onnan a kocsis ülésből kiáltja az uraknak a jó reggelt és aztán «siessünk! siessünk, míg meg nem virrad!»

Egy jó hajtás után eljutnak a «nagy gulyához.»

Ez a hortobágyi puszta nevezetessége.

Ezerötszáz tehén egy rakáson, megfelelő számu bikáikkal.

Még ilyenkor fekszik az egész tábor: alszik-e? nem tudni, mert még behunyt szemmel, földretett fejjel pihenő szarvasmarhát nem látott senki. Azokra nem vonatkozik Hamlet mondása: «tán még álmodni is.»

– Ez aztán a nagyszerü kép! kiált fel a piktor elragadtatással. Egy erdő felemelt szarvakból. Közepén egymaga áll a vén bika, kormos fejével, pupotvető nyakával. A tanyázó alom koromfekete, körül a végtelen zöld pázsit, a háttérben szürkés köd; abból kivilágít egy távoli pásztortűz. Ezt meg kell örökíteni.

A festő leszáll a szekérről.

– Csak tessék a többiek után menni; látom már a karámot, oda találok.

S azzal leteszi a tábori székét, festékes ládáját s a térdére fektetett vázlatos könyvébe elkezdi lekapni a szinvázlatot. A szekér a gazdával tovább gördül.

Egyszer csak észreveszi ám a gulyát őrző két komondor az idegen alakot a puszta közepén s jön nagy ugatással rohanva felé.

A festő nem szokott megijedni; a komondorok is hozzá tartoznak a hangulathoz: fehér bundájuk, fekete orruk.

S a nyugodtan guggoló embert a kutya nem bántja; mikor egészen közel érnek hozzá, megállnak: hát ez mi a csoda? leülnek eléje a farkukra s kiváncsian nyujtogatják a fejeiket a skizzes-album felé: mit csinál ez itten?

A piktor aztán azt a tréfát követi el velük, hogy az egyiknek a pofáját befesti zöldre, a másikét pirosra. – A kutyáknak tetszik az enyelgés, a míg hizelkedésszámba megy. Hanem aztán a mint egymásra tekintenek s meglátják a zölddel, pirossal ragyogó pofáikat, azt hiszik, hogy az valami idegen kutya; neki esnek egymásnak s összemarakodnak.

Szerencsére itt jön a «taligás». Így hivják az ifjabb gulyásnövendéket, a kinek az az egyik hivatala, hogy taligával jár a gulya után s összegyűjti az «árva tőzeget», a mit a marhák a mezőn hagynak. Ez szolgál tüzelőül a pusztán. Az árva tőzeg füstjének illata kedves ember és barom orrának.

A talyigás odarohan a járművével a marakodó kutyák közé, a mitől azok szétriadnak; aztán megkergeti őket a taligával: «csiba te!» Bottól nem fél a komondor; de a talyigától nagyon fél.

A talyigás helyes kis suhancz, kék inge, gatyája piros fonállal kivarrva: értelmesen tudja előadni az izenetet, a mit az urak küldtek a festő urnak: siessen a karámhoz, ott van sok érdekes lefesteni való.

A hangulatos csordakép vázlata azonban még nincs befejezve.

– El tudnál te engem tolni a taligádon a karámig, ezért a szép ezüst huszasért?

– Óh uram. Toltam én már ezen a taligán nehezebb borjut is, mint az úr. Csak tessék bele ülni.

S ezzel az ügyes találmánynyal eléri a festő mind a két czélt. A karámhoz is eljut s utközben bevégzi, a taligán ülve, a hangulatos vázlatot.

A közben az urak leszálltak már a kocsikból s megismerkedtették a vásárolni jött bécsi urat a számadó gulyással.

A számadó gulyás kiváló példánya a pusztán lakó magyarnak. Derék szál férfi: őszbe csavarodó hajjal, kacskaringósra kifent bajuszszal. Értelmes arcza rézbarna a viszontagságos időtől, szemöldökei előrehuzódtak a sok napbanézéstől.

A «karám» alatt értik a pusztán azt az egész készséget, a mi embernek és baromnak szél és vihar ellen védelmül szolgál. Csak a szél az ellenség: záport, hideget, meleget föl sem vesz a pásztor ember; kifordítja a subáját, begyűri a süvegét, úgy néz vele szembe. Hanem a szél ellen kell védelem, mert az nagy úr a pusztán. Ha a forgószél künn kapja a legelőn a ménest s azt nem tudják a szélfogóba terelni, elkergeti a Tiszáig, míg erdőt nem talál. A szélfogó kemény deszkából van palánkolva, három szárnynyal, azoknak a zugában huzódnak meg az állatok.

A gulyás lakása fecskerakásmódra vert falu kis kunyhó. De az sem arra való, hogy abban háljanak, el sem férnének benne. Abban csak a gunyájuk van: meg a «magyar pénztár», a mely nem más, mint egy kis borjunak a bőre, mind a négy lábával, a feje helyén van a lakat. Ebben tartják a dohányt, paprikát, meg az igazságot. A bundáik sorba felaggatva a fogasra. Nyáron a szűr, télen a bunda takarójuk. Úgy alusznak az Isten ege alatt. Csak maga a számadó alszik a kunyhó kirugó eresze alatt, deszkapad a nyoszolyája: feje fölött a polcz a domboru hátu kenyerekkel, meg a fabödönnel, melyben az egész hétre való eleség áll, a mit a városból hoz ki a feleség vasárnap délután. Az asszony benn lakik a városban.

A kunyhó előtt áll a «vasaló», egy kerek kunyhóforma nádból összerótt alkotmány, melynek a feneke téglával van kirakva, teteje nincs. Ez a konyha. Itt főzik meg a gulyáshust a szolgafára akasztott bográcsban, meg a «tésztás kását». A taligás dolga a főzés. A hosszúnyelü czinkanalak oda vannak tüzködve rendben a nádfalba.

– Hát a bojtárt hol hagyták az urak? kérdi a számadó.

– Egy kis számadása van neki még a korcsmáros leányával; felel rá a gazda-polgár: Sajgató uram.

– No akkor nem is kerül haza itatásig a betyár!

– Betyár? szól közbe a festő, a kinek örvendetesen hangzott ez a szó. Hát az a mi bojtárunk «betyár?»

– No csak úgy hizelkedésképen mondtam ki azt a szót; magyarázza a számadó.

– Én pedig úgy szeretnék egy igazi betyárt az albumomba kapni.

– No azt itt nem kap az ur. Tolvajt nem szivelünk; ha ide bódorodik, elrudaljuk.

– Hát a hortobágyi pusztán nincsenek betyárok?

– Mi türés-tagadás? Biz a juhászok közt akad tolvaj elég; a kondásból is válik zsivány; az is megesik, hogy a csikós, ha megbolondul, eszét veszti, elzüllik futó betyárnak; de arra csak ember nem emlékszik, hogy a gulyás elvadult volna lopóvá.

– Hogy lehet az?

– Hát úgy, hogy a gulyás folytonosan okos, jámbor barmokkal bánik. Nem is ül az össze még borozni sem a juhászszal, meg a kondással.

A lovászmester is beleszólt:

– E szerint a gulyás a pusztának az arisztokrácziája?

– Értem ám azt a szót. A biz úgy van. A hogy a nemes urak között vannak bárók, grófok, úgy vannak a pásztorok között is csikósok, gulyások.

– Hát még a pusztán sincs egyenlőség?

– A mig emberek lesznek a világon: soha sem is lesz az. A ki gavallérnak született, szürben is az marad. Nem lopja az el a más ökrét, lovát; még ha bitangban találja is; utána jár a gazdájának, haza viszi. Hanem azután, hogy a vásárnál nem meszeli-e meg, a ki engedi magát, arról megint nem állok jót.

– Hát ez is egy arisztokratikus vonás. Lóvásáron rászedni egymást uri virtus.

– A marhavásáron még inkább. Azért tegye fel a téns úr azt az orrboszantót a mikor köztünk jár; mert mikor egyszer elhajtotta innen a marháit: én nem felelek többet értük.

– Köszönöm a figyelmeztetést.

A doktor szava megszakítá az értekezést.

– Uraim! jőjjenek elő a vasalóból! Most látjuk a napot feljönni.

A festő rohant a szerszámaival s hozzákuporodott a vázoláshoz; de aztán egészen kétségbe esett.

– Abszurdum ez! Micsoda hangulat! Ez a violaszin köd a látó határon; a föld sötét kék; a köd felett az ég narancssárga; egy hosszukás felhővonal a barnás köd felett rózsaszinben ragyog. – Milyen biborfényü glória jelenti a nap jövetelét! Izzó tüzhegy emelkedik ki az élesen elvált látóhatárból. Olyan, mint egy égő pyramis! Semmi fénye nincsen: olyan, mint a tüzes vas. Bele lehet nézni nyitott szemmel. Most nézzék uraim! A nap ötszegletüvé lesz. A mint feljebb jön, megint olyanná nyulik, mint egy fekvő tojás. Most elkezd alul szűkülni, felül domborulni: olyan, mint egy champignon. No, no! Most meg olyan lesz, mint egy római urna! Ez abszurdum! Ezt nem lehet lefesteni. Aha! Most eléje akad az a vékony felhő. Olyan, mint egy bekötött szemü Ámor. No most meg olyan, mint egy bajuszos fürmender. – Nem! Ha én ezt az ötszögletü bajuszos napot lefestem, becsuknak a bolondok házába.

A festő földhöz csapta az ecsetjeit.

– Ezeknek a magyaroknak mindenből valami extra kell. Most itt produkálnak előttünk egy napfeljövetelt, a mi valósággal megvan, és mégis lehetetlen! Ez nem igaz.

A doktor kezdte magyarázgatni, hogy ez ugyanazon optikai csoda, a mit a délibábnál látunk: a különbözőn átfült légrétegek sugártörése.

– Azért mégis lehetetlen! Nem hiszem, mivel láttam!

Aztán nem is engedi magát a nap tovább bámultatni. Az eddigi képe csak a légkör sugártörte káprázat volt, mikor az igazi orczája szétárasztja sugarait, abba halandó szeme bele nem néz többet büntetlen. S akkor az eddig rózsaszinben pompázó égbolt egyszerre aranynyá változik s a látóhatár összemosódik az ég aljával.

S erre az első napkivillanásra egyszerre fölkerekedik az egész alvó tábor: a másfél ezernyi barom szarvaiból emelt erdő megmozdul. A vezérbika megrázza nyakán az öblös kolompot s a annak hangjára fölzendül a pusztai kardal: ezerötszáz szarvasmarha kezd el bömbölni.

– Nagyszerü! Isteni! kiabál a művész elragadtatással. Ez aztán a wagneri kardal! Oboék, waldhornok, bombardonok versenye! Micsoda uvertura! Milyen felvonulás! Ez egy finale a Götterdämmerungból!

– Az ám, magyarázza neki Sajgató uram. Most mennek a csordakuthoz. Minden tehén hivogatja a maga borját: azért bőgnek.

Három bojtár szalad gyorsan a nagy csordakuthoz, melynek kámvája maga is ácsremek s a három kankalint mozgásba hozva, méri a vizet a nagy itató vályuba. Nehéz egy munka ez s napjában háromszor fordul elő.

– Nem lehetne ezt a munkát inkább lóerejü géppel végeztetni? kérdi a bécsi úr a számadótól.

– Van ilyen gépünk, téns uram; de a gulyás inkább a saját tenyerét töri, mint hogy a lovát kinozza a göppöly hajtásával.

Egy negyedik bojtár az itatás közben azzal foglalkozik, hogy az itató vályunál kikeresi azokat a teheneket, a melyek Sajgató uram tulajdonát képezik s azoknak a borjait elhozva, odavezeti a karámhoz. A tehén aztán magától megy utána s engedi magát a korlátos kerítés közé vezettetni.

– Ezek az én marháim. Mondja Sajgató uram a bécsi urnak.

– De hát honnan ismeri fel az a bojtár, hogy ezernyi szarvasmarha közül melyik a Sajgató uramé? kérdi a lovászmester. Honnan tudja, hogy melyik az egyik, melyik a másik?

A számadó gulyás szánakozva néz le félvállról a kérdezőre.

– Hát látott már a ténsur két egyforma szarvasmarhát a világon?

– Az én szemem előtt ez mind egyforma.

– De a gulyás szeme előtt nem az.

A lovászmester úr egyébiránt nagyon meg volt elégedve a kiválasztott barmokkal.

A taligás fiu jött jelenteni, hogy látni már a messzelátó fáról a közeledő bojtárt. Ugyan vágtatva jön.

– Rontja a lovat a kupczihér! zsörtölődött a számadó. Nojszen csak kerülj elém, majd leszedem rólad a keresztvizet.

– Csak nem veri meg gazduram? kérlelé a lovászmester.

– Azt már nem. A ki a gulyásbojtárt megüti, az aztán ölje is meg, mert az abba nem hagyja. Aztán ez a legkedvesebb bojtárom. Én neveltem. Keresztfiam a hunczut.

– Mégis megválik tőle. Elereszti a gulyával Morvaországba.

– Épen azért, mert nagyon hajlok hozzá. Nem szeretem a gyereknek a sorját, hogy úgy utána vetette magát annak a sárgaképü leánynak ott a hortobágyi csárdában. Ennek nem lesz jó vége. Ennek a leánynak már van egy régibb szeretője: egy csikós bojtár. Az most a katonaságnál van. De ha hazakerül szabadságra, ez a két bolond legény úgy összeakaszkodik majd a miatt a leány miatt, mint két bika, mikor rájön a bolondja. Csak hadd menjen ő jó messze el innen, ott majd hamar beleszeret egy szép Ancsába s aztán elfelejti a sárga rózsáját.

Ez alatt az állatorvos darabonkint megvizsgálta a kiszemelt barmokat s egyenkint megirta számukra a marhapasszust. A taligás aztán ráfestette czinóberrel a tomporukra a vásárló úr monogrammját. (A gulyás mind irástudó.)

Hangzott már a paripa dobogása. Érkezett a legény. A reggeli szél kifujta a fejéből a mámort s a futtatás kirázta az álmosságot. Egész frissen szökött le a lováról még távol a karámtól s úgy vezette a paripáját kantáron tovább.

A számadó gulyás kiállt a karám elé.

– No te – «város füle – falu farka!» meghozott az ördög valahára?

A bojtár egy szót sem szólt, csak leszedte a nyerget, kantárt a lováról. A ló szügye csupa tajték volt a vágtatástól, azt ledörzsölte egy bundadarabbal, végig letörülgette a lovat s aztán nyakába akasztá a kötőféket.

– Hát hol devernyáztál eddig? a ki rézangyala van a Ponczius Pilátusodnak! Egy órával későbben kell jönnöd, mint az urak jöttek, a kiket ide kellett volna vezetned? Csavargó!

A legény egy szót sem szólt. Tett, vett a lovával. Nyerget, lószerszámot felaggatott a fogasra.

A számadó még jobban kiabált: egészen neki veresült az arcza.

– Hát felelsz a szavamra? Vagy kifurjam a füledet?

Erre aztán megszólalt a legény.

– Hát ’szen tudja keed, hogy «kuka» vagyok. (Süketnéma).

– Akasszanak fel a nevednapján! Nem azért találtam én ezt ki a számodra, hogy engem tréfálj meg vele. Nem látod, hogy már feljött a nap?

– Hát annak is én vagyok az oka, hogy a nap feljött?

Az urak nevetni kezdtek. Erre még nagyobb lett a számadó haragja.

– Hallod-e, te pernahajder! Velem ne hanczúzz ám, mert ha beléd kapok, úgy elmángorollak, mint a hetes vásznat.

– Én is ott leszek akkor.

– Azért sem leszel ott, gazember! – Maga is elnevette magát a számadó. No hát beszéljen vele németül, a ki tud.

A lovászmester azt hitte, hogy ő tud németül beszélni a bojtárral.

– Ej de hatalmas egy lovaslegény maga! monda a legénynek. Azon csodálkozom, hogy el nem vitték huszárnak. Ugyan mi hibája lehet, hogy nem asszentálták?

A bojtár csunya ferde képet fintorított a kérdezőre. Az ilyen firtatást szeretik visszafelé a parasztlegények.

– Hát azért nem vettek be katonának: – mert az orromon két lyuk van.

– No hát tessék vele németül beszélni! dörmögé a számadó. Takarodj, betyár, az itatóhoz! Nem oda! Mit mondtam? Nem tudod a dolgod? Most is kótyagos vagy? Nem látod, hogy a tehenek már be vannak rekesztve? Hát a bikát ki hozza el?

Hát bizony a bikát nem hozza ki a csordából minden pipogya legény, oda ember kell a gátra. A Lacza Ferkó ennek a tudománynak a mestere. Olyan szépen kicsalogatja a gulya közepéből a kiszemelt bikát, mely a Sajgató uram csordájához tartozik, szép szóval, czirógatással, mint a kezes bárányt s aztán odavezeti az urak elé. Gyönyörü szép állat, nagy buksi fejjel, csákó szarvaival, fekete karikáktól környezett nagy szemeivel. Meg engedi vakartatni a bozontos homlokát s megnyalja ráspolyélü nyelvével a bojtár tenyerét.