A söntésben csak a Nánikát találta. Annak is meg volt dagadva a képe, fájt a foga.

– Hát a Bábika kisasszony? kérdé tőle.

– A szobában van.

– A Duckmaus is?

– Az is.

– No majd nem soká lesz már ott.

– Nem ám. Négy nap mulva lesz az esküvőjük.

(A prikulics! mormogá magában Hajdukics uram. Magának szánta ő azt a szép leányt. Jobban is illett volna ő hozzá. Aztán ő neki szüksége is volt reá, tudott volna neki dolgot teremteni. Özvegy ember volt; két vásott rossz kölyke odahaza. Azoknál ugyan elkelt volna egy derék mostoha anya, a ki megregulázza őket. Iskolába járnak a kupczihérek; mert hát nemes ember nem adhatja a fiát lakatos inasnak; de nem ragad rájuk semmi jó tudomány. Ellenben minden rosszat megtanulnak a többi gézengúztól!)

Most is miben találja őket? Egész asztalosműhelyt csináltak a boltból; tele forgácscsal a palló. A pudlin meg sorba rakva holmi kurta léczek; azokon dolgozik a Gerő, meg a Mikucz késsel, meg furóval.

– Hát ti mit fúrtok, faragtok itten akasztófa czifrázói?

A két suhancz nem is ijedt meg nagyon a haragosan betoppanó apától.

A Gerő megfelelt merészen:

– Hát ebből lesz a «három királyok csillaga.»

(Azt minden keresztyén ember jól tudja, hogy ez a három király «Menyhért, Gáspár, Boldizsár», a kik ugyanegy nap ülik meg a nevük ünnepét, ugymint január hatodikán; ezek voltak azon szentirásbeli három keleti királyok, a kiket egy fénylő csillag odavezérelt ahhoz a jászolhoz, a melyben a Jézuska első álmát aludta s hozának neki aranyat, tömjént és mirhát.)

A gyerekek aztán megmagyarázták az apjuknak, hogy ők majd ezzel a három királyok csillagával sorra járják az uri házakat; aranypapirosból koronákat már ragasztottak maguknak, a zsolozsmákat is betanulták, sok-sok krajczárt fognak kapni.

– Oh ti elvetemedett ficzkók! dörmögé Hajdukics uram. Hát ti kápsálni akartok menni házról-házra, mint a mendikások! Majd adok én a ti hátatoknak három királyok csillagát!

– De nézze csak apuska, milyen ügyes dolog lesz ez! Ezt a huszonnégy léczet összerakjuk keresztbe, a srófokat a lyukakba toljuk, az egyik végére ráakasztunk egy lámpást: ez lesz a csillag; akkor a másik végén a két léczet összehuzzuk s akkor, nézd, hogy felszalad a csillag egyszerre a padlásig.

Hajdukics uramnak kiesett a kezéből a pálcza, a mivel a magzatjait el akarta lazsnakolni. Sőt ellenben ölébe kapta a fiát s összecsókolta az orczáját.

– Aranyos, gyémántos kölykem! Hiszen te találtad ki, a mit száz okos ember föl nem ért ököllel! Nesztek két garas, vegyetek magatoknak hajlige striczlit rajta. Most pedig én megyek el magam a három királyok csillagával kápsálni.

– De nem tudod a hozzávaló verset.

– Én tudom csak annak a versét!

A hó szakadt, a szél fútt; az embernek ugyancsak fogni kellett két kezével a paraplé nyelét, hogy ki ne csavarja a kezéből.

A lámpásos gyerek, a ki hat lépésnyire járt Hugó előtt, elcsuszott a hóban, összetörte a lámpást, az is kialudt. Most már botorkálhatott hazáig a sötétben és hófuvásban. De hát nem meszsze van már odáig: a városháza szegletét elhagyta. Kisérőre sincs már szükség. Hisz itt jár a puskás strázsa.

Mikor «oda» ér, arra a bizonyos helyre, egy perczre fölpillant az ablakhoz. «Itt volt az; itt! Ugyan szoros volt! Kivált mikor:…»

Az ördögök szabadultak el ma?

Szembe jött rája a danoló.

Sietett, hogy hamarább az utczaajtóhoz érjen, mint a szemközt jövő. Aztán épen összeütközött vele, a mikor már kezében volt a nagy kapukulcs.

Hajdukics uram jó kedvében volt.

– Ej bizony meg sem látnád ettül a nagy ámbrélátul a régi jó pajtásodat; mondá, neki dülve, pikós ember módjára.

Hugó egy perczig azon gondolkodott, hogy ne csapja-e ő agyon azzal a nehéz kapukulcscsal ezt az ő kedves pajtását? Magára nézve aligha jót nem tett volna vele.

– A Bábikától jösz ugy-e? A szép Bábikától? «Bábika csak úgy busul; csak úgy busul magában, ama belső szobában.» No nem soká busul már. Vizkeresztkor lesz a lakodalom. De már pajtás, előbb a borkereszt. Nekem ma csinálsz egy jó krampampulit, a milyent te szoktál csinálni; ma megiszszuk a legénységednek a torát. Hát csak frissen be a házba! Kutyának való idő ez itt kinn.

Az külömben is minden magyar szokással ellenkeznék, hogy valaki egy kinálkozó vendéget el ne fogadjon; de meg Hugónál a vendégszeretet mindennapos divat is volt. A mióta olyan hire futamodott a sok ternócsinálásának, úgy illett, hogy traktáljon. Tette is. A gyanusított, a vizsgálat alá vetett, a félig megbélyegezett alaknak kedves tünemény volt minden régi ismerős, a ki vállalkozott a «kését az abroszához fenni.»

A hajdani vetélytársnak a gratuláczióját pedig épen nem lehetett elutasítani; a megbukott szerető pohárköszöntését a szerencsés vőlegénynek!

Bevitte magával a házába.

Konyha, szoba mind zárva volt; azokat elébb föl kellett nyitogatni; azután azzal a zsebben hordott bécsi tüzcsinálóval meggyujtani a gyertyát.

«Szerencsés jó estét kivánok!»

Hajdukics uram nem járt esernyővel; ő neki volt jó kurta, térdig érő rácz subiczája, arról lerázta a havat már ott kinn a folyosón.

– Nem veted le azt a kaczamajkát? invitálá Hugó.

– Majd később. Még most olyan hideg van a szobádban, mint a farkasordítóban. Az is bolond volt, a ki a belülfütő kályhát kitalálta. Ha az ember elmegy hazulról, bezárja a szobáját, a cseléd nem füthet be; ilyenkor aztán, mikor haza jön, hogy a lelke is fázik belül, maga csinálhat tüzet magának. Németnek való ez, a ki megszámlálja, hogy hány darab fát tesz a tüzre.

Azzal bizony Hugónak személyesen kellett foglalkozni.

– Az az egy jó van benne, szólt a nevetését döczögtetve a görög, hogy ha az ember bankót talál csinálni, a mig rátörhetnék az ajtót, beledobhatja a kemenczébe.

Hugó róka-módra nézett föl a kályha mellől a czimborára. Lőni akar ez? Nem! Nincs fölhuzva a puskája.

Hajdukics az alatt, mig a kályha befülik, letelepedett a karszékbe s elkezdte észrevétlenül a székpántok srófjait csavargatni. Észrevette, hogy ezek nagyon vigan járnak.

Hugó aztán hozzá látott a krampampuli csinálásához. Nem is várták, mig ellángol.

Összeütötték a czinpoharakat. Ezt nem lehet üvegklázliból inni. – Hajdukics vigan dalolt hozzá.

Hugónak együtt kellett vele danolni.

– No már most a szép menyasszonyért! Éljen a szép Bábika. Vivát! Zsivila! Szetreászka!

A kék láng lobogott kettőjük között, az öblös czintálban. Olyan volt a két férfi arcza, mintha éjféli kisértetek pokulálnának a czinteremben.

– Hát kedves czimborám, fohászkodék neki a görög. Látod, én is megemlékeztem rólad s én is hoztam neked ajándékot a lakodalmadra.

Azzal elhuzta a subiczája alól azt a bizonyos csillagtoló szerszámot.

– Nézd csak: egy «három királyok» csillaga.

S azzal kitolta a gépet, hogy annak a vége a stukkaturig szaladt.

Hugónak ijedtében nyitva maradt a szája; a szemei elmeredtek.

– Látod pajtás, ilyen «három királyok» csillagát készítettél te vasból, ezeknek a székeknek a pántjaiból, a miket Esztergomban vettél, holott nálam feleárán kaphattad volna; azután ezen a vaslajtorján mentél föl a városház pénztárának az ablakáig; ott ezzel a te csutorafejeddel keresztül préselted magadat a rácson, odabenn aztán a fölakasztott kulcsokkal fölnyitottad a vasládát s kivetted belőle az egész bankócsomót.

Hugó nevetésre kényszeríté az arczát, a mi annak a szesz kék-zöld világánál tökéletes elkárhozott kifejezést adott.

– Beszélj, beszélj! Te nagy bolond!

– De most már arra is emlékezem, hogy a mint én azon éjjel a csárdából jöttem vissza, egy perczre kivilágítottnak láttam a pénztár ablakát.

– A te fejed volt akkor kivilágítva.

– Jól van, jól. A sok bankó hát a kezedben volt már. Senki sem érte föl ököllel, hogyan lophattad el? De most nagyobb kérdés volt az rád nézve, hogy mi módon tudsz azokon túl adni? Mert hogy az ide küldött bankók mind a 200-as és 300-as seriessel voltak jegyezve s azt tudatták minden pénztárral. Ejh, hogy becsülöm az eszedet, hogy ennek is kitaláltad a módját. Nézd csak. Elmentél Weinmüller uramhoz, kértél tőle kilencz darab számjegyet, petitből ugy-e? Ilyent, mint itt van a lajbli zsebemben. Ezekkel kikorrigáltad a lopott bankókat ezeres seriesüvé! Dicsérem az eszedet Hugó! Ez valóságos Columbus tojása.

Hugó arczán végig vonaglott a halálos rémület; alig birta eszméletét megtartani.

– De hát az még nem volt elég, hogy ennyi pénz legyen táskádban, azért, hogy rajta ülj. Azért még is, ha egyszer elkezdesz a pénzzel dobálózni magad körül, nyakon fognak, megkérdezik: honnan vetted? Az előtt szegény zsugori voltál, hogy lett belőled gazdag préda? Hát erre most mit gondoltál ki? A lopott pénzt beraktad tizezer forintjával a lutriba s úgy nyertél nyilvánságosan minden tizből hármat, négyet vissza, a mit nem is kellett titkolnod. De az első betevést Esztergomban adtad föl, Búzás uramnál, hogy itt, a mi városunkban ne tudjon róla senki. Igy csináltad azokat a csodálatos ternókat. A német is jól járt vele, mert két harmadát visszakapta az ellopott pénzének; te is jól jártál, mert a harmadikból becsületes keresmény lett. – No, nem iszunk még egy pohárral ebből a pokolitalból? Igyál pajtás! Hiszen reszketsz!

– Nem reszketek.

– Dehogy nem. Hallom. A fogad is összevaczog.

– Részeg vagy!

– Dehogy vagyok. Nagyon is tudós vagyok. Azt is tudom, hogy abból a lopott pénzből még nagyon sok megvan. És várja a boldog föltámadást. Hát már most ide hallgass. Mit gondolsz, mért jöttem én most ide te hozzád?

– Nem tudom.

– Majd mingyárt megtudod. Hát hogy ha én most egy raffinirozott imposztor volnék, akkor azt mondanám neked: jól van pajtás, oszszuk kétfelé azt a pénzt, a mi még nálad dugaszban van; most már én is tudom, hogyan lehet azt kikorrigálni. Én nagykereskedő vagyok, ha akarom százezrekkel hajigálózom; mind a kettőnk részét forgalomba tudom hozni; mind a ketten gazdaggá leszünk; rajtam még nem is keresheti senki, honnan veszem a pénzt? Nyerem a buzán, meg a kukoriczán, elnyulik a kezem a Bánátba, meg a Szerémbe. Spekulálok. Legyünk mutyisták! Loptak már a némettől többet is.

Hugónak a keze közeledni kezdett Hajdukics felé. Arczán a megkönnyebbülés ernyedése váltotta föl a galvanizált rémületet. Nem fázott már, de a veriték gyöngyözött a homlokán.

A görög azonban eltolta magától a közeledő jobbot s fölállt a karszékből.

– Csakhogy én nem vagyok olyan gazember, a ki te neked ilyen osztályt kinál. Én mindannak a halálos titoknak az elhallgatásáért, a mit most neked elmondtam, csak egy árt szabok. Mondj le a Bábikáról s aztán szedd össze az eddig harácsolt pénzedet s fuss innen ebből a városból. Én senkinek sem szólok. Nos hát? Ülj ide az asztalodhoz és irj egy levelet a Bábikának, én elviszem neki: «Drága Borbála kisasszony! Én lemondok a maga kezéről, mert én egy raffinirozott impostor vagyok, a kinek el kell bujnom a világ szeme elől. Felejtsen el örökre.» – Nos! Irod, vagy nem irod?

Ez alatt, mintha a játékhoz tartozna, kétszer is fölugratta a «három királyok» csillagát a szoba padlásáig Hajdukics.

– Nos, hát mit szólsz mindehez, Hugó barátom?

– Azt, hogy nagyon sokat ittál már, ne igyál több krampampulit.

– Nem, Hugó barátom! Én soha sem iszom annyit, hogy a hasamban el ne férjen; a fejembe nem jut belőle. Most is vagyok olyan józan, hogy ha te énnekem meg nem tennéd azt, a mit követeltem tőled, oda találjak a vármegyeházához, fölkeressem a homo regiust s azon módon elmondjam előtte a fölfedezésemet, a hogy előtted elmondtam.

Hugó nevetést erőltetett az arczára.

– Jól van jól, pajtáskám; szép mese volt; bizony Isten nagyon jól mulattam rajta. Meg is adom a taksáját. Nesze ez a két krajczár. Ennyi jár a «három királyok» csillagának a mutogatásáért.

S azzal odadobta eléje az asztalra azt a szerencsétlen régi egygarasost, a kinek még halála után sok esztendeig kellett följárni, hogy mint kétkrajczáros kisértsen a világban.

Hajdukovics fölvette az asztalról a pénzt s még egyszer oda tartva azt két ujja között Hugó orra elé, azt mondá neki:

– Én ezt a két krajczárost teneked, Duckmaus Hugó, nagyon sokszor vissza fogom adni az életben.

Azzal odább ment.

*

Alig hogy elhangzott a távozó czammogása, Hugót elővette az eddig visszafojtott láz. Nem tudta azt csillapítani a forró ital sem. Alá s föl szaladgált a szobában. Azt sem tudta, mihez kezdjen. A székekről szedje-e le a vaspántokat s a kutba dobálja? Annál rosszabb, ha azokat itt nem találják! Az a gondolatja is támadt, hogy a még meglevő bankjegy-csomagot fölhozza a kutból s visszalopja ugyanazon az uton, a melyen hozta, a városi pénztárba s aztán ha követelik, azt mondja: nézzétek meg jobban, hát ha ott van. Lehetetlen. A lopás óta lesőlyukat csináltak a vasajtóra, a min keresztül a strázsa bekémlelhet a pénztárba s függő olajlámpást égetnek egész éjjel a helyiségben.

Nincs itt más hátra, mint futni.

Fölnyitotta a vasládáját, kiszedte belőle a pénzét; a nyeretlen reskontókat a kályhába dobta s aztán a förmeteges éjszakán kirohant a házából, minden ajtót nyitva hagyva maga után. Még a paraplét sem vitte magával, vághatta a szél az arczába a havat.

A Bábikához futott. Nem a kávéház felől ment be, hanem a konyhának került, hogy észre ne vegyék, hogy másodszor is itt van.

Bábika egészen elrémült a vőlegénye arczától.

– Holt ember vagyok! – Rebegé Hugó. – Halálos ellenségem vesztemre esküdött: Hajdukics. Maga miatt akar megölni. Kezében a fejem, meg is teszi. Elhagyott az az ördög, a ki eddig mindenben megsegitett s magát is elveszitem, a jó angyalomat. Ne kérdezze, mi a bajom? Magának azt nem szabad megtudni. Idehoztam magához minden pénzemet. Tegye el. Ez a lutrinyereményem. Aztán arra kérem, hogy akárki, akárhol veszi magát vallatóra, hogy mi pénzbeli közünk volt egymással, maga csak mindenre azt felelje, hogy «nem tud semmiről»; valamint én belőlem sem veszik ki soha tüzes harapófogóval sem a maga nevét. Maga is felejtse el az én nevemet. Legyen boldog.

Be sem várta, hogy a meglepetés után magához térjen a leány s kérdéseket intézzen hozzá; elrohant.

Szökni akart. Csak ki ebből a keritett városból mentül elébb.

Akár gyalog.

Mikor aztán a győri-Duna partjára ért, akkor vette észre nagy rémületére, hogy a jég zajlik. A nagy fehér jéghasábok egymásra torlódva futnak sebesen a megáradt folyam hátán; a jégtörőknél harsogva zúzódnak össze; a partra is fölhágnak. Itt lehetetlen most átkelni.

Följebb sietett a part mentében; azt remélve, hogy a sziget orránál, a hol zátonyos a meder, álló jeget talál.

Siettében észre sem vette azt a feketesárgára festett tilalomtáblát, a mi az ut mellett áll.

Egyszer aztán rákiáltott a strázsa:

«Halt! Wer da?»

Az ott a lőporostár tilalmas területe volt.

Arra elkezdett oldalvást szaladni. Oldalvást, a várost elkerülve.

Az ugyan megrémlett az agyában, hogy a katonaőr a futót agyonlőheti:… de hát ha igy lesz épen jó.

Valami villámlott. Ez a lövés lobbanása volt. Azután jött utána valami kisértetes hang, mely olyan, mint az éjbogár dongása s egyszerre elcsapott a füléhez közel, «huss!» ez volt a golyófütty. Csak azután jött a lövés döreje «bumm». Milyen rut hangja van a halálnak.

Másodszor nem lőhetett utána az őr, mert a mire megtöltötte ujból a mangalétáját, akkorra eltakarta előle a hóesés a futó alakját.

Hugó arra gondolt, hogy a város alatt elkerülve, a Vág-Dunához jusson; ott bizonyosan be van fagyva a folyam: azon át mehet.

Ott megint utolérte a fátuma. A Vág-Dunának a jege meg visszafelé zajlott. A nagy-Duna árja erőszakosan nyomta a Vág vizét hegy ellenében, föl felé.

Már most hová? Még itt volt a harmadik ut, a Csallóköz felé. (Még akkor ezen oldalon nem voltak vársánczok, sem kapu.)

A nagy hóesésben nem tudta tájékozni magát.

Ki volt már fáradva, a lábai megtagadták a szolgálatot.

Egyszer aztán a hófuvaton keresztül valami magányos házat látott előtünni. A hold küzdött a gomolygó fellegekkel. A háznak egy ablaka veres fénynyel világított az éjben.

Oda meneküljön-e? Nem lesz-e az rossz?

Egy domb kinálkozott a leülésre. Azon a dombon valami fal volt, a mi föltartotta a hófuvást. Száraz hely, a hová le lehet ülni.

Jól esett kipihenni magát.

Egyszer aztán fölszakadt a felhő s kibukkant a hold.

Fölpillantott a feje fölé, hogy micsoda fal az ottan, a minek a fejét neki támasztotta?

Ráismert a négy tömör oszlopáról. Az ott a vesztőhely.

E szerint az a közelben világitó ablak – a hóhér házának az ablaka…

Fölkászolódott a havas földről.

Visszafordult a városba.

Az embernemjárta «Bikaakol utczán» keresztül tért vissza. Itt sem járt még soha életében.

A távolból hallatszott a bakter kiáltása:

Tehát négy órája már, hogy szalad.

Mi történhetett ez alatt a négy óra alatt?

Haza sietett a házához.

*

Meg sem lepte Duckmaus Hugót, hogy a háza ajtaja előtt két katonát látott silbakra állitva, szuronyos puskával.

Beeresztették az ajtón.

Benn a szobákban katonák és czivilek szorgalmaskodtak lámpa világ mellett; a padláson is voltak, a pinczében is jártak s ismerős arczok többnyire.

– Ah! Ah! kiáltának eléje, a mint a hazatérőt meglátták. Itt van ő! Előkerült.

Azzal szépen karon fogták ketten kétfelül.

– Tessék csak a városházára jönni.

Arra sem hagytak neki időt, hogy körültekintsen a szobájában.

De annyit még is meglátott, hogy a székekről le vannak szedve a vaspántok.

Vezették egyenesen a városházára; előlhátul egy puskás katona.

A városházán a pénztár-helyiségben ült a mixta commissio permanentiában; a homo regius, a városbiró és a várkommendáns. – De a feltser is ott volt.

A mint odaállitották a bizottság elé, látta, hogy az asztalra oda van téve a már összeállitott vaslajtorja.

Ennek a láttára elájult, összeesett.

Se baj! Ott volt a kirurgus. Életre téritette.

Akkor aztán összeszedte testi lelki erejét, hogy helyt tudjon állni a nagy veszedelemnek.

– Duckmaus Hugó! szólitá meg a homo regius; láthatja kend, hogy a praktikája föl van fedezve. Most vallja meg töredelmesen és mondja el hüségesen, hogyan rabolta ki a pénztárt.

Hugó összeszedte magát s nyugodtan válaszolt:

– Én nem raboltam ki a pénztárt. Ki az, a ki engemet vádol? Ki az, aki ellenem tanuskodik? Ahol törvényt tartanak, ott tanunak és vádlónak kell jelen lenni.

– Itt a tanu az asztalon: ez a furfangos vashágcsó.

– Ez nem beszél.

– De igen is beszél. Ez elmondja, hogy kend ezen mászott föl az ablakig s ugy csuszott keresztül ennek a rácsain.

– Én mindenek előtt lehetetlennek tartom, hogy egy felnőtt ember ezen vasrudak között keresztül bujhasson.

– Épen azért hozattuk most kendet ide, hogy ennek lehetőségét, ad oculos, bebizonyítsa.

Hugó a legnagyobb vakmerőséghez folyamodott.

– Hogy én ezen a vasrácson keresztül préseljem fejemet, a vállamat, a csipőmet? De hát hol van az a hatalmas ember széles ez Magyarországon, a ki engemet erre a próbára rákényszeritsen, ha én azt magamtól nem akarom megtenni?

– Óh! van ilyen hatalmas «ember» a világon, a ki erre rá fogja kendet kényszeriteni. Ugy hivják, hogy «deczember».

Ő méltósága még kalauereket is tudott csinálni.

Azzal egy intésére megfogta két hajdu Duckmaust a két lábánál fogva s betuszkolta abba a szük ketreczbe, a mit az ablak kidülő rácsa képezett.

Azután pedig előhoztak egy drótrácsot, a milyenen a kavicsot szokták átrostálni; ez épen oda illett az ablakmélyedésbe, azt vaskampókkal a falhoz erősitették úgy, hogy az ablakba kitett delinquenssel kedélyesen lehetett a szobából diskurálni.

No látja kend Duckmaus Hugó, hogy milyen szépen be van kend már most kvártélyozva. Hát már most tarthat kend magával, hogy mit csináljon? Keresztül bujjon-e a vasrácson, lemászszon-e a vaslétrán – most – sötét éjjel, a mihor a hivatalosokon kivül senki sem látja; vagy pedig ott dideregjen a csikorgó hidegben, a mig megvirrad s megvárja, a mig a piacz teli lesz; holnap épen hetivásár van s akkor aztán fényes nappal csinálja meg ezt a szép kaukleri produkcziót, a pópulé láttára.

Nevetni kellett ezen, olyan jó ötlet volt.

– Ilyen ember ám az a deczember.

Hugó aztán, mikor látta, hogy ilyen jó kedvük van az uraknak, azt mondá nekik a rostán keresztül:

– No hát, hogy annál könnyebb munkája legyen a deczembernek, majd én is segítek neki.

S azzal levetette a felső kabátját s ledobta a rácson keresztül az utczára; azután az alsó kabátját, minden ruháját, egész a legalsó éjjeli gunyájáig; azt mind ledobálta az ablakból, akkor aztán a térdeit a karjai közé fogta, a fejét neki támasztotta a hideg vasrácsnak.

Ez reggelre meg akar fagyni.

A várparancsnoknak, (a katonának) volt leghumánusabb gondolkozásmódja.

– Urak! mondá a komissziónak, mikor már Hugó félig meg volt dermedve; az arczát ellepő hó sem olvadt már el rajta. Ez így még is nem jó lesz. Ő felsége dekretumot adott ki a tortura alkalmazása ellen. Ha ez az ember itt most a mi assistentiánk mellett meg talál fagyni, mi akkora orrokat kapunk Bécsből, hogy viselhetjük holtig, nem lesz kisebb. Vegyük be ezt az embert.

Akkor azután kiszabadíták a ketreczéből. Már nem volt eszméletnél. De hát a feltser értett hozzá, mindenféle dörzsölésekkel újból életrehozta Hugót; ágyba fektették; levest adtak neki. S aztán inkvizitorok helyett doktort, papot küldtek a nyakára.

Azok sem mentek vele semmire.

Szépen kérték, könyörögtek neki, mondja el igazán, hogyan tette; de még inkább, hogy hová tette az ellopott pénzt? Azzal is biztatták már, hogy kegyelmet fognak a számára kieszközölni, megszabadul minden büntetéstől, ha fölfedezi a titkát. Utóljára még perczentet is igértek neki az ellopott pénzből, ha előadja.

Mindenre azt felelte: «én nem loptam el semmit, nálam nincs semmi pénz.»

Hiszen ha fölfedezte volna, azt is el kellett volna mondania, hogy a hiányzó összeg hová lett? S a Bábika nevét nem akarta kiejteni a száján. – «Keressétek!»

Keresték is.

Pinczét, padlást tűvé tettek érte, udvart, kertet fölásattak. Az senkinek sem jutott eszébe, hogy a kútba is leszálljon.

Utóljára a megátalkodott makacssága miatt elítélték tizenöt esztendei sánczfogságra.

És akkor aztán Hajdukics uram minden reggel ott várta a bolt ajtajában, hogy mikor jön a rab, a vizes lajtot húzva, egyik lábával a másik elé kanyargatva, (mert így kell lépegetni annak, a kinek huszonnégy fontos bilincs van a lábán; megszokja azt az ember több esztendő alatt, hogy azután is úgy lépeget, mikor már nincs vas a lábán); akkor elébe jött a görög s markába nyomta a kétkrajczárost: «jó lesz dohányra.» – Pipázni nem szabad a rabnak; de dohányt rágni szabad. Ez az egyedüli élvezete a világon.

S a szegény rab köszönettel fogadta a két krajczárt. – Mindennap. – Tizenöt esztendeig.

*

E kriminális inquisitio alatt a Bábika nevét is fölemlegették. Ő rá ugyan semmi bűntársi részességet nem lehetett kisütni. De azért mégis lehetetlenné vált rá nézve az itt maradás. Apjostul, nénjestül itt hagyták a várost; eladták a kávéházat, s úgy elköltöztek, hogy soha hirűket sem hallották többet.

De elébb a Bábika a Hugó házát, melyet az az ő nevére iratott, oda testálta a városnak, hogy csináljon belőle szegények házát, elnyomorodott polgárok számára. Szép összeget is hagyott a ház leendő lakóinak táplálgatására. És azonfölül még más összeget azzal a rendeltetéssel, hogy annak a jövedelméből a szegény rabok számára naponkint egyszer meleg ételt főzzenek.

Soha sem vallotta meg Hugó, hogy hová tette azt a sok pénzt.

Makacssága miatt kiállatták vele az egész nehéz büntetését.

Utóljára elfelejtett beszélni is; se németül, se magyarul nem tudott, csak diákul tudott még valamit, azt is csak egy stereotyp mondást. Ha fölhivatták az auditorhoz, csak azt felelte neki.

Egyszer, mikor a kútat tisztították, találtak a gerendák között egy elkorhadt ládikát.

Abban volt valami ismeretlen massza, összedagasztva penészből, rohából, tarjagból, pinczegombából; ha ráütöttek, porzott, mint a pöfeteg; fészkelt benne az áska.

Senki sem sejtette, hogy ez a maszat valamikor százezreket érő kincs volt.

Az utolsó esztendejét a fogságának Húgó már a lazarétumban töltötte ki; de mégis kitöltötte.

Mikor kibocsátották, már egész bárgyú volt; úgy kellett vezetni; a hová leültették, ott ülve maradt; a mit a szájába raktak, azt megette. Nem volt érzéke a külesemények iránt.

Hazakerülve, odaszállították a hajdani házába; most már szegények menháza.

Föntartották számára a régi szobáját.

Mikor leültették abba a karszékbe, szemközt azzal a jóságos tekintetű arczképpel, egy kis ravasz mosolygás derült föl az arczán:

«Látod, táti? Nem tudtak meg semmit!»

Az arczkép pedig aligha így nem szólt s azt talán megérté:

«Látod, Hugó, milyen hosszú az út a poklon keresztül!»

Mikor el volt helyezve a menedékébe, odajött hozzá a városbiró, megnézni, hogy jól gondoskodtak-e az ápolt nyomorékról.

A városbiró arczára nem emlékezett már Hugó; (az is nagyon megvénült már.) Hanem a mint a hangját meghallá, attól visszariadt a lelke arra a jelenetre, a mikor a pénztár szobájában vallatóra fogták. Ez is ott volt; ez is beszélt hozzá.

Azt, hogy mit kérdez most tőle, nem értette; de a válaszszal készen volt.

Sirásra görbűltek az ajkai, gyáva nyafogással rebegé:

«Tamen ego nihil scio; iste Nyiszli scit.»

Az a Nyiszli pedig volt egy öreg kancellista, a kire a pénzszámlálást, a bankóosztályozást bizták valaha. Régen porrá vált már akkor…

Ez az egy mondás maradt még meg, a mivel magát a hatalmasok ellen védelmezte.

És ez is hazugság volt.

TARTALOM.

• Sárga rózsa 1
• A Kráó 103
• A három királyok csillaga 207

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.