VII
BAJZÁÉK
1823–1851
Már Kisfaludy Károly kezdte sokallani a magyar Parnassus körüli tolongást s éppenséggel nem volt hajlandó, mint Kazinczy tette, eszményi, meleg ölelésekben részesíteni a hivatás nélkül is babérok után kapkodó »istenfiak«-at. Nagyon jól érezte, mert erős érzéke volt hozzá, hogy kissé tisztázni kellene az eszméket s irányítani a közönség izlését. E tekintetben ő maga minden telhetőt elkövetett az Aurórában, az ott közzétett művek gondos és czélzatos megválogatásával. Jelentősebb eredményeket azonban nem érhetett el. A purifikálás nagy munkája az Auróra-kör egy más tagjára, Bajzára maradt örökül.
Bajza (1804–1858.) kritikusnak született. Tanult és eszes ember, aki prókátori tudását jól használja fel az irodalomban is. Szintoly éles tekintettel ismeri fel szellemi életünk minden hiányosságát és hézagosságát mint közvetlen elődje, Kisfaludy Károly. Sőt erősebben lát. Jobban elemez, szigorúbban itél. Tettel viv, nem sopánkodással. Kissé erőszakos, sokak iránt kiméletlen, sőt kegyetlen, de ez nem baj! Hatalmas organum áll rendelkezésére: az általa teremtett Kritikai lapok, majd ugyancsak az ő szerkesztésében megindult tekintélyes folyóirat, az Athenaeum, melynek társlapja is van: a Figyelmező. Mögötte áll az akadémia, körülötte munkatársakul az irók legjava: oly erős katonaság, oly kitünő hadi készletek, hogy szinte biztosra veheti a diadalokat. Immár tényleg el is mult az az idő, hogy hazafiságból minden gyarló művet dédelgetni kell. Ez most már annyit jelentene, mint elhitetni a magyar olvasóközönséggel, hogy derekabb munkákra nem számíthat. El kell riasztani, le kell törni a hivatlanokat. Irányt kell adni a szétfolyó törekvéseknek, bővíteni, teljesebbé tenni s tökéletesíteni a műfajok körét, tartalmasabbá, kényesebbé formálni a közönség izlését, szóval: előbbre menni, haladni.
Tehát kritika kell! Kérlelhetetlen, kemény, részrehajlatlan és igazságos kritika. Ki kell irtani a hizelgést, a bálványozást. Barátainkat, rokonainkat nem kell csak ölelgetnünk, hitsorsosainkat csak dicsérgetnünk, nagyjainkat csak magasztalnunk s ellenségeinket csak üldöznünk. Ha örökké csak melléktekintetek rabjai leszünk s az igazat soha sem merjük nyiltan kimondani: »khinai penész« fogja bevonni s megenni nemzetiségünket, nyelvünket, tudományos életünket… Mindezek kétségkivül igen szép és bátor elhatározások elméletben, és szinte kár, hogy a gyakorlatban nem egészen így sültek el. Az Athenaeum hatalom lett, s az eszmék tisztázására, az ismeretek terjesztésére s az irodalmi izlés fejlesztésére bizonynyal sokat tett, de nem szolgálta mindig az igazságot, a méltányosságot még kevésbbé, és gyakran nagyképűleg alkalmazott nagy mértéket kis tehetségekre s megfordítva. Hatalmát bizonyos rideg kiméletlenséggel gyakorolta s az ellene támadókat felségsértőknek tekintette. Mindent meglátott, ami odakünn történt, kevésbbé, ami saját hasábjain ment végbe. Sokszor ágyúval lövöldözött apró verebekre s rengeteg pörökbe bonyolította magát kicsinységek miatt. Szeretett a mások háza előtt seperni s elfeledte a maga háza táját teljesen tisztán tartani. Bizonyos klikk-rendszer jellemezte, mely czélul a harczot tűzte ki s ebben rettentően jeleskedett is. Az összecsengő fegyverek aczélából sok eleven szikra pattogott ki, de nem maga a jótékony s mindent átható világosság.
A jeles és harczias szerkesztő, Bajza, ki nevét már az »epigramma theoriájával« s más polemikus irataival korábban ismertté és félelmessé tette, számos talpraesett tanulmánynyal állt elő itt is. Ha valaki kritikai rátermettségéről meg akar győződni: olvassa el érdekes töredékeit a regényköltészetről. Nagy buzgalmat fejt ki a szinügy körül, de hangsúlyozza, hogy a mi viszonyaink közt a hazafiúi szempont előbbrevaló a művészetinél és a franczia romantikus szinművek hatása alatt nemzeti drámát sürget. Észreveszi azt is, hogy dalköltésünk rendkivül szegény s »bennök a poétai léleknek csillámait is ritkán találhatni«; megvetéssel beszél a »fülkinzó, unalmas troubadourok«-ról, kik »goethei és schilleri nagyság érzetével keringenek parányi körükben«; elitéli az »üresen csillogó szógőzt«, melyet nálunk a »romlott izlés s a német miszticzizmus lelketlen utánozása szült«. Goethet és Kölcseyt állítja fel mintákul s megpendíti a művészi népdal elméletét is. Helyes. De hát a saját poémáiban nem veszi észre a »szógőzt«? Hangulataiból nem érez ki semmi hidegséget? Nem látja, hogy ő, ki ez idő szerint lirában »vezet«: tekintélyével többet árt, mint használ? Üldözi a keresettséget, praedikálja a természetest, s ki feszesebb és fagyosabb mint ő? Ha az »üresen csillogó szógőzt« annyira megveti: mért használ ilyen kifejezéseket és szavakat, mint a minőket verseiből ide melléklek: Bájló, rózsás lehellet – vérei közt aléló költő – szerelmi estvelgő csillaga hajnalgva tűn fel alkonyult szememnek – korányi csillag – bájremények csolnakán – kéjlobogva felleng tekinteted egy szép jövendő fényárnyain – rózsafán termett ajak – bércz havából fútt kebel – honförgetegnek véráldozatjai – bájvidék – viránymező – kénykehely – csillámtető, búszél, lebeng stb. stb. Nem érzi, hogy képzelő tehetsége mily szűk s mily veszedelmeket rejt magában minden gondolatot és érzelmet megdermesztő művészete? S végül, nem ébred tudatára annak, hogy másban is csak az tetszik neki, ami a saját hangulatainak, formáinak visszfénye? csak azt koszorúzza meg elismerésével, aki az ő elveire esküszik? Az Aglája egy szárnypróbálgató verselőjének szerelmi »Bucsúdalát« dithirambokkal köszönti, mert nagyon szép benne »az a csend a vesztés érzelmeiben«! Igen, ezt a szerelmi vesztést a mester is épp így fejezte volna ki: nyugodtan, kecsesen és kifogástalan trocheusokben. Művészete, mely csodálatos módon az általa elitélt érzelgős német költők, Hölty, Salis, Matthison hatása alatt fejlődött, voltaképen nem egyéb, mint modor, még pedig a veszedelmesebb fajtából, mert nem tűri az egyéniség szabad megnyilatkozását s kizár minden égőbb képzelődést.
Igazán különös ember! Elméletben fennen hirdeti az irodalmi köztársaság eszméjét, nyiltan, egyenesen, bátran beszél, újít, nemesít – s ez a hős a múzsa lábainál csak egy szentimentalis apród szerepét tudja játszani: eped és nyögdécsel, a férfias őszinteségnek minden erénye nélkül. Jól tudjuk, hogy nem erre a szerepre született s annál nagyobb a csodálkozásunk, midőn tanúi vagyunk erőszakos önmegtagadásainak. Mily kinokat állhat ki, mennyit szenvedhet, midőn hevesebb és szilajabb indulatok háborgatják! Fokonként szorítja vissza őket s végül megfojtja, hogy ki ne törjenek. Ezeket a megfojtott indulatokat aztán halavány arczokkal, mozdulatlan szépségük hideg vonalaival szivesen mutogatja, mert – ha tán ellenkezőleg érez is – azt hiszi hogy nyugodt formákban van a teljes művészet. Nagy ismeretű ember, aki azonban maga-magát nem eléggé ismeri, a művészetet pedig sok tekintetben félreismeri. Egy rideg elvet képvisel, mely a lira fejlődését inkább megakasztja, mint előbbre segíti. Helylyel-közzel hatásos, mert a közhangulatot szolgálja (Borének – Sóhajtás – Apotheozis stb.), de egészében véve mindig szűkkörű, mesterkélt és feszes. A romantikus érzelmek örve alatt egy új klassziczizmusnak hódol, melyben épp oly kevés az eredetiség, mint az előbbiben. Legföljebb arra lesz jó, hogy bizonyos eszméket okvetetlenül meg fog érlelni s okot ad egy erős, hatalmas reakczióra, melyről majd később fogunk megemlékezni. De addig hány jobb sorsra érdemes tehetség sorvad el e meddő művészet karjai közt! Mert az tagadhatatlan, hogy a fiatal, költői talentumok egész raja kering és vergődik a Bajza tekintélyének fényében. Pillangók a lámpaláng körül. Hivők, epedők, akik szomjúhozzák az igazságot, s gyengéd és tapasztalatlan lelkökkel az általa kijelölt utakra tolonganak. S alig akad egy-kettő közöttük, akit némileg mégis meg lehet külömböztetni tőle; alig egynehány, akiknek egyénisége mégis ellenállóbb, hogysem végkép feloldódjék a mester elveiben és hatásaiban. Többnyire egyformák, ábrándos, szelid alakok, akik »lombos, nyári sátornak« képzelik a »dalvilágot«. Hűvös, biztos menhelynek, hová nem hat »forró sugár« s »hol fel s alá a képzelet mint házi lányka jár«. Odakünn zúg az élet, itt minden »lágyszelid«. A harczokat, a külső háborgást legjobb innen, »résen át« nézegetni »csöndesboldogan«, mert ottkünn erősebb nap süt s »elolvadnak az álmok, mint a hópelyhek«.
De ugyanaz a Kerényi Frigyes (1822–1852.), aki Bajzáék dalvilágáról ezt a jellemzően szelid és ártatlanul nyájas képet festi: néhány év mulva már lázadoz, s »érczből« kiván a lantjára húrokat, »szilaj, tüzes mént dalnokparipának«. A mester hideg művészetének pányvájához kötözve: pegazusa toporzékol és szivesen ki-kirántaná magát a külidom feszes zaboláiból, – de késő: a szerencsétlen költőnek már vérében van az édes méreg s gazdag kedélyvilágával, távol idegenben, megátkozva illuzióit és eszményeit, belebukik az őrületbe. – A mély érzésű Vachot Sándort (1818–1861.) sem kegyeli jobb sors. Ő is a tanítványok közé tartozik s ezek közt tán a legjelesebb. A készen kapott merev formákat, a fagyos jambusokat és trocheusokat kedélyének komoly és sokfényű tartalma szinte átmelegíti. Több értékű költő ma is, mint mestere, Bajza. Azt merném mondani: benne nyer legnemesebb kifejezést ez irány lirai gyöngédsége, (György úr halálakor – A külföld rabja), de, fájdalom, nagyobb dolgokra termett talentumával, ő is csak áldozatul esett az elvnek, mely mindenkit korlátok közé szorított és megbénított. – Sárosy Gyula is (1816–1861.) hű másolója a mester mintáinak s bár éppenséggel nem született rabszolgának: sokáig az. Mozgása nem egyéb, mint erőtlen ingadozás, mindaddig, mig később meg nem találja magát. Ekkor aztán egy egészen más ember beszél belőle. S ez a más ember megtagadja minden összeköttetését a multtal. Az Aranytrombitá-val előidézett országos, nagy hatást semmi esetre sem köszönheti Bajzának.
Riskó, Beöthy Zsigmond, Pap Endre mind mesterükre vallanak egy-egy bájos dallal, románczczal (Találkozások – Nem mondom, hogy ne álmodjál stb.), de egyetlen új vonással sem járulnak a már-már kimerített lira bővítéséhez. Végül itt van Szemere Miklós is (1804–1881.), aki szintén az Athenaeumban kezdi meg pályafutását, de sokkal hevesebb vérmérséklet, hogysem a rá kényszerített bilincset sokáig eltűrje. Hamar kiábrándul, föllázad, széttépi a békókat és elmenekül a szabad temészethez. Innen kaczagja s gúnyolja a költészet tisztes külidomát, ezt a »bársonynyereggel fölékesített gebét«, mig maga inkább »fanyeregben«, de jobb lóval vágtat a gondolat után. Bajzáékra bizza, hogy csak igyanak lőrét aranypohárból, ő majd cserépkancsót hajtogat, de tokajival. Csak ölelgessék a selyemruhás aggszűzet neki kedvesebb az üde, szép leány, ha karton ruhában is! A durva, nyers idomot dicsőíti (s gyakorolja is), mint amely erővel és nagysággal rokon; új, merész eszméket óhajt s a simítást, a külcsint minden habozás nélkül rábizza az inasára. (Az igaz, hogy ez aztán meglehetősen rosszul is végzi a rábízott dolgokat!) Szinte meggyűlöli Bajzát s lesujtó őszinteséggel, kimélet nélkül irja neki: »Én a nagy szótárban a legnagyobb szivfagy kitételére e szót fogom ajánlani: Bajza!«
Ime, a mester – eredményei. Egyrészről az egyéniség visszaszorítása, a képzelő tehetség megbénítása, – másrészről bizonyos titkolt vagy nyiltan bevallott elégedetlenség, mely okvetlenül forradalomra fog vezetni. A diadal, mit ez irány kiviv: a jambusok és trocheusok klassziczizmusa. Hideg pompázás, mely bámulatot kelt és untat. Bajza, ki elméletben az eszmék szabadságát hirdeti, semmi esetre sem óhajtotta czélul ezt a rabszolgaságot. Valami mást akart (hiszen egyebekben elég derekas munkát végzett), de nem úgy formálódtak a dolgok, mint gondolta. Ami elméletben egészen elfogadhatólag hangzott: ellenkezőnek bizonyult a gyakorlatban. Ezt a gyakran ismétlődő paradoxont némileg tán a kor rovására is irhatnók, de a felelősség első sorban mégis az övé, ki kora dicsőségéből bőven kivette a maga részét s vezérszerepet játszott. Nagyon erős művészetről álmodozott s mindent ellágyított. Szerette a szabad vélemény megnyilatkozását saját eszméiben, de annál kevésbbé tűrte a másokéiban. Álczázott egyeduralom volt ez, mely rabszolgákat nevelt. A tanulság pedig mindezekből az, hogy inkább hódolunk elismeréssel annak a költői munkásságnak, melyben háborog és forr a tartalom, mint amelynek szegényes anyaga némi himbálódzás után lassanként tisztává, de mozdulatlanná jegeczedik.
VIII
EGY HASZNOS IRÓ
1786–1864
Fáy András eddigelé minden irodalomtörténetben úgy szerepel, mint Kisfaludy Károly követője. De hát miért? Régebben lépett fel mint amaz, s mindjárt első munkáiban egészen önálló, sajátos talentumnak bizonyult, aki éppenséggel nem amások pávatollait, hanem a maga portékáját árulta. Kortársainak legtöbbjétől annyira elütő, tiszta, világos fejű, okos és hasznos iró, hogy, ha csak némileg méltányosak akarunk iránta lenni, mulhatatlanúl ki kell emelnünk a Kisfaludy körül csoportosítható epigonok köréből s külön fejezetben kell megemlékeznünk sokfényű tehetségéről és áldásos működéséről.
Mint előkelő magyar nemes család sarja, már kora ifjúságától kezdve cselekvő részt vett a megyei életben, abban a nagy gyakorlati iskolában, mely akkoriban minden politikai és közigazgatási tudás előfeltétele volt. A közügyek iránti meleg érdeklődést mintegy a levegővel szítta magába és Széchenyi törekvéseinek aligha volt az irodalomban eszesebb, hivebb s hódítóbb katonája, mint ő. Épp oly jól ismerte nemzete minden parlagon heverő jó tulajdonságát, mint sebezhető gyengéit, s tisztán látta maga előtt azokat a nagy gyermekeknek való, vidáman komoly paedagógiai eszközöket, melyeknek segítségével erősen kihathat a tétovázó és kapkodó magyar társadalomra. Kedélyes, ügyes, bölcs és – a szó nemesebb értelmében véve – kissé ravasz is volt. Majdnem adomaszerűen hangzó, ötletes és vidám mesékben, parabolákban, aforizmákban, adta be közönségének a helyes életigazságokra, emberi és nemzeti gyarlóságokra, félszegségekre és balitéletekre vonatkozó tanácsait, mint ahogy betegének az orvos édes borban adja be a keserű labdacsokat. Szeretetreméltó volt és találékony. Szomorúan nevetséges viszonyainkra és közállapotainkra végtelen számú példát eszelt ki, melyek országszerte megkaczagtatták a búskodó magyart, és szinte észrevétlenül lopkodták be lelkébe az életrevaló eszméket, a haladás utáni vágyat, a jövendőkbe vetett hitet. Valóban, ez a hetedfélszáz mese egész kis irodalmi hadsereg volt, mely játszva és dévajkodva hódított a Széchenyi szellemében, sőt magára Széchenyire is buzdítólag hatott. A nagy reformátor Pestmegye egyik gyűlésén nyiltan megvallotta, hogy »a honi reform teendőire nézve az első eszmét, akaratot, önelszánást Fáy András meséi ébresztették föl benne«. Fáy nagyon jól ismerte a maga közönségét s tudta, hogyan férkőzhetik a reformoktól idegenkedő, kényelmes magyar szivéhez és agyához. »Ki nagyra születvén, tunyán hever – irja egy helyütt – hasonló a jegenyefához, mely magasra vonul ugyan fel, de sem árnyékot nem nyujt a vándornak, sem gyümölcsöt a gazdának.« És a tunyán heverő nemes, ki ezt olvasá, szégyenlett a jegenyefához hasonlítani. Sőt bizonyára házasságra is rászánta magát némely rideg legény, ha Fáy ötlete után meggondolá, hogy »a nőtlen ember csak páratlan keztyű« és »az emberiség örömzengő zöld erdejében, mint párját vesztett gerlicze, búsan gubbaszt száraz ágán nemzetsége származási fájának.«
Ez erős megfigyelésű és sok tapasztalatú iró jól tudta, hogy gondolkozik a tömeg Széchenyiről és reformjairól. »Gőzösei tönkreteszik helységünket, melynek eddigi keresete hajóvontatásból állott!« »A lófuttatás nem egyéb lócsigázásnál!« »Minek a budapesti álló hid, ha a vidéken mindenütt rosszak az utak?!« »Angol teát, franczia pezsgőt iszik, hollandi csinosságot affektál, nem szenvedheti a pipaszagot, – nem igazi hazafi!« Bölcsesége tiszta magasából nézett alá a hullámokra s a lehető legszerencsésebb irodalmi formában szólalt meg, mely sem azelőtt, sem azután nem tett jó ügynek több szolgálatot, mint az ő korában. Mások kedvükre fújhatták a tárogatókat, ő megmaradt egyszerű hangú tilinkójánál s egyik meséjében (Pán és Apolló) kissé nyersen, de annál őszintébben meg is okolja, miért? »Hagyd el bátya azt a tilinkót, kiment már az a módiból – így szólt Apolló Pánhoz. – Nesze, itt a kobzom, akár a hárfám, mindegyik nemesebb hitvány sipodnál.« »Már, jó fiú, én gulyámnak muzsikálok – felel a pásztoristen – e pedig tilinkóhoz van szokva.«
Igen, a nagy massza, a tudatlan, elhanyagolt tömeg az ő tulajdonképeni publikuma, s nem annyira dalnoka, mint inkább mulatva oktató nevelője nemzetének. Azok közül a puritán becsületességű, józan eszű és nemes kedélyű emberek közül való, akik nem akarnak ragyogni, csak használni. Már a tizes években közzétett Különös Végrendelet czimű társadalmi novellájában hagyományt tétet oly nőnevelő intézetre, hol »himzésen, zongora- és gitárpengetésen, tánczon, divatos öltözködésen és hajfodrozáson, franczia tört petyegésen kivül a leánykák arra vezéreltessenek, miként lehessenek idővel jó nők, háziasszonyok és anyák« – és oly tanítóra, aki »a többi iskolát befejezett ifjúnak az ó és új filozófia szőrszálhasogatásain kivül az élet filozófiáját tanítsa«. Az oktatás, a tanítás, a példákban való beszélés annyira természete, hogy másnemű művei, regényei és szindarabjai is tele vannak didaktikai vonatkozásokkal, képekkel és hasonlatokkal. Az irodalmi forma rendszerint csak keret nála, melybe a közügyek, életkérdések, nemzeti nyelv, irodalom, művészet, nevelés stb. feletti tapasztalatait és bölcs tanácsait foglalja. Így pl. a Bélteky-ház-ban, mely az átalakulni kezdő magyar társasélet kitünő rajza s egyúttal az első magyar társadalmi regény, mély ember- és világismerettel tárgyaltatnak: a házi és iskolai nevelés, a történettan és régi remekirók szerepe a tanításban; a bölcs és bolond magyarkodás; a művészet, festészet, a gazdaság, az orvosi tudomány, a hivatalviselés, a házasság, az utazás hasznai; a szerelem és konvenienczia; a szónoklat, a nemes és silány epikureizmus, szóval, ezernyi közhasznú eszme és életszabály.
Természetesen, a didaktitkai elemnek ily méretű alkalmazása, ha még oly tiszteletreméltó okokból történik is, mindig magát a művészetet rövidíti meg. Megrövidítette Fáynál is. A regény, mint forma, sok szabálytalanságot elbir, egyet azonban föltétlenül megkövetel, hogy: arányait az iró ne rombolja össze. De hát készen volt a forma? Dehogy volt. Azt előbb meg kellett teremteni s Fáynak a Bélteky-házzal valami egészen más czélja volt. Egy nagy képet akart festeni arról a valóban érdekes küzdelemről, mely egyrészről a megvénült, elaljasodott, másrészről az újuló s nemesebb ideálok után törő Magyarország közt folyt e napokban. Egy korrajzot tehát, mely megdöbbentő és tanulságos legyen. Ezt a czélt el is érte. De, fájdalom, hiányzott nála a művészi cselekvés bátorsága és biztossága, az a souverain erő, mely játszva uralkodik az anyagon s bonyodalmak és szövevények közt a rendet képviseli. Ezért maradt a regény csak történet az ő kezében. A tőről metszett, jóizű magyar fajképek egész raja jár itt föl-alá, megismerkedünk négy-öt háznép viszonyaival, de a mű első sorban paedagógiai czélokat szolgál. Diadalmasan mutogatja, hogy a henye, tivornyázó, semmittevő, hempergő életnél, mely okvetlenül romlást von maga után, mennyivel többet ér, emberhez mennyivel méltóbb a cselekvő komolyság, a lelki tartalmasság, a hasznosság, a munka.
Mindig egy alapeszme, mindig egy vezérgondolat, mely magának az irónak, Fáy egyéniségének teljes tartalmát is visszatükrözi. Szülőföldéig terjed láthatára, s művészete voltaképen abból áll, hogy jó példával menvén előre, megkedveltesse a munkát magyarjaival. Maga is ott van mindenütt, a hol dolgozni kell. Mint nagy kortársa, Széchenyi, kinek valóban szellemrokona, csak a folytonos tevékenységben és közhasznúságban találja örömét. Széchenyit a nemzet napszámosának nevezik, őt tréfásan a nemzet mindenesének. Nincs az a nagy munka, amitől visszariadna s nincs az a kicsiség, amit megvetne, ha egyszer czélszerűségét, közhasznosságát fölismeri. Tetőtől talpig a gyakorlati munkásság embere. Egyforma hévvel s kitartással buzdít minden téren, hol reformokra van szükség. Létesíti az első hazai takarékpénztárat (ez idő szerint Budapest legvirágzóbb pénzintézeteinek egyike), melynek mintájára aztán országszerte megalakulnak a többiek; lankadatlan buzgalommal fáradozik a nevelésügy javításán, nevéhez kapcsolódik a protestáns felekezetek egyesülése, az életbiztosítás ügye, s mig az országgyűlésen egynémely főúr konyha-latin nyelven ellenzi a magyar játékszin fölállítását, azt mondván: »si adhuc haberemus Schillerum, Goetheum, Ifflandium«, s még szerte az országban nem igen van több tekintélye a szinésznek, mint a kötéltánczosnak vagy a medvetánczoltatónak: addig Fáy szóval, tollal, tettel mindent megmozgat a Pesten fölállítandó nemzeti szinház érdekében, ami aztán dicsőségesen létesül is. De ugyanekkor ráér Hasznos Házi Jegyzetek czimen könyvet irni, melyből megtanulhatjuk, hogyan lehet jó fekete tintát készíteni s hogyan lehet a ruhafoltokat eltávolítani, – sőt ráér arra is, hogy czigány-szótárt szerkeszszen.
S mindezt nem valami testpusztító s lélekemésztő lázzal cselekszi, de az egészséges munkabirás magyar szivósságával, kedélyesen adomázva, verejték helyett csak mosolyt láttatva. A régi, jóízű, patriarchalis és művelt magyar táblabirák fajtájából való, kik a nemzetnek ingyen napszámosai voltak s egész életüket a köznek szentelték. Nem hiúságból, de valódi, nemes, nagy emberszeretetből. S ha esetleg jutalomra vágytak, az legfeljebb annyiból állott, hogy polgártársaik elmondják róluk: »A tekintetes táblabiró úr becsületes, derék ember!« Fényes és nyilvános jellem volt. Beleillett volna a legtisztább erkölcsű republikába, és lelki származására nézve csakugyan a Franklinok szellemi családjához tartozott. Sem életében, sem képzelőtehetségében nincs semmi szövevényes. Egyszerűségében van igazi nagysága. Könnyen és egészen megismerhetjük munkáiból. Első művétől, a század elején megjelent Bokrétá-tól utolsó könyvéig, a napvilágot csak ötven év mulva látott Hulló virágok-ig mindig az a szeliden feddő, erkölcsre oktató, munkára ösztönző, hazafias magyar áll előtünk, akinek nincs semmi titkolni valója. Egyenes, őszinte, mert meggyőződéseit mondja el. Az iró és ember teljesen összeforr benne. Jóságos, vidám, bölcs, szereti a szépet, becsüli a közhasznút és mindenek felett imádja hazáját. Összes gondolatai egy eszmény köré fonódnak, egy eszményt karolnak át: a művelt, gazdag és szabad Magyarországot. S ez az eszmény csodálatos erővel és varázszsal hat rá, mint egyik érdemes kortársa, Tóth Lőrincz, szépen mondja róla: már ifjan éretté teszi s érett korában is fiatalon hagyja. A késő utód előtt szinte érthetetlen csodaként: virág és gyümölcs együtt mosolyognak e dús életfa ágain, mely a magyar irodalom kertjének nemcsak dísze, de egyik nemes büszkesége is.
IX
A TANÍTVÁNYOK
Olyan kitünő mester, mint Kisfaludy Károly, nem maradhatott tanítványok nélkül. Mindazok, kik köréje csoportosultak, tisztelettel hajoltak meg tudása és izlése előtt s kisebb-nagyobb mértékben mindnyájan tanultak tőle. Széleskörű ismeretei, mélyreható itélete, nagy és czéltudatos tevékenysége, minden erőszakoltság nélkül biztosították számára az elsőséget. »Soha nem hallottam – jegyzi föl róla Toldy Ferencz – valami módszeresb előadást, pedig hallottam itthon s a külföldön eleget, mint amilyet egy izben a történeti drámáról rögtönzött előttünk, midőn Vörösmarty a maga Salamon király-át közölte vele.« Kereste, s mint láttuk, meg is találta az új csapásokat mindenben, különösen a drámában és az elbeszélésben. Az Auróra zsebkönyvet, mely kezdetben egészen Kazinczy irányát szolgálta, csakhamar a modern törekvések irányítójává tette. Irodalmi végrendelete is az volt, hogy az ifjú gárda támogassa teljes lélekkel a reformokat. Társai, kikkel együtt harczolt, továbbra is vezérszerepet játszottak: Toldy a fejletlen magyar tudományosságot akarta magasabb szinvonalra emelni. Bajza a kritika fegyvereivel küzdött az átalakító elvek érdekében, Vörösmarty pedig ragyogó művészetével tört új utakat. És voltak bőven kisebb rangú tanítványok is, akik mind az ő szellemében működtek tovább, de működésükön erősen meglátszott Fáy András hatása is.
Ezek közül első sorban a pesti társaskörök egyik legkedveltebb emberét, a derék Gaal József-et (1811–1866.) említem, ki Peleskei Nótárius czimű bohózatával országos hirű iró lett. Pályáját apróbb elbeszélésekkel és rajzokkal kezdte meg, melyek leggyakrabban az alföldi népélet s betyárkalandok világából merítik tárgyukat. Szines, élénk, újszerű dolgok. Frisseség árad ki belőlük, kedves, természetes humor ömlik el rajtuk. Nem kevésbbé hatottak a régi s újabb városi életből, a magyar kalandos lovagkorból szőtt novellás meséi, melyek közül különösen a Badacsonyi Lenka tetszett a közönségnek. Irt egy kétkötetes regényt is a tatárjárás korából, Szirmay Ilona czimmel. Ebben felette vonzó a régi nemesházak komoly rajza s az a jótékony humor, mely a mellékalakokat szinezi.
Erősebb s jelentősebb sikereket aratott a drámai téren. Eleven és derült temperamentuma mintegy utalta a vigjáték-irásra. Ismerte a szinszerűség titkát, tudott helyzeteket teremteni s ügyesen, ötletesen szőtte a dialógot. Könnyedség, mozgékonyság, elmésség voltak az erényei. A király Ludason agyonkaczagtatta a közönséget. Még közvetlenebb hatása volt a Szerelem és champagnei czimű vigjátékának, mely a magyar társasélet komikus különlegességeit vitte szinpadra: a mi zsirunkon élősködő nyárspolgárt, aki azért magyarfaló, az együgyű prókátort, a falusi gavallért, a divatmajmot. Természetesen, e mulattató s részben szatirikus tartalmú műveknek nincs abszolut művészi értékük, csak viszonylagos becsük. A kor szempontjából azonban megbecsülhetetlenek. Különösen a Peleskei Nótárius, melynek egy életrevaló czélzatosság a tengelye: a világtól való elmaradottságot teszi nevetségessé. Gondoljunk csak e napok küzdelmeire, Széchenyi lelkes katonáira, kiknek a nemzeti haladás útján minden talpalatnyi földet harczczal kell elfoglalniok: akkor nyilván látható, hogy e szinművek többé nem irodalmi játékok. A Peleskei Nótárius különben ma is a legjobb bohózatok egyike. Korában több volt: iránymű. A magyar szinpadon ez időben egy különös műfaj örvendett közkedveltségnek: a német bohózat. Ezeket sűrűn ültették át nyelvünkre s gyors egymásutánban adták Budán is. Rendesen alszerű komikumukkal, tündéries motivumaikkal s egymásba bukdosó kusza jeleneteikkel hatottak. A zenekiséret még furcsábbá tette őket. Szellemük teljesen idegen volt, és iróink tünődtek is, hogy lehetne leszorítani a szinpadról? de nem igen találták meg a módját. Gaal megtalálta. A Peleskei Nótárius egyszerre háttérbe szorította ezeket az izlésrontó ostobaságokat. Már maga az is nagy előnye volt, hogy a főalakot – a Gvadányi József népszerű könyvéből vett pompás typust – mindenki ismerte. De még jelentősebb erénye volt, amiben különbözött tőle. Gvadányi Nótáriusa a régi jó időket követeli vissza: Gaal éppen ezek ellen kél harczra, midőn hősében és Baczur Gazsiban, a fokosok fénykorából vett jurátusok typusában, a maradiságot gúnyolja. Itt nem a nótárius úr, az új társadalmi viszonyokat nem ismerő Zajtay uram diadalmaskodik: hanem a haladni akaró Magyarország. Laza szerkezete daczára: rendkivüli mozgalmasságával, mulatságos helyzeteivel, jóizű alakjaival s nemes czélzatosságával, a kor egyik legmaradandóbb becsű terméke. »Oly zajos és osztatlan tetszését nyeré meg a nagyszámú közönségnek – irja róla Nagy Ignácz – minővel nemzeti szinházunk megnyitása óta egy eredeti szinmű sem dicsekedhetik.« Magába rejti azokat az elemeket is, melyekből később a népszinmű áll elő. Fokozták e darab hatását a beleszőtt jó magyar dalok is, melyek közül különösen egy népdal, a »Hortobágyi pusztán fúj a szél…« kezdetű vált kedveltté és közkeletűvé.1) Verseket bőven irt Gaal a feledés számára; egy szatiráját azonban nem feledték el ma sem. Ez az Ólmos botok. Egy kortesvezér monológja, mely korfestő tartalmával s jellemző stiljével mindenkor a magyar szatirák jobbjai közé fog tartozni.
Népszerű irója volt ez időszaknak Kovács Pál is. (1808–1886.) Azért szerették, mert mindig vidámnak látták. Az életnek – különösen a nemesi középosztály életének – csak derűjét kereste s nézegette. Ötletes, dévaj és szeretetreméltó volt. Még ha akart sem igen tudott szomorú lenni, vagy esetlenné vált ebben a nem neki való elemben, mint ezt szomorújátékai bizonyítják. Félszázadon át mulattatta a magyar közönséget s nem fáradt bele. Elpusztíthatatlan kedélylyel és kifogyhatatlan változatosságban irogatta humoreszkjeit, melyek a folyóiratok, almanachok kedveltebb darabjai közé tartoztak s ártatlanul, pajzán tréfáikkal bevitték a derűt mindenüvé. Úgy képzelem az öreg urat, aki különben népszerű orvos egyúttal és ebben a minőségében is sok házhoz járatos, mint egy jókedvűen bolygó bonvivánt. Az a mulatsága, hogy megáll minden nyitott ablak előtt s virágot dobál a szobákba. A családok irójaként ünneplik. Romlatlan lelkű, tiszta izű, magyaros. Egészen a Kisfaludy és Fáy iskolájából való; mindig szivesen látott vendég az irodalom asztalánál s a házi körben egyaránt. A vig elbeszélés s a vigjáték terén aratja ő is igazi sikereit. Szűk körben mozog, de itt tisztán meglát minden részletet, minden tréfásat és humorosat. Humorának azonban nincs mélysége, komikumának nincs bensősége. Tartalma mai szempontból nem egyéb, mint bizonyos külsőségek eleven játéka. Szinte csodálkozunk azon a közönségen, melyet ezek a felszines tréfák megkaczagtattak. Azóta mennyivel kényesebbek, finyásabbak lettünk! Az izlés még a nevetésben is megváltozott, s az egykor hires »Farsangi kalandok«-ban ma már nem igen találunk többet, mint egy érdekes irodalomtörténeti reliquiát. Megszünt kaczagtató olvasmány lenni s lett belőle – a többi mással egyetemben – tanulságos adalék a kor izléséhez.
Sokban elütő tehetség s az előbbieknél kevésbbé szűkkörű és patriarchalis e kornak egy lázongó, heves indulatú irója, Csató Pál. (1804–1841.) Szabadságra törő lelkét idejekorán kitépi az irodalmi kaptafák nyűgeiből. Észreveszi, hogy a hazai minták kissé bizonytalanok, ingadozók, s hogy nem egészen haszontalan időtöltés a művészet fejlettebb formái után vágyakozni, ha mindjárt a szomszédba kell is értük fáradni. Úgy látja, hogy Kisfaludy és Fáy András körén túl is van valami, sőt sok van, ami figyelemreméltó s hasznos dolog. Bajzáék merevségében és makacsságában megsejti a vaskalaposságot és nagyképűséget. Bár pályafutását köztük kezdte meg, s eleinte maga is hódolt a régi iránynak: életviszonyai s vérmérséke csakhamar más utakra terelik. Szivesen, sőt nagy kedvvel olvassa a franczia irókat, különösen Duval-t és Leclerq-et, kiktől sokat tanul is; ügyesen (s nálunk először) fordítgatja Béranger chansonjait. Már a harminczas évek elején értekezést ir a vaudevilleről, a franczia játékszin ez üde termékéről, e soktüzű, röpke drámáról, melynek mintájára a mi nehézkesebb mozgású vigjátékainkat is át lehetne alakítani. Ebben a genreben ir egy dalos bohózatot (A tolvaj), melynél azonban Kis Babet czimű bájos coupletja magában véve is többet ér. – Csató tehetségében megvolt a becsvágy, hogy nem szeretett a mások által letaposott úton járni. Ösztönszerűleg kereste az újat s törekedett rá. Megházasodtam czimű vigjátéka, mely Fiatal Házasok czimén sokáig tartotta magát a szinpadon, határozott haladást jelez e műfajban. Rendkivül élénk, a bohózatosba csapkodó cselekményét nem a megszokott s már-már agyonismételt alakok görgetik le, de a szalon-élet előkelő typusai, akik pompásan tudnak fecsegni s egészen friss jelenségek a szinpadon. Épp így novelláiban, melyekben nemcsak elmés és leleményes, de annyiban újszerű is, mert megszólaltatja a mélyebb érzés, a szenvedélyek hangját. Van lélektana. Beszéde nem üres dialogizálás, hanem az indulatok jellemző erejétől reszkető beszéd. Ez az átnemesített, erős és finom stil, melyet franczia formák után mivelt ki, kétségkivül egyik legfőbb dicsősége. A Fiatal sziv s a Szerelemmel nem jó játszani cziműeket sokáig mintaszerű novellákul ünnepelték. Nemcsak jó művek voltak, valamivel többek is: derék fegyverek a század harczában. Ezek a mesék, ezek az alakok már döntögetni kezdik a viszonyok s társadalmi rangkülönbség által emelt korlátokat. Az iró forradalmi szelleme nyilatkozik meg bennük s hatásuk is mélyebb, mint a csak szórakoztatásra készült elbeszélő termékeké.
Csató mint hirlapiró sem tartozott a szelidebb fajta emberek közé. Harczra született lélek, nyilt ellensége minden szűkkeblűségnek és igazságtalanságnak. Saját nyomorának érzete edzi meg a küzdelmekre s a maga igazaiban az elvek igazát akarja védelmezni. Az Athenaeum félelmes triászában irodalmi zsarnokoskodást lát, az Akadémiában részrehajlást és pajtáskodást. Pártfészkeknek nevezi őket s elborítja mindkettőt a gúny özönével. Erős, vad támadásokat intéz ellenük s midőn azzal vádolják, hogy »lelke szabadságát eladta árverésen a legtöbbet igérőnek«: szekerczecsapásokkal válaszol a »bunkós modorra«. Előveszi Bajzát, ezt a »szűk és kiapadt képzeletű költőt«, Toldyt, az »akadémiai pletykák és cselszövények nagymesterét« s végigvagdalja rajtuk a szatira korbácsát. Nem kiméli Vörösmartyt sem, – senkit, aki közéjük és hozzájuk tartozik. Mindenesetre nagyon kellemetlen ember s annál veszedelmesebb, mert elmés s bizonyos fokig igaza is van. Számolni kell vele, lehetetleníteni kell. Ez meg is történik. Kiadják egy korábbi reverzálisát, melyben Csató föltétlen tekintélyül ismeri el Bajzáékat s teljesen meghódol előttük. Ezzel véget ért az évekig tartott kegyetlen polémia s Csató a közvélemény erkölcsi megvetésének áldozatjaként maradt a csatatéren. Jobb sorsra méltó emléke is sokáig olyan maradt, aminőnek győztes és engesztelhetetlen ellenfelei jónak és igazságosnak látták »megállapítani«.
X
KÉT RHAPSOD
I
»A te fiad vagyok, oh természet, te legékesebb minden anyák között, – én, hozzád leghivebben ragaszkodó! Nincs senkim, ki elvonna tőled, nincs semmim, mi hűtelenné tenne hozzád: élni akarok kebleden és halni karjaid között… Te vagy mindenem, egész egyetemedben!«
Nem lehet meghatottság nélkül olvasni e prózában elrebegett himnikus sorokat, melyeket a nagy reformkorszak zajában, több mint félszázad előtt, egy révedező, nemeslelkű rhapsod, Vajda Péter (1808–1846.) énekelt. Mint a jognélküli osztály: a parasztság szülötte, sanyarúsággal kezdte pályafutását, s orvosnak készülődvén, kenyérkeresetből iró lett. Irt nyelvészeti, filozófiai, társadalmi, történeti és természettudományi munkákat és álmodozva járt a tömegben, mint egy bibliai pásztor. Különleges, pogány világa volt, melyet sokoldalú tudása és kápráztató fantáziája saját kényére alkotott. Imádta a természeti erőket, gyűlölte a szolgaságot, rajongott a függetlenségért s az emberi méltóságot a lelki szabadságban és nemességben kereste. Rhapsod volt, akinek egész lénye szinte fölolvadt a szeretet pantheizmusában. A korviszonyok miatti elégedetlensége nem volt egyéb, mint költői átérzése azoknak a politikai és társadalmi visszásságoknak, melyek a reformkorszak intéző embereit nagy és komoly küzdelmek sorompóiba szólították.
Azok harczoltak, Vajda álmodozott. Képzeletében fölkereste a távol keletet, a kasztok, a páriák hazáját, a Memnon szobra tündéri tájait s szelid vonatkozásokkal a hazai viszonyokra, bűbájos keleti regéket regélt a nyugoti miveltség kapuját döngető magyarnak, sokszor oly általánosságban, hogy szereplőinek még neve sincs. Hiába zúgott körülötte a hullámos, követelő élet: őt nem riasztotta fel álmodozásaiból. A valóságban alig talált valami neki tetszőt, de az erdők árnyaiban, a virágos mezőn, a rét bársonyában, a szabad ég alatt, nap, hold, csillagok fényénél mindig megtalálta, amit keresett. Csak a természet egyházában érezte magát igazán boldognak és szabadnak. Mikor itt bolygott a faunok, sylvánok és nayádok birodalmában: himnuszok és dithirámbok reszkettek ajkain s lelke túláradt a megilletődéstől és exaltácziótól. Az ember csak annyiban érdekelte, amennyiben a természethez tartozott, de arra már nem gondolt, hogy az emberben is a természetet keresse. Nyelvben, tudományban, költészetben a legvakmerőbb újítók egyike, de forrongó és soha ki nem forrt elméje arra mégis gyönge, hogy megfigyeljen és elemezzen, hogy az elbeszélést, mint műfajt, az új idők szellemének és izlésének megfelelő formává idomítsa s a mindjobban bővülő, háborgó, ütköző nemzeti életnek tükrévé tegye. A tudomány és költészet közti mesgyéken járva s örökös vizióktól elborítva, nem jutott el a művészet tiszta magaslatáig, de tovább dalolta, mindvégig lelkesedve zengte erős ritmusban ömlő s fényben csattogó ódáit a naphoz:
»Üdvöz légy keleti pompádban, szemvidámító, szivüdvözítő, lélekvilágosító nap! Énekkel köszönt a madár, csillámával a harmat, döngéssel a méhe; illatoznak tiszteletedre a rózsák, csevegnek a források, szállonganak a pillangók: én dallal köszöntelek, szivem érzelem-árjából merítve s lelkem gondolataival fonva őket…«
S e prózában elrebegett himnuszokat, melyeket Vajda Péter több mint félszázad előtt, a nagy reformkorszak zajában elzengett: ma sem lehet meghatottság nélkül olvasni…
II
Amily szent rajongással csüngött Vajda a természeten s imádta az erdők magányát: oly mértékben volt világfi az elbeszélő próza egy másik népszerű művelője, Kuthy Lajos. (1813–1864.) Divatosan öltözködött, előkelő társaságokba járt, estélyeket adott, politizált s programmjából nem maradtak ki a szerelmi kalandok sem. Érdekes, szellemes és különös ember volt, aki bútorait Párisból hozatta és franczia irók művein nőtt magyar speczialitássá. Mindjárt első műveivel hatott és hódított. A közönség szinte leste az ő novelláit, melyeket kezdetben előnyösen jellemzett a kerekdedség, újság, elevenség. Ezek a novellák nem jelentek meg feszes diszmagyarban, de a franczia eleganczia, izlés, könnyedség öltönyét vették magukra. Kecsesek, formásak voltak és stiljük is változatos, hajlékony, fordulatos. Kuthyt azonban csakhamar megzavarta a siker, elfordult mintáitól, s új műelvnek, a képzelődés szabadságának karjaiba vetette magát. Itt domborodik ki aztán az ő szertelen egyénisége, itt kezdődnek az ő irodalmi tombolásai és kicsapongásai, fényes tehetségének minden hazug művészete, a borzalmas, a képtelen utáni vad hajsza, kéjelgő tobzódás mindabban, mit a fölzaklatott vér és a paroxizmusban lüktető agy összeseper, szóval, az őrület játéka, melyet oly komolyan csinál, hogy szinte hisznek benne és valószinűnek látják. Sőt egy nagy közönség tapsolja meg e félszeg ideálizmust, e bizarr konczepcziókat s e vakmerő, lehetetlen szineket, talán azért, mert egészen szokatlan, egészen érthetetlen.
S Kuthy tovább halad a végzetes úton. Felkutatja s átolvassa a romanticzizmus minden valamire való termékét, hogy tápot szerezzen vad képzelődéseinek. Előtte nyűzsög az ébredező, mozgalmas nemzeti élet, melyet szinről szinre lát s mely korábban egy-két novellájában föl is csillámlik, de egészében ott hagyja fölhasználatlanul s inkább a nyers fantázia maszlagával bódítja magát is, meg a közönséget is. Jóságos Isten! Micsoda világ ez! Valóban a borzalmak és szertelenségek birodalma. Itt nincs józan ember, elvetemedett gonosztevők és kötözni való bolondok kergetik egymást föl-alá, az indulatok szóviharában fuldokolva, mignem vért tajtékozva, halált lihegve össze nem roskadnak. Végük rendszerint őrülés, szivrepedés, mérgezés, legyilkolás, vizbeugrás, levegőbe röpítés, s megrázóbb hatás kedveért gyakran tömegesen, halmozódva.
Senkinek sincs oly körmönfont magyarsága, tősgyökeres szólásmódjai, mint neki, de mindezek faragatlanul, szögletesen, s ami legrosszabb: vaktában vannak összehordva, mintha csak a szél seperte volna össze őket rend, kapcsolat és észnélküli mondatokká. A vonagló idegek beszéde ez, egy rhapsod lélek halluczinácziói szavakká tördelve, stil, mely valósággal meg van veszve. Ime, izelítőül egy kis mutatvány:
»A táncz rohamába sodródék mult, jelen, jövő, ifjú vágy, fennremény, költői szerelem, meddő élet, tarolt szabadság, hon, isten, baráti sziv. Minden érzelem kelt és haldoklott, előteremtve s kiirtva, öröm és keserűség korában. Az öntudat s feledés szivhabokban bukkant le és föl s örvényei fölött magasztosult kedély hadarta szines lobogóit, nyomva, emelve, ragadva s hátralökve a sülyesztett észt…«
Ezt a prózát csak versei mulják felül, melyeket bizonynyal ő maga sem értett s melyekre vonatkozólag egy kortársa nem rossz indulatból, de annál jellemzőbben kérdezi: »Láttatok-e tündéreket csizmában? Hallottatok-e Aeolhárfát befalazva zengeni? Éreztétek-e a forró nap hidegét? Olvassátok el Kuthy verseit, s mindezeket látni, hallani és érezni fogjátok«.
Utolsó nagy munkájában, a Hazai Rejtelmek-ben, melyhez Sue Mystères de Paris czimű regénye szolgáltatta a mintát, ugyanazok az ismert motivumok adják meg a dolgok lényegét. A rémes, a szertelen járja itt is. A regény hősének, dr. Márknak, egész emberirtó gyára van, mely törvénytelen gyermekeket, álörökösöket, hülyéket, némákat, holdkórosokat készít és szállít nagyban és kicsinyben. Pedig a negyvenes évek magyar társadalma sokkal egyszerűbb volt, hogysem e szörnyűségeket, mint a valóságból vett tényeket, csak némileg is igazolhatta volna. Tőlünk egészen idegen, s Kuthy által is csak irói deliriumában elképzelt rejtelmek voltak ezek, melyeknek lazán összefüggő jelenetei közé azonban szines és eleven alföldi rajzok ékelődnek (Délibáb – Hortobágy – Szállító parasztok – Beszterczei lápvidék), e nemben java termékek s még most is megélvezhetők.
A forradalom lezajlása után, az önkényuralom szomorú éveiben, az egykor ünnepelt iró hivatalt vállalt, s ezzel eljátszotta népszerűségét a hazafias magyar közönség előtt. Megszünt létezni, mielőtt meghalt volna, de maga az izlés is fordult egyet s csakhamar nyilván látható lett, hogy Kuthy nagysága tulajdonképen divat dolga volt. Káprázat szülte, kiábrándulás mosta szét.
XI
A REGÉNY NEMESEBB FORMÁI
1794–1865
Költészetünk virágzásának ez a szép kora nem lett volna teljes, ha egy, nálunk eddig meglehetősen elhanyagolt műfaj, a szépprózai elbeszélés továbbra is parlagon hever. Vörösmarty megteremtette a költői nyelvet, de elbeszélő prózánk stilje áradozó, mesterkélt, szintelen és erőtlen volt. Iróink csak szükségből s el-elvétve mivelték a prózát. Voltak ugyan rátermett tehetségeink, de magát az elbeszélést Kisfaludy Károly könnyed és természetes humora daczára sem tudta magasabb szinvonalra emelni, Fáy Andrásban pedig a művészetet legtöbbször elnyomta a didaktika. Szerencsére azonban, az eposz, bevégezvén a maga hazafias misszióját, már a harminczas években kezdte divatját mulni, s mindjobban érezhetővé vált a szükség, hogy helyét az a műfaj foglalja el, mely a körülöttünk nyűzsgő élethez közelebb áll. A hexameterek rohamaiban kifárasztott izlés a modern eposz, a regény felé kezdett fordulni s a pathetikus gondolatok ünnepélyes hömpölygése után a jellemző leirást, a közönséges élet apróbb vonásait és a természetes beszédet áhította.
Ebben az időben fejezte be élete regényének első s éppenséggel nem érdektelen fejezetét egy fiatal erdélyi főúr, báró Jósika Miklós, aki korábban részt vett az olasz és franczia hadjáratban, kitüntette magát a Mincio melletti ütközetben, országot-világot bebarangolt, sokféle ismeretséget kötött, azután kapitányi ranggal kilépett a hadseregből és megnősült. Romantikus hajlamú, kalandszerető ember volt, aki a bécsi és párisi zajos élet után most egyszerre szurdoki magányába szorulva, nem tudta, mihez fogjon. Feleségével, kitől később el is vált, nem volt boldog, a gazdálkodáshoz nem értett, – unatkozott. Előkelő semmittevéséből csak a politikai mozgalmak mindjobban erősödő zaja riasztotta föl. Irt két röpiratot, de ezek, mint afféle dilettáns-munkák, hatástalanok maradtak. Idejekorán megérezte, hogy nem termett a politikára. De ha már belekezdett az irásba, a dologba, hát folytatta. Igazi belső szükség ösztökélte rá. Könnyíteni akart a lelkén, mely tele volt homályos vágyakkal, föl nem használt tehetségekkel és tépő önváddal. Visszagondolt elprédált ifjúságára, átélt kalandjaira, gyermekkori benyomásaira, – atyjára, ki a Báthoriakkal állt rokonságban, s jó lovas, kitünő vadász és nagy gavallér volt; az ódon, ősi kastély egykor lármás és érdekes jeleneteire, azokra a typikus, komoly és különös alakokra, akik ott gyakran megfordultak; a sötét fegyvertárra, melynek szablyái, buzogányai, sisakjai hallgatagon is nagy és rejtelmes dolgokat beszéltek neki. S ime, a körülötte zsongó regényes történetekből szinte készen állt eléje az az irodalmi forma, mely legalkalmasabb volt tehetsége megnyilatkozására: a történeti regény formája.
Megirta Abafi-ját, melyet a »Figyelmező« szigorú kritikusa, Szontagh, a következő szavakkal üdvözölt: »Uraim, le a kalapokkal! Egy művet van szerencsém bemutatnom, mely körében elsőrendű, legjobb, mióta e nyelv zeng.« S az eddig ismeretlen erdélyi mágnás egyszerre országos hirű ember lett, akiben az irodalmi közvélemény tényleg a magyar regény megteremtőjét ünnepelhette. Abafi meg is érdemelte a lelkes tapsokat, az elismerés koszorúját. Nemesen gondolt, jól megalkotott, kerek és érdekes történetet, melynek különös bájt az adott, mi e műfajban eddigelé hiányzott: a művészi forma, az erősen kidomborodó jellemek, a történeti szin, az élénk leirások, a cselekményt hömpölygető – tehát nem hiábavaló – ötletes és fordulatos beszéd, szóval mindama jó tulajdonságok, melyek egy világtapasztalatokban bővelkedő élesen látó elme munkájának eredményei. Fokozta a hatást a mű erkölcsi tartalma s szubjektiv szinezete is. Mert ez a regény nemcsak egy előkelő erdélyi ifjúnak, Abafi Olivérnek, elképzelt története, hanem egyúttal az iró lelki átalakulásának diszkréten igaz rajza is. Abafit az elhanyagolt nevelés, a könnyelmű hajlamok léha és korhely életbe sodorják, de eszményi szerelme fölébreszti minden jobb érzését, alvó tehetségeit, erélyét, akaratát s ezek segítségével diadalmaskodik az erkölcsi romláson. Daczára az erkölcsi czélzatnak, melyet Jósika a művészi czél fölé látszik helyezni: mai napig ezt tartják legjobb regényének. Annyi kétségtelen, hogy nálunk valóban az első regény volt, melyben erősebb képzelődés, magasabb izlés, művészibb tudás nyilvánult, s így rendkivüli hatása szinte kimaradhatlannak, természetesnek tűnik fel. Érdekfeszítő, könnyedén kedves, újszerűen formás olvasmány volt, nyilván arra hivatva, hogy lándzsát törjön e műfaj korszerűsége érdekében s olvasókat hódítson társadalmunk felsőbb rétegeiben is, hol eddig a magyar költészet termékeit legtöbbször csak a közöny és lenézés aprópénzével fizették. Ez a regény egy immár ismeretlen világot tárt föl a magyar olvasóközönség előtt: a romlatlan, hamisítatlan nemzeti életet. Mert Erdélyben még nem fakultak el a krónikák lapjai s éltek a hagyományok, a mondák. Itt még mindig a régi magyar módi járta nyelvben, erkölcsben, szokásokban s Jósika ezek közt nőtt fel. »Nemzetsége, rokonsága viszontagságait tudva, tudta egész Erdély történetét.« A körülötte hullámzó eredeti, szines és gazdag élet, a mult emlékeinek őszinte kegyelete, valóságos kincsbányája lett költészetének.
Abafit aztán gyors egymásutánban követték Jósika többi regényei. Eleinte a jobbak, az erdélyi nemzeti fejedelmek korából regényesített történetek (Zólyomi, Az Utolsó Bátori), majd Magyarország történelmének nagy és küzdelmes epizódjai (A csehek Magyarországon, Zrinyi a költő, II. Rákóczi Ferencz, Egy magyar család a forradalom alatt stb.), az Anjou-korbeli romantikus rajzok (Klára és Klári, Magyar kényurak), váltakozva a novellák egész rajával, könyvtárnyi sokaságban, harmincz év alatt körülbelül százhuszonöt kötetre szaporodva.
Rendkivül termékeny iró volt. Képzelő tehetsége szakadatlanul működő, leleménye szinte kifogyhatatlan. Korán hozzászoktatta magát a sanyarú munkához, s jól tette, mert az egykor kényelemben élő világfinak később nem annyira a dicsőségért, mint inkább a kenyérért kellett dolgoznia. A forradalom, melyben tevékeny részt vett, megfosztotta vagyonától, s in effigie harminczöt társával föl is akasztották. Szerencsére, második nejével, báró Podmaniczky Juliával, ki minden bajában hű osztályosa volt, idejében külföldre menekülhetett. Eleinte Brüsszelben, később Drezdában telepedett le, ahol kizárólagosan tollával tartotta fenn magát s ahol aztán a folytonos erős és gyakran kényszerű szellemi munkától megtörve, hetven éves korában meg is halt.
Jósika kétségkivül új korszakot nyit a magyar regény történetében. Annak igazi megteremtője, atyja. Föllépéséig csak regények vannak, de nincs regényirodalom; csak kisérletek vannak, de nincs mestermű. Ő az első, igazán rátermett talentum, ki e műfajban komoly és nagy hatásokat ér el. Munkájához nem nyúl készületlenül, minden tekintetben föl van szerelve hozzá, s bár kezdetben a formát Walter Scottól kölcsönzi: elég erős egyéniség arra, hogy eredeti és sajátos tudjon maradni. Ugyanazok a motivumok, mégis más érzés, más világ. Regényei – mint amazéi – történeti regények, de lényegük, hivatásuk valami egyéb, mint a történeti fejlődés felmutatása s a zord lovagi erkölcsök ünneplése. Itt is bőven szerepelnek a romantika indítékai és eszközei: a várak, várurak, kalandorok, rablók, eszményi nőalakok, lovagias szerelem, cselszövő gonoszság stb., de czéljuk egyelőre nem más, mint érdekfeszítő jelenetek kiséretében bizonyos általános erkölcsi és lélektani feladatok lebonyolítása. A részletek aprólékosságig menő rajzai és kifestései, a terjengésre hajló leirások, itt-ott maga a cselekmény, sőt a jellemrajz is emlékeztetnek a mintára, – de Jósika soha sem mélyed el a történelemben annyira, hogy onnan konstruált alakjaiból a kor uralkodó és mozgató eszméinek minden vonása visszatükröződjék. Regényeinek inkább csak szinezete történeti. Megelégszik bizonyos külsőségekkel, – az igaz, hogy ezek a külsőségek aztán annál ragyogóbbak. S mindezt tudatosan, készakarva csinálja így. Az »Abafi«-hoz irt utószóban nyiltan czéloz erre: »A magyar regényirónak azon kell lenni, hogy olvasót szerezzen, s így inkább a külső élettel kell bibelődnie, mely a nagyobb résznek izléséhez szól, mint a belsővel, mely csak a műveltebb gondolkozó olvasót mulattatja«. Tisztában van magával, a közönséggel, de még a czéljaival is. Nem művész a szó magasabb értelmében, de rendkivüli érzéke van a regényes iránt s jól tudja, mivel hathat, mivel hódíthat. Leleményességét pazarul kihasználja, termékenysége gyakran könnyelműségre csábítja.
Ezek a körülmények sodorják aztán az angol mintáktól a franczia romantikusokhoz, akiknek eszközeivel még könnyebben, de kevésbbé rokonszenvesen dolgozik. A rémletes, a kápráztató, a borzalmas, az idegrázó lesz nála is műelvvé, – sanyarú életviszonyok közt, mindig munkában égő nagy tehetséggel lejtőre lép s többé nem emelkedik, csak hanyatlik. A haladó idő elszárnyal fölötte, a megváltozott izlés elfordul tőle, – meg kell érnie, hogy népszerűségét ragyogó elmék homályosítják el, beteg és szenvedő lelkének szomorúságára, de a magyar regényirodalom dicsőségére, mely első fényét az ő tündöklésétől kapta.
XII
A KARTHAUSI KÖLTŐJE
1813–1871
Ebben a nagy és forrongó korban, a küzdő magyarságnak e megváltó történetében önkénytelenül egy sajátságos tünemény ragadja meg figyelmemet. Egy látvány, mely szinte megbűvöl, megigéz. Nézem az idők emelkedő árját, a sokfelé ágazó törekvések egy czélra törését, a szellemi élet roppant folyamának özönlését és kiáradását, s amint nézem, helylyel-közzel egy-egy magasra ágaskodó hullám gerincze ütközik szemembe. Hogyan támadt? ki tudná megmondani! Valami csodálatos őserő lökte a magasba. Megjelenik s gazdag és súlyos tartalmának egész tömegével zuhan az alföld reményzöld, de puszta rónáira, melyeknek füve kaszálatlanul szárad el tövén. Az élet nagy zaját viszi magával, a magyar szellem titokzatos erőit hömpölygeti, a lelki derékségnek nemcsak szimboluma, de ténye.
Így látom csodásnak báró Eötvös József megjelenését is. Huszonhárom éves, mikor Karthausi-ját megirja, egy regényt, melyet a fájdalom evangéliomának szokás nevezni, s mely egészében véve csakugyan a század szenvedő lelkének jajkiáltása. Az emberiség szive sir föl benne a lirai szubjektivitás teljes közvetlenségével. Innen az a magával sodró mély hatás, melyet nemcsak a magyar közönségre, de külföldi olvasóira is gyakorol. Regény, melyben legkevesebb maga a – regény. Nem is azért van irva, hogy szórakoztasson, hanem, hogy megragadjon. A gondolatok egész oczeánja, melyet az érzelmek vihara folyton zúgat és hullámoztat. Szinte egyhangú és fárasztó, de nagy és természetes özönlés. Túláradása egy irigylendően tartalmas ifjúságnak, mely szabadulni akar a saját kinszenvedése terheitől. Azért ömlik, hogy megkönnyebbüljön. Nem törődik a forma törvényeivel, melyek bizonynyal korlátoznák, de föltétlenül szabadon árad, csak a sziv törvényeire hallgatva. Egy lángelme vérzése, mely a megváltás munkájára tör; bánat és részvét, mely az egész emberiséget átöleli az egyénben.
Ezer meg ezer kifogást lehet tenni ellene, ahogy tényleg tettek és tesznek is. Ez a történet mesének is vékony, hát még cselekménynek! Minduntalan elvész a szem elől, mint a gyalogút, mely kalászos szántóföldeken vezet keresztül. Miféle szentimentális, tengelytelen lélek ez a regényhős, ez a fiatal franczia gróf, Gusztáv, akit menyasszonya, Julia, egy semmi emberért megcsal és elhagy! Még csak vére sem forr fel a sérelem miatt, – de átengedi magát széparányú fájdalmainak, tovább is csak imádja Juliát s midőn Párisban az erkölcsi sülyedés lejtőin újra találkozik vele: eltipor érte egy igazán hűséges leányszivet s végkép meghasonlásba jövén magával és a világgal: beáll barátnak, karthausi lesz. Ezek a jellemek tulajdonképen nem is jellemek, csak elvont eszmék imbolygó silhouettjei, átsuhanó árnyak, minden akaratra s összeütközésre alkalmatlan, törékeny bábok, passziv szenvedők. Hát még ha a köréjük torlódó reflexiók tömegére gondolunk, melynek terhétől itt minden egyéb összeroskad! S különös, ez a regény azért mégis csodálatos mű marad. Minden szerkezeti hibája daczára, jelentősebb értékű, mint akárhány jobban megépített elbeszélés, egyszerűen azért, mert lángelme munkája. Jósika még dicsőségének delelőjén áll, mikor a Karthausi megjelenik, s ime, a multak szines történetétől a közönség szinte lázas elragadtatással fordul a jelen martirológiájának e szomorú rajzához, mely körül századának vivódó gondjai, a lét problémái, az emberi végzet nagy kérdései vetődnek fel s elfogadja ezt a tépelődő, fiatal filozófiát, mert maga is fiatal és tépelődő. Nem fél ezektől a sötét hangulatoktól, melyeknek megvan az a veszedelmük, hogy talán népszerűsítik az érzelgősséget, de teljes lélekkel élvezi a gondolatok és érzelmek e pompás és komoly játékát, ezt a mélyreható tartalmat, mely tele van meglepő újdonságokkal s kiapadhatlan költészettel. A körmondatok élességével vésődik be minden eszméje az emlékezetbe s nyugtalanságot idéz elő a szivekben, sőt elégedetlenséget, – de hát baj ez? Hisz éppen arra van szükségünk, hogy a létező állapotokkal szemben elégedetlenkedjünk s az önvád és szenvedések poklán keresztül megtisztuljunk és fölemelkedjünk. Hadd kapkodják hát ezt a veszedelmes könyvet! A hosszú tétlenség kényszerű nyugalma után hadd elmélkedjenek s gondolkodjanak ezek a pihent agyvelők s nyerjenek szélesebb látkört, mint aminőt a mult szűk világa vont köröttük. Csak hadd járja át szivüket a fájdalom árja, a szeretet édes érzése, a hit malasztja, s önösségük rideg gubójából kinyomakodva: hadd lelkesüljenek végre hazáért, emberiségért, mert aki másoknak él, boldog, s csak az önző boldogtalan!
Ime, így olvad össze a Karthausi hangulata kora közérzésével. És most már előléphet a kritikus, és szétszedheti tetszése szerint e ragyogó munka szövedékeit, – ez nem fog változtatni a dolgok lényegén s a mű becsén. Kétségkivül tele van hibával és tévedéssel, mint forrása: az ifjúság, de nem kevesebb benne a fény s költészet, mint sugalmazójában: a géniuszban.
Van Eötvös Józsefnek egy költeménye (Én is szeretném…), mely élénken megvilágítja az ő poétai törekvéseit, sőt irodalmi működésének valóságos kis programmját adja. Megható nyiltsággal mondja el ebben a versben, hogy ő is szivesen dalolna kimért, zengő sorokban a szép természetről, kedvese szemeiről, Tokaj tűzboráról, de nyájas képzeteiből fölveri a komoly valóság, s neme keserveire gondolva, dala nem édes susogás, de századának jajsikoltása lesz. Lelkét égő kinokkal tölti el az az érzet, mit ezrek hallgatagon tűrnek s a gyáva kort nem akarja szebb emlékeivel gúnyolni. Így válik az ő költészete kora néma szenvedéseinek hallható hangjává, – egy könynyé, mely milliók fájdalmát sirja el, egy villámmá, mely a sötétben tévelygő tömeg előtt fölgyujtja az éjszakát.
Más helyütt még részletesebben irja körül nemes feladatát: »Van az irónak – úgymond – egy magasabb feladata, mint hogy bizonyos mennyiségű fehér papirt fekete karczolással töltsön be; ki ezt érzi, azt egy pár kedvező birálat vagy azon művészi élvezet, melyet művei alkotásában talál, ki nem elégíthetik. A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitől különválva, nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik. – Tiszteletünket, szeretetünket csak az érdemli, kinek Isten szivet adott, hogy embertársai szenvedését megérthesse; ki nemesebb emberi czél után fáradva, hogy erősebben hathasson, azt, mi a művésznek legdrágább, műve szépségét is föláldozza; – kinek könyvében nem szép mű, hanem szép emberi tett fekszik előttünk…«
Azt hiszem, ez eléggé világosan van mondva s nyilván láttatja, hogy Eötvösben – legalább elméletileg – a humanista fölibe kerül a költőnek. De, szerencsére, minden theoria szürke s nála sem érvényesül a kimondott elv ridegen. Regényei kétségkivül a koreszmék szolgálatában állanak; mögöttük ott forrong a küzdő nemzeti élet, a mult válsága, a jelen tanulságai, de, nemes irányzatosságuk daczára, végső czéljuk mégis csak a művészet. Hiába állítja föl elméletét a történeti regényről, teljes meggyőződéssel hangoztatván, hogy annak »azon általános művészi és erkölcsi feladatokon kivül, melyeket, ha az iró szem előtt nem tart, minden regény puszta időtöltéssé aljasul, még egy különös kötelessége jutott s ez: népszerűsíteni a történetet –«: azért éppen az a regény, melynek előszavában ezt hirdeti, a »Magyarország 1514-ben« maga czáfolja meg legfényesebben a kimondott tételt s bizonyítja be, hogy az a »különös kötelesség« bizony nem ide tartozik. Az eszmék agitátora, szerencsére, nem tudja Eötvösben végkép legyőzni a művészt.
Ime, ebben a regényében a multhoz fordul, de a mohácsi vészt megelőző nemzeti hanyatlás korát, a Dózsa György parasztlázadásának véres jeleneteit azért festi meg oly élethiven és részletesen, hogy tanulságaival saját kora lelkületére hathasson. A szivtelen nemesség s a fölizgatott nép szenvedélyeinek összeütközése, mely végeredményében a mohácsi katasztrófához vezet: intő példa itt, korszerű szózat a jobbágyság fölszabadítása érdekében. Államférfi és filozóf sohasem használta nemesebb czélokra az irodalmi formákat, mint Eötvös. Nagyon jól tudta, hogy a regény rendkivül alkalmas eszköz a társadalmi és politikai eszmék terjesztésére, sőt megérlelésére, s amiket Reform czimű röpiratában már eleve elmondott: regényeiben csak kiszinezte. Ez a forma tetszetős volt s szárnyat adott az igének. A Magyarország 1514-ben távol áll attól, hogy népszerűsítse a történetet, de bizonyos dolgokat annál alaposabban megértet. Egészében véve hatalmas korkép, melyben főleg a nép fia, a parasztlázadás vezére, Dózsa György van kitünően megfestve. Ez a fukar szavú, féktelen szivű, erőszakos s lénye alapvonásaihoz mindvégig következetes ember igazi húsból és vérből való alak, történeti érdekű hős, és Eötvösnek talán legművészibben megépített jelleme. Holott ő éppen a jellemrajzban gyenge. Alakjai többnyire nehézkesek, sokat elmélkednek, beszélnek és tanácskoznak, de mozgásukban hiányzik a szenvedély karaktere s az életelevenség. És valljuk meg: sok bennük a szónokiasság is. Azért alkotvák, hogy az iró eszméinek szócsövei legyenek, vagy a sok helyről összehordott történeti adatokat ügyesen sorakoztassák. Beszédjeik részben pompás országgyűlési beszédek, melyeket egyelőre csak regényben lehet elmondani. Mögöttük ott áll a kitünő iró és államférfi, akinek komoly czéljai vannak az egyénnel s nagy álmai vannak az emberiségről.
Ez az erős irányzatosság, mely főkép a Nővérek czimű regényében boszulja meg magát, ahol már egész paedagógiai értekezések ékelődnek a különben is novellányi történet szélesen rajzolt részleteibe: kétségkivül a művészetet rövidíti meg. Tömérdek a leirás, rengeteg a magyarázat s mindezt még fárasztóbbá teszi a folytonos körmondatosság, ez a mindig komolyan és ünnepélyesen hangzó beszéd, mely közbe-közbecsapkodó mellékmondataival húsz-harmincz soron alul nem igen tart pihenőt. Eötvös gondolatainak természetes formája az, de képzelhetjük, elbeszélés számára mily alkalmatlan! Szinte egyedül álló, egészen elszigetelt stil, melynek csak a roppant tartalom ad létjogosultságot.
Van azonban egy regénye, mely kivétel, nem mintha nem volna ez is irányregény a szó nemesebb értelmében, de mert ebben a művész lép előtérbe teljesen. Ez a Falu Jegyzője, – a régi Magyarország nagy és minden időkre szóló szatirája, Eötvös lángelméjének legdiadalmasabb terméke. Egy darab igazi történet a harczoló költészet kegyetlen világításában. A megyei rendszer egyeduralmának kétségbeejtő rajza, ázsiai állapotainknak kiméletlen fölmutogatása, és kigúnyolása a népképviseleti kormányzás eszméjének érdekében.
Oh, azok a régi jó idők, midőn bőven volt minden, ami kellett! s a helyi életben összezsugorodott lélek hazájául csak a megyét ismerte, alkotmányul csak a kiváltságos osztályok szocziális érdekeit! Midőn az emberek nagyravágyása oly szűk térre szorítkozott, mint a kör, mely életük szinhelye volt s náddal födött, vályogból rakott házaikban megannyi kiskirályként pipázták el gondatlan éveiket! Enni, inni volt a fuladásig, – beszélgetni is lehetett a ház előtt elmenőkkel – mulatságot is rögtönözhettek a tőlük függő emberek boszantásából és megalázásából, és szellemi táplálékul ott állt a szoba polczán a – kalendárium! Szinte vágytalan volt az élet. Kissé egyhangú, kissé korlátolt ugyan, de tétlen és biztos, s így nemes emberhez illő. Ezeknek a nemzetes betyároknak a kemény koponyáit legfölebb csak a jégverés aggodalma foglalkoztatta koronként, mert sok mindent a pokolba kivántak, de a lábon álló gabonát mégsem kivánták oda. Házuk unalmát hébe-hóba egy-egy vendéglátás epizódja zavarta meg. Ilyenkor aztán vidáman sürgött-forgott az asszony, kinek összes világát »udvara, konyhája, csuprokkal és serpenyőkkel gazdagon megtömött kamrája« tette ki, s járta a duhaj tréfa, az eszem-iszomság, a vadkergetés, agarászat, kártya, napokon át… A megyékben pedig ezalatt szerte-széjjel égre kiabált a közigazgatási mizéria s a visszaélések, bűnök és garázdaság szabadon burjánoztak mindenfelé, a magyar táblabiró-politika nagy dicsőségére.
Ezt a minden reformtól, minden köztehertől iszonyodó, pipáiban és agaraiban élő, rakott asztalt és telt poharakat imádó különleges táblabiró felekezetet, – a haladni nem akaró és nem tudó régi Magyarországot rajzolta meg Eötvös egy megye képében. A Reform irója kitünően, a legapróbb részletekig ismeri a valóságot, s komoly studiuma rettentő szatirává idomul regényes előadásában. Jóformán nem is kell egyebet tenni, csak leirnia, amit állapotainkról tud. Olyan hahota támad belőle, mely metsző hangjával egy egész nemzet lelkiismeretén keresztülsivít s belenyilallik minden agyvelőbe. Hallatlan! Hisz itt az emberek még azt sem igen tudják, hogy az ország régen túl van a török hódoltság korán. A jobbágyok nyögnek, az urak basáskodnak. Ebből áll az élet, a világ, a történelem. A közállapotok semmiben sem különböznek a közutaktól, melyek járhatatlanok. »Vándor! Ha Taksony megye tiszai járásába igazságot jöttél keresni s Garacs helységéhez közeledel: vesd le saruidat! – Nem azért mondom, mert e falu Nyuzó Pál főbiró úr lakhelye s így, főkép, ha járásában tartózkodol, neked szent hely, melyet így kellene megtisztelned; nem is azért, mert szent Ágoston szerint még vallási tárgyaknál is, minő a bőjt, legjobb azon helynek szokását követni, melyen tartózkodunk s Garacson az egész világ mezitláb jár: de ha minden magasabb szempontokat mellőzök, legalább azért, hogy jó erős bagaria csizmát húzhass lábaidra, mik nélkül őszi időben, mint most, nehezen mehetsz végig az utczán.«