Minden Demosthenesnél szebben beszél a tett, minden szónál ékesebben a tények. Ebben a fejezetben azonban a számok fognak megszólalni, mert nekik is van mondani valójuk. A rideg, kíméletlen számok, melyeknek száraz beszéde a statisztika szócsövén át ítéletként, vádként hangzik, vagy hitet ébresztő, reményeket keltő dalaként a megtörtént haladásnak. Fölemelő vagy lesujtó, aszerint, aminő a beszámolás eredménye.
A század elején jóformán semmink sincs, csak a szegénységünk. Alig mutathatunk fel egy-egy kulturintézményt. Minden ebbeli törekvés csak jámbor szándék, mely borongó hazafiak magányos álmaiban él, – alvó eszme, melyet ábránd és képzelődés szineznek. A nyelvmívelő és tudós társaságok gondolata, egy nemzeti muzeum létesítése, a szinházak kulturhivatása itt-ott szóbeszéd s helylyel-közzel röpiratok tárgya, de mig tettekké érlelődnek, évtizedeknek kell elhullámozni az idők folyamán. Lassan és kínosan megy előre minden. A révedező nemzet lelkiismeretének kell előbb megmozdulnia, hogy nagyobb méretű mozgalom támadhasson s valami egészségesebb fordulat álljon be. A rengeteg mulasztás után tömérdek munkára lesz szükség, nagy elhatározásokra, önfeláldozásra, maga-megtagadásra, hogy az ősi virtuskodásból a valódi virtus magaslataira emelkedhessünk.
A század elején alig van még komolyan számbavehető közoktatásunk. A Budáról 1780-ban Pestre helyezett egyetlen egyetem négy fakultásának 1809-ben összesen 40 tanára volt: a theologiainak 9, a joginak 6, az orvosinak 12, a bölcsészetinek 13. Tanulóinak száma pedig 1792/3-ban 281, – 1810-ben 566. A század elejétől 1809 végéig, tehát majdnem tiz év alatt, doktoratust nyert összesen: 113 orvos, 32 jogász, 22 theologus és 111 bölcsész.
A humanistikai latin iskolák, a nemzeti iskoláknak nevezett misctum-compositumok, bölcsészeti lyceumok s jogakadémiák mellett nem volt egyetlen reál- vagy ipariskola sem. A nagy nyomorúságot minden jóravaló hazafi szégyenkezve látta s érezte. S midőn e bajon segítendők, a rendek 1836-ban törvényjavaslatot dolgoztak ki, fölajánlva a szükséges költségeket az ország nagyobb városaiban állítandó ipar- és reáliskolákra: Ferdinánd király a rendek felterjesztésére azzal válaszolt, hogy amennyiben a körülmények engedik, majd ő maga fog gondoskodni mindenről, és természetesen nem gondoskodott semmiről.
Csak olvasni kell Bezerédy István, Deák Ferencz s Beöthy Ödön beszédeit, melyek ez alkalommal a »gyűlöletes« királyi leirat felolvasása után elhangzottak: akkor előttünk áll ama szomorú idők minden kopársága, vigasztalan távlatával, vétkeivel és tehetetlenségével.
Ma, mintegy hatvan év mulva, tengernyi küzdelem árán ugyan, de hála isten, a magunk emberségéből más kép áll előttünk. A budapesti egyetemen 275 tanerő működik s a tanulók száma 4588-ra rúg; a kolozsvári egyetemen 89 tanerő mellett 833, a József-műegyetemen 67 tanár és 36 segédtanár mellett 1248 a tanulók száma. Egyébként ezen a téren tett haladásunkat, az 1898-iki hivatalos statisztikai kimutatást véve alapul, világítsa meg a következő kis táblázat, mely az állami kezelés alatt álló tanintézetek mennyiségét, tanerőit s hallgatóit összegezi:
| Tanintézet jellege | Száma | Tanszemély száma | Tanulók száma |
| Felsőbb tanintézetek | 63 | 848 | 9,349 |
| Középiskolák | 194 | 3,542 | 54,676 |
| Szakiskolak | 723 | 4,541 | 105,383 |
| Tanítóképzők | 76 | 853 | 6,345 |
| Népiskolák | 17,098 | 27,717 | 2.231,558 |
| Kisdedóvók | 2,427 | 2,516 | 202,861 |
| Emberbaráti intézetek | 120 | 523 | 6,226 |
| Börtöniskolák | 41 | 51 | 5,074 |
Vagy vessünk egy futó pillantást a jó öreg Szinnyei József által nagy lelkiismeretességgel összeállított hirlapstatisztika tanulságos számaira. A század elején 1806-ban, Kulcsár István Hazai Tudósítások czímű lapja volt az egyetlen magyar hirlap. 1830-ban 10 hirlap és folyóirat jelent meg; 1840 elején 26; 47-ben 33; 48–49-ben 86; 1850 elején 9; 1854-ben 20; 1861 elején 52.
A napjainkig terjedő fokozatos emelkedést tüntesse ki a következő táblázat, mely kizárólagosan magyar nyelven megjelenő hirlapokról és folyóiratokról szól:
hirlap és folyóirat jelent meg. A szétmenő példányok száma kerek összegben 68,343.688, – százalékban kifejezve 62:84. Csatoljuk ezekhez a külföldről hozzánk érkező hirlapok és folyóiratok fogyasztását is. Német nyelvű lap jön hozzánk 1571, cseh 234, franczia 149, angol 125. Ezeknek túlnyomó része – 1297 szaklap, 676 politikai, 275 szépirodalmi és 43 élczlap.
A mi magának a könyvirodalomnak a fejlődését illeti, az egész századról hű képet ad a Kiszlingstein Sándor által könyvészeti alapon kidolgozott bibliografiai kimutatás, melyet szerzője szives volt rendelkezésemre bocsátani. Ime, az érdekes táblázat, mely szintén kizárólag magyar nyelven megjelent műveket összegez:
Az irni és olvasni tudók száma tehát roppant arányban emelkedett. Csak a közeli évtizedeket veszem fel. 1880-ban 36 százalék, 1890-ben 44:46. Szaktudományi és irodalmi társaságoknak egész raja van a központon s vidéken egyaránt.
Mindenütt élet, pezsgés, virulás.
És mégis! – Ezzel az örvendetes eseménynyel szemben vannak a hazai statisztikának fenyegető számadatai is, melyek közül csak a különböző nyelvű hitközségek tételét említem itt fel: az istentisztelet nyelve 4028 hitközségben magyar és 6073 hitközségben (köztük 3300 oláh) idegen ajkú.
Nehéz politikai viszonyok és elégedetlenkedő nemzetiségek közt, a rokontalanság keserű érzetében s mégis gyakran magunkat tépdesve: bizony minden talpalatnyi tért ujra meg ujra el kell itt foglalni. Szakadatlan küzdelem és vivódás ennek a nemzetnek az élete. A honfoglalás kezdete óta ujra meg ujra ismétlődő honfoglalás. Harcz a jogokért, a fajért, a létért. És harcz a korlátoltság, a maradiság, virtuskodások és előítéletek ellen. A kiegyezés után, az alkotmány visszavívásával már-már valóságúl fogadtuk a reményt: ez az igéret földe! S harmincz év mulva, erősen gyarapodva az anyagiakban, megizmosodva a szellemiekben, szépen fejlődve minden téren, föl-fölvetődik a kérdés: nem áll-e ez a sokszor megpróbált nemzet nagyobb válságok előtt, mint bármikor? Ime, ezer év mulva, annyi küzdelem után még mindig bizonytalanságok közt hánykódunk.
Egy azonban bizonyosnak látszik előttem. Az, hogy a szellemi munka világában semmi sem történik haszontalanúl s mindennek, még annak is, amit rossznak tartunk, van valami jó oldala. Az igazsághoz vezető út nem egyszerű s a diadal valódi értékét mindig a harcz heves vagy nehéz volta, az érte áldozott lelkesedés vagy vesződség nagysága szabja meg. Nekünk nem vethetik szemünkre az olcsó győzelmeket. Minden kis eredmény, melyet a szellemi fejlődés terén felmutathatunk, becsületes küzdelem jól megérdemelt jutalma.
1) Sebestyén Gábor is ennek a jóizű magyar nótának a dudorászása közben halt meg. Zimankós, rideg juliusi nap volt, mintha egy darab tél fordult volna vissza a nyár szakába. Az öreg úr egy darabig fázdogált, aztán befűttetett a kandallóba. Mikor a Zsuzsi lány rakta a tüzet, odaszólt neki: »Tudsz-e dalolni, lányom?« »Tudok, nemzetes uram!« »No hát fújd el nekem azt a nótát, hogy: Hortobágyi pusztán fúj a szél.« A lány vonakodott, de aztán rákezdte. Fáy tört, reszketeg hangon kisérte. Mikor a második sorhoz értek, – »Juhászlegény búsan útra kél« – az öreg úr elfuladt s meghalt. (Bessenyei Ferencz közlése.)
2) A Budapesti Szemle XXVIII. kötetében megjelent tanulmányában, mely a magyar essay-irodalomnak egyik igazi remeke.
3) Két kötetes Naplója a magyar memoire-irodalom egyik legbecsesebb terméke.
4) Nem érdektelen és Deák F. lovagiasságát szépen jellemző adat az, a mit Gorove István jegyzett fel róla Naplójában. A königgrätzi vereség után (1866 jul. 9.) Erzsébet császárné, a ki sziv szerint szerette a magyarokat s őszintén óhajtotta a kiegyezést, lejött Budapestre, minden bizonynyal azért, hogy meggyőződést szerezzen: milyen a dinasztia irányában itt a hangulat? A politika vezérférfiai közül többen, kiket elkeserített a kiegyezés huza-vonája és a Deák Ferencz egyedül törvényes álláspontjának ismételt visszautasítása, ellene voltak annak, hogy a császárné, megérkezésekor, küldöttségileg fogadtassék. Deák csak ennyit mondott: »Gyávaságnak tartanám elfordulni a császárnétól most, mikor szerencsétlenségben van, miután elébe mentünk akkor, midőn a dinasztia dolgai jól állottak.« Minden további ellenvetés elnémult s Erzsébetet, Deák Ferencz vezetése mellett, a vezérférfiak tekintélyes gárdája fogadta. L. Kónyi Manó: Deák F. beszédei. III. köt. 578. lap.
5) Az anyaggyüjtés hasznos vesződségét később az akadémia vállalta magára s a Magyar Történelmi Emlékek kiadásával, mely eddigelé jóval tuljár a száz köteten, folytonossá és rendszeressé tette.