Egymásután következtek aztán a Két pisztoly, Csikós, Czigány, Pünkösdi királynő, Dalos Pista, Obsitos huszár, Lelencz stb. s köztük a szintén kora hangulatából kisarjadzó II. Rákóczi Ferencz fogsága.

Mindezek a hódító magyarság megannyi diadalai. Nem jelentenek kevesebbet, mint a nép géniuszának győzelmét a művészet világában s a bárgyú német Possék és Volksstück-ök teljes vereségét. Szigligeti ezzel az általa teremtett uj s eléggé meg nem becsülhető műfajjal többet tett a főváros nemzetiesítésére, mint összevéve minden törvényczikkelyünk. Kétségkivül a kor demokratikus áramlata segítette, de ő meg egy hosszu emberélet munkásságának legjavával segítette elő a nemzet ügyét. A népszinmű: érdemeinek orma. Tiszta és nyugodt lelkiismerettel nézhetett vissza megfutott pályájára. Derekasabb munkát kevés irónk végezett. Száznál több eredeti darabot irt s ezek közt alig egynehány idegen tárgyú, a többi mind a mi történelmi vagy társadalmi életünkből való. Tizenhatszor nyert akadémiai jutalmat, három izben a nemzeti szinház koszorúzta meg. Sokoldalu tudását, gazdag tapasztalatait élete vége felé egy világosan, kellemesen irt elméleti könyvben (A dráma és válfajai) foglalta össze, mintha számot akart volna adni idevágó összes tanulmányairól s mintha azt akarta volna vele mondani: »Csináltam a dolgaimat, a hogy legjobb erőm és tehetségem szerint tudtam és ujongani fog a lelkem, ha tulszárnyaltok munkában, sikerben, dicsőségben!«

VI
HULLÓ CSILLAGOK

Mindig csak ez az olcsó diadal! Mindig csak a külső siker, a színi hatás, a korszerüség! Mikor lázad fel már a költői lélek s mikor áll elő végre eszméktől terhes tartalmával? Hiszen jó, jó, ha a szinpad a nemzetiség ügyét szolgálja s számba veszi a korszükséget, a tömeg izlését, de mikor veszi már számba a – művészetet?

Körülbelül ilyenforma tusakodáson ment keresztül ez időtájt néhány jeles műbiránk elméje s várni látszottak azt a halhatatlant, aki eszményeket igyekezvén megvalósítani, »eltévelyedett gyermekeket emel lángoló karokkal az ég felé«.

Mert Szigligeti körül – korábban, későbben – jöttek, mentek, feltüntek és eltüntek számosan, sokat igérő tehetségek, de csak egy-kettő versenyezhetett vele s az is mulólag. Ezek közül a hulló csillagok közül a legmerészebb futásu s legkápráztatóbb fényü Czakó Zsigmond (1820–1847) volt. Ez a fiatal és szerencsétlen véget ért költő heves képzelmével szinte lángba borított maga körül mindent s komor exaltaczióival egy pillanatra mindenkit megdöbbentett. A lángész erejével hatott a közönségre. Titokzatos magaviselkedése, különczködő lénye, szokatlan ideái, merész beszéde uj táplálékot látszottak adni a képzeletnek. Szelleme magukat a kritikusokat is megtévesztette, a kik a költői erőnek valamely magasabb értékü megnyilatkozását látták benne. Kétségkivül a rendkivüliség jegyében született. Fanyar ifjuságot élt. Atyja a szép családi vagyont egy alchimista konyha hókusz-pókuszaira költötte. Fia kedvetlenül segédkezett mellette a boszorkány-üstök és retorták közt s kénytelen-kelletlen tanuja volt annak, mikor földi boldogságának eszközei kifüstölögtek a kéményen. Anyját korán elveszítette s árván, segély nélkül lökődött a világba. Sanyarogva jutott Pestre s szinész lett. A negyvenes évek elején, – 1844-ben lépett fel Kalmár és tengerész, majd a következő évben Végrendelet czimű darabjaival, melyek a romantikus eszközök merész kombinácziójában túlszárnyalták minden más kortársát s szertelenségeikkel és a kor izgalmainak megfelelő dagályukkal szédítő hatást tettek a nagy közönségre. Úgy rémlett, a szenvedélyek nyelvén beszél, pedig csak a saját lelke fuldoklásait hallatta. Sokat vártak tőle s ő túlfeszitett idegekkel dolgozott ragyogóbb dicsőség reményében. Egy erőszakosan égő tehetség tűzijátéka volt ez, melyben vészes képzelődés lobogtatta a ki nem forrott filozófia fáklyáját s az eszmék helyén a nagyotmondások czifra és rakonczátlan népe tombolt. A szertelenségek e viharát mulhatatlan kimerülésnek kellett követnie, – e túlfeszített huroknak pattanniok kellett. Harmadik darabja, Leona, a természetimádás és pozitiv vallás közti hánykodásnak ez a zavaros tragédiája, már láttatta azt az örvényt, hova Czakó dúlt kedélye bukni fog. Nagyratörő képzelgéseinek, vad háborgásainak eredménye a teljes meghasonlás lett. Főbe lőtte magát. A művészi alkotásnak csak végzetes tüze lángolt benne, de nem társult vele teremtő nyugalma. Becsvágya fölégette s nevét csakhamar saját műveinek romjai alá temette. Bátran alkalmazhatjuk rá azokat a szavakat, melyeket Riole tánczosnővel mondat el a Végrendeletben: »Művészetemet mint egy rablót nézem, ki anyámnak, a természetnek karjaiból elragadt s ölén annyira elferdített, hogy édes anyám többé rám nem ismer.«

A másik kiváló talentum, kit e kor fölmutathat, gróf Teleki László (1811–1861). Voltaképpen államférfi, 1848-ban a forradalmi kormány követe Francziaországban, majd a magyar emigráczió feje, a kit később Drezdában elfogtak, de – a dinasztia föltételei előtt meghajolván – csakhamar szabadon bocsátottak. Rendkivül ideges ember. Politikai pályafutásában sok van a Hamlet révedezéseiből. Maga is egy tragédia hőse és áldozata. Jó, állhatatos hazafi, elveihez hű, következetes, értök áldozatokra képes, de a tettek küszöbén ingadozó mint egy gyermek. Éppenséggel nem a kivitel embere; végletek közt hánykódó, szomorú, beteg lélek. Nagy dolgok nem hozzák zavarba, azokban sokszor szinte vakmerő, de viszont apróságok, semmiségek iszonyúan szétkuszálják, szétdúlják kedélyét. Egy részről hős, a ki nem riad vissza semmitől, más részről szánalmas, félénk tétovázó, a ki a saját árnyékától is megijed. Rémképeket lát ott, a hol nincs veszedelem, gyanakodik, bizalmatlankodik, a hol erre semmi ok. Egyik kezén a remény vezeti, másik kezén a habozás hurczolja. Semmiesetre sem született vezérembernek, érezte ezt ő maga is s midőn adott igérete daczára belesodródott a politikai elhatározások válságába: a fölirati vitát megelőzött éjjelen megrémülve saját diadala lehetőségétől s az erkölcsi felelősségtől, mely nevét, esetleg emlékét behomályosíthatta volna, véget vetett életének.

Ez a különös elemekből álló és sok lelki gyötrődésen keresztülment kiváló szellem Kegyencz czimmel még a forradalom előtt írt egy hatalmas tragédiát, mely drámai suly dolgában, sokak szerint, Bánkbán mellé helyezhető. Annyi kétségtelen, hogy korrajzi ereje és igazságai megrázó hatásuak, de szinműi hatása nyugtalanító, vigasztalan és kopár. Róma hanyatlási idejéből ad egy rettenetes korképet. A hanyatthomlok vesztébe rohanó Róma minden erkölcstelensége, szennye, gazsága, szörnyüsége együtt van e darabban, melyet elejétől végig az iszonyodás borzongásával kisérünk. Oly romlott a levegője, hogy Shakespere szavával élve, szinte »égig bűzlik«, s amit teljes joggal várhatnánk: az aesthetikai hatás gyönyörét közönséges undor mossa szét. Lehet, hogy bizonyos korban – amitől mentsen meg bennünket a kegyes isten – vesékig ható és gyilkos ironiájával megtenné a maga forradalmi hatását s durvaságaival talán ugyanazt vinné végbe a lelkekben, mit szellemes finomságaival egykor Párisban végzett a »Figaro lakodalma«, – de annyi bizonyos, hogy ez idő szerint nem tud megállni a szinpadon. Több izben előadták és sohasem tetszett. Hőse, Petron Maxim, egy feltevésből, egy képzelődésből indul ki: azt hiszi, hogy Valentinián császár meggyalázta háza becsületét s boszúból, hogy az utált czézárhoz közelebb férkőzhessék, ártatlan feleségét, Juliát, annak karjaiba dobja. Ezzel az embertelen tényével kegyenczévé lesz a császárnak s most következik az ő rémületesen czinikus munkája: egy félelmes észszel kigondolt s teljesen biztos kézzel szőtt cselszövény, melynek hálójába lassanként nemcsak a császár, az udvar, de egész Róma belekerül. Mintha azt akarná mondani: Ha csak romlás kell, itt vagyok én pusztító bosszuállásom minden hatalmával! Hideg eszének s vad gyülöletének forgóiban pehelyként örvénylenek alá a léha tányérnyalók, a gőgös praetorianusok, maga a császárné, kit elcsábít, a birodalom egyetlen hőse Aëtius, kit megölet, s végül Valentinián császár is trónjával és életével. Boszúja azonban a tetőponton ellene fordul. Hiába ringatja magát abban a romlott reményben, hogy rettentő munkája után elbukott nejével még boldogan élhet: Julia megmérgezi magát s fia, Pallad, elesik az utczai harczban. A nép ujongásaira, melylyel czézárságát üdvözlik, keserű válaszul hangzik fel ajkán ez a néhány szó: Ne gúnyolj, Róma! Ime, igy zúzza szét e minden erkölcstelenséget gyülölő, de kora levegőjétől végkép megmérgezett lelket a saját erkölcsi romlása. Nem érezünk iránta részvétet s a darab eredeti konczepcziója, hatalmas pathosa, merész gondolatai nem képesek rokonszenvünk számára megmenteni, mert voltaképpen ez a Petron Maxim nem egyéb, mint egy rettenetes bestia.

Hugó Károly (1817–1877), családi nevén Bernstein, szintén merészen indult meg a maga utján s hazájául nem kisebb területet választott, mint az egész Europát. Sok nyomoruságon ment keresztül, mig tanulmányait elvégezhette s a szenvedések tanulságaiból a megváltás elméletét szürte le. Csak származására volt magyar, egyébként világszellem, a ki reformálni akart mindent: a tudományokat, a szinpadot, az erkölcsöket, a vallást, a filozófiát, szóval, az emberiség egész szellemi életét. Reformatori küldetésének erejét oly élénken érezte, hogy országról országra bolyongva mindhalálig kereste a kedvező talajt eszméi számára. Ezt azonban seholsem találta meg. Eleinte az orvosi pályán működött s Hahnemannak volt lelkes híve, a ki meg is hivta maga mellé Párisba. Itt azonban minden figyelmét az irodalmi s művészeti élet kötötte le, főkép a szinpad. Erős és bizarr tehetség, mely nagyon merész repülésre bontotta ki szárnyait s végül nyomorultan pusztult el. Munkái legnagyobb részét német nyelven irta, de nem ismeretlen a franczia irodalomban sem. (La tirelire de Thérèse. Paris, 1859. – Les mémoires terribles d’un martyre monstre. U. o.) Magyarul tudott legkevésbbé. Darabjait rendesen mások dolgozták át a mi számunkra s még igy is idegenszerűek. Mikor nagy szinpadi terveivel Németországban teljes kudarczot vallott: hozzánk menekült s itt akarta magát állandósítani, de többé nem a lángelme dolgozott benne, csak a nagyzás hóbortja. A czivilizáczió pápájának képzelte magát, bullákat és brévéket adott ki, barátait lovagokká nevezte, ellenségeit anathémával sujtotta. Felhagyott egyenes járásával s görnyedezve bolyongott az utczákon, hogy bele ne üsse fejét az »ég csillagos gerendáiba«. Ma a költők fejedelme volt, nagyobb Shakesperenél, holnap az orvosok orvosa, ki bámulatos tudományával képes a holtakat is meggyógyítani. Külön tudományokat fedezett fel, igy a hugologikát, mely az egész világot átalakítani volt hivatva; külön művészeteket, mint minő pl. a cantomimika, melynek segítségével egész shaksperei darabokat adott elő egymaga. Majd a világ első énekesének képzelte magát s botrányos hangversenyekkel gyötörte meg publikumát. Zord téli időben, a szabad természet havas viharában versenyt kiabált a vészszel, mint Lear a sivatagban, mignem teljesen földúlva, elméje roncsaival ismét külföldre vándorolt és Olaszországban halt meg.

A nemzeti szinházban három darabját adták elő, fokozódó sikerrel. Az Egy magyar király, mely tárgyául Mátyás korát választotta, iszonyú jambusai daczára is megállt a szinpadon s történeti és jellembeli tévedései daczára is rokonszenves fogadtatásban részesült a kritika részéről.

Még inkább Brutus és Lukréczia, mely a forradalom küszöbén nem téveszthette el hatását s ügyesen szőtt cselekményével, nemes erkölcsi tartalmával, szabadságot lehelő pathosával tisztességes sikert aratott. De legjobban tetszett egy polgári drámája, a Bankár és báró, melyet Hugó Károly egy franczia novella után készített s mely ma már elavult, szinte természetellenes stilusa daczára még mindig tartja magát a szinpadon. Három, minden tekintetben nemesen érző lélek tragédiája ez, kiket elfordíthatlan végzet oly válságos helyzetbe sodor, hogy mulhatatlanul pusztulniok kell. Az arisztotelesi hármas egység szűk keretében oly megrázó történet zajlik le előttünk, melynek művészi kombinácziója, az érdeket lépésről lépésre fokozó ereje, jellemeinek igaz bensősége s megható egyszerűsége nyilván láttatják: minő kiváló drámairói tehetség omlott össze Hugó Károly tébolyában.

Czakó, Teleki, Hugó jobb sorsra érdemes lelkesedésükkel esetleg nagy dolgokat vihettek volna végbe, de, fájdalom, egyik sem termett arra, hogy drámairodalmunk fejlődésében valamely uj epochát nyithasson. Egyet azonban nem lehet tőlük elvitatni: becsvágygyal törekedtek nemesebb tartalomra s a költői és színi hatást iparkodtak egymással kibékíteni, öszhangba hozni.

Népszerűek voltak még e korban Obernyik Károly (1816–1855) darabjai. Java részük politikai és társadalmi jelszavakból épült fel. Legjobban tetszettek a Főur és pór, meg az Örökség; legtovább tartotta fenn magát egy történeti drámája, Brankovics György, melyből Egressy Gábor előadó művészete feledhetetlen remeket alkotott.

Még számosan próbálkoztak meg a szinpaddal, de Szigligeti termékeny muzsájával senki sem versenyezhetett. Körülötte gyors egymásutánban szikráztak fel s lobbantak ki a tehetségek: ő nyugodt fénynyel ragyogott tovább s a kiégett meteorok közt diadalmasan futotta meg hosszú pályáját.

HARMADIK RÉSZ

I
FORRADALOM UTÁN

Halálos némaság mindenfelé…

Egy vitéz nemzet kezéből hullott ki a fegyver, egy jogaiért küzdő hős bukott el s a katonai önkényuralom minden kimélet nélkül gázolt a vonagló óriás roncsolt tagjaira. Rátipródott, mintha ő győzte volna le. A hazafiak legjava üldözött gonosztevőkként, agyonhajszolt vadakként bujdokolt bozótok, lápok, erdők sűrűjében, vagy elrejtőzve lappangott félreeső udvarházakban, – más részök menekült Törökországba, elvitorlázott tengerentúli tartományokba. A börtönök megteltek. Senkisem tudta, mit hoz a következő pillanat. A bizonytalanság Damokles-kardja lebegett minden fej fölött. A főváros megszünt a szellemi élet központja s megszünt magyar lenni. Az irodalom szinte eltünt a föld szinéről. Egy közvádló éppen harminczkét irót szánt a halálra, jóformán az egész akkori magyar literaturát. Szerencsére, megmenekültek a haláltól, csak egy-kettő szenvedett börtönbüntetést. Sok zaklatás után Tompát is szabadon bocsátotta kassai auditora, kegyes bucsuszavakat intézve hozzá:

– Also jetzt sind sie frei, de több gólya nem csinálni…

Katonáéké meg a Gutgesinnteké volt a világ. A nagy csöndességben szombatonként az ujépület roppant kaszárnyájának udvarából dobpergés, puskaropogás hangzott ki: főbe lőtték Batthyány Lajost, halomra gyilkolták a gyanusakat, kompromittáltakat. A rémítés programm lett, az akasztófa és golyó állandó hatalmi segédeszközök.

Visszazökkentek a régi, vad idők, a Karaffáék és Kobbék kora. Nem volt kevesebbről szó, mint Magyarország teljes megsemmisitéséről, melynek, úgy hitték, végre csakugyan ütött az órája. Az erőszak kényére-kedvére működhetett. Többé nem is csinált semmiféle titkot terveiből. Egészen nyilt kártyákkal játszott. Megtámadta, elkobozta az összes jogokat. Utját állta minden nemzeti kulturának, megakadályozott minden szabad mozgást. A letörött nemzet-roncsok közül gőgösen és szemérmetlenül emelkedett fel a százados ábrándok és törekvések immár testet öltött fantómja: az egységes császárság, nem népeinek jólétére, hanem az absolutizmus pallosára támaszkodva. Lábainál ott hevert a széttagolt Magyarország: külön Erdély, külön a Bánát, Horvátország és egy csomó kerület…

Ha valaha – gondolták magukban – most bizonynyal el lehet bánni ezzel a hamvába roskadt magyarral. Az egységes birodalom megteremtésére sohasem járt kedvezőbb idő. Diadalmas méretekben látták maguk előtt a jövendő nagyság hatalmas épületét, a szétbonthatatlan Ausztriát, melynek Magyarország legfölebb csak előszobája lett volna, a hol adót fizetnek és sarczokat hajtanak be. Nagyon csalogató, délibábos kép, szerfelett elbájoló látvány volt, – gyönyörü tündérpalota a híg levegő habjain ringatózva. A vérengző katonai diktatura sulyát azonban nem birta meg. Haynau-ék vasléptei alatt csakhamar leszakadt a pompás épületnek egy tornyos oldalszárnya. Eközben a másik részbe, most már óvatosabban, behurczolkodott a polgári absolutizmus. Schwarzenbergék eszeveszettségeit Bach rideg józansága váltotta fel. A hadi törvényszékeket és vérbiróságokat a bürokratizmus jeges szabályossága, a germanizáczió, a zsandárrendszer, a törvényellenes intézkedések és eljárások egész sorozata.

A magyar társadalomnak csak egy fegyvere lehetett az idegen invázió hatalmaskodásai ellen: a szenvedőleges magatartás, a passziv ellenállás. S ebben a félelmes daczban, ebben a hozzá nem férhető, hallgatag és méltóságos tűrésben, mely erejét a jogtalanul felfüggesztett törvények tiszteletéből merítette, összeforrott, egygyé lett a nemzet egészen. Nem zajongott, nem zugolódott, egyszerűen beállt néző közönségnek. Elfojtott keserűséggel, kétségbeejtő közönynyel s vérig boszantó humorral szemlélte az uj gazdálkodás fonák rendszerét, vad képtelenségeit, – ezt a politikai khaoszt, melynek jégverésétől »oda lett az emberek vetése«, – sőt maga is segítette a kalászba szökkenő termést tönkretenni: »Lássuk hát, uram, mire megyünk ketten!« Bármit akart a hatalom: csak erőszakkal hajthatta végre. Minden lépése nehézségekbe ütközött. Támogatásra sohasem számíthatott. A hivatalos apparátus roppant erőfeszítésekkel, szakadatlanul működött, hogy tekintélyének és hasznavehetőségének legalább a látszatát megmentse. Hasztalan!

Az eredmény mindvégig önáltatás és hazugság maradt. Ez a nemzetiségétől megfosztott nemzet a maga jószántából, önként nem adott semmit a hatalomnak. Az adóktól kezdve a közszolgálatok minden nemét végrehajtással, zsandárral, karhatalommal kellett tőle kicsikarni. A reakczió garázdálkodásaira, toporzékoló dühöngéseire egy nagy, néma összeesküvés volt a válasz, – gyülöletre megvetés – s lett volna ez a végzetes rendszer elméletileg bármily hatalmas: ily körülmények közt a gyakorlatban mulhatatlanul hajótörést kellett szenvednie.

Hiszen a szigoruságban és ellenőrzésben annyira túlhajtottak mindent, hogy szinte nevetség volt. Az emberek egy része folyton rendőri felügyelet alatt állt s a mindenható policzia még az öltözet, kalap- és hajviselet kellő ellenőrzéséről sem feledkezett meg. Megtiltották a pörge kalapok, a tollak viselését. Vidékről a fővárosba csak útlevél segítségével lehetett bejutni. Az akadémia alapszabályaiból kitörölték azt a paragrafust, mely kötelezővé teszi, hogy az akadémia magyar nyelven művelje a tudományokat s az uj alapszabályok értelmében az akadémia tagjait a cs. k. főparancsnokság nevezte ki.

Mindezekre a furcsaságokra azonban a magyar társadalomnak megvolt a maga visszatorló válasza. A nők nem álltak szóba egyetlen katonatiszttel sem; a fiatalság gúnydalokat csinált a »tollszedegető« hatóságra s előkereste a forradalom előtti köcsög-kalapokat; a nemzeti szinház diszelőadásán, melyet az osztrák himnuszszal kellett megnyitni, csak a himnusz eljátszása után jelent meg a közönség; Erkel operáját, Hunyadi Lászlót pedig a tragikus sorsu történelmi hős lefejezésének évfordulóján adták elő, – a hatóság aztán törhette a fejét: mért van ezen a napon diszelőadás a nemzeti szinházban? A publiczisták, költők, írók elkezdtek virágnyelven beszélni, melyet semmiféle idegen czenzor nem érthetett meg, de a magyar közönség nagyon is jól megértett. A viszonyok nyomása alatt valóságos művészetté fejlődött a szimbolizmus.

Jókai keleti regéi, Tompa allegoriái, Falk Miksa vezérczikkei minden fennakadás nélkül jutottak a nyilvánosság elé. Chinai és japáni ügyek ismertetéséből értesültünk a hazai dolgokról. A közönség mesterileg tudott olvasni a sorok között. Egy-két lapunk volt s csak lassan támasztott érdeklődést az irodalom iránt, de ez az érdeklődés aztán napról-napra fokozódott. Szilágyi Sándor különböző szépirodalmi vállalatokkal, emléklapokkal, röpivekkel, almanachokkal, albumokkal állt elő s folyton kijátszva a hatóság argus-szemeit, maga köré gyüjtötte a szétszóródott irói gárdát. Nagy Ignácz Hölgyfutárja, egyetlen szépirodalmi közlönyünk ez időben, szintén jó szolgálatokat tett a nemzeti ügynek és főkép a fiatalabb tehetségeket csoportosította. Lassacskán aztán oda értek a dolgok, hogy az irodalom szeretetének örve alá rejtőzött minden politikai demonstráczió.

A passzivitás politikájának, e hallgatag és nemes magatartásnak éltető ereje egy igazán nagy ember volt: Deák Ferencz. A jelszót mindjárt kezdetben ő mondta ki. Megértette az egész nemzet s ment utána. Ez a nagy és bölcs ember a megelőző idők eseményeiből leszűrte a komoly tanulságot s egy pillanatig sem ringatta magát csal-álmokba. Tisztán látott a khaoszban s biztosra vette, hogy az abszolut hatalom kevély, de rozoga épülete előbb-utóbb össze fog omlani és mulhatatlanúl vele pusztul Bachék, Schmerlingék minden államboldogító találmánya, a jogfosztogató rendeletek, patensek, diplomák összes sorozata, mert tartalmuk nem az igazság, hanem a tévedés meg a hazugság. Mikor az összbirodalom emberei ragyogó szinekkel festették előtte: minő boldogság vár Magyarországra, ha beleolvad Ausztriába, – mosolyogva válaszolt:

– Mennyivel nagyobb a mennyei boldogság, mégsem akar senki meghalni.

– De hát annyi bevégzett tény után csak nem kezdhetünk mindent ujra Magyarországon? erősködött az osztrák miniszter.

Deák a rosszul begombolt kabátra hivatkozott, melyet az ember, ha azt akarja hogy rendbe jöjjön, mégis csak kénytelen ujra begombolni.

– Levágjuk a gombot! válaszolt a miniszter erélyesen.

– Akkor aztán éppenséggel nem lehet a kabátot begombolni, válaszolt Deák nyugodtan.

Imponáló nyugalom volt jellemének egyik leghódítóbb alkatrésze. Az erő felséges nyugalma. Nagy, világos elméje, mely mindig az igazságot szolgálta, egyszerü szavakban, ötletes hasonlatokban, találó adomákban az államférfiúi tudásnak, bölcseségnek roppant mélységeit tárta föl. Magyarország közéletének sohasem volt egy alakja sem, a kit jobban megértettek volna, mint őt. Gondolatait oly szabatosan és becsületesen fejezte ki, hogy azokhoz nem férkőzhetett a kételynek, a félreértésnek még csak árnyéka sem.

Mindig egyenes uton járt és mindig emelt fővel, nyilt arczczal haladt előre. Nagyságának valódisága nem szertelenségeivel és rendkivüliségeivel hatott, de, mint a hatalmas dómok, arányainak felséges öszhangjával. Ha irt, ha beszélt: semmi hatásvadászat, semmi hangjáték, semmi ellágyulás, semmi taglejtés, semmi éreztetése a roppant szellemi fensőbbségnek. A természetes beszéd, a közönséges társalgó hang eszközeit használta, de ezt aztán úgy használta, hogy beillett művészetnek. Mikor közvetlen a kiegyezés előtt Belcredi miniszter a már megejtett ujonczozáson kivül még egy másodikat akart elrendelni, Deák hideg méltósággal adta tudtára: nem lehet. És mért nem, ha szabad kérdenem? kiváncsiskodott a miniszter. Egyszerüen azért nem, válaszolt Deák, mert nálunk Magyarországon az anyák évenkint csak egyszer szülnek.

Meggyőződéseitől egy pillanatra sem lehetett eltántorítani. Törvény és igazság vértezte föl. A tizennyolcz évig tartó abszolutizmus minden hullámcsapása az ő sziklaalakján törött meg. Ő volt ezeknek a kisérletező s gyorsan változó időknek legszilárdabb pontja a birodalomban s csak ő rá lehetett – épiteni. Nyugodt méltósággal vezette a nemzet passziv önvédelmi harczát, ezt a sok áldozatba kerülő, hozzáférhetetlen, törvényes forradalmat, melynek végre is győzni kellett. Várt és résen állt. Kezemben van egy Kende Lajoshoz intézett levele (Kende Béláné urnő szivességéből) 1856. május 8-ikáról keltezve, melyben kimenti magát, hogy feledhetetlen barátja Kölcsey síremlékének leleplezési ünnepélyén nem lehet jelen, de a »dicsőült« szavaival, keble mélyéből sóhajt fel az egek urához:

A »mert« szó alá van húzva.

Ekközben a dinasztiára rossz idők kezdtek járni. Közeledett az a vihar, mely a fonák rendszer »pajtáját« összeomlással fenyegette. Az ötvenes évek vége felé már erősen érezték a végzetes kormányzás gonosz eredményeit. Az olaszok fegyvert ragadtak szabadságukért. Ausztria vereséget szenvedett. Lombardia elveszett.

Bécsben nagy volt a zavar s kénytelen-kelletlen tettek néhány lépést a kiegyezés felé, mely azonban, kellő öszinteség hiján, balul ütött ki. A császárság nem engedett az egységes birodalom eszméjéből, mely Magyarországot közönséges tartománynyá sülyesztette; Deák Ferencz pedig nem engedett a negyvennyolczadiki törvényekből, melyek nemzetének önállóságát és függetlenségét biztosították. Ujabb s fenyegetőbb vészfelhőknek kellett feltornyosulniok az »egységes« birodalom egére, hogy a kiegyezés eszméje megérlelődjék s politikai szükséggé váljon. Nem jótékony, békés napfény, de baljósló vihar érlelte meg.

Az 1861-ben összehivott országgyülés nagy reményekkel fogott munkájába, de a Deák Ferencz feliratára érkezett fejedelmi leirat – Schmerling miniszter büszke ópusza – mereven visszautasította a magyar országgyülés jogos kivánságait.

Erre egyhangulag fogadták el Deák Ferencz második feliratát az államférfiúi bölcseségnek s szeplőtlen hazafiságnak ezt a soha el nem évülő, lángelméjü remekét, mely a következő szavakkal végződött:

»Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a megszegett polgári kötelesség árán azokat megváltanunk nem szabad. – Ha tűrni kell, tűrni fog e nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságát, melyet őseitől öröklött. Tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait. Mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, maga lemondott: annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges. Tűrni fog a nemzet, remélve a szebb jövendőt és bizva ügyének igazságában.«

S tűrt nemes megadással tovább. Tűrte a törvénytelen hatalom kemény jármát, alkotmányellenes garázdálkodásait, kémeit, finánczait, s annál állhatatosabban ragaszkodott a – törvényesség alapjaihoz, erős hittel várva, hogy a kik önállóságunkat a saját szabadságuk érdekében akarták eltörölni, végre befogják látni, hogy »egyik nemzet szabadsága a másik szabadságának ellensége nem lehet«.

És csakhamar el is jött az az idő – Schmerlingék minden elméletét halomra döntő s magát a trónt is megrendítő vihar alakjában. Ausztria háboruba keveredett Porosz- és Olaszországgal. A császári seregek csúfos vereségeket szenvedtek. A nagyhatalom koronájából két drágakő hullott ki: Schleswig-Holstein és Velencze, – s nyilvánvaló lett, hogy a megalázott boldogtalan Ausztriának nem a fegyveres erőben, de népei megelégedésében és jólétében kell a boldogulás eszközeit keresnie. A kiegyezés most már politikai szükséggé vált s Deák Ferencz, elveihez mindvégig hiven, a szerencsétlen háború után sem követelt többet, mint az előtt.4)

Az önkényuralom romjai közül büszkén és győzelmesen emelkedett föl a szenvedésekben megedződött ifju Magyarország, az alkotmányát visszanyert szabad magyar nép s teljes erővel indult meg államisága nagy utján a jövendők felé. Jeles, kiváló, erős vezéremberek egész raja munkálkodik azon, hogy ez a nemzet mentől hatalmasabbá váljon s mentől jobban megizmosodjék. Mégis e korszaknak valódi hőse, élő lelkiismerete Deák Ferencz marad s tekintetünket az ő nemes egyéniségének arányaira kell vetnünk, ha azt akarjuk, hogy »a nagyok szemléletében kifáradt szemünk – megnyugodhassék«.

II
ARANY
1817–1882

Aranyék már szinte megöregedtek, mikor egyszer csak váratlanul a szalontai bogárhátu házikó tetőzetén vidám gólya kezdett kelepelni s megszületett a kis Arany János. A gyermek anyja, Sára néni, örült is meg röstelkedett is a késő istenáldás miatt. Hónapokig nem mutatkozott az utczán. Mit szólnának a szomszédok! Minden gondja a kis fiucska volt, a ki szépen fejlődött s a szülői szeretet gyengéd vezetése mellett okos, pompás gyermekké serdült. Atyjától, az egyszerü földmivestől, megtanulta a betüket, anyjától az imádkozást. Aztán isten nevében ráfogták az iskolára. Jól megállta a helyét, kivált társai közül, s csakhamar egész Szalonta ismerte a kis poétát, a ki rögtönözve tudott rimelni s mindig készen volt valamely eredeti, talpraesett ötlettel. Kellő jártasságra tett szert a latin nyelvben, szivesen olvasgatta a klasszikusokat, a magyar poéták közül Csokonai volt a kedvencze. Tanulmányai folytatása végett, nem minden felszerelés nélkűl, ment át a debreczeni kollégiumba, a hol aztán fordítások révén megismerkedett Tasso, Milton, Voltaire munkáival s később megtanulta a nyugati nyelveket is.

De kissé egyhangúnak találta a kollégiumi életet. Álmok bolygatták. Szeretett volna művész lenni, festő, szobrász, szinész, – de mindenesetre valaki a múzsák szolgálatában. Szinész lett s egy megbukott társaság kóbor és korhely csapatjával regényes sanyaruságok közt felbolyongott Máramaros-Szigetig. Itt aztán megelégelte a költői kiábrándulást s szétfoszlott illuziók meg egy csomó csalódás árán alaposan kiábrándult a művészi élet minden romantikájából. Különben ahhoz, hogy prózai józanságát teljesen visszanyerje, hozzájárult egy álomlátás is. Azt álmodta, hogy az anyja meghalt. Ettől a pillanattól fogva nem volt maradása s gyalogszerrel visszatért Szalontára. Atyját megvakulva találta, anyja pedig megérkezése után rövid idő mulva csakugyan meghalt. A komoly érzésü és gondolkozású gyermekifjura mindez oly erősen hatott, hogy még a költészetről is le akart mondani. Az élet gondokkal terhelte meg fiatal vállait s kötelességeket rótt rá. Kenyér után kellett néznie. Segédtanitó lett a szalontai iskolánál, később városi irnok, aljegyző s ebben az utóbbi minőségében meg is nősült.

És ezzel körülbelül be is fejeződött volna az életrajza, ha esetleg nem születik olyan költőnek, a kinek – hála isten! – volt még némi tennivalója nemzete számára is. Egy jó barátja, Szilágyi István, folyton ösztökélte, nógatta, hogy dolgozzék s Arany megfogadta a jó szót, visszatért a múzsákhoz, dolgozott. A negyvenes évek közepén, 1845-ben víg eposzra hirdetett pályázatot a Kisfaludy-társaság. Arany Az elveszett alkotmány czímű eposzával pályázott s megnyerte a jutalmat. A dicsőség azonban nem volt teljes, mert az egyik biráló – nem kisebb ember, mint Vörösmarty – nyelvére és verselésére azt a megjegyzést tette: »olyan mintha irodalmunk vaskorát élnők«. A kemény szó a szeget a fején találta. A hexameterekben irt Elveszett alkotmány kitünő szatirája a szájhősködő hazafiságnak s a megyei korteserkölcsökből kisarjadzó visszaéléseknek, de egészében véve nem egyenletes munka s formája éppenséggel nem szerencsés. Mintha Vajda Péter Magyarország czimű szatirájának szélesebb és szövevényesebb rajzát kapnók meg benne, a mivel különben nem azt akarom mondani, hogy Aranynak nem volt bőséges alkalma a közvetlen életből meríteni. Sőt ellenkezőleg. Mintegy boszut akart állni azokért a vad kicsapongásokért és izetlenségekért, melyeknek a saját megyéjében minduntalan szem- és fül-tanuja volt. Igazi szatirát írt, a hogy az akkori megyei életről nem is igen lehetett egyebet írni. De a Vörösmarty megjegyzése gondolkodóba ejtette, folyton a fülébe csengett, s azt hiszem, becsvágyára is erős hatása volt.

Két év mulva ismét pályázatot hirdetett a Kisfaludy-Társaság egy a nép ajkain élő történeti személyről irandó költői beszélyre s Arany megirta a magyar költészet egyik soha el nem évülő remekét, Toldi-ját. A koszorút, melyet e művéért kapott, a Kisfaludy-Társaság kötötte ugyan, de az egész nemzet osztatlan elragadtatása tűzte homlokára. Az igénytelen falusi nótáriusból egyszerre országos hirű költő lett s Petőfi volt az elsők egyike, a ki Homér-Arany Jánost ezt a »tenger mélységéből egyszerre kibukkanó« tűzhányót, ujongó örömmel üdvözölte. Petőfi szivből fakadó, gyönyörü episztolája különben más tekintetben is érdekes. A kor szempontjából körvonalozza a népköltő valódi hivatását s egyuttal Arany költészetét is találóan jellemzi. Ez a szilaj, önérzetes s a maga erejében és igazaiban föltétlenűl bizakodó szellem szinte hódolattal hajtja meg zászlóját Arany muzsája előtt. Mélyen meghatja előadásának nyugodt és biztos művészete, hangjának nemesen-férfias egyszerűsége, mely oly tiszta mint a »puszták harangjának« csengése. »Más csak levelenként kapja a borostyánt, – neked rögtön egész koszorút kell adni!« mondja lelkes levele kezdetén a pályatárs őszinte örömével, a végén pedig minden féltékenység nélkül buzdítja: »Mit én nem egészen dicstelenűl kezdék, végezd te, barátom, teljes dicsőséggel!« Ez volt első találkozásuk, s e két nagy, egymást mindenben megértő és kiegészítő szellem a legbensőbb barátságban forrott össze.

Arany ekkor már teljesen tisztában volt a maga költői programmjával s ezt Toldi-ja bizonyíthatja legfényesebben. A Petőfi által tört csapáson indult meg, de a művészi öntudatosság és készültség erősebb fegyverzetével. A népköltészetre támaszkodó nemzeti műköltészet volt jelszava s ebbeli felfogását érdekesen világitják meg egy Szilágyi Istvánhoz irt levelének következő sorai: A népköltő feladata nem az, hogy elvegyüljön a durva nép között, hanem hogy tanulja meg a legfensőbb költői szépségeket is a népnek élvezhető alakban adni elő.

Szinte örül a lelkem, mikor ezeket a sorokat olvasom. Ezzel a néhány szóval jóformán megmérhetem azt a haladási fokot, a hova Kazinczyék óta eljutottunk. A mester és hivei még nem fogták fel úgy a művészeteket, mint az emberi társulás egyik leghatalmasabb tényezőjét, sőt a kiváltságos izlés bálványaira esküdtek, – s ime, néhány évtized után, a demokratikus elvek alapján előáll egy valóban nagy költő, a ki a népet nemzetnek tekinti s fajszeretetének egész melegével karolva át, föl akarja ragadni költészete nemesitő regióiba! Ez a világosan és szabatosan kifejezett elv érvényesül Toldi-ban is. Nagy, komoly és szinte átlátszó tartalom a lehető legegyszerűbb alakban. Mintha egy nemesebb formát öltött népmese hangjai ütnék meg fülünket. A művészet egészen uj benne, de azért a költeményben semmi sem tetszik ismeretlennek, szokatlannak, ujnak előttünk, – annyira a miénk. Azt hiszszük, ezt a történetet – oly végtelenül egyszerű – magunk is csak igy irhattuk volna meg. Az illuzió teljes, mert a miből támad, az a költészet mindenben természetes és igaz. Minden nagyítás nélkül mondhatjuk első rangú alkotásnak. Ez a tizenkét énekes kis eposz, Ilosvai Györgynek, egy XVI. századi krónikásnak silány monda-töredékeiből remek egészszé konstruálva, oly tömör és formás, mintha egy hatalmas arányú, pompás épületet látnánk magunk előtt, melynek minden köve márvány, minden vonala harmonia s összesége maga a tökéletesség.

Szeretném elmondani a meséjét, de nem akarok tulságos részletezésekbe bocsátkozni. Csak jelzem a tartalmát. Egy rengeteg erejü pórsuhancz története, ki érzi, hogy nagyokra termett s lerázva magáról a bénító viszonyok jármát, hősies kalandok után bemutatja vitézségét a királynak is, a ki ezért lovaggá üti s maga mellé fogadja. Ennyi az egész. De hogy van mindez elbeszélve! A mindenki által megérthető művészet legegyszerűbb s éppen ezért legfelségesebb nyelvén, – a legtisztább, legtősgyökeresebb magyar nyelven. Ha klasszikusan népies nyelvről lehet beszélni: akkor ez az. Nem oly pompázó és merész mint a Vörösmartyé, de jellemzőbb, igazabb, teljesebb és melegebb. Alig van sora, melyben ne lepne meg bennünket a körmönfont, tiszta beszéd valamely naiv és mégis művészi ékessége. S mindez oly pazarul, oly frissen ömlik mint a zuhatag, – keresettségnek, mesterkéltségnek, szenvelgésnek még csak árnyéka sincs sehol. A komoly, erős s minden tekintetben alapos nyelvtudást a művészi előadás ily bájos és természetes formáiban nem mutatta fel még eddig nálunk senkisem s ép igy nem mutatta fel a költői kompozicziónak ily tökéletességét sem. A legaprólékosabb vonásokig lelkiismeretesen kiszámitott s mégis minden erőszakoltság nélküli, népies s mégis művészien szabatos, a fukarságig takarékos s mégis oly teljes szerkezet ez, melyet, Madách szavai szerint, »csak hódolat illet meg, nem birálat«. Minden apró részlete oly szerves összefüggésben van egymással, hogy szinte szétbonthatatlan. Vasnál szilárdabb lánczszemekként kapcsolódnak egybe. Sehol epizód! Sehol henye részek! Minden a cselekménybe olvad fel, még a tájrajzok is. Minden apróságnak tetsző mozzanat szerkezeti titkokat rejt magában s megannyi komoly inditék a cselekmény tovább fejlésére vagy a jellemek megvilágítására. S milyen hatalmasak, igazak és plasztikusak ezek az alakok, – ez az öt-hat ember, a kiknek sorsán megfordul a mindvégig előtérben álló hős története! Szobrok, a kiket, ha egyszer láttunk, sohasem feledünk. Az álnok szivü bátya, a gyöngéden szerető édes anya, a hűséges Bencze cseléd, a gyermekeit sirató szegény özvegyasszony, a cseh Mikola, a dolgok szövedékein átlátó bölcs király, s mindezek fölött az araszos vállú, érczidomú, hatalmas Toldi Miklós óriás erejével s megható gyöngédségeivel! Ha szerencsésebb nemzet költője irta volna e művet: tapsolna hozzá az egész világ, de nekünk igy is nagy vigasztalás, hogy a művészetek elfajulásának e szomorú korában oly munkáról beszélhetünk, mely végtelen egyszerüségeiben a művészet legmagasabb s legörökebb törvényeit mutatja fel.

Arany távolról sem gondolt arra, hogy a Toldi-mondából trilógiát készitsen, de hevenyében megirta Toldi Estéjét is, mely az ősz és világtól elfeledt hős utolsó napjait s végső diadalát énekli meg. Más a légkör, más a hang, – a vén Toldit a hanyatlás humorának bizonyos nemes patinája vonja be – de művészet dolgában ott áll, ha nem magasabban, a hol az első rész. Petőfi kéziratban olvasta e költeményt s lelkesen unszolta barátját: »Ha a fejét és lábát megcsináltad, ird meg a derekát is.« Arany ekkor kezdett először a tárgyról gondolkozni, de, nem lévén a saját választása, erősen huzódozott tőle. Egyszer aztán mégis hozzá kezdett, de a munka éppenséggel nem ment könnyen. A költő, kiben a hagyományok tisztelete nem volt kisebb mint a művészet szeretete, a két előbbi rész számára elég anyagot talált Ilosvaiban, de azok felhasználásával mind jobban fogyott az alap s úgy rémlett előtte, hogy, ha szabadon komponál: koczkáztatja az epikai hitelt. Erre pedig nagyon kényes volt. Lelke szinte belegyökerezett a multba, s történelmi vagy mondai támasz nélkül nem akart egy lépést sem tenni. Hozzá fogott többször, ujra meg ujra próbálgatta s megint csak abbahagyta. Azután életében is változások álltak be. A forradalom után tanár lett Nagy-Kőrösön s egyéb költői munkák mellett a professorság vette igénybe minden idejét. Majd 1860-ban a Kisfaludy-társaság igazgatójává választotta s Pestre költözött, a hol szintén egyéb költői munkák mellett a hivatalos teendők s a Szépirodalmi Figyelő, később a Koszorú szerkesztése vonta el Toldi-jától. Néhány év mulva pedig az akadémia választotta titkárul s ez a nagy megtiszteltetés még több dolgot és gondot rótt rá. Egy kis »független nyugalomról« álmodozott. Ez azonban nem mutatkozott sehol. Tudjuk, hogy ezt legtöbbször a pékek és fűszer-kereskedők érik el. Költők ritkán, vagy akkor, mikor már nem veszik semmi hasznát. Eközben családi csapások is érték s »kórral, bajjal« küzdködve, sokára, – az első Toldi megjelenése után harminczkét év mulva – látott napvilágot a regényes eposzszá szélesedett középső rész: Toldi Szerelme.

Az a sok tusakodás, vajudás, bú-baj, tervek változtatása, meg-megujuló poétai aggályok, melyeknek kiséretében Toldi Szerelme lassanként megszületett: semmi esetre sem váltak előnyére a nagy eposznak. Szines és ragyogó rajzokban reszket előttünk a romantikus lovagvilág minden elképzelhető diszlete, de a részletek e sokaságában Toldi alakja minduntalan háttérbe szorul, sőt gyakran egészen elvész a szemünk elől. Azt a régi, takarékos kompozicziót, mely még az epizódokat sem türte meg, itt a korrajzi kitérések s mellékesemények tékozló uralma váltja fel. Arany művészete itt is tündöklik s egy-egy részletben mintaszerű, homéri helyekkel találkozunk, de nem tehetek róla, ez a Toldi nekem nem a régi Toldi, a hogy egy szobornak sem szokás legvégül csinálni a derekát. De Arany úgy fogta fel a dolgot, hogy ezzel az egy munkával még igazán tartozik s megirta, mert nem akart adósa maradni senkinek.

Pedig, ha valaki, ő bizony busásan megfizetett minden vett jóért, a mi sokszor talán nem is éppen volt jó neki. Zaklatott élete és sokoldalu elfoglaltsága daczára állandóan hű maradt a költészethez s roppant sokat dolgozott. Összegyüjtött műveinek tizenkét hatalmas kötete áll előttünk, szakadatlan munkásságról tanuskodó pályafutásának maradandó emléke. Büszkén tekinthetünk végig a remekművek e nagy birodalmán, mely egyuttal a magyar szellem legnemesebb erényeinek foglalatja s minden parányában a – mi dicsőségünk.

Arany a magyar epikai költészetnek egészen uj világát alkotta meg. A képzelet szabad és pompázó magasából leszállt a történelmi élet egyszerű költészetéhez, megható igazságaihoz. Oda, a hol az események többé nem ábrándok, de adatokon, okmányokon, mondákon alapuló valóságok. Rendkivüli alkotó képességének elég volt a hagyományok néhány szála, hogy tündéri szövetet szőjjön belőle. De erre a néhány szálra okvetetlenül szüksége volt. Amit Ilosvai hitvány soraiból csinált, az – csoda. Pedig azokból csinálta. Abból a penészbe sülyedt kontár krónikás versből merítette lelkesedéséhez a – bizalmat. S a Toldi egyes énekei fölé mottóul odaírt XVI. századi naivitásokat éppen ezért nem lehet bizonyos megilletődés nélkül olvasni. Az ember áhitattal látja köztük Arany nagyratörő s mégis nyugodt szellemét, azt a merészen-biztos kezet, mely e törmelékekből, e romokból a naiv eposz egyik legmonumentalisabb palotáját építi föl.

Epikai alkotásai, még a kisebbeket sem véve ki (Keveháza, Szent László füve, Hamis tanu stb.), mind igazolhatják azt az állításunkat, hogy Arany múzsája csak a történelem vagy a mondák levegőjében érzi magát egészen jól és biztosan. Murány ostroma (1848) Széchy Mária ismeretes kalandját énekli meg; a Nagyidai czigányok (1854) kétségbeesett kaczaj a forradalom csodáira; a Byron formái után készült Katalin egy Majláth-féle történeti monda művészi fölépitése; a pazar komikummal fűszerezett Jóka ördöge alapja egy török népmese, a Bajusz egy adoma feldolgozása; a töredékül maradt Bolond Istók erősen szubjektiv tartalmával szintén belefogódzik legalább egy közmondásba (Bekukkant, mint Bolond Istók Debreczenbe) s végül itt van a hún mondakörből nagyszabású trilogiának tervezett epopéja első része, Buda halála (1864), melynek motivumait a költő az »idők vén fájának egy régi levelén találta«.

Ez az utóbbi az Arany nagy és komoly epikai talentumának legérettebb gyümölcse. A trilógia szempontjából csak expoziczió, de azért magában is kerek egész. A költő hún regé-nek nevezi, az olvasó azonban egy hatalmas történet megrázó jelenetei közt bámulja azt a művészetet, mely a gyér hagyományból ezt a fenséges idomu mesterművet tudta megalkotni. Van benne valami meghatóan kezdetleges, mely különben csak látszik annak, voltaképpen nem az, – jóval több: az egyszerűség fensége. Mintha Buda és Etele vészjósló viszályaiban az ős nemzeti élet nagyarányú alakjai, szilaj erkölcsei, vad szenvedélyei nyomakodnának fel előttünk – közöttük az ármánykodó, fakósárga arczú, gonosz Detre, az egymásra gyülölettel támadó asszonyok, a keserü Hilda és az izzó indulatu Gyöngyvér. Csak néhány alak, egy tragikus összeütközés történetének szigorúan kimért keretében, de biztos, erős kézzel megrajzolva. Vérökben ott lobog a bekövetkezendő vész üszke. Minden szavuk, minden lépésük egy-egy rugó a cselekmény tovább fejtésében. A fejedelmi testvérpár ellentétes vonásai a jövendők előre vetett árnyaiként szökkennek szemünkbe. Az idősebbik, Buda, könnyen sértődő, ingadozó, gyámoltalan. Maga is érzi gyarlóságait s éppen ezért megosztja az uralkodást öcscsével, Etelével. Csakhamar megbánja s a gyanú zöldszemű szörnye pusztulásba kergeti. Etele sem ment az emberi hibáktól. Nemes királyi tulajdonságai daczára enged indulatainak, hallgat a nagyravágyás szavára s ezek oly tettre ragadják, melyre az égiektől nincs bocsánat: párbajban, de félig orvul, megöli bátyját. Eddig a trilógia expozicziója. A második részből (Ildiko) és a harmadikból (Csaba királyfi) csak érdekes és erőteljes töredékek, meg a mese váza maradt fenn.

Arany ezzel a trilógiával nemzeti naiv eposzunk hiányát akarta pótolni. Ha valaki, ő bizonyára rátermett, hogy ezt megcselekedhesse. A hajdankor igriczeinek, regőseinek és hegedőseinek eléggé nem sajnálható mulasztásait szerette volna helyreütni, s bár sejtette, hogy az eposz ily formában ez idő szerint nem igen válhatik többé korszerüvé: komoly odaadással és lelkesedéssel foglalkozott nagy tervével. »Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: irjad!« És a mit megirt belőle: nyilván láttatja, hogy ez epopéja csonkán maradása örök veszteségünk. A ki a csodaszarvas regéjét a művészi előadásnak annyi elevenségével, a régies nyelvnek annyi bájával tudta megirni; a ki a jellemzésben oly erős, a szenvedélyek rajzában oly biztos, mint Arany volt: fölül kerekedett volna az időkön – s korszerüség ide vagy oda! – hatalmas szerkezetű trilógiáját minden idők számára alkotta volna meg.

Kisebb elbeszélő költeményeit méltatva, külön kell megemlékeznünk egy rendkivül bájos népies beszélyéről, az Első lopás-ról, mely a maga nemében igazi kis mestermű s a legnemesítőbb hatású költői termékek egyike, melyeket valaha poéta-ember a nép számára irt. Egyszerű falusi történet, erős erkölcsi czélzattal, de egyuttal az objektiv művészet minden fényes tulajdonságával. Arany költői egyéniségének egész valója, rokonszenves lényének minden jósága megnyilatkozik e kis műben, – szinte kiérezzük belőle a teljes embert, azt a művészt, a ki egy hétköznapi történetet mesélve lehajol a néphez s az elesettet, a védtelent, a gyámoltalant fölemeli a megtisztulás és ujjászületés átjobbitó forrásaihoz. És külön kell megemlékeznünk balladáiról is, melyeknél tökéletesebbeket e műfajban senkisem teremtett nálunk. Irtak azelőtt is balladákat, de azok csak krónikás énekek, terjengős lirai mesék voltak. Hiányzott belőlük a lélek: a tömör szerkezet meg a cselekmény drámaisága. Arany itt is a népköltészeti termékeket vette mintákul s a skót meg az ó-székely balladák alapján megteremtette a valódi drámai dalt. Gyulai Pál méltán nevezi őt a ballada Shaksperejének. Egy-egy nagy történetet – egész tragédiákat – igy tömöriteni, elrendezni, megformázni; a szereplő egyéneket erős drámai akczióban, plasztikus mozgásban, a vágtató események árja közt legjellemzőbb vonásaikkal feltüntetni s kedélyünket az előadás erélyével művészileg meghatni: ehhez Arany ért legjobban. A ki ezen a téren követni akarja: csak utánzója lehet s csak gyöngébbet alkothat. Szereti a komor, sötét tárgyakat, melyekben a rejtélyes játszsza a főszerepet s a képzelődés csapkodó fénye világitja meg az egyes részeket (Ágnes asszony, Bor vitéz, Éjféli párbaj, Ünneprontók). A történeti tárgyúakban a szűk keret daczára gyakran egész korszakok képe elevenedik meg előttünk, – gondoljunk csak Ötödik László-ra, a Tetemre hivás-ra, Pázmán lovag-ra, a Welszi bárdok-ra, de főkép Szondi két apród-jára, melyben játszva küzdi le a legszövevényesebb szerkezeti akadályokat. Nem csoda, sőt egészen természetes dolog, hogy egyik kiváló aesthetikusunk, Greguss Ágost, Arany mintaszerű balladáiból szürte le e műfaj elméletét. Beszédesebb, világítóbb és teljesebb példákra nem talált volna sehol sem.

Mit mondjak lirájáról, a melancholia és humor e csodásan gazdag dalvilágáról! A Petőfi utáni kor lirai handabandái közt mily nemesen egyszerű, fenségesen komoly, szivetrázóan megdöbbentő hangok ezek! Mily változatosság a tárgyakban, mily őszinteség és igazság a hangulatokban! Talán nem hat könnyedén és közvetlenül, de ha átengeded lelkedet e vívódó sziv nagy fájdalmainak, érezni fogod mélységeit és melegét. Nem szenveleg semmit: az igazat dalolja. Benső szükségből árad ki s istentől nyert tehetségeit sokoldalú tudással mélyíti szakadatlanul. Nem játékból ír. Czélja nem a pompázás, a külső hatás, de az igazság keresése. Maga mondja egy Erdélyi Jánoshoz intézett levelében: Ha valami, a költészet meggyőződés dolga; vezérczikket lehet írni meggyőződés nélkül, de jó verset nem. Izről-izre át van hatva hivatásának komolyságától s nem az olcsó tetszés számára dolgozik. Elmélyed a költészet édes-fájó titkaiba s önzetlenül szolgálja a múzsákat. A szépet a szépért szereti, a munkát a munkáért becsüli. Magányos világa elég gazdag arra, hogy hitet, vigasztalást, megnyugvást találjon benne. Midőn millióknak teremt, bizonynyal millióknak él. Meg-megzendűl öröme, bánata, de főkép nemzetének, fajának gyásza és dicsősége az, ami ihleti. Ez az a »szent«, az a »magasztos«, mely besugarazza álmait s ott lebeg működésének egésze fölött is. A Dalnok búja, Őszszel, Rachel siralma, Széchenyi emlékezete, Rendületlenűl halhatatlan énekek, a magyar hazafias lira legtartalmasabb darabjai, koruk lelke lüktet valamennyiben. A Dante, Gondolatok, Honnan és hová, Fiamnak, Kertben stb. czimű költemények megannyi mértföldmutatói egy roppant látkörnek, melyet a bölcsészet, lét és vallás problémái határolnak.

De mindegy, bárminő genre áll előttünk, komoly vagy humoros, óda vagy népdal: Arany sohasem tagadja meg önmagát. Mindig egy szilárd jellem, egy erős, nagy egyéniség kifejezése az. Itt is szivesen hajlik a tárgyias felé, érzéseit szereti képekben feltüntetni, kedvvel részletez, de szive dobogása tisztán keresztűl csendűl a rimeken. Tud álmokba ringatni, meghatni, tud mindenhez, csak ahhoz nem, hogy amit ír: lángész munkája. Szerény és férfias. Nyugodtan halad a maga külön csapásán s megvet minden léhaságot »Józan, okos mérték« a mértéke. Egyetlen költőnk, akinek lantján nem zendűl szerelmi dal, talán azért, mert Petőfi tüzes dithirámbjai után fölöslegesnek tartja erre vesztegetni az idejét. Különben sem közlékeny. A magánéletét érintő részleteket szivesen formálja objektiv képekké s el-elburkolja. Fél a piacztól, s a politikai és irodalmi dulakodások láttára magányába menekűl a régi jóizű magyar poétákkal foglalkozik, sok tudással s gonddal írt elméleti tanulmányokban vitatja meg a magyar költészet szükségeit, fordítja Shakspearet és főkép – Aristophanest, akinek maró szatirája mintha korára illenék. Szakadatlanúl kezében van a toll, mert váltig azt hiszi, hogy még mindig – tartozik valamivel. Pedig már jóval megelőzőleg csak a nemzet volt adósa neki. S adósa is maradt. Azzal a »független nyugalommal«, melyről még teljes erejében, reménykedve, vágyakozva, álmodozni mert. Most már föltétlen nyugalom az osztályrésze, de osztályrésze egyuttal a halhatatlanság is. Minden időknek egyik legnagyobb költője marad s a magyar költők közt bizonynyal ő lesz mindig a legnagyobb – művész.

III
LÍRAI DUHAJKODÁSOK

A forradalom utáni magyar lírának, nem számítva ide természetesen a multból átvett örökséget, sokáig nem volt határozott karaktere. Petőfi nagy egyénisége és tüneményes lángelméje szinte szédítőleg hatott a kisebb tehetségekre. Ezek az ő fényében vergődtek s nem bírva sem tudását, sem izlését: a népies fintort, a hazafias duhajkodást, az izetlen, pőre handabandát tették meg művészeti elvnek. Ezekben a komoly időkben az ő szerepök nem volt sokkal komolyabb, mint valamely gyászszertartáson rosszul alkalmazott kocsmai nótázás. Zsinóros és sallangos érzelmek, mély honfibút szenvelgő üres hazugságok, a belső és külső formák teljes elhanyagolása, sőt megvetése: íme, ebből állt művészetök. Ráadásul a népies örve alatt becsempészték még a vidékiességet is. És jóformán föltétlenül, kényükre-kedvükre garázdálkodhattak, mert kritikai ellenőrzés alig volt s a közönség egy jó nagy része – nem lévén más vigasztalása, mint az irodalom – rokonszenvezni látszott czifrálkodó hazafiságukkal, léha erényeikkel. Végre is, ha egy csoport író összeáll s minden erejét arra használja föl, hogy bolondokat csináljon: megcsinálhatja. De sohasem teheti ezt büntetlenűl. Petőfi maga mondta ki azt az egyszerű, de mély tartalmú axiómát: »az idő igaz és lerontja, ami nem az«. Arany János pedig, mikor az éktelen csimpolyázás zajában végkép elvesztette fejedelmi türelmét, iszonyú megvetéssel dobta közéjök azt a megjegyzést, hogy a »költő s… czipészinas nem egy«.

Valóban nem. De Arany sokkal komolyabb művész volt, hogysem e felszines és czéda lelkekre hatást gyakorolhatott volna. Akiben, kivételesen, volt tartalom, az úgyis az ő csapásán haladt, – a túlnyomó, lelketlen rész azonban vidáman hanczurozott tovább s hányta a czigánykereket a költészet berkeiben. Szent Kleofás! milyen karaván, és milyen látványosság! Odakünn az utczán a zsinór, a sujtás, a czifraszűr, a fokos, a krinolin volt a módi, – az irodalomban a nagyokatmondás divatja járta meg a káromkodás. Poéták egész raja támadt, kiknek legnagyobb része czigány és boroskancsók mellől lépett az életbe s a szomorú napok láncz-csörgésére hetyke sarkantyúpengéssel válaszolt. Tompa allegorikus biztatását: Fiaim, csak énekeljetek! nagyon is megfogadta ez a mámorban fuldokló nemzedék s csakhamar olyan észbontó cziterázás támadt mindenfelé, hogy maguk Apollo leglelkesebb papjai is megsokallották. A veréb versben csipogott, a tyúk rímekben kotkodácsolt. Sohasem volt Magyarországnak annyi kadenczia-faragója, mint ezekben a lármás napokban. Eszeveszett, folytonos tüntetésekkel s bolondításokkal tarkázott összevisszaság volt ez. Mindenki ivott, tánczolt, deklamált. Én még jól emlékszem a Lisznyai Kálmán és Vahot Imre szavaló körútjára. Bejárták az egész országot verssel és dikcziókkal, csak úgy, mint Reményi a maga bolondító hegedűjével s a hazafias szavalatokat nyomban követték a még hazafiasabb dinom-dánomok.

De talán mégsem szabad őket teljesen elítélni. Kétségtelen, hogy ezekben a napokban a közönség minden mozgalmat a politikai tüntetések szempontjából mérlegelt és méltatott. Az irodalomban nem a művészi szépet kereste, hanem a hazafias czélzatot. Szerfelett olcsó eszközökkel lehetett nagy hatásokat elérni s a lázas és reménykedő napok hangulata felette alkalmas volt arra, hogy fiatalabb verselőinket végkép megtéveszsze. A közizlést szolgáló e kisebb tehetségek rögtön magukra öltötték a tömeg minden czifrálkodását, mint a patakviz fölveszi annak a környéknek a szineit, melyen áthalad. Túlhajtottak mindent, főkép a magyar erényeket, de ez hazafias rajongásból, közös politikai mámorból történt. A napok hangulatának éltek és kétségkivül hatottak is.

Ezek közt a különczködő és különös lények közt, kiknek nagy részét immár a feledés fátyola borítja, a legtehetségesebbek, de egyuttal legsujtásosabbak egyike Lisznyai Kálmán (1823–1863). Vékony, czingár legényke – mint Jókai írja róla – hősi taglejtésekkel, bendegúzi méltóság az arczán. Egyszer divatosan fodrozott hajfürtökkel, jaquemar-keztyűvel, de hozzá világoskék delivörös hajtókájú pitykés dolmányban, másszor meg párisi divat szerint kicsípve, de borzasan, nyakkendőtlen s fokossal a kezében. Kisebb baja sohasem volt, mint halálos betegség s kevesebb pénzre sohasem volt szüksége, mint ezer forintra. Finom, kellemes, szeretetreméltó ember, egész lénye csupa kedély, pajzánság és játsziság. Bohémebb költője nincs ennek az egész korszaknak. A pompázás, a szóvirágok – tulipánok, pántlikák, liliomtej és szivkalácsok tömegétől alig látunk valamit igazi tartalmából. A nagyotmondások korát éltük, de olyan nagyokat senkisem tudott mondani, mint ő. Petőfinek, akit imádott, egyszer azt mondta: Te felhőket eszel és isteneket hánysz! Versei legnagyobb része ma egyszerűen – lehetetlenség, de akkor sokan a költői eredetiségnek kápráztató megnyilatkozásait látták bennök. Különösen Palócz dalai-ban, melyekben a jó palóczok sajátos szavai s népi szertartásaiknak szines rajzai szerfelett érdekeseknek tetszettek s az ujság hatásával hatottak. Azt hitték, hogy Lisznyai a költészetnek eddig nem ismert kincsbányáira bukkant s az ott felfedezett nemes érczekből nábobi módon pazarolhat. Egyes darabjait lefordították németre és francziára is, de csakhamar nyilvánvaló lett, hogy ez az egész palóczkodás nem egyéb mint szeszélyes költői játék, ártatlan gyermekkori reminiszczencziák, minden komolyabb tartalom nélkűl. Ami kedves bennök, egy-egy tiszta dal (Édes hazám… A szécsényi kisasszony stb.) az éppen azért szép, mert nem a palóczkodás révén lesz azzá, hanem mert Lisznyai gyermeki kedélyének őszinte kiáradása.

Egyébként pedig fegyelmezetlen lelke, habzó vére, rakonczátlan természete vitte, mint a vágtató paripa, tüskön-bokron keresztül. Jobb sorsra érdemes tehetsége szétröppentyűzte magát ezerszínű dalrakétákban. Az exaltáczióra föltétlenül hallgatott, az izlésre legkevésbbé. Minden igazság eltorzult a kezében. Realizmusa nem volt egyéb, mint a művészet vidékiessége. Költészetének gyümölcsei olyan aranyalmák, melyeknek belseje – hamu. Petőfi bájos és jellemző egyszerűségeivel szemben ez az üres pompa szinte leverő hatású. Határozott visszaesés. A természet nagy költője örök mintákban mutatta fel, hogy kell egy-egy képet az igazság erejével s a hangulat szineivel meglelkesíteni. Lisznyainál oly túlzásokra találunk, melyek a lirai hagymáz határait érintik. Ime, egy nyáréji hangulat rímes különlegessége: