Szegedi parasztok és egyéb urak

z az adag morfium meglehetősen nagy volt, de még sem elég nagy. Ha egy kicsivel több, akkor most minden valószínüség szerint más kezeírása tölti be ezt a rovatot, én meg nagy nyugodtan nézem Ábrahám kebeléből. (Vagy hogy talán ott munkatárskodok a Menyországi Közlönynél – föltéve, hogy oda jutottam volna.)

Mert azt sohasem lehet biztosan tudni. Ha valamikor meghalunk (pedig meghalunk), sok olyan embert találunk az új kovártélyban, akikről azt hittük, hogy a másik részen laknak.

– Nini, én azt hittem, hogy az úr egyenesen a pokolba került.

– Dehogy öcsém, dehogy – feleli majd nyájasan.

Ellenben, ha tudakozódunk egyes érdemesek után, nem akarják ismerni. Nem látta azt ott senki. Nagyobb bizonyság okáért Péter atyus felüti a portási páholyában a nagykönyvet, a »Jelentkezők Névsorát.«

– Hol is – s megökleli a lapokat. – Most öt éve mongya ugy-e, most öt éve. No nézzük. Nincs, nincs, nincs. De nini, nézd csak nézd…

Valóban ott a jelentkezettek között a sok földi jelességben bővelkedett férfiú. Hát mégis csak járt ott. De hiába. Be is van írva a »Jegyzet« rubrikába: »a pokolba utasíttatott.«

Hát ott jó meleg lehet ilyenkor téltájban. Halvány sejtelmem sincs arról, hogy én hova jutottam volna, de hogy valamelyik felé már útban voltam egyszer a magam jószántából, az bizonyos.

A magam jószántából? Ejh, nem lehet azt tudni. Talán az ördög lökött meg, ámbátor hiszen ha már annyira lealázza magát Luczifer ő méltósága, hogy velem incselkedjen, nagyobbat is lökhetett volna rajtam. Meg aztán mikor kész, meglett férfiakat is hordhat haza magához a földről, mit törődne egy gyerekkel. Mert gyerek voltam, tizenöt éves, egyike azoknak a magukba vonuló suhanczoknak, akikből okvetlen pap lesz vagy egyéb nagyon okos ember, mert mindíg a könyv van a kezükben s akiknél a nagy okosságból csak azon alaki hiba következtében nem lesz semmi, mert hogy a könyv, amit tanulnak, nem az élettelen testek fizikájáról szól, hanem inkább az élőkéről, előadva a kiválóan jeles és tudós anatomus Paul de Kock úr által.

Ezen hivatalomon kívül pedig, izé, hogy is mondjam, – ej, ki vele nyiltan – patikárius-inas voltam, akár hiszik, akár nem. Különben élő ember Kovács papus, tessék tanúbizonyságot kérni tőle, mivelhogy nála tanultam ki a mesterséget, ezt a doktorok csáklyáját, amivel a halál kapujából vissza szokták rángatni a beteget. (Már akit visszarántanak. Némelyikbe azonban nem lehet beleakaszkodni. De minek is, mert mi lenne kérem alásan a világból, ha senki sem akarna meghalni.)

Beláttam én ezt már akkor is és ennélfogva meg akartam halni. A voltaképenjét már nem tudom a dolognak, tudniillik azt, hogy miért. Csak úgy sejtem, mint a macska az esőt, látom otthon az ódon olajnyomatokat a diván fölött, fekete diván volt, fehér porczellán gombokkal… sokszor törtem a fejemet rajta, mint lehet a porczellán szegeket beverni kalapácscsal, a nélkül, hogy eltörnének. Ezen a divánon kaptam be egy darab sósavas szunyalt (nem állat ez, hanem így hívják magyarul a morfiumot), egy pohár vízben, látom az anyám arczát, ahogy elfakadt sírva szegény, mikor megtudta.

Mert úgy volt a dolog, hogy nem tetszett sehogy sem a mesterség. Borzasztó korán fölkellett kelni, képzeljék, öt órakor s elmenni a patikába. Öt óra! Rettenetes az. Azelőtt el sem birtam volna gondolni, hogy vannak emberek, akik fölkelnek öt órakor. Azután a patika, a tégelyek, csészék, kenőcsök – mikor még pár hónappal előbb arról ábrándoztam, hogy testőrkapitány leszek, mint D’Artagnan a Trois mousquetairesben… Igen hát. Nagyot zökkentem bele a valóságba és a valóságnak a csunyábbik része minduntalan a nyakamba szakadt. Ügyetlen voltam elképzelhetlenül, egy üveggyár megélt volna abból, amit összetördöstem. S ehez iszonyatos félelem járult. Hogy soha sem fogom megtanulni ezt a sok latin nevet s ha kétségbe esve gondolkoztam ezen, úgy tetszett, hogy vigyorogva nevet rám a szappanspirituszos üveg. (Később sikerült a földhöz vágnom azt is.)

Azután nem voltam kereskedő lélek, ellenben a provizorom, az öreg Balog, végtelenül büszke volt rá, hogy ő milyen üzleti erő. Az is volt, de rosszúl hegedült s akit hogy a nyájas szava révén megnyert vevőnek, a hamis nótáival mind elkergette. Hát bizony korholt egyre-másra, pedig eleget dícsértem a nótáit.

– Ez a Repülj fecském volt ugy-e? – kérdeztem tisztelettel.

Haragosan förmedt rám s az állát birizgálta a hegedű vonóval.

– Nincs füle? A Czinka Panna nótája volt ez – tette hozzá merengve.

… Az az, a Czinka Pannáé… Mert hogy azt senki sem ismerte, ennélfogva minden elhibázott nóta a Czinka Pannáé volt.

Reggelenkint jöttek be az anyókák, amint a piaczra siettek a garabolyokkal.

– Lelkem ifjuram – tették le a négy krajczárost a fehér márvány pulpitusra – adjon valamit nekem, jó orvosságot. Italban adja lelkem, mert iszonyatos, amilyen görcseim vannak.

Hát hiszen az ellen igen jó orvosság a tinctura universalis, az mindennek használatos. Először mert tizenhét féléből van összekeverve, másodszor mert fekete mint a tinta, harmadszor meg olyan keserű, hogy iszonyatos. Az anyókák összerázkódtak, ahogy megitták s úgy szétszaladt az arczukon a keserűségtől minden vonás, hogy lehetetlen volt rájuk ismerni.

Balogh csak későn vette észre az én gyógyító működésemet.

– Jaj öcsém, – mondta kedvetlenül – maga mind elkergeti innen az asszonyokat azzal a veszett itallal.

– Hogy tetszik gondolni? – hebegtem megzavarodva. – Hiszen gyomorfájás ellen valót kértek…

– Ej, dehogy – tört ki boszúsan. – Édeset akarnak azok. Az a betegség csak titulus bibendi.

Hát ilyen fiaskókat vallottam. Hamarosan elment minden kedvem a mesterségtől s tétovázva állottam meg a kenőcsök keresése közben, hogy uram isten, mit csináljak most. Nem tudtam, nem tudhattam sehogy… Minden vidámságom odaveszett, csak úgy bolyongtam, mint az árnyék. Gyerekes fatalizmus vett rajtam erőt, bánom is én, ahogy lesz, úgy lesz… azonban de jó volna valami kicsike földrengés, hogy a fejemre esne egy kémény.

Történt aztán, hogy este, amint mennék hazafelé, egy dobozt ad a kezembe Balogh.

– Ebben morfium van. Elviszi a Kotányi doktor urnak. De csak a saját kezébe adja. Érti?

A föltételezés, hogy még ezt sem értem, bántani kezdett.

– Nem értem – vágtam oda gúnyosan.

Azonban Balogh sem értette el.

– Nem érti? – süvítette lenézőleg. – No jőjjön ide, majd ujra elmagyarázom.

Denique elmentem a morfiummal Kotányihoz. De a doktor nem volt otthon s nem adhattam át. A doboz a zsebemben maradt, vele mentem haza.

Sem ekkor, sem mikor lefeküdtem, nem volt vele semmi tervem. Este még meglehetősen jókedvüen időztem a kávéházban és caramboláztam az apámmal, aki akkor kezdett bevezetni a billardművészet titkaiba. (Kárba veszett idő volt az is.)

Hanem reggel, ahogy eljött a rémületes öt óra… Nem tudom, mi vitt rá. Sokszor gondolkoztam ezen, hogy ugyan miért, miért tettem, de nem találom meg tisztán az okot. Esős, őszi hajnalodás volt, a vén Arany Oroszlán udvarán a fákról csepegett a víz, hullott a levél, olyan jó lett volna heverni tovább, de nem lehet, nem lehet no. Kedvetlenül huztam föl a kabátom s ahogy a zsebébe nyulok, ott a skatulya. Hirtelen nyitottam föl a kis kerek fadobozt s a tartalmát beleszórtam a vizes pohárba. A nélkül, hogy határozottan tudnám, mit csinálok, ittam ki a mérget. Nem éreztem semmi undort, pedig különben igen kesernyés és ostoba íze van neki.

Megnyugodva vettem a kalapomat. Meg is reggeliztem, mielőtt távoztam volna. Csak mikor az ajtónál vagyok, jut az eszembe, hogy szólni kellene mégis annyit, hogy hát az isten áldja meg magukat, engem már nem látnak.

– Ejh, minek…

S ahogy kiléptem az utczára, nevettem magamban, hogy milyen egyszerű mindez. Délben üresen marad a helyem az asztalnál, mert addig okvetlen megöl a morfium. Még most is emlékezem rá, hogy semmi érzékenykedés nem volt bennem, a rendes siető lépésekkel haladtam át a néptelen utczákon a patika felé. A Gál-ház előtt az öreg éjjeli őrnek én voltam az órája. Ha látott reggel arra elmenni, fölvette a boltajtóból a subáját és haza tipegett.

– Jó reggelt – mondá.

Bánom is én, – gondoltam. Nekem ugyan már kívánhatsz, amit akarsz.

De hát miért?

Csak ekkor kezdtem gondolkozni, hogy igen, hát miért is voltaképen? S hogy nem tudtam feleletet adni magamnak, hirtelen undorral szedtem ki a zsebemből a fadobozt s beletapostam a Kárász-ház előtt a sárba. Ne, kutya, ez a tied.

Azonban az annak már teljesen mindegy volt, amint hogy nekem is. Futó bágyadtságot éreztem olykor s támolyogni kezdtem. A gyógyszertárban hamar észre vették, hogy valami bajom van.

A provizor beszélgetni kezdett a másik segéddel a mai fiatalság romlottságáról. Imhol a kölyök még alig nagyobb, mint egy jókora téli csizma és már is korhelykedik. Bizonyosan egész éjjel dőzsölt az akasztófa… ni, még egyenesen sem tud állni.

Hát nem igen. A patika forgott s a méltóságteljes Baloghot egyszerre csak körbe láttam futni magam előtt. Reszketve vontam le a laboratoriumba a kezénél fogva a másik gyakornokot, Aigner Bélát. A szőke, halovány fiú ijedten követett.

– Mi bajod?

Zavartan motyogtam neki.

– Adj valami antidotumot, mert morfiumot ettem.

Béla kapkodva kezdte főzni a legsötétebb sarokban az ellenszereket. A többire már csak nagyon homályosan emlékszem. Hogy a magnesia usta használt-e, amit ő kevert, vagy talán aklimatizálódva volt a vér, az idegek a folytonos méreggel való bánásban, nem tudom. Állítólag a laboratoriumból a magam lábán mentem haza. Otthon az udvaron tévelyegtem egy darabig, nem mertem bemenni. Azután keresni kezdtem a konyhában az anyámat.

– Nincs itt – mondták.

– Nincs? – s ugy éreztem magam, mint akinek minden számítása egyszerre összezavarodik.

A kamrában azonban megtaláltam, ahol befőttes üvegeket rakosgatott.

– Mama, mama…

Csodálkozva nézett rám, hogy mit keresek otthon ilyen szokatlan időben. Lehajtott fejjel, restelkedve feleltem:

– Meg akartam magamat ölni…